LUTHER, A REBELLIS SZERZETES

Egy rebellis szerzetes, egy kiugrott apáca és a világ legnagyobb könyvsikere - A DER SPIEGEL toplista élén 2017-ben

Ez egy online-könyv, kéthetente jön egy-egy fejezet, két nyelven

Nürnberger/Gerster: Ein rebellierender Mönch, eine entlaufene Nonne und der Bestseller aller Zeiten

Thienemann-Esslinger, Stuttgart 2016

1. Egy filozófus viharban……………………………..….5

2. Száz kilométer magány………………………….…...15

3. Egy szerzetes megy a maga útján…………………….22

4. Egy új istenkép fölfedezése…………………………..31

5. Ahogy minden elkezdődött…………………..………47

6. Róma – Babilon, a nagy szajha…………………..….60

7. Elkezdődik……………………………………………67

8. A szakítás. a kiátkozás és egy új idő kezdete………..76

9. Itt állok én……………………………………………87

10. Egy fejedelem elrejti alattvalóját a pápa és a császár elől..94

11. A junker Jörg föltalálja a német nyelvet…………...101

12. Föltakarítani Wittenbergben…………………….....112

13. Vér és meghasonlás………..………………………123

14. És hirtelen: „Herr Käthe”……………………….…134

15. Wittenberg patriárkátusa…………………………..164

16. Véres küzdelem az igazságért………………….….173

17. Luther – ki volt valójában?......................................179

18. Protestánsok – miért kellenek épp most a világnak..191

19. Források………………………………………...….204

20. Irodalom…………………………………….……...207

21. Képforrás…………………………………………..208

I.Egy filozófus viharban

1505 július másodikát írjuk és a világ még nem sejti, hogy a középkor búcsúzik és az újkor veszi kezdetét. Egy újdonsült filozófus magiszter, 21 éves, magányos utakon menetel Erfurt felé, ahol az ottani egyetemen filozófiát tanít és második szakába, a jogtudományba vág bele. Szüleinél volt látogatóban, Mansfeldben, ebben a kis városkában Magdeburg és Erfurt között. Mindjárt lecsap mellette a villám és ez életének döntő fordulatát idézi elő. Csupán 12 év múlik el és a magiszter Martin Luder életének fordulata egy világtörténelmi fordulatot robbant ki. Luder magát Luther-nek nevezi át, amit az „eleutherus” szóból kölcsönöz. Ez annyit tesz, mint „a fölszabadított”. Ám odáig még hosszú út vezet. Még 6 kilométer. 100 km-es útjának java részét maga mögött tudhatja, 100 km magány, 100 km mezőkön és réteken át, a nappali hőségben és a vaksötét éj hidegében. Fáradtságos út ugarokon és rónákon keresztül, kanyargó patakok és folyók mentén, lápokon, mocsarakon, hegyeken és völgyeken át. Rengeteg erdő. Itt-ott erdőégetés utáni tisztások. Néha egy tanya, ritkábban egy falu fogadóval, ahol megpihenni és éhet-szomjat elütni lehet, még ritkábban házak halmaza, amit városnak lehet nevezni. Mindenütt csak természet, vadon és veszély.

6 A természet szépsége most nem foglalkoztatja a fiatalembert, mert idekint könnyen fűbe haraphat. „Extra muros”, a biztonságos városfalakon kívül rablók, vadállatok, szellemek, boszorkák és démonok leselkednek. Ezért dobban nagyot a szíve és óriásit lélegzik, amint végre megpillantja Erfurt város falait. Ám most egy vihar csap le rá, ismét egy veszély. Retteg a viharoktól. Tudós ember létére úgy hiszi, Isten az, aki mennydörög, vagy az Ördög. Mindenesetre egy földöntúli, természetfölötti hatalom, aki büntetni és ölni képes. Ám két évszázadnak kell eltelni, míg az ember megtanulja, hogy a villám egy természeti jelenség, hideg és meleg légtömegek súrlódása által létrejött töltések kisülése és nem isten haragja. Ő most a középkori, babonahívő Luther, aki saját akarata nélkül az emberi gondolkodás egy olyan útját egyengeti, amely végén a természet sokrétű jelenségeinél az „isteni mankóra”, mint magyarázatra nincs szükség. (És a Higgs-féle isteni részecske? RS). Ő maga haláláig a középkor foglya marad. Utolsó pillanatig kitart abban a hitben, hogy Isten és az Ördög mindenütt láthatatlanul jelen van a világ történéseiben és minden egyén sorsába beavatkozik. Ezért hiszi, hogy a villám és a mennydörgés Isten haragja, de intés és fenyegetés is egyben, amely egyes csoportokra irányul. Jobb egy ilyen figyelmeztetés, mint a pokolban égni az örökkévalóságig – a legborzalmasabb büntetés, amitől mindenki örökké retteg. Abban, hogy a jók a mennyországba, a rosszak a pokolba jutnak, de először legtöbben a tisztító tűzben kell, hogy bűneikért meglakoljanak, mielőtt az áhított mennyországi belépőt megkapnák, az akkori korban majd mindenki hitt. Aki ezekben kételkedni merészelt, az titokban tette és nagy valószínűséggel egy herceg, egy király vagy császár, talán egy püspök, bíboros, vagy a pápa a messzi Rómában, lehetett.

7 Az egyszerű nép azonban abban a meggyőződésben élt, hogy földi élete csak egy rövid, mégis döntő közbenső állomás a mennyország vagy a pokol felé vezető úton. A Föld egy lapos korong, alatta rejtezik a pokol és megpróbál az Ördög minél több lelket odavonszolni. De e fölött húzódik a mennyország, ahová az Isten, Jézus, a Szentlélek, Mária és az összes angyal és szent megkísérli az embereket fölemelni. Eme kötélhúzás a mennyország és a pokol között minden ember lelkéért a lapos Föld színterén játszódik le. Itt az ember megpróbáltatásának színhelye. Itt kell az embernek a jó és a rossz, az Isten és az Ördög között döntenie. De képes-e erre? Van-e egyáltalán szabad akarata? Mit tehet az ember, hogy a mennybe jusson? Sokat, mondják a papok, akik az Isten és az ember között közvetítenek. Cselekedjen jótetteket, legyen engedelmes a pápával és a császárral, egyáltalán minden felsőbbséggel szemben és természetesen minden pappal szemben teljesítse kötelességeit. Tisztelje apját, anyját, a szentek napját, félje az Istent és imádkozzon. Ne lopjon, ne hazudjon, ne csaljon, ne gyilkoljon, ne paráználkodjon, másról rosszat ne mondjon és ne legyenek bűnös gondolatai. De mivel különösen ez utóbbi majdnem lehetetlen, bűneit rendszeresen gyónja meg! Sorolja föl bűnös gondolatait, vétkeit bánja meg, böjtöljön, vásárolja meg bűneitől való szabadságát és mindenesetre mondasson misét meghalt hozzátartozóiért is, adományozzon gyertyát és vásároljon bűnbocsájtó cédulákat. A pápa Rómában, a püspökök és a bíborosok egész Európában jól élnek ebből. És ha segít? Ha tényleg jótetteivel a Földön tervezett helyét a mennyben jól előkészítette, és ha ez nem lenne egészen elegendő, a hiányzó részeket hozzá még megveheti, így hát minden jól alakulna. De ha ez nem segít? Egyáltalán mért is segítene? Ifjú kora óta ez a kérdés furdalja Luthert, későbbi éveiben még jobban. Gyakran hajszolja kétségbeesésbe és olyan kérdések megfogalmazásához vezeti, amelyek ma teljesen idegenek számunkra: Hogy jutok a könyörületes Istenhez? A kérdés végül is ez, amiből minden további adódik és amely végén ahhoz a fordulathoz vezet, amit „reformációnak” fognak nevezni.

8 Ma azért is nehéz Luther kérdését megértenünk, mert ez már rég nem a mi kérdésünk. A mi kérdésünk inkább: Van-e egyáltalán isten? Sokak előtt ez a kérdés föl sem merül. Számukra ez közömbös, vagy már rég eldöntötték, hogy isten csak egy illúzió. Luther és kortársai számára az isten és az ördög létezése magától értetődő realitás volt és az is, hogy ez az isten az idők végezetével minden egyes emberéleten ítéletet mond és dönteni fog: örökös boldogság a mennyben, vagy soha véget nem érő kín a pokolban. És ez a vég közel van. Sokan, Lutherrel együtt, a közeli világvégét várták, az utolsó ítéletet, az örökös pokolkínt. Hieronymus Bosch lefestette ezeket a pokolbeli kínokat. A világ ítélőszékének triptichonja a szemlélőt félelemmel és rettegéssel töltötte el, mindenek előtt azért, mert a halál mindenütt tombolt, a várható életkor igen alacsony volt. Betegségek, járványok, magas gyermekhalálozás, gyermekágyi láz, mely sok anyát megölt; de a kemény munka, sok lakásban a nyirkos hideg, minden halálfélelmet keltett, egy halálét, amely bármikor kopogtathatott az ajtón. Mit kell tennem, hogy a tisztítótüzet, vagy az örökös pokolkínokat elkerüljem? Mit tehetek meghalt rokonaimért? Ez volt a kérdés, amely mindenkit kínzott. És Luther, minél többször átgondolta, annál biztosabban jutott a lesújtó fölismeréshez: Semmit sem tudsz tenni. Mindenki a pokolban végzi. Mindnyájan elvesztünk, mert a gonosz bennünk lakozik és mi őt le nem győzhetjük.

9 Isten a szívünkbe lát, szörnyülködik Martin Luther és látja a szex, a hatalom, a gazdagság, a megbecsülés, a tekintély, az érvényesülés utáni csillapíthatatlan sóvárgásunkat. Ez egy fortyogó, csak fáradtságosan tető alatt tartható kotyvalék, amely egy külsőleg hibátlan élet segítségével főleg mások, de magunk előtt is jól rejtve tarthatunk, ám Isten előtt nem. És talán ez különbözteti meg Luthert minden kortársától. Nyitott szemmel tekint bele ebbe a kielégíthetetlen vágyak, titkos kívánságok és sóvárgások forrongó kotyvalékába, hogy azt lássa, amit Isten lát. Ahol mások félrenéznek, szemeiket tudatosan behunyják, vagy tekintetüket ösztönösen és akaratlanul elkapják, oda Luther éppen bűvölten vonzódva néz. Mélységet lát, amely fölött az embernek hatalma nincs. Sigmund Freud előtt 400 évvel Luther fölfedezi, amit Freud később „es”-nek nevez, bennünk azt a valóságot, amely számunkra nem tudatos és ezért nem lehet ellenőrzésünk alá vonni. Tehet egy jó szolgálatot, de a titkos örömünket, amely automatikusan föltámad bennünk, ha olyasvalakivel találkozunk, aki kisebb, butább, csúnyább, szegényebb, mint mi magunk, megakadályozni nem tudja. Gyorsabban, mielőtt magunknak egy gonosz gondolatot megtiltanánk, az már ott van. Vágyaink és gondolataink egy olyan birodalomból jönnek, amelyet ellenőrizni nem tudunk és gyakran olyan tettekbe torkollnak, amelyeknek jobb meg nem történniük. Ezért van szükség rendőrségre, bírákra, hóhérokra és az utolsó ítéletre. Nélkülük ez az egész utálatos, visszataszító kotyvalék az emberekből kitörne, ők egymást becsapnák, megcsalnák, kirabolnák, megerőszakolnák és agyonütnék. Luther halálra ijed, amikor fölismeri, hogy ez ellen a katyvasz ellen a harcot senki meg nem nyerheti. Tehát mindenki el van átkozva, mert az Isten, így áll a Bibliában, egy igazságos Isten. És ha tényleg mindenkiről igazságos ítéletet hoz, ez az ítélet csak elátkozás lehet.

10 Mindez és az Isten rettenetes büntetésétől való félelem kergeti Luder-t egy olyan átalakulásba, ami őt Luther-ré érleli, reformátorrá, a lelkiismeret fölfedezőjévé, a legmagasabb autoritások ellenállójává, eretnekké. Mindez ő nem akart lenni. Mindig is csupán bizonyosságot akart szerezni arról, hogy a mennybe jut és nem a pokolba. Egész élete saját privát lelki üdvösségéért való harccá vált, de ez a magánháború Luther-t olyan gondolatok felé viszi, amik őt magát is meghökkentik. Tudja róluk, hogy eretnekek, de igazak, és ezért kell őket megvédeni, az egész világgal szemben – a pápát is beleértve. Szenvedélyesen, kétségbeesetten, minden remény nélkül, félelemtől gyötörve, mazochisztikusan, ahogy kortársai alig, kutat, gondolkodik és töpreng. lehetséges, hogy tényleg nincs kiút? És akkor megteszi élete fölfedezését, mely az évszázad fölfedezésévé lesz. A számunkra ismét nehezen érthető tézis az egész világot átgyúrja: Nem kell a harcot megnyernünk, mert az már meg van nyerve. Isten által. Számunkra. Csupán hinnünk kell ebben. A fölismerés, hogy mi nem vagyunk elveszve, hanem már rég megmentve, Luther-t annyira megszabadítja a nyomasztó tehertől, hogy robbanó erők válnak benne szabaddá – erők, melyek sok kortársát is fölrázzák, Romáig dübörögnek és még a Vatikán falait, az egész katolikus egyházat is megrázzák. Anélkül, hogy ezt akarta volna, anélkül, hogy ezt nyomban észre vette volna, a kis ismeretlen bányászfiú a szász provinciából, fölszabadító fölismerésével – valamint a „véletlen” Tetzel nevű által, akiről később még hallani fogunk, majdnem kényszerűen, egy életveszélyes vitába keveredik egy szinte korlátlanul uralkodó szuperhatalommal, a római katolikus egyházzal.

11 Ebből a konfliktusból a szász Nobody nem jön ki többé, inkább egyre mélyebben belegabalyodik és az évek során világhírű eretnekké növi ki magát, aki magával a pápával is szembe mer szállni. Egy lázadó lesz, aki csak Isten szavát ismeri el, mint egyetlen autoritást és ezért nem retten meg sem haláltól, sem császártól, semmiféle földi hatalomtól. A szerzetesrendeket semmirekellőnek, a kolostorokat fölösleges intézményeknek nyilvánítja, csuhájából kibújik, a kolostort elhagyja – botrány! - egy kiugrott apácát teherbe ejt és feleségül vesz. Így lesz belőle reformátor és egy új egyház alapítója, hozzá mellékesen bibliafordító, a német nyelv megalkotója, író, bestseller-szerző és, az evangélikus egyház intézményének ősapja.

Ám mind ebből a világ 1505-ben még mit sem sejt. Az egyetemista sem, aki azon a bizonyos 1505. július másodikai napon Stottenheimnél, a Marsfeld-Erfurt út utolsó szakaszát teszi meg, nem tud erről semmit, nem is sejti, hogy 12 év múlva neve a pápa, a császár és az összes főúr előtt ismert lesz. Aligha hitte volna, ha valaki akkor azt mondja neki, hogy ő egy már rég óta forrongó fejlődés fő mozgatója és fölgyorsítója lesz. Mai történészeknek a világtörténelem fölosztása ó-, közép- és újkorra túl durva és már rég óta vitatott. A mai tudás és részletek tömkelege, egyes fejlődésutak és ezek összetett időbeni elágazásai, már nem engedik meg nekik ilyen elnagyolt kategóriákban gondolkodni. Számunkra, laikusok számára, akik az egészet messziről, csak homályosan láthatjuk, (Obacht! Itt a szakértő-ördög!RS), ez a fölosztás továbbra is segít, mert minden differenciáltság ellenére, az akkori időkből mindmáig négy név emelkedik ki: Johannes Gutenberg, a könyvnyomtatás föltalálója ( 1400-1468), Christoph Kolumbus, Amerika fölfedezője (1451-1506), Nikolaus Kopernikus, a heliocentrikus világnézet tanítója (1473-1543) és épp Martin Luther, a lelkiismeret fölfedezője, eretnek reformátor, egyházszakító és még sok más (1483-1546). Amit ez a négy bátor férfi 500 éve végbe vitt, mind máig kihat (12.o. kép).

13 Hogy Luther az eretnekséget túlélte, majdnem egy csoda. Hozzá hasonlókkal az egyház gyorsan elbánt. Az eretnekeket börtönbe vetette, megkínozta, kerékbe törte, négybe hasította, elégette. 90 évvel Luther Erfurt felé való masírozása előtt Jan Hus-t Konstanz-ban, máglyán égették el, mert olyasmit tanított Prágában, ami az egyház hivatalos igazságainak ellent mondott. Luther ezt a sorsot hajszál híján ússza meg, és csak a véletlenek sorozatának, politikai szövődményeknek, érdek-ütközéseknek köszönhetően kerüli el a máglyahalált.

14 De most épp a villám csap le mellé és ezzel kezdetét veszik azok a történetek és legendák, melyek később egész életét behálózzák. Ezeknek forrása gyakran ő maga, ahogy a szóban forgó villámcsapásé is. Halálfélelmében a földre vetette magát (Nem a légnyomástól? RS17X15), meséli később és fölkiáltott: „Szent Anna, segíts, szerzetes akarok lenni!”. És Anna, a bányászok védőszentje, segít. Luther apja bányász volt, egy saját bánya tulajdonosa. Ahol Luther fölnőtt, az egész vidék gazdaságilag fölvirágzott régióvá lett, köszönve a bányászatnak. Ezért hívta Luther Szent Annát segítségül. Luther a villámcsapást túléli, de hogy ez Isten büntetése, vagy az Ördög merénylete volt, hogy Isten ezzel kényszeríti szerzetessé vagy az Ördög küldi őt kolostorba – erre Luther különböző időkben különböző válaszokat ad. Tény: Mikor egészben Erfurtba megérkezik, két hét és tényleg belép az ottani Augustinus-Emerita Fekete Kolostorába és szerzetes lesz. Miért? Mert megfogadta? Tetteinknek ritkán van egyetlen indítéka. Többnyire több motiváció keveredik: nemes és nemtelen, tudatos és tudattalan. Luther „Über-Ich”-je mondhatta: Kolostorba kell vonulnod, ez Isten akarata. Luther „Ich”-je: Most egyszerűen a kolostornak kell következnie. Segíteni fog sürgető kérdéseid tisztázni. Az „Es”: Nem is akarsz jogot tanulni. Nem is akarod atyád akaratát teljesíteni. A kolostorral áthúzhatod a számítását. De világos: „Isten akarata és megesküdtél Szent Annának.” Csak így megy. Tehát Luther a legmagasabb autoritás hátszelével egy másik autoritás akaratával szegül szembe: szigorú apja döntésével.

II. Száz kilométer magány

15 Luther útja Mansfeld-től Erfurt-ig egy különös vidéken vezetett át. Mansfeld Grófságtól a Szász Hercegségen keresztül, a Szász Választófejedelemségbe jutott, onnét a kurmainz-i Erfurt-ba. Ha folytatja útját, további számos hercegségek, grófságok, választófejedelemségek, szabad városok, püspökségek és érsekségek területein haladt volna át. Ezek magukat ugyan mind németnek mondták, de Németország akkor még nem volt. Nem volt német főváros sem. És habár ez a német kisállam-konglomerátum egy ún. Német Nemzet Szent Római Birodalom része volt, valójában német nemzet sem létezett még és ez a klasszikus német nemzetállam sem, amit ma ismerünk. Luther idejében a Német Nemzet Szent Római Birodalom kissé a mai EU-hoz hasonlítható, egységes pénznem nélkül. Volt: tallér, heller és pfennig, rappen, schilling és dukát – eléggé körülményes átszámítással. A nagy birodalom fölölelte egész Közép-Európát, hozzá még Észak-, Kelet-, Közép- és Dél-Európa részeit is. Ezen birodalom élén állt egy császár, akinek azonban nem volt állandó székhelye, vándorolt a birodalmon át és birodalmi napokat tartott. Egy ilyen birodalmi nap lesz később Luther nagy színpada. A császár hatalma korlátolt volt, hét választófejedelem választotta, négy világi és három egyházi uralkodóból álló grémium. A pápa Rómában, ha nem is volt szavazati joga, erősen beleszólhatott a császárválasztásba.

16 A császár, akivel hamarosan Luther-nek dolga lesz, V. Károly, aki birodalmára mondhatta, hogy benne a nap soha sem megy le, mert az pápai áldással egészen Amerikáig terjedt. Ott a császári csapatok, szerzetesek kíséretében a Bibliát hozták a vadaknak, cserébe elvették földjeiket és javaikat. Luther életében az iránt, mi is történik az újonnan fölfedezett kontinensen, soha nem érdeklődött. És amikor szülőházából, Mansfeld-ből útra kelt, hogy Erfurtba jusson, aligha juthattak nagy világpolitikai dolgok az eszébe. Ez sohasem vonzotta úgy, mint a menny és a pokol kérdése. Menetelése során nemcsak utóbbiról töprenghetett, hanem arról is, amely minden ilyen korú fiatalembert foglakoztatott: saját jövőjéről. Hol akar dolgozni? Kinek? Miért? De arról is: Megházasodjam? Mikor? Kit vegyek el? Akarok-e gyerekeket? Családot alapítani? Ám jövőjéről valójában már döntöttek. Apja, aki társadalmilag fölemelkedett, aki egy „szegény vájárból”, ahogy egyszer Luther mondta, módos bányászvállalkozóvá lett és város-tanácsnokká is választatta magát, a család további fölemelkedését tervezte és ezért fiának kiadta, mit kell tennie: Te jogot fogsz tanulni. Akkoriban ez ígérte a legjobb előmenetel-kilátásokat, hivatalnoki életpályát egy választófejedelem magas szolgálatában, biztos anyagi körülmények között. És a fényes karrier talán egy nemesi státusz elnyerésével koronáztatik meg. Ilyen kategóriákban gondolkodott a becsvágyó apa. Ehhez tartozott természetesen egy rangos házasság is. Még arát is kereshettek neki, ezt nem tudjuk, de akkoriban az volt a szokás, hogy a tapasztalt apák választottak élettársat tapasztalatlan gyerekeiknek. Majd egy évtized után, ezt maga Luther fogja elmesélni, hogyan akarta apja „egy tisztességes házassággal őt béklyóba kötni”.

17 Valószínűleg épp ezek az apai tervek lehettek okai, hogy a fiút a szemeszter közepén Mansfeld-be hívatták. Egy apa fia boldogságát és jólétét tervezte, miután a fiú röviddel azelőtt abszolválta a szellemtudományi alapstúdiumot, második legjobbként a 17 kandidátus közül. Az apa büszkén tér át az eddigi tegezésről a „kegyelmed” megszólításra és egy tekintélyes összeget ad át neki, hogy jogi tanulmányaihoz könyveit megvásárolhassa. Luther magától értetődően alávetette magát az apai akaratnak. Őt is, mint minden kortársát arra nevelték, hogy engedelmeskedjék apjának, tanítójának, hivatalnokoknak, püspöknek, fejedelemnek, császárnak, pápának. Akkoriban az engedelmességet a gyerekbe beleverték, így a kis Martinba is. „Mert akit az Úr szeret, azt megfenyíti”, mondja Paulus. Minden istenfélő apa nevelői szerepét évszázadokon át tovább adta és ezt még az utolsó századig is megszívlelték. Részben ezt teszik ma is. Fölnőtt férfiként mesélte: „Szüleim nagy szigorban tartottak, egészen a megfélemlítésig. Anyám egyetlen dió miatt véresre vert… Apám egyszer annyira elnáspágolt, hogy elszöktem. Nagyon bántotta és csak nagysokára sikerült ismét magához szoktatnia.” A verés az iskolában folytatódott. „Ott a tanítók”, mondja Luther, „olyan kegyetlenek voltak, mint a hóhérok.” Egy iskolamester azzal hivalkodott, hogy tanítói pályafutása során 911 527 botütést, 124 000 ostorcsapást, 136 715 ütést puszta kézzel és 1 115 800 pofont mért ki.

18 Ő inkább félénk természetű volt, írja később gyerek és ifjúkorára való visszaemlékezéseiben, amit a büntetéstől és a veréstől való félelem jellemzett. „Egy gyermek, aki egyszer ilyen kishitűvé lett, minden dologban ügyetlen és tétovázó lesz. Mindig retteg, ha valamit tesz vagy valamibe belefog. Ám ami még bosszantóbb: Ahol egy ilyen félelem a gyerekkorban befészkeli magát, azt többé csak igen nehezen lehet kiirtani egy életen át, mert a szülei minden szavától reszketni kezd. Így egész életében még egy rezgő falevéltől is félni fog.” Először úgy tűnik, Luthernél is pontosan ez a fejlődés veszi kezdetét magát, de aztán másképp alakul. A félénk, örökké istenbüntetésétől tartó fiatal emberből szinte máról holnapra egy kemény legény lesz, aki egyszer így versel:

Erős vár a mi Istenünk, jó fegyverünk és pajzsunk,

Vészben, minden bajban segít, ami most minket sújt,

E világ minden ördöge, ha elnyelni akarna,

Minket meg nem rémítene, célunk el kell érnünk.

E világ ura / Gyuljon bosszura:

Nincs ereje már, / Reá ítélet vár, /Az ige porba dönti.

Ez előtt a fordulat előtt, amikor még félve minden hatalomnak engedelmeskedett és az előtt állt, hogy apja akaratának is alá vesse magát, úgy tűnt, Luther már tudatában volt: Én csak külsőleg engedelmeskedem, nem belsőleg, nem saját akaratomból és meggyőződésemből. Engedelmeskedem, hogy hátrányokat kerüljek el, ne okozzak bosszúságot. Engedelmeskedem, mert már emberemlékezet óta így szokás, hogy a jó gyerekek azt teszik, amit az apjuk mond. Tehát én is engedelmeskedem. Ezért a jogstúdium. Mert ez apja akarata és ő szereti apját. Mert apja büszke magára, mert apjának hálát kell mutatnia, a költséges taníttatásért, amit lehetővé tett. És nem lát lehetőséget arra, hogy ez elől a tervezett jövő elől kitérjen. Szeretne, de nem szüleinek bánatot okozni sem akar. Egy olyan konfliktus ez, amit ma fiatal migránsok és különösképp migránsnők is átélnek. Akik kivonják magukat apjuk és klánjuk hatalma alól, hogy saját útjukat válasszák. Ilyenkor, szinte mindig, apa és gyereke közt szakításra kerül sor, szakításra az egész családdal. Martin előtt valami hasonló állt. A jogstúdiumnak, amit, mint engedelmes fiú kezdett el, véget vet. Mert a villám lecsapott. Egy jel Istentől, ahogy Luther hiszi – ahogy hinni szeretné- a fölmentő, szívesen látott kibúvó, hogy önmaga döntsön sorsáról. Ezzel léphetett apja elé, hogy mondhassa, egy magasabb tekintély parancsolta, hogy más útra lépjen. Belőlem nem lesz állami hivatalnok, ahogy te kívánod, hanem szerzetes, ahogy Isten óhajtja. Vagy ahogy az Ördög kívánja, válaszolja a földühödött apa. „Nem csak megtévesztés és elvakítás akart lenni.” Vagy úgy lett, ahogy Martin titkoltan kívánta. Sok ideje volt gondolkodni és tépelődni, magányos útján Mansfeld-től Erfurt-ig. Sok óra és nap állt rendelkezésére, hogy jövőjén zavartalanul gondolkodhasson, hivatáson, házasodáson, családalapításon. Talán Martinban magában volt egy tudat alatti lázadás kényszer-házasítása ellen, ami őt kolostorba kényszerítette menekülni. Vagy a kívánság, végleg kicsúszni az apai hatalom alól. Ezen felül égető kérdései voltak Isten felé. És hol találhatott volna jobban ezekre válaszokat, mint egy kolostorban? Jogot tanulni, családot alapítani, karriert csinálni azt jelentette volna, hogy hosszú évekre, talán egy egész életre elvágta volna magát a lényegestől, abban lett volna meggátolva, hogy arra koncentráljon, ami a legeslegjobban érdekelte. Mi van Istennel? Hogyan kell élnem, hogy ő elégedett legyen velem? Ehhez a villámcsapás épp jól jött.

20 1505. július 16-án éjjel magiszter Martin Luder kéri fölvételét az erfurti Augustus-Emerita kolostorba. Döntését szüleivel levélben közli. Tudja, hogy ez az apjával való szakítást jelenti. És valóban: apja azzal fenyegeti, hogy minden kegyét és jóakaratát tőle megtagadja, ha döntését vissza nem vonja. Fia nem gondol arra, hogy döntését megmásítsa és ezzel itt először tör felszínre tipikus jellemvonása, amely később gyakran nyilvánul meg, és ami reformátor szerepébe viszi. Habár félénk, tele rettegéssel, ez a férfi azt teszi, amit egyszer már helyesnek és szükségesnek ismert föl. Később, amikor arra a meggyőződésre jut, hogy a szerzetesség és a kolostorélet csak haszontalan időpocsékolást jelent és Isten akaratának egyáltalán nem felel meg, apjának fog igazat adni és azt vallja, hogy az Ördög volt, aki a villámmal a kolostorba röpítette őt. Egy másik alkalommal megint azt állítja, hogy ez mégis Isten volt, aki őt kolostorba küldte, mert csak is ott volt képes fölismerni, mennyire rossz úton jár az egyház. Csak a kolostorban volt ideje beható bibliastúdium útján fölfogni, miért téves az, ami az egyházban folyik. Hogy egyáltalán mi történt akkor ott Stotterheim-nél, hívta-e Luther a villámlástól, égzengéstől való félelmében Szent Annát és neki egy kolostori életet ígért meg, csak azokból a történetekből tudjuk, amelyeket maga Luther sok évvel később elmesél, amikor már nemzetközi híresség lesz. Sok minden, amit öregkorban elmesélünk, az emlékezet, a kitöltött emlékhézagok, elhallgatás, utólagos önértelmezés és értelemadás konstrukciója. Ekkor már gyakran nem lehet különbséget tenni a külső történések – melyek egy belső történésnek más irányt adtak - és a belső fejlődések között, melyek a tudatosításhoz és a külső eseményekhez vezettek. A legszigorúbb igazságkereséssel sem lehet az emlékezés ezen csapdáit elkerülni. És ez híres emberek számára még nehezebb, akiknek életrajzán sok évtizeden és –századon át számos más életrajzírók is dolgoztak.

21 És nyilván Luther is olyan ember volt, aki visszaemlékezéseiben tartotta magát a mondáshoz: „Csak az mesél el egy történetet, ahogy megesett, akinek nincs fantáziája.” Ma már azonban teljesen lényegtelen, milyen részletek vették rá Luther-t arra, hogy sutba dobja stúdiumát és szerzetesnek álljon. Csak a egy a fontos: Ha ő akkor, azon a júliusi nyári napon, 1505-ben nem kopogtat a kolostor ajtaján és ehelyett apja akaratának veti magát alá, a világtörténelem másképp alakult volna. („Volna” nincsen; később is, bármikor át állhatott.RS17X28). Ám ő megtette. Ezzel harcolta ki magának akkor azt az időt, amire szüksége volt, hogy a kolostor csendjében, könyvek fölé hajolva a lényegig hatolhasson. Ez 12 évig tartott. Utána történelmet csinált.

III. Egy szerzetes megy a maga útján

22 1505 július 17-én az erfurti Augustinus kolostor kapuja bezárul Martin Luder mögött. Húsz évig, 22 és 42 éves kora között mint szerzetes fog élni. Gondolja, most semmi nem állhat üdvössége útjába, mert teljes egészében Istenhez tartozik, testestül-lelkestül, szőröstül-bőröstül. Szorgalmasan végzi kötelességeit. Azt, hogy szolgaként kezelik, seprűt nyomnak a kezébe, hogy alázatot és engedelmességet tanuljon, hogy egyetemi végzettségére ne nagyon legyen büszke – éppenséggel helyesnek tartja. Habár az Augustinus kolduló rend, a kolostor igen vagyonos. Ajándékok, öröklések, hagyatékok, alamizsnák és a szerzetesek szorgalma következtében, évszázadokon át sok összegyűlt, mégis a novícius Martin Luder-t a falvakba küldik koldulni, hogy saját bőrén érezze Jézus és tanítványai életmódját. Egyébként is a kolostorban szigorú az élet: 6 négyzetméteres, fűtetlen cella, egy asztal, egy zsámoly, egy priccs szalmazsákkal, egy vizeskancsó, egy fakereszt. Napi kétszeri étkezés, ám hétszeri imádkozás, az első éjjel háromkor, az utolsó éjfélkor. Évente száz betartandó böjtnap. Martinus testvér, ahogy őt most hívják, készséggel aláveti magát a regulának, vállalja ezt az életet, mintha nem is élt volna soha másképp. Próbaévét probléma nélkül fejezi be. Feletteseinek és szerzetes testvéreinek első naptól fogva értésére adta, hogy elhatározása végleges és megmásíthatatlan. Ez a szerzetes mindent megtesz, amit tőle követelnek, hogy az örök üdvösséget megszolgálja, ha kell, még többet is megtesz.

23 1506. szeptemberében a rend örökös tagjává avatják. Szegénységi fogadalmat tesz, hogy megszabaduljon a gazdagság és a vagyon utáni sóvárgástól. Ez neki nem esik nehezére. Gazdagnak lenni, nagy vagyonokat szerezni soha sem volt Luther célja. Bár később relatív módos ember lesz, de ez fékezhetetlen alkotó ereje és szorgalma mellékterméke, továbbá, nem utolsó sorban, későbbi felesége, Katharina von Bora asszony serénységének volt köszönhető. Engedelmességet fogad Istennek, hogy a hatalom és az érvényesülés vágyától megszabaduljon. Ezzel a fogadalommal csak az a probléma, hogy ehhez nem kap Istentől levélben utasításokat, amiket végre kell hajtania. Akiktől kap, azok mindig tévedő emberek; az apa, az apát, a gyóntató pap, az érsek, a pápa – akik állítólag tudják, mi Isten akarata. Tehát amikor nekik engedelmeskedünk, Istennek engedelmeskedünk. Pontosan ez üt Luther fejébe szöget. Tisztasági fogadalmat tesz, hogy a szexuális vágyat elűzze. Ez nehezére esik, de – saját állítása szerint – betartja, ha nem is egész életében. Valamikor arra a meggyőződésre jut, hogy a papok házassági és szexuális tilalma: badarság. És akkor ezt megtöri. Pénz, hatalom és szex – e három utáni törekvés az, melyeket az emberek általában ritkán tudnak helyesen kezelni. Luther ezt soha nem is vitatja, mert tudja: ezen három hatalommal való helytelen bánásmódból következik az a végzetesség- és katasztrófasorozat, amit mi világtörténelemnek nevezünk. Tehát a kérdés mindig az volt: Hogyan szervezzük meg az emberek együttélését úgy, hogy ne ez a három hatalom uraljon minket, hanem mi őket?

24 Erre az egyház egyik válasza a kolostorélet. Ahogy Jézus egykor a tömegből kiválasztotta tanítványait és velük a tizenkettek kizárólagos körét alapította meg és mindegyikük az odaadásra, az autonómiáról való száz százalékos lemondásra kötelezte el magát, úgy a szerzetesek és az apácák is, akik Jézus által elhivatást éreztek, hogy szolgáljanak neki teljességgel, az alábbi alaptétel szerint: Ne az határozza meg tetteimet, amit én akarok, hanem amit Isten akar. Ezzel az önmegvalósításról való radikális lemondással Luther egy kiemelt kör tagja lett, amely a sokaságtól jelentősen különbözött. Mintegy a tömeg képviseletében Isten követelményei szerint élt és ezzel együtt a tömegnek is irányt mutatott. Egy további gondolata: Ha emberek önként egy helyen összegyűlnek, és az összes világi hatalom és befolyás ellen radikálisan fölesküsznek, nem keletkezne-e egy teljesen más világ? Egy ilyen világban nem kapnánk-e ízelítőt abból az Isten országából, amely számunkra a Bibliában fölcsillan? Ekkor nem kellene-e, hogy az örök üdvösség bizonyossága magától bekövetkezzen? Ez minden rendalapításának közös elvárása. Isten radikális követelményeket ró ki az emberre. De ha ezeknek eleget tesz, Isten országa ízét megízleli.

25 Martin testvér erre az ízre áhítozik. Ám nem kap meg semmi hasonlót és hogy miért nem, ezen kell töprengenie.