ÖKOSZOCIALIZMUS: VAKFOLTOK (mert kilopták a szemünket a kapitalisták!)
A fundamentálkritikusok számára az ökoválságot a modernitás – mindig a kapitalizmushoz kötődő – irányulatai okozzák. Rangsori képviselet, névtelen értéktársadalmasítás (zabrálás?), önző egyénítés és megatechnológiai tömeges fogyasztás az, amit le kell győzni. Az irányítási médium „pénz” által az értéktársadalmasítás megszabadít a személyes függőségektől. Az örökös termelési és vásárlási aktus szükségességén is könnyít. Egy öko-társadalomban, hogy mit és hogyan termeljünk - tárgyalás útján határozandó meg. Maximáit nemcsak a megvalósíthatóság gyakorlati határai adják meg. Egy bizonyos terjedelmen túl, a diskurzív társadalmasítás egyenjogúsítási tartalmai is az ellenkezőjére fordulhatnak – ha az ehhez szükséges idő és erő a hétköznapjainkat mértéken fölül terheli meg. Nem lehetséges minden, a termelésben résztvevő és a termeléstől érintett által, minden terméket és termelési eljárást, megvitatni. Itt az alternatív üzemek és –projektek tapasztalatait komolyan kellene venni, melyek magas részvételi igényeket nem bírtak ki (jugoszláv önigazgatás). Egy nem autokratikus, demokratikus szocializmus sem tudta volna egy eldöntött önigazgatás összes tervszámait teljesíteni. Az értéktársadalmasítás nem helyettesíthető egy állandó, bázisdemokratikus gyűlésdiskurzussal - egy lemondhatatlan, fölszabadító, tehermentesítő és koordinációs funkciója van. A képviselet és a szakértelem hasonló határokba ütközne. A teljes részvétel az áttekinthető egységekben (kommunák, önigazgatásos üzemek) még funkcionálhat. Ám itt is nehézségek merülnek föl, ha a munkamegosztás lebontását túlságosan is favorizálják. A csalódott polgártársNők, bázisdemokratikus részvételi folyamatok miatt (Helyi agenda 21, Polgárháztartások), olyan benyomást kelthetnek, miszerint a képviseleti szerkezeteket nem lehet eltörölni - egyes kevesek uralomra való beköszönése nélkül. Mindez azon téves ellenvetéssel szemben is érvényes, miszerint ez úgyis mind a „hibás” társadalom kereteiben esik meg. A hivatásos szakértők elfogadásakor szintén megmutatkozik, hogy a politikai tiltakozásokkor, a lakosság kritikus része is, szívesen és tartósan, a föladatokat a professzionális NGO-kra (Attac, Greenpeace) és az internetalapú kampányvezetőkre bízza (campact, avaaz), anélkül, hogy ő maga tevékenyebb lenne. Egy indítvány, mely az egyesek szociális és az egyénítés folyamata során megszerzett, ökológiai problémás játéktereit, a közösségi élet- és termelési összefüggésekbe való evidens visszakötődését, behatárolná, az ez által keletkező szellemi és anyagi szorosságot tagadja. (Az ökológia és a szingli szembe megy). Ezt a dilemmát egy közösség-irányultság akkor sem kerülheti ki, ha önkéntes, mindig kicserélhető és nem a hagyományok iránti elkötelezett közösségekről van szó („indusztrializmus- és uralombírálat”). A választási opció egy ilyen szabadságmozzanata, épp az egoisztikus-hedonisztikus, ökológiailag végzetes önmegvalósítási szándékok tudatos visszaszorításának hatásait ásná alá. Ezt csak erősebben elkötelezett és evidens közösségi vonások lennének képesek kordában tartani. A megatechnológiák szigorú elvetése, a kézműipar és a „középmértékű” technikák előnyére, kisebb termelékenységgel és hosszabb munkaidővel járna. Ez a „4-az-egyben-kilátás” tervére van kihatással, amely a napot egyenlő részben kereső munkára, politikai aktivitásra, gondoskodásra/reprodukcióra és kultúra/továbbfejlődésre osztja. Ez az emancipációs perspektíva a kőkemény termelés által veszélyeztetve van, akkor is, ha a fogyasztásszint erősen csökken. A megatechnikáról való további lemondás, a mai tömegesen megélt gyakorlatokat (sokféle mobilitás, kommunikáció és kultúra) annyira megdrágítaná, hogy azt csak egy kivételezett réteg vehetné igénybe). (Sokféle? Csupa párhuzamos technika! Mo. 1/3-a ma sem vehet 5eFt-os könyvet!). A tömegtermelés általi „fogyasztás-demokratizálás” kerülne veszélybe, legalábbis a tovább tartó jövedelem-egyenlőtlenségeknél. Vakfoltok maradnak a modernizálóknál is, akik az itt vitatott anonim irányítás, reprezentáció, egyénítés és az állandó innováció folyamatát teljesen problémamentesnek látják, vagy ezeket az ökoválság jobb földolgozására erősítenék. Az anonim piacirányítás kiterjesztése, a környezetfogyasztás megadóztatásával és az eddig nem piacosított környezetmédiumok értékbe helyezésével, a szociális egyenlőtlenségek kiéleződéséhez vezethet. Az „ökológiai modernizálásnál” és a „szociális ökokapitalizmusnál” ezt nyilvánvalóan nem látják, vagy nem sorolják be problematikusként. A szakértők hatalmának kiterjesztése, mely az ökológiai modernizálóknál, az ökológiai termelés képviseleti meglódulását jelentené, könnyen a felelősség további gyöngülését hozná „alul”, az önirányítás és az önszervező képesség elvesztésével. Az etikai-ökológiai motivációkból eredő önkorlátozás egyre nehezebbé válna. A „szociális ökokapitalizmusban” viszont a specialisták uralma a helyi aktorok bevonásával, felügyelő tanácsokban és regionális projektekben behatárolva lenne. Egy féktelen individualizáció a társadalmi töredezés kockázatát rejti és a szocio-tőke elvesztését, ahogy ezt a kommunitarisztikus vitákban, az 1990-es években tematizálták. Az egymástól elválasztott miliők további szétesése, a kollektív tanulási folyamatokat és a társadalmi reflexiókat nehezíti meg – ahogy az eleddig még kétségbe nem vont „dologi logikákat” is. És nem utolsósorban, az innovációk és megatechnológiák további alkalmazása, a fogyasztás-mókuskereket - a szociális és személyes igények be nem váltásával, további fogyasztással - még tovább pörgetné. E közben az „ökológiai lábnyom” végzetes növelése következne be. (Adler/Schachtschneider).
