Ökobetyár

High tech vagy low tech? | öko-retro-bio-grín

GYÜTTMENT BUDAPEST WOODSTOCK

2017. május 29. 12:45 - RózsaSá

GYÜTTMENT BUDAPESTI WOODSTOCK

Amit 1990-ben, a Stoczek utcai kollégiumban véltünk beindítani, most úgy tűnik, csírázni kezd. Még Kölnben sem láttam ilyet: városi folklór, elvágyódás és mégismaradás, egyetemi tanárok és spontik, szinglik és közösségépítők, zöld romantikusok és tiszta szívű yuppiek, csontkovács és mosódió, a fejemen egy koppanás... Egy pillanatra megint azt hiszem, megleltem ökológiai hazámat. Mert az igaziak mégiscsak a fronton vannak: Gyűrűfűn, Visnyeszéplakon, Nagyszékelyben (Oktogonon). De most itt vagyunk: egy óriásvárosban, ahol már sokakat szorít a cipő és most a fűzőjét lazítgatják. (Lesz-e Bp 20 év múlva?) Igaz, nem zöld forinttal, inkább bitcoin-nal, a háttérben kemény intézetek, melyek inkább ökológiai modernizálók és nem szubszisztencia-pártiak.  Az egyik elő-bulin (bringások), angolul ment a vita: ezek külföldi óriáscégek öltönyös menedzserei, akik estére átöltöznek, vagy Ulrich Beck kozmopolitái? Nehogy megkérdezd: Hány fát ültettél az idén? Keveredik a „felülről”- és az „alulról”-mozgalom, a spontán és az intézményes. Hol van már az Új Reformkor (és a tavalyi hó)? A „virágozzék száz virág” a Ligetvédőknél kinyílatta az első hármat: Natúr-Ligetvédők, Ligetvédők I, Ligetvédők II. Itt, tegnap, sem a pedálos generátorhoz, sem a Noé Bárkájához nem találtam partnert - de pár régi motorost és sok izzó fiatalt. A gyimesi tánc után elbődült az atomáram-hangfal. A világkockázatok hatványozottan növekednek. A következő tíz év irama-kockázata messze fölülmúlja az előzőét – láthatatlanul. A világrekord 70 békeév meddig fog folytatódni? Meddig lesz szerencsénk? Közben nyakunkon egy kis diktatúrácska – egy tömeges vidéki mozgalom, egy füst alatt, azt is megoldaná (Robinzon-ház). Milyen szép volna: békében, napsütésben, pántlikás riksákon kivonulni – és nem fejvesztve menekülni.

 

Szólj hozzá!

OPEállítsukmeg

2017. május 27. 11:16 - RózsaSá

 

OPEállítsukmeg

-Miután a melnök péntek reggeli rádióbeszéde elmaradt, iszonyatos káosz tört ki: a villamosok kisiklottak, a hivatalnokok a hivatalok előtt idegesen szotyoláztak, a díszőrség visszafelé lépdelt és a parlamentre kitűzték az EU-s zászlót.

-Elutasította a kisüstit, mert „munka közben nem szabad”.

Fél, hogy a szalag helyett az ujját vágja át?

-Kormányszóvivő: „Brüsszel próbálgatja, mennyire mehet el.”

-Mikor Trump félrelökte a montenegrói elnököt, ott pattogott: Engem is! Engem is!

-ÁLLÍTSUK MEG BRÜSSZELT! Állítsuk meg Brüsszelt! Ál-lít-suk meg. Állítsuk meg…brü-hü-hü-hü…

-Lázár hatszor nevetett Orbán viccén. A hetedik: Jánoskám, tudod-e, mért van rács az ablakunkon? –Nem. –Hogy meg ne szökhessünk, ha-ha-ha…

-Szabadkáig megy majd a vásárhelyi villamos, mondta. Azt hitte, az is Magyarország.

-Ha nem lesz elég gyerek – mondta - el fogunk fogyni! – és végigsimított a pocakján.

-A kormány stratégiai megállapodást kötött Farkas Flóriánnal – a következő egy milliárdról.

-Novemberben vége az osztrák vegzálásnak a határon.

Igen, lezárják a határt.

-„Fizessenek a gazdagok!” Kedves B.László, ki akadályoz meg?

-Maga jól keres, új ház, új autó…mi a foglalkozása? –Pártalapító.

-A Peches Üldözöttek Szövetsége (PüSzöP) és az Országos Pech és Balek Szövetség (OPeBaSzö) stratégiai megállapodást írt alá: nemcsak összes tapasztalatát, hanem összes tagságát is kicserélik és - koronázásképp – nevüket is.

-O2-palack nélkül mászta meg… Az semmi, húzza ki úgy a tyúkhúrt a kertben, hogy ne szakadjon bele a töve!

-Bementem a Sasadligetbe, hogy rosszul tájolták a napkollektort. –Nézzen ki az ablakon, nem látja? – Nem. Az íróasztalom nem arra néz. (Gratulálok az új lakásodhoz! –Nem az én lakásom, a banké!)

-Az országos kompetenciamérés első kérdését – gázszámla értelmezése – föltettem családom tagjainak. (Mind elbukta.)

Szólj hozzá!

NINCS SZEMÉT?

2017. május 22. 17:03 - RózsaSá

NINCS SZEMÉT? Népszava, 2017. ápr.1.

Sok német is van, aki „nem csinál szemetet”.

  • Szólóban ez igen nehéz, közösségben az igazi.
  • Csak erre gyúrni - sok erőt vesz el mástól (séta, olvasás, szomszédolás, „semmit csinálás”).
  • „Nálunk nincs szemét, a férjem beviszi a gyárba.” – mondta egy hölgy.

Házon kívül, közvetve is sok szemetet csinálnak, amikor szemét-termelő folyamatokban vesznek részt (itt: előadás szerte a világon, de a könyv is). Egy repülőút elviszi az összes jó, szemét-csökkentő hatást.

  • Jó mérce a személyes energiafogyasztás. Jó, ha kisebb, mint 25 000 kWh/év/fő. (Lásd Energiamenü).

 

1 komment

ÖKOSZOCIALIZMUS: VAKFOLTOK

2017. május 22. 16:58 - RózsaSá

ÖKOSZOCIALIZMUS: VAKFOLTOK (mert kilopták a szemünket a kapitalisták!)

A fundamentálkritikusok számára az ökoválságot a modernitás – mindig a kapitalizmushoz kötődő – irányulatai okozzák. Rangsori képviselet, névtelen értéktársadalmasítás (zabrálás?), önző egyénítés és megatechnológiai tömeges fogyasztás az, amit le kell győzni. Az irányítási médium „pénz” által az értéktársadalmasítás megszabadít a személyes függőségektől. Az örökös termelési és vásárlási aktus szükségességén is könnyít. Egy öko-társadalomban, hogy mit és hogyan termeljünk - tárgyalás útján határozandó meg. Maximáit nemcsak a megvalósíthatóság gyakorlati határai adják meg. Egy bizonyos terjedelmen túl, a diskurzív társadalmasítás egyenjogúsítási tartalmai is az ellenkezőjére fordulhatnak – ha az ehhez szükséges idő és erő a hétköznapjainkat mértéken fölül terheli meg. Nem lehetséges minden, a termelésben résztvevő és a termeléstől érintett által, minden terméket és termelési eljárást, megvitatni. Itt az alternatív üzemek és –projektek tapasztalatait komolyan kellene venni, melyek magas részvételi igényeket nem bírtak ki (jugoszláv önigazgatás). Egy nem autokratikus, demokratikus szocializmus sem tudta volna egy eldöntött önigazgatás összes tervszámait teljesíteni. Az értéktársadalmasítás nem helyettesíthető egy állandó, bázisdemokratikus gyűlésdiskurzussal - egy lemondhatatlan, fölszabadító, tehermentesítő és koordinációs funkciója van. A képviselet és a szakértelem hasonló határokba ütközne. A teljes részvétel az áttekinthető egységekben (kommunák, önigazgatásos üzemek) még funkcionálhat. Ám itt is nehézségek merülnek föl, ha a munkamegosztás lebontását túlságosan is favorizálják. A csalódott polgártársNők, bázisdemokratikus részvételi folyamatok miatt (Helyi agenda 21, Polgárháztartások), olyan benyomást kelthetnek, miszerint a képviseleti szerkezeteket nem lehet eltörölni - egyes kevesek uralomra való beköszönése nélkül. Mindez azon téves ellenvetéssel szemben is érvényes, miszerint ez úgyis mind a „hibás” társadalom kereteiben esik meg. A hivatásos szakértők elfogadásakor szintén megmutatkozik, hogy a politikai tiltakozásokkor, a lakosság kritikus része is, szívesen és tartósan, a föladatokat a professzionális NGO-kra (Attac, Greenpeace) és az internetalapú kampányvezetőkre bízza (campact, avaaz), anélkül, hogy ő maga tevékenyebb lenne. Egy indítvány, mely az egyesek szociális és az egyénítés folyamata során megszerzett, ökológiai problémás játéktereit, a közösségi élet- és termelési összefüggésekbe való evidens visszakötődését, behatárolná, az ez által keletkező szellemi és anyagi szorosságot tagadja. (Az ökológia és a szingli szembe megy). Ezt a dilemmát egy közösség-irányultság akkor sem kerülheti ki, ha önkéntes, mindig kicserélhető és nem a hagyományok iránti elkötelezett közösségekről van szó („indusztrializmus- és uralombírálat”). A választási opció egy ilyen szabadságmozzanata, épp az egoisztikus-hedonisztikus, ökológiailag végzetes önmegvalósítási szándékok tudatos visszaszorításának hatásait ásná alá. Ezt csak erősebben elkötelezett és evidens közösségi vonások lennének képesek kordában tartani. A megatechnológiák szigorú elvetése, a kézműipar és a „középmértékű” technikák előnyére, kisebb termelékenységgel és hosszabb munkaidővel járna. Ez a „4-az-egyben-kilátás” tervére van kihatással, amely a napot egyenlő részben kereső munkára, politikai aktivitásra, gondoskodásra/reprodukcióra és kultúra/továbbfejlődésre osztja. Ez az emancipációs perspektíva a kőkemény termelés által veszélyeztetve van, akkor is, ha a fogyasztásszint erősen csökken. A megatechnikáról való további lemondás, a mai tömegesen megélt gyakorlatokat (sokféle mobilitás, kommunikáció és kultúra) annyira megdrágítaná, hogy azt csak egy kivételezett réteg vehetné igénybe). (Sokféle? Csupa párhuzamos technika! Mo. 1/3-a ma sem vehet 5eFt-os könyvet!). A tömegtermelés általi „fogyasztás-demokratizálás” kerülne veszélybe, legalábbis a tovább tartó jövedelem-egyenlőtlenségeknél. Vakfoltok maradnak a modernizálóknál is, akik az itt vitatott anonim irányítás, reprezentáció, egyénítés és az állandó innováció folyamatát teljesen problémamentesnek látják, vagy ezeket az ökoválság jobb földolgozására erősítenék. Az anonim piacirányítás kiterjesztése, a környezetfogyasztás megadóztatásával és az eddig nem piacosított környezetmédiumok értékbe helyezésével, a szociális egyenlőtlenségek kiéleződéséhez vezethet. Az „ökológiai modernizálásnál” és a „szociális ökokapitalizmusnál” ezt nyilvánvalóan nem látják, vagy nem sorolják be problematikusként. A szakértők hatalmának kiterjesztése, mely az ökológiai modernizálóknál, az ökológiai termelés képviseleti meglódulását jelentené, könnyen a felelősség további gyöngülését hozná „alul”, az önirányítás és az önszervező képesség elvesztésével. Az etikai-ökológiai motivációkból eredő önkorlátozás egyre nehezebbé válna. A „szociális ökokapitalizmusban” viszont a specialisták uralma a helyi aktorok bevonásával, felügyelő tanácsokban és regionális projektekben behatárolva lenne. Egy féktelen individualizáció a társadalmi töredezés kockázatát rejti és a szocio-tőke elvesztését, ahogy ezt a kommunitarisztikus vitákban, az 1990-es években tematizálták. Az egymástól elválasztott miliők további szétesése, a kollektív tanulási folyamatokat és a társadalmi reflexiókat nehezíti meg – ahogy az eleddig még kétségbe nem vont „dologi logikákat” is. És nem utolsósorban, az innovációk és megatechnológiák további alkalmazása, a fogyasztás-mókuskereket - a szociális és személyes igények be nem váltásával, további fogyasztással - még tovább pörgetné. E közben az „ökológiai lábnyom” végzetes növelése következne be. (Adler/Schachtschneider).

 

Szólj hozzá!

SYMPO-EST A PIM-BEN, AMI KIMARADT

2017. május 20. 18:12 - RózsaSá

SYMPO-EST A PIM-BEN - AMI KIMARADT     

Mintha az egész Vajdaság áttelepült volna: a pódiumon Várady Tibor, Szombathy Bálint, Ladik Katalin, RózsaS - Maurits Ferenc, aki maradt.  Mert elmenni könnyű. Domonkos Svédből küldött verset. Érettségi találkozó, számvetés, nosztalgia? Szépen lefestették a betiltások évét (1971), Álomország Jugoszláviát, ha a fele talk-show is volt. Mi hiányzott?

  • Milliók áldozata volt a fizetség (szó szerint vérrel), amiért ez a 20 év boldogság az ölünkbe hullott (1950-1970).
  • A Sympo mérvadó volt számunkra (Petőcz A., Jelenkor). Ma mi az értéke? Nincs, aki kanonizáljon, belharcok dúlnak.
  • Borzalmas, hogy egy pillanat alatt váltak kötetek ezrei semmivé (itt a szomszédos SzabóE-könyvtárban is), soha, senki nem üti föl ezeket többé! Nietsche öregembere, szegény, nem tudja, hogy az isten után, az írás is halott.
  • Mit olvasol? Kérdezték a Sympo-sok akkor, Novi Sad-on. Ma ez a kérdés: Mit építesz? (Két kezeddel.)
  • Hogy jött itt össze egy CEU-professzor, meg egy fideszes főmufti?
  • Mennyi a mítosz és mennyi a láng? (Te csinálod itt a mítoszt, Alex!)
  • „Vajdasági lakoma” (Szerbhorváth György) – lapozgassátok, döntsétek el Magatok!

Egy azonban nem maradt el: Egy levlap RózsaS-től Ny-Berlinből, Váradynak Novi Sad-ra, 1971-ben. Így zárul: MINDENÜTT JÓ, DE LEGJOBB   B…NI!

Szólj hozzá!

MÜPA: HÁRMAT TESZ BOLDOGTALANNÁ

2017. május 18. 09:38 - RózsaSá

MÜPA: HÁRMAT TESZ BOLDOGTALANNÁ

„Hiába vagyok én a legjobb táncos a faluban, az ott a tévében jobban tudja. Egyszerre a világelsőkkel kell versenyeznem”. ELSŐ ÁLDOZAT: A néző, akit lebénít a művész virtuozitása és ő maga sem énekelni, sem táncolni nem fog. Csak ül, bámul és hízik. MÁSODIK ÁLDOZAT: Maga a sztár-művész (szórakoztató iparos), aki a kegyetlen konkurenciaharcban elveszíti emberségét. Télen-nyáron, éjjel-nappal csak azzal az eggyel kell foglalkoznia, (gitár, opera, úszás, foci), nehogy kiszorítsák. (Hány sztárt tarthat el hány néző?) Reklámokban adja el magát, mindenütt fölismerik, zaklatják, zsarolják. A homo specialistának magánélete nincs, emberi kapcsolatai bomlanak, időpontokra rohangál, rabbá teszi önmagát. Azon az egyen kívül, semmihez sem ért – pedig, mint minden ember - született polihisztor, de ezt kiöli magából. A világ óriásközpontjai luxus-kultúrpaloták építésében versenyeznek – a vidék kultúrházaiban pedig bálás ruhavásár folyik. HARMADIK ÁLDOZAT: A természet, melyet kifosztanak és beszennyeznek. A szuperprodukciókat óriási anyag- és energia-ráfordítással gyártják, hízik a GDP, dübörög a gazdaság. (A korrupcióval épült MÜPA évi 13 mrd Ft hitel-pénzt emészt föl, 26 eFt/látogató/év, de az is fizeti, aki ott sincs). A színpad egyre pazarabb, kell a látvány, a nézők kényszerítik ki, akik a világ kultúr-világvárosai között röpködnek és a világ legnagyobb drámáját készítik elő: az Armaggedont. NOL-fórum/alter

Szólj hozzá!

OPEmajális2017

2017. május 15. 09:02 - RózsaSá

OPEmajális2017

-2018. június 1.: Fekete limuzin kanyarodik a Kossuth térre: jól öltözött fiatalember száll ki, végigsiet a vörös szőnyegen a díszegyenruhások sorfala között, az Országház lépcsőjéhez. Ott Orbán Viktor miniszterelnök a.D. várja, egy szál piros rózsával. Átöleli, meglapogatja, minden jót kíván az új elnöknek, majd ő megy vissza a szőnyegen. Mikrobusza előtt megfordul, még egy férfias intés, egy mosoly. Utolsó pillantás a Házra – titkon egy könnyet nyom el, majd beszáll és elhajtat. Az új elnök szapora léptekkel föl a lépcsőn és be.

-Gyere ki a folyosóra, úgy nyakon váglak, hogy elszáll a fejed! – így a jobbikos képviselő az államtitkárnak a Parlamentben. Büfé, fél óra múlva: Haver, jól beoltottalak, mi? Na, ezt a kört én fizetem!

-Baja lehet Önnek és Magyarországnak, ha nem ismerik India XV. századi történelmét! – mondta Matolcsy a barátnője dolgozatáról (Az indiai elefánt). Szegény fickó, már direkt utaznak rá, ha bejön, rögvest kap egy csomó kérdést, hogy földobja kicsit a hangulatot.

-2020: A kétsebességű EU eurós gyorsvonatára Mo.-nak sikerült fölkapaszkodni. A Rózsa Sándor Magyar Nemzeti Bankot bezárták, majd, mint Gyuri-konyhát, újranyitották. Matolcsy itt árulja azt a kolbászt, amit hátul a Séf töltöget.

-Hollik/KDNP: A miniszter úr azért nem mondta, hogy érintett, mert ha így volna, szólt volna.

-Miniszter: Most egy kicsit lecsukunk, aztán hazamehetsz, házi őrizetbe. Majd küldj el valakit a dugipénzedért. (Fazekas-Marcsika, 2. évad, 3. epizód).

–A „Ne írd alá, János” molinóért a szocik pénzbüntetést kaptak Kövértől, „a köztársasági elnök letegezéséért”. Miért, ha magázzák, kitünteti őket?

-„Sétáló agyhalottak”, „Rettenhetetlen hiéna”„Eszement játékok”, „Add a lóvét, öreganyám!”, „Olimpián innen”, „Minden héten háború” (tv-műsor, 2017.márc.21).

-A kettős állampolgárok kettős adóztatását vezeti be a kormány 2018-tól. A Kárpát-járulékot busó maszkos NAV-tisztviselők szedik be minden június 4-én, a Nemzeti Összetartozás Napján.

-A kormány 2 méteres villanykerítéssel keríti körül az országot. –Miniszter úr, ez a migránsok ellen lesz? –Fenét, csak valahogy meg kell akadályozni, hogy az utolsó fiatal is lelépjen az országból!

-Áramot vezetnek a határkerítésbe, villanypásztort kap Magyarország. Esténként nagy a sor és a bőgés a tejelésnél.

-A bicskei Erőmű-tó után a Balatont is körbekeríti Mészáros Lőrinc, hogy ne maradjon le nagy körbe-kerítő barátjától.

-Csónakázó tó épül Felcsúton. Kikötőjében Noé bárkája is lesz, migráns gályarabokkal, für alle Fälle.

-B-tervként, repülő után, űrhajót is vesz a kormány, hogy biztonságban legyen a szavazóktól. (Ha valami félre menne).

-A DER SPIEGEL is ismerni véli hazánk legokosabb gázszerelőjét (17.jan.7): Lörinc  M é s z a r ó s . Hát ezt kérdjük mi is!

-A vajdasági magyarok soha nem érezték ilyen jól magukat (Szijjártó, Pancsova, 17IV27). Ha hozzám vágnak 50 milliárdot, én is jól érezném magam!

-Csöng a telefon, feleségem fölveszi. „Üdvözlöm, Botka László vagyok!” (És azt hiszem, ezzel az Orbán-trükkel még egy rakás választót behülyíthetek!) Nejem cifrákat mond. -És ha nem gép volt?

-Fél milliárdot kap a CÖF a   c i v i l i t i k a   tanulmányozására. Tanulmányozzák, hány betűből áll, visszafelé van-e értelme, és ott, ahol a kurta farkú malac túr.

-”Ott, ahol zúg a négy folyó, ott ahol szenvedni jó” (Dankó Rádió). A CÖF utazási irodája, a SZADO-MAZO kft., turista utakat szervez a térségbe, Árpád sírjához. A két napos úton a buszrádióban az „Ottaholzúg” megy, időnként a melnök beszédeivel élénkítve.

-Pukli István pártot alapít. Akciós, jól fizet, a bolondnak is megéri!

-Kis ember kicsit lop, nagy ember nagyot lop.

 -Minden iskolába kell egy ló (Szűgyi János, oktatáskutató, 17III1). A kiírt pályázatra a tankerületből többen is jelentkeztek.

-Véletlenül rápillantottam gyerekem órarendjére: 1. óra: Lövészet 2. Torna 3. Ének 4. Biblia 5. Lövészet. –Számolni nem tanultok? –Dehogynem. PaksI + Paks II = Paks III.

-Újra megáll a 2-es metró a Kossuth téren... És utána el is indul?

-Ha nem lenne internet, hová írnám ki, hogy ne legyen internet?

(Maga az internet a legveszélyesebb vírus).

-Tíz éves az Országos Pech és Balek Szövetség (OPeBaSzö). Az elnök a díjátadásra nem érkezett meg a Parlamentbe. (A pechesek összevesztek a balekokkal).

Szólj hozzá!

11 TÁRSADALOMMODELL/ÖSSZEGZÉS II

2017. május 15. 08:57 - RózsaSá

Habár a három koncepciótípus különbözősége, a folyamat tulajdonságait illetőleg kevésbé élesen kifejezett, mégis látható köztük néhány markáns eltérés.

Fundamentális kritika

Mint ismeretes, számukra az ökoválság csak úgy oldható meg, ha az uralom, a kapitalizmus, a patriárkátus, a kolonializmus és ezeknek gyökereit meghaladjuk, pótlás nélkül likvidáljuk és egy teljesen más, uralommentes-kooperatív, pl. szubszisztencia-orientált viszonyokkal váltjuk le. A társadalomváltoztatás tartalmának radikalitása azonban nem egy „forradalmi-fölforgató” folyamat tükröződése. Ez itt is egy apró lépésekben végbemenő transzformáció, semmiképp egy villámgyors változtatás. Itt és most – majdnem minden személy elkezdheti. Ha a hasonló, C-típustól való eltéréseket keresünk, akkor két pontot kell kiemelni: Erősebben hangsúlyozzák, hogy a változtatási folyamat alulról kezdődjék és az aktorok a változtatás radikalitásával teljesen tisztában kell, hogy legyenek. Ezért a potenciális aktorok illúzióinak kritikája aránylag nagy teret kap. Az alternatív víziót nem is vágják neki közvetlenül a „rossz valóságnak”, hanem csatlakozási pontokat azonosítanak, melyek egy ilyen radikális transzformációs folyamatot reálisan elképzelhetővé és indokolhatóvá tesznek:

  • Bár az egyének a meghaladandó viszonyokat magatartásukban reprodukálják, még sincsenek ezeknek teljesen alárendelve. Szenvednek miattuk, kétségeik vannak, a társadalom ellentmondásai átmennek rajtuk. Ebből súrlódás, ökológiai válságtudat és ellenállás nőhet ki.
  • A modern kapitalizmusban a társadalmi realitás kevésbé homogén, globálisan pedig egyáltalán nem. Alternatív élet-orientációk, gazdasági- és életformák, közösségek és kezdeményezések léteznek, melyek a kitűzött víziót, a radikális fordulatot csíráiban megvalósítják, melyekhez csatlakozni lehet.
  • A kapitalista fölhalmozási folyamat dinamikája saját szociális és ökológiai alapjait ássa alá. Kríziseket és konfliktusokat élez ki, katasztrófákhoz vezet. Ez, bizonyos körülmények között, a fundamentális társadalmi alternatívák elfogadását erősíthetik (legalább is az „ökoszocialista” koncepció szerint).

A javasolt kapcsolódási pontok, utak és első lépések, a radikális alternatívák megvalósítására, igen sokrétűek. Különösen fontos, szociál-ökológiai alternatívákat kiépíteni, tovább fejleszteni, hálósítani és megvédeni, társadalmi politikai kisugárzása jövőképességét megerősíteni. Ezen csoport legtöbb indítványában ezek a kezdeményezések és közösséget fontos funkciót kapnak, mint a szociál-ökológiai fordulat aktorai. Az alternatív dolgozás, gazdálkodás, szolidáris együttélés modelljei, ezeknek reális lehetőségei, kerülnek bizonyos fokig kipróbálásra, elő-élésre. (Már megvolt, az önigazgatásos Bioladen Weyertal be is zárt Kölnben, ahogy az Ökobank is.RS). Eközben az aktorok szükséges önváltoztatása is bekövetkezik. Ilyen önigazgatásos közösségek azonban nem szabad, hogy a társadalomtól elszigetelődjenek, hanem a politikai harc és az uralkodó viszonyok elméleti kritikai támaszai kell, hogy legyenek. Eközben némelyek archaikus közösségi érzésekre és mitikus-holisztikus tudatállapotra való visszanyúlást is szükségesnek látnak, hogy egy belső fordulat útján, a szociális és a természetes világ egészébe való újra beilleszkedés megtörténjen.

Egy szubszisztencia-orientált, még nem „átkommodifikált és kapitalizált” gazdaság és élet elemeit meg kell védeni és kibővíteni. A globális Észak számára ez annyit tesz, hogy a fennmaradt paraszti szubszisztencia-gazdaságot tovább fejleszteni kell, pl. deglobalizációval és a gazdasági körfolyamatok regionalizálásával. A városok is, a sajátmunka és ellátás részüket növelhetik (pl. városi parlagok használata kertként, cserekörök, ingyen-boltok, kommunák, stb.). A globális Dél arányában jóval nagyobb szubszisztencia-gazdaságát, mely a lakosság élelmezésének szuverenitását biztosítja, meg kell védeni a globális konszernek földfoglalásaitól. Vitatott, hogy a latin-amerikai  tapasztalatok (önigazgatásos üzemek, uralomszegény- ill. mentes zónák) mennyiben vihetők át itteni viszonyokra. A szociális és politikai harcokat úgy kell alakítani, hogy társadalomkritikus tudat keletkezzen, továbbá keretföltételek az alternatív projektek számára, hogy a forrásokhoz való hozzáférés javuljon. A hegemonikus intézményekben pozíciókat kiharcolni értelmes, ha nem hagyjuk magunkat bekebelezni. Ezeken változtatni azonban csak külső nyomással lehet. Elméleti kritikával és politikai fölvilágosítással le kell küzdeni az illúziókat és leleplezni az élethazugságokat, pl., hogy a mai „jólét” örökké és mindenki számára tartani fog.

Mindenekelőtt két dolgot várnak el. Egyrészt: szerkezeti és szubjektív változásokat az uralkodó viszonyok keretein belül, tehát a kapitalista és más uralmi viszonyokat kiszárítani, követendő vezérképeket a világpiacon, tőkén, patriárkátuson túl fölépíteni, melyek gyakorlatilag kipróbált mentőcsónakok lehetnek katasztrófák esetén; legalább változtatásokat, melyek a társadalmi reflexív potenciált és ezzel a tanulási folyamatokat, ellen-hegemonikus pozíciókat és erőket javítani. Másrészt, lépéseket kell tenni a kulturális hegemónia irányába, melyek az össztársadalmi átcsapást demokratikusan lehetővé teszik.

A potenciális aktorok köre nem korlátozódik az elitekre. Alapvetően mindenki, itt és most, mint egyes, mint egy közösség része, egy szervezet tagja, a fenti értelemben, be tud kapcsolódni. Lehet ez elméleti-kritikus munka, politikai fölvilágosítás, ellenállás vagy önváltoztatás. Reménykeltők, főleg a civiltársadalom aktorai, akik a bejáratott intézményeken kívül tevékenykednek, szociális mozgalmak, kritikus NGO-k, autonóm alternatív kezdeményezések és közösségek. Ide balos pártok és szervezetek, Attac, szakszervezetek tartoznának. Ám itt is még különböző illúziókat kell eloszlatni, a krízis mélységét és a szükséges átépítéseket illetőleg, politikai fölvilágosítással. A globális Délen, többek között, fölszabadító-, őslakos-, kisparaszt-, ökológiai szubszisztencia-irányult társadalmi alternatívák, (nő)mozgalmak aktorai a szociális-ökológiai harcok fontos szereplőiként funkcionálnak.

 

A rendszer modernizálása

Ezen koncepciócsoport számára az ökológiai válság leküzdése nem kapcsolandó össze egy alapvető társadalmi irányváltással. Az ökológiai problémák megoldásának esélyei a technikai-gazdasági fejlődés hosszúhullámú ciklikus folyamataiban keresendők és ezt is csak korlátozottan lehet befolyásolni. Ennek megfelelően, itt a probléma, mely utakon és lépésekkel lehet egy szociál-ökológiai társadalmi alternatív víziót megvalósítani, szigorúan véve, nem is létezik. A „hogyan” arra a kérdésre redukálódik, hogy ez az átmenet lehetőleg kevés konfliktussal, ökologikusan hogyan menjen végbe? Ez a kihívás főleg a politika és az állam, valamint bizonyos funkcionális csoportok föladata. Az ökohatékony bázisinnovációk diffúzióját, alkalmas stratégiákkal és eszközökkel kell támogatni, pl. szabályozásokkal, melyek:

  • célirányosan a technikai fejlődés döntő korai szakaszaira kapcsolódnának, az öko-konzisztens és efficiens innovációk aktorait és föltételeit erősítve;
  • az öko-sztenderdek politikai előírásait gazdasági ösztönzőkkel összekapcsolni;
  • minden releváns aktort kooperatívan bekötni;
  • természetforrásokat és teljesítményeket, reprodukciójuk céljából, mint öko-tőkét értékbe helyezni, ezzel a forráshatékony innovációk számára gazdaság-immanens ösztönzőket alkotni.

A politika kell, hogy itt az új szabályzások kísérleti kereséseit támogassa, mivel – a szocio-gazdasági fejlődésút számára nélkülözhetetlen – regulációs módot sem tudományosan kigondolni, sem politikai reformokkal előteremteni nem lehet (vö. 8. fej. Evolúciós szociálökonómia).

A politikai társadalmi formálás itt inkább egy új, forrásintenzív, technológiai és szocio-gazdasági reprodukciótípus és fejlődésút születésének bábájaként szerepel. E célból, valamint más, nem piac alakú szabályozható ökológiai problémák földolgozására, a politikai rendszer kapacitását céltudatosan ki kell építeni, , egészen egy „környezetállamig” (vö. 7.fej. Ökológiai modernizálás). A legutóbbi gazdasági válság után, főleg az ökológiai modernizálók körében, válaszul a gazdasági, ökológiai és szociális problémákra, az ún. Green New Deal koncepció került megvitatásra. Ennek lényeges elemei: Az infrastruktúra ökologizálásába fektetett tömeges állami eszközökkel, a zöld technológiák, termékek, szolgáltatások keretföltételei javításával, egy innovációs és befektetési hullámot váltanak ki, mely a zöld, vagy harmadik ipari forradalom áttöréséhez vezet, kezdve az energiafordulattal. Új zöld iparágak terjeszkednek ki, amely a zsugorodó régi üzemekből, egy képzésoffenzívával kísérve, a fölszabaduló (át)képzett munkaerőket fölszívja. A zöld növekedés és foglalkoztatás megoldja a tömegmunkanélküliség problémáját. Ezzel az esetlegesen - az integrált ökológiai költségek miatti - nagyobb árak, a többség számára megfizethetők lesznek.

Ennél a koncepciótípusnál, erőteljesebben, mint az előző kettőnél, az áttörés és átépítés aktorai az elitekből kerülnek ki. Ezek, mindenekelőtt, a kutatás és fejlesztés szereplői, reformkész politikusNők minden pártból, innovatív vállalkozóNők, környezetaktivisták, kísérletező pionírok, fogyasztóNők. Az NGO-k és más civiltársadalmi aktorok be vannak kötve a governance-rendszerekbe (mint a tehenek az istállóba.RS). Nemzetközi téren továbbra is a nemzetállamok tekintendők, mint döntő aktorok. Szigorúbb környezet-előírások és –rendszerek  lépnek hatályba, melyeket a küszöbállamokban is keményen betartatnak. A piacgazdasági-technológiai eszközök (CDM, nemzetközi emissziókereskedelem, stb.) általi szabályzást igenlik. Ugyanúgy egy Észak-Dél technológiai transzfért, mely a fölzárkóztatási fejlődést lerövidíti.

Fázisváltás

Az ökológiai válságból való kiutak ideáit, ennek a koncepciótípusnak a szerzőNői, sem voluntarisztikus kívánságképek formájában képzelik el. Reális lehetőségekre és ambivalens tendenciákra utalnak, melyekre egy társadalmi transzformáció vagy egy individuális átállás stratégiái épülhetnek. Ezekhez tartoznak, többek között:

  • a kulturális erózió stabilitás-föltételei és az iparkapitalista fejlődésút normatív magától értetődései. Ökológiai és más krítistapasztalatok által, pl. a tudományos-technikai haladás és gazdasági növekvés jóléti és biztonsági ígéreteiben való hit törékennyé válik. A viszonyok tendenciózusan „megérettek” az alternatív diskurzusokra (vö. 9.fej. Reflexív modernizálás; 10.fej. (Re)produktivitás).
  • A gazdasági-technikai szerkezetváltással a természet ez idáig „csak” reproduktívként leértékelt (szociálisan női) minőségei és teljesítményei az értékesítési folyamatban tendenciózusan produktívként fölértékelődnek. Ez által esélyek tárulnak föl, ezeket gazdaságilag is egyenértékűként kezelni (vö. 10.fe. (Re)produktivitás).
  • A személyes életvitel konzumista és karrier-irányult vezérképei a kisebbségek öko-kulturális innovációinál elhalványulnak. Ők az öko-innovatív vállalkozókkal piacokat nyithatnak meg az ökológiailag korrekt termékek, a saját- és az alkalmazotti munka új kombinációi, az ökológiailag romboló fogyasztás és növekedéstébolyán túli értelmes élet „forráskönnyű” formái számára (vö. 11.fej. Kultúraváltás ).
  • A neoliberális privatizáció visszaszorításának tendenciái a városi művek rekommunalizálásával, különböző particív eljárások polgár-részvétellel, fair kereskedelem, a piac állami alakítása öko-technológiák támogatásával - mindez egy közeledő alternatív reguláció elemei (vö. 12.fej.)

Az ilyen folyamatokat lehet alakítani, erősíteni, tudatosítani, fölértékelni. Ezzel a kitűzött új, mint egy tendencia tovább vitele, mely már a régi ölében beindult. A mód: progresszív trendekre rákapcsolódni, sok más innovációra, melyek imitációval lassan szétterjednek. Mint a múlt nagy korszakváltásainál, a kortársak először félreértelmezik és a nagy transzformáció elemei csak a történelmi visszatekintés útján lesznek fölismerhetők.

A fordulat egy ilyen fokozatos folyamatában, a szerzőNők számára, főleg két út jelentős:

  • Az „alulról” jövő impulzusok és fejlesztések a döntőek, az alacsony küszöbű, de irányában biztos sok apró lépés vezethet ki a megszokott rutinból. Ide tartoznak a már említett alternatív projektek, kezdeményezések, közösségek, ugyanúgy az individuális átállók, akik, mint fogyasztók és vállalkozók egy lelassított és kacatmentesített élet új kulturális vezérképeit valósítják meg, pl. egy poszt-növekedési ökonómia új piacát építik. Ezek az indítványok a kommunikáció, hálósítás, nyilvános diskurzusok útján, stb., stabilizálhatók és társadalmi kisugárzásuk erősíthető. Pionírszerepet főleg a középréteg és a funkció-elitek jómódúbb és műveltebb személyei vállalhatnak. Ők lehetnek egy új áruesztétika, egy új jóléti modell „trendsetter”-ei, irányadói. A kezdeményezések kulturálisan tovább építhetők, „öko-meggyőződést” nem föltétlen igényelnek, mert a különböző deficitérzésekre (időszűke, lelki üresség, ingerözön, stb.,) és vágyakra reakciót váltanak ki. Ám a jó példák kisugárzása önmagában kritikus tömegek elérésére nem elegendők.
  • Az ilyen alternatívák számára, a politikai reformok általi szociális föltételek javítása is végbe kell, hogy menjen, továbbá az átállások megkönnyítése. Ehhez tartozik pl. a szociális alapbiztosítás, mely a kereső-, saját- és polgármunka individuális kombinációlehetőségeit erősíti. Másrészt, rendpolitikailag is lehetséges kell, hogy legyen, az egyértelműen nem fönntartható innovációk betiltása. Ez ne bürokratikus döntés útján történjen, hanem egy vizsgálat után, amelyben a governance-elv szerint civiltársadalmi aktorok és érdekcsoportok is képviselve vannak. Egyes szerzőNők egy Great New Deal-t is helyeselik, mint az ökológiai befektetés és fölhalmozás módba való keynesiánus indukált beszállást, bár egy erős szociális összetevővel és növekedés-perspektíva nélkül. Mások utóbbit, a tőke-akkumuláció szükségessége okán, vagy a dematerializált növekedés lehetetlensége miatt, illúziónak tartják.

Ezenfelül, a politikai reformok általi szabályzásmódba való átmenet számára, az általános keretföltételek jobbítása szükséges: a politika primátusát helyre kell állítani, a pénzpiacokat erőteljesebben szabályozni, a rövidtávú profitirányultság uralmát visszaszorítani.

A szerzőNők a messzemenő szociál-ökológiai transzformációkhoz reális és potenciális aktorok széles spektrumát látják, az első koncepciótípushoz hasonlóan, mindenekelőtt a civiltársadalom berkeiben. Ide tartoznak a szociális mozgalmak, kezdeményezések, projektek, a 3. szektor szövetkezetei, stb. Mindeközben a civiltársadalom új internacionáléjáról is beszélnek. Fontosak a pionírok, mint az ökoérzékeny életstílusok irányadói, ökológiailag innovatív vállalkozóNők, etikusan és ökológiailag felelős fogyasztóNők. Szintén reménykeltők a pártok és óriásszervezetek politikai erői is.

Egy szociál-ökologiai fázisba való átmenetet a legtöbben konfliktusosnak látják, szociális harcok eredményeként. Bár a potenciális vesztesek ellenállását konszenzuális vagy részvételi indítványokkal preventíven csökkenteni lehet (pl. társadalmi konverzió-programokkal, a régi iparoknál). Hogy egy irányváltás „átcsapási pontja”, egy új fejlődésút felé, valóban bekövetkezett-e, az - az itt idézett szerzőNők egy része szerint - attól függ, hogy a megnevezettekből és más további aktorokból egy hegemónia blokk áll-e össze, mely egy ilyen, a „XXI. sz. Nagy Transzformációját”, mint projektet képes tovább vinni és, mint közérdeket hihetően képviselni. Ők a gazdasági, ökológiai és szociál-foglalkoztatási-politikai érdekek szintézisét vinnék végbe, ezzel politikai súlyuk nőne. Ezzel, ezen koncepciótípus szerzőNőinél is, a fordulat egy fokozatos folyamatának képe van túlsúlyban, egy (szociál)-ökologikusan vállalható fejlődésút felé. A rohamszerű, hatalombirtoklás utáni tudományos tervezésű fordulat kivitelezését elvetik. A cél: a kulturális hegemónia elérése.

 

  1. SZEMBENÁLLÁSOK: TÉMÁK, POZÍCIÓK, ÉRVEK

Bezárólag vázolunk néhány tipikus pozíciót, melyek a bemutatott indítványok főszereplőNői közötti vitákban merültek föl és vélhetőleg a szociál-ökológiai diskurzust, valamint a nyilvánosságot, a tudomány és a politika határterületein, hosszabb ideig meg fogják határozni. Eközben nemcsak a kiértékelt publikációkra korlátozódtunk, hanem az interjúkban, vagy a tudományos-politikai vitákban elhangzott érveket is figyelembe vettük. A bemutatás a „meztelen” argumentumok szisztematikus dokumentálására szorítkozik, az indoklások az előző szövegekben találhatók.

 

14.1 KAPITALIZMUS – PROBLÉMA, VAGY MEGOLDÁS? VAGY ALAKÍTHATÓ FORMA? VAGY?...

  1. a) A kapitalizmus keretein belül, az ökológiai kérdés megoldása nem lehetséges, mert
  • egy használati-értékszerű anyagi tervezést, vagyis az egész társadalmi reprodukciós eljárás tudatos alakítását követeli meg, ez azonban az önállósodott társadalmasítási és irányítási mechanizmusok, a tulajdon- és a versenyviszonyok, a spekulatív önállósodott pénzpiacok, stb., alapján ki van zárva. Még ha azt is föltételezzük, hogy a komplex modern társadalmak tudatos alakítása legalább csekély mértékben lehetséges, egy folytatólagos kapitalista fejlődés kockázatai túl nagyok, és a szerkezeti tanulóképesség behatárolt – ahogy ezt a nem régi pénzügyi és gazdasági krízis mutatja (vö. 4.fej. Ökoszocializmus, 5.fej. Értékbírálat);
  • egy növekedés nélküli társadalmi fejlődés-perspektívát és gazdasági dinamikát követel, ez viszont a kapitalista fölhalmozási dinamika miatt kizárt és a dematerializált, tisztán értékszerű növekedés, természetfogyasztás nélkül csupán illúzió (vö. 4,5 fej.);
  • csak globális mértékben gondolható el és az ún. 3. világ fölzárkózó, ipari kapitalista fejlődése az 1. világ megfelelő növekedés-visszavétele nélkül ökológiai katasztrófába vezet;
  • végül a nyugati modernitásba beleírt természet uralmi-kizsákmányoló viszonyának megszüntetését követeli meg. Ami éppen a kapitalista racionalitás, instrumentális-praktikus természetviszonyának a bázisa (vö. 2.fej. Uralombírálat, 3.fej. Szubszisztencia, 5.fej. Értékbírálat);
  • az egyszerű „csak-így-tovább”, a kiélesedő problémák fenyegetése miatt nem engedhető meg, a civilizáció-romboló konfliktusok (forrásháborúk) veszélye nő. Ami ma, mint a nyugati kapitalista „civilizáció vívmányai” sokak számára attraktívként hat, pillanatok alatt elillanhat (vö. 2-5, 12 fej.);
  • ilyen körülmények között, a ma még többségileg nem elfogadott, ignorált alternatívák (pl. a szubszisztencia) egyetlen praktikábilis, már elgondolt és részben kipróbált „mentőcsónakok” lehetnének.

(b) Csak az adott modern kapitalista kereteken belül ésszerű az ökoválság megoldásáról gondolkodni. Mert:

  • A mások által okozónak bélyegzett, ellentmondásos és elismerten kockázatos viszonyok a modern társadalomépítés alakítható formái egyáltalán. Ha a tárgyilagosan, szisztematikusan közvetített társadalmasításon (tőke, piac, hitel és más értékgazdasági kategóriákon) túl akarunk lépni, ez csak az elő-modern, közösségi, bornírt, statikus viszonyokba való visszaesést jelentené. A természeti források értékesítésére, mint „öko-tőke”, szociálisan és ökológiailag beágyazva is elképzelhető, mikor pl. az ökológiai és regionális érdekképviselők a tőkeértékesítési társaságokban arányosan együtt dönthetnek (vö. 8.fej. Evolúciós szociálökonómia).
  • A súlyos ökológiai kockázatok fenyegetéseivel szemben más választásunk nincs, mint a „technológiai-forradalmi” megoldás útján menni, mely a kapitalizmusra valamilyen módon testre szabott. Egyszerűbb a technológiát megváltoztatni, mint az embereket és a társadalmat átgyúrni, vagy más veszélyes kísérletekbe belevágni. Egyébként is, parlamentáris rendszerben, az olyan megoldások, melyek az igények és szokások ilyen durva, hirtelen változtatását kényszerítenék ki, demokratikusan nem érvényesíthetők (vö. 7.fej. Ökológiai modernizálás).
  • Hogy egy szociális-ökológiai útra való belsőkapitalista átállás nem kötelezően illúzió, azt a modern kapitalizmus történelme és szocio-földrajzi variabilitása mutatja. Másrészt a történelem azt is igazolja, hogy az államosítások, központi tervezés, stb., a természettel való ökológiailag romboló bánásmódot semmi esetre sem szünteti be, ennek inkább az ellenkezője az igaz (vö. 7,8.fej.).

 Bár, mint az a) állítja, a döntő ökológiai probléma a gazdasági növekedés. De egy poszt-növekedési ökonómia, a mi gazdasági rendszerünk alapvető keretein belül, éppenséggel lehetséges. Piacok, vállalkozók, fogyasztók, innovációk egy kulturális fordulattal való kölcsönhatással, egy ilyen zsugorodó gazdaságban is „funkcionálhatnak”. Néhány intézményt párhuzamosan meg kell változtatni; a pénz, a kamat, a hitel szabályozása is másképp kell, hogy történjen. Ehhez azonban a jelenlegi társadalmi rendszer alapjait nem szükséges megváltoztatni (11.fej. Kultúraváltás).

(c) Fáradtságos, elvont-akadémikus módon, a „rendszerkérdés” miatt civakodni. Jobb kézzelfogható megoldásokat kifejleszteni, melyek, bár nagyobb irányítási kapacitásokat igényelnek, de az adottak keretein belül megvalósíthatók. Hogy ez így van-e, a gyakorlat meg fogja mutatni. Ha sikerül, a kapitalizmus (vagy ami belőle akkor még megmarad) egy jövőesélyt jelent - ha nem, „rendszerváltás” szükséges. (Amikor nyakunkig ér a tenger?RS). És mivel láthatólag a rendszert sokan megtartásra érdemesnek tartják, a fenyegető veszély, hogy összeomlik, ösztönző kell, hogy legyen fenntartására, a modern kapitalista társadalmak játéktereinek a végsőkig való kifeszítésével.

Valójában az ellen, hogy a kapitalista profit és értékesítési logika, globális mértékben, egy ökológiailag fenntartható fejlődéssel összeegyeztethetetlen lenne, sok minden szól. Ám pontosan nem tudhatjuk, és egy rendszerváltáshoz elegendő hatékony hatalom sem áll rendelkezésünkre. Ezért egy kettős stratégiát kellene követnünk. Egyrészt politikai nyomás útján, radikális politikai reformokkal, szociális-ökológiai projektekkel a gazdasági rendszer ökológiailag kockázatos, rövidlátó, spekulatív dinamikáját megszelídíteni, beágyazni és ezzel a reál létező kapitalizmus ökológiai határait kitolni. Ezzel együtt az aktorkonstellációkat és cselekvési föltételeket úgy kell megváltoztatni, hogy, adott esetben, mélyen szántó rendszerváltoztatások lehetővé váljanak (12.fej. Alternatív szabályzás).

  1. d) Az ökológiai kérdést, mint kapitalizmuskérdést, tematizálni téves útra visz. Valójában az ökoproblémát a kapitalizmus mechanizmusait átszövő szerkezetek, racionalitások, gondolkodási- és magatartásmódok okozzák, ill. mélyebben fekszenek és régebbi eredetűek: uralom általánosságban, instrumentális természetviszony, az ember/társadalom elválasztása a természettől - ilyen dichotómiákban és hierarchikus logikákban való gondolkodás egyáltalán (2.fej. Uralombírálat, 3.fej. Szubszisztencia).
  2. e) Az ökoválságból rendszerimmanens társadalmi kiutak speciálisan esetleg elképzelhetők, ám ezeket keresgélni, ezekről vitázni, ezekért elkötelezni magunkat nem kifizetődő. Ezt a rendszert elvetni, más okok is léteznek, mint pl. a növekvő egyenlőtlenségek és igazságtalanságok, melyeket a rendszer kényszerűen kitermel.

 

14.2 GAZDASÁGI NÖVEKEDÉS – IGEN VAGY NEM, LEVÁLASZTVA  ÉS SZELEKTÍVE, VAGY IDŐSZAKOSAN…?

  1. a) Állandó növekedés egy véges bolygón az ökológiai problémák fő oka (vö. 4.fej. Ökoszocializmus, 11.fej. Kultúraváltás). Ezt legalább a fejlett ipari államokban le kell állítani, mert

 

  • egy dematerializált növekvés, megkerülhetetlen fizikai okokból, a jövőben sem lehetséges. Ha ugyan egy tovább folytatódó szétválasztás és méregtelenítés stratégiái léteznek vagy kifejleszthetők is, túl soká tartana, ha ezeket világszerte a megfelelő mértékben elterjesztenék.
  • a fejlődő és a küszöbállamoknak történelmileg indokolt joguk van a fölzárkózó-iparosító gazdasági növekedésre. Mi tehát zsugorodni kényszerülünk, hogy a szükséges gazdasági növekedés negatív szaldóját elérjük.
  • a gazdasági növekedés amúgy sem hoz – az ún. fejlett államokban már elért – életminőség- és elégedettség-küszöbszint fölötti emelkedést. Inkább az ellenkezője igaz.
  • különben a termékenkénti forráshatékonyság általi nyereségeket az összességében emelkedő fogyasztás (rebound-effekt) elnyeli.
  • az ún. minőségi növekedés sem – pl. a képző- és kultúrszektor kibővítése által – ökológiailag „ártatlan”, mert pl. az így alkalmazottak jövedelme a fogyasztásra fordítódik, továbbképző távutazásokra (Elefánt-kihalás-fórum, Dél-Afrika, Fidesz 2016.RS)
  1. b) Az olyan növekedés nem probléma, amely egy specifikus, ökológiailag motivált cselekvésigényt kelt. Ez ökológiailag csak bizonyos körülmények közötti problémás, melyek azonban változtathatók (A rendszer modernizálása, 7,8. fej.). Mivel:
  • Általában egy rendszer növekedése – nemcsak a gazdaságié – nem egy örök tendencia, hanem egy átfogó növekedéshatékonyság-összefüggés momentuma. Ez oda hat, hogy a növekedés valamikor úgyis mérséklődik. Mivel ez az átcsapási pont mesterségesen nem hozható előre, cselekvéskényszer sem áll fönn.
  • Az utóbbi 200 év magas gazdasági növekedése történelmileg egyedülálló, a fosszilis energiahordozók kapitalista használatának egy kísérő jelensége. Elapadásával a növekedési probléma magától megoldódik.
  • A növekedési probléma a gazdaság gyors szerkezetváltozásával (ipariból szolgáltató társadalomba) föloldódik. Mivel utána a gazdasági fejlődés további stádiuma nem képzelhető el, egy új növekedéshullám sem jöhet. És a szolgáltatások amúgy ökológiailag elviselhetők.
  • A növekedés csak akkor súlyosbítja az ökológiai válságot, ha a természettel való anyagcsere minőségében, ökológiailag problematikusan inkonzisztens. Ezt kell megváltoztatni. A növekedésről való lemondás az ökológiai problémákat nem oldja meg, mivel ezzel csak a növekmény marad el, az anyagforgalom zöme továbbra is „hibásan” folyik tovább.
  • -ban évek óta nő a forrástermelékenység (tehát a természetforrás egységenkénti árfüggő értékteremtése), gyorsabban, mint a GDP.
  1. c) A gazdasági növekedés belátható időkre nélkülözhetetlen, legalábbis szelektíven és mindenek előtt, mint minőségi növekedés. Egy szociál-ökológiai átépítés csak egy növekvő GDP-vel lesz lehetséges, a növekedés korlátozása csak akadályozná (8.fej.: Evolúciós szociálökonómia).

A következő évtizedekre egy szociálisan-ökologikusan irányított, szelektív és minőségi növekedés nélkülözhetetlen, mert:

  • Az egész termelő- és életmód, az infrastruktúra, az anyag- és energiafolyamok alapos átépítése óriási befektetéseket és munkaráfordítást követel, tehát GDP-emelést.
  • Ugyanezt a szociális célok (teljes foglalkoztatás) is – különösen a továbbképzésben való foglalkoztatás, a szociális szolgáltatások – vagy magasabb bérek, stb. Ha több ember alkalmazotti munkához kell, hogy jusson, anélkül, hogy a többiek ennyivel kevesebbet keressenek, ez óhatatlanul GDP-kérdéssé válik.
  • Ezért a gazdaság és a társadalom szociális és ökologikus átszerkesztése, egy hosszabb időre, a GDP növekedéshez lesz kötve, világszerte, a fejlett országokban is. Ez a leggyorsabb, gazdaságilag és politikailag egyetlen reális út, egy új természetbarát gazdaság- és életmód infrastrukturális és technikai alapjait 7 mrd embernek megteremteni.
  • Ha az a) pozíció igaz is lenne, ez a belátható időben, demokratikus úton nem kivitelezhető, mivel a nem-növekedés túl sok társadalmi hatásmechanizmust és érdeket érint. A növekedéstől való tudatos lemondás, egy természetbarát gazdaság prioritásáért, igen föltétel-gazdag: szociális biztosítás, a konkurencia- és teljesítmény-nyomás, valamint a szociális egyenlőtlenség lebontása; az anyagi igényszerkezet változása, munkaidő-rövidítés, az érték további kapitalista értékesítése elvetése. Először egy kulturális fordulat szükséges, és sok reform, melyek a társadalmi intézményeket, főleg a szociális rendszereket a növekedéstől leszakítja.

 

14.3 IDŐSZŰKE: ALAPVETŐ TÁRSADALMI TRANSZFORMÁCIÓ – IGEN VAGY NEM?

  1. a) Az ökológiai probléma nyomása nagy és a valamennyire fájdalommentes megoldások időablaka egyre keskenyebb, köszönve a klímaváltozásnak, a küszöbállamok ipari fölemelkedésének, stb. A katasztrófa mindenkor lehetséges.

Ezért a gazdasági válságot egy zöld technológiai forradalomra esélyeként kell kezelnünk (7,8. fej. A rendszer modernizálása). Lehetőleg gyorsan, mert egy ilyen átépítés fölfutása időt igényel, hosszabb befektetési ciklusokhoz kötött, stb. Ehhez óriási társadalmi innovációkat kell mozgósítani. Ezeket nagyon túlterhelnénk, ha a társadalmi viszonyok – melyet egyesek az ökoválság okának tartanak – kiszámíthatatlan fölforgatását is előidéznénk. Mi a kapitalizmus Marx által megjelölt képességére kell, hogy támaszkodjunk, mi szerint az anyagi termelőerők folytonosan forradalmat élnek át. Ebben kellene mind megegyeznünk, pl. egy „Green New Deal” keretein belül, az anti/nem-kapitalista transzformáció híveivel is. Ők fontolják meg, hogy épp az ő jövővízióik számára szűkülnek be a játékterek, ha kaotikus viszonyok lépnének föl. Terveikre később is sor kerülhet, miután először a technológiai forradalommal a legrosszabbat, a klímakatasztrófát, minden szociális és politikai mellékhatásával, elhárítottuk. Ezek a társadalom átépítési tervek, éppen azokat az innovatív vállalkozói erőket ijesztenék el, melyeket egy zöld ipari forradalom végett mozgósíthatnánk.

  1. b) Éppen, mert az idő sürget és óriási a cselekvéskényszer, megoldásokat kell keresnünk, melyek az ökoválság valós okait felszínre hozzák:

A kapitalista viszonyok, melyek a növekedési kényszert létre hozzák, először változtatandók meg. Eddig a környezet-terhelés (pl. a CO2) csökkentése bizonyítottan csak akkor volt eredményes, ha a gazdasági növekedés akaratlanul is negatív volt – krízisek idején és a posztszocialista társadalmak ipartalanítása/transzformációja idején (az „ivartalanítás” után milliók kerültek az utcára, de milyen jó volt, hogy lenyelték azt a kis CO2-őt? RS). A technológiai forradalmak, magukban véve, összegezve, éppen olyan csekély tehermentesítést eredményeztek, mint a nemzetközi szerződések. De mivel a növekedéskényszer a kapitalizmuson belül nem kapcsolható ki-be, az ezt kiváltó meghajtó erőket és dinamikákat kell leállítani.

Ezen fölül, a fosszilisről a dekarbonizált-szoláris energiahordozókra való, megkerülhetetlen áttérés, egyébként is a társadalmi termelési módok alapvető változását hozza magával (decentralizált, regionális gazdaságok). Ezek céltudatosan a fosszilis kapitalizmus formái ellen irányulnak, a tér és az idő globális kompressziója, központosítása ellen. A fosszilis korszak vége – „Green New Deal-lel” vagy anélkül – a az általunk ma ismert kapitalizmusra hideg zuhanyként fog hatni (Altvater).

14.4 A CÉLOK ÉS TARTALMAK KOMLEXITÁSA  – ÁTFOGÓ ALTERNATÍV VÍZIÓ VAGY ÖKO-KÖZPONTÚ ELGONDOLÁS?

  1. Az ökológiai kérdés megoldhatóságának koncepcionális terve a társadalmi fejlődés egy átfogó jövővízióba beágyazandó, más egyenjogúsítási célok követésével. Ez elméletileg legitim, mivel az ökoválság multikauzális eredetű, ill. más társadalmi bajok közös gyökere (pl. az uralom különböző formái, az ún. reproduktív leértékelése – 10.fej. (Re)produkció). Ez a gyakorlatban azért is ésszerű, mert csak így, és nem elszigetelten, az érintettek és aktorok nagyobb köre, továbbá különböző miliők szólíthatók meg, ill. mobilizálhatók. Ezzel egy szélesebb szövetség, vagy egy hegemón blokk esélyei is növekednek, szociális-ökologikus átépítés céljából. Ezért a társadalom-változtatás közös, átfogó céljai koncepcionálisan és nyilvánosan is megjelenítendők.
  2. Egy elgondolást nem kellene túlpakolni és ezzel komplikálni. Elég, hogy csak az ökológiailag szükségest tartalmazza és ne a szociális-egyenjogúsító kívánságokat. Az ökológiai kérdés jelentősége és logikája önmagából adódik. Egy koncepció pragmatikusan a környezetkérdésre és –politikára, alkalmas irányítási eszközökre, stb., kell, hogy irányuljon. Az ökológiai alakítás nemkívánatos szociális mellékhatásait a szociálpolitikában kell megtárgyalni. Egy (szociális)-ökológiai átépítő koncepció céljai minél átfogóbbak, a megfelelő transzformációs folyamatot annál nehezebb irányítani és alakítani.
  3. Bár minden problémára, mely esetleg az ökoválságot súlyosbítja, nem kötelező egy megoldással előállni, a nem-ökológiai keretföltételek fontosak, ha az öko-problémák gyakorlati megoldásához és elfogadtatásához funkcionálisan nélkülözhetetlenek, és késznek kell lenni, azokon aktívan dolgozni. Ez elsősorban a javasolt indítványok szociális következményeit érinti. Ezek legalább a szociális egyenlőtlenségeket ne növeljék (9. fej. Reflexív modernizálás, 12.fej. Alternatív szabályzás) és ne a gyöngébb szociális csoportok kárára történjék. Ehhez pl. a környezetfogyasztás piacalakú szabályzásánál előre kompenzációkat kell eltervezni.
  4. Elgondolások vagy víziók, különösen, ha radikális változtatási igénnyel lépnek föl, ne csak a pozitív célkitűzésekre szorítkozzanak. Kézenfekvőként azt is meg kell fogalmazni, hogy az ellátás, a konszenzus- és bázisdemokrácia a mindennapi életben hogyan működjenek, hogyan lehet a működés, a teljesítmény, a hatékonyság most hiányzó kényszereit, fegyelmezéseit és ösztönzéseit pozitívan helyettesíteni. Különben az a veszély fenyeget, hogy ugyanolyan illúzió- és hit-csapdába esünk, mint pl. az NDK átlagpolgárok 1990-ben, hogy a pozitív és a problémamentes magától értetődő marad (esetünkben a szociális biztonság) és az új, csak valami ráadás, és semmi kioltódás. Ezért az önigazgatás, az egaliter elosztás, a konszenzus- és bázisdemokratikus kezdeményezések történelmi és aktuális tapasztalatait kritikusan reflektálni és földolgozni kell.
  5. Ilyen konkretizálásokra most nincs szükség, erre később is lesz idő, és sok mindent ma még nem kell előre látni. Ezen kívül, egy ilyen óhaj elégtelen szociális képzelőerőről és bizalmatlan emberképről tanúskodik. (Egy tucat bringám lopták el az évek során, ne legyünk előítélettel, várjuk meg, mit csinál az oroszlán a báránnyal, RS). Egy más kiindulópont jobb: Ha elidegenedés, hierarchia, elnyomás már nincsen, akkor olyan sok önmotiváció, kreativitás, önszervezés születik, hogy a speciális ösztönzők fölöslegessé válnak.

 

14.5 TÁRSADALMI FOLYAMATOK TUDATOS ALAKÍTÁSA – LEHETSÉGES ÉS SZÜKSÉGES?

  1. a) A szociális-gazdasági reprodukció anyagi használatszerű céljai és folyamatai, tudatos alakítás nélkül, az uralhatatlan mellékkövetkezmények, mint az ökoválság, nem kerülhetők el és nem gyűrhetők le. Egy ilyen tudat akkor is lehetséges,
  • ha a gazdasági és szociális élet áttekinthető egységekben szervezett és/vagy
  • diskurzívan közvetített termeléscélok és társadalmilag beágyazott piacok révén irányított, vagy
  • ha egy társadalmi tervezés/keret-irányítás létezik és az egyes területek nincsenek egymástól fallal elválasztva, amire a modern IKT lehetőségei is használhatók (vö. 4. fej. Ökoszocializmus).
  1. b) A tudatos társdalomalakítás a komplex modern gazdálkodásban nem, vagy csak nagyon korlátozottan lehetséges, vagy egyáltalán nem lehetséges. Az áttekinthető közösségektől eltérően, főleg elvont értékkategóriák és területspecifikus médiumok által szabályozódik. Bár a politikai irányító kapacitás növelése elgondolható, és ezzel a gondoskodás-, az okozó-, a biztosításelvek érvényre jutása jobban erősíthető, a kockázatok csökkenthetők (vö. 9. fej. Reflexív modernizálás), ám az ilyen szabályozások borotvaélen való táncolást jelentenek, ha nem akarjuk a hatékonyságot, az innovációt, a vállalkozási szabadságot aláásni és a bürokráciát fölfújni (7. fej. Ökológiai modernizálás, 8. fej. Evolúciós szociálökonómia).
  2. c) A társadalmi folyamatok tudatos irányítása a jelenleg uralkodó társadalmi viszonyok mellett (értéktársadalmasítás, stb.) csak részben lehetséges. Ilyen körülményeknél legfeljebb az ellenhegemón erők erősítését, bizonyos ökológiai kockázatokat csökkenthetünk és a társadalom reflexívpotenciálját konfliktusok és tanulási folyamatok révén megemelhetjük (2,4,5,12. fej.).
  3. A KORSZERŰ ÁRAMLATOKAT MEGTÖRNI, ERŐSÍTENI, VÁLTOZTATNI?

Ebben a könyvben az ökológiai válság megoldás-útjait, ill. jobb földolgozását taglaló gondolkodási irányait mutattuk be, melyek a társadalmi okok specifikus nézeteit tartalmazzák. Fölfogásaik és kritikáik, az ökoválság elemzésében, sajátos haszonnal bírnak és ezért nem mellőzhetők. Saját szemszögükből – különböző konkretizált fokozatokban – új társadalomszerkezetű alternatívákat építenek föl, melyekben az ökoválság földolgozására, ill. egy tartós, hordképes társadalmi természetviszony kialakítására jobb helyzet lenne.

Most ezeket az alternatív indítványokat, a modern társadalom eddigi egyes alapáramlataival való viszonyításával – reprezentáció, anonim irányítás, individualizálás és állandó innováció – pozícionáljuk (15.1). A fundamentalista kritikusok az ilyen fejlődések java részével, többé-kevésbé szakítani akarnak, míg a modernizálók az eddigi modern szerkezeteket még jobban modernizálnák. Ám úgy a radikális elvetésükből, mint a teljes elfogadásukból – mintegy fordított következtetéssel – a társadalom bizonyos igényei veszélyeztetése következik. Ezen „fehér foltokat” mutatjuk most be, először a fundamentál-kritikusok csoportjában, majd a modernizálóknál (15.2). Ám a „fázisváltó” csoportnál is maradnak nyitott kérdések, melyeket ezen alaptörekvések és antitézisek szintézisével, sajátmódon, megválaszolni .

 

 

 

Szólj hozzá!

11 TÁRSADALOMMODELL/ÖSSZEGZÉS I

2017. május 15. 08:54 - RózsaSá

ÖSSZEGZÉS: POZÍCÓK ÉS SZEMBENÁLLÁSOK

 

13 POZÍCIÓK

Miután az egyes koncepciókat átvettük, most tömörebb, általánosítottabb közlésekre térünk át. Mi a jellemző a három koncepciótípus (A,B,C) kérdéseinkre adott válaszaiban? Mindeközben a koncepciókra csak röviden utalunk. Lássuk ismét a három kérdést, melyekkel az indítványokat ütköztettük és amelyek szerint a szöveget fölosztottuk:

  • Miben látják az ökológiai krízis okait?
  • Ehhez milyen megoldásjavaslatokat, alternatívákat, víziókat fejlesztenek ki?
  • Ezek milyen utakon, stratégiákkal és mely aktorok által kerülnének megvalósításra?

 

13.1 AZ ÖKOLÓGIAI VÁLSÁG ÉS OKAI

A vizsgált koncepciók, az ökológiai válság diagnózisának tekintetében, legalább három pontban mutatnak teljes megegyezést:

Először: Az ökoválságot, mint igen komoly, a bolygónkon való civilizált együttélés fenyegető problémáját fogják föl. A legnagyobb ökológiai kihívás a fölmelegedés. Az ökoválság problémáit és fenyegetéseit különböző síkokon látják megjelenni:

  • mint az emberiség létalapjának közvetlen fizikai fenyegetését, tehát a Föld azon tulajdonságait és használati funkcióit látják veszélyben, melyek a bolygót az emberi faj számára lakhatóvá teszik és egy civilizációt engednek szárba szökni.;
  • szociális és gazdasági területen, ahol a fönnálló (globális) szociálökonomikus egyenlőtlenségek kiéleződnek, amely az ökológiai problémát a maga részéről tovább súlyosbítja;
  • a gazdagabb északi ipari államok lehető reakcióiban, amit ezek a két hatás gazdaság- és életmódunkra (különösképp az american way of life) való következmények „kivédésében” és a globális dominanciájuk érdekében tanúsítanak;
  • a nyugati modernitás civilizációs vívmányai veszélyeztetésében. Itt gondoljunk a nyersanyagokért folytatott háborúra, vagy a klímamenekültek áradata ellen kiépülő biztonsági rendszerekre.

 

Másodszor: Az ökológiai problémák észlelésénél a meghatározó ismeretelméleti pozíciót, mint „mértékletes konstruktivizmust” írhatnánk le. Vagyis a szerzőNők abból indulnak ki, hogy az ökológiai problémának nevezett jelenség érzékelése és minősítése a megfigyelő érdekeitől, kulturális gondolatmintáitól függ. Ezért szociálisan és kulturálisan konstruált, önmagában nem objektíven adott és tisztán természettudományosan nem ragadható meg. Ugyanakkor a problematikus jelenségek kemény egzisztenciális-reális magja, semmiképp csak tudatunkban és diskurzusainkban létezve, relativizálódik.

Harmadszor: A szerzőNők nem vonják kétségbe, hogy az ökoválság antropogén jelenség. Ez semmiképp sem magától értetődő, ha meggondoljuk, hogy röviddel ezelőtt a klímaváltozás még a tudományban is vitatott volt. Néhány szerzőNő számára egyébként is az emberi-„uralmi” természeti beavatkozások elért mértékénél a társadalmilag okozott és a „természetes” katasztrófák éles megkülönböztetése többé nem lehetséges. A továbbiakban a vélemények abban térnek el, hogy a társadalomban, ill. ennek a természettel való metabolizmusa módjában mi váltja ki ezt a válságot, milyen – egy szélesebb, nem lineáris-kauzális értelemben vett – kiváltó okot lehet a krízisért felelőssé tenni.

Fundamentális bírálat: A rendszer, mint probléma

Az A koncepciótípus diagnózisára jellemző a megállapítás, hogy az ökoválság a társadalmi rendszer kapitalista modern konstitutív jellegeiben (patriárkális, gyarmati…) gyökerezik. Az okok bizonyos módon ezen társadalomtípus „alapjaiba” vannak beágyazódva. Kiindulópontul vehetők a társadalmat fundamentálisan, átfogóan, összességében érintő viszonyok. Ezek itt, a társadalom és a természet válságos viszonyának egyfajta „végső okai”. Ez a hatás különböző megjelenési formáin át közvetítődik – mint a szociál-gazdasági „alapviszony” (tőke), ezzel összefüggő uralomforma (patriárkátus), racionalitás- vagy kulturális minta, utóbbi által meghatározott szociális karakterek vagy igényszerkezetek, stb. Ezek az indítványokban különböző értékelést kapnak és többnyire nemcsak az ökoválságban „illetékesek”, hanem más krízisekben, visszás állapotokban, nem-emancipált viszonyokban is. Bár ebben a koncepciótípusban az ökoválság lényeges szerepet játszik, de inkább járulékos és nem nagyon meglepő kifejezési formának számít; a nyugati kapitalista rendszer már korábban ismert veszélyességének, idejemúltságának egy további bizonyítéka. Mindezért főleg – az egyes szerzőNők és koncepciók által – különbözőképp súlyozva, értelmezve és összekapcsolva – az értéktársadalmasítás, tőkeviszony, indusztrializmus, uralom és az ezekkel összefüggő kulturális és racionalitásminták és szubjektumformák felelősek. Megkísérelve, ezen szerkezetek és rendszertulajdonságok természetromboló hatásait közös nevezőre hozni, az alábbi, tapasztalatilag közelebb meg nem indokolt, elképzelés fogalmazható meg:

Társadalom belüli, rendszerimmanens uralmi formák, egy szellemileg-kulturálisan mélyen bevésődő és praktikusan az ökonómiát, a tudományt és a technikát, stb. befolyásoló uralmi természetviszonyt implikálnak vagy határoznak meg.

/A „természeturalom”, Christoph Görg szerint (vö. 2. fej.) a természet kihasználása, valamilyen sajátossága és önértéke elismerése nélkül./

Ez a természetviszony, mint az ökoválság oka, többnyire két metaforával kerül leírásra. Először az önérték, az önlogika és a másság, valamint az érzékelhető-konkrét természet-sokrétűséggel, mindenekelőtt az élővel szembeni ignoráció és tiszteletlenség. Ez implikálja, vagy ebből következik a természet egydimenzionális, instrumentális látásmódja, mint pusztán forrás vagy lejtő és az ennek megfelelő uralmi-kizsákmányoló, praktikus természettel való bánásmód. A másik metafora ezen természetviszony dinamikus szemléletére vonatkozik.  Ez az uralmi természetviszony folytonosan és korlátlanul kiterjedő reprodukciója, főleg a természet, mint áru értékbehelyezése (-) növekvő alakjában. Mindkét aspektus ökológiai romboló hatásában kölcsönösen föltételezi egymást, az egyik a másik kifejeződési formájaként és következményeként tekinthető.

Egyes szerzők, ebben az általánosságban, az ökológiai visszásság gyökereit már az európai civilizáció bölcsőjében vélik látni. A két aspektus jelenlegi veszélyességét a természeturalom elért mértéke adja. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a globális ökológiai és szociális következményekre ugyanolyan uralmi logikával reagálnak, mint amilyen azokat létrehozta (forrásháborúk, önös reakciók, stb.) Ezek a nyugati társadalmak belsejében civilizáció-romboló hatással járnak.

Ezzel a túlnyomórészt közös háttérrel összefoglaljuk fundamentál-kritikus, a modern társadalom ökoválságáért felelős szerkezeti elemeket, anélkül, hogy a koncepció-tipikus hatásmódokra és kölcsönhatásaikra kitérnénk.

A munkamegosztásos, árutermelő társadalmakra jellemző értéktársadalmasítás – többek között – két szempontját idézzük.

Először: Az árucserében a használati értékek érzékelhető sokféleségének végbevitt reálabsztrakciója, az érték-ekvivalencia egy mennyiségi mértékre való redukciója a természethez való viszonyt is meghatározza. A természetes sokrétűség minőségét elvonatkoztatják. Az akkumulációs és cserefolyamatokban az érték anyagi hordozójára degradálják. Az árutermelés ugyanazon logikája az egyéneket is a használati értékek érzékelő fogyasztóira és az érzéktelenített áru- és csereszubjektumaira választja szét, akik csak a pénzoutput maximalizálásában érdekeltek.

Második aspektus: az irracionalitás, habár ez egyes árutulajdonosok tudatosan és racionálisan cselekednek a piacon. Ám a sokak cselekedeteinek eredménye, vagyis a társadalmi összefüggés, az egymástól függetlenül cselekvő priváttermelők körülményei között keletkezik, azok háta mögött, szándékaikat keresztül húzva. Az egész mozgásának ilyen irracionalitása megakadályozza, vagy erősen gátolja a természetviszony tervezését és irányíthatóságát. Az erre épülő tőkeviszony, immanens önvonatkoztatásával (Marx: „pénzt fialó pénz”), korlátlan fölhalmozó dinamikájával, belső és külső földfoglalásával (-), a nyereségesebb befektetés-lehetőségek utáni hajszában egész sor visszafordíthatatlan és ellenőrizhetetlen természetromboló tendenciához vezet. Ezeket a tőke ezen nyerészkedő önértékesítésre való gátlástalan törekvése során olyan metaforával jellemzik, mint „minden természetes korlát áthágása”, mert a természetkisajátítás egyoldalú és rövidtávú hozamkritériumoknak van alárendelve és ezzel az emberi civilizáció létalapjait veszélyezteti.

A kapitalista akkumulációs dinamikából eredő munkatermelékenység emelésének kényszere, ill. a növekedés-imperatívusz emelkedő természetfogyasztással jár, természeturalmat követel, a természet tetszőlegesen hozzáférhető anyaggá való diszkvalifikálásához vezet, annak határait ignorálja, a természetet forrásként és lejtőként használja. A kapitalista globalizációval egyúttal ökologikusan konzisztens és szufficiens szubszisztenciakultúrákat zúz szét, főleg a globális Délen, de Északon is. A kapitalista akkumulációs dinamikából eredő és funkció módja szerint az egész társadalomba beültetett növekedéskényszer egy véges planétán, (még) növekvő népességgel, óhatatlanul vaskos ökológiai határokba kell, hogy ütközzön, mivel az anyagtalanított, ökológiailag semleges növekedés teljesen illuzórikus.

A (modern) patriárkátus elválaszthatatlanul össze van kötve a modern kapitalista árutermeléssel. Az ökoválsághoz való „járuléka” a természet és a nők teljesítményeinek gazdasági-szociális leértékelése és az értékesítési összefüggésből való kihasítása és kiszorítása. Ezzel bizonyos gondolkodási módok, praktikák, haladás-elképzelések függnek össze, melyek tendenciája, hogy az életet és teremtőNőit imitálják, a nőket és a természetet helyettesítsék. Ez történelmileg egy háborús, nomád és gyarmatosító haladásnak felel meg (és ebből ered) – egy ápoló, előre-gondoskodó és megtartó gyakorlat helyett.

Más szerzőNők szerint a kapitalizmus és a patriárkátus csak két lehetséges forrása a társadalmi uralomalakiság átfogó okának. Az uralom éppenséggel ökoproblémákat szül, főleg két úton. Egyszer az uralomkonzúm útján, mértéktelen természetfogyasztással – szemben az uralommentes, kooperatív, egaliter társadalmakkal. Mert az uralom stabil reprodukálásához uralmi és elnyomási eszközöket, az uralkodóknak privilégiumokat, az elnyomottaknak kompenzációt kell előállítani és a súrlódási veszteségeket uralommal kell kiegyenlíteni. Ehhez újra egy uralmi, mechanisztikus természetértelmezést és viszonyt kell megfeleltetni, amely a természetet kihasználja - önértéke elismerése nélkül. Ez az európai modernitás technokrata természetigazgatásában lesz perfekt, lineáris optimalizálási elveiben és manipulálhatóságában, központosításában. Ez óhatatlanul a természet használata anyagi határainak átlépéséhez vezet, miközben a természetet egyre többször szétszedik és összerakják, az ökológiai sokféleség és stabilitás kárára. Az ökológiai károk ezen logika szerinti kitartó kijavítása a maga részéről ismét emeli a természetre való ráfordításokat…

Mindezen problematikus szerkezetek egy racionalitással és világnézettel járnak együtt, amely hierarchikusan elválaszt és szembe állít. Az embert nem, mint a természet egy részét értékelik, hanem mint kívülállót és fölötte uralkodót. A természetes életalapok szétzúzása közönyösen elfogadásra kerül, nem érzékelik sérülésként. Ez a racionalitás alakítja a tudományt és a technikát, mint lényeges eszközeit, amely egy élet-ellenséges technikai-gazdasági haladásban ölt formát. Eredménye: központosított, globálisan kiterjedő termelő és disztribúciós rendszerek, melyek világszerte kulturális és ökológiai sokféleséget nivellálnak.

A „jó élet” kulturálisan az emelkedő anyagi jóléttel lesz egyenlő. Önerősítő kapcsolatok keletkeznek a technikai-racionális ipari termelések között, az ezzel járó gazdasági-technikai szűkített gondolkodás dominanciája, a pszichikai hiányos állapotok és egy telhetetlen fogyasztás-irányultság között. Represszív, szociális és munkamegosztási szerkezetek csak elégtelen esélyeket nyújtanak az érzelmi alapigények (szeretet, védettség, elismerés) kielégítésére. Egy kompenzációs konzumirányultságot állítanak elő, melynek piacalakú megvalósítása ismét az ipari-kapitalista megagépezetet fűti föl. Ehhez egyre inkább hiányzik a fosszilis energia. A szűkössé váló források, élesedő környezetveszélyek növelik az autoriter, háborús tendenciák erősödését.

Modernizálási hiányosságok

Az ökoválság okairól a B koncepciótípus teljesen más képet ad. Az ökológiai problémák itt speciális, szerkezetileg és időben behatárolt ezért elkülönítve földolgozható jelenségek. Ezek az ipari modern társadalmak egy bizonyos fejlődésciklusa vagy útja ellentmondásaiból erednek, egyáltalán nem a kapitalista moder társadalmak alapvető szerkezeteiből. Ellenkezőleg: ami a fundamentálkritikusok szemében az okokrízis okának látszik, - tőkeértékesítés, konkurencia, gazdasági növekedés, ösztönzött tudományos-technikai haladás – azok a modernizálók számára az ökológiai problémák legyőzésének nélkülözhetetlen föltételei és hajtóerői. Csak azon múlik, ezeket hogyan lehet úgy alakítani, hogy ökológiailag „helyesen” hassanak.

Az ökológiai problémák, melyeket ezen koncepciótípus nyelvén, mint az ember-természet ipara anyagcseréjének elégtelen ökohatékonyságaként neveznek meg, kiváltó okai három csoportba oszthatók:

  • Közvetlenül az ember-természet ipari anyagcseréje metszéspontjaiban a természet körfolyamataihoz elégtelenül illesztett technológiákat, termékeket, praktikákat találunk. Ezek oda hatnak, hogy erőteljesen a természet ellen és nem vele termelünk, hogy a technológiailag kinyitott ökológiai körfolyamatokat nem zárjuk be újra, túl sok mérgező hulladékok és más káros melléktermékek keletkeznek. Nem a természeturalom maga a probléma, hanem a természettel való bánásmód téves „filozófiája”. Ez az, amely a természetbe való beavatkozás jelenleg elért mértékénél, az ipari anyagforgalmak óriási mennyiségei, az iram és a beavatkozás mélysége az, amely a természeti folyamatok funkcióit az emberre nézve életveszélyesen fenyegetik. A veszélyeztetettség-potenciálok bizonyos okozó körökben koncentrálódnak, főleg a szénalapú energiatermelésben. A jelenlegi megoldás-indítványok és fenntarthatósági stratégiák az ökológiai károk mérséklésére irányulnak ahelyett, hogy az anyagcsere minőségét – a természet tűrőképessége szerint – alapvetően változtatnák meg.
  • Hogy a technológiák ezen típusát innovatívan még nem haladtuk meg és a forráshatékonyság összességében túl csekély ahhoz, hogy a létfontosságú ökológiai problémákat, mint a klímaváltozás, legalább megfékezze, ez a gazdasági reprodukciós folyamat szabályozásának és ösztönző szerkezetének egy ellentmondását jelzi. A forráshatékonyság-növelés és a sikeres tőkeértékesítés között pozitív visszacsatolás és az ez által kiváltott, önerősítős innovációs dinamika csak kezdetlegesen létezik. A természettel való ökohatékony bánásmód növelése – ellentétben a munkaproduktivitás emelésével – a tőkeértékesítés magasabb nyereségességéhez nem eléggé vonzó út, a megfelelő innovációk számára nem eléggé erős motiváció. Az ökológiai források, mint tőke, a primer gazdasági körfolyamatban kevésbé értékesíthetők, használatuk a gazdasági kategóriákban (költségek, árak, stb.) és ösztönzőkben, a vállalkozás eredményességében konzekvensen nem tükröződnek. A reprodukciós folyamat ökológiai vaksága, az ökológiai forrásokkal való pazarló bánásmód tehát nem értékesítésükben, mint tőke, gyökereznek.
  • Az állam és a politika problémamegoldó kapacitása ökológiai problémák terén még csekély, hogy a szükséges irányváltást a kívánt iramban kiprovokálja. Az okozó iparok politikai fékező befolyása még túl erős. Az olyan ökológiai problémák politikai szabályzásai, melyek piacformailag nem szabályozhatók, teljesen hiányoznak. Ezek a hiányosságok a politikai irányítás és szabályzás a társadalom minden területét érintik, nem utolsó sorban a nemzetközi környezetrezsimet, mely pl. a küszöbállamokat hatékonyabban be tudná kötni. És ahelyett, hogy az átmenetet egy forrásintenzív reprodukciótípusba szerkezeti reformokkal ösztökélné, politikai látszat-kiutakat választanak, mint pl. a szociális leépítések.

Ezen koncepció-típus diagnózisában az ökológiai problémák okai és megoldásai az iparosítás és a gazdasági fejlődés egy új szakaszában keresendők. Ha a problémák ebben az új ciklusban vagy útban megoldódnak, szabad az út egy új, hosszabb, stabil fejlődési fázisba. Abban is lesznek új ökológiai problémák, de nem olyan létfontosságúak, mint a mostaniak.

Fázisváltás: zsákutca a rendszerben

A C-csoport (fázisváltás) oksági elemzése első pillantásra nagyban hasonlít a fundamentálkritikusok téziseihez. A szerzőNők itt is a kapitalista modernitás tulajdonságait, viszonyait, dinamikáját hozzák kapcsolatba az ökoválsággal. Ezek a jelenlegi (posztfordista-neoliberális) szabályzás módjainak, akkumulációs és növekedés-dinamikáinak tendenciái, mint pl.

  • A globális kapitalizmus – a „reálökonómiával” szemben –

a domináns, önállósodott és illékony pénzpiacaival, valamint spekulációs alapjaival kiélezi az ellentmondást, egyrészt a pénztőke rövidtávú értékesítési nyomása, a pénz al-komplexitása, mint a forráselosztás egyedüli mértéke és irányítási médiuma, másrészt a természeti folyamatok hosszú távú önlogikája és reprodukciója között.

  • A globalizált, növekvő mértékben deregulált konkurencia, a mai elért ökológiai sztenderdek puhításához vezet, kedvez az ökológiai (és szociális) rablótevékenységnek. Ha a fölgyorsult, globalizált kapitalizmus számára oly létfontosságú funkciók , a fosszilis energiaforrások szűkösebbé válnak, a „hozzáférhetőség-biztosítás”-célú, nyílt imperialista-katonai stratégiák veszélye növekszik, ezzel az ökológiai katasztrófák lehetősége is.
  • A gyakorlati gazdasági folyamatban, a természet produktivitását, a szociálisan női teljesítményeket, valamint kvalifikációkat is bekebelezik. Az értékgazdasági értékesítő folyamatokban ezt nem ismerik el, hanem, mint „csak reproduktívat” kiszervezik. Ez a kizárás téves költség- és árkalkulációkhoz vezet, csak a mértéktelenséget, gondatlanságot, a természet túlhasználatát erősíti.
  • A szociális egyenlőtlenségek és szétszakítások posztfordista fokozása, a szociális biztonságok lebontása szociális félelmeket szül, gyöngíti a változtatási készséget, pl. az anyagi fogyasztás-szint ökologikusan értelmes redukálása érdekében.

Más szerzőNők az ökoválságot okilag a jelenlegi ipari-kapitalista modernitás alapvető szerkezetével, intézményeivel, elveivel vagy kulturális mintáival kötik össze. A bázisintézmények kapacitása, az ipari sikereik ökológiai mellékkövetkezményeinek, saját normatív mércéinek és elveinek megfelelő földolgozása, (pl. az okozó vagy biztosítási elv szerint) a saját maguk által előidézett globális ökológiai kockázatok után kullog. Ez vezet a szervezett felelőtlenséghez és a funkcionális differenciálás modernitás elvével függ össze. A világ kiszámíthatósága és uralhatósága domináns racionalitásmintája, a tudományos-technikai haladásba és szakértelembe vetett vak hitbe torkollik, dichotom gondolkodásmódokhoz vezet, melyek egy fönntarthatósági fejlődést megakadályoznak.

A növekedés, a mértéktelenség, a gyorsulás kultúrájában is, ahol a fogyasztással a forrásfogyasztást is növelik, a természet sajátidőit ignorálják, az ökoválság egy átfogó kiváltó okát látják.  Ez a modernitásra oly jellemző jellegzetes permanens opcióbővítése tendenciájában gyökerezik, az új kultuszában és ez – az ipari termelés munkamegosztása által erősítve és az ezzel összefüggő kompenzációs igényekkel – a modern ember egy „beszállítási rászorultságának” kialakulásához vezet. Így mindig új fogyasztási igények keletkeznek, melyek aztán újra a növekedést és a forráshasználatot mértéktelenül emelik.

Ám figyelmesebben megvizsgálva, itt a hasonló kapitalizmuskritikus „hívószavak” mögött, a fundamentálkritikusokkal szemben, egy finom, de lényeges különbség érhető tetten. Az ökoválságért, itt okilag nem kötelezően és megmásíthatatlanul a modernitás, a nyugati civilizáció, a kapitalizmus viszonyai felelősek önmagukban. Ezeknek jelenlegi történelmileg konkrét (posztfordista) kifejeződései, fejlődési foka, a ma domináns szabályzóminták, a politikai megformálásuk, az ezen viszonyokkal való személyes bánásmód az, amelyek az ökológiai krízis elsődleges kiváltó okai. Ám, ha az első koncepciótípushoz való különbséget még egyszer kihangsúlyozzuk, ez a „kauzalitás” csak tendenciózusan hat, csak egy aspektust testesít meg, egy lehető mozgásforma ellentmondását. Hogy azt a koncepciótípus „kultúraváltás” példáján megvilágosíthatsuk: az opcióbővítés a konzumisztikus –függőségi beszállítói rászorultság mókuskerekéből való kiszállásának lehetőségét is tartalmazza, anélkül, hogy a társadalmi rendszer alapjait előtte megváltoztatnánk. Avagy a „reflexív modernizálásnál” a globalizációban benne rejlik egy új kozmopolitizmus lehetősége is.

A nevezett dinamikák, tehát ebben a tekintetben, nem határozzák meg teljes egészében a társadalmat, hanem, mint az ökológiai veszélyek okai célirányosan hatnak. Ezek ambivalens lehetőségek, melyek másrészt a modern társadalmak más esélyei mozgósítása által föloldhatók, beágyazhatók, használhatók. A modernitástól való elfordulás csak, mint katasztrófa számít és a kapitalizmus jövője nyitva marad. Részére „esély” vagy transzformáció-képesség, csak egy kevésbé romboló szociál-ökologikus fejlődési szakaszban juthat kifejeződésre.

Ha a három koncepciótípust visszatekintve összehasonlítjuk, az oksági analízis főbb vízválasztó vonalai a kérdésekre adott válaszokban körvonalazódnak:

  • vajon az ökoválság okilag – mint az első koncepciótípusban föltételezett – a kapitalista modernitás dinamikájában és konstitutív viszonyaiban keresendő, vagy
  • a kapitalista modern társadalmasítási formákon belüli, bizonyos politikai, társadalmi, individuálisan alakítható és alakítandó ill. amúgy is evolutív-ciklikusan fejlődő jelenségekről van szó, mint ahogy azt a második és a harmadik koncepciócsoport állítja.

A két utóbbi abban a kérdésben különbözik, hogy az alakítás mely faktoroknál és milyen mélységig induljon el, és a változtatások milyen irányban szükségesek. Ezek az eltérések is az alternatívák keresési irányait jellemzik és kiéleződve lépnek föl.

 

13.2 KIUTAK, VÍZIÓK, ALTERNATÍVÁK

Rendszerváltás

A fundamentálkiritkusNők szerint, az ökológiai krízist kiváltó viszonyokat meg kell szüntetni, nem pedig lefékezni vagy megszelídíteni. Érték, tőke, patriárkátus, hierarchikus munkamegosztás, ezekben az indítványokban pótlás nélkül törlendők, anélkül, hogy az elő-modern „primitív” állapotaiba visszaesnénk. Ezeket nem is mindenki marasztalja el.

Az elérendő szociális fordulat nem történhet és nem is kell azonnal megtörténnie, de hamarosan és főleg átfogóan. A természettel szembeni kizsákmányoló-uralmi viszonyoknak nem lehet anélkül véget vetni, hogy az uralom minden formáját száműzzük, nemzetközi egyenlőséget teremtsünk, stb. Ha ez sikerül, más emancipációs célok is elérhetők lesznek. A fundamentálkritikusok ökoválság megoldási elképzeléseik egy posztkapitalista társadalom víziójába vannak beágyazva. Mint láthattuk, krízisdiagnózisuk szerint, az ökokrízis „földolgozása” nem történhet izoláltan-pragmatikusan, a darabmű-technológia szerint. Legyőzése csak egy emancipatív társadalmi transzformáció momentuma és eredménye által lehetséges teljes egészében. Ez egy ökológiailag fönntartható természetviszonyhoz is vezetne, mint pl. egy szubszisztencia-irányult gazdaság- és életmód „kívánt mellékhatása”.

/Ez az ökoszocialistáknál fordítva van. Ők az alternatív indítványaikat az ökológiából kiindulva indokolják, ehhez már az emancipációs célok inkább feltételek, pl. az egyenlőség az ökológiailag szükséges zsugorodás elfogadásához./

Ezek a víziók nem csupán, mint egy ökológiailag kockázatos status quo-val szembeni ellenjavaslatok kerülnek kifejlesztésre, hanem bizonyos mértékben, mint „élesítő” megokolás  - gyakran, mint a lehetséges kaotikus , barbár, háborús állapotok preventív megakadályozására, melyek a fosszilis alapú kapitalista rendszer bukásának folyamatában a forrásszűkösség, a klímakrízis, és a szociális csapások következtében föllépnek. A fönnálló viszonyok és civilizációs „vívmányaik” tagadása (érték, áru, piac, tőke, állam, munkamegosztás, globális óriástechnikák, stb.) különböző mértékben radikális. A változtatás szükségessége nem csupán a társadalmi szerkezetekre vonatkozik, hanem ezeknek szubjektív pandanjára is (pl. férfi-identitás).

A pozitív ellenindítvány csak alapjaiban kerül fölvázolásra. Kész, részletes, lezárt jövőmodellek nem elfogadhatók. (Ügyes kifarolás!RS) Sok minden később, a mozgalomban diskurzusokkal kell, hogy konkretizálódjon. Némelyek csak általános cselekvéselveket fogalmaznak meg, melyek már most mindenki által követhetők. Az alternatíva globálisan kerül kifejlesztésre – egy ökológiailag megfelelő, poszkapitalista társadalom, csak mint egalitárius világtársadalom vagy közösség képzelhető el értelmesen, aszimmetrikus Észak-Dél viszonyok nélkül. A globális Dél lehetőséget kell, hogy kapjon, saját elképzelése szerinti fejlődésre, a gyarmatosítás előtti hagyományokra is építve. Néhány alábbi idea jellemezheti ezeket az alternatív elképzeléseket:

  • Tudatosan létrehozott társadalmasítás. Dologiak (áru, pénz, állam, stb.) révén egyének, gazdasági egységek között közvetített összefüggések helyébe tudatos döntőfolyamatok lépnek, diskurzívan nyert célok, szabályok, elvek alapján. A termelők, fogyasztók, hálózatos közösségek között direkt kapcsolatok állnak fent. Vitatott, hogy a társadalmasítást teljesen a közösségiességgel helyettesítsék, vagy pl. több hálózatos síkon legyen tervezés és koordináció. Egy „ökologikus felsőház”, mint tanácsadó testület is szóba jöhet. Hierarchikus munkamegosztás helyett uralom-mentes kooperatív-szolidáris , egaliter szerkezetek lépnek a nemek, a kézi és fejmunka, a város és vidék, Észak és Dél közé.
  • Az egyre nagyobb, az egyén által átláthatatlan (uralmi) szerkezetek trendje megfordul – legyenek azok szervezetek, technológiák, vagy infrastruktúrák. Ezek fölöslegessé válnak és lebontásra kerülnek. Hogy ez milyen mértékben történjen és helyükbe konkrétan mi lépne, erre különböző elképzelések vannak.
  • Az élet és a gazdálkodás szubszisztencia-irányult, átlátható, demokratikusan szervezett, egymással lazán hálózatba kötött egységekben történik. Hogy ez konkrétan hogy szervezendő meg, és esetleg más társadalmi viszonyokkal egészítendő ki, erről különböző javaslatok vannak.

 

Ezek az alternatív ideák legtöbbször a gazdaságra vonatkozóan kerülnek konkretizálásra, amely azonban a közösségi élettel és demokráciával együtt összeszövődve valósítandók meg. Kiinduló pont a „jó életről” való diskurzív egyetértés: mely használati értékeket, milyen igények, szükségletek kielégítésére, milyen természeti beavatkozással kell megtermelni? Ebből aztán a konkrét döntésekhez és tervezésekhez megfelelő szabályokat és ökológiai kritériumokat kell levezetni. Elsők a létfontosságúak – táplálkozás, ruházkodás, lakás, stb., de az érzelmi alapigények is – melyek biztosak, szuverének, természetbarátok és ezért ezeket a lakosoknak saját maguknak kell, főleg helyben és regionálisan előteremteni, önigazgatásos, bázisdemokratikus ill. részvételi igazgatású gazdasági egységekben. Vitatott, hogy ezek csak kis, vagy közepes nagyságú üzemek legyenek, melyek egyszerű, vagy közepes technikával dolgoznak vagy óriásvállalatok, high-tech-üzemek is szerepet kapjanak a jövőben. Az sincs eldöntve, hogy a kitűzött társadalomban az életfontosságú dolgok előteremtésére több munkaidőt kell vagy muszáj szánni? Egyesek (pl. Sarkar) ezt elkerülhetetlennek látják (fosszilis energiák nélkülözése) és ez szociális okokból is előnyös. Mások a munkaidőt drasztikusan csökkenteni akarják, hogy szociális és kulturális igényekre több energia maradjon, e célból munkatakarékos technikák bevetését szorgalmazzák. Ha piacon és pénzzel még egyáltalán csere történik, ez fölülrendelt elvek és viszonyok szerint lehet (ekvivalencia helyett, kölcsönösség és szolidaritás). A gazdasági növekedés hajtóerői (konkurencia, kompenzációs vagy státuszfogyasztás) eltűnnek, ahogy a népességnövekedés motivációja is, mivel a közösség (Sarkar-nál az állam) gondoskodik az öregek biztonságáról. A gazdaság fejlődik, de stacionárius.

A rendszer ökológiai modernizálása

Az „ökológiai modernizálók” koncepciója szerint, a technológia jelenti a forradalmi jövőképet. Az ökoválság megoldása ott kezdődjön, ahol a problémák keletkeznek: a társadalom-természet ipari anyagcsere metszésvonalában. Ezt alapvetően, bázis-innovációkkal annyira kell transzformálni, hogy a társadalmi anyagcsere (szinte) szénmentes energia nélkül működjön és káros hulladékok sem keletkezzenek. Ennek a természeti folyamatokba konzisztensen bele kell illenie, a forráshatékonyság gyorsabban kell növekedjen, mint a gazdaság, mely végül a természetfogyasztástól teljesen elválasztott lesz. Ehhez alapvető társadalmi változtatások nem szükségesek. Ilyenek nem is lennének keresztül vihetők, különösen a megfelelő iramban nem, tekintettel a fenyegető klímakatasztrófára. Hasonló válságok a múltban, szintén rendszerkonform modernizálásokkal oldódtak meg, az intézmények probléma-megoldási képességeinek megnövelésével (pl. a szociális állam kiépítésével.)

Ám, amit meg kell tenni, az a modern kapitalista fejlődésmódon belüli modernizálás ill. egy útváltás. Egy ilyen technológiai-gazdasági szerkezetváltás az innováció történés hosszúhullámú ciklikus lefolyásához illeszkedik és már el is kezdődött. Ám ez még alakításra szorul. Az általa lehetséges, fenntartható „szociál-metabolisztikus rezsim” (Fischer-Kowalski 2008) nem keletkezik önmagától. Egy ilyen fordulatot a korábbi ipari forradalmak romboló konfliktusai nélkül kell végbe vinni, ezzel a „normális” piaci erők és a szokványos irányítási eszközök nem képesek meg birkózni. Kiegészítő cselekvési kapacitások szükségeltetnek, hogy ez a folyamat a megfelelő iramban és ökológiai iránybiztosítással fusson le, továbbá, hogy az ehhez szükséges innovációk, szerkezeti reformok minden társadalmi területen beinduljanak. A föladat, hogy a „bevált” hajtóerőket és mechanizmusokat (piac, konkurencia, profit, nemzetközi innovációverseny, globalizáció, stb.) hatásirányultságukat szervesen a forráshatékonyságra fokuszáljuk. A gazdaság és szabályzása szempontjából ez annyit tesz, hogy a primer gazdasági körfolyamatok „ökohatékony” immanens regulatívája a tőkehasznosítás célja legyen, ahogy a technikai és gazdasági innovációk belső szelekciókritériuma is. Ez főleg az „útváltoztatás” koncepciójában kap hangsúlyt. A reprodukciós folyamatok ösztönző erői még csak arra irányulnak, hogy a munkát intenzíven kihasználják, termelékenységét növeljék. Ennek a magasabb forráshatékonyság érdekében meg kell, hogy változzon. Csak azok az innovációk és vállalkozások, melyeknek ez átlagon fölül sikerül, a piacon gazdaságilag is eredményesebbek, és számukra kifizetődő nyereségüket a forráshatékonyságba fektetni. Csak így keletkezhetnek az önerősítő visszacsatolások, melyek a szükséges útváltást bevezetik és stabilizálják. Ahogy egykor a munka szociális költségeinek internalizálása a munkaproduktivitás számára erőteljes ösztönzőket tett szabaddá, az „ökologikus költségek” internalizálása fokozná a forrástermelékenységet. A modern társadalmakban ez az internalizálás csak a pénz, ár, profit értékkategóriái „dologiasított” nyelvén mehet végbe és föltételezi, hogy az ökológiai forrásokat, mint tőkét, értékbe helyezi. Tehát a tőkeértékesítést nem likvidálni vagy gátolni kell, hanem a természet forrásaira és teljesítményének reprodukciójára kiterjeszteni. (És ismét átállítani a Végítélet Óráját.RS).

Egy ilyen ökokapitalista szabályzásmód csak úgy lehet stabil, ha az egyének szociális részesedési formáival jár, melyek a mai egyéni kibontakozás igényeinek megfelelnek. Növekvő egyenlőtlenségek és kizárások viszont az elfogadást és az innováció-készséget ássák alá, társadalomszerkezeti problémahelyzetek (munkanélküliség) neoliberális egyénesítése nem más, mint visszanyúlás elő-modern mintákra. Az eljárások és termékek ökohatékonysága megnöveléséhez tudásintenzitás szükséges, teljesítményképesebb innovációs rendszereket igényel, melyek új kvalifikációkat és tartalmakat is közvetíteni hivatottak. Egy ökologikusan modernizált fejlődésút, végül is, minden funkcióterület kodirekciós átalakítását tartalmazza.

Tehát társadalmi átépítetés igen, de csak amennyi szükséges, hogy a technológiai anyagcserebázis „revolúcióját” támogassa. Amilyen mértékben ez sikerül, úgy lesznek épp azok a rendszertulajdonságok, (gazdasági növekedés, versenyképesség) „jövőszilárdak”, „fönntarthatók”, melyeket a fundamentálkritikusok szerint likvidálni kellene.

Szociál-ökologikus fázisváltás

Ezen C-koncepciótípus képviselői a kapitalista neoliberális pénzpiac uralta fázisa jelenlegi (szociál)-ökologikus kríziséből való kiutat az alapvető viszonyok, dinamikák, intézmények funkciómódja gyökeres változtatásában látják. Szociálisan elviselhető szabályzásukra, társadalmi-politikai reformokkal való tőkeértékesítés kialakítására, kulturális fordulatra, egyéni átállásra, stb. kell törekedni. Jellemző vezérszavaik: másképp szabályozni, társadalmilag beágyazni (pl. piacokat), elosztani (munka, jövedelem, vagyon, hatalom), átépíteni (intézmények, ipari szerkezetek), gazdaságilag másképp értékelni (ún. produktív és reproduktív teljesítmények).

A „társadalomátalakításon” itt mást értenek, mint a B-csoportban. Nem arra korlátozódik, hogy a technológiákat forradalmasítsa, az adott intézményeket tökéletesítse, az iparkapitalista utat tovább modernizálja. Arról pedig szó sem lehet, hogy a tőkeértékesítés hatósugarát az öko-tőkére is konzekvensen ki kellene terjeszteni. A szerzők szkeptikusabbak és kritikusabbak, mint az ökológiai modernizálók. Mélyebb törések szükségességéből indulnak ki, uralkodó viszonyokat és érvényes elveket, gazdasági növekedést, globalizációt, stb. alapvetően kétségbe vonnak. Az uralom és a szociális egyenlőtlenség az ökoválság kontextusában lesz világossá, melyeket egyes szerzőNők amúgyis a sokszoros krízis okainak vélik. Ezt egy kockázatos, de egyben esélygazdag vízválasztó helyzetként értelmezik és” itt-és-most” társadalmilag-politikailag formálható és szociálbarát megoldások után kutatnak.

Számukra, az első indítványcsoport fundamentálkritkusaitól eltérően, a kapitalista viszonyok föloldása nem föltétlen szükséges, legalábbis a jelenlegi egzisztenciális válság legyőzéséhez nem időszerű föltétel. Az európai fölvilágosodás öröksége, a racionalitásminta és a modernitás társadalmasítási elvei számukra ellentmondásosnak, ambivalensnek, átalakításra szorulónak tűnnek, mégis különböző jövők megkerülhetetlen és alakítható kiindulópontjai. A kapitalista gazdaságmód és társadalom számukra történelmileg variábilis, határok között alakítható formáció, különböző fejlesztési utakkal és fázisokkal, szociál-regionális kifejeződésekkel. Nincs az egy létező kapitalista természetviszony, a regulációsmód, a kapitalizmus egy akkumulációs rezsimje, a piac, vagy a vállalkozó.

Ezt a nézetet ez a csoport osztja az „öko-modernizálókkal”. A radikális érték- és modernitás-kritikusoktól és bizonyosságuktól abban különböznek, hogy szerintük az ökoválság a kapitalista viszonyokon belül nem oldható meg. Elméletileg a társadalom-változtatás ezen típusa azon megkülönböztetésekre is alapul, melyeket a fundamentálkritikusok nem fogalmaznak meg, vagy elvetnek. A modernitás alapvető fejlesztés-tendenciáinak elvei és jelenlegi alakjuk között különbséget látnak. A társadalmasítás bizonyos dologi, személytelen formái – pénz és más értékkategóriák, piac, stb. – mint szükséges föltételeknek számítanak az elő-modern, bornírt, személyes függőségviszonyok leválasztásában, ám konkrét formájukban és társadalmi bekötésükben alakíthatók. A tőkeértékesítésből és a fölhalmozás-dinamikájából nem következik kényszerűen és lineárisan egy meghatározott kapitalista szerkezet vagy szabályzásmód. Ezeknek konkrét alaköltésére hegemonikus erőkonstellációk hatnak, de a társadalmi anyagcsere és a kapitalista gazdaságmód is (fosszilis szénalapú, központosított vs. szolár, megújuló, decentralizált). Így a „belső kapitalista” szociális-gazdasági transzformáció esélyei indokoltak.

Ennek mértékét azonban igen különbözőképpen ítélik meg. Némely szerzőNők számára alig vannak elvi határok, arra nézve, hogy a nyereség-törekvést, a piacot, az innovatív vállalkozást, stb., egy ökológiailag kielégítő poszt-növekedés-ökonómia felé átirányítanák, pl. sokak kulturális magatartásának megváltoztatásával (vö. 11.fej. kultúraváltás). Mások viszont, erre csak csekély játékteret látnak, amíg a társadalmi folyamatok irányíthatósága önállósodott mechanizmusok (érték, piac, állam, tőke) által behatárolt és a természeturalom gyakorlata, mint a kapitalista természetviszony magja, tovább virul. Ők ezért inkább az ellenhegemónia, konfliktusok és az ezek által kiváltott tanulási folyamatok sorában látják az esélyt.

Mégis mindnyájan esélyeket és kényszerűségeket látnak, hogy megváltoztatott szabályzásokkal, szerkezeti reformokkal, szufficiens kultúramintákkal, stb., a kapitalizmuson belül az ökoválság katasztrofális, civilizáció-romboló veszélyeit csökkentsék. Egyesek számára ez az első szükséges lépés a szociál-ökológiai transzformáció irányába, amely a kapitalizmusból kivezet, a fönntartható társadalomba. Ám, hogy a jelenlegi ökoválság legyőzéséhez a kapitalizmust meg kell haladni, ez számukra is nyitott kérdés. Ezt csak praktikusan, a változtatási tapasztalatok birtokában lehet, jelenleg ma föltételesen, megválaszolni. Tehát, ha pl. sikerül bizonyos megjelenítési formákat (pl. a rövidtávú profitdominanciát, a közjó és a hosszú távú általános érdekek javára) tartósan visszaszorítani, és ha ezen felül még az is lehetséges, hogy a gazdasági növekedést a természetfogyasztástól elválasztjuk vagy forrásait kulturálisan „kiszárítjuk”, akkor ez a rendszer ökológiailag is esélyt kap a jövőben. Hogy ezt majd kapitalizmusnak hívják, vagy sem, ez egy akadémiai kérdés.

Ez, jobban, mint a két másik indítványcsoport, egy „gondolkodó műhely” több osztállyal, melyekben konkrét kiutak, alternatívák és víziók kerülnek kidolgozásra.

Emlékeztetőül íme néhány – tartalmilag egymást átfedő – indítvány-összefoglaló:

  • Egy szociál-ökológiai fölhalmozó rendszer forrás-túlhasználat nélküli profitrealizálást tesz lehetővé, ha a befektetések az öko-konzisztens technológiai bázisba való átépítésbe folynak. Ezzel „ökologikusan korrekt” termékek gyártása lesz lehetséges, melyek a jövedelem, a vagyon, a keresőmunka egyenlő elosztása és a kulturális fordulat alapján, egy szélesebb vásárlóréteg számára is elérhetők lesznek (vö. 11.fej. Alternatív szabályzás).
  • A gazdasági regulációja az egész gazdaságra vonatkozik, az anyagi minőségek tudatos szabályzására is. Ez egy jó élet diskurzussal, tárgyalásokkal meghatározott kritériumain alapszik, vagy egy tartós és szolidáris társadalom vezérképén. A piacreguláció ebbe társadalmilag be van kötve. A mindkét nemű emberek és a természet produktív és ún. reproduktív teljesítményei gazdaságilag egyenértékűként kezelendők /vö. 10.fej. (Re)produktivitás/.
  • A politikai intézményeket úgy kell átépíteni, hogy azok az ökológiai mellékhatásokat és kockázatokat föl tudják dolgozni, amennyiben a felelősség ismét helyre áll, és az ökológiai követelmények a demokráciában és a nyilvánosságban megfelelően megjelennek. Mindez globálisan, kozmopolitikusan és kooperatívan, a nemzetállami versenylogikán túl történjen meg (vö. 9.fej. Reflexív modernizálás).
  • A növekedéskényszer és ennek negatív következményei gazdaságilag, szociálisan és kulturálisan korlátozva lesznek ill. megszűnnek, többek között más fogyasztási cikkek, és más használati (tartós) módjuk által, valamint a kompenzációs fogyasztásmotivációk eliminálásával. Ez egy új jólétmodell (pl. „a kevesebb több” vezérkép szerint), egy átfogó kulturális fordulat része, ahogy a kevesebb „beszállítási igény” is (vö. 11.fej.Kultúraváltás).

Az élet és a munka konkrét elképzelései egy szociálisan és ökologikusan átépített társadalomban sokban megegyeznek a fundamentálkritikusok alternatív vízióival – tehát apró-osztatú, átlátszó, egaliter, kommuniter, lassított, részvételi-bázisdemokratikus, demokratikusan tervező, szolidáris, önszervező, globálisan igazságos, stb.

A kívánt szociális-ökológiai transzformáció csak akkor lehetséges, ha a sok apró változtatás egy koherens egészet – regulációs mód, akkumulációs rezsim, poszt-növekedéskultúra, stb. - ad. Ezeknek konstitúciója azonban csak korlátozottan tervezhető, inkább az új erőviszonyok, szociális és politikai harcok, társadalmi kísérletek eredményei.

13.3 A TÁRSADALOMVÁLTOZTATÁS FOLYAMATA:

        UTAK, STRATÉGIÁK, AKTOROK

Egyezések a három koncepciótípusnál itt gyakoribbak, mit az ökoválság tárgyalt okainál és az alternatív elképzelések javasolt tartalmainál. A szükséges változtatási folyamatok bevezetésének reális lehetőségét mind indokolják, valós, már amúgy is létező tendenciákkal, vagy a már látható „új csíráival”, melyekre így vagy úgy kapcsolódni lehetne.

A folyamatot és a változtatást illetőleg minden koncepció-csoportban a fokozatos lépések vannak túlsúlyban. A fordulat apró lépésekben történjen, a társadalom minden területén, kibontakozó fejlődéssel, diffúzióval, rekombinációval, a meglévő elemek és az újak párosításával. Még a radikális rendszerkritikusoknál sem találunk hirtelen rendszerváltást („systemhopping”). Hangsúlyozzák azonban, hogy a „csak-így-tovább-szcenárió” folytatásánál az alakítási játékterek zsugorodnak. Ezzel a háttérrel a hirtelen, katasztrófaszerű átcsapások lehetőségét, inkább, mint nem-tendáló, negatív szcenáriókat mutatják föl. És a szükséges változtatások sürgősségi nyomását, a tartalmilag szemben álló koncepcióknál, mint egy bekeményítő plusz-érvet vetik be.

A lényeges folyamat-ideák – különbözőképp súlyozva és indokolva – minden koncepció-típusnál jelen vannak. A társadalmi fordulatot rendesen az alábbiak szerint képzelik el:

  • a meglévő megoldás-indítványok, alternatív-projektek, életstílusok diffúziója, példaképekkel, médiumokkal, stb., melyeknek keretföltételeit célzottan (pl. politikai reformokkal) vagy spontán folyamatok, külső sokkok (közeledő peak oil) hatására kedvezőbbé tesszük;
  • a szociális konfliktusok és harcok, ezeknek különböző eredményei, (tanulási folyamatok, megváltozott erőkonstellációk, vagy intézmények);
  • elindítva fölülről vagy alulról (civiltársadalmilag, kulturálisan);
  • külső szerkezeti és belső szubjektív-lelki önváltoztatás;
  • csak korlátozottan előrelátható és tudatosan alakítható eljárás, ami miatt kísérletekről, keresési folyamatokról, talált tárgyakról esik szó.

Ami a megfelelő fordulat aktorait illeti, egy bizonyos csoportnak, mint szubjektumnak, a küszöbön álló transzformációs folyamatban, sem lesz vezető szerepe. Reménykeltők első sorban a szociális mozgalmak részei, alternatív közösségek, és minden szocio-gazdasági és politikai csoport fölvilágosult pionírjai, akik, mint fogyasztók ill. „vállalkozók” a szó szélesebb éertelmében, az ügyet előre viszik. Speciális csoportok, a funkcionális elitek speciális folyamatok befolyásolását és felelősségét veszik át. Föltűnő, hogy a politikai rendszer hordozó oszlopai, a pártok és a szakszervezetek, a jelenlegi állapotukban a fordulat hajtóerőinek nem számítanak, bár ők sok reformjavaslat címzettjei. Értelmiségiek, tudósok, szakértők gyakran egy privilegizált szerepét az elkötelezett „laikusokkal”, mint a transzformáció elgondolói és úttörőivel szemben, elvitatják. Ez az öncsonkítás azonban relativizálódik – valami módon egy hátsó ajtón becsempészve – köszönve a transzformációs folyamat diskurzusa és párbeszéde óriási jelentőségének.

Habár a három koncepciótípus különbözősége, a folyamat tulajdonságait illetőleg kevésbé élesen kifejezett, mégis látható köztük néhány markáns eltérés.

Szólj hozzá!

NÓÉ BÁRKÁJA PROJEKT

2017. április 30. 11:11 - RózsaSá

NÓÉ BÁRKÁJA – interdiszciplináris projekt Budapest (MTA, ELTE, BCE, BME)

Kedves BarátNőim!

Mintegy a Nap-fórum folytatásaként (MTA Antal Z. László), induljon őszre egy projekt:

  • Nemnövekedés konferencia után egy évvel: tanulságok.

  • Válasszunk! (11 társadalommodell).

  • Nóé Bárkája – előadás-sorozat.

  • Megújuló energia kiállítás Lágymányoson.

  • Jövőműhely (Zukunftswerkstatt, Robert Jungk).

RózsaS

Szelíd Energia Alapítvány

www.okobetyar.blog.hu

NOL-fórum/altern.

Az ökologista mindig örül:
-Ha süt a nap, melegszik a naphőgyűjtője.
-Ha fúj a szél, forog a szélkerék- áramfejlesztője.
-Ha esik az eső, locsolják a kertjét.
-Ha hideg van, kikapcsolja a hűtőjét.
Kertészkedjünk, borászkodjunk, gyűjtsünk vetőmagokat, neveljünk állatokat!
Könnyű más kenyerét enni. Aki a saját kertjéből lakik jól, mindent másképp lát.
Marad az ember, ha játszik. Minél többet játszol, annál kevesebbet vásárolsz.
Ne múljék el nap ének és tánc nélkül! Idd a borod és tiszteld az Istent!

(A sasadi tsz levele a pestiekhez)







Szólj hozzá!