Ökobetyár

High tech vagy low tech? | öko-retro-bio-grín

LUTHER-KÖNYV 46-54 O.

2017. november 16. 09:11 - RózsaSá

46 A történet szerzője Luther legfontosabb társa Philipp Melanchton volt, aki azonban nem lehetett szemtanú, mert csak 1518-ban kapott professzori kinevezést a wittenbergi egyetemen. És ezt a történetet csak Luther halála után mesélte el. (14) A Luther-kutatók az esetnek akkor jutottak jobban a nyomára, amikor egy olyan Új Testamentumot találtak, amivel Luther dolgozott. („Uram, ez könyv sajnos nem ér semmit! De miért nem? Nézze, egy bizonyos Luther Márton összefirkálta!”RS17XI9) Ebben megtalálták Luther titkárának, Georg Rörer-nek kézzel írott bejegyzését: „1517-ben, Mindenszentek előestéjén, doktor Martin Luther tézisei a föloldozásról a templomok ajtajai előtt bemutatásra kerültek.” (15) Tehát a tézisek valóban a templom ajtajára kerültek, de nem csak egyre, hanem több templomajtóra és nem Luther keze által személyesen, hanem valószínűleg a wittenbergi egyetem pedellusa által. Ennek a kiplakátolásnak nem az volt a célja, hogy A Szent Római Birodalom alapjait megrengessék, hanem, hogy egy nyilvános vitára hívjon a teológiai karra. Tárgy: a 95 tézis. A meghívásban ez állt: „Az igazság iránti szeretetből és a törekvésből, hogy ezt megindokoljuk, a következő mondatokról legyen vita.” (16) Erre a vitára a visszhang olyan kevés volt, hogy a rendezvényt lemondták. (17) Egyébként Luther soha nem kapott választ Frigyestől Brandenburg-ból, ahogy más hitoktatóktól sem, Rómából végképp nem. Luther számára ez váratlan meglepetés volt. Ő azonban akkor egyházát igen nagyra tartotta és vezetőiben szinte gyerekesen hitt. Hogyan, válaszra sem méltatják? Nem ismerik föl, hogy a búcsúgyakorlat egyértelműen sérti az egyház tanítását és sürgősen korrigálásra szorul? Mért nem köszönik meg neki, hogy erre a visszaélésre fölhívta a figyelmet? Ha Luther-t később – részben még ma is – a katolikusok által egyházszakítónak, eretneknek, heretikusnak tartják, akkor ez annyiban igazságtalan, amennyiben az egyházszakítás igazi felelőse Róma. Luther jogos 95 tézisét a pápának és az egyháznak címezte és egy válaszra rászolgált. Ha ezt a választ megkapja és a búcsúgyakorlat korrigálásra kerül, Luther nagy valószínűséggel megmarad egy derék szerzetesnek és egyháza hű szolgájának. Ám ami ezután Rómából jött, az egy római erőfitogtatás volt: Luthernek szájkosár. És mert Luther bedacolt, a történet eszkalálódott, amiben Luther és mások is vétkesek. Az egész eredete Róma dölyfe, válaszmegtagadás a jogos kritikára és az elmaradt korrekció.

47 A 95 tézis könnyen zsákutcába is jutott volna és gyorsan elfelejtődik, legfeljebb teológusok, jogászok és hivatalnokok témája marad, ha a reformáció egy új kereke nem hajtja tovább: Johannes Gutenberg könyvnyomtatás találmánya Mainz-ban, 1450-ben. Fél évszázad alatt, ami azóta eltelt, az ország tele lett könyvnyomdákkal. Ezért történt az, amivel Luther nem számolt és ami a kalapácsütéses képet ismét behozza: követhetetlen úton-módon Luther tézisei külföldi nyomdászok kezeibe kerültek, akik Luther-t meg sem kérdezve, a téziseit kinyomtatták. A szerzetes vs. Róma történet nekik épp kapóra jött. Üzletük már régen rosszul ment. Hiányoztak a témák, amelyek iránt a vásárlók igazán érdeklődést mutattak. Mintha a 95 tézis valami olyasmi lett volna, amire a világ már régóta várt. Róma kapzsisága és a mód, ahogy a pápa és a kúria a pénzt behajtották, amúgy is a német birodalom értelmiségei közt már rég egy gyakran firtatott téma volt, kritikák, gúny és szatírák tárgya. Az egész német birodalomban általában az a nézet uralkodott, „hogy az egyházba különösen a kúriába és a pápaságba többet bele tettek, mint amennyi kijött.” (18) Ez a benyomás nem volt egészen téves, mint ma már világos. Azt ugyan cáfolni lehet, „a pápaság Németországot túlzott adókivetéssel kirabolta…más országok többet fizettek” (19), de azok a többszörösét kapták vissza. E háttér miatt Luther akadémiai csomagolású búcsúkereskedés-kritikája élénk figyelmet kapott. A téziseket gyorsan lefordították és utánnyomták, mert Luther ennek a népszerű egyházbírálatnak komoly tudományos alapot adott és jól illettek az akkori évek humanista korszelleméhez. Így lettek idéáinak első olvasói multiplikátorok. „A továbbiakat elintézte az egyházfüggetlen, humanista értelmiségi kommunikációs hálózat, amely minden nyomtatványt mohón fölszívott és nyilvános vitára bocsájtott.” (20) Martin Luther megrökönyödve jegyzi le: „…14 nap sem telt el és ezek a tézisek egész Németországot, további négy hét után pedig az egész kereszténységet elérték, mintha angyalok lettek volna az üzenetvivők…akik az emberek szemei elé tárták. Az ember el sem hinné, micsoda szóbeszéd támadt ebből.” (21)

48 Az új nyomdatechnika a konzervatív klérus urait annyira hidegen hagyta, hogy annak hatását tévesen vagy egyáltalán föl sem mérték. Hogy ez a technika veszélyes lehet, először egyáltalán nem is sejtették. (Ma: internet.RS17XI12). Ezért eszükbe sem jutott rátenni a kezüket. Így az egész birodalomban szerte szét nyitott nyomdák azt terjesztették, amit csak akartak – minden egyházi és állami ellenőrzés nélkül. Így ettől a folyamatosan gyártott vitaanyagok révén először keletkezett olyasvalami, mint a közvélemény. És ez Róma ellen irányult. Pár hónap alatt az addig csak helyileg és regionálisan ismert nagyság, Martin Luther, az egész birodalomban híres lett és nem tartott soká, míg a pápa és a császár is meghallotta ezt a nevet. A rákövetkező három évben több minden történt, mint előtte az egész évszázadban. Ami az uraknak Rómában csak egy kis szerzetespatvarnak tűnt, az Ágoston rendi Luther és a dominikánus Tetzel között, hirtelen olyan gépezetet hozott mozgásba, amely az egyházszakadáshoz és a harminc éves háborúhoz vezetett. Ebben a korai stádiumban egy s mást még helyre lehetett volna hozni, ha Róma nem lett volna annyira elszállva, arrogáns és az emberek életvalóságától távol. És ha Albrecht von Brandenburg nem lett volna az árusoknál ennyire eladósodva, mert ő is jól keresett az üzleten. Legjobban persze az árusok (Figger). És a pápa természetesen. Ez – és a pápa vak bizalma saját hatalmában, mellyel köphetett az igazságosságra – ad magyarázatot arra, mért is tagadta meg Róma a választ a 95 tézisre.

49 A vak pénzsóvárgás akadályozta meg az érdekelteket abban, hogy az új idők kirajzolódó jeleit – reneszánsz, humanizmus, Kopernikusz, Kolumbusz – meglássák. És ha valamit is megláttak, azt is tévesen értelmezték vagy alábecsülték. Ám mindenekelőtt hiányzott minden bűn- és igazságtalanságtudat abban, amit tettek, isten kegyelmének átalakításakor egy kaszkó-biztosításba, melynek bevételei a fejedelmek és az érsekek fényűző életének pénzelésére szolgáltak. Természetesen Luther-t is tévesen mérték föl. Mit akar ez? Ez a kis senki akarja a pápának és a fejedelmeknek előírni, mit tegyenek? Ezzel gyorsan végezni fogunk, ha tovább zavarja köreinket. Álmukban sem tudták elképzelni, micsoda kalamajkát fog ez a teljesen jelentéktelen konokfejű, a német provinciából, az egész klérusnak, az egyháznak, a kereszténységnek, Európának okozni. Ezt Luther sem képzelte el akkor és eleinte semmit sem vett észre, ahogy egy lavinába belekerült és amelyből egyre inkább nem lesz menekvés. Egy ideig még eltartott, míg fölfogta. Ő, aki valójában egy egész jámbor, naiv, jó lelkész és az egyház hű szolgája volt, minden hátsó szándék nélkül, tiszta szívvel, a Tetzel-féle búcsúgyakorlatot bírálta és most hirtelen arra kényszerült, hogy egy nagyobb kereket forgasson.

50 Hamarosan eléri a következő meglepetés. A távoli pápa iránt szinte gyermeki bizalmat tanúsító Luther, aki a pápa bíborosaira és fejedelem-érsekeire épp úgy fölnézett, a továbbiakban ezen egyházi vezetőket alkalma lesz személyesen is megismerni. Ekkor kénytelen lesz azt tapasztalni, hogy ezen egyházfiak cselekedeteit minden más ösztönzi, csak nem az egyház iránti aggodalom és a hívők iránti felelősség. Lassan arra is rájön, hogy naiv ártatlanságával hatalmas ellenfelek érdekeivel került összetűzésbe, így bekerülve akaratlanul is a nagy politikába. Így lesznek az eddig bizalmát élvező egyházi vezetők halálos ellenségei. Egy kiábrándult szerelem története veszi kezdetét. De a kiábrándulás „ki-ábrándulás”, illúziók elvesztése, fölvilágosultság, fölismerés. Luther erről a kijózanodásról kemény szavakat ír és mond, melyek óriási visszhangra lelnek a népben. Mindezt már félig tudták, sejtették, érezték; azt, hogy ebben az egyházvezetésben már nem lehet bízni. Ám egy ilyen „szerelmi csalódás”, ha elkezdődött, nem áll le. A kötődés tovább feslik: a kiábrándulás gyűlöletbe csap át. Luther saját természete jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy jogos, kristálytiszta haragja vak gyűlöletbe torkolljon és ellen-gyűlöletet provokáljon. Az egyház és az állam vezető uraival egyre mélyebb konfliktusba keveredik, később a parasztokkal és a humanistákkal is. Minden „ördögözést”, amit ellenfelei kitalálnak, saját ördögözésével válaszol meg. Egyre gyakrabban jár el, mint egy „elvakított ló”. Magatartása egy bizonyos ponton túl öntörvényességig fejlődik, amely senki által többé meg nem regulázható, sem megállítható.

  1. RÓMA – BABILON, A NAGY SZAJHA

51 Mikor Luther Rómában volt, ott épp a reneszánsz nagy európai művészete szökkent szárba. Megkezdődött a tudomány emancipációja a teológiától. A város maga, 50 000 lakosával jelentősen kisebb volt Velencénél és Milánónál, ám – köszönve az európai hatalmi központ nemzetközi római egyháznak, élén a pápával – Európa kozmopolita színterévé avanzsálja magát. (22) És köszönve a klérus luxus, pompa és dicsőség iránti sóvárgásának, a művészek temérdek megbízást kaptak képek, szobrok, parkok, szökőkutak építésére. Mind ezek fölött Luther átsiklott. Ami neki később, amikor már a pápával fasírtban volt, mint kellemetlen emlék fölötlött, az a nyüzsgő üzletelés a zarándokhelyeken. Talán már akkor legszívesebben úgy járt volna el, mint Jézus, amikor kiűzte a pénzváltókat a templomból. Ám Luther akkor ettől még messze volt. Ezt később tette meg, ostorozó szavaival. A Róma mögött álló politikai-egyházi világrendről sem volt még kritikus véleménye az akkor jámbor szerzetesnek. Hogy Róma az akkori uralkodó világhatalom volt, amely császárokat és királyokat koronázott, ebben Luther nem látott kifogásolni valót. Ezek uralmát, mint őket magukat, isten akaratának tekintette – császár isten kegyelméből, Péter székén pedig az ő jogos utódja, a pápa. Rómában a trón és az oltár szövetségét mindkét oldalon áldásosnak tartották. A császár védi a pápát az ellenségeitől, viszonzásul a pápa őt, mint világi uralkodót, följogosítja, isten akaratából, akinek minden alattvaló engedelmeskedni tartozik. A pápa háborúkat vezet vagy rendel el, ha hatalmát fenyegetve érzi. Eldönti, mi tartandó igaznak és mi vetendő el, mint tévhit. És ha egy kiskirály, városfejedelem, vagy eretnek itt-ott a pápai uralom ellen föllázad, a pápa azt exkommunikálja, száműzi, kiátkozza, kivégezteti, elégeti vagy katonailag lerohanja. „Róma” volt a pápa maga. A pápa pedig az egyház. Vezetői, a kardinálisok és érsekek nagy lábon éltek, a parasztok és a többiek költségén, gyaloghintóval hordoztatták magukat és mindezeket a kiváltságokat arra a valakire alapozták, aki egyszer ezt mondta: a mennyek országában …”az utolsók lesznek az elsők, és az elsők az utolsók”. Kastélyaikban éltek, luxus és gazdagság közepette. A népnek „Jézus Krisztusról” meséltek, a világ uráról és kormányzójáról. Hogy ez a szegény, hatalom nélküli „isten báránya” egyszer azt mondta volna, hogy „a rókáknak odúik vannak, a madaraknak fészkeik, de az emberfiának nincs hol nyugalomra hajtani a fejét” – ezt az olvasni nem tudó népnek inkább nem mondták el. Amit ők elmeséltek, az egy másik történet volt: Ti mind bűnösök vagytok, átkozottak, örökre a pokol tüzére ítélve, de szerencsétek, hogy nektek itt vagyunk mi és itt van nektek Jézus. Ő a bűneitekért halt meg és halálával a mennyben annyi kincset halmozott föl, hogy csak annyi elegendő lenne a világ minden bűne föloldozására, de ehhez még a szentek és az istenanya Mária érdemei is hozzájárulnak, hogy ezeket a kincseket tovább szaporítsák. És Jézus minket, a pápát, a bíborosokat és a papokat bízott meg, hogy ezeket a kincseket őrizzük és kezeljük. Nekünk tehát ezekhez hozzáférésünk van és ezekből lecsapolhatunk a ti bűneitek föloldozására. De ez nem ingyenes. Kell valamit tennetek érte: megbánni, vezekelni, gyertyákat adományozni, sok „miatyánkot” és „üdvözlégyet” elimádkozni, zarándokútra menni, Rómába búcsút járni, jótetteket cselekedni – de elsősorban mindig fizetni. Legutóbb, mikor Tetzel az ő búcsú-geseftjét optimalizálta, az egyház megelégedett a fizetéssel. Ez azonban a hívőknek soha sem volt elég a végső bizonyossághoz és ezért ajánlatos volt mindig újból fizetni. Ha valaki halálos ágyán feküdt és az utolsó kenetet várta, ajánlatos volt vagyona tekintélyes részét az egyházra vagy egy kolostorra hagyni. Nemcsak minden bűnnek megvan az ára. Rómában mindennek megvan az ára. Ha valaki érsek vagy bíboros akart lenni, fizetnie kellett. Az érsekségi stallum és a kardinális méltóság eladása a pápa egy bugyogó jövedelemforrása volt, a vásárlónak pedig egy jó befektetés a jövőre nézve.

53 Így az egyház egy hatalmas, dúsgazdag nemzetközi konszernné nőtte ki magát, amely papi, érseki és hivatalnoki posztokkal, bűnföloldozással, üdvösség-biztosítással és túlvilági garanciákkal kereskedett. Időnként az egész német föld felét a középkori egyház tulajdonolta. Aki ennél a konszernnél egy hivatalt vásárolt, rendszerint nem jámborságból tette, sem tiszta szívvel isten szolgája akart lenni, hanem biztos stallumot, magas szociális státuszt, jó életet és hatalombőséget akart szerezni magának. Így alkalom adódott megtollasodni, barátoknak, rokonoknak állást vagy másféle előnyt szerezni. Bíborosi hivatalhoz nem kellett teológiai stúdium, még pappá szentelés sem, csak pénz. Ez egy biztos, jövedelmező befektetés volt. Elegendő alattvaló állt rendelkezésre, akiknek munkaerejét annyira ki lehetett használni, hogy ez a bíboros családok fejedelmi életét biztosította. Az egyház ezen világiasítását és kommercializálását már rég Luther előtt is kritizálták, de minden jószándék, fáradozás és reformtörekvés valahogyan zátonyra futott.  A rendszer haszonélvezői nem látták be, mért is változtassanak a rendszeren, ha az – számukra – kiválóan bevált? A menny kincseit, amit Jézus és a szentek produkáltak, gondtalanul és abszolút profi módon dolgozták föl kis csomagokká, amiket drágán adtak el szerte a világban. Az első multinacionális kapitalista vállalat jött így létre. Volt egy szociális eleme is: a szegények olcsóbban kaphatták a búcsút, vagy még ingyen is. Még innovatívak is voltak már akkoriban: Raimund Peraudi teológus, 1476-ban, föltalálta a búcsút a meghaltak számára. Ezek purgatóriumi tartózkodását jelentősen le lehetett rövidíteni, ha ezért az élők az egyháznak fizettek. A pápa erre a találmányra készségesen és gyorsan adta rá áldását, mert saját és kardinálisai, érsekei pénzigénye mérhetetlen volt.(23)

54 A pápát akkor X. Leónak hívták, de ő semmiképp nem volt egyike a világ leggazdagabb férfiainak, ahogy azt Luther hitte. Nyakig eladósodva a fuggereknél a csőd szélén lavírozott. Bár a pénz ömlött Rómába, de a pápa ennél többet el is költött. Háborúi, építkezései, mecenatúrái, szükséges megvesztegetései, drága szívességei, ünnepségei, lakomái, szeretői, a család mohósága – mind ez több pénzt vitt el, mint amennyi bejött. Egy kuncsaftja az a bizonyos Albrecht von Brandenburg, Brandenburg érseke, Halberstadt egyházmegye adminisztrátora volt, akinek Luther 95 tézisét elküldte, de választ soha nem kapott. Ez a brandenburgi egyházfejedelem nem elégedett meg harácsolt vagyonával, még többet akart. Erre akkor nyílt lehetősége, mikor a mainzi érsekség, egy különlegesen vonzó egyházi kincses darab, új érsekre várt. Ez a stallum nemcsak még több gazdagodást ígért, hanem még több hatalmat is, mivel ez az érsek egyben birodalmi kancellár és német hercegprímás is volt. De Róma ezért az aranybányáért többet kért, mint amennyit Albrecht fizetni tudott. És ehhez még további évi járulékokat is kellett fizetnie, mert valójában az egyháztörvény szerint egynél több érsekség-székhelyet tilos volt birtokolni. Ám ha a fizetés kellőképp magas volt, a pápa tett néha kivételt. Albrecht kész volt minden árat megfizetni, ezért pénzt kölcsönzött a fuggerektől. Így lett Albrecht 1514-ben érsek és fejedelem Mainz-ban, valamint a fuggerek jó üzletfele. A pápa is egy értékes fugger-kuncsaft volt, azzal a föltétellel, hogy kamatait és törlesztéseit mindig pontosan fizeti. A banknak csak az okozott gondot, hogy a pápa a bazilika építésének kalandjába vetette magát.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://okobetyar.blog.hu/api/trackback/id/tr8413284137

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása