Már belépése után két évvel a szorgalmas szerzetest 1507 áprilisában pappá szentelik. Május 2.-án ünnepli első miséjét, az ünnepélyes primiciát, amire családja és korábbi barátai Eisenach-ból és Mansfeld-ből odautaznak (5). Luther örömére az e közben félig megbékélt apa is megérkezik, aki fia e fajta „karrierlépésére” is büszke, ezért egy nagyszabású lakomát ad, a kolostornak pedig tekintélyes összeget, 20 guldent adományoz. Másrészt tovább füstölög, legidősebb fia döntését botorságnak tartja. Luthernek az erfurti kolostoréletben az a legjobb, hogy egy nagy halom kincs áll rendelkezésére – könyvek. Az egyházatya, Ágoston könyvei, amelyekből Luther szikrát fog csiholni; Arisztotelész könyvei, akinek egyházra való hatását rombolónak tartja, a misztikus Johannes Tauler

25 és Eckhart mester írásai, melyek Luther gondolkodására erősen hatnak. Végül a legfontosabb könyv, a Biblia, ami nélkül semmi mást nem lehet megérteni és amit a legbuzgóbban tanulmányoz. „Mikor fiatal voltam, hozzászoktattam magam a Bibliához, gyakran olvastam és elmélyedtem a szövegben; annyira kiismertem magam benne, hogy ha bármilyen idézet szóba került, rögtön tudtam, melyik helyen található.” Ám minél szorgalmasabban kutatja a Bibliát, annál inkább fogy a reménye, hogy benne az áhított kegyes Istent megtalálja. Valahányszor a könyvet fölüti, idegen, haragos, büntető, követelő Istenre lel, aki előtt egy ember sem állhat meg. „Egy nyelv sem mondhatja meg, egy toll sem írhatja le, mit szenved el az ember ilyen pillanatokban. Az Isten rettenetesként, haraggal telve jelenik meg és vele az egész kreatúra. Szökni nem lehet, semmi sincs, ami vigasztalna. Minden egyetlen vádbeszéd. Isten országából semmit sem ízleni. Martin testvér erre emelt teljesítménnyel reagál, újabb böjtnapokat tart, a kőpadlón alszik, örökös vendég a gyóntató székben. Letérdel, bűnösségét elismeri, megbánja bűneit. Föloldozást nyer, a kirótt penitenciákat ledolgozza és ismét beül a gyóntató székbe. Ha az egyik gyóntatópapja a több órás gyónások előtt kapitulál, Martinus megy a következő paphoz. És ezzel lassan gyóntatói idegeire megy. Mit lehet tenni egy ilyen csúcsteljesítményű kereszténnyel? Aki Istent jótetteivel kényszeríteni, éppenséggel zsarolni akarja? Ezt az embert ki kell küldeni, ki, az emberek közé, mielőtt magát és a többieket is megbolondítja. Így tehát Luthert Wittenbergbe küldik. Tanítson az egyetemen filozófiát 1508-tól, tanuljon tovább teológiát és doktoráljon. Ott is van az Ágoston-rendnek egy kis kolostora, ahol Luther lakhat. Ez egyrészt egy előléptetés. Másrészt, egy városi közegből áthelyezés egy vidéki provinciába. Wittenberg a maga két és fél ezres lakosságával

26 „fészek a barbárság határán”, ahol a piactér is egy „trágyadomb”, mondja Martin testvér később. Visszatekintve, ez a hely egyáltalán nem is volt olyan rossz. Luther egy 1502-ben újra alapított, tehát fiatal egyetemre került. Nem voltak megkérgesedett szerkezetek, minden nyitott és alakítható volt. Az egyetlen helyi „szarvasbika”, akinek Luther alá kellett, hogy rendelje magát, aki rövidesen gyóntatóatyja, támogatója, atyai jóbarátja lesz: Johann von Staupitz, az új wittenbergi egyetem alapító professzora, a teológiai kar dékánja, az Ágoston-rend fő helynöke. Korán fölismeri Luther képességeit és tehetségét. Staupitz volt az is, aki Luther-t, 1510-ben – vagy 1511-ben, ezt máig vitatják a kutatók – Rómába küldi, ahol egy szerzetes-testvérrel egy rendbeli ügyet kell tisztázniuk. Valójában egy pompás dolog. Igen ám, de 1500 km-t kell megtenniük, gyalog, aztán vissza, télen, az Alpokon át. Másrészt: Egy fiatal szerzetesnek ez az első nagy utazása, a „barbárság fészkéből” Nürnberg, Ulm, Bregenz városokon át, Svájc és Észak-Itálián keresztül Rómába, a világ fővárosába utazni, - aztán onnét ismét vissza – micsoda kaland! (6) Aki ezt végigcsinálja, annak van miről mesélni. Ám különös: Luther későbbi följegyzéseiben erről egy szó sem esik. Amikor évek múltán az elhíresült asztalbeszélgetéseinél Róma néha mégis szóba kerül, akkor a várost úgy írja le, mint babilóniai bűnös fertőt, ahol az antikrisztus pápa trónol. Luther-nek nem volt semmi érzéke a tavak, hegyek, völgyek, szakadékok, hó- és jégfödte csúcsok iránt? Természetesen nem, mert a középkori ember „extra muros” tartózkodott, kint a taszító, életveszélyes természetben. Különösen a vad, nyaktörő vidékek kaptak ördög és pokol-neveket. Ezeken valahogy át kellett küszködniük magukat – Isten segedelmével. Olyasmi, mint turizmus, hegymászás akkoriban természetesen nem létezett

27 és mégis: kb. ugyan ezekben az években, amikor Luther a hegyekben kínlódott, „Leonardo da Vinci, tiszta kutatói rajongásból, délre a Monte Rosa-tól, egy 2,5 ezer méteres hegyet, a Monte Bo-t mászta meg (7). Ám Leonardo már nem a középkorban élt, hanem a reneszánsz világában, ahogy szinte minden ember Itáliában, Rómában. Ott már buzgón építették a Szent Péter bazilikát, Raffael a pápai termek falait festette. Michelangelo egy állványon hanyattfekve a Sixtus-kápolna mennyezetét festette. A hegymászó, szobrász, festő, költő és mérnök Leonardo da Vinci szivattyúkat és repülő masinákat tervezett. Luther minderről, úgy tűnik, semmit sem hallott. Az antik romokról sem, amikről a humanisták zengedeztek és ha Michelangelo erotikus angyalait látta volna, „Fúj, Ördög”-öt kiált és odahaza a római klérus elzülléséről beszélt volna. Az izgalmas új, ami Rómában a festőket, költőket, filozófusokat ennyire magával ragadta, Luthert hidegen hagyta volna. Ő nem is mint turista jött Rómába, de úgy sem, mint előtte pár évvel Albrecht Dürer, aki kultúrutazóként járt ott, hanem, mint egy rend megbízottja, mindenekelőtt: mint egy jámbor zarándok. Zarándokútját a szent városba arra akarta használni, ahogy később mondta, hogy ifjú korától számítva mindent meggyónjon és teljes bűnbocsánatot nyerjen. Luther rögeszméje saját lelki üdvössége volt. Figyelme tehát az egész utazása alatt befelé irányult. Így Rómában is azt teszi, amit egy zarándok Rómában tesz. Megy az előírt zarándokúton, gyón, misét mond elhunyt barátaiért, rokonaiért és térden mássza meg a Pilátus-lépcső 28 fokát, amelyen, a hagyomány szerint, Jézus ment be volt Poncius Pilátus házába és amely a töviskoszorú és a katonák korbácsai által kiserkedt vérével van átitatva. Arról, hogyan került ez a lépcső Rómába, két verzió kering.

28 Az első szerint a lépcsőt Konstantin császár anyja, Szent Ilona, szállíttatta Jeruzsálemből Rómába. A második szerint angyalok röpítették ide. Aki a lépcsőt megmássza, elkerüli a tisztítótüzet. Tehát Martinus testvér is araszol fölfelé, minden lépcsőnél elmormol egy imát, türelmesen kivárja, míg előtte a zarándoktestvér egy lépcsővel feljebb megy. 13 évvel később a reformátor Luther bosszankodik, hogy ezt a mászkálást végigcsinálta, és a maga nyers modorával mondja: „Akkoriban minden szart elhittem.” Nem csupán a római út alig hagy benne nyomot, épp úgy, mint a sok izgalmas esemény sem, ami körülötte zajlik és egy új idő betörését jelzi. 1450-től már volt könyvnyomtatás. Johannes Gutenberg találmánya, amivel Luther is élt, mindenkinél jobban, de ennek a találmánynak a történeti távlatát épp oly kevéssé ismerte föl, mint a genovai Kolumbusz által 1492-ben fölfedezett új kontinens jelentőségét sem. A hajós azt hitte ugyan, hogy egy új hajóutat talált Indiába, ezért a nyugat felé vezető útján talált földeket Nyugat-indiai-szigeteknek, lakóit pedig indiánoknak nevezte el. Ám a másik tengeri utazó, Amerigo Vespucci (1451, 1452 v. 1453) gyorsan fölfedte, hogy egy új földrészről van szó. Az ő nyomán kapta végül az új világ az Amerika nevet. A portugálok Afrikát megkerülve már Indiáig eljutottak, 1513-ban Kína partjaira. Dél-Amerikát 1500 körül érték el, ahol később megalapították Brazíliát. 1443-tól egy olyan üzletbe kapcsolódtak bele, ami addig muszlim-monopólium volt: a rabszolgakereskedelembe. A világ meghódítása az európaiak által megkezdődött – Luthertől igencsak messze. Míg Kolumbusz Amerika felé hajózott,

29 Nürnbergben Martin Behaim kendőkereskedő elkészítette az első földgömböt, amelyen Amerika természetesen hiányzott. Ám a glóbusz egy másik történelmi szenzációt is rejtett: amely a kedélyeket szintén igencsak fölborzolta: az egyház tanítása szerinti „ptolemaioszi geocentrikus világkép” megdőlését, amely alakulóban volt. Ptolemaiosz és vele az egyház azt vallotta, hogy a Föld a világmindenség középpontjában áll és körötte forog a Nap és a többi bolygó. Kopernikusz (1473) csillagászati megfigyelései és matematikai számításai útján arra jött rá, hogy fordítva van: a Föld kering a Nap körül – a heliocentrikus világnézet érvényesül, mert igazsága bizonyítható. Luther-t, úgy tűnt, ez sem érdekelte különösebben, hatni sem hatott rá, Kopernikusz ideáját, sok kortársával együtt félrelökte, mint agyrémet. „Ez a bolond az egész asztronómia- művészetet a feje tetejére akarja állítani, de mint a Szentírás mondja, Jozsué a Napot hagyta állni és nem a Földet!” A Biblia ezen verse szerint Isten a Napot egy napra megállította és mivel Luther a Bibliát, mint történeti híradást szó szerint vette, azt szűrte le, hogy a Nap az, amely mozgásban van. Nyakasan és a külvilágtól nem zavartatva élete témájára koncentrált, amiről valószínűleg föltette, hogy ez a legfontosabb téma egyáltalán: az ember viszonya Istenhez. Ha ez tisztázva lesz, az emberek viszonya egymásközt, de az ember viszonya a világhoz is világos lesz. Lehet ennél izgalmasabb kérdés, mint ez? Luther talán – inkább tudat alatt, mint tudatosan – így gondolkodhatott: Mi dolgom nekem a természettudományokkal, a festészettel, a csillagászattal, az asztronómiával, a földrajzzal és a hajózással, mikor nálamnál sokkal elhivatottabbak és buzgóbbak már rég ezeken a dolgokon munkálkodnak? A teológiában azonban, amit már lassan érezni kezdett, olyan valamik vártak fölfedezésre, amiket talán csak ő volt képes fölfedezni: Isten egy új képét. És akkor, amikor szinte mindenki

30 ugyanabban az Istenben hitt és ezt azzal a képpel azonosította, amit az egyház formázott meg, az új istenkép fölfedezése legalább annyira jelentős volt, mint egy új földrész vagy a napközpontúság fölfedezése lehetett. Egy új istenkép, kiegészítve a további újdonságokkal, melyeket a csillagászat, a földrajz, a filozófia és a művészetek hoztak, szükségszerűen egy új valóságképhez kellett, hogy vezessenek. Ám a megváltozott valóságnézet magát a valóságot is megváltoztatja. Az átalakított szellem - ennek megfelelően - a meglévő politikai, társadalmi, gazdasági és anyagi szerkezetet is átformálta. Mind ezek az átalakulások a maguk részéről új képeket hoznak létre a fejekben, melyek aztán ismét más valóságképeket generálnak, stb. Így születik a történelem. Ez néha gyorsabban, néha lassabban fut, néha pedig vágtat. Akkoriban, 1514 és 1515 között, amikor Luther a wittenbergi kolostor toronyszobájában az új istenképén dolgozott, a történelem mozgásba jött és 1518 után vágtába kezdett. Amikor aztán pár évtizedre rá ismét megnyugodva folyt, az emberek egy új kontinensen találták magukat, amely földrajzilag bár még mindig a vén Európában volt, de a régi Európához már alig hasonlított.

IV Egy új istenkép fölfedezése

A 1512. év elején Luther Wittenberg-ben doktorál és a rendben karriert csinál: a kolostorban perjel helyettes lesz. 12 kolostor szellemi fölügyeletét bízzák rá és a kolostor tornyában kedvezményt kap: saját, fűtött helyiséget, a híres toronyszobát, ahol „toronyélményét” fogja átélni. Még 5 év a reformációig. Közben a világ járja kitaposott útját. Wittenbergben is. Martinus testvérnek most sok a dolga. Nemcsak tanári munkáját kell elvégeznie, de prédikálnia is kell, 12 kolostort igazgatni, gazdasági és agrár ügyeit intézni, misézni, gyóntatni, leveleket írni. Közben görögül és héberül is tanul, hogy a Bibliát eredetiben olvashassa, mivel az ő Bibliája csak egy latin fordítás. E sok tennivaló mellett nem feledkezik meg a fődologról: a kegyes Isten kereséséről. 4 évig, 1514-1518 között Luther az egyházbölcs Ágoston írásaival kínlódik, az Ó- és az Új Testamentummal, Pál leveleivel, különösen a Róma-levéllel. Egy soránál Luther mindig fönnakad, úgy véli, érti, aztán mégsem, de érzi, hogy ez a Biblia-rész adhatná meg a megoldás kulcsát. A nehezen érthető mondat, amelyik Luther-nek ennyi fejtörést okoz: „Mert Istennek igazsága jelentetik ki abban hitből hitbe, miképen meg van írva: Az igaz ember pedig hitből él.”

32 Mindjárt a Róma-levél elején, első fejezet, 17. vers. Ott áll a rejtélyes mondat. E körül keringnek Luther gondolatai. „Sintemal – sint dem male, seit der Zeit, az idők óta, egy kiszolgált, ma már senki által nem használt kifejezés a weil/mert-re, a magunk fajtáját elriasztja a továbbolvasástól, hát még a továbbiak. Törvény, igazság, hit, evangélium – mit jelent minden egyes szó, hogyan függnek össze, ez gyötri Luther-t egész életében. Kínlódjunk mi is ezzel fél évezreddel később, a mai napokban? Föltétlen meg kell értenünk, miről is van itt szó? Először a válasz: nem, tulajdonképpen nem. Ez egy szakmai kérdés, teológusoknak, filozófusoknak, történészeknek, vallástörténészeknek. Még maguknak a keresztény laikusoknak is 500 év múltán a megvívott ütközet csak korlátozott jelentőségű. Ateisták, agnosztikusok számára teljesen lényegtelen, nem is beszélve más vallások hívőiről, akiknél ez a kérdés soha föl sem merült. Mégis: A válasz, amit Luther erre a kérdésre az évek során kínlódva megfogalmaz, vezet rövidesen az új istenképhez, a római egyház, a pápák, a püspökök hatalmának első megnyirbálásához. Középtávon az istenképből egy új emberkép is kialakul és az egész reformációs gondolkodásmód hosszú távon a filozófusok gondolkodását is megváltoztatja. Hovatovább új irányt szab az egész szellemtudományi, történeti és kulturális fejlődésnek, nemcsak Európában, hanem az egész világon (lásd 15. fej) /a millió muzulmánnál is?RS17XI2/. Ezért a XVI. századi fölvilágosítatlan teológusok szakkérdései számunkra is fontosak maradnak. Aki meg akarja érteni, hogyan lettünk olyanná, amilyenek vagyunk, hogyan kerül sor a történelmi áttörésekre és korszakváltásokra, miért ilyen a világ ma, amilyen, röviden: hogyan működik a történelem – az gondolatban végig kell, hogy menjen ezen az úton, mától vissza addig a korig. Ekkor újból és újból meghökkenve föl fogja ismerni, milyen piciny dolgokból lettek a nagy történések és csak többnyire jóval később vesszük észre az apró összefüggések részleteit. Épp ez az élmény áll most előttünk, ha a reformáció eredeteit kezdjük kutatni. Kényszerűen ahhoz az ismeretlen, kissé fura szász szerzeteshez jutunk, aki megszállottságával a félvilágot fölforgatta, akiről a mai napig olyan történetek keringenek, melyek történelmet csináltak. Ezen kezdőtörténet úgyszólván minden további történet szülőanyja, azt meséli el, hogyan kereste és találta meg dr. Martin Luther, hosszú évek után, arra a látszólag elméleti kérdésre a választ, hogyan jutunk el a kegyes Istenhez. Ezért tekinthetjük ezt a kérdést a magnak, amiből a reformáció óriási fája kinőtt. A válasz felé vezető utat egy komoly akadály torlaszolta el, nevesen „az Isten igazságossága”. Ez alatt Luther is évekig hitte azt, amit minden keresztény hitt, amit az egyház minden méltósága szintén hitt és ezért tanított: Isten az utolsó ítéletnél minden egyes ember jó és rossz tettét mérlegre dobja, ezután könyörtelenül és szigorúan ítéletet hoz: Menny, tisztítótűz vagy pokol. Ám amióta Luther gondolkodni képes, azt tapasztalta, hogy Isten ezen szigorú követelményeinek sem ő, sem más eleget tenni nem tudott. Egyszerűen nem volt abban a helyzetben, hogy felebarátját úgy szeresse, mint önmagát. Képtelen volt megakadályozni, hogy gonosz, igazságtalan, kárörvendő, gyűlölettel teli gondolatok villanjanak föl lelkében. Így többiek sem lehettek erre képesek. Tehát mindnyájan elátkozottak vagyunk, a pokol büntetésétől nincs menekülésünk. Ezzel a kétségbeesett fölismeréssel zárultak ismételten Luther erőfeszítései.

34 Luther kortársai hasonlóan érezhettek. Ám őket ez nem érintette annyira érzékenyen, mint Luther-t. Így szabadok voltak, mással köthették le magukat, más dolgokkal foglalkozhattak, vagy egyszerűen túl vesződséges volt agyukat így gyötörni, mint ahogy azt Luther tette. A legtöbbje örömmel kapott azon békés megoldás után, amit az egyház nyújtott nekik, amely mindkét oldal igen praktikus deal-je volt: bűnbocsánat készpénzért. Ám pontosan ezzel a búcsúcédulákkal, melyeket úgy kezeltek, mint értékpapírokat, fog Luther egy olyan tüzecskét gyújtani, amelyből a reformáció futótüze föllángol. Az ehhez szükséges szikrát abból a kérdésből csiholta, ami őt annyira kínozta: Mi, Isten teremtményei nem olyanok vagyunk, amilyenek a Teremtő akarata szerint kellene lennünk. Ez nem a teremtettek, hanem a Teremtő hibája, gondolta Luther. Ő csinált bennünket és most eljár ellenünk, mert mi olyanok vagyunk, amilyennek alkotott bennünket.

36 Ez igazságos? Ez egy fer eljárás? Valamikor, 1514-1518 között, a kegyes Isten kérdése mellett Luther fejében egy további, még veszélyesebb kérdés fészkelte be magát. A kép, amit az egyház elénk tár, igazi? Kik a rajzolói? Honnan vették a képet? Milyen forrásból merítenek? Ő persze tudja: a rajzolók a pápa, a püspökök, a papok. Ők az egyháztanítókra hivatkoznak. Ezek az apostolokra és az evangélistákra, akik végül Jézusra. Egy hosszú lánc. Ki szavatolja, hogy minden átadásnál, az eredeti kép nem megmásítottan, hamisítottan megy tovább? Akkoriban, amikor Luther-ben ezek a kérdések fölmerültek, különleges kor volt, épp a reneszánsz kora. A XIX. században ez a fogalom annyit jelentett, hogy a XIV. és a XVI. század között Európában valami új történt, nevesen valami régi újra fölfedezése: az antik gyökereké. Rómában hirtelen érdeklődni kezdtek a régi romok iránt, melyek mellett eddig szórakozottan sétáltak el. Hirtelen elkezdték a görög városok és a Római Köztársaság kutatását. Némelyek ezen, mint a költő Francesco Petrarca (1304-1374), annyira föllelkesültek, hogy „újraszületésről” – renascitá-ról, beszéltek. Az olasz művész Giorgio Vasari 1550-et úgy jellemezte, mint a középkori művészet meghaladását, mint rinascitá-t, vagy rinascimento-t – ebből fejlődött ki aztán később a francia renaissance elnevezés. Ám ennek az epochának tulajdonképpen meghökkentő jellegzetessége, hogy akkor sok tudós, mintegy jeladásra, különböző helyeken, ugyanazt tette. Luther pl. a hivatalos istenképet vizsgálta fölül.