Összefoglaló értékelés

Hogyan foglalhatók össze az autóipar ezen új irányai? Először is megállapítható, hogy az autóipar két tűz közé került: egyrészt a túltermelés veszélyezteti, másrészt az ökológiai válság. Az autóépítők ebből az új karosszéria-anyagok beépítésével és az internetre való kapcsolódással próbálnak kiszabadulni. Az eredmény csak súlyosbítja a helyzetet. A forrásfölhasználás növekszik, a klímaátcsapás közeleg és lassan megfigyelt társadalomba megyünk át. Erre a felelősségteljes válasz csakis az individuális közlekedés visszaszorítása lehet, a közösségi közlekedésre való áttéréssel. Ez az autóipar termelés-átállását jelenti, a konszerntulajdon kérdésessé tételével. Nem egyszerű föladat. De nincs alternatíva.

[1] VDI-GME: Werkstoffinnovationen für nachhaltige Mobilität und Energieversorgung, 2014

[2] Collaborating Centre on Sustainable Consumption and Production (CSCP): Nachhaltige Rohstoffe für den deutschen Automobilsektor, 2014

[3] Lee, Bernice et al.: Ressources Futures. A Chatham House Report, 2012

[4] Gesamtverband der Aluminiumindustrie (GDA): Recyclingmythen, Augenwischerei oder echte Nachhaltigkeit, 2010

[5] Ist Carbon zu knacken? ADAC Motorwelt 9/2014

[6] Hans Genner: Thermische Behandlung von Ver- bundwerkstoffen, Umweltmagazin Juli/August 2014

[7] Internet der Dinge ist Tummelplatz für Chips, VDI-

Nachrichten, 14.11.2014

[8] Automobilelektronik: Mit Gesichtskontrolle gegen Unfälle, VDI-N.,

AFRIKA: A MENEKÜLÉS OKAI (ÖF 24)

Egyre többen menekülnek Afrikából Európába. Becslések szerint észak-afrikai országokban 1 millió ember vár az alkalmas pillanatra, hogy Európába jöhessen. A kérdés egyre fenyegetőbb: Miért ez a tömeges vándorlás? Miért hagyják el százezrek hazájukat, nagy veszélyeknek és a halálnak is kitéve magukat? Nyilvánvalóan a nyomor kiéleződésével sokan a menekülésben látják utolsó reményüket. (Látják a képernyőjükön, hogyan élünk mi.RS18I24). Amikor a menekülés okait keressük, gyorsan az európai imperializmus ötlik föl, mely már 150 éve rabol Afrikában. Ez ma, a 2. évezred elején is így van. Egyes rablások olyan nyilvánvalóak, hogy senki sem mondhatja, nem hallott még róluk. 

Az afrikai halállomány kirablása
Az egykor gazdag hal-állományú afrikai partoknál nemzetközi halászflották tarolnak. Az afrikai halászoknak egyre kevesebb marad. Egy példa: Szenegál. Itt 52000 halász dolgozik egyre nehezebb körülmények között. Hagyományos hajókat, ún. pirogokat használnak shrimpf-ekre, makrélákra, szardíniákra való halászatra, partközeli vizeken. Szenegálban 600 000 embert táplál a halászat, ez 2/3-a az ország állati fehérje-fogyasztásának. Ez van veszélyben, mert a nemzetközi ipari halászflották megvesztegetéssel és korrupcióval halászati engedélyeket szereztek a szenegáli kormánytól. Hogy a hatást fölmérhessük, tudnunk kell, hogy egy ilyen modern halász-trawler napi 250 tonna halat is foghat – annyit, mint 50 pirog egész évben. 
A legális halrabláson kívül a nemzetközi halászflották illegálisan is lehalásszák az afrikaiak tulajdonát. Ezáltal, becslések szerint, csak Szenegálnak évi 300 millió US-dollár kárt okoznak. Ez az ország GDP-jének 2%-a. Egész Nyugat-Afrika veszteségei 1,3 mrd dollárra rúgnak évente. Ezen praktikákból az EU is kiveszi a részét. Az „European Maritime and Fisheries Fund” (EMFF) szervezeten át, az európai halászat-ipar 2014-2020 között 6,5 mrd eurót kap (1). 

Afrikai erdők tarvágása
Nyugati konszernek további területe az afrikai erdőállományok kirablása. Ennek nem kis része illegális, a helyi elitek nyilvános vagy titkolt támogatásával. Egy becslés szerint, 2011-ben 12,4 mrd € értékű illegális kivágott fát exportáltak Európába (1). Az európai államok ártatlannak mondják magukat és azokra a megtévesztő fenntarthatósági bizonyítványokra hivatkoznak, melyeket a több tucat fakitermelő cég állít ki magának. 
Számos afrikai országban ásványi kincseket is bányásznak és szállítanak el. A legtöbb bányaprojekt durva ökológiai pusztítással jár, környezetmérgezéssel, mely a helyi lakosságot megbetegíti. Ennek haszonélvezői nemzetközi konszernek, melyek óriási profitokat kaszálnak, míg a helyieknek majdnem semmi sem marad.

Uránbányászat és rák Nigériában
Ennek kirívó példája a nigériai uránbányászat. Itt a francia AREVA konszern több bányával rendelkezik. 1968 óta 100 000 tonna fémet hoztak felszínre. 2008-ban független bizottságok tanúsították, hogy az uránbányák talajt és vizet radioaktivitással fertőznek. A törmeléket szabad ég alatt tárolják. A szél a port a közeli lakótelepekre viszi, ahol 80 000 ember él. A Greenpeace is, 2010-ben, a kontaminációt igazolta. Az uránbányák környékén százával haltak meg lakosok rákban. A francia atomerőművek urán-utánpótlását 40%-ban Nigériából kapják. Ez kényes, mert német atommáglyák is kapnak ebből az uránból, Franciaországon keresztül (2,3). Namíbiában hasonló a helyzet, ahol 1976 óta felszíni fejtéssel uránt bányásznak, itt is nemzetközi konszernek (4). 
Ezek csak egyes kiragadott példák Afrika kirablására, nyugati konszernek által, melyek a helyi elitekkel szorosan együttműködnek. Az utóbbi 30 évben legalább 1300 mrd dollárt hoztak ki illegálisan Afrikából. Így ad „fejlődési segítséget” Afrika a nyugati konszerneknek. 
Gyarmati örökség
Hogyan alakulhatott ki ez a szörnyű helyzet? Mi az oka Afrika szétrombolásának? Már amikor az afrikai országok, 1955 és 1965 között, függetlenségüket visszanyerték, gazdaságaik gyengesége adott volt. Ezt eredményezte az európai gyarmatpolitika. Ez akkor élesedett ki, amikor az európai államok 1885-ös berlini konferenciáján megkezdték Afrikát, mint egy tortát, egymás közt fölosztani. (A tud./technika fegyverei segítségével RS18I24). 1900-ra már Afrika 90%-át gyarmatosították. 

Deformált gazdaságok – kezdettől fogva
A gyarmatok az európai anyaországok gazdasági igényei szerint kerültek átalakításra. Az afrikai parasztoktól elvették földjeiket és silányabb szántókra szorították ki őket. Földjeik európai vállalatok tulajdonába mentek át, melyek ott ültetvényeket és bányákat létesítettek. A függetlenség után, épp ez a deformált gazdasági szerkezet öröklődött át a fiatal afrikai államokra. Haladó erők az új afrikai államokban a mezőgazdasági nyereségeikből saját igényeikhez való ipari fejlesztést álmodtak meg, de ez nem kellett, hogy sikerüljön. 
Hogyan hat az imperializmus? 
Már a hetvenes években az afrikai országok a zuhanó agrár-termékáraktól szenvedtek, míg másrészt, az emelkedő olajárak sújtották őket. A fél-gyarmati országok tipikus helyzete: nyersanyagaik árai a nemzetközi tőzsdéken ingadoztak, míg ez a kapitalista világvárosok ipari termékeit nem érintette. Ez sok afrikai ország növekvő eladósodásához vezetett. Csupán a kamat-törlesztés, a magaskamat-időben, megfosztotta őket minden játéktértől. Ezzel a rendelkezésre álló tőke nagy része nyereségek és kamatok formájában a fejlett kapitalista országokba vándorolt át. Egy parazita felsőbb réteg a többlet további részét luxusfogyasztásaira költi el. A belga marxista, Ernest Mandel, a helyzetet már a 70-es évek elején így jellemezte. „Ezentúl az imperialista államok tőkekivitele határozza meg a '3. világ' fejlődését.” Ezt a kapitalista metropoliszok igényeihez alakítják. A tőkebefektetés a világvárosokból indul ki és csak olyan üzemeket létesítenek, melyek az imperialista burzsoázia érdekeinek felelnek meg. Majd tovább: „Az imperialista tőkekivitel megfojtja az ún. '3. világ' gazdasági tovább-fejlődését, amennyiben a rendelkezésre álló forrásokat az eredeti tőke-fölhalmozásra lefölözi.” És: „A maradék forrásokat olyan szektorokba koncentrálja, ahol az alul-fejlődés fejlesztésére döntőek: földspekulációk, ingatlan-építés, uzsora, a szolgáltatás lumpen-burzsoáziája” ...(5). Tehát egy deformált gazdasági szerkezet keletkezik és a saját ipari fejlesztések esélye elvész. A maradék gazdasági résekben egy korrupt uralkodó osztály fészkeli be magát, mely az imperializmushoz kötött és a status quo megtartásában érdekelt.
Az IMF és a Világbank szerkezet-alkalmazkodási programja
A 80-as években, amikor a nyugati kapitalista országokban győzedelmeskedett a neoliberalizmus, a helyzet kiéleződött. Az afrikai országoktól azt kérték, vonuljon ki az állam a gazdaságból. A köztulajdont kiátkozták és a védővámok eltörlését követelték. Az afrikai országok, mivel hitelre volt szükségük és magas kamatokat kellett visszafizetniük, ugyanolyan nyomás alatt álltak, mint Görögország. Neoliberális szerkezetátalakítás következett, az IMF és a Világbank vezetésével. A nigériai gazdaságkutató, Bade Orionode erről ezt írta: „A Világbank és az IMF az afrikai országok gazdaságainak összeomlását okozták, felelősek a humanitárius katasztrófákért, melyek a város és a vidék szegényeit sújtotta - nőket, gyerekeket, munkásokat, parasztokat és más sérülékeny csoportokat.” (6).

Az EPA szabadkereskedelmi egyezmény
Még rosszabb kellett, hogy legyen. A SZU, egy nem-kapitalista ország összeomlásával, melyet egyébként egy bürokratikus kaszt uralt,(7), a globális erőviszonyok a kapitalista országok javára változtak meg. Különösen a WTO (World Trade Organisation) megalapítása után megnövekedett a neoliberális nyomás az afrikai országokra. Addig agrártermékeiket szinte szabadon kivihették az európai piacokra. Ellentételezésként saját piacaikat nem voltak kötelesek megnyitni. Ezt a jogot az EU adta 79 afrikai, karib-tengeri és csendes-óceáni államok szövetségének (AKP-államok). 2000-ben a WTO kijelentette, hogy ez egy egyoldali piacnyitás a „szabad” kereskedelem szabályait sérti. Az EU ezzel az ürüggyel követelte a szabadkereskedelmi egyezmények megkötését. Ez volt az EPA: Economic Partnership Agreement. Az EU, az EPA keretein belül, követelésekkel bombázta az afrikai államokat. El kellett kötelezni magukat, hogy 15 éven belül piacaik 90%-át az EU-áruknak megnyitják. Ugyanez legyen az európai szolgáltatásokra és befektetésekre is érvényes. Nyersanyag-exportadóikat is töröljék el. Így próbál meg az EU a nyersanyagokhoz könnyen hozzájutni, míg a forrás-államok bevételei csökkennek (8,9). Habár az afrikai államok kezdetben az EPA-val hevesen szembeszálltak, az EU-nak sikerült zsarolással többekre az EPA-egyezményeket ráerőszakolni (8). Így várható, hogy az olcsó EU-áruk, melyeket modern ipari módszerekkel gyártanak, az afrikai iparok belső szükségletekre való kiépítését akadályozzák.
Európai agrártermékek - potom áron
Az EU főleg agrár-árukkal árasztja el Afrikát. Ezek olcsó szárnyrészek, hagyma, sűrített paradicsom vagy szubvencionált tejtermékek – mindez nyomott áron. Az USÁból és Ázsiából jön a rizsözön. Ezek, a 2/3 részben parasztokból álló afrikai lakosságra katasztrofálisak. Ők a mezőgazdaságból élnek és szerény fölöslegeiket vetőmagok és lét-fönntartási cikkek vásárlására fordítják. Az európai agrár-importtal nem képesek versenyezni, így legfontosabb jövedelem-forrásaiktól fosztják meg őket. Sokaknak csak az Európa felé való menekülés marad. A kérdés továbbra is: hová vezet mindez? Várható-e a helyzet javulása Afrikában? Ez nem valószínű. A most megkötött agrár-egyezmények hatásaikat ki fogják fejteni, ami az afrikai parasztok további nyomorítását eredményezi. Ehhez jön a globális klímaváltozás (10,11,12). Az afrikai lakosság ennek teljes egészében ki van szolgáltatva. Ez a csapás a jövőben teljes erővel fogja érni őket. Európai politikusok szívesen állítják be magukat a menekülthullám áldozatainak, mely az itteni

szociális rendszereket terhelik meg. Az igazság, hogy az európai imperializmus az, amely az afrikai krízis első számú okozója és az áldozat az ott élő lakosság. Az antirasszista mozgalom feladata, hogy ezeket az egyszerű összefüggéseket az európai metropoliszokban ismertesse.

[1] Africa Progress Panel: Grain Fish Money, African Progress Report 2014,
[2] Süddeutsche Zeitung, 5.5.2010 Strahlende Geschäfte
[3] In der Krebskolonie, Junge Welt, 26.6.09
[4] VDI-Nachrichten 26.6.2009, Uranabbau gefährdet Bevölkerung in Afrika
[5] Mandel, E.: Der Spätkapitalismus, Suhrkamp, Frankfurt/M. 1973
[6] John J. Daul; Colin Leys: Sub-Saharan Africa in Global Capitalism, Monthly Review 1999, Volume 51, Issue 03 (July - August)
[7] Mandel, E.: Die Bürokratie, ISP-Verlag, Frankfurt/M. 1976
[8] The EPA between the EU und West Africa: Who benefits? Spot- ligth Report 2015, Policy paper
[9] Emmanuel Iruobe Is the EU-Africa Trade Agreement Inimical to Africas Economy?, 28.11.2015
[10] Prévisions climatiques inquiétantes pour le bassin de la Volta en Afrique de l’Ouest, Afrique en lutte, 13.08.2013
[11] The impact of climate Change in Africa, ISS Institute for Security Studies, ISS-Paper 220, 2010, www.makepeacehappen.net
[12] Verdorrte Felder, leere Teller, Wie der Klimawandel Ernährungssicherheit gefährdet, Oxfam Deutschland, 2012 Ökoszocialista Röpiratok 32,31,30,21,19,16,11bildungsgemeinschaft-salz.de 32: Klímaváltozás Közel-Keleten és Észak-Afrikában 31: Az ökoszocialista program öt tézise 30: Nico Paech növekedéskrtitikája 21: Kapitalista egyutas-termelés vagy ökoszocialista körkörös gazdaság? 19: Mértéktelen nyersanyagfogyasztás 17: TTIP, TISA, Ceta és WTO – neoliberális szabadkereskedelmi egyezmények 16: A globális ökoválság elemei és okai 11: Nem javítani – eldobni

NIKO PAECH NÖVEKEDÉS-KRITIKÁJA (ÖF 30)

Ma a kapitalizmus ökoszocialista bírálatai sokasodnak. (2018.01.20, Frankfurt: Netzwerk Ökosoz.RS18I27). Ez sajnos nem mindig volt így. Az ökológiai vita a baloldali nyilvánosságon kívül indult el. Az első nagy társadalmi vitát 1972-ben, D. Meadows könyve, „A növekedés határai” és a Club of Rome váltotta ki. Nyomában számos polgári áramlat indult, melyek, bár a növekedést bírálták, de elvetették, hogy ennek okai a kapitalizmusban keresendők. Sokan a fogyasztók mértéktelenségében látták az okot. Az így fölkeltett növekedéskritikus hangulat Franciaországban a „Decroissance”-mozgalmat indította el, ami annyit tesz: növekedés-visszafogás. Ez a mozgalom nem sorolja magát a munkásmozgalomhoz. Fontos képviselője Serge Latouche közgazdász. Ezen iskola köréhez a németországi Niko Paech is számítható, ökonómia- professor Oldenburg-ban. Álláspontját több könyvben és értekezésben is közzétette, ezzel valóban bizonyos rezonanciát keltve a nyilvánosságban. Így pl. talkshow-kban és vállalati rendezvényeken is szívesen látott vendég. Ezenkívül inkább alternatív és balos közönség előtt is megjelenik, ahol a poszt-növekedés téziseivel nagy figyelmet kelt.

A növekedés Paech-féle elemzése

Paech elméleti gondolatépítménye nem vesz tudomást a balos kritikáról, marxizmusról pláne nem. A növekedéskérdést önkényesen és meglepően nem a kapitalizmus kényszerkövetkezményei alapján, hanem a munkamegosztás szemszögéből vizsgálja. Ezt írja: „A szerkezeti növekedésfüggőség, a kínálati oldalon, az ipari munkamegosztás és a háztartások teljes idegen-ellátása perfekt összefonódásában keresendő.” A továbbiakban elmagyarázza, az „idegen-ellátás” (beszállítói ellátás) az oka a növekedésnek, mert a fogyasztás és a termelés távolsága növelésén alapszik. Paech szerint a növekedő munkamegosztás és szakosodás folyamán minden gazdasági lépcsőn kamatok keletkeznek, melyek aztán a növekedéshez vezetnek. „Az ehhez szükséges idegentőke kamatokba kerül, a saját-tőke elegendő hozamra törekszik. Következésképp minden periódusban megfelelő bőséget kell kigazdálkodni. Az összfolyamat stabilizálásához szüksége növekedés a növekvő specializációval nő, vagyis az önálló üzemek számával és a szükséges fölösleggel, hogy a befektető kockázatát legalább kompenzálja. Ez a rizikó ráadásul a növekvő kompenzálással is növekszik, tehát a termelő telepek távolságával és anonimitásával. Ebből a gazdasági növekedés enyhítésére kezdőpontok vezethetők le „ (2). A Paech-féle kapitalista növekedéskényszer önkényes magyarázata, sajnos téves. Már a tapasztalati tényekkel is üközik. Így az NszK-ban, a 60-as évek elején a gazdasági növekedés átlagban 8,2% volt – és ez egy, akkor még szerény, nemzetközi munkamegosztással. 2010-2015 között a terjeszkedő globalizációval, No.-ban évi 2%-os átlagos növekedést éltünk meg. Ez más fejlett kapitalista országban is megfigyelhető. Paech nyers elmélete szerint, a nemzetközi munkamegosztásnak, ahogy ő nevezi „idegen-ellátásnak”, a növekedést csökkenteni kellene. Valójában a növekedést nem a munkamegosztás okozza, hanem a kapitalista vállalatok egymás közti versenykényszere. Profitjaikkal és termék-kibocsátásukkal a konkurenciát túl kell, hogy szárnyalják. És Paechtől eltérően, a marxizmus a növekedés alábbhagyását a fejlett országokban, empirikusan bizonyíthatónak tartja, még pedig a tőke-túltermeléssel (pénz, befektetési jószágok és áruk).

Régiópénzek, mint a megoldás propagálása

Hogyan is néznek ki Paech megoldás-javaslatai? Sajnos, egyszer téveszméknek fölülve, megoldásai is zsákutcába futnak. Úgy hiszi, a munkamegosztás visszavételével a növekedés is eltávolítható. Könyvében („A bőségtől való szabadulás”) ezt írja: Ha egy elégségesen kistérségű gazdaságban (…) a befektetők kamatait és hozamigényüket megnövelnék, önmagukat károsítanák.” Tehát kistérségi ökonómiában az ellentmondások „érdekegybevágással” föloldhatók. Paech a régiópénzrendszerekben való részvételt propagálja (1). „Regionális kiegészítő valuták, mint a Chiemganer vagy a Bremer Roland, a nagytérségi fonatok fölfejtését segítenék.”

Regionalizálás balos szemmel

Paech a balosoknál a gazdaság regionalizálásával nyitott kapukat dönget, nem azért, mert ezzel a növekedést redukálnánk, hanem mert ezáltal a régiókat ismét élhetővé lehet tenni. Kelet-No.-ban pl. sok vidék, Alsó-Szászo.-ban, É.-Hessen-ben, a kapitalista centralizáció előretörése miatt, elvérzik. A 60-as években sok régió kis fejő-telepekkel, sörfőzdével rendelkezett, melyek aztán a nagy konszernek gazdasági koncentrációja miatt beolvadtak vagy megszűntek. A vidék lakossága munkahelyben és boltokban hiányt szenved, a betegellátás is csökken, végül az iskolákat is bezárják. Egy ökológiai átépítéssel a vidéki régiók újjáélesztése sikerülhet. Az agrárium átállása ökológiai termelésre a növénymérgek, (pl. glifozát) elhagyásával munkahelyek létesülnének. Ugyanezt hozná az agrártermékek regionális földolgozása.

A regionális energiaforrások is hozzásegíthetnek a regionalizáláshoz, mert a szél- és a napenergia csak decentrálisan fogható be. Ezeknek kiépítése és karbantartása föllendítheti a vidéki gazdaságot, föltéve, ha nem kerülnek nagy konszernek kezeibe, melyek az így nyert tőkét nyomban centralizálnák. Végül regionális gazdaságok a szállítási utakat megrövidítenék, így a szállítás kevesebb energiát fogyasztana. A környezet-megterhelés szintúgy csökkenne. Másrészt viszont fontos, hogy a régiók egy nagy gazdasági szövetségbe legyenek integrálva. Ennek oka mindjárt világos, ha a megújuló energiákkal való ellátásra gondolunk. Így pl., ha az egyik régióban szélcsend vagy felhősödés lép föl, országos vagy európai energiacsere történhet, kiegyenlítéssel minden régió kaphat elég energiát. Annak nincs értelme, hogy minden régió rendelkezzen mindenféle gyárral, pl. orvosi segédeszközök vagy gyógyszerek készítésére. Ezzel csak a forrás- és energiatékozló másolat-gyárakat szaporítanánk. Sajnos, a Paech-irodalomban ilyen differenciált jövőterv nem található, csupán a remény, hogy a régiók helyi pénznemükkel boldogságukra rátalálnak.

Szubszisztencia-termelés és javítási munkák

Paech gazdasági elképzeléseiben továbbra is szerepel egy terület, ahol az egyén szubszisztencia-termeléssel élelmiszert állít elő és szerelő-javító munkákat végez. Élelem-termelés és javítási munkák ellen általánosságban nincs ellenvetés, de mindezt lila ideológiai okokból nem kellene az egyének nyakába varrni. Az összetett készülékek javítását szakműhelyek gyakran sokkal jobban elvégzik. (Egy szénkefét, ékszíjat vagy fűtőszálat csak ki tudsz cserélni?RS18I28). A munkamegosztás itt jelentős előnnyel jár és semmi köze a növekedéshez.

Átcsúszás egy anti-emancipációs irányba

Ezidáig Niko Paech javaslatait téves elméletei és a belőle levezetett rossz megoldások okán félre is lehetne tenni. Ám Paech érvelésében van egy lényeges probléma, amely egy anti-emancipációs vakvágányra vezethet. Míg a balosoknál a sokoldalú oktatás konszenzus, Paech az „oktatás fölfújását” bírálja és a mai oktatást radikálisan megvágná. Írásaiból azonban egy autoritáselvű megoldás iránti rejtett vágyakozás olvasható ki, mely az embereket a hasznos fizikai munkára akarja rákényszeríteni. Így a „gyengülő testi állóképesség” és a „kézműves ügyesség elsatnyulása” miatt panaszkodik, vagy amikor példaként említi, hogy sok ember „egy gyalogút gondozására” sem képes. (Elcsúszott a havon?RS18I28). A mai társadalomban azt látja, hogy egyes munkavégzések határai egyre szűkülnek és egy „kényelemokráciáról” (Bequemokratie) beszél (1). Hogy ebben az országban a munkavállalók jelentős része kétes munkahelyeken a kimerülés határáig kényszerül dolgozni, az hidegen hagyja. Ha talán nem is ez a szándéka, de ezzel a legrosszabbul fizetettek és legkevésbé védettek elleni kampánynak ad jól hangzó szólamokat, mint értelmiségi éceszgéber.

Kapitalizmuskritika: „mumus” és időpocsékolás

Paech minden antikapitalista elemzést kifejezetten elvet. 2014-ben, egy VW-alapítványi rendezvényen kijelentette, hogy a kapitalizmuskritika „időpocsékolás” és „populizmus”. Ezzel csak egy „mumust” építünk, mellyel a kritikusok magukat áldozatnak állítják be és a személyes felelősség alól fölmentik magukat. Ez illik Paech általános gazdasági javaslataihoz. Úgy értelmezhető, hogy Paech egy B-tervet épít arra az esetre, ha a kapitalizmus netán teljességgel a falnak megy. Egy kisebbített monetáris területet propagál, ahol a kapitalista profitgazdaság továbbra is érvényben marad és a gazdaság 50%-át öleli át. A másik 50%, szerinte, térjen át alacsonyabb technikai szintű subszisztencia-gazdaságra, leépítésekkel és javító-tevékenységgel. Szervezési formák erre a szövetkezetek és a kisvállalkozók. A kicsiben ő előnyt lát. Decentrális üzemek „per se átláthatóbbak és demokratikusabban ellenőrizhetők”.

A valóság sajnos másként néz ki. Sok kis üzemet egy patriárka ural akinek minden alkalmazott, feltétel nélkül, köteles alárendelni magát. Az alárendeltek tömeg általi védelme ekkor nem lehetséges. Hogy Paech erre nem érzékeny, az nem csoda, mert az üzemi demokrácia és a szakszervezeti szervezettség nála nem téma. Növekedéskritikája, növekedés-visszafogással nyilván üdítő. Ám közben problémás, hogy a munkahelyek kérdése nem izgatja. Ez oda vezethet, hogy poszt-növekedési álláspontjai a munkavállalók felé nem közvetíthetők.

Ami marad

Niko Paech látszólagos radikalitása a poszt-növekedés és a degrowth kérdéseiben, sokak számára viszonyító pont. Az ökoszocialista baloldal számára érveivel szembeszállni elengedhetetlen. Nagyobb politikai és gyakorlati átfedések azonban vele nincsenek.

Literatur

[1] Niko Paech: Befreiung vom Überfluss,

Oekom Verlag, 4. Auflage, München 2013

[2] Niko Paech: Beitrag für den Attac-Kongress von 2011

okobetyar.blog.hu

AZ ÖKOSZOCIALIZMUS 5 TÉZISE (ÖF 31)

„Egy kísértet járja be Európát – a kommunizmus kísértete.” Ezzel végződik Marx és Engels által, 1847-ben megfogalmazott „kommunista párt kiáltványa”. Politikai korszakváltást jelentett be és nagy hatással volt a munkásmozgalom további fejlődésére. A mozgalmat egy új, megsemmisítő csapás érte, amikor a szociáldemokraták és a sztálinisták által lefegyverzett, erős német munkásmozgalom, 1933-ban a Hitler-fasizmus által, harc nélkül legyőzettetett. Röviddel utána a SZU-ban elszabadult a sztálinista terror. Ezt Trockij, az októberi forradalom vezéralakja, 1938-ban egy fontos irattal, egy átmeneti programmal válaszolta meg. Ez a sztálinista degeneráció marxista elemzése és a szocialista mozgalom lényeges stratégiáit és taktikáit foglalja össze, melyek főleg az első világháború végén kerültek kifejlesztésre. Hatását ezután – a történelmi körülmények miatt – sohasem tudta kifejteni, ahogy az a Marx-Engels kiáltványnak megadatott. Ma, 25 éve a kapitalizmus visszaállítása óta Oroszországban és Kínában, a világ szakadék felé halad. Ez az ökológiai krízis és klímaváltozás, amely egy korszakváltást indított be. A baloldalon ismét egy vita van napirenden arról, hogyan találhatunk tartós válaszokat az emberiség mai válságára. A vita lezártával meg kell, hogy szülessen az ökoszocializmus programja. Ehhez szolgáljon az alábbi 5 tézis.

1.

A kapitalizmus ma az állandó túltermelés szakaszában van (áruk, befektetési jószágok, pénzáramok). Hogy az értéktöbbletet és saját létét bebiztosítsa, állhatatosan növekvő árukibocsátást generál. A rendszer a növekedés megszállottja. Hogy a termelt árukat értékesítse, egyre rövidebb időközökben divatokat kreál és ál-innovációkat dob piacra. Ha ez mind nem elég, obszolenciát vezet be, a termékek javíthatóságát ellehetetleníti és a fogyasztóNőket reklámokkal manipulálja.

2.

A kapitalista árutermelés tetemes forrás- és energiafogyasztással jár. Különösen a fejlődő országokban, a nyersanyag-föltárásra egész vidékeket tarolnak le és mérgeznek meg. A féktelen forráspazarlás, bolygónk végessége miatt, pár évtized alatt, ellátás-hiányokhoz vezet. Az eddigi kapitalista konzúm- és növekedés-modell csupán már ez miatt, megkérdőjelezhető. A kapitalista rendszer egyetlen szabályzó paramétert ismer: a profitmértéket. A kapitalizmus védelmezői által fölértékelt kereslet-kínálat-elv nem reagál közép vagy pláne hosszútávon jelentkező forráshiányokra, ahogy szintén nem bolygónk bioszférájának klímaátcsapással való szétrombolására, a fajkihalásra és a víz-talaj megmérgezésére. A gátlástalan kapitalizmus ma az emberiséget egy ökológiai válságba sodorja, mely minden magasabb életformát ezen a planétán megsemmisíteni képes.

3.

Az ökoszocialista áramlat abban különbözik a klasszikus munkásmozgalomtól, hogy nemcsak az államot és a társadalmi rendet akarja átformálni, hanem a mai kapitalista termelésberendezést, minőségi és mennyisége jellegében, vonja kétségbe. Ehelyett egy olyan gazdaságot ajánl, amely a használt javakat életük végéig szétválasztott anyag-körforgalmakba gyűjti és anyagi újrahasznosításra teszi alkalmassá. Ez persze nem minden nyersanyaggal és technológiával lehetséges. Ezért minden terméket meg kell vizsgálni. Amelyek ezeket a kritériumokat nem elégítik ki, azokat ki kell szórni. Hogy egy ilyen körkörös gazdaság a „cradle-to-cradle”-elv (1) szerint jöjjön létre, a termék-áru-sokféleséget jelentősen csökkenteni kell. Mérnöki találékonyság szükségeltetik, hogy a termékek tartósak, javíthatók és újrahasznosíthatók legyenek. A szükséges termék-átformálás egy technológiai forradalom mértékét kell, hogy fölvegye. E mellett a termék- és a termelés-átállítás mellett, egyes szektorokat komplett át kell építeni. Ide tartozik a mobilitás-rendszer, ahol egy átfogó és díjtalan közközlekedést kell kifejleszteni, melyet fokozatosan az egyéni közlekedésről, a privát autókról való lemondás kell, hogy kísérje. Nagy a jelentősége egy olyan energiarendszernek, amely főképp a szél- és a napenergiára, továbbá korlátozottan a biomasszára, épül. Ehhez tartozik a különböző energiatárolók kifejlesztése és elterjesztése. Ezek a technikák már itt vannak, ám a kapitalizmus profitérdekeltsége ezeket gátolja. Mindez összességében oda vezet, hogy a keringő anyagmennyiségek és ezzel a forrás-elhasználás nagy mértékben lecsökken és bolygónk szükséges sokrétű, élő bioszférájával kompatibilis lesz.

A termelés mértékének csökkentésével egyidejűleg a 20 órás munkahét - az ökoszocializmus egyik jelszava - is megvalósul. Ezzel az emberek számára, a demokratikus önigazgatásra, minden társadalmi szinten, szabad terek nyílnak. Idő lesz az egyének szabad kibontakozására is.

4.

A piacpárti környezetvédők okos ötletei, mint a környezetkárok pénzbeni kifejezése, vagy az emissziókereskedelem bonyolult rendszere mára zsákutcának tekinthetők. Egy rendszerimmanens ökológiai szabályzó mechanizmus fölépítése és a kapitalizmusba való integrálása lehetetlennek bizonyult. A kapitalista képviselők egyes szóbeli engedményeit a gyakorlat rögtön meghiúsította. A zöld kapitalizmus hirdetői úgy hiszik, hogy egyes piacmechanizmusok, egy technikai szabályzómű mechanikájához hasonlóan, egy rendszer ökológiai szabályzására is alkalmasak lehetnek. Nem látják, hogy a kapitalista piacszabályok mögött egy uralkodó osztály áll, mely intelligenciával, manipulációval és szükség esetén erőszakkal is, minden profitérdekük csorbítását visszaverik. Hatalmuk folytatása és bolygónk ökológiai megmentése összeférhetetlennek bizonyult.

5.

A kapitalista történelmet kiéleződött osztályharcok jellemezték, melyek létét fenyegették. Egyes országokban, mint Oroszo., átmenetileg ki is lehetett iktatni. A szociális harcok egyes országokban (Franciao., Görögo.) azt mutatják, hogy a munkásosztály ma is mozgósítható a kapitalizmus ellen. Ez óriási erők fölszabadítását jelenti.

Az ökológiai mozgalom ma teljes kifejlődése elején tart. Csak akkor lesz eredményes, ha a munkásmozgalommal szövetkezik. Hogy a munkásmozgalom kiélezett helyzetekben a gazdasági követeléseken túl is mozgósítható, 1968 májusa bizonyította. Akkor láthattuk, hogy Franciao.-ban a munkásNők milliói országszerte az egyetemisták mellé álltak, sztrájkba léptek és gyárakat foglaltak el. (Hej, azok a szép idők!RS18II6).

Az ökoszocialista áramlat ma kulcsfontosságú. Egyrészt az ökológiai mozgalomban dinamikus antikapitalista szárnyat kell kifejlesztenie, másrészt a hagyományos munkásmozgalomban is gyökeret kell vernie. Ebben a szakszervezeteknek jelentős szerepük van. Mindazonáltal kettős karakterüket figyelembe kell venni. Egyrészt egy prokapitalista, bürokrata vezetői réteg uralja őket, másrészt a szakszervezetek a munkavállalókat megvédik attól, hogy a tőke a nyomor szélére szorítsa őket. Az ökoszocialisták a munkavállalók ezen legitim érdekeit el kell, hogy ismerjék. Csak így népszerűsíthetik köztük ökológiai elveiket. Ezen cél elérését az ökológiai mozgalom antikapitalista erőinek eddigi szétszóródása csak akadályozza. Egy cselekvőképes szerkezet fölépítése szükséges, mely fontos diskurzusok szervezésére képes és hogy a szociális, politikai és ökológiai mozgalomban eredményesen föllépjen.

(1) Cradle-to-cradle, „bölcsőtől a bölcsőig”: T. Braungart által bevezetett fogalom. Lényege, hogy egy termék úgy legyen konstruálva, hogy élete végén komposztálható legyen, vagy egy új anyagkörforgalom kiindulópontjához legyen visszavezethető.

Die Schriftenreihe „Ökosozialismus: Analyse + Perspektiven“ (ehemals Ökosozialistische Flug- schriften) erscheint in loser Folge. Sie wird ge- meinsam herausgegeben von der „Sozia- listischen Zeitung“ (SOZ), dem Linken Forum Frankfurt (LFF), der marxistischen Zeitschrift

„Avanti“ sowie in Kooperation mit der Bildungs- gemeinschaft SALZ (Soziales – Arbeit – Leben

– Zukunft). Die Schriftenreihe versteht sich als Diskussionsbeitrag in der breiten Linken zu öko- logischen Fragen und zur Entwicklung ökosozia- listischer Positionen. Einzelne Beiträge stehen nicht notwendigerweise für die Gesamtheit der Herausgeber. Die Schriften sind im Netz zu fin- den unter www.sozonline.de und www.bildungsgemeinschaft-salz.deKontakt, Bestellung und Mitarbeit :W. Dubois, Postfach 900264, 60442 Frankfurt/M., info@linkesforum.net

P. Schüren, Bildungsgemeinschaft SALZ Oberonstr. 21, 59067 Hamm, salzkreis@yahoo.devisdp.: Angela Klein, Regentenstr. 57-59, 51063 Köln www.sozonline.de

(okobetyar.blog.hu)