11.2 PIACGAZDASÁG NÖVEKEDÉS NÉLKÜL

Az ökoválság fogyasztásbírálatának fő válasza kézenfekvő: egy kevesebb kultúrája. Ami a fogyasztáskeresletben nem is jelentkezik, nem is kell tálalni, legyenek az áruk bármilyen forráshatékonyan is előállítva, a használati rendszer bármilyen intelligensen kialakítva (megosztás, kölcsönzés, Second Hand). A kevesebb azonban nem a termelés és a fogyasztás tervezéses előírással szabályozandó, hanem továbbra is egy nyílt piacon. Ennek a szerkezete azonban a kevesebbet kell, hogy szolgálja. Az innovációk minőségi javítására és szubsztitúcióra irányuljanak, ne az addícióra. Több sajátmunka, helyi irányultság továbbá újraelosztás útján egy növekedés nélküli piac lehetséges.

A kevesebb több

Sok fogyasztáskritikus szerzőNő az individuális és az ökológiai haszon összehangolásával érvel, a fogyasztás-igények megzabolázásával. Ami ökológiailag előnyös, az egyben a jó élet alkotó része is: „Jól élni és nem: sokat birtokolni”, áll a Wuppertal Intézet első tanulmányában (Jövőképes Németország, BUND/Misereor 1996). Aktualizált változatában is, a jólét kevésbé a pénztől, inkább a lassítástól, az önkorlátozástól, és az időjóléttől függ (BUND/EED 2008). Aki eltekint az összes opciók kipróbálásától, kevesebb stresszel él, a „lehetséges terhét” elkerüli, életét leegyszerűsíti. Az igazi luxus az a lemondás képessége. Ezeket a nézeteket a boldogságkutatás leletei is alátámasztják, miszerint egy bizonyos jólétszint fölött további boldogságnövekedés nem következik.

/No.-ban a GDP 30 év alatt a háromszorosára nőtt, míg az élet-elégedettség a régi szinten maradt. A Wuppertal-i szerzőNők hasonló vizsgálatokra utalnak, egy tucat másik országban. 7-10 ezer USA dollár GDP/fő-n túl, nincs egyértelmű összefüggés a pénzjövedelem és a boldogságérzés között. Az USÁban az élet-elégedettség 1950 után még csökkent is./ (A pénz nem boldogít – hogy ezt mért kell kutatni?RS)

Az okok a pozíciós javak jelentőségének emelkedésében keresendők, melyek birtoklása nem hozhat tartós elégedettséget, csak egy értelmetlen fogyasztás- és növekedés-spirált provokál (lásd fent). Másrészt az időszűkösség a boldogságot fenyegeti: az emberek közötti kapcsolatok, a szociális környezet integritása, saját alapú siker elismerése, stresszmentesség, egészség, stb. időt igényel, pénz helyett (vö. Paech 2005, 2009; Scherhorn 2007, Sachs 2002, BUND/EED 2008, BUND/Misereor 1996).

Wolfgang Sachs a mértékletesség „szociális esztétikáját” fűzi hozzá: „Az egyszerűség hirdetése tehát az életvezetés esztétikájához áll közelebb, semmint az erkölcshöz; aki a túlkínálatba ragad bele, azt lelki szilánkosodás fenyegeti. Ahogy a művészetnek a pontos színek és árnyalatok fegyelmezett bánásmódja az alapja, az életművészetben is az anyagi kincsek megfontolt adagolása a követelmény. Más szóval, ez olyasvalami, mint az elégedettség és az élvezet közötti földalatti rokonság.” (Sachs 2002, 207.o.). Niko Paech hangsúlyozza, az elégségesség (szufficiencia) nem lemondás, hanem a függetlenség és rugalmasság bővítése. Más változatokkal szemben játékterek nyílnak meg, alternatív igénykifejezések – amennyiben nem ragadunk le egy bizonyos fogyasztás-megoldásnál (Paech 2005, 286.o., Sachs 2002). A fölösleges lomtalanítása pénzt takarít meg, növeli függetlenségünket a kereső munkától, továbbá egy „volatilis” (illékony, bizonytalan) piactörténéstől (Paech 2008).

Az ismétlés is a kitöltött élet egy alkotó része, véli Marianne Gronemeyer, amennyiben nem egy gépezetbe való monoton besorolásából áll. Az ismétlés bizalmas terület mélyére hatol: mindenki megtalálja, mi az ő különleges hozzájárulása, gyakorlatok útján kiképezve „mesteri betöltéshez”. Egy kitöltött élet föltétele az ismétlésben nem más, mint egy „lét-körbevitorlázás”, egy világ- és önismeret földerítése. Ezen tapasztalat alapján, az ismétlés egy szabad és tudatos döntése válik lehetővé, ahelyett, hogy „beszippantson” bennünket a rutinos hétköznapiság. Az ismétlés a mérték erényére épít, a „lehetőségek káoszával” szemben. Az ismétlés csak akkor unalmas és kicsinyes, ha ezt a dacosságát megtörik és az „előre-jelezhetőség, kiszámíthatóság és uralhatóság szolgálatába kell állnia.”

A környezet-etikusok, Konrad Ott és Ralf Döring, megvédik az elégségesség-koncepciót a gazdaság-liberális vádtól, miszerint itt a fogyasztás-szuverenitást korlátozzák. Utóbbi három féleképpen érthető: gyámkodás elleni védekezés (1), a felelős fogyasztó ideálja (2), és mint kötelezettség (3). Míg az (1) és (2) támogatandó, a (3) olvasat problémás. Csak a személyi jogok és integritás érdemel tiszteletet, az „egyes mentális események (preferenciák)” nem. Tehát végül is, a tetszőleges fogyasztási igények - hangulathullámzásokból kifolyólag - semmiképp sem. A személyek tisztelete nem terjed ki „mentális állapotokra”. Senki sem köteles érzéki csalódásokat, téves meggyőződéseket, hangulatokat, földobott állapotokat respektálni (Döring/Ott 2007, 56.o.).  

Paech is a fogyasztási magatartás és életstílus ilyen érinthetetlensége ellen fordul. Ez egy „újklasszikus Kánaán-logika” (Paech 1995, 30.o.). Ám ő ennél, az igényeken belül, olyan „szükségleteket” különböztet meg, melyek elemiek és befolyásolhatatlanokként kezelendők.

A szükségletek az igények speciális kifejeződései és kultúrfüggők. A zenei igény egy MP3-as lejátszó vásárlásával, vagy személyes zenéléssel kielégíthető. Helyváltozási igény távutazással vagy egy környékbeli kerékpár-túrával; utazási igény individuálisan személygépkocsival, de vonattal, busszal is kielégíthető. Paech rámutat, hogy a szükségletek nem változtathatók meg tetszőlegesen. Szükséglet-változtatások kulturálisan kapcsolódók kellenek, hogy legyenek. A kulturálisan elfogadható határai „legalább is hosszú távon dátum nélküliek” (uo. 292.o.). 

Míg Niko Paech és társai a szükségletek alakításából indulnak ki, az ezek mögötti igényeket azonban adottnak tételezik föl, addig Ivan Illich (1993) vagy Marianne Gronemeyer (2002) magukat az igényeket is bírálják, melyek az embereknek egy mű-szükségletet szuggerálnak és őket szűkös elégedetlenségben tartják. Ennek megfelelően a kiutat az ilyen igénykeltések kivédésében látják, számukra az igények mindig egy függőviszonyt jelentenek, egy „rászorultságot”, egy nem létező „léthatalmasságot”. A szűkösség taposómalmában való örökös futás alternatívái az „élet-a-létföltételekben” és az „élet-a-képességekkel”, melyek a rendelkezésre állókkal megelégednek és a saját képességeikhez mérik céljaikat, hogy másoktól ne függjenek. (Addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér! Közmondás, igen régi.RS).

Innováció a kevesebb szolgálatában

Az innovációk álljanak a kevesebb szolgálatában. Ha az áruk mennyisége le kell, hogy fogyjon, egy másik minőségnek, vagyis a termékek másik esztétikai, tartóssági stb. funkciójának gazdagítására van szükség (Paech 2008a, 172.o.). Az effajta elégségesség, melyhez „kevesebb fogyasztásmennyiséggel kompatibilis termék- és technikaalakítás” szükséges, nem is lenne „gazdaság-, sem vállalkozás-ellenes”. Ellenkezőleg: „új nyereséges vállalkozói teljesítményekre” nőne az esély. Innovációk és kultúraváltás egymást termékenyítenék. Innovációk a kultúra- és magatartás-változást támogassák, ezek viszont tegyék lehetővé és erősítsék az innovációkat (Paech 2005, 302.o.).

Az innovációk a „másként” szolgálatában is állhatnak. Súlypontjukat az igényhelyettesítésre, ill. új használati rendszerek bevezetésére kell fektetni, melyek a termékek hosszabb vagy intenzívebb használatát teszik lehetővé. Ámbár tulajdonos nélküli használati rendszerek (bér-, szolgálati-vásárlási-rendszerek, Acces-megoldások /hozzáférési rendszerek/ stb.) melyekre épp a fogyasztásbírálatban oly gyakran számítanak (BUND/Misereor 2009b, BUND/EED 2008), kritizálandók. (Tulajdonos nélküli: nálunk 40 éve, gyere, nézd meg!RS) Egyrészt a kívánt ökológiai hatást, amit ígérnek, nem váltanák ki. Részben több fogyasztást, magas infrastruktúra-ráfordítást eredményeznének. Másrészt, épp a modernitásban dominánssá vált jelképes és szociálpszichológiai fogyasztásfunkciók (’be different’,’richer than other’, rendelkezési erőszak; bevásárlás-élmény) csak tulajdonszerzés árán érhetők el (Paech 2005, 349ff.). A tulajdonos nélküli használati rendszerek hatékonysága, Paech szerint, tapasztalatilag is megmutatkozik, pl. a car sharing gyönge fejlődésén. Ez nem a hiányos reklámon múlik, hanem a modernitás kultúrájának lomhaságán. Paech kérdezi: „Évtizedekig nőtt kultúrjellegeket mennyire lehet a világból ’kikommunikálni’?” (Paech 2005, 366.o.).

Egy nagy, még ki nem merített potenciállal rendelkezik az ún. „redundáns vagyon” használtat-tartam meghosszabbítása. Ezek olyan termékek, melyek tulajdonosaiknak már további hasznot nem hoznak, de még jól használhatók. A second-hand-használatnál fontos a tranzakció költségének csökkentése, pl. virtuális piacterek létesítésével („ebay”). De az ajándékozó boltok is létező értékek tranzakcióit közvetítik, újtermelés nélkül. Paech a fogyasztási cikkek szisztematikus elértéktelenítésének kulturálisan bevésett mechanizmusát a modernitás jellemző vonásának látja, melynek változására kevés kilátás nyílik (382.o.). Ám ezt a dinamikát részben a fönntartható irányba lehetne terelni: objektumokat szimultán föl-le értékelnek, mivel különböző miliők, különböző preferenciái egymás mellett léteznek. Újat tehát hozzá nem szükséges termelni, a jelképes fogyasztási igényt, nagy részben másodkézből is ki lehetne elégíteni. A termékek a személyek között körbe járnának, akik egy miliőben átmenetileg tartózkodnak. Ezt a trend-lehetőséget a retro-divatok is támogatják. A 70-es évek trapéz nadrágjai a 90-es évek közepén ismét divatba jöttek. Egyre kevesebb újat találnak föl. A design és az esztétika folyamatos mozgásban van, melyhez egy „fogyasztási cikkek köröztetése” illene. Paech, ennek megfelelően, kérdezi: „Kulturális kopás, mint a recirkulálás esélye?” (382f.)

Technikai innovációk, tehát a termékekre vagy a technológiákra vonatkozó innovációk szintén lehetnek fenntartóak, de más súlyponttal (304.o.). Egy fönntartható technikai innováció, a közvetlen összehasonlításban, nemcsak előnyös kell, hogy legyen.

A régit is ki kell, hogy szorítsa: szubsztrakció - addició helyett. A helyettesítést azonban nem szabad elsietni, még jól működő termékeket idő előtt hulladékká változtatni téves.

Paech továbbá követeli az innováció egyenértékű kezelését, más változtatási modusokkal (imitáció: rég meglévő, de kiszorított opciók alkalmazása; exnováció: opciók eltávolítása; renováció: meglévők helyreállítása és jobbítása). Ezen változtatási módok összekapcsolása szükséges, hogy valóban egy anyagi nullszaldós, vagy negatívszaldós játék jöjjön létre a végén és nem egy rebound (-), vagyis egy bumeráng-hatás, amely a végén mégis csak egy elvetendő nagyságnövekedéshez vezet (Paech 2008a, 168). Az innovációs eseményekben a fönntarthatósághoz tartozik a kockázatos opciók tudatos kizárása is. Ezzel Gronemeyer egyik követelménye is teljesülne, „a világ jelenlegi állapotában”: „Az óvatosság a kihagyás képességével inkább együvé tartozik, mint a megtevés képessége. A világ jelenlegi állapotában, a nem a minden ember által megtehető, hanem a mellőző parancsolat a követendő.” (Gronemeyer, idézi Paech 2005, 324.o.). (A laborban, ha a címke nem olvasható, az oldat kiöntendő.RS)  

Kevesebb alkalmazotti munka

Egy ökologikusabb gazdaságért az alkalmazotti munka visszaszorítandó. Ez a fogyasztóNők kezébe több pénzt ad (Mernéd nekik mondani?RS) és ezzel több növekedés és forrásfogyasztás lesz. Paech ezért pl. kifejezetten a „kettős hozam” képlet ellen fordul, mely sok fenntarthatósági koncepcióban öko-befektetéseket ír le: Egy haszon a környezetnek, plusz egy haszon a munkakeresletnek (Paech 2005, 74.o.). Kevesebb alkalmazotti munkával és több önellátással, „életmunkával”, közösségi munkával a fogyasztáskritika egy egész sor pozitív funkciót köt össze, egy kisebb forrásfogyasztású fönntartható gazdaság érdekében.

Először is nagyobb saját-ellátásrésszel a jövedelem egy része a munkapiacról leválasztható. Így az embereknek nem kell a gazdasági növekedésben reménykedni. Az alkalmazotti munka részben a zsugorodó gazdaság miatti apadó lehetőségei elviselhetőbbé válnak. Az újraelosztás-hatásokkal és az ellenőrizetlen piacdinamikával (ár- és bér-ingadozásokkal) szemben nagyobb védelem jöhetne létre, ha az ember gazdasági autarkiáját párhuzamosan növelhetné (Paech 2005, 70.o.). Nem teljes önellátásról van szó, hanem az extrém szubszisztencia és a globális termelés közötti egyensúlyról. A szubszisztencia jelenleg „nem gyakorolható”. Egy jó középút lehetne pl. a régiópénz, amely a specializációt és a régió-irányultságot köti össze. Regionális pénzzel, pl. a „Chiemgauer-rel” azt, amit valaki egy maga nem tud előállítani, megveheti a specialistáktól. A Chiemgauer megmarad a régióban, mert, mint fizető eszközt, csak ott fogadják el a résztvevőktől.

Kevesebb alkalmazotti munka más ellátási formáknak több helyet engedne. A „piacgazdasági, pénzalapú és régió feletti „csererendszerek” leválasztási fokaitól függően, tehát a világpiacba való bekötéshez, az alábbi indítványok adódnának (uo.):

• Részleges szubszisztencia-irányultság, pl. konyhakert;
• szomszédsegítség kommersz-mentesítése, ajándékozó piacok, stb.;
• cserekörök, ahol áruk és szolgáltatások cserélődhetnek pénzjövedelem nélkül;
• régiópénzek, amelyek a régió áruihoz és szolgáltatásaihoz kötődnek és a „kapzsi gyűjtés” elleni mechanizmussal rendelkeznek (pl. negatív-kamat, mely fizetendő, ha a pénzt hosszabb ideig nem adják ki). Az ez által lenyomott kamatok csökkentik a növekedésre irányuló nyomást (Paech 2008, Binswanger nyomán).

/A negatív-kamat a „szabadgazdaságtan” alapítójához, Silvio Gesell-hez (1862-1930) fűződik, az ún. „szabadpénz” kibocsátásához, amely idővel veszít értékéből, de egy állandó pénzforgalmat biztosít és ezzel védi a gazdaságot a válságoktól. Ezen felül az általános kamatszint lecsökkentésével megakadályozza a teljesítmény nélküli jövedelmet és ezzel több szociális igazságosságot ér el. A jövedelem teljesítményhez való szigorú kötése, a kamat kritikájáért és egyes szófordulataiért Gesell-t és követőit szociáldarvinizmus és antiszemita váddal gyanúsították meg. A szabadpiactan hirdetői viszont világpolgári nézeteire utalnak. Antiszemita felhangokat Gesell antikapitalista kritikája csak kezdetben tartalmazott. Ám igazolható, hogy Silvio Gesell kapitalista pénzbírálata nem a zsidók ellen irányult, így Werner Onken. (www.silvio-gesell.de)/

Másodszor: az az erősödő saját- és közmunka a fogyasztási igények személyes és helyi adottságaihoz való alkalmazkodásához vezet. Gronemeyer ezeket „élet-a-képességekben” és „élet-a-létföltételekben” néven említi (Gronemeyer 2002). Az életcélokat a rendelkezésre álló eszközökhöz igazítják. Ezeket úgy kell kialakítani, hogy a közösségi foglalkozásban elérhetők legyenek, hogy az anonim piacon senki a kereső munkára rá ne legyen szorulva.

Harmadsorban: kevesebb alkalmazotti munkával a sajátmunka mellett az „életmunka” is több helyet kap. Életmunka alatt Gerhard Schernhorn (W. Schmid nyomán) magát a munkát, a munkálkodást érti a barátságon, a családi munkán, a polgármunkán, a szabad időn, az értelmen. Ezek a tevékenységek, melyek az életnek értelmet adnak, az embert szuverén döntésekre képesítik fogyasztási magatartása tekintetében. A saját, autentikus igények csak az életmunkában nyernek elismerést. Általa egy „független mérték” jön létre, amely a „fogyasztási javak hasznosságát” kérdőjelezi meg.” (Scherhorn 2007, 109.o.). Kevesebb elidegenített alkalmi munka kevesebb kompenzációs fogyasztást igényel.

Negyedszer: Saját- és közmunkával a dolgokhoz másképp viszonyulunk, az ember és terméke között egy kölcsönös „respektus” keletkezik. Egy ilyen munkálkodó ember a tárgyaknak értelmet kölcsönöz, nem siklik ki tetszőleges divatok irányába. A használó is gondosabban és szeretet-teljesebben bánik előállított árujával, mint egy gyári termékkel. A termelés módjával a tárgy egy saját értelmet kap, mely tovább hat. Iparilag gyártott dolgokat gondatlanabbul dobunk el (Gronemeyer 2002). (Ebben a világban nőttem föl az 1950-es években, boltba csak gyufáért, petróleumért és sóért küldtek.RS).

Ötödször: kevesebb alkalmazotti munka a közeli környezethez szorosabban köt. Emberek, akik több életmunkát végeznek, bizonyítottan kooperatívabbak (Scherhorn 2007). A polgármunka stabilizálja az összetartozást. Saját erőből hasznosat teremteni szomszédok, hálózatok, cserekörök, stb. révén szociális biztonságot hoz – egy állandóan növő gazdaság nélkül (Scherhorn 2002, 203.o.).

Kevesebb újraelosztás útján

Az elosztási kérdések, ha nem is az első helyen, de a kultúr- és fogyasztáskritikus gondolkodási irányokban is szerepet játszanak. Paech számára, pl. az újraelosztás, a fönntarthatóság felé vezető „kulturális út” része, a Wuppertal Intézet tanulmányában pedig ez áll: „Nincs ökológia igazságosság nélkül”. (Először embernek kell lenni, aztán zöldnek!RS). E közben az újraelosztás kevésbé közvetlenül szükséges, hanem inkább egy fogyasztás-redukciónál funkcionálisan játszik közre.

Először: A kiegyensúlyozott jövedelmi viszonyok fontosak, hogy az elégedettséget vagy a lemondást igazoljuk. „Ez elleni ellenállás /valamit leadni, U.Sch./ könnyebben legyőzhető, ha az az érzésünk van, hogy a lemondáshoz mindenki hozzá járul (Scherhorn 2007, 106.o.). A pozicionális fogyasztás vonzerejének döntő befolyási tényezőjét Fred Hirsch hasonlóan látja. Bár ő máskülönben inkább gazdaság-liberálisan érvel, azt javasolja, hogy a pozicionális javak versenye iránti ingereket csökkentjük, pl. csúcsjövedelmek behatárolásával és több közjó beállításával (Hirsch 1980, 261.o.). Ha mindenki amúgy is bizonyos javakat megkaphat, ill. az ezekhez való hozzájutás mindenki számára egyaránt nehéz, ezek elveszítik jelképes, státusz-mutató és elhatároló hatásaikat, következésképp, ezek megszerzésére gyöngül a törekvés. Döring/Ott arra a veszélyre utal, hogy a szükséges elégségesség-irányultságot túlzottan elszigetelve szemléljük. Egy „intoleráns moralizálás” fenyeget, továbbá az elégedettségért föllépni politikailag kockázatos. Életstílus-kérdéseket politikai ökonómiával és elismerési viszonyokkal kell összekötni, egy „voluntary simplicity” koncepcióra való redukció (vö. 6.fej. indusztrializmusbírálat) nem célravezető. A növekvő egyenlőtlenség utó-jelenségeivel – rezignálás, sértődöttség, kisebbségi érzés, Ernst Bloch-féle „tudatlan elégedetlenség”, stb., a fönntartható fejlődésre nem előnyös: „A szegény-gazdag ellentét a politikai figyelem szűkös jószágát mágikusan vonzza és más fontos témáról terel el” (uo. 46.o.). (Mondd a szegénynek!RS)

Másodszor: az újraelosztás globális mértékben szükséges. Csak egy „nullszaldós játék”, vagy egy „negatív szaldós játék” képes a fogyasztás globális stopja követelményét, ill. visszavonását elérni. Mivel a Déltől szintjük csökkenése nem követelhető, az Észak kell, hogy fogyasztását levigye, tehát egy újraelosztást kell végbe vinnie. Ha ökológiai okokból, hovatovább a fogyasztás visszavétele szükséges, tehát egy negatív szaldós játék, az Északnak még több redukciót kell eszközölni, tehát az újraelosztást még jobban erősíteni. Itt az Észak-Dél fogalmak nem tisztán földrajzilag értendők, hanem a globális fogyasztóNők osztályaihoz való tartozás vonatkozásában.

Harmadsorban: az újraelosztás megkönnyíti az alkalmazotti munkáról való lemondást. Scherhorn a több életmunka melletti kiállásában, a rendelkezésre álló alkalmazotti munka és jövedelem elosztásának szükségességét emeli ki. A jövedelmi olló további kinyílásánál a kiskeresetűek nem mondhatnak le az alkalmazotti munkáról. Túl sok alkalmazotti munka azonban az életmunkát és egy ökológiailag teherbíróbb fogyasztás-magatartást lehetetlenné tesz – ez úgy a jólkeresőkre, mint a kiskeresetűekre egyaránt vonatkozik (Scherhorn 2007). Az alkalmazotti munka újraelosztására való készség annál nagyobb, minél kevésbé kötött a szociális biztosítás a volumenjéhez. A szociális biztosítás alternatív modelljei, mint pl. egy adókból pénzelt föltétel nélküli alapjövedelem, szintén újraelosztást jelentenek.

Míg tehát a különböző úton-módon való újraelosztás egy fogyasztás-redukció föltételeként szerepel, elérési útjai igen különféle módon koncipiálódnak. Paech kiemeli, hogy sokkal több kezdeményezési pont adódik, mint „egy állami elosztás-politika szokásosan számba jövő eszközeinél”. Az alkalmazotti munka újraelosztása mellett (l. fönt), a fogyasztáskritikus szerzőNők a jövedelemelosztás nagyobb egyenlőségére három indítványt terjesztenek elő:

• az önállóság támogatása,
• regionalizálás,
• a fogyasztás megadózása.

Újraelosztás több önállósággal és több piaccal

Az ökoszocialista, az uralomkritikus és az értékbíráló növekedéskritikusNőktől eltérően, Paech és mások a piacot határozottan pozitívnak tekintik. Számukra ez a megoldás és nem a probléma része. Károsnak csak bizonyos kinövéseit tartják; hiányosságokat, mint a monopolizálási tendenciák, vagy a környezetkárok kiszervezése (externalizálás). Paech is a több piac, mint az újraelosztás járműve, mellett teszi le voksát. Ő a „piacgazdasági verseny reaktiválását, mint elosztás-mechanizmust látja, növekedés-mechanizmus helyett”. Támogatja a piacra újonnan belépő, ökológiailag korrekt üzletszellemű vállalkozásokat („ecopreneuren.eu”), mint a fönntarthatóság felé vezető egyik utat (Paech 2005, 448.o.). Olyan piacszerkezet kell, amely sok kis cégből áll. A növekedés-semleges elosztás-hatás abból áll, hogy ezáltal a korábban kereset nélküliek jövedelemforráshoz jutnak anélkül, hogy az alkalmazotti munka volumenjét meg kellene emelni (uo. 77.o.). Újraelosztás azáltal is adódik, hogy a sok kis vállalkozás a nyereségeket szélesebben elosztja, mint a kevés szereplőjű piacok. Ehhez jön, hogy a kis cégek a decentralizált szerkezetekkel kompatibilisek, ami egyébként is ökológiai követelmény (Paech, Pfriem 2007). Több kis önállóság egy lépés a „szociál-ökológiai vállalkozók társadalmába” (Günther/Pfriem 1999), továbbá a munka ön-alakításánál nagyobb elégedettséghez vezet, azzal a hatással, hogy kevesebb kompenzációs és jelképes fogyasztás szükségeltetik.

Újraelosztás regionalizálással

A fogyasztáskritikus irányzat több szerzőNője kiemeli a deglobalizáció ill. a regionalizálás útján elérhető újraelosztás-hatást. Az emberek számára, az értékképzés növelésével, új jövedelemforrások tárulnak föl a régióban, azoknak, akik a globalizáció folyamán munkájukat elveszítették. A régiók is nyernek, mert a javak, pl. élelmiszerek, helyben maradnak és megtermelésüket az emberek nem felejtik el.  Továbbá egy régió deglobalizálásával, a globális piacba való csökkenő bekötéssel, egy szociális igazságosság politikájára is adódik lehetőség, pl. földreform ill. jövedelem-újraelosztás tekintetében.

Újraelosztás megadóztatással

Az eddig ingyenes környezeti javak fogyasztási ill. használati díj fizetése alá esnek. Az így kivetett adókból, járulékokból származó jövedelmek, tanúsítvány-adásvétel útján visszaosztásra kerülnek, ez is újraelosztási hatással járhat. Egy, szennyezési tanúsítványok kereskedelmére fölállított „sky trusts” lehetővé tenné, hogy a terhelő vállalatok ezeket az értékpapírokat tovább adnák. A befolyó jövedelmek a polgárNők között szétosztandók, mivel ők is a környezetet, melyeknek beszennyezését úgymond megengedik, ugyan olyan részben birtokolják. A szennyezési (kibocsátási) jogok, a környezetszennyező termékek árát mértéken fölül megemelnék. Ezen környezetszennyező termékeket átlagon fölül fogyasztó polgárNők finanszíroznák a kifizetéseket mindenki számára (vö. Paech 2005, 86.o.). A környezetterhelés megadóztatásával való újraelosztás másik neve „Öko-Bonus” (FÖS, év nélkül, Schachtschneider 2007). Ez lenne a polgárok részére éves kifizetések alapja. Ennek egy változata, a föltétel nélküli alapjövedelemmel való kombináció, ami ökoadók és tanúsítványok bevételeiből pénzelendő. Ez is nagyban hozzá járulna az újraelosztáshoz (pl. INWO 2007). A javaslat radikalizálása szerint, az adásvételi, kibocsátási jogokat minden ember személyesen megkapná (Paech 2009, Groll 2009, INWO 2007 et al.). Az újraelosztási hatás ugyanolyan lenne. Mindazonáltal Paech utal arra, hogy ennek társadalmi elfogadására és gyakorlatba ültetésére kevés az esély (Paech 2005, 87.o.).

11.3 FELELŐS FOGYASZTÓK ÉS INNOVATÍV VÁLLALKOZÓK

A kultúraváltást maguk az emberek lendíthetik be. Paech-nél ezek felelősen, innovatívan cselekvő vállalkozóNők és felelősen vásárló fogyasztóNők. Egy ökológiai piac megalapításához kínálók és keresők egyaránt meg kell, hogy változzanak. Fönntartható fogyasztás-stílushoz egyrészt az individuális magatartásnak kell változnia, másrészt innovatív és szociálisan felelős vállalkozók megfelelő megoldásokat és ajánlatokat kell, hogy előterjesszenek. A vállalkozói alkotás a fönntarthatóság felé kell, hogy forduljon. A vállalkozók föladata, hogy a fenntartható igények kulturális fölértékelése és az alternatívák vonzereje alakításában – szemben a jelenlegi, nem fönntartható fogyasztással - aktív szerepet játszanak. A Wuppertal Intézet tanulmánya is a „trendsetter”-ek életstílus-változtatását tartja fontosnak (BUND/EED 2008). Bár a kisebbségek hatalom nélküliek, de befolyást fejthetnek ki. A fölvilágosult középrétegek a kevés és az egyszerű esztétikáját be kell, hogy mutassák és így politikai többséget kell, hogy szerezzenek, melyek az állam támogatói keretföltételeit bevezetik.

Kommunikáció és határai

A kulturális fordulat egy tagolt, konszenzus-irányult demokráciában fölülről nem kényszeríthető ki, sem rendeletek útján, sem politikailag érvényre juttatott szabályzás-eszközökkel, mint az ökoadók, stb. A jó élet új vezérképei meggyőzőek kellenek, hogy legyenek, harmonizáljanak több kis céllal, tehát legyenek kulturálisan kapcsolódó képes állapotban. Ebben viszont, ahogy Paech megállapítja, kulturális dilemma is rejtezik: Az uralkodó minta, melyre rá kellene kapcsolódni, nem fönntartható. A pionírok példás élete sem oldhatja föl ezt a dilemmát. (Ismét bennünket cikiz ez a billentyűverő!RS). Az új életmódokat egyes erős meggyőződésű, széleskörűen céltudatos emberek terjeszthetik, ezen felül, a kultúrkritikus irányzat szerzőNői a „Motivallianzen”  (indítóok-szövetségek) útját választják: A „kevés” egyben „több” is, egy füst alatt burn-out-jelenségek, időszűke, kimerültség-állapotok, ingerözönök, stb., kerülnek visszaszorításra. Ezen indítóok-szövetségek föltárásához és terjesztéséhez kommunikáció szükséges.

Paech itt az innováció-eljárásokban való kommunikáció szerepét hangsúlyozza. Az iránybiztosítás és az újítások igazolására, a „vállalkozói innovátor” külső aktorokkal cseréljen ideákat, az érintettekkel stakeholder-párbeszédeket kezdeményezzen és vegyen részt fönntarthatósági vitákban (Paech 2005, 723.o.). A fönntarthatóság-kutatás lényeges föladatát, Paech a kommunikáció alakításában látja (99.o.). (Ha csak nem pech-je van!RS).

Ám Paech a kommunikáció hatótávolságát is kihangsúlyozza. A modernitás nem minden dinamikáját lehet egyszerűen „elkommunikálni”. Bírálja a „dialógusba való menekvést”, amely akkor panaszolható föl, ha a rizikóprodukcióról való lemondás vitán fölüli (231.o.). Szerinte a részvétel és a diskurzus bénítólag is hathat és egy „tartalmi és etikus pozicionálás” pótléka nem lehet. Vállalkozások normatív döntéseit a mindig nagyobb szociális kontextusokba delegálni, egy fönntarthatósági változtatási impulzus tartalmi semlegesítéséhez vagy megbénításához is vezethet (438.o.). Végső esetben egy „proaktív vállalkozási szféra” egyedüli irány-döntése is szükséges. Ennek konkretizálása aztán külső aktorokkal való visszacsatolásokat követel.

Apró lépések

Egy kultúra változtatása csak apró lépésekben megy. Ez a stratégia azért megfelelő, mert a szükséges endogén kulturális fordulat és a kulturális visszatartó erők dilemmáját, a legjobban képes föloldani. Hogy a kulturálisan bebetonozott gyakorlatból kitáncolhassunk, az átmeneteknek alacsony küszöbűeknek és kis lépésűeknek kell, hogy legyenek. Mivel az irányon múlik, az első lépések fontosabbak, mint a közvetlen változtatások.

Olyan példákról, átvihető projektekről van szó, melyeket pionírNők „(funkcionális” elitek”) indítanak el és sugároznak ki. E közben nem a kezdeti nagy szám a fontos, hanem a vonzerejük. A kis lépések elérhetők, magas célok gyorsan frusztrációhatásokat váltanak ki. Paech egy egész sor „fönntarthatóság-hozzájárulási” indirekt hatásokat sorol föl:

• Pusztán létezésükkel érvelési támogatást adnak a következő projekteknek.
• Nagy hatássá halmozódhatnak föl.
• Magatartás-változtatások más területekre is kihatnak.
• Egy kritikus nagyságot lépnek át (pl. a közközlekedés ritmusában).
• Meghiúsulásuk esetén a kár nem túl nagy, kicsi a kockázat.

Közvetett hatásuk előnye latenciájuk, láthatatlanságuk. A „túl hatalmas szerkezetek legyőzése” nyilván csak „nagyon merész és közvetetten ható fönntarthatósági intézkedések alapján” sikerülhet (Paech 2005, 105.o.).

Állami támogatás

Ha a konfliktus az egyénben játszódik le, a megoldás is tőle várható. Mégis, sok szerzőNő a kulturális fordulatban a politikának és az államnak is szerepet oszt. A Wuppertal Intézet tanulmányaiban, a piacgazdaság ökoszociális rendeleti kereteinek állami alakítását tartja fontosnak. Kifejezetten a politika elsőbbségét követelik, a gazdasággal szemben. Ezt Paech is elvileg így látja, amikor a gazdasági összeférhetőséget, mint saját fönntarthatóság-kategóriát, elveti. A gazdaság egy fontos alakítási terület, ám a fenntartható fejlődés háromszögében nem lehet öncél.

Hogy az innovációk ökológiai irányultságát és az elégségesség-orientációt támogassák, több növekedéskritikus szerzőNő állami gazdasági eszközök bevetését követeli, pl. ökoadókat, tanúsítványokat, környezethasználati-  és CO2-díjakat. Az innovációs folyamat direkt szabályzása, a fönntarthatósági fejlődés kritériumainak betartása mellett, nem lehetséges (Paech 2005). Egy fenntartható innováció utólag mindig növekedésösztönző is, mivel a megfelelő termék a nem-fönntartható, előző produktumhoz adódik hozzá. E helyett egy innováció-fönntarthatósági, a priori ellenőrzésre kell, hogy kerüljön sor. Tehát a politika minden innovációs folyamat ellenőrzője kellene, hogy legyen és minden olyan újítást el kellene, hogy vágjon, amely hozzá adódó környezethasználatot okoz. Paech szerint, ilyen kontroll, a kormányzat döntésszerkezetein belül, tehát a mozgalmak, a kormányok, az érdekcsoportok közötti kialkuvás utopisztikus. A Wuppertal-tanulmány a „munka- és a szociálpolitika revízióját” követeli az államtól, egy igazságosabb munkaelosztás mellett (BUND/EED 2008, vö. Scherhorn 2007). Az alkalmazotti munka csökkentése a több életmunka, sajátmunka, polgármunka, stb. érdekében, egy szociális biztosítás-reform által legyen támogatva, ill. lehetővé téve. A szociálbiztosítást le kell választani az alkalmazotti munkától. Az állam tegye a polgármunkát vonzóbbá, pl. egy alapbiztosítási koncepcióval, vagy negatív jövedelmi adóval, ahol az emberek, egy bizonyos jövedelmi határ alatt ne adót fizessenek, hanem ők kapjanak fizetést az államtól. Paech ezzel szemben, egy más milyen munkaelosztás felé való fordulat kezdeményezőjét inkább a piacverseny mechanizmusában látja (l.fent).

Literatur

Altvater, Elmar 2005: Das Ende des Kapitalismus, wie wir ihn kennen. Eine radikale Kapitalismuskritik. Münster

Binswanger, Hans-Christoph 2006: Die Wachstumsspirale. Geld, Energie und Imagina¬tion in der Dynamik des Marktes. Marburg

BUND/EED (Hg.) 2008. Zukunftsfähiges Deutschland in einer globalisierten Welt. Ein Anstoß zur gesellschaftlichen Debatte. Eine Studie des Wuppertal-Instituts für Klima, Umwelt , Energie. Frankfurt a.M.

BUND/EED (Hg.) 2008a. Zukunftsfähiges Deutschland in einer globalisierten Welt. Einbli¬cke in die Studie des Wuppertal-Instituts für Klima, Umwelt , Energie. Kurzfassung Frankfurt a.M.

BUND/Misereor (Hg.) 1996. Zukunftsfähiges Deutschland. Ein Beitrag zu einer global nachhaltigen Entwicklung. Studie des Wuppertal-Instituts für Klima, Umwelt , Energie. Basel, Boston, Berlin

Döring, Ralf/ Ott, Konrad 2007: Soziale Nachhaltigkeit: Suffizienz zwischen Lebenssti¬len und politischer Ökonomie. In: Jahrbuch ökologische Ökonomie 2007. Marburg

Paech, Niko/ Pfriem, Reinhard 2007: Wie kommt das Soziale in die Nachhaltigkeit? In: Jahrbuch ökologische Ökonomie 2007. Marburg

FÖS o.J. Forum Ökologisch Soziale Marktwirtschaft [www.foes.de; 31.10.2009]

Global Marshall Plan o.J. [http://globalmarshallplan.org; 01.03.2010]

Groll, Franz 2009: Von der Finanzkrise zur solidarischen Gesellschaft. Visionen für eine zukünftige Wirtschaftsordnung. Hamburg

Gronemeyer, Marianne 1993: Das Leben als letzte Gelegenheit: Sicherheitsbedürfnisse und Zeitknappheit. Darmstadt

Gronemeyer, Marianne 2000: Immer wieder neu oder ewig das Gleiche. Innovationsfie¬ber und Wiederholungswahn. Darmstadt

Gronemeyer, Marianne 2002: Die Macht der Bedürfnisse. Überfluss und Knappheit. Darmstadt

Gross, Peter 1995: Die Multioptionsgesellschaft. Frankfurt/M.

Günther, Klaus/ Pfriem, Reinhard 1999: Die Zukunft gewinnen. Vom Versorgungsstaat zur sozialökologischen Unternehmergesellschaft. München, Wien

Hirsch, Fred 1980(1976): Die sozialen Grenzen des Wachstums. Eine ökonomische Ana¬lyse der Wachstumskrise. Hamburg

Illich, Ivan 1993: Bedürfnisse. In: SACHS, Wolfgang 93 (Hg.): Wie im Westen so auf Erden. Ein polemisches Handbuch zur Entwicklungspolitik. Hamburg

INWO Initiative für natürliche Wirtschaftsordnung (Hg.) 2007: Ein Grundeinkommen für alle – aus Abgaben für die Nutzung der Naturressourcen. Standpunkt 3. Düsseldorf [www.INWO.de; 15.11.2009]

INWO o.J.: Texte zu Regionalgeld, Geld- und Bodenreform [www.inwo.de; 15.11.2009] 

ISOE (Institut für sozial-ökologische Forschung) (Hg.) 1993: Sustainable Netherlands – Ak¬tionsplan für eine nachhaltige Entwicklung der Niederlande. Frankfurt/M.

Lang, Eva/Busch-Lüthy, Christiane/Kopfmüller, Jürgen (Hg.) 2007: Wiedervorlage dringend. Ansätze für eine Ökonomie der Nachhaltigkeit. München

Paech, Niko 2005: Nachhaltiges Wirtschaften jenseits von Innovationsorientierung und Wachstum. Eine unternehmensbezogene Transformationstheorie. Marburg

Paech, Niko 2007: Woher kommt der Wachstumszwang? In: GAIA 16/04. München

Paech, Niko 2007a: Angst essen „ökologische“ Seele auf. In: Lang, Busch-Lüthy, Kopfmül¬ler (Hg.) 2007

Paech, Niko 2008: Regionalwährungen als Bausteine einer Postwachstumsökonomie. In: Zeitschrift für Sozialökonomie 158-159/2008. 

Paech, Niko 2008a: Innovationsstrategien auf Basis stofflicher Nullsummenspiele als Beitrag zur CSR. In: Müller (Hg.) 2008: Corporate Social Responsibility. München

Paech, Niko 2009: Wachsen um jeden Preis? Konzepte einer Postwachstumsökonomie. In: Ein¬blicke Nr. 49. Carl von Ossietzky Universität Oldenburg (Hg)

Rosa, Hartmut 2008: Beschleunigung – Die Veränderung der Zeitstrukturen in der Mo¬derne. Frankfurt/M.

Sachs, Wolfgang 2002: Die Macht der Grenzen. Eine Erkundung zu neuen Wohlstandsmodel¬len. In: Sachs (Hg.) 2002: Nach uns die Zukunft. Frankfurt/M. 

Schachtschneider, Ulrich 2007: Wie grün muss die Linke sein? Grün muss links sein. rls-Standpunkte 7/2007. Berlin