14. SZEMBENÁLLÁSOK: TÉMÁK, POZÍCIÓK, ÉRVEK

Bezárólag vázolunk néhány tipikus pozíciót, melyek a bemutatott indítványok főszereplőNői közötti vitákban merültek föl és vélhetőleg a szociál-ökológiai diskurzust, valamint a nyilvánosságot, a tudomány és a politika határterületein, hosszabb ideig meg fogják határozni. Eközben nemcsak a kiértékelt publikációkra korlátozódtunk, hanem az interjúkban, vagy a tudományos-politikai vitákban elhangzott érveket is figyelembe vettük. A bemutatás a „meztelen” argumentumok szisztematikus dokumentálására szorítkozik, az indoklások az előző szövegekben találhatók.

14.1 KAPITALIZMUS – PROBLÉMA, VAGY MEGOLDÁS? VAGY ALAKÍTHATÓ FORMA? VAGY?...

1. a) A kapitalizmus keretein belül, az ökológiai kérdés megoldása nem lehetséges, mert

• egy használati-értékszerű anyagi tervezést, vagyis az egész társadalmi reprodukciós eljárás tudatos alakítását követeli meg, ez azonban az önállósodott társadalmasítási és irányítási mechanizmusok, a tulajdon- és a versenyviszonyok, a spekulatív önállósodott pénzpiacok, stb., alapján ki van zárva. Még ha azt is föltételezzük, hogy a komplex modern társadalmak tudatos alakítása legalább csekély mértékben lehetséges, egy folytatólagos kapitalista fejlődés kockázatai túl nagyok, és a szerkezeti tanulóképesség behatárolt – ahogy ezt a nem régi pénzügyi és gazdasági krízis mutatja (vö. 4.fej. Ökoszocializmus, 5.fej. Értékbírálat);
• egy növekedés nélküli társadalmi fejlődés-perspektívát és gazdasági dinamikát követel, ez viszont a kapitalista fölhalmozási dinamika miatt kizárt és a dematerializált, tisztán értékszerű növekedés, természetfogyasztás nélkül csupán illúzió (vö. 4,5 fej.);
• csak globális mértékben gondolható el és az ún. 3. világ fölzárkózó, ipari kapitalista fejlődése az 1. világ megfelelő növekedés-visszavétele nélkül ökológiai katasztrófába vezet;
• végül a nyugati modernitásba beleírt természet uralmi-kizsákmányoló viszonyának megszüntetését követeli meg. Ami éppen a kapitalista racionalitás, instrumentális-praktikus természetviszonyának a bázisa (vö. 2.fej. Uralombírálat, 3.fej. Szubszisztencia, 5.fej. Értékbírálat);
• az egyszerű „csak-így-tovább”, a kiélesedő problémák fenyegetése miatt nem engedhető meg, a civilizáció-romboló konfliktusok (forrásháborúk) veszélye nő. Ami ma, mint a nyugati kapitalista „civilizáció vívmányai” sokak számára attraktívként hat, pillanatok alatt elillanhat (vö. 2-5, 12 fej.);
• ilyen körülmények között, a ma még többségileg nem elfogadott, ignorált alternatívák (pl. a szubszisztencia) egyetlen praktikábilis, már elgondolt és részben kipróbált „mentőcsónakok” lehetnének.

(b) Csak az adott modern kapitalista kereteken belül ésszerű az ökoválság megoldásáról gondolkodni. Mert:

• A mások által okozónak bélyegzett, ellentmondásos és elismerten kockázatos viszonyok a modern társadalomépítés alakítható formái egyáltalán. Ha a tárgyilagosan, szisztematikusan közvetített társadalmasításon (tőke, piac, hitel és más értékgazdasági kategóriákon) túl akarunk lépni, ez csak az elő-modern, közösségi, bornírt, statikus viszonyokba való visszaesést jelentené. A természeti források értékesítésére, mint „öko-tőke”, szociálisan és ökológiailag beágyazva is elképzelhető, mikor pl. az ökológiai és regionális érdekképviselők a tőkeértékesítési társaságokban arányosan együtt dönthetnek (vö. 8.fej. Evolúciós szociálökonómia).
• A súlyos ökológiai kockázatok fenyegetéseivel szemben más választásunk nincs, mint a „technológiai-forradalmi” megoldás útján menni, mely a kapitalizmusra valamilyen módon testre szabott. Egyszerűbb a technológiát megváltoztatni, mint az embereket és a társadalmat átgyúrni, vagy más veszélyes kísérletekbe belevágni. Egyébként is, parlamentáris rendszerben, az olyan megoldások, melyek az igények és szokások ilyen durva, hirtelen változtatását kényszerítenék ki, demokratikusan nem érvényesíthetők (vö. 7.fej. Ökológiai modernizálás).
• Hogy egy szociális-ökológiai útra való belsőkapitalista átállás nem kötelezően illúzió, azt a modern kapitalizmus történelme és szocio-földrajzi variabilitása mutatja. Másrészt a történelem azt is igazolja, hogy az államosítások, központi tervezés, stb., a természettel való ökológiailag romboló bánásmódot semmi esetre sem szünteti be, ennek inkább az ellenkezője az igaz (vö. 7,8.fej.).

 Bár, mint azt a) állítja, a döntő ökológiai probléma a gazdasági növekedés. De egy poszt-növekedési ökonómia, a mi gazdasági rendszerünk alapvető keretein belül is, éppenséggel lehetséges. Piacok, vállalkozók, fogyasztók, innovációk egy kulturális fordulattal való kölcsönhatással, egy ilyen zsugorodó gazdaságban is „funkcionálhatnak”. Néhány intézményt párhuzamosan meg kell változtatni; a pénz, a kamat, a hitel szabályozása is másképp kell, hogy történjen. Ehhez azonban a jelenlegi társadalmi rendszer alapjait nem szükséges megváltoztatni (11.fej. Kultúraváltás).

(c) Fáradtságos, elvont-akadémikus módon, a „rendszerkérdés” miatt civakodni. Jobb kézzelfogható megoldásokat kifejleszteni, melyek, bár nagyobb irányítási kapacitásokat igényelnek, de az adottak keretein belül megvalósíthatók. Hogy ez így van-e, a gyakorlat meg fogja mutatni. Ha sikerül, a kapitalizmus (vagy ami belőle akkor még megmarad) egy jövőesélyt jelent - ha nem, „rendszerváltás” szükséges. (Amikor nyakunkig ér a tenger?RS). És mivel láthatólag a rendszert sokan megtartásra érdemesnek tartják, a fenyegető veszély, hogy összeomlik, ösztönző kell, hogy legyen fenntartására, a modern kapitalista társadalmak játéktereinek a végsőkig való kifeszítésével.

Valójában az ellen, hogy a kapitalista profit és értékesítési logika, globális mértékben, egy ökológiailag fenntartható fejlődéssel összeegyeztethetetlen lenne, sok minden szól. Ám pontosan nem tudhatjuk, és egy rendszerváltáshoz elegendő hatékony hatalom sem áll rendelkezésünkre. Ezért egy kettős stratégiát kellene követnünk. Egyrészt politikai nyomás útján, radikális politikai reformokkal, szociális-ökológiai projektekkel a gazdasági rendszer ökológiailag kockázatos, rövidlátó, spekulatív dinamikáját megszelídíteni, beágyazni és ezzel a reál létező kapitalizmus ökológiai határait kitolni. Ezzel együtt az aktorkonstellációkat és cselekvési föltételeket úgy kell megváltoztatni, hogy, adott esetben, mélyen szántó rendszerváltoztatások lehetővé váljanak (12.fej. Alternatív szabályzás).

2. d) Az ökológiai kérdést, mint kapitalizmuskérdést, tematizálni téves útra visz. Valójában az ökoproblémát a kapitalizmus mechanizmusait átszövő szerkezetek, racionalitások, gondolkodási- és magatartásmódok okozzák, ill. mélyebben fekszenek és régebbi eredetűek: uralom általánosságban, instrumentális természetviszony, az ember/társadalom elválasztása a természettől - ilyen dichotómiákban és hierarchikus logikákban való gondolkodás egyáltalán (2.fej. Uralombírálat, 3.fej. Szubszisztencia).
3. e) Az ökoválságból rendszerimmanens társadalmi kiutak speciálisan esetleg elképzelhetők, ám ezeket keresgélni, ezekről vitázni, ezekért elkötelezni magunkat nem kifizetődő. Ezt a rendszert elvetni, más okok is léteznek, mint pl. a növekvő egyenlőtlenségek és igazságtalanságok, melyeket a rendszer kényszerűen kitermel.

14.2 GAZDASÁGI NÖVEKEDÉS – IGEN VAGY NEM, LEVÁLASZTVA  ÉS SZELEKTÍVE, VAGY IDŐSZAKOSAN…?

4. a) Állandó növekedés egy véges bolygón az ökológiai problémák fő oka (vö. 4.fej. Ökoszocializmus, 11.fej. Kultúraváltás). Ezt legalább a fejlett ipari államokban le kell állítani, mert

• egy dematerializált növekvés, megkerülhetetlen fizikai okokból, a jövőben sem lehetséges. Ha ugyan egy tovább folytatódó szétválasztás és méregtelenítés stratégiái léteznek vagy kifejleszthetők is, túl soká tartana, ha ezeket világszerte a megfelelő mértékben elterjesztenék.
• a fejlődő és a küszöbállamoknak történelmileg indokolt joguk van a fölzárkózó-iparosító gazdasági növekedésre. Mi tehát zsugorodni kényszerülünk, hogy a szükséges gazdasági növekedés negatív szaldóját elérjük.
• a gazdasági növekedés amúgy sem hoz – az ún. fejlett államokban már elért – életminőség- és elégedettség-küszöbszint fölötti emelkedést. Inkább az ellenkezője igaz.
• különben a termékenkénti forráshatékonyság általi nyereségeket az összességében emelkedő fogyasztás (rebound-effekt) elnyeli.
• az ún. minőségi növekedés sem – pl. a képző- és kultúrszektor kibővítése által – ökológiailag „ártatlan”, mert pl. az így alkalmazottak jövedelme a fogyasztásra fordítódik, továbbképző távutazásokra (Elefánt-kihalás-fórum, Dél-Afrika, Fidesz 2016.RS)
• b) Az olyan növekedés nem probléma, amely egy specifikus, ökológiailag motivált cselekvésigényt kelt. Ez ökológiailag csak bizonyos körülmények közötti problémás, melyek azonban változtathatók (A rendszer modernizálása, 7,8. fej.). Mivel:
• Általában egy rendszer növekedése – nemcsak a gazdaságié – nem egy örök tendencia, hanem egy átfogó növekedéshatékonyság-összefüggés momentuma. Ez oda hat, hogy a növekedés valamikor úgyis mérséklődik. Mivel ez az átcsapási pont mesterségesen nem hozható előre, cselekvéskényszer sem áll fönn.
• Az utóbbi 200 év magas gazdasági növekedése történelmileg egyedülálló, a fosszilis energiahordozók kapitalista használatának egy kísérő jelensége. Elapadásával a növekedési probléma magától megoldódik.
• A növekedési probléma a gazdaság gyors szerkezetváltozásával (ipariból szolgáltató társadalomba) föloldódik. Mivel utána a gazdasági fejlődés további stádiuma nem képzelhető el, egy új növekedéshullám sem jöhet. És a szolgáltatások amúgy ökológiailag elviselhetők.
• A növekedés csak akkor súlyosbítja az ökológiai válságot, ha a természettel való anyagcsere minőségében, ökológiailag problematikusan inkonzisztens. Ezt kell megváltoztatni. A növekedésről való lemondás az ökológiai problémákat nem oldja meg, mivel ezzel csak a növekmény marad el, az anyagforgalom zöme továbbra is „hibásan” folyik tovább.
• -ban évek óta nő a forrástermelékenység (tehát a természetforrás egységenkénti árfüggő értékteremtése), gyorsabban, mint a GDP.

8. c) A gazdasági növekedés belátható időkre nélkülözhetetlen, legalábbis szelektíven és mindenek előtt, mint minőségi növekedés. Egy szociál-ökológiai átépítés csak egy növekvő GDP-vel lesz lehetséges, a növekedés korlátozása csak akadályozná (8.fej.: Evolúciós szociálökonómia).

A következő évtizedekre egy szociálisan-ökologikusan irányított, szelektív és minőségi növekedés nélkülözhetetlen, mert:

• Az egész termelő- és életmód, az infrastruktúra, az anyag- és energiafolyamok alapos átépítése óriási befektetéseket és munkaráfordítást követel, tehát GDP-emelést.
• Ugyanezt a szociális célok (teljes foglalkoztatás) is – különösen a továbbképzésben való foglalkoztatás, a szociális szolgáltatások – vagy magasabb bérek, stb. Ha több ember alkalmazotti munkához kell, hogy jusson, anélkül, hogy a többiek ennyivel kevesebbet keressenek, ez óhatatlanul GDP-kérdéssé válik.
• Ezért a gazdaság és a társadalom szociális és ökologikus átszerkesztése, egy hosszabb időre, a GDP növekedéshez lesz kötve, világszerte, a fejlett országokban is. Ez a leggyorsabb, gazdaságilag és politikailag egyetlen reális út, egy új természetbarát gazdaság- és életmód infrastrukturális és technikai alapjait 7 mrd embernek megteremteni.
• Ha az a) pozíció igaz is lenne, ez a belátható időben, demokratikus úton nem kivitelezhető, mivel a nem-növekedés túl sok társadalmi hatásmechanizmust és érdeket érint. A növekedéstől való tudatos lemondás, egy természetbarát gazdaság prioritásáért, igen föltétel-gazdag: szociális biztosítás, a konkurencia- és teljesítmény-nyomás, valamint a szociális egyenlőtlenség lebontása; az anyagi igényszerkezet változása, munkaidő-rövidítés, az érték további kapitalista értékesítése elvetése. Először egy kulturális fordulat szükséges, és sok reform, melyek a társadalmi intézményeket, főleg a szociális rendszereket a növekedéstől leszakítja.

14.3 IDŐSZŰKE: ALAPVETŐ TÁRSADALMI TRANSZFORMÁCIÓ – IGEN VAGY NEM?

1. a) Az ökológiai probléma nyomása nagy és a valamennyire fájdalommentes megoldások időablaka egyre keskenyebb, köszönve a klímaváltozásnak, a küszöbállamok ipari fölemelkedésének, stb. A katasztrófa mindenkor lehetséges.

Ezért a gazdasági válságot egy zöld technológiai forradalomra esélyeként kell kezelnünk (7,8. fej. A rendszer modernizálása). Lehetőleg gyorsan, mert egy ilyen átépítés fölfutása időt igényel, hosszabb befektetési ciklusokhoz kötött, stb. Ehhez óriási társadalmi innovációkat kell mozgósítani. Ezeket nagyon túlterhelnénk, ha a társadalmi viszonyok – melyet egyesek az ökoválság okának tartanak – kiszámíthatatlan fölforgatását is előidéznénk. Mi a kapitalizmus Marx által megjelölt képességére kell, hogy támaszkodjunk, mi szerint az anyagi termelőerők folytonosan forradalmat élnek át. Ebben kellene mind megegyeznünk, pl. egy „Green New Deal” keretein belül, az anti/nem-kapitalista transzformáció híveivel is. Ők fontolják meg, hogy épp az ő jövővízióik számára szűkülnek be a játékterek, ha kaotikus viszonyok lépnének föl. Terveikre később is sor kerülhet, miután először a technológiai forradalommal a legrosszabbat, a klímakatasztrófát, minden szociális és politikai mellékhatásával, elhárítottuk. Ezek a társadalom átépítési tervek, éppen azokat az innovatív vállalkozói erőket ijesztenék el, melyeket egy zöld ipari forradalom végett mozgósíthatnánk.

1. b) Éppen, mert az idő sürget és óriási a cselekvéskényszer, megoldásokat kell keresnünk, melyek az ökoválság valós okait felszínre hozzák:

A kapitalista viszonyok, melyek a növekedési kényszert létre hozzák, először változtatandók meg. Eddig a környezet-terhelés (pl. a CO2) csökkentése bizonyítottan csak akkor volt eredményes, ha a gazdasági növekedés akaratlanul is negatív volt – krízisek idején és a posztszocialista társadalmak ipartalanítása/transzformációja idején (az „ivartalanítás” után milliók kerültek az utcára, de milyen jó volt, hogy lenyelték azt a kis CO2-őt? RS). A technológiai forradalmak, magukban véve, összegezve, éppen olyan csekély tehermentesítést eredményeztek, mint a nemzetközi szerződések. De mivel a növekedéskényszer a kapitalizmuson belül nem kapcsolható ki-be, az ezt kiváltó meghajtó erőket és dinamikákat kell leállítani.

Ezen fölül, a fosszilisről a dekarbonizált-szoláris energiahordozókra való, megkerülhetetlen áttérés, egyébként is a társadalmi termelési módok alapvető változását hozza magával (decentralizált, regionális gazdaságok). Ezek céltudatosan a fosszilis kapitalizmus formái ellen irányulnak, a tér és az idő globális kompressziója, központosítása ellen. A fosszilis korszak vége – „Green New Deal-lel” vagy anélkül – a az általunk ma ismert kapitalizmusra hideg zuhanyként fog hatni (Altvater).

14.4 A CÉLOK ÉS TARTALMAK KOMLEXITÁSA – ÁTFOGÓ ALTERNATÍV VÍZIÓ VAGY ÖKO-KÖZPONTÚ ELGONDOLÁS?

10. Az ökológiai kérdés megoldhatóságának koncepcionális terve a társadalmi fejlődés egy átfogó jövővízióba beágyazandó, más egyenjogúsítási célok követésével. Ez elméletileg legitim, mivel az ökoválság multikauzális eredetű, ill. más társadalmi bajok közös gyökere (pl. az uralom különböző formái, az ún. reproduktív leértékelése – 10.fej. (Re)produkció). Ez a gyakorlatban azért is ésszerű, mert csak így, és nem elszigetelten, az érintettek és aktorok nagyobb köre, továbbá különböző miliők szólíthatók meg, ill. mobilizálhatók. Ezzel egy szélesebb szövetség, vagy egy hegemón blokk esélyei is növekednek, szociális-ökologikus átépítés céljából. Ezért a társadalom-változtatás közös, átfogó céljai koncepcionálisan és nyilvánosan is megjelenítendők.
11. Egy elgondolást nem kellene túlpakolni és ezzel komplikálni. Elég, hogy csak az ökológiailag szükségest tartalmazza és ne a szociális-egyenjogúsító kívánságokat. Az ökológiai kérdés jelentősége és logikája önmagából adódik. Egy koncepció pragmatikusan a környezetkérdésre és –politikára, alkalmas irányítási eszközökre, stb., kell, hogy irányuljon. Az ökológiai alakítás nemkívánatos szociális mellékhatásait a szociálpolitikában kell megtárgyalni. Egy (szociális)-ökológiai átépítő koncepció céljai minél átfogóbbak, a megfelelő transzformációs folyamatot annál nehezebb irányítani és alakítani.
12. Bár minden problémára, mely esetleg az ökoválságot súlyosbítja, nem kötelező egy megoldással előállni, a nem-ökológiai keretföltételek fontosak, ha az öko-problémák gyakorlati megoldásához és elfogadtatásához funkcionálisan nélkülözhetetlenek, és késznek kell lenni, azokon aktívan dolgozni. Ez elsősorban a javasolt indítványok szociális következményeit érinti. Ezek legalább a szociális egyenlőtlenségeket ne növeljék (9. fej. Reflexív modernizálás, 12.fej. Alternatív szabályzás) és ne a gyöngébb szociális csoportok kárára történjék. Ehhez pl. a környezetfogyasztás piacalakú szabályzásánál előre kompenzációkat kell eltervezni.
13. Elgondolások vagy víziók, különösen, ha radikális változtatási igénnyel lépnek föl, ne csak a pozitív célkitűzésekre szorítkozzanak. Kézenfekvőként azt is meg kell fogalmazni, hogy az ellátás, a konszenzus- és bázisdemokrácia a mindennapi életben hogyan működjenek, hogyan lehet a működés, a teljesítmény, a hatékonyság most hiányzó kényszereit, fegyelmezéseit és ösztönzéseit pozitívan helyettesíteni. Különben az a veszély fenyeget, hogy ugyanolyan illúzió- és hit-csapdába esünk, mint pl. az NDK átlagpolgárok 1990-ben, hogy a pozitív és a problémamentes magától értetődő marad (esetünkben a szociális biztonság) és az új, csak valami ráadás, és semmi kioltódás. Ezért az önigazgatás, az egaliter elosztás, a konszenzus- és bázisdemokratikus kezdeményezések történelmi és aktuális tapasztalatait kritikusan reflektálni és földolgozni kell.
14. Ilyen konkretizálásokra most nincs szükség, erre később is lesz idő, és sok mindent ma még nem kell előre látni. Ezen kívül, egy ilyen óhaj elégtelen szociális képzelőerőről és bizalmatlan emberképről tanúskodik. (Egy tucat bringám lopták el az évek során, ne legyünk előítélettel, várjuk meg, mit csinál az oroszlán a báránnyal, RS). Egy más kiindulópont jobb: Ha elidegenedés, hierarchia, elnyomás már nincsen, akkor olyan sok önmotiváció, kreativitás, önszervezés születik, hogy a speciális ösztönzők fölöslegessé válnak.

14.5 TÁRSADALMI FOLYAMATOK TUDATOS ALAKÍTÁSA – LEHETSÉGES ÉS SZÜKSÉGES?

1. a) A szociális-gazdasági reprodukció anyagi használatszerű céljai és folyamatai, tudatos alakítás nélkül, az uralhatatlan mellékkövetkezmények, mint az ökoválság, nem kerülhetők el és nem gyűrhetők le. Egy ilyen tudat akkor is lehetséges,

• ha a gazdasági és szociális élet áttekinthető egységekben szervezett és/vagy
• diskurzívan közvetített termeléscélok és társadalmilag beágyazott piacok révén irányított, vagy
• ha egy társadalmi tervezés/keret-irányítás létezik és az egyes területek nincsenek egymástól fallal elválasztva, amire a modern IKT lehetőségei is használhatók (vö. 4. fej. Ökoszocializmus).

9. b) A tudatos társdalomalakítás a komplex modern gazdálkodásban nem, vagy csak nagyon korlátozottan lehetséges, vagy egyáltalán nem lehetséges. Az áttekinthető közösségektől eltérően, főleg elvont értékkategóriák és területspecifikus médiumok által szabályozódik. Bár a politikai irányító kapacitás növelése elgondolható, és ezzel a gondoskodás-, az okozó-, a biztosításelvek érvényre jutása jobban erősíthető, a kockázatok csökkenthetők (vö. 9. fej. Reflexív modernizálás), ám az ilyen szabályozások borotvaélen való táncolást jelentenek, ha nem akarjuk a hatékonyságot, az innovációt, a vállalkozási szabadságot aláásni és a bürokráciát fölfújni (7. fej. Ökológiai modernizálás, 8. fej. Evolúciós szociálökonómia).
10. c) A társadalmi folyamatok tudatos irányítása a jelenleg uralkodó társadalmi viszonyok mellett (értéktársadalmasítás, stb.) csak részben lehetséges. Ilyen körülményeknél legfeljebb az ellenhegemón erők erősítését, bizonyos ökológiai kockázatokat csökkenthetünk és a társadalom reflexívpotenciálját konfliktusok és tanulási folyamatok révén megemelhetjük (2,4,5,12. fej.).
11. A KORSZERŰ ÁRAMLATOKAT MEGTÖRNI, ERŐSÍTENI, VÁLTOZTATNI?

Ebben a könyvben az ökológiai válság megoldás-útjait, ill. jobb földolgozását taglaló gondolkodási irányait mutattuk be, melyek a társadalmi okok specifikus nézeteit tartalmazzák. Fölfogásaik és kritikáik, az ökoválság elemzésében, sajátos haszonnal bírnak és ezért nem mellőzhetők. Saját szemszögükből – különböző konkretizált fokozatokban – új társadalomszerkezetű alternatívákat építenek föl, melyekben az ökoválság földolgozására, ill. egy tartós, hordképes társadalmi természetviszony kialakítására jobb helyzet lenne.

Most ezeket az alternatív indítványokat, a modern társadalom eddigi egyes alapáramlataival való viszonyításával – reprezentáció, anonim irányítás, individualizálás és állandó innováció – pozícionáljuk (15.1). A fundamentalista kritikusok az ilyen fejlődések java részével, többé-kevésbé szakítani akarnak, míg a modernizálók az eddigi modern szerkezeteket még jobban modernizálnák. Ám úgy a radikális elvetésükből, mint a teljes elfogadásukból – mintegy fordított következtetéssel – a társadalom bizonyos igényei veszélyeztetése következik. Ezen „fehér foltokat” mutatjuk most be, először a fundamentál-kritikusok csoportjában, majd a modernizálóknál (15.2). Ám a „fázisváltó” csoportnál is maradnak nyitott kérdések, melyeket ezen alaptörekvések és antitézisek szintézisével, sajátmódon, megválaszolni.

15.1 KORSZERŰ ÁRAMLATOK ÉS AZ ÖKOVÁLSÁG: POZÍCIÓK

Az ökoválság kiútjait fölvázoló indítványok olyan fölfogásokat tükröznek, melyek minden koncepcióban szerepet játszanak és, mint a korszerű társadalmak alapáramlatainak vitái, a szociális-ökológiai diskurzusokban is ismételten fölmerülnek. A következők viszonyáról van szó:

• Reprezentáció és önszerveződés.
• Anonim irányítás és tudatos tervezés.
• Individualizáció és közösség-vonatkozás.
• Változtatás és megőrzés.

Ezek a szembenállások olyan fejlődésekre vonatkoznak, melyek, mint az anyagi modernitás alaptrendjei, több modernizáló teoretikus által kerültek fölvázolásra. Wolfgang Zapf pl., ebben az összefüggésben, ezeket konkurens-demokrácia, piacgazdaság, jóléti állam (Wohlfahrtstaat) és tömegfogyasztás néven említi. Daniel Lerner a politikai választást, a gazdasági növekedést, valamint a szociális, fizikai és lelki mobilitást hozta föl. A modernitás ezen alapáramlatai a koncepciókban, az ökológiai kérdést illetőleg, gyöngébb-erősebb ellentmondásokkal kerülnek szembesítésre. Mint a megoldások részei, támogatást nyernek, és egy szintézis kísérletére kerül sor. Az általunk bemutatott 11 koncepció, első megközelítésben, pozícionálásuk révén kerülnek tisztázásra, a fönt említett négy szembeállítással.

Reprezentáció vs. önszerveződés

Ezen szembeállítás egyik pólusa az „ökológiai modernizálás”. E szerint, a reprezentatív rendszerek, melyeknél professzionális szakértők a politikában, tudományban, gazdaságban szakilletőségükkel, képviseletileg, az ökológiai irányításnál nélkülözhetetlen kulcsdöntéseket hozzák. Ha általuk a helyes keretföltételek újra és újra nem lesznek beállítva, az aktorok „alulról”, a kivitelező és alkalmazó síkokon, édeskeveset mozdíthatnak. A reprezentáció elfogadásához, a globális piacon és a globális környezetpolitikai irányításban, egy irányultság is szükséges. Kissé legyöngítve, ez a „szociális „ökokapitalizmus” (8. fej. Evolúciós szociálökonómia) indítványára vonatkozik, mely a kezdeményezésekkel, a részvételi irányultságú öko-tőke-társadalmakban és erősebb régió-irányultsággal, a nem profi aktorokat a döntésekbe jobban be szeretné vonni.