ÖSSZEGZÉS: POZÍCÓK ÉS SZEMBENÁLLÁSOK

13 POZÍCIÓK

Miután az egyes koncepciókat átvettük, most tömörebb, általánosítottabb közlésekre térünk át. Mi a jellemző a három koncepciótípus (A,B,C) kérdéseinkre adott válaszaiban? Mindeközben a koncepciókra csak röviden utalunk. Lássuk ismét a három kérdést, melyekkel az indítványokat ütköztettük és amelyek szerint a szöveget fölosztottuk:

• Miben látják az ökológiai krízis okait?
• Ehhez milyen megoldásjavaslatokat, alternatívákat, víziókat fejlesztenek ki?
• Ezek milyen utakon, stratégiákkal és mely aktorok által kerülnének megvalósításra?

13.1 AZ ÖKOLÓGIAI VÁLSÁG ÉS OKAI

A vizsgált koncepciók, az ökológiai válság diagnózisának tekintetében, legalább három pontban mutatnak teljes megegyezést:

Először: Az ökoválságot, mint igen komoly, a bolygónkon való civilizált együttélés fenyegető problémáját fogják föl. A legnagyobb ökológiai kihívás a fölmelegedés. Az ökoválság problémáit és fenyegetéseit különböző síkokon látják megjelenni:

• mint az emberiség létalapjának közvetlen fizikai fenyegetését, tehát a Föld azon tulajdonságait és használati funkcióit látják veszélyben, melyek a bolygót az emberi faj számára lakhatóvá teszik és egy civilizációt engednek szárba szökni.;
• szociális és gazdasági területen, ahol a fönnálló (globális) szociálökonomikus egyenlőtlenségek kiéleződnek, amely az ökológiai problémát a maga részéről tovább súlyosbítja;
• a gazdagabb északi ipari államok lehető reakcióiban, amit ezek a két hatás gazdaság- és életmódunkra (különösképp az american way of life) való következmények „kivédésében” és a globális dominanciájuk érdekében tanúsítanak;
• a nyugati modernitás civilizációs vívmányai veszélyeztetésében. Itt gondoljunk a nyersanyagokért folytatott háborúra, vagy a klímamenekültek áradata ellen kiépülő biztonsági rendszerekre.

Másodszor: Az ökológiai problémák észlelésénél a meghatározó ismeretelméleti pozíciót, mint „mértékletes konstruktivizmust” írhatnánk le. Vagyis a szerzőNők abból indulnak ki, hogy az ökológiai problémának nevezett jelenség érzékelése és minősítése a megfigyelő érdekeitől, kulturális gondolatmintáitól függ. Ezért szociálisan és kulturálisan konstruált, önmagában nem objektíven adott és tisztán természettudományosan nem ragadható meg. Ugyanakkor a problematikus jelenségek kemény egzisztenciális-reális magja, semmiképp csak tudatunkban és diskurzusainkban létezve, relativizálódik.

Harmadszor: A szerzőNők nem vonják kétségbe, hogy az ökoválság antropogén jelenség. Ez semmiképp sem magától értetődő, ha meggondoljuk, hogy röviddel ezelőtt a klímaváltozás még a tudományban is vitatott volt. Néhány szerzőNő számára egyébként is az emberi-„uralmi” természeti beavatkozások elért mértékénél a társadalmilag okozott és a „természetes” katasztrófák éles megkülönböztetése többé nem lehetséges. A továbbiakban a vélemények abban térnek el, hogy a társadalomban, ill. ennek a természettel való metabolizmusa módjában mi váltja ki ezt a válságot, milyen – egy szélesebb, nem lineáris-kauzális értelemben vett – kiváltó okot lehet a krízisért felelőssé tenni.

Fundamentális bírálat: A rendszer, mint probléma

Az A koncepciótípus diagnózisára jellemző a megállapítás, hogy az ökoválság a társadalmi rendszer kapitalista modern konstitutív jellegeiben (patriárkális, gyarmati…) gyökerezik. Az okok bizonyos módon ezen társadalomtípus „alapjaiba” vannak beágyazódva. Kiindulópontul vehetők a társadalmat fundamentálisan, átfogóan, összességében érintő viszonyok. Ezek itt, a társadalom és a természet válságos viszonyának egyfajta „végső okai”. Ez a hatás különböző megjelenési formáin át közvetítődik – mint a szociál-gazdasági „alapviszony” (tőke), ezzel összefüggő uralomforma (patriárkátus), racionalitás- vagy kulturális minta, utóbbi által meghatározott szociális karakterek vagy igényszerkezetek, stb. Ezek az indítványokban különböző értékelést kapnak és többnyire nemcsak az ökoválságban „illetékesek”, hanem más krízisekben, visszás állapotokban, nem-emancipált viszonyokban is. Bár ebben a koncepciótípusban az ökoválság lényeges szerepet játszik, de inkább járulékos és nem nagyon meglepő kifejezési formának számít; a nyugati kapitalista rendszer már korábban ismert veszélyességének, idejemúltságának egy további bizonyítéka. Mindezért főleg – az egyes szerzőNők és koncepciók által – különbözőképp súlyozva, értelmezve és összekapcsolva – az értéktársadalmasítás, tőkeviszony, indusztrializmus, uralom és az ezekkel összefüggő kulturális és racionalitásminták és szubjektumformák felelősek. Megkísérelve, ezen szerkezetek és rendszertulajdonságok természetromboló hatásait közös nevezőre hozni, az alábbi, tapasztalatilag közelebb meg nem indokolt, elképzelés fogalmazható meg:

Társadalom belüli, rendszerimmanens uralmi formák, egy szellemileg-kulturálisan mélyen bevésődő és praktikusan az ökonómiát, a tudományt és a technikát, stb. befolyásoló uralmi természetviszonyt implikálnak vagy határoznak meg.

/A „természeturalom”, Christoph Görg szerint (vö. 2. fej.) a természet kihasználása, valamilyen sajátossága és önértéke elismerése nélkül./

Ez a természetviszony, mint az ökoválság oka, többnyire két metaforával kerül leírásra. Először az önérték, az önlogika és a másság, valamint az érzékelhető-konkrét természet-sokrétűséggel, mindenekelőtt az élővel szembeni ignoráció és tiszteletlenség. Ez implikálja, vagy ebből következik a természet egydimenzionális, instrumentális látásmódja, mint pusztán forrás vagy lejtő és az ennek megfelelő uralmi-kizsákmányoló, praktikus természettel való bánásmód. A másik metafora ezen természetviszony dinamikus szemléletére vonatkozik.  Ez az uralmi természetviszony folytonosan és korlátlanul kiterjedő reprodukciója, főleg a természet, mint áru értékbehelyezése (-) növekvő alakjában. Mindkét aspektus ökológiai romboló hatásában kölcsönösen föltételezi egymást, az egyik a másik kifejeződési formájaként és következményeként tekinthető.

Egyes szerzők, ebben az általánosságban, az ökológiai visszásság gyökereit már az európai civilizáció bölcsőjében vélik látni. A két aspektus jelenlegi veszélyességét a természeturalom elért mértéke adja. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a globális ökológiai és szociális következményekre ugyanolyan uralmi logikával reagálnak, mint amilyen azokat létrehozta (forrásháborúk, önös reakciók, stb.) Ezek a nyugati társadalmak belsejében civilizáció-romboló hatással járnak.

Ezzel a túlnyomórészt közös háttérrel összefoglaljuk fundamentál-kritikus, a modern társadalom ökoválságáért felelős szerkezeti elemeket, anélkül, hogy a koncepció-tipikus hatásmódokra és kölcsönhatásaikra kitérnénk.

A munkamegosztásos, árutermelő társadalmakra jellemző értéktársadalmasítás – többek között – két szempontját idézzük.

Először: Az árucserében a használati értékek érzékelhető sokféleségének végbevitt reálabsztrakciója, az érték-ekvivalencia egy mennyiségi mértékre való redukciója a természethez való viszonyt is meghatározza. A természetes sokrétűség minőségét elvonatkoztatják. Az akkumulációs és cserefolyamatokban az érték anyagi hordozójára degradálják. Az árutermelés ugyanazon logikája az egyéneket is a használati értékek érzékelő fogyasztóira és az érzéktelenített áru- és csereszubjektumaira választja szét, akik csak a pénzoutput maximalizálásában érdekeltek.

Második aspektus: az irracionalitás, habár ez egyes árutulajdonosok tudatosan és racionálisan cselekednek a piacon. Ám a sokak cselekedeteinek eredménye, vagyis a társadalmi összefüggés, az egymástól függetlenül cselekvő priváttermelők körülményei között keletkezik, azok háta mögött, szándékaikat keresztül húzva. Az egész mozgásának ilyen irracionalitása megakadályozza, vagy erősen gátolja a természetviszony tervezését és irányíthatóságát. Az erre épülő tőkeviszony, immanens önvonatkoztatásával (Marx: „pénzt fialó pénz”), korlátlan fölhalmozó dinamikájával, belső és külső földfoglalásával (-), a nyereségesebb befektetés-lehetőségek utáni hajszában egész sor visszafordíthatatlan és ellenőrizhetetlen természetromboló tendenciához vezet. Ezeket a tőke ezen nyerészkedő önértékesítésre való gátlástalan törekvése során olyan metaforával jellemzik, mint „minden természetes korlát áthágása”, mert a természetkisajátítás egyoldalú és rövidtávú hozamkritériumoknak van alárendelve és ezzel az emberi civilizáció létalapjait veszélyezteti.

A kapitalista akkumulációs dinamikából eredő munkatermelékenység emelésének kényszere, ill. a növekedés-imperatívusz emelkedő természetfogyasztással jár, természeturalmat követel, a természet tetszőlegesen hozzáférhető anyaggá való diszkvalifikálásához vezet, annak határait ignorálja, a természetet forrásként és lejtőként használja. A kapitalista globalizációval egyúttal ökologikusan konzisztens és szufficiens szubszisztenciakultúrákat zúz szét, főleg a globális Délen, de Északon is. A kapitalista akkumulációs dinamikából eredő és funkció módja szerint az egész társadalomba beültetett növekedéskényszer egy véges planétán, (még) növekvő népességgel, óhatatlanul vaskos ökológiai határokba kell, hogy ütközzön, mivel az anyagtalanított, ökológiailag semleges növekedés teljesen illuzórikus.

A (modern) patriárkátus elválaszthatatlanul össze van kötve a modern kapitalista árutermeléssel. Az ökoválsághoz való „járuléka” a természet és a nők teljesítményeinek gazdasági-szociális leértékelése és az értékesítési összefüggésből való kihasítása és kiszorítása. Ezzel bizonyos gondolkodási módok, praktikák, haladás-elképzelések függnek össze, melyek tendenciája, hogy az életet és teremtőNőit imitálják, a nőket és a természetet helyettesítsék. Ez történelmileg egy háborús, nomád és gyarmatosító haladásnak felel meg (és ebből ered) – egy ápoló, előre-gondoskodó és megtartó gyakorlat helyett.

Más szerzőNők szerint a kapitalizmus és a patriárkátus csak két lehetséges forrása a társadalmi uralomalakiság átfogó okának. Az uralom éppenséggel ökoproblémákat szül, főleg két úton. Egyszer az uralomkonzúm útján, mértéktelen természetfogyasztással – szemben az uralommentes, kooperatív, egaliter társadalmakkal. Mert az uralom stabil reprodukálásához uralmi és elnyomási eszközöket, az uralkodóknak privilégiumokat, az elnyomottaknak kompenzációt kell előállítani és a súrlódási veszteségeket uralommal kell kiegyenlíteni. Ehhez újra egy uralmi, mechanisztikus természetértelmezést és viszonyt kell megfeleltetni, amely a természetet kihasználja - önértéke elismerése nélkül. Ez az európai modernitás technokrata természetigazgatásában lesz perfekt, lineáris optimalizálási elveiben és manipulálhatóságában, központosításában. Ez óhatatlanul a természet használata anyagi határainak átlépéséhez vezet, miközben a természetet egyre többször szétszedik és összerakják, az ökológiai sokféleség és stabilitás kárára. Az ökológiai károk ezen logika szerinti kitartó kijavítása a maga részéről ismét emeli a természetre való ráfordításokat…

Mindezen problematikus szerkezetek egy racionalitással és világnézettel járnak együtt, amely hierarchikusan elválaszt és szembe állít. Az embert nem, mint a természet egy részét értékelik, hanem mint kívülállót és fölötte uralkodót. A természetes életalapok szétzúzása közönyösen elfogadásra kerül, nem érzékelik sérülésként. Ez a racionalitás alakítja a tudományt és a technikát, mint lényeges eszközeit, amely egy élet-ellenséges technikai-gazdasági haladásban ölt formát. Eredménye: központosított, globálisan kiterjedő termelő és disztribúciós rendszerek, melyek világszerte kulturális és ökológiai sokféleséget nivellálnak.

A „jó élet” kulturálisan az emelkedő anyagi jóléttel lesz egyenlő. Önerősítő kapcsolatok keletkeznek a technikai-racionális ipari termelések között, az ezzel járó gazdasági-technikai szűkített gondolkodás dominanciája, a pszichikai hiányos állapotok és egy telhetetlen fogyasztás-irányultság között. Represszív, szociális és munkamegosztási szerkezetek csak elégtelen esélyeket nyújtanak az érzelmi alapigények (szeretet, védettség, elismerés) kielégítésére. Egy kompenzációs konzumirányultságot állítanak elő, melynek piacalakú megvalósítása ismét az ipari-kapitalista megagépezetet fűti föl. Ehhez egyre inkább hiányzik a fosszilis energia. A szűkössé váló források, élesedő környezetveszélyek növelik az autoriter, háborús tendenciák erősödését.

Modernizálási hiányosságok

Az ökoválság okairól a B koncepciótípus teljesen más képet ad. Az ökológiai problémák itt speciális, szerkezetileg és időben behatárolt ezért elkülönítve földolgozható jelenségek. Ezek az ipari modern társadalmak egy bizonyos fejlődésciklusa vagy útja ellentmondásaiból erednek, egyáltalán nem a kapitalista moder társadalmak alapvető szerkezeteiből. Ellenkezőleg: ami a fundamentálkritikusok szemében az okokrízis okának látszik, - tőkeértékesítés, konkurencia, gazdasági növekedés, ösztönzött tudományos-technikai haladás – azok a modernizálók számára az ökológiai problémák legyőzésének nélkülözhetetlen föltételei és hajtóerői. Csak azon múlik, ezeket hogyan lehet úgy alakítani, hogy ökológiailag „helyesen” hassanak.

Az ökológiai problémák, melyeket ezen koncepciótípus nyelvén, mint az ember-természet ipara anyagcseréjének elégtelen ökohatékonyságaként neveznek meg, kiváltó okai három csoportba oszthatók:

• Közvetlenül az ember-természet ipari anyagcseréje metszéspontjaiban a természet körfolyamataihoz elégtelenül illesztett technológiákat, termékeket, praktikákat találunk. Ezek oda hatnak, hogy erőteljesen a természet ellen és nem vele termelünk, hogy a technológiailag kinyitott ökológiai körfolyamatokat nem zárjuk be újra, túl sok mérgező hulladékok és más káros melléktermékek keletkeznek. Nem a természeturalom maga a probléma, hanem a természettel való bánásmód téves „filozófiája”. Ez az, amely a természetbe való beavatkozás jelenleg elért mértékénél, az ipari anyagforgalmak óriási mennyiségei, az iram és a beavatkozás mélysége az, amely a természeti folyamatok funkcióit az emberre nézve életveszélyesen fenyegetik. A veszélyeztetettség-potenciálok bizonyos okozó körökben koncentrálódnak, főleg a szénalapú energiatermelésben. A jelenlegi megoldás-indítványok és fenntarthatósági stratégiák az ökológiai károk mérséklésére irányulnak ahelyett, hogy az anyagcsere minőségét – a természet tűrőképessége szerint – alapvetően változtatnák meg.
• Hogy a technológiák ezen típusát innovatívan még nem haladtuk meg és a forráshatékonyság összességében túl csekély ahhoz, hogy a létfontosságú ökológiai problémákat, mint a klímaváltozás, legalább megfékezze, ez a gazdasági reprodukciós folyamat szabályozásának és ösztönző szerkezetének egy ellentmondását jelzi. A forráshatékonyság-növelés és a sikeres tőkeértékesítés között pozitív visszacsatolás és az ez által kiváltott, önerősítős innovációs dinamika csak kezdetlegesen létezik. A természettel való ökohatékony bánásmód növelése – ellentétben a munkaproduktivitás emelésével – a tőkeértékesítés magasabb nyereségességéhez nem eléggé vonzó út, a megfelelő innovációk számára nem eléggé erős motiváció. Az ökológiai források, mint tőke, a primer gazdasági körfolyamatban kevésbé értékesíthetők, használatuk a gazdasági kategóriákban (költségek, árak, stb.) és ösztönzőkben, a vállalkozás eredményességében konzekvensen nem tükröződnek. A reprodukciós folyamat ökológiai vaksága, az ökológiai forrásokkal való pazarló bánásmód tehát nem értékesítésükben, mint tőke, gyökereznek.
• Az állam és a politika problémamegoldó kapacitása ökológiai problémák terén még csekély, hogy a szükséges irányváltást a kívánt iramban kiprovokálja. Az okozó iparok politikai fékező befolyása még túl erős. Az olyan ökológiai problémák politikai szabályzásai, melyek piacformailag nem szabályozhatók, teljesen hiányoznak. Ezek a hiányosságok a politikai irányítás és szabályzás a társadalom minden területét érintik, nem utolsó sorban a nemzetközi környezetrezsimet, mely pl. a küszöbállamokat hatékonyabban be tudná kötni. És ahelyett, hogy az átmenetet egy forrásintenzív reprodukciótípusba szerkezeti reformokkal ösztökélné, politikai látszat-kiutakat választanak, mint pl. a szociális leépítések.

Ezen koncepció-típus diagnózisában az ökológiai problémák okai és megoldásai az iparosítás és a gazdasági fejlődés egy új szakaszában keresendők. Ha a problémák ebben az új ciklusban vagy útban megoldódnak, szabad az út egy új, hosszabb, stabil fejlődési fázisba. Abban is lesznek új ökológiai problémák, de nem olyan létfontosságúak, mint a mostaniak.

Fázisváltás: zsákutca a rendszerben

A C-csoport (fázisváltás) oksági elemzése első pillantásra nagyban hasonlít a fundamentálkritikusok téziseihez. A szerzőNők itt is a kapitalista modernitás tulajdonságait, viszonyait, dinamikáját hozzák kapcsolatba az ökoválsággal. Ezek a jelenlegi (posztfordista-neoliberális) szabályzás módjainak, akkumulációs és növekedés-dinamikáinak tendenciái, mint pl.

• A globális kapitalizmus – a „reálökonómiával” szemben –

a domináns, önállósodott és illékony pénzpiacaival, valamint spekulációs alapjaival kiélezi az ellentmondást, egyrészt a pénztőke rövidtávú értékesítési nyomása, a pénz al-komplexitása, mint a forráselosztás egyedüli mértéke és irányítási médiuma, másrészt a természeti folyamatok hosszú távú önlogikája és reprodukciója között.

• A globalizált, növekvő mértékben deregulált konkurencia, a mai elért ökológiai sztenderdek puhításához vezet, kedvez az ökológiai (és szociális) rablótevékenységnek. Ha a fölgyorsult, globalizált kapitalizmus számára oly létfontosságú funkciók , a fosszilis energiaforrások szűkösebbé válnak, a „hozzáférhetőség-biztosítás”-célú, nyílt imperialista-katonai stratégiák veszélye növekszik, ezzel az ökológiai katasztrófák lehetősége is.
• A gyakorlati gazdasági folyamatban, a természet produktivitását, a szociálisan női teljesítményeket, valamint kvalifikációkat is bekebelezik. Az értékgazdasági értékesítő folyamatokban ezt nem ismerik el, hanem, mint „csak reproduktívat” kiszervezik. Ez a kizárás téves költség- és árkalkulációkhoz vezet, csak a mértéktelenséget, gondatlanságot, a természet túlhasználatát erősíti.
• A szociális egyenlőtlenségek és szétszakítások posztfordista fokozása, a szociális biztonságok lebontása szociális félelmeket szül, gyöngíti a változtatási készséget, pl. az anyagi fogyasztás-szint ökologikusan értelmes redukálása érdekében.

Más szerzőNők az ökoválságot okilag a jelenlegi ipari-kapitalista modernitás alapvető szerkezetével, intézményeivel, elveivel vagy kulturális mintáival kötik össze. A bázisintézmények kapacitása, az ipari sikereik ökológiai mellékkövetkezményeinek, saját normatív mércéinek és elveinek megfelelő földolgozása, (pl. az okozó vagy biztosítási elv szerint) a saját maguk által előidézett globális ökológiai kockázatok után kullog. Ez vezet a szervezett felelőtlenséghez és a funkcionális differenciálás modernitás elvével függ össze. A világ kiszámíthatósága és uralhatósága domináns racionalitásmintája, a tudományos-technikai haladásba és szakértelembe vetett vak hitbe torkollik, dichotom gondolkodásmódokhoz vezet, melyek egy fönntarthatósági fejlődést megakadályoznak.

A növekedés, a mértéktelenség, a gyorsulás kultúrájában is, ahol a fogyasztással a forrásfogyasztást is növelik, a természet sajátidőit ignorálják, az ökoválság egy átfogó kiváltó okát látják.  Ez a modernitásra oly jellemző jellegzetes permanens opcióbővítése tendenciájában gyökerezik, az új kultuszában és ez – az ipari termelés munkamegosztása által erősítve és az ezzel összefüggő kompenzációs igényekkel – a modern ember egy „beszállítási rászorultságának” kialakulásához vezet. Így mindig új fogyasztási igények keletkeznek, melyek aztán újra a növekedést és a forráshasználatot mértéktelenül emelik.

Ám figyelmesebben megvizsgálva, itt a hasonló kapitalizmuskritikus „hívószavak” mögött, a fundamentálkritikusokkal szemben, egy finom, de lényeges különbség érhető tetten. Az ökoválságért, itt okilag nem kötelezően és megmásíthatatlanul a modernitás, a nyugati civilizáció, a kapitalizmus viszonyai felelősek önmagukban. Ezeknek jelenlegi történelmileg konkrét (posztfordista) kifejeződései, fejlődési foka, a ma domináns szabályzóminták, a politikai megformálásuk, az ezen viszonyokkal való személyes bánásmód az, amelyek az ökológiai krízis elsődleges kiváltó okai. Ám, ha az első koncepciótípushoz való különbséget még egyszer kihangsúlyozzuk, ez a „kauzalitás” csak tendenciózusan hat, csak egy aspektust testesít meg, egy lehető mozgásforma ellentmondását. Hogy azt a koncepciótípus „kultúraváltás” példáján megvilágosíthatsuk: az opcióbővítés a konzumisztikus –függőségi beszállítói rászorultság mókuskerekéből való kiszállásának lehetőségét is tartalmazza, anélkül, hogy a társadalmi rendszer alapjait előtte megváltoztatnánk. Avagy a „reflexív modernizálásnál” a globalizációban benne rejlik egy új kozmopolitizmus lehetősége is.

A nevezett dinamikák, tehát ebben a tekintetben, nem határozzák meg teljes egészében a társadalmat, hanem, mint az ökológiai veszélyek okai célirányosan hatnak. Ezek ambivalens lehetőségek, melyek másrészt a modern társadalmak más esélyei mozgósítása által föloldhatók, beágyazhatók, használhatók. A modernitástól való elfordulás csak, mint katasztrófa számít és a kapitalizmus jövője nyitva marad. Részére „esély” vagy transzformáció-képesség, csak egy kevésbé romboló szociál-ökologikus fejlődési szakaszban juthat kifejeződésre.

Ha a három koncepciótípust visszatekintve összehasonlítjuk, az oksági analízis főbb vízválasztó vonalai a kérdésekre adott válaszokban körvonalazódnak:

• vajon az ökoválság okilag – mint az első koncepciótípusban föltételezett – a kapitalista modernitás dinamikájában és konstitutív viszonyaiban keresendő, vagy
• a kapitalista modern társadalmasítási formákon belüli, bizonyos politikai, társadalmi, individuálisan alakítható és alakítandó ill. amúgy is evolutív-ciklikusan fejlődő jelenségekről van szó, mint ahogy azt a második és a harmadik koncepciócsoport állítja.

A két utóbbi abban a kérdésben különbözik, hogy az alakítás mely faktoroknál és milyen mélységig induljon el, és a változtatások milyen irányban szükségesek. Ezek az eltérések is az alternatívák keresési irányait jellemzik és kiéleződve lépnek föl.

13.2 KIUTAK, VÍZIÓK, ALTERNATÍVÁK

Rendszerváltás

A fundamentálkiritkusNők szerint, az ökológiai krízist kiváltó viszonyokat meg kell szüntetni, nem pedig lefékezni vagy megszelídíteni. Érték, tőke, patriárkátus, hierarchikus munkamegosztás, ezekben az indítványokban pótlás nélkül törlendők, anélkül, hogy az elő-modern „primitív” állapotaiba visszaesnénk. Ezeket nem is mindenki marasztalja el.

Az elérendő szociális fordulat nem történhet és nem is kell azonnal megtörténnie, de hamarosan és főleg átfogóan. A természettel szembeni kizsákmányoló-uralmi viszonyoknak nem lehet anélkül véget vetni, hogy az uralom minden formáját száműzzük, nemzetközi egyenlőséget teremtsünk, stb. Ha ez sikerül, más emancipációs célok is elérhetők lesznek. A fundamentálkritikusok ökoválság megoldási elképzeléseik egy posztkapitalista társadalom víziójába vannak beágyazva. Mint láthattuk, krízisdiagnózisuk szerint, az ökokrízis „földolgozása” nem történhet izoláltan-pragmatikusan, a darabmű-technológia szerint. Legyőzése csak egy emancipatív társadalmi transzformáció momentuma és eredménye által lehetséges teljes egészében. Ez egy ökológiailag fönntartható természetviszonyhoz is vezetne, mint pl. egy szubszisztencia-irányult gazdaság- és életmód „kívánt mellékhatása”.

/Ez az ökoszocialistáknál fordítva van. Ők az alternatív indítványaikat az ökológiából kiindulva indokolják, ehhez már az emancipációs célok inkább feltételek, pl. az egyenlőség az ökológiailag szükséges zsugorodás elfogadásához./

Ezek a víziók nem csupán, mint egy ökológiailag kockázatos status quo-val szembeni ellenjavaslatok kerülnek kifejlesztésre, hanem bizonyos mértékben, mint „élesítő” megokolás  - gyakran, mint a lehetséges kaotikus , barbár, háborús állapotok preventív megakadályozására, melyek a fosszilis alapú kapitalista rendszer bukásának folyamatában a forrásszűkösség, a klímakrízis, és a szociális csapások következtében föllépnek. A fönnálló viszonyok és civilizációs „vívmányaik” tagadása (érték, áru, piac, tőke, állam, munkamegosztás, globális óriástechnikák, stb.) különböző mértékben radikális. A változtatás szükségessége nem csupán a társadalmi szerkezetekre vonatkozik, hanem ezeknek szubjektív pandanjára is (pl. férfi-identitás).

A pozitív ellenindítvány csak alapjaiban kerül fölvázolásra. Kész, részletes, lezárt jövőmodellek nem elfogadhatók. (Ügyes kifarolás!RS) Sok minden később, a mozgalomban diskurzusokkal kell, hogy konkretizálódjon. Némelyek csak általános cselekvéselveket fogalmaznak meg, melyek már most mindenki által követhetők. Az alternatíva globálisan kerül kifejlesztésre – egy ökológiailag megfelelő, poszkapitalista társadalom, csak mint egalitárius világtársadalom vagy közösség képzelhető el értelmesen, aszimmetrikus Észak-Dél viszonyok nélkül. A globális Dél lehetőséget kell, hogy kapjon, saját elképzelése szerinti fejlődésre, a gyarmatosítás előtti hagyományokra is építve. Néhány alábbi idea jellemezheti ezeket az alternatív elképzeléseket:

• Tudatosan létrehozott társadalmasítás. Dologiak (áru, pénz, állam, stb.) révén egyének, gazdasági egységek között közvetített összefüggések helyébe tudatos döntőfolyamatok lépnek, diskurzívan nyert célok, szabályok, elvek alapján. A termelők, fogyasztók, hálózatos közösségek között direkt kapcsolatok állnak fent. Vitatott, hogy a társadalmasítást teljesen a közösségiességgel helyettesítsék, vagy pl. több hálózatos síkon legyen tervezés és koordináció. Egy „ökologikus felsőház”, mint tanácsadó testület is szóba jöhet. Hierarchikus munkamegosztás helyett uralom-mentes kooperatív-szolidáris , egaliter szerkezetek lépnek a nemek, a kézi és fejmunka, a város és vidék, Észak és Dél közé.
• Az egyre nagyobb, az egyén által átláthatatlan (uralmi) szerkezetek trendje megfordul – legyenek azok szervezetek, technológiák, vagy infrastruktúrák. Ezek fölöslegessé válnak és lebontásra kerülnek. Hogy ez milyen mértékben történjen és helyükbe konkrétan mi lépne, erre különböző elképzelések vannak.
• Az élet és a gazdálkodás szubszisztencia-irányult, átlátható, demokratikusan szervezett, egymással lazán hálózatba kötött egységekben történik. Hogy ez konkrétan hogy szervezendő meg, és esetleg más társadalmi viszonyokkal egészítendő ki, erről különböző javaslatok vannak.

Ezek az alternatív ideák legtöbbször a gazdaságra vonatkozóan kerülnek konkretizálásra, amely azonban a közösségi élettel és demokráciával együtt összeszövődve valósítandók meg. Kiinduló pont a „jó életről” való diskurzív egyetértés: mely használati értékeket, milyen igények, szükségletek kielégítésére, milyen természeti beavatkozással kell megtermelni? Ebből aztán a konkrét döntésekhez és tervezésekhez megfelelő szabályokat és ökológiai kritériumokat kell levezetni. Elsők a létfontosságúak – táplálkozás, ruházkodás, lakás, stb., de az érzelmi alapigények is – melyek biztosak, szuverének, természetbarátok és ezért ezeket a lakosoknak saját maguknak kell, főleg helyben és regionálisan előteremteni, önigazgatásos, bázisdemokratikus ill. részvételi igazgatású gazdasági egységekben. Vitatott, hogy ezek csak kis, vagy közepes nagyságú üzemek legyenek, melyek egyszerű, vagy közepes technikával dolgoznak vagy óriásvállalatok, high-tech-üzemek is szerepet kapjanak a jövőben. Az sincs eldöntve, hogy a kitűzött társadalomban az életfontosságú dolgok előteremtésére több munkaidőt kell vagy muszáj szánni? Egyesek (pl. Sarkar) ezt elkerülhetetlennek látják (fosszilis energiák nélkülözése) és ez szociális okokból is előnyös. Mások a munkaidőt drasztikusan csökkenteni akarják, hogy szociális és kulturális igényekre több energia maradjon, e célból munkatakarékos technikák bevetését szorgalmazzák. Ha piacon és pénzzel még egyáltalán csere történik, ez fölülrendelt elvek és viszonyok szerint lehet (ekvivalencia helyett, kölcsönösség és szolidaritás). A gazdasági növekedés hajtóerői (konkurencia, kompenzációs vagy státuszfogyasztás) eltűnnek, ahogy a népességnövekedés motivációja is, mivel a közösség (Sarkar-nál az állam) gondoskodik az öregek biztonságáról. A gazdaság fejlődik, de stacionárius.

A rendszer ökológiai modernizálása

Az „ökológiai modernizálók” koncepciója szerint, a technológia jelenti a forradalmi jövőképet. Az ökoválság megoldása ott kezdődjön, ahol a problémák keletkeznek: a társadalom-természet ipari anyagcsere metszésvonalában. Ezt alapvetően, bázis-innovációkkal annyira kell transzformálni, hogy a társadalmi anyagcsere (szinte) szénmentes energia nélkül működjön és káros hulladékok sem keletkezzenek. Ennek a természeti folyamatokba konzisztensen bele kell illenie, a forráshatékonyság gyorsabban kell növekedjen, mint a gazdaság, mely végül a természetfogyasztástól teljesen elválasztott lesz. Ehhez alapvető társadalmi változtatások nem szükségesek. Ilyenek nem is lennének keresztül vihetők, különösen a megfelelő iramban nem, tekintettel a fenyegető klímakatasztrófára. Hasonló válságok a múltban, szintén rendszerkonform modernizálásokkal oldódtak meg, az intézmények probléma-megoldási képességeinek megnövelésével (pl. a szociális állam kiépítésével.)

Ám, amit meg kell tenni, az a modern kapitalista fejlődésmódon belüli modernizálás ill. egy útváltás. Egy ilyen technológiai-gazdasági szerkezetváltás az innováció történés hosszúhullámú ciklikus lefolyásához illeszkedik és már el is kezdődött. Ám ez még alakításra szorul. Az általa lehetséges, fenntartható „szociál-metabolisztikus rezsim” (Fischer-Kowalski 2008) nem keletkezik önmagától. Egy ilyen fordulatot a korábbi ipari forradalmak romboló konfliktusai nélkül kell végbe vinni, ezzel a „normális” piaci erők és a szokványos irányítási eszközök nem képesek meg birkózni. Kiegészítő cselekvési kapacitások szükségeltetnek, hogy ez a folyamat a megfelelő iramban és ökológiai iránybiztosítással fusson le, továbbá, hogy az ehhez szükséges innovációk, szerkezeti reformok minden társadalmi területen beinduljanak. A föladat, hogy a „bevált” hajtóerőket és mechanizmusokat (piac, konkurencia, profit, nemzetközi innovációverseny, globalizáció, stb.) hatásirányultságukat szervesen a forráshatékonyságra fokuszáljuk. A gazdaság és szabályzása szempontjából ez annyit tesz, hogy a primer gazdasági körfolyamatok „ökohatékony” immanens regulatívája a tőkehasznosítás célja legyen, ahogy a technikai és gazdasági innovációk belső szelekciókritériuma is. Ez főleg az „útváltoztatás” koncepciójában kap hangsúlyt. A reprodukciós folyamatok ösztönző erői még csak arra irányulnak, hogy a munkát intenzíven kihasználják, termelékenységét növeljék. Ennek a magasabb forráshatékonyság érdekében meg kell, hogy változzon. Csak azok az innovációk és vállalkozások, melyeknek ez átlagon fölül sikerül, a piacon gazdaságilag is eredményesebbek, és számukra kifizetődő nyereségüket a forráshatékonyságba fektetni. Csak így keletkezhetnek az önerősítő visszacsatolások, melyek a szükséges útváltást bevezetik és stabilizálják. Ahogy egykor a munka szociális költségeinek internalizálása a munkaproduktivitás számára erőteljes ösztönzőket tett szabaddá, az „ökologikus költségek” internalizálása fokozná a forrástermelékenységet. A modern társadalmakban ez az internalizálás csak a pénz, ár, profit értékkategóriái „dologiasított” nyelvén mehet végbe és föltételezi, hogy az ökológiai forrásokat, mint tőkét, értékbe helyezi. Tehát a tőkeértékesítést nem likvidálni vagy gátolni kell, hanem a természet forrásaira és teljesítményének reprodukciójára kiterjeszteni. (És ismét átállítani a Végítélet Óráját.RS).

Egy ilyen ökokapitalista szabályzásmód csak úgy lehet stabil, ha az egyének szociális részesedési formáival jár, melyek a mai egyéni kibontakozás igényeinek megfelelnek. Növekvő egyenlőtlenségek és kizárások viszont az elfogadást és az innováció-készséget ássák alá, társadalomszerkezeti problémahelyzetek (munkanélküliség) neoliberális egyénesítése nem más, mint visszanyúlás elő-modern mintákra. Az eljárások és termékek ökohatékonysága megnöveléséhez tudásintenzitás szükséges, teljesítményképesebb innovációs rendszereket igényel, melyek új kvalifikációkat és tartalmakat is közvetíteni hivatottak. Egy ökologikusan modernizált fejlődésút, végül is, minden funkcióterület kodirekciós átalakítását tartalmazza.

Tehát társadalmi átépítetés igen, de csak amennyi szükséges, hogy a technológiai anyagcserebázis „revolúcióját” támogassa. Amilyen mértékben ez sikerül, úgy lesznek épp azok a rendszertulajdonságok, (gazdasági növekedés, versenyképesség) „jövőszilárdak”, „fönntarthatók”, melyeket a fundamentálkritikusok szerint likvidálni kellene.

Szociál-ökologikus fázisváltás

Ezen C-koncepciótípus képviselői a kapitalista neoliberális pénzpiac uralta fázisa jelenlegi (szociál)-ökologikus kríziséből való kiutat az alapvető viszonyok, dinamikák, intézmények funkciómódja gyökeres változtatásában látják. Szociálisan elviselhető szabályzásukra, társadalmi-politikai reformokkal való tőkeértékesítés kialakítására, kulturális fordulatra, egyéni átállásra, stb. kell törekedni. Jellemző vezérszavaik: másképp szabályozni, társadalmilag beágyazni (pl. piacokat), elosztani (munka, jövedelem, vagyon, hatalom), átépíteni (intézmények, ipari szerkezetek), gazdaságilag másképp értékelni (ún. produktív és reproduktív teljesítmények).

A „társadalomátalakításon” itt mást értenek, mint a B-csoportban. Nem arra korlátozódik, hogy a technológiákat forradalmasítsa, az adott intézményeket tökéletesítse, az iparkapitalista utat tovább modernizálja. Arról pedig szó sem lehet, hogy a tőkeértékesítés hatósugarát az öko-tőkére is konzekvensen ki kellene terjeszteni. A szerzők szkeptikusabbak és kritikusabbak, mint az ökológiai modernizálók. Mélyebb törések szükségességéből indulnak ki, uralkodó viszonyokat és érvényes elveket, gazdasági növekedést, globalizációt, stb. alapvetően kétségbe vonnak. Az uralom és a szociális egyenlőtlenség az ökoválság kontextusában lesz világossá, melyeket egyes szerzőNők amúgyis a sokszoros krízis okainak vélik. Ezt egy kockázatos, de egyben esélygazdag vízválasztó helyzetként értelmezik és” itt-és-most” társadalmilag-politikailag formálható és szociálbarát megoldások után kutatnak.

Számukra, az első indítványcsoport fundamentálkritkusaitól eltérően, a kapitalista viszonyok föloldása nem föltétlen szükséges, legalábbis a jelenlegi egzisztenciális válság legyőzéséhez nem időszerű föltétel. Az európai fölvilágosodás öröksége, a racionalitásminta és a modernitás társadalmasítási elvei számukra ellentmondásosnak, ambivalensnek, átalakításra szorulónak tűnnek, mégis különböző jövők megkerülhetetlen és alakítható kiindulópontjai. A kapitalista gazdaságmód és társadalom számukra történelmileg variábilis, határok között alakítható formáció, különböző fejlesztési utakkal és fázisokkal, szociál-regionális kifejeződésekkel. Nincs az egy létező kapitalista természetviszony, a regulációsmód, a kapitalizmus egy akkumulációs rezsimje, a piac, vagy a vállalkozó.

Ezt a nézetet ez a csoport osztja az „öko-modernizálókkal”. A radikális érték- és modernitás-kritikusoktól és bizonyosságuktól abban különböznek, hogy szerintük az ökoválság a kapitalista viszonyokon belül nem oldható meg. Elméletileg a társadalom-változtatás ezen típusa azon megkülönböztetésekre is alapul, melyeket a fundamentálkritikusok nem fogalmaznak meg, vagy elvetnek. A modernitás alapvető fejlesztés-tendenciáinak elvei és jelenlegi alakjuk között különbséget látnak. A társadalmasítás bizonyos dologi, személytelen formái – pénz és más értékkategóriák, piac, stb. – mint szükséges föltételeknek számítanak az elő-modern, bornírt, személyes függőségviszonyok leválasztásában, ám konkrét formájukban és társadalmi bekötésükben alakíthatók. A tőkeértékesítésből és a fölhalmozás-dinamikájából nem következik kényszerűen és lineárisan egy meghatározott kapitalista szerkezet vagy szabályzásmód. Ezeknek konkrét alaköltésére hegemonikus erőkonstellációk hatnak, de a társadalmi anyagcsere és a kapitalista gazdaságmód is (fosszilis szénalapú, központosított vs. szolár, megújuló, decentralizált). Így a „belső kapitalista” szociális-gazdasági transzformáció esélyei indokoltak.

Ennek mértékét azonban igen különbözőképpen ítélik meg. Némely szerzőNők számára alig vannak elvi határok, arra nézve, hogy a nyereség-törekvést, a piacot, az innovatív vállalkozást, stb., egy ökológiailag kielégítő poszt-növekedés-ökonómia felé átirányítanák, pl. sokak kulturális magatartásának megváltoztatásával (vö. 11.fej. kultúraváltás). Mások viszont, erre csak csekély játékteret látnak, amíg a társadalmi folyamatok irányíthatósága önállósodott mechanizmusok (érték, piac, állam, tőke) által behatárolt és a természeturalom gyakorlata, mint a kapitalista természetviszony magja, tovább virul. Ők ezért inkább az ellenhegemónia, konfliktusok és az ezek által kiváltott tanulási folyamatok sorában látják az esélyt.

Mégis mindnyájan esélyeket és kényszerűségeket látnak, hogy megváltoztatott szabályzásokkal, szerkezeti reformokkal, szufficiens kultúramintákkal, stb., a kapitalizmuson belül az ökoválság katasztrofális, civilizáció-romboló veszélyeit csökkentsék. Egyesek számára ez az első szükséges lépés a szociál-ökológiai transzformáció irányába, amely a kapitalizmusból kivezet, a fönntartható társadalomba. Ám, hogy a jelenlegi ökoválság legyőzéséhez a kapitalizmust meg kell haladni, ez számukra is nyitott kérdés. Ezt csak praktikusan, a változtatási tapasztalatok birtokában lehet, jelenleg ma föltételesen, megválaszolni. Tehát, ha pl. sikerül bizonyos megjelenítési formákat (pl. a rövidtávú profitdominanciát, a közjó és a hosszú távú általános érdekek javára) tartósan visszaszorítani, és ha ezen felül még az is lehetséges, hogy a gazdasági növekedést a természetfogyasztástól elválasztjuk vagy forrásait kulturálisan „kiszárítjuk”, akkor ez a rendszer ökológiailag is esélyt kap a jövőben. Hogy ezt majd kapitalizmusnak hívják, vagy sem, ez egy akadémiai kérdés.

Ez, jobban, mint a két másik indítványcsoport, egy „gondolkodó műhely” több osztállyal, melyekben konkrét kiutak, alternatívák és víziók kerülnek kidolgozásra.

Emlékeztetőül íme néhány – tartalmilag egymást átfedő – indítvány-összefoglaló:

• Egy szociál-ökológiai fölhalmozó rendszer forrás-túlhasználat nélküli profitrealizálást tesz lehetővé, ha a befektetések az öko-konzisztens technológiai bázisba való átépítésbe folynak. Ezzel „ökologikusan korrekt” termékek gyártása lesz lehetséges, melyek a jövedelem, a vagyon, a keresőmunka egyenlő elosztása és a kulturális fordulat alapján, egy szélesebb vásárlóréteg számára is elérhetők lesznek (vö. 11.fej. Alternatív szabályzás).
• A gazdasági regulációja az egész gazdaságra vonatkozik, az anyagi minőségek tudatos szabályzására is. Ez egy jó élet diskurzussal, tárgyalásokkal meghatározott kritériumain alapszik, vagy egy tartós és szolidáris társadalom vezérképén. A piacreguláció ebbe társadalmilag be van kötve. A mindkét nemű emberek és a természet produktív és ún. reproduktív teljesítményei gazdaságilag egyenértékűként kezelendők /vö. 10.fej. (Re)produktivitás/.
• A politikai intézményeket úgy kell átépíteni, hogy azok az ökológiai mellékhatásokat és kockázatokat föl tudják dolgozni, amennyiben a felelősség ismét helyre áll, és az ökológiai követelmények a demokráciában és a nyilvánosságban megfelelően megjelennek. Mindez globálisan, kozmopolitikusan és kooperatívan, a nemzetállami versenylogikán túl történjen meg (vö. 9.fej. Reflexív modernizálás).
• A növekedéskényszer és ennek negatív következményei gazdaságilag, szociálisan és kulturálisan korlátozva lesznek ill. megszűnnek, többek között más fogyasztási cikkek, és más használati (tartós) módjuk által, valamint a kompenzációs fogyasztásmotivációk eliminálásával. Ez egy új jólétmodell (pl. „a kevesebb több” vezérkép szerint), egy átfogó kulturális fordulat része, ahogy a kevesebb „beszállítási igény” is (vö. 11.fej.Kultúraváltás).

Az élet és a munka konkrét elképzelései egy szociálisan és ökologikusan átépített társadalomban sokban megegyeznek a fundamentálkritikusok alternatív vízióival – tehát apró-osztatú, átlátszó, egaliter, kommuniter, lassított, részvételi-bázisdemokratikus, demokratikusan tervező, szolidáris, önszervező, globálisan igazságos, stb.

A kívánt szociális-ökológiai transzformáció csak akkor lehetséges, ha a sok apró változtatás egy koherens egészet – regulációs mód, akkumulációs rezsim, poszt-növekedéskultúra, stb. - ad. Ezeknek konstitúciója azonban csak korlátozottan tervezhető, inkább az új erőviszonyok, szociális és politikai harcok, társadalmi kísérletek eredményei.

13.3 A TÁRSADALOMVÁLTOZTATÁS FOLYAMATA:

        UTAK, STRATÉGIÁK, AKTOROK

Egyezések a három koncepciótípusnál itt gyakoribbak, mit az ökoválság tárgyalt okainál és az alternatív elképzelések javasolt tartalmainál. A szükséges változtatási folyamatok bevezetésének reális lehetőségét mind indokolják, valós, már amúgy is létező tendenciákkal, vagy a már látható „új csíráival”, melyekre így vagy úgy kapcsolódni lehetne.

A folyamatot és a változtatást illetőleg minden koncepció-csoportban a fokozatos lépések vannak túlsúlyban. A fordulat apró lépésekben történjen, a társadalom minden területén, kibontakozó fejlődéssel, diffúzióval, rekombinációval, a meglévő elemek és az újak párosításával. Még a radikális rendszerkritikusoknál sem találunk hirtelen rendszerváltást („systemhopping”). Hangsúlyozzák azonban, hogy a „csak-így-tovább-szcenárió” folytatásánál az alakítási játékterek zsugorodnak. Ezzel a háttérrel a hirtelen, katasztrófaszerű átcsapások lehetőségét, inkább, mint nem-tendáló, negatív szcenáriókat mutatják föl. És a szükséges változtatások sürgősségi nyomását, a tartalmilag szemben álló koncepcióknál, mint egy bekeményítő plusz-érvet vetik be.

A lényeges folyamat-ideák – különbözőképp súlyozva és indokolva – minden koncepció-típusnál jelen vannak. A társadalmi fordulatot rendesen az alábbiak szerint képzelik el:

• a meglévő megoldás-indítványok, alternatív-projektek, életstílusok diffúziója, példaképekkel, médiumokkal, stb., melyeknek keretföltételeit célzottan (pl. politikai reformokkal) vagy spontán folyamatok, külső sokkok (közeledő peak oil) hatására kedvezőbbé tesszük;
• a szociális konfliktusok és harcok, ezeknek különböző eredményei, (tanulási folyamatok, megváltozott erőkonstellációk, vagy intézmények);
• elindítva fölülről vagy alulról (civiltársadalmilag, kulturálisan);
• külső szerkezeti és belső szubjektív-lelki önváltoztatás;
• csak korlátozottan előrelátható és tudatosan alakítható eljárás, ami miatt kísérletekről, keresési folyamatokról, talált tárgyakról esik szó.

Ami a megfelelő fordulat aktorait illeti, egy bizonyos csoportnak, mint szubjektumnak, a küszöbön álló transzformációs folyamatban, sem lesz vezető szerepe. Reménykeltők első sorban a szociális mozgalmak részei, alternatív közösségek, és minden szocio-gazdasági és politikai csoport fölvilágosult pionírjai, akik, mint fogyasztók ill. „vállalkozók” a szó szélesebb éertelmében, az ügyet előre viszik. Speciális csoportok, a funkcionális elitek speciális folyamatok befolyásolását és felelősségét veszik át. Föltűnő, hogy a politikai rendszer hordozó oszlopai, a pártok és a szakszervezetek, a jelenlegi állapotukban a fordulat hajtóerőinek nem számítanak, bár ők sok reformjavaslat címzettjei. Értelmiségiek, tudósok, szakértők gyakran egy privilegizált szerepét az elkötelezett „laikusokkal”, mint a transzformáció elgondolói és úttörőivel szemben, elvitatják. Ez az öncsonkítás azonban relativizálódik – valami módon egy hátsó ajtón becsempészve – köszönve a transzformációs folyamat diskurzusa és párbeszéde óriási jelentőségének.

Habár a három koncepciótípus különbözősége, a folyamat tulajdonságait illetőleg kevésbé élesen kifejezett, mégis látható köztük néhány markáns eltérés.