37 Valójában ennél többet tett: kételkedett. Kételkedett az öreg autoritásokban és elkezdte vizsgálni, tanításuk helyes-e? A többiek is pontosan ezt tették, kételkedésükkel más terepeket dúltak föl. Megvizsgálták, igaz-e, hogy a Nap kering a Föld körül? Mások a Föld gömbszerűségét vizslatták. Művészek, festők, építészek hirtelen azokat a szabályokat kérdőjelezték meg, amelyek szerint eddig építkeztek, festettek, alkottak. Luther ennek a nem-összebeszélt merényletnek egy része volt, amely a méltóságok ellen irányult. Ennek vélhetőleg nem is volt tudatában. A rebellió távol állt tőle, ahogy másoktól szintén. Puszta kíváncsiság volt, ami hajtotta. Tudásszomj, az igazság utáni vágy, kutatási kedv ösztökélte. Ebből levonta a konzekvenciát: Vissza a gyökerekhez, vissza a tiszta, hamisítatlan forrásokhoz. És ezek a források azókorban voltak. Ezt kezdték el most nagy iramban kutatni. Ám eközben nemcsak vallási, hanem filozófiai, humán- és természettudományos szövegekről is volt szó, ezeket a stúdiumszakokat humanae litterae névvel illeték (írások, melyek emberi dolgokra vonatkoztak, ellentétben az isteniekkel). Aki ezekkel foglalkozott, egy humanista volt. Ez vezetett később a XIX. században a humanista elnevezéshez, világnézeteiket pedig humanizmusnak mondták. Luther-t is nemsokára humanistának tartották. De tényleg az volt-e? Mindenesetre az erfurti egyetemen, stúdiuma idején, humanista befolyás alatt állt és nem ismert, hogy ez ellen tiltakozott volna. Ellenkezőleg: az egyetemen tanult szövegelemzés módszerét buzgón alkalmazta, wittenbergi toronyszobájában. Ott tette azt, amit a humanisták tesznek: vissza megy a forrásokhoz,

38 az ő esetében az Ó- és Új Testamentumhoz, Ágoston és Arisztotelész írásaihoz. Habár utóbbit nem szerette, de elemeznie kell, hogy megtudja miért nem? De mindenekelőtt azt a képet akarja rekonstruálni, amit a Biblia vetít elébe és egybevetni azzal a képpel, amit az egyház tanít. Ám ezt nemcsak azért teszi, ami a humanistákat is mozgatja, puszta kíváncsiságból és a kutatási láztól hajtva, hanem létszükségletből. Célja nem első sorban a művelődés, pláne nem az ókor romantikus tálalása – nála a pokolról, halálról és az ördögről van szó, az örök életről és saját lelki üdvösségéről. Ezért forrásaihoz a legnagyobb tisztelettel közeledik, ám egyben egy humanista, aggály-nélküli kutató kíváncsiságával is. Ő tudja: Isten valóban megtiltotta, hogy képet csináljanak róla. Másrészt már a Biblia-szerzők is egy egész sor nyelvi istenképet használtak. Ezek egymást kiegészítik, egymásnak ellentmondanak vagy egymást kijavítják. A Bibliában található egy haragvó, bosszúálló, furcsa, kolerikus, igazságtalan isten, aki még gyilkol is, és zsarnokian hajlik az önkényuralomra. De ott egy másmilyen istent is találunk: egy kegyes, szerető, gyöngéd, hűségesen gondoskodó, melegszívű atyaistent, aki egyenesen bolondul teremtményei után. Akkor hát mi az igazság? Hogy az összezavart istenképekben helyre igazodjon, a középkori Luther igencsak újkorian jár el. Elszigeteli az egyes problémákat és így próbálja megoldani. Egyetlen kérdésre összpontosít: a Biblia istene tényleg igazságtalan, mikor mindenkit elátkoz? És igaz-e, hogy őt jótettekkel meg lehet szelídíteni és ezzel a magunk tervezett helyét a mennyben biztosítani tudjuk? Ennek megválaszolása kísérlete közben újból és újból a rejtélyes Pál-idézetnél akad fönn, amely arról a bizonyos igazságosságról szól: „Mert Istennek igazsága jelentetik ki abban hitből hitbe.” /Róm 1,17, Károli 1590/. („Die vor Gott gilt, welche kommt aus Glauben in Glauben.”) Újra és újra elolvassa, amit Pál apostol írt az isteni igazságosságról.

39 Ágoston írásait is mellé teszi. Ehhez hozzá egy további, világosabb verset a Római levélben, nem messze alatta: „Azt tartjuk tehát, hogy az ember a hit által igazul meg, a törvény cselekedetei nélkül.” /Róm 5,28/. Tulajdonképpen már ott áll a megoldás: „…csupán a hit által, a törvények nélkül.” Bár ez a „csupán” nincs benne az eredetiben, Luther írja bele ezt később, önkényesen és ez minden Luther-bibliában mind a mai napig benne van. Most még azonban ezt nem meri megtenni, mert ugyanaz a Pál a Galátáknak ezt írja: „Mert Krisztusban…nem ér semmit, hanem a szeretet által munkálkodó hit.” /Gal 5,6/. („den Glauben, der durch die Liebe tätig ist”). „Munkálkodó szeretet”, tehát valahogy ismét a „munkálkodás”. És a Jakab-levélben egészen egyértelműen áll: „Mi a haszna, atyámfiai, ha valaki azt mondja, hogy hite van, cselekedetei pedig nincsenek? Avagy megtarthatja é őt a hit?” /2,14/ („Was hilfts, liebe Brüder, wenn jemand sagt, er habe Glauben, und hat doch keine Werke? Kann dem der Glaube ihn selig machen?”) És pár vers után jön a válasz: „Látjátok tehát, hogy cselekedetekből igazul meg az ember, és nem csupán hitből.” /Jak 2,24/ („So sieht ihr nun, dass der Mensch durch Werke gerecht wird, nicht durch Glaube allein.” Egyértelműbben ezt nem lehet kimondani. Jótettek nélkül nem megy. Luther mégis kételkedik. Mert gondoljuk el: Ez már nem valamilyen hivatalos egyházi autoritás szövege, hanem a Szentírás, amit Luther kétségbe von. Vagy pontosabban, a Jakab-levél, aminek bölcsességét vonja kétségbe. Ám ő ezt most ki nem mondja. A Jakab-levelet csak jóval későbben fogja félredobni, mint „nem igazán apostoli” levelet. Későbbi tette most a kolostori cellában veszi kezdetét. Radikális Biblia-vizsgálatánál Luther úgy jár el, ahogy azt az újkori humanistáknál tanulta: szövegelemzést végez. Megengedi magának, hogy a Szentírás szavait relativizálja, amikor ezt kérdi: Lehetséges, hogy egyes Biblia-szavaknak nagyobb súlyuk legyen, mint más Biblia-szavaknak, mert az egész Bibliát és szellemét jobban összefogják, mint a kevésbé fontos szövegek?

40 Abban a pillanatban, ha valaki így kérdez, a Szentírás többé nem érinthetetlen szöveg, nem „kész szó”, mely az égből hullott alá, hanem egy emberek által írott mű. És az ősapák, próféták és apostolok, akik ezt írták, szintúgy emberek, tévedő emberek voltak. Mért nem kellene minden egyes szavukat mérlegre tenni? Egy veszélyes gondolat! Gyorsan eretnek lehet és máglyán végezheti az, aki minden elgondolton és kötelezően tanítotton önállóan tovább akar gondolkodni. Luther kockáztat és ezzel az újkori-tudományos bibliakutatás és hit alapjait rakja le. A kritikus Luther valójában a Jakab-szöveget kevésbé veszi komolyan, mint a Pál-szöveget. Érzi, hogy Jakab a valódi problémát egyáltalán föl sem ismerte és csak átsiklott fölötte. Az, hogy egy keresztény jótetteket tegyen, igen, rendben, ez ellen semmi apelláta. De azt Luther már rég tudja, hogy a jótettek nem azok, amiket Isten akar, hanem ő jó embereket akar. És egy ember nem lesz csupán azáltal jó, hogy jótetteket visz véghez. A gonoszok is tesznek jót. Minden jótett gonosz célra is fölhasználható. És az, aki így jár el, biztosan nem jut a mennybe. De az sem, aki jót cselekszik, csak azért, hogy a mennybe jusson, tehát azért segít másoknak, hogy saját magának segítsen. Ezt Isten átlátja. Nem – a szív kell, hogy jó legyen. Ez azonban ifjú kortól fogva gonosz. Így áll a Bibliában (I. Móz 8,21). Pál Róma-levelében is ott áll: „Mert nem a jót cselekszem, melyet akarok; hanem a gonoszt cselekszem, melyet nem akarok.” /Róm 7,18f/. Így van. Így születünk. Alig, hogy a világon vagyunk, ordítunk és úgy viselkedünk, mintha mi lennénk a világ közepe és az egész világ azért van, hogy igényeinket most rögtön kielégítse. Ezért aztán minket

41 dresszúrával és neveléssel úgy „helyre tesznek”, hogy mások telhetetlenségét és önzését tudomásul vegyük, mások igénytámasztásaival megbékéljünk, egymást jótettekkel, jó szóval lecsillapítsuk, legalább is megkíséreljük egymást elviselni, a törvényeket betartani, különben jön a rendőrség. (Tanító: Azért vagyunk a világon, hogy másoknak segítsünk. Pistike: És mások mért vannak?RS17XI4). Hogyan is lenne képes egy ilyen toporzékoló lény a világ közepe lenni, és Isten előtt egyáltalán megállni - mutasson bár akármennyi jótettet is föl? Nem azért tarjuk be a szabályokat és törvényeket, mert jók vagyunk, hanem mert eszünkkel beláttuk, hogy a szabályok mindnyájunknak jók, még előnyösek is lehetnek abban, hogy ne gondoljunk örökösen saját magunkra, arra, hogy egy szabályszegés, amin rajta kapnak bennünket, többnyire hátrányos következményekkel járhat számunkra. A szív legyen jó, de nem tud jó, csak gonosz lenni és ezen mi semmit sem változtathatunk. Isten emiatt mért büntetne bennünket? Ezen töpreng Luther a toronyszobában évekig, mígnem egyszer, vélhetőleg 1517 táján, vagy kicsit később, fölvillan előtte a kiút. Amikor hirtelen megtalálja a kínzó kérdésére a választ, ez érzelmileg teljesen földobja: Isten mindezt tudja. Isten tudja, hogy mi saját erőnkből, saját akaraterőnkből nem tudunk jók lenni. Ezért áldozza föl saját fiát és ezzel az áldozattal minden bűnt, mely a szívünkből ered, örökre elűz. Egy apa, aki fiát áldozza föl mások megmentéséért – lehet ennél nagyobb szeretet-bizonyíték? Ez az áldozat a Biblia összes bosszúálló és zsarnoki istenképét semmivé teszi. Egy Isten, aki ilyet tesz, az egy szerető Isten kell, hogy legyen, aki minden ember lelkéről gondoskodik. Ez a szerető Isten oldja meg az emberek jóra való képtelenségének problémáját, úgy, hogy azon egyszerűen, nagylelkűen átsiklik, ettől eltekint. Ebből fakadóan érdeklődése az iránt, hogy egy ilyen emberke a Földön mennyit teljesít vallásilag, igen csekély, a nullával egyenlő.

42 Ezért az egyetlen, amit az ember meg kell, hogy tegyen, vegye át ezt az ajándékot. Aki átveszi, bár jó nem lesz tőle, de mintha újjászületne, és a többi újjá születettel együtt egy olyan új világot rendez be, amelyben a rossz - ami még mindig a gonosz szívből jön -, jóvá fog átalakulni. És aki így él, az hisz és a hit őt igazzá teszi. Luther ezt nem egészen így mondta, ám ma, 500 év távlatából, Luther szerint „igazzá válunk a hit által” („Wir sind gerechtfertigt durch Glauben”), ezt ma, a mi nyelvünkön, így értelmezhetjük. Hogy Luther a hivatalos istenkép ezen látszólagos kis korrektúra horderejét nyomban fölismerte, kétséges. Tudta ugyan, hogy ezzel a javítással a hivatalos tanításnak ellentmond, de úgy gondolta, az egyház az ő teológiai ismeret-föltárásának örülni fog, mert az a keresztények számára egy jó hír. Ám a jó hír a pápa és püspökei számára egy meglehetősen rossz hírt is tartalmaz. Ezt ők sejthetőleg gyorsabban fölfogták, mint Luther maga, akinek reform fölfedezése egy elkerülhetetlen mellékhatással járt: A papok, akik az Isten és az ember közé, mint közvetítők, betolakodtak, - hogy az emberek tisztítótűzben eltöltendő idejét lerövidítsék - fölöslegessé válnak, ha pusztán az elegendő, hogy Isten ajándékát elfogadjuk. Továbbá a szentek, Szűz Máriával együtt, jelentősége csökken. Istennél kinek van szüksége egy pártfogóra, ha ő az igazhívőket már fölmentette? E mellett Luther az egész zarándok-, utazási-, búcsújárás, ereklye-biznisznek egy komoly mélyütést vitt be. Isten által, föltétel nélkül fölvállalt embernek már nincs szüksége egyik búcsúhelytől a másikig zarándokolni; ott a csodahelyszínek, az ereklyevitrinek látogatására, a gyógy- és egészség-javító szerek vásárlására, a gyertyák adományozására, a szállodákra

43 és a gasztronómia-iparra sok pénzt kiadni többé fölösleges. Így Luther jócskán bele köpött a pápai vallásüzletbe, egyik tartó-oszlopát ütötte ki. Mint mindig, amikor nagy esemény történik, legendák kelnek szárnyra. Erről a „hit által való beigazolódásról” is keletkezik egy sztori és maga a mesélő az, aki ebből egy legendás eseményt csinál: Toronyszobájában, mintegy villámcsapásra, isteni sugallatra járta át az új fölismerés, hogy nincs szükségünk jótettekre, mert így is, ahogy vagyunk, bennünket már Isten rég elfogadott - összes bűnre való hajlamunkkal, tévedhetőségünkkel, gonoszságunkkal és gyöngeségeinkkel. Tehát a toronyban. Az ő stúdium-szobájában. Mint a villám. Ismét egy villám. Tehát a toronyban fölvillanó igazság, Luther „toronyélménye”, vezette Luther-t a „reformációs fordulathoz”. Nagy szavak. Lehetnének egy számmal kisebbek? Nos, lehet, hogy inkább a budin történt. Szellemi áttörés – egy hasmenés közben. Erre a lehetséges változatra maga Luther hívta föl a figyelmet, parttalan mesélő és provokáló kedvében: „Ezt a művészetet a Szentlélek adta nekem ezen a kloakán, a toronyban” (9). /”Diese Kunst hat mir der Heilige Geist auff dieser cloaca auff dem thorm eingegeben.”/ Ezt úgy az ellenfelek, mint a rajongók fölkapták. Egyesek, hogy a reformációt, mint kloaka-teológiát gúnyolják; mások, mint a „toronyélményt”, ahítatosan méltányolják. (10) Torony, klotyó, villám – hogy történt, pontosan mikor, ma már nem rekonstruálható és marad, mint kihívás az egyháztörténészek és Luther-kutatók számára. A villámcsapás évét és napját Stotternheim-nél meg tudta nevezni. A „thorm”-ban fölvillanó villám dátuma ismeretlen, ezért a kutatók a toronyban való hirtelen megvilágosodást is Luther azon tipikus meséi közé sorolják, amiket Luther csak azért mesélt így el, mert a villámsztori így jobban hangzik

44 és jobban bevésődik, mint egy hosszú fölismerésfolyamat története. Az igazság az lehet, mondják a Luther-kutatók, hogy inkább egy új gondolat fokozatos rögzüléséről van szó, semmint egy villámszerű isteni sugallatról. A keltezéssel is küszködnek. Egyesek Luther reformációs fölfedezését 1511-1513 tájára teszik, mások 1515-1519 közé. Kérdés: Megtehette-e Luther szuverén dühkirohanását a búcsúcédulák ellen, kifüggeszthette-e 95 tézisét, már a „toronyélménye” előtt? Lehet, fölismerésének erejét azonnal föl sem fogta és jönnie kellett egy Tetzel-nek, aki fölvilágosította, mit is főzött ki a toronyszobájában. De ez olyan fontos? Mindegy, hogyan jutott az új gondolathoz - amikor ez ott volt, becsapott, mint a villám. Ezért beszélhetünk továbbra is „toronyélményről”, vagy reformációs fordulatról. Amikor Luther megértette, mire jött rá, így fogalmazott: Az „isteni igazságosság” fogalma olyan, mint egy billegő figura: egyesít két, egymást kiegészítő képet. Évszázadokon át mindig csak az egyik képet láttuk, a szigorú ítélőét, aki a jó és rossz tetteket, gondolatokat mérlegre teszi. Jutalom vagy büntetés, rászolgálás és teljesítmény szerint. Ám most a kép átbillen és Luther meglepetten egy teljesen új helyzetet lát, amely, bár mindig is ott volt, de eddig senki sem látta meg. Az ember a toronyban most meglátja: ”Az igaz a hitből él”. Ez azt jelenti, aki hisz, az fölmentést nyer. Ezzel Luther a rejtélyes Pál-szavakból új értelmet csikar ki, és amikor ezt a szóra alkalmazza, jobban, „értelemszerűen” tudja lefordítani. Ekkor a mondat így hangzik:

45 „Így azt tartjuk, az ember a törvény nélkül megigazul, csupán a hit által.” Ez ilyen egyszerű lenne? Egyrészt igen, ez ilyen egyszerű. Elvileg. Másrészt, ha alaposabban megnézzük, mégsem ilyen egyszerű. Hogy mi a hit valójában, hozzá hogyan jutunk el, ez hogyan hat a gyakorlatban, életvitelünkben – ezek más kérdések, amelyeknél Luther élete során durva ellentmondásokba gabalyodik és amiket paradox állítás-petárdákkal próbál kontrázni. Ám 1517 táján, Luther újonnan fölfedezett istenképe áll első sorban a figyelem központjában. Ez több volt, mint valamelyik teológiai probléma megoldása. Luther számára ez a meg-váltás volt (Er-lösung). Kétségbeejtő félelme Isten haragjától véget ér. Vallása csúcsteljesítményei, melyek őt testi és lelki terheléseinek határaira vitték és mégsem voltak elegendők, most teljesen fölöslegessé váltak. Amikor ezt belátta, úgy érezte magát, „mint aki újjá született”. Olybá tűnt neki, mintha a paradicsom nyitott kapuján maga sétált volna be. Boldogan, fölszabadulva, egy tomboló vágy által ösztökélve, toronyszobáját elhagyja, hogy az egész világgal megosztja örömét. Kimegy és mindenkinek, aki meghallgatja, prédikál (Próbálná meg most!RS17XI6): Hagyjatok föl önmagatok csúcsra járatásával, üdvösségetek miatti aggodalom alaptalan. Fejezzétek be vallási élteljesítményeiteket és a fölszabadult energiáitokat a világ alakítására fordítsátok - egy jobb világ építésére! Martin testvér most változtatja meg a nevét. Többé nem akar Luder (bestia) lenni, hanem az eleutherius-ból („a fölszabadult”) levezetve, legyen ezentúl Luther. Mostantól kezdve Luther már nem fél. És a többieket is megszabadítja ettől a félelemtől. Ma szinte fölfoghatatlan, hogyan lehetséges, hogy egy ilyen kérdésből, a kegyes isten kereséséből és a meglelt válaszból hogyan adódhatnak ilyen átforgató változások, melyek örökké kihatnak és egész további történelmünket, mind a mai napig befolyásolják és befolyásolni fogják. Ezt Martinus testvér sem értette meg azonnal. Eleutherius, a „fölszabadult”, hamarosan egy helyi konfliktusba keveredik, amibe ő teljesen naívul a harmatfriss fölismerését alkalmazza.

1. AHOGY MINDEN ELKEZDŐDÖTT 47-54