Ökobetyár

High tech vagy low tech? | öko-retro-bio-grín

FRANCIA INTÉZET - FRANCIA SZÍVATÁS

2017. november 18. 16:07 - RózsaSá

FRANCIA INTÉZET – FRANCIA SZÍVATÁS

Levegő konferencia, 2017. nov. 16.

Egy ilyen – eddig - jó nevű ház hogy adhat otthont egy ilyen szélhámos rendezvénynek? Késve érkezem, hogy óvatosságból kihagyjam a minisztériumi és egyéb hivatalos, interneten elérhető előadásokat. Ám a szakmai beszámolóknál mégis belefutok a csapdába. –Te, ez itt egy cégreklám rendezvény! - súgom Juditnak. A cégképviselők rendre vállalatukat dicsőítik, keverve ökológiai képtelenségekkel: passzívház, elektroautó, autósok a faültetésért… A gyér közönség között ismerős örökzöldek, irodisták és sajtósok hivatalból, néhány francia magyar és ennyi. Kérdések is voltak: Lehet-e komposzttal fűteni? Vigyünk-e a cigányoknak sörkollektort? (Talán kollektor nélkül…) Engem azért utálnak, mert mindig beleköpök a levesükbe, most sem állom meg, hogy kijózanítsak, először persze dicsérve a féligazságok (ügyes!) felét. És ismét nem aratok nagy tapsot, tekintve, hogy már beleng a beígért ebéd csábító illata… A következő ilyen állami tragikomédia a fenntartható fejlövésről lesz – apage satanas! (Inkább ne lásd még: MTA székfoglaló játék, nem is láthatod, mert a NOLfórumot is kinyírták…)

Szólj hozzá!

LUTHER-KÖNYV 55-63 O.

2017. november 16. 09:25 - RózsaSá

55  Ezt az újjáépítést V. Miklós pápa kezdte el 90 éve, de még korántsem volt kész, ezért Leó akarata szerint nagy irammal kellett tovább folytatni - egyrészt isten nagyobb dicsőségére, másrészt Leó pápa presztizsének emelésére. És ez óriási összegeket nyelt el. Hogy több és biztosabb fedezete legyen a dolognak, a bankárok azt a mentő ötletet találták ki, hogy a búcsúleveleket nagyvonalúan az egész birodalomban kell árulni. Ezért azt ajánlották a pápának, hogy nevezze ki Albrecht mainzi érseket „pápai búcsúbiztosnak.” Ő gondoskodjon arról, hogy az adásvétel gördülékenyen fusson, cserébe részesedjen a bevételekből. Egy tökéletes deal, amiből mind hasznot húztak: A hívők megkapták a bűnbocsájtást, Albrecht és Leó pénzproblémája megoldódik, még az eladással megbízott dominikánusnak is leesik valami. A bank egy tuti-biztos geseftet csinál és Rómában épül a bazilika. Mindez ilyen egyszerűen és szépen végbe ment volna, ha ez a nyakas, világidegen, nem kooperáló wittenbergi idióta, Martin Luther nem köp bele a levesbe. De még ekkor is sikerült volna, ha Luther egy elszigetelt környezetben pattogott volna, ám nem így volt. Nem volt egyedül. Az antiklérusi hangulat – föltüzelve a kapzsi egyházfiak, kéjsóvár szerzetesek, hazudozó papokról keringő hírek és mendemondák által – most a humanistáktól egy tudományos alapot kapott. Régi iratok tanulmányozásával a szavak intim ismerőseivé fejlődtek, átvették az ókori lelkesedést a szavak iránt és hittek a szavak hatalmában. Ennek ellenére a szövegeket kritikusan olvasták. Némely európai egyetemen módszereket fejlesztettek ki a szóelemzésre. Így képesek voltak minden szöveget összes árnyalataival szisztematikusan átvizsgálni, hangsúlyozni; a keltezés, az eredet, az indíték a kinézet és a tartalom alapján következtetéseket levonni, pl. azt, hogy egy szöveg eredeti-e, avagy hamisítvány?

56 Erre minden okuk meg volt. „A korábbi évszázadokban a szerzetesek nagyvonalúan és könnyű szívvel iratokat hamisítottak isten dicsőségére, különösen leveleket, melyek a kolostorok jogcímeit különféle földbirtokokra és kedvezményekre voltak hivatottak igazolni. Ők egy olyan világban éltek, ahol nagyon kevés irat volt, tehát nekik kellett ezeket előállítani, hogy azt igazolják, amit ők tiszta szívből igaznak és helyesnek tartottak. A humanisták az egyházatyák dokumentumait és iratait is ennek a kritikus olvasásmódnak vetették alá és néhol meghökkentő eredményre jutottak. Pl. kiderült, hogy a „konstantini ajándékozás” egy 500. év körüli hamisított irat, mely állítólag 315/317-ben a római császár, Konstantin állított ki. Ebben I. Szilveszter pápa (Pontifex 317-335) és utódai részére, az idők végezetéig, Róma, Itália, az egész Nyugat-Római Birodalom, de az egész földkerekség területére a hatalom átruháztatott, ajándékozás útján. A pápák ezzel a dokumentummal indokolták területi jog-igényüket és uralmukat az egész keresztény világ fölött. Mindezt hálából, amiért Szilveszter pápa Konstantinus-t kórságából kigyógyította. A császár a pápának hatalmi jelvényeket és előjogokat ítélt oda (diadém, bíbor palást, pásztorbot). Ezzel a pápa a császárral egyenrangú lett. A XV. sz. három tudósa – a német kardinális Nikolaus von Kues, az olasz Lorenzo Valla és az angol érsek Reginald Pecock – egymástól függetlenül, ezt a pápai jogcímet megdöntötték. Az új szövegkritikus módszerekkel, melyeket 1432-1450 között az adományozó okiratra alkalmaztak, mind hárman arra a következtetésre jutottak, hogy egy hamisítványról van szó. Az irat stílusa egyáltalán nem illett ahhoz a stílushoz, melyben a IV. századi irományok íródtak.(25)

57 Ám fölfedezését a három kutató nem verte nagy dobra. A leleplezés sokáig csak a beavatottak titka maradt. Luther és a németek csak akkor tudták meg, amikor a német humanista Ulrich von Hutten (1488-1523) a hamisítvány-traktátust lefordította, kinyomatta és 1517-től terjeszteni kezdte. Most bizonyítva volt, ami eddig is a levegőben lógott. „Róma” – nemcsak az a hely, ahol a klérus tejben vajban dőzsölt, a hívők pénzét elverte, szeretőket tartott, hivatalokkal üzérkedett, zabi gyerekeket csinált, akikről gondoskodni kellett - nemcsak minden efféle, Róma mind ennek tetejébe még egy nagy papi szélhámosság is. Így dolgoztak a humanisták kéz a kézben a reformáció kezdetén az egyház ellen. A reformáció kicsiny magja kicsírázott. A vetés szárba szökkent és nőni kezdett, az épp föltalált könyvnyomtatás révén, a humanisták, Luther és követői által elvetve, Róma által öntözve, trágyázva a dominikánus szerzetes Tetzel kezével, a reneszánsz nap által melegítve, mely Itáliából az Alpokon át egész Európát besugározta.

VII. ELKEZDŐDIK

58 Luther-t nemcsak Tetzel jelentette föl Rómában. Albrecht von Brandenburg szintén, aki a fuggereknél nyakig el volt adósodva, amióta a mainzi érseki titulust, a mainzi egyházmegye metropolita posztját, a mainzi érsekségi alapítvány uralkodói címét és a Szent Római Birodalom fejedelmi és kancellári rangját drágán megvásárolta. Mint pápai búcsúbiztos, aki Luther 95 tézisére sosem válaszolt, nem engedhette meg, hogy a bűnföloldozás hatását egy csöppnyi kétely is érje. A fuggereknek, akiknek begyűjtői minden este a befizetett bűnpénzeket számolgatták, ezen üzlet folytatása szintén húsbavágó volt. Ezt zavarta meg ez a wittenbergi szerzetes keményen. Wittenberg Rómától kb. másfél ezer km-re fekszik. Egy hír, amely ezt a hosszú utat meg kell, hogy tegye, már a távolság miatt is sokat veszít erejéből. A maradékot pedig akkor veszíti el, amikor a címzett, jelen esetben X. Leó pápa, a hír érkezésekor egészen más gondokkal küzd, mert olyan híreket kap, melyek azonnali intézkedést igényelnek. És ezek a hírek a birodalom keleti határáról jöttek. Az oszmánok egyre inkább nyugat felé terjeszkedtek és ha végre nem állítják meg őket, itt lesznek Róma kapui előtt. Ezért Leó néhány városállamot, fejedelemséget és a francia királyt, keresztes hadjáratra szólítja föl. Mivel ez nem lelt nagy lelkesedésre, jobban föl kell őket tüzelni. A hír Luther-ről akkor érte el a pápát, amikor a török ellen egy ütőképes koalíciót kellett összehozni. Ilyen esetecskékkel most nem foglalkozunk, ezért utasították a német ágostoniakat, intézzék el ezt a szerzetes perpatvart maguk, az 1518 áprilisi rend-konventjukon. Így értékes hónapok múltak el, mialatt Luther tézisei a birodalomban szépen terjedtek. Ő közben időt talált arra, hogy a tudományosan, latinul megfogalmazott 95 tézisét a nép számára érthető német nyelven megírja és április elején „Szentbeszéd a búcsúról és a kegyelemről” (Sermon von Ablass und Gnade”) címmel megjelentesse. A sermoban leegyszerűsíti, megszigorítja és kibővíti, amit a toronyszobájában kidolgozott. A Róma és Frigyes számára üzletrontó búcsúbeszéd még gyorsabban és még nagyobb példányszámban terjed, mint a 95 tézis. 1520-ig húsz kiadás jelenik meg, Luther lesz a világ első bestseller szerzője.

59 1518 április 26-án Heidelberg-ben, Róma akaratára, a túl hangos Ágoston-szerzetes a rend főkáptalanja által, elhallgattatásra és a glédába való visszarendelésre lenne ítélve. Ehhez azonban meg kell hallgatni. Tehát Luther-é volt a szó és miután befejezte, az ellenkezője történt. Ahelyett, hogy Luther-t elítélték volna, az Ágoston-szerzetesek melléje álltak. Nyilván Luther szóhatalmáról sem a dominikánusoknak, sem a fuggereknek, sem Rómának fogalma nem volt. Előadása alatt feszült figyelem uralkodott, a hallgatók érezték, hogy a szónok nem hadovál, hanem az igazságot mondja ki, a veszélyes igazságot, amit ők maguk is egyszer hasonlóan elgondoltak, de kimondani nem mertek. A meghallgatás nyilvános volt, sok kíváncsi – teológusok, tudósok, laikusok, szerzetesek – kihasználták az alkalmat, hogy Luther-t élőben láthassák. Teljesen fölspannolva mentek haza. Két hallgató is, Martin Bucer és Johannes Brenz, annyira lázba jöttek, hogy később maguk is a reformáció-körbe belenőttek. Bucer ekkor még az „ellenséges” dominikánus rend tagja volt, akik Luther-t máglyán szerették volna látni. Így tehát az első kört Luther nyerte, ami Rómát arra késztette, hogy maga foglalkozzon az esettel. Ezért tehát beindították az eretnekvád kerekét. Heildelbergi föllépése után Luther-t 1518. aug. 7-ére meghívták Rómába.

60 Ez lett volna Luther és a reformáció korai vége, ha ekkor egy nagyhatalmú szövetséges nem kapcsolódik be: a Friedrich der Weise von Sachsen, akivel ugyan Luther személyesen sosem találkozott, oltalmát mégis élete végéig élvezte. A nagyúr ezt vajon miért tette? Luther tézisei iránti lelkesedésből, hatalompolitikai számításból, vagy, mert Luther a wittenbergi egyetemet híressé tette? Nem tudjuk.  Talán mindegyikből volt egy kevés. A tapasztalat, hogy őt, a szerzetest és isten szolgáját egy világi felsőbbség, a kereszténység és az egyházi szent anya állítólagos helytartójától meg kell védenie, ez Luther gondolkodását mélyebben befolyásolta, mint ahogy ennek tudatában lehetett. A fejedelem azokhoz tartozik, akik a császárt választhatják. Egy előjog tehát, amely hatalmat és befolyást ad. Így sikerül neki kiharcolnia, hogy Luther-t ne Rómában, hanem Németországban hallgassák ki. Itt a fejedelem szükség esetén beavatkozhat, mielőtt Luther-t a máglyán elégetik. A kihallgatás az 1518 évi birodalmi napon történne, ahol a „causa Luther” csak egészen hátul levő napirendi pontként szerepel. A fő föladat: hadat állítani a török ellen. Ehhez Maximilian császárnak és Leó pápának a német fejedelmek támogatására van szüksége, így Friedrich der Weise szavára is. Ehhez jön: Maximilian császár belefáradt hivatalába és a spanyol Károly királyt akarja utódául. Ez azonban nem a pápa érdeke, mert így túl sok világi hatalom kerülne egy kézbe. Róma inkább a gyönge császárokat szereti. A választófejedelmek azonban nem ódzkodnak Károlytól, csak Friedrich jelezte kétségét, ezért a pápa szövetségese lehet – épp ez a Luther-barát! Ide diplomatikus mesteri taktikázás kell, Luther-t a világpolitika masinériájában egy kis kerekecskévé kell degradálni. Likvidálására van még idő, most sokkal fontosabb a török ellen sereget és a trónra egy kezes császárt kapni. Ilyen komplikált ügyekben a pápa Cajetan kardinálisát, egy intelligens egyházkarrieristát tart kéznél. Ő világos feladatot kap: Luther-t elhallgattatni úgy, hogy nagyobb baja ne essék. Cajetan őt barátságosan kezelje, nehogy a fejedelmet fölbosszantsák. A kihallgatás 1518 október 12-ére van kitűzve. Luther elvben ezzel azt kapja meg, amit már majd egy éve kíván: egy magas rangú egyházvezetővel téziseit megvitatni. Másrészt a külső föltételek nem úgy sikerültek, ahogy azt Luther elképzelte. Ő nem akart kihallgatva, hanem meghallgatva lenni. Nem zárt ajtók mögött akart vitázni, hanem nyilvánosan és nem a pápa egyetlen küldöttével, hanem az egyház és a teológusok community-jével.

61 Ám Luther ekkor már nem volt olyan helyzetben, hogy föltételeket diktálhasson. Örülhetett, hogy a „Rómában” föltételt sikerült megúsznia. A másik föltételt, a teológiai vitát, ha a nyilvánosság kizárásával is, de majd sikerül kiharcolnia, gondolja Luther. Nem fogja engedni, hogy kihallgassák, mint egy vádlottat, hanem ezt a Cajetán-t teológiai vitába fogja belekényszeríteni. Ám Cajetan erről semmit nem tud. Luther egyszerűen téziseit visszavonni kényszerül, gondolja Cajetan. Csak azért, mert mi olyan barátságosak vagyunk, hogy a szokásos eszközökről – fenyegetés, kínzás, kényszer – lemondunk, ez a bajkeverő még meg fogja köszönni, hogy a tagadás után vígan életben maradhat. Mikor ezek ketten először állnak szemben egymással, nyilván egy csapásra fölismerik, hogy egymásnak nemcsak teológiai ellenpólusaik. Itt a kevésbé világias, trükköket, fogásokat nem ismerő Luther, aki a német teológusok ropogó egyházlatinját beszéli – ott a világfi, tapasztalt diplomata Cajetan, aki a római költők elegáns latinján szólal meg, udvarias álarca mögé kőkemény tárgyaló arcát rejtve.

62 És így nyitja meg a kardinális Luther-rel,1518 október 12-én, a beszélgetést. Látszólag barátságosan és tisztelettel közli, hogy nem vitázni jött, hanem a kényes ügyet atyaian elsimítani. Egy ideig elbeszélnek egymás mellett. Cajetan jogilag érvel, rendeleteket, dekrétumokat, utasításokat idéz. Luther teológiailag érvel, Pál leveléből, evangéliumokat, prófétákat idéz. Egyik a földi egyházjogra hivatkozik, a másik isten világ-ítélő székére, hangnemük egyre élesedik. Végül Cajetan egyenes kérdést tesz föl: „Vissza kell vonnod, ha akarod, ha nem.” Luther egy nap gondolkodási időt kér, gondolatait rendezi, még egyszer mindenen átmegy és eredményre jut: az egyháztörvény, a hagyomány, az emberi értelem teológiai szakkérdésekben nem döntő. Egyes-egyedül a Biblia. A Bibliával pedig a búcsú, a pápa állásfoglalása és még sok minden nem indokolható. És másnap pontosan ezt mondja a meghökkent bíborosnak. És még egyet tesz világossá: nem szeretné, ha tanításáról parancsra, csupán a pápai hatalommal döntenének. Azt szeretné, ha téziseit nyilvánosan, európai egyetemeken megvitatnák. A kardinális és kísérői ekkora nyakasságon föl vannak háborodva. Nem értik, miért kockáztatja ez az ember a fejét? Lelkére beszélnek, győzködik, hogy ezt a barátságos ajánlatot nem utasíthatja el, rohamozzák, vonja vissza, csak egyetlen szavacskát mondjon ki – revoco – és máris minden egyenesbe jön. Nem így Luther. „Soha”, vágja oda. A harmadik beszélgetés Cajetán-nal is úgy végződik, mint az első kettő. Cajetan negyedszer is próbálkozik, most minden diplomáciai udvariasságát levetkezi. Végére akar járni az ügynek. Mennydörögve monologizál, bevetve minden hatalmát és hivatali tekintélyét.

63 Megfélemlítéssel, fenyegetéssel szólítja föl Luther-t ismét, tagadjon, mert különben… „Majd tízszer kezdtem el beszélni”, meséli később Luther barátainak, „ő ugyanúgy leteremtett és csak ő beszélt, végül én is elkezdtem kiabálni.” (27) Luther is elkezdett kiabálni és így folytatódik mindig tovább. Az ellenfelek egymásról való benyomása évről évre egyre inkább megkeményszik.  A németek szemében a „römlingek” angolnaszerű, simulékony, intrigáns, korrupt, hazudozó, dekadens déliek. Az olaszoknak a luteránusok gyűlöletes németek, hirtelen haragú, dölyfös, iszákos, kiszámíthatatlan, otromba barbárok. (28) Mindig, mikor a hatalmas egyház és a dühös Luther egymásnak ugrik, a römlingek fölényüket villogtatják, és Luther vélhetőleg tényleg valami alattvalóságot érez. Először gyakran kitér, mígnem hátát a falnak vetve lecövekel. És az újabb támadásra, mint egy vadállat, nekiugrik ellenfeleinek. Átlépi önvédelmi vonalait és tehetetlenségét szóhatalmával ellenhatalommá fordítja át. Minél jobban fojtogatni próbálják, annál jobban ellentámad. Róma már rég biztos abban, hogy ez az ember máglyán kell, hogy végezze. Luther biztos abban, hogy senki és semmi előtt meghajolni nem fog, akkor sem, ha máglyára kerül. Csak egy urat ismer el maga fölött: az Úristent.

63 vége VII ELKEZD vége.

Szólj hozzá!

LUTHER-KÖNYV 46-54 O.

2017. november 16. 09:11 - RózsaSá

46 A történet szerzője Luther legfontosabb társa Philipp Melanchton volt, aki azonban nem lehetett szemtanú, mert csak 1518-ban kapott professzori kinevezést a wittenbergi egyetemen. És ezt a történetet csak Luther halála után mesélte el. (14) A Luther-kutatók az esetnek akkor jutottak jobban a nyomára, amikor egy olyan Új Testamentumot találtak, amivel Luther dolgozott. („Uram, ez könyv sajnos nem ér semmit! De miért nem? Nézze, egy bizonyos Luther Márton összefirkálta!”RS17XI9) Ebben megtalálták Luther titkárának, Georg Rörer-nek kézzel írott bejegyzését: „1517-ben, Mindenszentek előestéjén, doktor Martin Luther tézisei a föloldozásról a templomok ajtajai előtt bemutatásra kerültek.” (15) Tehát a tézisek valóban a templom ajtajára kerültek, de nem csak egyre, hanem több templomajtóra és nem Luther keze által személyesen, hanem valószínűleg a wittenbergi egyetem pedellusa által. Ennek a kiplakátolásnak nem az volt a célja, hogy A Szent Római Birodalom alapjait megrengessék, hanem, hogy egy nyilvános vitára hívjon a teológiai karra. Tárgy: a 95 tézis. A meghívásban ez állt: „Az igazság iránti szeretetből és a törekvésből, hogy ezt megindokoljuk, a következő mondatokról legyen vita.” (16) Erre a vitára a visszhang olyan kevés volt, hogy a rendezvényt lemondták. (17) Egyébként Luther soha nem kapott választ Frigyestől Brandenburg-ból, ahogy más hitoktatóktól sem, Rómából végképp nem. Luther számára ez váratlan meglepetés volt. Ő azonban akkor egyházát igen nagyra tartotta és vezetőiben szinte gyerekesen hitt. Hogyan, válaszra sem méltatják? Nem ismerik föl, hogy a búcsúgyakorlat egyértelműen sérti az egyház tanítását és sürgősen korrigálásra szorul? Mért nem köszönik meg neki, hogy erre a visszaélésre fölhívta a figyelmet? Ha Luther-t később – részben még ma is – a katolikusok által egyházszakítónak, eretneknek, heretikusnak tartják, akkor ez annyiban igazságtalan, amennyiben az egyházszakítás igazi felelőse Róma. Luther jogos 95 tézisét a pápának és az egyháznak címezte és egy válaszra rászolgált. Ha ezt a választ megkapja és a búcsúgyakorlat korrigálásra kerül, Luther nagy valószínűséggel megmarad egy derék szerzetesnek és egyháza hű szolgájának. Ám ami ezután Rómából jött, az egy római erőfitogtatás volt: Luthernek szájkosár. És mert Luther bedacolt, a történet eszkalálódott, amiben Luther és mások is vétkesek. Az egész eredete Róma dölyfe, válaszmegtagadás a jogos kritikára és az elmaradt korrekció.

47 A 95 tézis könnyen zsákutcába is jutott volna és gyorsan elfelejtődik, legfeljebb teológusok, jogászok és hivatalnokok témája marad, ha a reformáció egy új kereke nem hajtja tovább: Johannes Gutenberg könyvnyomtatás találmánya Mainz-ban, 1450-ben. Fél évszázad alatt, ami azóta eltelt, az ország tele lett könyvnyomdákkal. Ezért történt az, amivel Luther nem számolt és ami a kalapácsütéses képet ismét behozza: követhetetlen úton-módon Luther tézisei külföldi nyomdászok kezeibe kerültek, akik Luther-t meg sem kérdezve, a téziseit kinyomtatták. A szerzetes vs. Róma történet nekik épp kapóra jött. Üzletük már régen rosszul ment. Hiányoztak a témák, amelyek iránt a vásárlók igazán érdeklődést mutattak. Mintha a 95 tézis valami olyasmi lett volna, amire a világ már régóta várt. Róma kapzsisága és a mód, ahogy a pápa és a kúria a pénzt behajtották, amúgy is a német birodalom értelmiségei közt már rég egy gyakran firtatott téma volt, kritikák, gúny és szatírák tárgya. Az egész német birodalomban általában az a nézet uralkodott, „hogy az egyházba különösen a kúriába és a pápaságba többet bele tettek, mint amennyi kijött.” (18) Ez a benyomás nem volt egészen téves, mint ma már világos. Azt ugyan cáfolni lehet, „a pápaság Németországot túlzott adókivetéssel kirabolta…más országok többet fizettek” (19), de azok a többszörösét kapták vissza. E háttér miatt Luther akadémiai csomagolású búcsúkereskedés-kritikája élénk figyelmet kapott. A téziseket gyorsan lefordították és utánnyomták, mert Luther ennek a népszerű egyházbírálatnak komoly tudományos alapot adott és jól illettek az akkori évek humanista korszelleméhez. Így lettek idéáinak első olvasói multiplikátorok. „A továbbiakat elintézte az egyházfüggetlen, humanista értelmiségi kommunikációs hálózat, amely minden nyomtatványt mohón fölszívott és nyilvános vitára bocsájtott.” (20) Martin Luther megrökönyödve jegyzi le: „…14 nap sem telt el és ezek a tézisek egész Németországot, további négy hét után pedig az egész kereszténységet elérték, mintha angyalok lettek volna az üzenetvivők…akik az emberek szemei elé tárták. Az ember el sem hinné, micsoda szóbeszéd támadt ebből.” (21)

48 Az új nyomdatechnika a konzervatív klérus urait annyira hidegen hagyta, hogy annak hatását tévesen vagy egyáltalán föl sem mérték. Hogy ez a technika veszélyes lehet, először egyáltalán nem is sejtették. (Ma: internet.RS17XI12). Ezért eszükbe sem jutott rátenni a kezüket. Így az egész birodalomban szerte szét nyitott nyomdák azt terjesztették, amit csak akartak – minden egyházi és állami ellenőrzés nélkül. Így ettől a folyamatosan gyártott vitaanyagok révén először keletkezett olyasvalami, mint a közvélemény. És ez Róma ellen irányult. Pár hónap alatt az addig csak helyileg és regionálisan ismert nagyság, Martin Luther, az egész birodalomban híres lett és nem tartott soká, míg a pápa és a császár is meghallotta ezt a nevet. A rákövetkező három évben több minden történt, mint előtte az egész évszázadban. Ami az uraknak Rómában csak egy kis szerzetespatvarnak tűnt, az Ágoston rendi Luther és a dominikánus Tetzel között, hirtelen olyan gépezetet hozott mozgásba, amely az egyházszakadáshoz és a harminc éves háborúhoz vezetett. Ebben a korai stádiumban egy s mást még helyre lehetett volna hozni, ha Róma nem lett volna annyira elszállva, arrogáns és az emberek életvalóságától távol. És ha Albrecht von Brandenburg nem lett volna az árusoknál ennyire eladósodva, mert ő is jól keresett az üzleten. Legjobban persze az árusok (Figger). És a pápa természetesen. Ez – és a pápa vak bizalma saját hatalmában, mellyel köphetett az igazságosságra – ad magyarázatot arra, mért is tagadta meg Róma a választ a 95 tézisre.

49 A vak pénzsóvárgás akadályozta meg az érdekelteket abban, hogy az új idők kirajzolódó jeleit – reneszánsz, humanizmus, Kopernikusz, Kolumbusz – meglássák. És ha valamit is megláttak, azt is tévesen értelmezték vagy alábecsülték. Ám mindenekelőtt hiányzott minden bűn- és igazságtalanságtudat abban, amit tettek, isten kegyelmének átalakításakor egy kaszkó-biztosításba, melynek bevételei a fejedelmek és az érsekek fényűző életének pénzelésére szolgáltak. Természetesen Luther-t is tévesen mérték föl. Mit akar ez? Ez a kis senki akarja a pápának és a fejedelmeknek előírni, mit tegyenek? Ezzel gyorsan végezni fogunk, ha tovább zavarja köreinket. Álmukban sem tudták elképzelni, micsoda kalamajkát fog ez a teljesen jelentéktelen konokfejű, a német provinciából, az egész klérusnak, az egyháznak, a kereszténységnek, Európának okozni. Ezt Luther sem képzelte el akkor és eleinte semmit sem vett észre, ahogy egy lavinába belekerült és amelyből egyre inkább nem lesz menekvés. Egy ideig még eltartott, míg fölfogta. Ő, aki valójában egy egész jámbor, naiv, jó lelkész és az egyház hű szolgája volt, minden hátsó szándék nélkül, tiszta szívvel, a Tetzel-féle búcsúgyakorlatot bírálta és most hirtelen arra kényszerült, hogy egy nagyobb kereket forgasson.

50 Hamarosan eléri a következő meglepetés. A távoli pápa iránt szinte gyermeki bizalmat tanúsító Luther, aki a pápa bíborosaira és fejedelem-érsekeire épp úgy fölnézett, a továbbiakban ezen egyházi vezetőket alkalma lesz személyesen is megismerni. Ekkor kénytelen lesz azt tapasztalni, hogy ezen egyházfiak cselekedeteit minden más ösztönzi, csak nem az egyház iránti aggodalom és a hívők iránti felelősség. Lassan arra is rájön, hogy naiv ártatlanságával hatalmas ellenfelek érdekeivel került összetűzésbe, így bekerülve akaratlanul is a nagy politikába. Így lesznek az eddig bizalmát élvező egyházi vezetők halálos ellenségei. Egy kiábrándult szerelem története veszi kezdetét. De a kiábrándulás „ki-ábrándulás”, illúziók elvesztése, fölvilágosultság, fölismerés. Luther erről a kijózanodásról kemény szavakat ír és mond, melyek óriási visszhangra lelnek a népben. Mindezt már félig tudták, sejtették, érezték; azt, hogy ebben az egyházvezetésben már nem lehet bízni. Ám egy ilyen „szerelmi csalódás”, ha elkezdődött, nem áll le. A kötődés tovább feslik: a kiábrándulás gyűlöletbe csap át. Luther saját természete jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy jogos, kristálytiszta haragja vak gyűlöletbe torkolljon és ellen-gyűlöletet provokáljon. Az egyház és az állam vezető uraival egyre mélyebb konfliktusba keveredik, később a parasztokkal és a humanistákkal is. Minden „ördögözést”, amit ellenfelei kitalálnak, saját ördögözésével válaszol meg. Egyre gyakrabban jár el, mint egy „elvakított ló”. Magatartása egy bizonyos ponton túl öntörvényességig fejlődik, amely senki által többé meg nem regulázható, sem megállítható.

  1. RÓMA – BABILON, A NAGY SZAJHA

51 Mikor Luther Rómában volt, ott épp a reneszánsz nagy európai művészete szökkent szárba. Megkezdődött a tudomány emancipációja a teológiától. A város maga, 50 000 lakosával jelentősen kisebb volt Velencénél és Milánónál, ám – köszönve az európai hatalmi központ nemzetközi római egyháznak, élén a pápával – Európa kozmopolita színterévé avanzsálja magát. (22) És köszönve a klérus luxus, pompa és dicsőség iránti sóvárgásának, a művészek temérdek megbízást kaptak képek, szobrok, parkok, szökőkutak építésére. Mind ezek fölött Luther átsiklott. Ami neki később, amikor már a pápával fasírtban volt, mint kellemetlen emlék fölötlött, az a nyüzsgő üzletelés a zarándokhelyeken. Talán már akkor legszívesebben úgy járt volna el, mint Jézus, amikor kiűzte a pénzváltókat a templomból. Ám Luther akkor ettől még messze volt. Ezt később tette meg, ostorozó szavaival. A Róma mögött álló politikai-egyházi világrendről sem volt még kritikus véleménye az akkor jámbor szerzetesnek. Hogy Róma az akkori uralkodó világhatalom volt, amely császárokat és királyokat koronázott, ebben Luther nem látott kifogásolni valót. Ezek uralmát, mint őket magukat, isten akaratának tekintette – császár isten kegyelméből, Péter székén pedig az ő jogos utódja, a pápa. Rómában a trón és az oltár szövetségét mindkét oldalon áldásosnak tartották. A császár védi a pápát az ellenségeitől, viszonzásul a pápa őt, mint világi uralkodót, följogosítja, isten akaratából, akinek minden alattvaló engedelmeskedni tartozik. A pápa háborúkat vezet vagy rendel el, ha hatalmát fenyegetve érzi. Eldönti, mi tartandó igaznak és mi vetendő el, mint tévhit. És ha egy kiskirály, városfejedelem, vagy eretnek itt-ott a pápai uralom ellen föllázad, a pápa azt exkommunikálja, száműzi, kiátkozza, kivégezteti, elégeti vagy katonailag lerohanja. „Róma” volt a pápa maga. A pápa pedig az egyház. Vezetői, a kardinálisok és érsekek nagy lábon éltek, a parasztok és a többiek költségén, gyaloghintóval hordoztatták magukat és mindezeket a kiváltságokat arra a valakire alapozták, aki egyszer ezt mondta: a mennyek országában …”az utolsók lesznek az elsők, és az elsők az utolsók”. Kastélyaikban éltek, luxus és gazdagság közepette. A népnek „Jézus Krisztusról” meséltek, a világ uráról és kormányzójáról. Hogy ez a szegény, hatalom nélküli „isten báránya” egyszer azt mondta volna, hogy „a rókáknak odúik vannak, a madaraknak fészkeik, de az emberfiának nincs hol nyugalomra hajtani a fejét” – ezt az olvasni nem tudó népnek inkább nem mondták el. Amit ők elmeséltek, az egy másik történet volt: Ti mind bűnösök vagytok, átkozottak, örökre a pokol tüzére ítélve, de szerencsétek, hogy nektek itt vagyunk mi és itt van nektek Jézus. Ő a bűneitekért halt meg és halálával a mennyben annyi kincset halmozott föl, hogy csak annyi elegendő lenne a világ minden bűne föloldozására, de ehhez még a szentek és az istenanya Mária érdemei is hozzájárulnak, hogy ezeket a kincseket tovább szaporítsák. És Jézus minket, a pápát, a bíborosokat és a papokat bízott meg, hogy ezeket a kincseket őrizzük és kezeljük. Nekünk tehát ezekhez hozzáférésünk van és ezekből lecsapolhatunk a ti bűneitek föloldozására. De ez nem ingyenes. Kell valamit tennetek érte: megbánni, vezekelni, gyertyákat adományozni, sok „miatyánkot” és „üdvözlégyet” elimádkozni, zarándokútra menni, Rómába búcsút járni, jótetteket cselekedni – de elsősorban mindig fizetni. Legutóbb, mikor Tetzel az ő búcsú-geseftjét optimalizálta, az egyház megelégedett a fizetéssel. Ez azonban a hívőknek soha sem volt elég a végső bizonyossághoz és ezért ajánlatos volt mindig újból fizetni. Ha valaki halálos ágyán feküdt és az utolsó kenetet várta, ajánlatos volt vagyona tekintélyes részét az egyházra vagy egy kolostorra hagyni. Nemcsak minden bűnnek megvan az ára. Rómában mindennek megvan az ára. Ha valaki érsek vagy bíboros akart lenni, fizetnie kellett. Az érsekségi stallum és a kardinális méltóság eladása a pápa egy bugyogó jövedelemforrása volt, a vásárlónak pedig egy jó befektetés a jövőre nézve.

53 Így az egyház egy hatalmas, dúsgazdag nemzetközi konszernné nőtte ki magát, amely papi, érseki és hivatalnoki posztokkal, bűnföloldozással, üdvösség-biztosítással és túlvilági garanciákkal kereskedett. Időnként az egész német föld felét a középkori egyház tulajdonolta. Aki ennél a konszernnél egy hivatalt vásárolt, rendszerint nem jámborságból tette, sem tiszta szívvel isten szolgája akart lenni, hanem biztos stallumot, magas szociális státuszt, jó életet és hatalombőséget akart szerezni magának. Így alkalom adódott megtollasodni, barátoknak, rokonoknak állást vagy másféle előnyt szerezni. Bíborosi hivatalhoz nem kellett teológiai stúdium, még pappá szentelés sem, csak pénz. Ez egy biztos, jövedelmező befektetés volt. Elegendő alattvaló állt rendelkezésre, akiknek munkaerejét annyira ki lehetett használni, hogy ez a bíboros családok fejedelmi életét biztosította. Az egyház ezen világiasítását és kommercializálását már rég Luther előtt is kritizálták, de minden jószándék, fáradozás és reformtörekvés valahogyan zátonyra futott.  A rendszer haszonélvezői nem látták be, mért is változtassanak a rendszeren, ha az – számukra – kiválóan bevált? A menny kincseit, amit Jézus és a szentek produkáltak, gondtalanul és abszolút profi módon dolgozták föl kis csomagokká, amiket drágán adtak el szerte a világban. Az első multinacionális kapitalista vállalat jött így létre. Volt egy szociális eleme is: a szegények olcsóbban kaphatták a búcsút, vagy még ingyen is. Még innovatívak is voltak már akkoriban: Raimund Peraudi teológus, 1476-ban, föltalálta a búcsút a meghaltak számára. Ezek purgatóriumi tartózkodását jelentősen le lehetett rövidíteni, ha ezért az élők az egyháznak fizettek. A pápa erre a találmányra készségesen és gyorsan adta rá áldását, mert saját és kardinálisai, érsekei pénzigénye mérhetetlen volt.(23)

54 A pápát akkor X. Leónak hívták, de ő semmiképp nem volt egyike a világ leggazdagabb férfiainak, ahogy azt Luther hitte. Nyakig eladósodva a fuggereknél a csőd szélén lavírozott. Bár a pénz ömlött Rómába, de a pápa ennél többet el is költött. Háborúi, építkezései, mecenatúrái, szükséges megvesztegetései, drága szívességei, ünnepségei, lakomái, szeretői, a család mohósága – mind ez több pénzt vitt el, mint amennyi bejött. Egy kuncsaftja az a bizonyos Albrecht von Brandenburg, Brandenburg érseke, Halberstadt egyházmegye adminisztrátora volt, akinek Luther 95 tézisét elküldte, de választ soha nem kapott. Ez a brandenburgi egyházfejedelem nem elégedett meg harácsolt vagyonával, még többet akart. Erre akkor nyílt lehetősége, mikor a mainzi érsekség, egy különlegesen vonzó egyházi kincses darab, új érsekre várt. Ez a stallum nemcsak még több gazdagodást ígért, hanem még több hatalmat is, mivel ez az érsek egyben birodalmi kancellár és német hercegprímás is volt. De Róma ezért az aranybányáért többet kért, mint amennyit Albrecht fizetni tudott. És ehhez még további évi járulékokat is kellett fizetnie, mert valójában az egyháztörvény szerint egynél több érsekség-székhelyet tilos volt birtokolni. Ám ha a fizetés kellőképp magas volt, a pápa tett néha kivételt. Albrecht kész volt minden árat megfizetni, ezért pénzt kölcsönzött a fuggerektől. Így lett Albrecht 1514-ben érsek és fejedelem Mainz-ban, valamint a fuggerek jó üzletfele. A pápa is egy értékes fugger-kuncsaft volt, azzal a föltétellel, hogy kamatait és törlesztéseit mindig pontosan fizeti. A banknak csak az okozott gondot, hogy a pápa a bazilika építésének kalandjába vetette magát.

Szólj hozzá!

LUTHER-KÖNYV 37-45 O.

2017. november 06. 12:41 - RózsaSá

 37 Valójában ennél többet tett: kételkedett. Kételkedett az öreg autoritásokban és elkezdte vizsgálni, tanításuk helyes-e? A többiek is pontosan ezt tették, kételkedésükkel más terepeket dúltak föl. Megvizsgálták, igaz-e, hogy a Nap kering a Föld körül? Mások a Föld gömbszerűségét vizslatták. Művészek, festők, építészek hirtelen azokat a szabályokat kérdőjelezték meg, amelyek szerint eddig építkeztek, festettek, alkottak. Luther ennek a nem-összebeszélt merényletnek egy része volt, amely a méltóságok ellen irányult. Ennek vélhetőleg nem is volt tudatában. A rebellió távol állt tőle, ahogy másoktól szintén. Puszta kíváncsiság volt, ami hajtotta. Tudásszomj, az igazság utáni vágy, kutatási kedv ösztökélte. Ebből levonta a konzekvenciát: Vissza a gyökerekhez, vissza a tiszta, hamisítatlan forrásokhoz. És ezek a források azókorban voltak. Ezt kezdték el most nagy iramban kutatni. Ám eközben nemcsak vallási, hanem filozófiai, humán- és természettudományos szövegekről is volt szó, ezeket a stúdiumszakokat humanae litterae névvel illeték (írások, melyek emberi dolgokra vonatkoztak, ellentétben az isteniekkel). Aki ezekkel foglalkozott, egy humanista volt. Ez vezetett később a XIX. században a humanista elnevezéshez, világnézeteiket pedig humanizmusnak mondták. Luther-t is nemsokára humanistának tartották. De tényleg az volt-e? Mindenesetre az erfurti egyetemen, stúdiuma idején, humanista befolyás alatt állt és nem ismert, hogy ez ellen tiltakozott volna. Ellenkezőleg: az egyetemen tanult szövegelemzés módszerét buzgón alkalmazta, wittenbergi toronyszobájában. Ott tette azt, amit a humanisták tesznek: vissza megy a forrásokhoz,

38 az ő esetében az Ó- és Új Testamentumhoz, Ágoston és Arisztotelész írásaihoz. Habár utóbbit nem szerette, de elemeznie kell, hogy megtudja miért nem? De mindenekelőtt azt a képet akarja rekonstruálni, amit a Biblia vetít elébe és egybevetni azzal a képpel, amit az egyház tanít. Ám ezt nemcsak azért teszi, ami a humanistákat is mozgatja, puszta kíváncsiságból és a kutatási láztól hajtva, hanem létszükségletből. Célja nem első sorban a művelődés, pláne nem az ókor romantikus tálalása – nála a pokolról, halálról és az ördögről van szó, az örök életről és saját lelki üdvösségéről. Ezért forrásaihoz a legnagyobb tisztelettel közeledik, ám egyben egy humanista, aggály-nélküli kutató kíváncsiságával is. Ő tudja: Isten valóban megtiltotta, hogy képet csináljanak róla. Másrészt már a Biblia-szerzők is egy egész sor nyelvi istenképet használtak. Ezek egymást kiegészítik, egymásnak ellentmondanak vagy egymást kijavítják. A Bibliában található egy haragvó, bosszúálló, furcsa, kolerikus, igazságtalan isten, aki még gyilkol is, és zsarnokian hajlik az önkényuralomra. De ott egy másmilyen istent is találunk: egy kegyes, szerető, gyöngéd, hűségesen gondoskodó, melegszívű atyaistent, aki egyenesen bolondul teremtményei után. Akkor hát mi az igazság? Hogy az összezavart istenképekben helyre igazodjon, a középkori Luther igencsak újkorian jár el. Elszigeteli az egyes problémákat és így próbálja megoldani. Egyetlen kérdésre összpontosít: a Biblia istene tényleg igazságtalan, mikor mindenkit elátkoz? És igaz-e, hogy őt jótettekkel meg lehet szelídíteni és ezzel a magunk tervezett helyét a mennyben biztosítani tudjuk? Ennek megválaszolása kísérlete közben újból és újból a rejtélyes Pál-idézetnél akad fönn, amely arról a bizonyos igazságosságról szól: „Mert Istennek igazsága jelentetik ki abban hitből hitbe.” /Róm 1,17, Károli 1590/. („Die vor Gott gilt, welche kommt aus Glauben in Glauben.”) Újra és újra elolvassa, amit Pál apostol írt az isteni igazságosságról.

39 Ágoston írásait is mellé teszi. Ehhez hozzá egy további, világosabb verset a Római levélben, nem messze alatta: „Azt tartjuk tehát, hogy az ember a hit által igazul meg, a törvény cselekedetei nélkül.” /Róm 5,28/. Tulajdonképpen már ott áll a megoldás: „…csupán a hit által, a törvények nélkül.” Bár ez a „csupán” nincs benne az eredetiben, Luther írja bele ezt később, önkényesen és ez minden Luther-bibliában mind a mai napig benne van. Most még azonban ezt nem meri megtenni, mert ugyanaz a Pál a Galátáknak ezt írja: „Mert Krisztusban…nem ér semmit, hanem a szeretet által munkálkodó hit.” /Gal 5,6/. („den Glauben, der durch die Liebe tätig ist”). „Munkálkodó szeretet”, tehát valahogy ismét a „munkálkodás”. És a Jakab-levélben egészen egyértelműen áll: „Mi a haszna, atyámfiai, ha valaki azt mondja, hogy hite van, cselekedetei pedig nincsenek? Avagy megtarthatja é őt a hit?” /2,14/ („Was hilfts, liebe Brüder, wenn jemand sagt, er habe Glauben, und hat doch keine Werke? Kann dem der Glaube ihn selig machen?”) És pár vers után jön a válasz: „Látjátok tehát, hogy cselekedetekből igazul meg az ember, és nem csupán hitből.” /Jak 2,24/ („So sieht ihr nun, dass der Mensch durch Werke gerecht wird, nicht durch Glaube allein.” Egyértelműbben ezt nem lehet kimondani. Jótettek nélkül nem megy. Luther mégis kételkedik. Mert gondoljuk el: Ez már nem valamilyen hivatalos egyházi autoritás szövege, hanem a Szentírás, amit Luther kétségbe von. Vagy pontosabban, a Jakab-levél, aminek bölcsességét vonja kétségbe. Ám ő ezt most ki nem mondja. A Jakab-levelet csak jóval későbben fogja félredobni, mint „nem igazán apostoli” levelet. Későbbi tette most a kolostori cellában veszi kezdetét. Radikális Biblia-vizsgálatánál Luther úgy jár el, ahogy azt az újkori humanistáknál tanulta: szövegelemzést végez. Megengedi magának, hogy a Szentírás szavait relativizálja, amikor ezt kérdi: Lehetséges, hogy egyes Biblia-szavaknak nagyobb súlyuk legyen, mint más Biblia-szavaknak, mert az egész Bibliát és szellemét jobban összefogják, mint a kevésbé fontos szövegek?

40 Abban a pillanatban, ha valaki így kérdez, a Szentírás többé nem érinthetetlen szöveg, nem „kész szó”, mely az égből hullott alá, hanem egy emberek által írott mű. És az ősapák, próféták és apostolok, akik ezt írták, szintúgy emberek, tévedő emberek voltak. Mért nem kellene minden egyes szavukat mérlegre tenni? Egy veszélyes gondolat! Gyorsan eretnek lehet és máglyán végezheti az, aki minden elgondolton és kötelezően tanítotton önállóan tovább akar gondolkodni. Luther kockáztat és ezzel az újkori-tudományos bibliakutatás és hit alapjait rakja le. A kritikus Luther valójában a Jakab-szöveget kevésbé veszi komolyan, mint a Pál-szöveget. Érzi, hogy Jakab a valódi problémát egyáltalán föl sem ismerte és csak átsiklott fölötte. Az, hogy egy keresztény jótetteket tegyen, igen, rendben, ez ellen semmi apelláta. De azt Luther már rég tudja, hogy a jótettek nem azok, amiket Isten akar, hanem ő jó embereket akar. És egy ember nem lesz csupán azáltal jó, hogy jótetteket visz véghez. A gonoszok is tesznek jót. Minden jótett gonosz célra is fölhasználható. És az, aki így jár el, biztosan nem jut a mennybe. De az sem, aki jót cselekszik, csak azért, hogy a mennybe jusson, tehát azért segít másoknak, hogy saját magának segítsen. Ezt Isten átlátja. Nem – a szív kell, hogy jó legyen. Ez azonban ifjú kortól fogva gonosz. Így áll a Bibliában (I. Móz 8,21). Pál Róma-levelében is ott áll: „Mert nem a jót cselekszem, melyet akarok; hanem a gonoszt cselekszem, melyet nem akarok.” /Róm 7,18f/. Így van. Így születünk. Alig, hogy a világon vagyunk, ordítunk és úgy viselkedünk, mintha mi lennénk a világ közepe és az egész világ azért van, hogy igényeinket most rögtön kielégítse. Ezért aztán minket

41 dresszúrával és neveléssel úgy „helyre tesznek”, hogy mások telhetetlenségét és önzését tudomásul vegyük, mások igénytámasztásaival megbékéljünk, egymást jótettekkel, jó szóval lecsillapítsuk, legalább is megkíséreljük egymást elviselni, a törvényeket betartani, különben jön a rendőrség. (Tanító: Azért vagyunk a világon, hogy másoknak segítsünk. Pistike: És mások mért vannak?RS17XI4). Hogyan is lenne képes egy ilyen toporzékoló lény a világ közepe lenni, és Isten előtt egyáltalán megállni - mutasson bár akármennyi jótettet is föl? Nem azért tarjuk be a szabályokat és törvényeket, mert jók vagyunk, hanem mert eszünkkel beláttuk, hogy a szabályok mindnyájunknak jók, még előnyösek is lehetnek abban, hogy ne gondoljunk örökösen saját magunkra, arra, hogy egy szabályszegés, amin rajta kapnak bennünket, többnyire hátrányos következményekkel járhat számunkra. A szív legyen jó, de nem tud jó, csak gonosz lenni és ezen mi semmit sem változtathatunk. Isten emiatt mért büntetne bennünket? Ezen töpreng Luther a toronyszobában évekig, mígnem egyszer, vélhetőleg 1517 táján, vagy kicsit később, fölvillan előtte a kiút. Amikor hirtelen megtalálja a kínzó kérdésére a választ, ez érzelmileg teljesen földobja: Isten mindezt tudja. Isten tudja, hogy mi saját erőnkből, saját akaraterőnkből nem tudunk jók lenni. Ezért áldozza föl saját fiát és ezzel az áldozattal minden bűnt, mely a szívünkből ered, örökre elűz. Egy apa, aki fiát áldozza föl mások megmentéséért – lehet ennél nagyobb szeretet-bizonyíték? Ez az áldozat a Biblia összes bosszúálló és zsarnoki istenképét semmivé teszi. Egy Isten, aki ilyet tesz, az egy szerető Isten kell, hogy legyen, aki minden ember lelkéről gondoskodik. Ez a szerető Isten oldja meg az emberek jóra való képtelenségének problémáját, úgy, hogy azon egyszerűen, nagylelkűen átsiklik, ettől eltekint. Ebből fakadóan érdeklődése az iránt, hogy egy ilyen emberke a Földön mennyit teljesít vallásilag, igen csekély, a nullával egyenlő.

42 Ezért az egyetlen, amit az ember meg kell, hogy tegyen, vegye át ezt az ajándékot. Aki átveszi, bár jó nem lesz tőle, de mintha újjászületne, és a többi újjá születettel együtt egy olyan új világot rendez be, amelyben a rossz - ami még mindig a gonosz szívből jön -, jóvá fog átalakulni. És aki így él, az hisz és a hit őt igazzá teszi. Luther ezt nem egészen így mondta, ám ma, 500 év távlatából, Luther szerint „igazzá válunk a hit által” („Wir sind gerechtfertigt durch Glauben”), ezt ma, a mi nyelvünkön, így értelmezhetjük. Hogy Luther a hivatalos istenkép ezen látszólagos kis korrektúra horderejét nyomban fölismerte, kétséges. Tudta ugyan, hogy ezzel a javítással a hivatalos tanításnak ellentmond, de úgy gondolta, az egyház az ő teológiai ismeret-föltárásának örülni fog, mert az a keresztények számára egy jó hír. Ám a jó hír a pápa és püspökei számára egy meglehetősen rossz hírt is tartalmaz. Ezt ők sejthetőleg gyorsabban fölfogták, mint Luther maga, akinek reform fölfedezése egy elkerülhetetlen mellékhatással járt: A papok, akik az Isten és az ember közé, mint közvetítők, betolakodtak, - hogy az emberek tisztítótűzben eltöltendő idejét lerövidítsék - fölöslegessé válnak, ha pusztán az elegendő, hogy Isten ajándékát elfogadjuk. Továbbá a szentek, Szűz Máriával együtt, jelentősége csökken. Istennél kinek van szüksége egy pártfogóra, ha ő az igazhívőket már fölmentette? E mellett Luther az egész zarándok-, utazási-, búcsújárás, ereklye-biznisznek egy komoly mélyütést vitt be. Isten által, föltétel nélkül fölvállalt embernek már nincs szüksége egyik búcsúhelytől a másikig zarándokolni; ott a csodahelyszínek, az ereklyevitrinek látogatására, a gyógy- és egészség-javító szerek vásárlására, a gyertyák adományozására, a szállodákra

43 és a gasztronómia-iparra sok pénzt kiadni többé fölösleges. Így Luther jócskán bele köpött a pápai vallásüzletbe, egyik tartó-oszlopát ütötte ki. Mint mindig, amikor nagy esemény történik, legendák kelnek szárnyra. Erről a „hit által való beigazolódásról” is keletkezik egy sztori és maga a mesélő az, aki ebből egy legendás eseményt csinál: Toronyszobájában, mintegy villámcsapásra, isteni sugallatra járta át az új fölismerés, hogy nincs szükségünk jótettekre, mert így is, ahogy vagyunk, bennünket már Isten rég elfogadott - összes bűnre való hajlamunkkal, tévedhetőségünkkel, gonoszságunkkal és gyöngeségeinkkel. Tehát a toronyban. Az ő stúdium-szobájában. Mint a villám. Ismét egy villám. Tehát a toronyban fölvillanó igazság, Luther „toronyélménye”, vezette Luther-t a „reformációs fordulathoz”. Nagy szavak. Lehetnének egy számmal kisebbek? Nos, lehet, hogy inkább a budin történt. Szellemi áttörés – egy hasmenés közben. Erre a lehetséges változatra maga Luther hívta föl a figyelmet, parttalan mesélő és provokáló kedvében: „Ezt a művészetet a Szentlélek adta nekem ezen a kloakán, a toronyban” (9). /”Diese Kunst hat mir der Heilige Geist auff dieser cloaca auff dem thorm eingegeben.”/ Ezt úgy az ellenfelek, mint a rajongók fölkapták. Egyesek, hogy a reformációt, mint kloaka-teológiát gúnyolják; mások, mint a „toronyélményt”, ahítatosan méltányolják. (10) Torony, klotyó, villám – hogy történt, pontosan mikor, ma már nem rekonstruálható és marad, mint kihívás az egyháztörténészek és Luther-kutatók számára. A villámcsapás évét és napját Stotternheim-nél meg tudta nevezni. A „thorm”-ban fölvillanó villám dátuma ismeretlen, ezért a kutatók a toronyban való hirtelen megvilágosodást is Luther azon tipikus meséi közé sorolják, amiket Luther csak azért mesélt így el, mert a villámsztori így jobban hangzik

44 és jobban bevésődik, mint egy hosszú fölismerésfolyamat története. Az igazság az lehet, mondják a Luther-kutatók, hogy inkább egy új gondolat fokozatos rögzüléséről van szó, semmint egy villámszerű isteni sugallatról. A keltezéssel is küszködnek. Egyesek Luther reformációs fölfedezését 1511-1513 tájára teszik, mások 1515-1519 közé. Kérdés: Megtehette-e Luther szuverén dühkirohanását a búcsúcédulák ellen, kifüggeszthette-e 95 tézisét, már a „toronyélménye” előtt? Lehet, fölismerésének erejét azonnal föl sem fogta és jönnie kellett egy Tetzel-nek, aki fölvilágosította, mit is főzött ki a toronyszobájában. De ez olyan fontos? Mindegy, hogyan jutott az új gondolathoz - amikor ez ott volt, becsapott, mint a villám. Ezért beszélhetünk továbbra is „toronyélményről”, vagy reformációs fordulatról. Amikor Luther megértette, mire jött rá, így fogalmazott: Az „isteni igazságosság” fogalma olyan, mint egy billegő figura: egyesít két, egymást kiegészítő képet. Évszázadokon át mindig csak az egyik képet láttuk, a szigorú ítélőét, aki a jó és rossz tetteket, gondolatokat mérlegre teszi. Jutalom vagy büntetés, rászolgálás és teljesítmény szerint. Ám most a kép átbillen és Luther meglepetten egy teljesen új helyzetet lát, amely, bár mindig is ott volt, de eddig senki sem látta meg. Az ember a toronyban most meglátja: ”Az igaz a hitből él”. Ez azt jelenti, aki hisz, az fölmentést nyer. Ezzel Luther a rejtélyes Pál-szavakból új értelmet csikar ki, és amikor ezt a szóra alkalmazza, jobban, „értelemszerűen” tudja lefordítani. Ekkor a mondat így hangzik:

45 „Így azt tartjuk, az ember a törvény nélkül megigazul, csupán a hit által.” Ez ilyen egyszerű lenne? Egyrészt igen, ez ilyen egyszerű. Elvileg. Másrészt, ha alaposabban megnézzük, mégsem ilyen egyszerű. Hogy mi a hit valójában, hozzá hogyan jutunk el, ez hogyan hat a gyakorlatban, életvitelünkben – ezek más kérdések, amelyeknél Luther élete során durva ellentmondásokba gabalyodik és amiket paradox állítás-petárdákkal próbál kontrázni. Ám 1517 táján, Luther újonnan fölfedezett istenképe áll első sorban a figyelem központjában. Ez több volt, mint valamelyik teológiai probléma megoldása. Luther számára ez a meg-váltás volt (Er-lösung). Kétségbeejtő félelme Isten haragjától véget ér. Vallása csúcsteljesítményei, melyek őt testi és lelki terheléseinek határaira vitték és mégsem voltak elegendők, most teljesen fölöslegessé váltak. Amikor ezt belátta, úgy érezte magát, „mint aki újjá született”. Olybá tűnt neki, mintha a paradicsom nyitott kapuján maga sétált volna be. Boldogan, fölszabadulva, egy tomboló vágy által ösztökélve, toronyszobáját elhagyja, hogy az egész világgal megosztja örömét. Kimegy és mindenkinek, aki meghallgatja, prédikál (Próbálná meg most!RS17XI6): Hagyjatok föl önmagatok csúcsra járatásával, üdvösségetek miatti aggodalom alaptalan. Fejezzétek be vallási élteljesítményeiteket és a fölszabadult energiáitokat a világ alakítására fordítsátok - egy jobb világ építésére! Martin testvér most változtatja meg a nevét. Többé nem akar Luder (bestia) lenni, hanem az eleutherius-ból („a fölszabadult”) levezetve, legyen ezentúl Luther. Mostantól kezdve Luther már nem fél. És a többieket is megszabadítja ettől a félelemtől. Ma szinte fölfoghatatlan, hogyan lehetséges, hogy egy ilyen kérdésből, a kegyes isten kereséséből és a meglelt válaszból hogyan adódhatnak ilyen átforgató változások, melyek örökké kihatnak és egész további történelmünket, mind a mai napig befolyásolják és befolyásolni fogják. Ezt Martinus testvér sem értette meg azonnal. Eleutherius, a „fölszabadult”, hamarosan egy helyi konfliktusba keveredik, amibe ő teljesen naívul a harmatfriss fölismerését alkalmazza.

  1. AHOGY MINDEN ELKEZDŐDÖTT 47-54
Szólj hozzá!

LUTHER-KÖNYV 24-32 O.

2017. november 02. 20:04 - RózsaSá

Már belépése után két évvel a szorgalmas szerzetest 1507 áprilisában pappá szentelik. Május 2.-án ünnepli első miséjét, az ünnepélyes primiciát, amire családja és korábbi barátai Eisenach-ból és Mansfeld-ből odautaznak (5). Luther örömére az e közben félig megbékélt apa is megérkezik, aki fia e fajta „karrierlépésére” is büszke, ezért egy nagyszabású lakomát ad, a kolostornak pedig tekintélyes összeget, 20 guldent adományoz. Másrészt tovább füstölög, legidősebb fia döntését botorságnak tartja. Luthernek az erfurti kolostoréletben az a legjobb, hogy egy nagy halom kincs áll rendelkezésére – könyvek. Az egyházatya, Ágoston könyvei, amelyekből Luther szikrát fog csiholni; Arisztotelész könyvei, akinek egyházra való hatását rombolónak tartja, a misztikus Johannes Tauler

25 és Eckhart mester írásai, melyek Luther gondolkodására erősen hatnak. Végül a legfontosabb könyv, a Biblia, ami nélkül semmi mást nem lehet megérteni és amit a legbuzgóbban tanulmányoz. „Mikor fiatal voltam, hozzászoktattam magam a Bibliához, gyakran olvastam és elmélyedtem a szövegben; annyira kiismertem magam benne, hogy ha bármilyen idézet szóba került, rögtön tudtam, melyik helyen található.” Ám minél szorgalmasabban kutatja a Bibliát, annál inkább fogy a reménye, hogy benne az áhított kegyes Istent megtalálja. Valahányszor a könyvet fölüti, idegen, haragos, büntető, követelő Istenre lel, aki előtt egy ember sem állhat meg. „Egy nyelv sem mondhatja meg, egy toll sem írhatja le, mit szenved el az ember ilyen pillanatokban. Az Isten rettenetesként, haraggal telve jelenik meg és vele az egész kreatúra. Szökni nem lehet, semmi sincs, ami vigasztalna. Minden egyetlen vádbeszéd. Isten országából semmit sem ízleni. Martin testvér erre emelt teljesítménnyel reagál, újabb böjtnapokat tart, a kőpadlón alszik, örökös vendég a gyóntató székben. Letérdel, bűnösségét elismeri, megbánja bűneit. Föloldozást nyer, a kirótt penitenciákat ledolgozza és ismét beül a gyóntató székbe. Ha az egyik gyóntatópapja a több órás gyónások előtt kapitulál, Martinus megy a következő paphoz. És ezzel lassan gyóntatói idegeire megy. Mit lehet tenni egy ilyen csúcsteljesítményű kereszténnyel? Aki Istent jótetteivel kényszeríteni, éppenséggel zsarolni akarja? Ezt az embert ki kell küldeni, ki, az emberek közé, mielőtt magát és a többieket is megbolondítja. Így tehát Luthert Wittenbergbe küldik. Tanítson az egyetemen filozófiát 1508-tól, tanuljon tovább teológiát és doktoráljon. Ott is van az Ágoston-rendnek egy kis kolostora, ahol Luther lakhat. Ez egyrészt egy előléptetés. Másrészt, egy városi közegből áthelyezés egy vidéki provinciába. Wittenberg a maga két és fél ezres lakosságával

26 „fészek a barbárság határán”, ahol a piactér is egy „trágyadomb”, mondja Martin testvér később. Visszatekintve, ez a hely egyáltalán nem is volt olyan rossz. Luther egy 1502-ben újra alapított, tehát fiatal egyetemre került. Nem voltak megkérgesedett szerkezetek, minden nyitott és alakítható volt. Az egyetlen helyi „szarvasbika”, akinek Luther alá kellett, hogy rendelje magát, aki rövidesen gyóntatóatyja, támogatója, atyai jóbarátja lesz: Johann von Staupitz, az új wittenbergi egyetem alapító professzora, a teológiai kar dékánja, az Ágoston-rend fő helynöke. Korán fölismeri Luther képességeit és tehetségét. Staupitz volt az is, aki Luther-t, 1510-ben – vagy 1511-ben, ezt máig vitatják a kutatók – Rómába küldi, ahol egy szerzetes-testvérrel egy rendbeli ügyet kell tisztázniuk. Valójában egy pompás dolog. Igen ám, de 1500 km-t kell megtenniük, gyalog, aztán vissza, télen, az Alpokon át. Másrészt: Egy fiatal szerzetesnek ez az első nagy utazása, a „barbárság fészkéből” Nürnberg, Ulm, Bregenz városokon át, Svájc és Észak-Itálián keresztül Rómába, a világ fővárosába utazni, - aztán onnét ismét vissza – micsoda kaland! (6) Aki ezt végigcsinálja, annak van miről mesélni. Ám különös: Luther későbbi följegyzéseiben erről egy szó sem esik. Amikor évek múltán az elhíresült asztalbeszélgetéseinél Róma néha mégis szóba kerül, akkor a várost úgy írja le, mint babilóniai bűnös fertőt, ahol az antikrisztus pápa trónol. Luther-nek nem volt semmi érzéke a tavak, hegyek, völgyek, szakadékok, hó- és jégfödte csúcsok iránt? Természetesen nem, mert a középkori ember „extra muros” tartózkodott, kint a taszító, életveszélyes természetben. Különösen a vad, nyaktörő vidékek kaptak ördög és pokol-neveket. Ezeken valahogy át kellett küszködniük magukat – Isten segedelmével. Olyasmi, mint turizmus, hegymászás akkoriban természetesen nem létezett

27 és mégis: kb. ugyan ezekben az években, amikor Luther a hegyekben kínlódott, „Leonardo da Vinci, tiszta kutatói rajongásból, délre a Monte Rosa-tól, egy 2,5 ezer méteres hegyet, a Monte Bo-t mászta meg (7). Ám Leonardo már nem a középkorban élt, hanem a reneszánsz világában, ahogy szinte minden ember Itáliában, Rómában. Ott már buzgón építették a Szent Péter bazilikát, Raffael a pápai termek falait festette. Michelangelo egy állványon hanyattfekve a Sixtus-kápolna mennyezetét festette. A hegymászó, szobrász, festő, költő és mérnök Leonardo da Vinci szivattyúkat és repülő masinákat tervezett. Luther minderről, úgy tűnik, semmit sem hallott. Az antik romokról sem, amikről a humanisták zengedeztek és ha Michelangelo erotikus angyalait látta volna, „Fúj, Ördög”-öt kiált és odahaza a római klérus elzülléséről beszélt volna. Az izgalmas új, ami Rómában a festőket, költőket, filozófusokat ennyire magával ragadta, Luthert hidegen hagyta volna. Ő nem is mint turista jött Rómába, de úgy sem, mint előtte pár évvel Albrecht Dürer, aki kultúrutazóként járt ott, hanem, mint egy rend megbízottja, mindenekelőtt: mint egy jámbor zarándok. Zarándokútját a szent városba arra akarta használni, ahogy később mondta, hogy ifjú korától számítva mindent meggyónjon és teljes bűnbocsánatot nyerjen. Luther rögeszméje saját lelki üdvössége volt. Figyelme tehát az egész utazása alatt befelé irányult. Így Rómában is azt teszi, amit egy zarándok Rómában tesz. Megy az előírt zarándokúton, gyón, misét mond elhunyt barátaiért, rokonaiért és térden mássza meg a Pilátus-lépcső 28 fokát, amelyen, a hagyomány szerint, Jézus ment be volt Poncius Pilátus házába és amely a töviskoszorú és a katonák korbácsai által kiserkedt vérével van átitatva. Arról, hogyan került ez a lépcső Rómába, két verzió kering.

28 Az első szerint a lépcsőt Konstantin császár anyja, Szent Ilona, szállíttatta Jeruzsálemből Rómába. A második szerint angyalok röpítették ide. Aki a lépcsőt megmássza, elkerüli a tisztítótüzet. Tehát Martinus testvér is araszol fölfelé, minden lépcsőnél elmormol egy imát, türelmesen kivárja, míg előtte a zarándoktestvér egy lépcsővel feljebb megy. 13 évvel később a reformátor Luther bosszankodik, hogy ezt a mászkálást végigcsinálta, és a maga nyers modorával mondja: „Akkoriban minden szart elhittem.” Nem csupán a római út alig hagy benne nyomot, épp úgy, mint a sok izgalmas esemény sem, ami körülötte zajlik és egy új idő betörését jelzi. 1450-től már volt könyvnyomtatás. Johannes Gutenberg találmánya, amivel Luther is élt, mindenkinél jobban, de ennek a találmánynak a történeti távlatát épp oly kevéssé ismerte föl, mint a genovai Kolumbusz által 1492-ben fölfedezett új kontinens jelentőségét sem. A hajós azt hitte ugyan, hogy egy új hajóutat talált Indiába, ezért a nyugat felé vezető útján talált földeket Nyugat-indiai-szigeteknek, lakóit pedig indiánoknak nevezte el. Ám a másik tengeri utazó, Amerigo Vespucci (1451, 1452 v. 1453) gyorsan fölfedte, hogy egy új földrészről van szó. Az ő nyomán kapta végül az új világ az Amerika nevet. A portugálok Afrikát megkerülve már Indiáig eljutottak, 1513-ban Kína partjaira. Dél-Amerikát 1500 körül érték el, ahol később megalapították Brazíliát. 1443-tól egy olyan üzletbe kapcsolódtak bele, ami addig muszlim-monopólium volt: a rabszolgakereskedelembe. A világ meghódítása az európaiak által megkezdődött – Luthertől igencsak messze. Míg Kolumbusz Amerika felé hajózott,

29 Nürnbergben Martin Behaim kendőkereskedő elkészítette az első földgömböt, amelyen Amerika természetesen hiányzott. Ám a glóbusz egy másik történelmi szenzációt is rejtett: amely a kedélyeket szintén igencsak fölborzolta: az egyház tanítása szerinti „ptolemaioszi geocentrikus világkép” megdőlését, amely alakulóban volt. Ptolemaiosz és vele az egyház azt vallotta, hogy a Föld a világmindenség középpontjában áll és körötte forog a Nap és a többi bolygó. Kopernikusz (1473) csillagászati megfigyelései és matematikai számításai útján arra jött rá, hogy fordítva van: a Föld kering a Nap körül – a heliocentrikus világnézet érvényesül, mert igazsága bizonyítható. Luther-t, úgy tűnt, ez sem érdekelte különösebben, hatni sem hatott rá, Kopernikusz ideáját, sok kortársával együtt félrelökte, mint agyrémet. „Ez a bolond az egész asztronómia- művészetet a feje tetejére akarja állítani, de mint a Szentírás mondja, Jozsué a Napot hagyta állni és nem a Földet!” A Biblia ezen verse szerint Isten a Napot egy napra megállította és mivel Luther a Bibliát, mint történeti híradást szó szerint vette, azt szűrte le, hogy a Nap az, amely mozgásban van. Nyakasan és a külvilágtól nem zavartatva élete témájára koncentrált, amiről valószínűleg föltette, hogy ez a legfontosabb téma egyáltalán: az ember viszonya Istenhez. Ha ez tisztázva lesz, az emberek viszonya egymásközt, de az ember viszonya a világhoz is világos lesz. Lehet ennél izgalmasabb kérdés, mint ez? Luther talán – inkább tudat alatt, mint tudatosan – így gondolkodhatott: Mi dolgom nekem a természettudományokkal, a festészettel, a csillagászattal, az asztronómiával, a földrajzzal és a hajózással, mikor nálamnál sokkal elhivatottabbak és buzgóbbak már rég ezeken a dolgokon munkálkodnak? A teológiában azonban, amit már lassan érezni kezdett, olyan valamik vártak fölfedezésre, amiket talán csak ő volt képes fölfedezni: Isten egy új képét. És akkor, amikor szinte mindenki

30 ugyanabban az Istenben hitt és ezt azzal a képpel azonosította, amit az egyház formázott meg, az új istenkép fölfedezése legalább annyira jelentős volt, mint egy új földrész vagy a napközpontúság fölfedezése lehetett. Egy új istenkép, kiegészítve a további újdonságokkal, melyeket a csillagászat, a földrajz, a filozófia és a művészetek hoztak, szükségszerűen egy új valóságképhez kellett, hogy vezessenek. Ám a megváltozott valóságnézet magát a valóságot is megváltoztatja. Az átalakított szellem - ennek megfelelően - a meglévő politikai, társadalmi, gazdasági és anyagi szerkezetet is átformálta. Mind ezek az átalakulások a maguk részéről új képeket hoznak létre a fejekben, melyek aztán ismét más valóságképeket generálnak, stb. Így születik a történelem. Ez néha gyorsabban, néha lassabban fut, néha pedig vágtat. Akkoriban, 1514 és 1515 között, amikor Luther a wittenbergi kolostor toronyszobájában az új istenképén dolgozott, a történelem mozgásba jött és 1518 után vágtába kezdett. Amikor aztán pár évtizedre rá ismét megnyugodva folyt, az emberek egy új kontinensen találták magukat, amely földrajzilag bár még mindig a vén Európában volt, de a régi Európához már alig hasonlított.

IV Egy új istenkép fölfedezése

A 1512. év elején Luther Wittenberg-ben doktorál és a rendben karriert csinál: a kolostorban perjel helyettes lesz. 12 kolostor szellemi fölügyeletét bízzák rá és a kolostor tornyában kedvezményt kap: saját, fűtött helyiséget, a híres toronyszobát, ahol „toronyélményét” fogja átélni. Még 5 év a reformációig. Közben a világ járja kitaposott útját. Wittenbergben is. Martinus testvérnek most sok a dolga. Nemcsak tanári munkáját kell elvégeznie, de prédikálnia is kell, 12 kolostort igazgatni, gazdasági és agrár ügyeit intézni, misézni, gyóntatni, leveleket írni. Közben görögül és héberül is tanul, hogy a Bibliát eredetiben olvashassa, mivel az ő Bibliája csak egy latin fordítás. E sok tennivaló mellett nem feledkezik meg a fődologról: a kegyes Isten kereséséről. 4 évig, 1514-1518 között Luther az egyházbölcs Ágoston írásaival kínlódik, az Ó- és az Új Testamentummal, Pál leveleivel, különösen a Róma-levéllel. Egy soránál Luther mindig fönnakad, úgy véli, érti, aztán mégsem, de érzi, hogy ez a Biblia-rész adhatná meg a megoldás kulcsát. A nehezen érthető mondat, amelyik Luther-nek ennyi fejtörést okoz: „Mert Istennek igazsága jelentetik ki abban hitből hitbe, miképen meg van írva: Az igaz ember pedig hitből él.”

32 Mindjárt a Róma-levél elején, első fejezet, 17. vers. Ott áll a rejtélyes mondat. E körül keringnek Luther gondolatai. „Sintemal – sint dem male, seit der Zeit, az idők óta, egy kiszolgált, ma már senki által nem használt kifejezés a weil/mert-re, a magunk fajtáját elriasztja a továbbolvasástól, hát még a továbbiak. Törvény, igazság, hit, evangélium – mit jelent minden egyes szó, hogyan függnek össze, ez gyötri Luther-t egész életében. Kínlódjunk mi is ezzel fél évezreddel később, a mai napokban? Föltétlen meg kell értenünk, miről is van itt szó? Először a válasz: nem, tulajdonképpen nem. Ez egy szakmai kérdés, teológusoknak, filozófusoknak, történészeknek, vallástörténészeknek. Még maguknak a keresztény laikusoknak is 500 év múltán a megvívott ütközet csak korlátozott jelentőségű. Ateisták, agnosztikusok számára teljesen lényegtelen, nem is beszélve más vallások hívőiről, akiknél ez a kérdés soha föl sem merült. Mégis: A válasz, amit Luther erre a kérdésre az évek során kínlódva megfogalmaz, vezet rövidesen az új istenképhez, a római egyház, a pápák, a püspökök hatalmának első megnyirbálásához. Középtávon az istenképből egy új emberkép is kialakul és az egész reformációs gondolkodásmód hosszú távon a filozófusok gondolkodását is megváltoztatja. Hovatovább új irányt szab az egész szellemtudományi, történeti és kulturális fejlődésnek, nemcsak Európában, hanem az egész világon (lásd 15. fej) /a millió muzulmánnál is?RS17XI2/. Ezért a XVI. századi fölvilágosítatlan teológusok szakkérdései számunkra is fontosak maradnak. Aki meg akarja érteni, hogyan lettünk olyanná, amilyenek vagyunk, hogyan kerül sor a történelmi áttörésekre és korszakváltásokra, miért ilyen a világ ma, amilyen, röviden: hogyan működik a történelem – az gondolatban végig kell, hogy menjen ezen az úton, mától vissza addig a korig. Ekkor újból és újból meghökkenve föl fogja ismerni, milyen piciny dolgokból lettek a nagy történések és csak többnyire jóval később vesszük észre az apró összefüggések részleteit. Épp ez az élmény áll most előttünk, ha a reformáció eredeteit kezdjük kutatni. Kényszerűen ahhoz az ismeretlen, kissé fura szász szerzeteshez jutunk, aki megszállottságával a félvilágot fölforgatta, akiről a mai napig olyan történetek keringenek, melyek történelmet csináltak. Ezen kezdőtörténet úgyszólván minden további történet szülőanyja, azt meséli el, hogyan kereste és találta meg dr. Martin Luther, hosszú évek után, arra a látszólag elméleti kérdésre a választ, hogyan jutunk el a kegyes Istenhez. Ezért tekinthetjük ezt a kérdést a magnak, amiből a reformáció óriási fája kinőtt. A válasz felé vezető utat egy komoly akadály torlaszolta el, nevesen „az Isten igazságossága”. Ez alatt Luther is évekig hitte azt, amit minden keresztény hitt, amit az egyház minden méltósága szintén hitt és ezért tanított: Isten az utolsó ítéletnél minden egyes ember jó és rossz tettét mérlegre dobja, ezután könyörtelenül és szigorúan ítéletet hoz: Menny, tisztítótűz vagy pokol. Ám amióta Luther gondolkodni képes, azt tapasztalta, hogy Isten ezen szigorú követelményeinek sem ő, sem más eleget tenni nem tudott. Egyszerűen nem volt abban a helyzetben, hogy felebarátját úgy szeresse, mint önmagát. Képtelen volt megakadályozni, hogy gonosz, igazságtalan, kárörvendő, gyűlölettel teli gondolatok villanjanak föl lelkében. Így többiek sem lehettek erre képesek. Tehát mindnyájan elátkozottak vagyunk, a pokol büntetésétől nincs menekülésünk. Ezzel a kétségbeesett fölismeréssel zárultak ismételten Luther erőfeszítései.

34 Luther kortársai hasonlóan érezhettek. Ám őket ez nem érintette annyira érzékenyen, mint Luther-t. Így szabadok voltak, mással köthették le magukat, más dolgokkal foglalkozhattak, vagy egyszerűen túl vesződséges volt agyukat így gyötörni, mint ahogy azt Luther tette. A legtöbbje örömmel kapott azon békés megoldás után, amit az egyház nyújtott nekik, amely mindkét oldal igen praktikus deal-je volt: bűnbocsánat készpénzért. Ám pontosan ezzel a búcsúcédulákkal, melyeket úgy kezeltek, mint értékpapírokat, fog Luther egy olyan tüzecskét gyújtani, amelyből a reformáció futótüze föllángol. Az ehhez szükséges szikrát abból a kérdésből csiholta, ami őt annyira kínozta: Mi, Isten teremtményei nem olyanok vagyunk, amilyenek a Teremtő akarata szerint kellene lennünk. Ez nem a teremtettek, hanem a Teremtő hibája, gondolta Luther. Ő csinált bennünket és most eljár ellenünk, mert mi olyanok vagyunk, amilyennek alkotott bennünket.

36 Ez igazságos? Ez egy fer eljárás? Valamikor, 1514-1518 között, a kegyes Isten kérdése mellett Luther fejében egy további, még veszélyesebb kérdés fészkelte be magát. A kép, amit az egyház elénk tár, igazi? Kik a rajzolói? Honnan vették a képet? Milyen forrásból merítenek? Ő persze tudja: a rajzolók a pápa, a püspökök, a papok. Ők az egyháztanítókra hivatkoznak. Ezek az apostolokra és az evangélistákra, akik végül Jézusra. Egy hosszú lánc. Ki szavatolja, hogy minden átadásnál, az eredeti kép nem megmásítottan, hamisítottan megy tovább? Akkoriban, amikor Luther-ben ezek a kérdések fölmerültek, különleges kor volt, épp a reneszánsz kora. A XIX. században ez a fogalom annyit jelentett, hogy a XIV. és a XVI. század között Európában valami új történt, nevesen valami régi újra fölfedezése: az antik gyökereké. Rómában hirtelen érdeklődni kezdtek a régi romok iránt, melyek mellett eddig szórakozottan sétáltak el. Hirtelen elkezdték a görög városok és a Római Köztársaság kutatását. Némelyek ezen, mint a költő Francesco Petrarca (1304-1374), annyira föllelkesültek, hogy „újraszületésről” – renascitá-ról, beszéltek. Az olasz művész Giorgio Vasari 1550-et úgy jellemezte, mint a középkori művészet meghaladását, mint rinascitá-t, vagy rinascimento-t – ebből fejlődött ki aztán később a francia renaissance elnevezés. Ám ennek az epochának tulajdonképpen meghökkentő jellegzetessége, hogy akkor sok tudós, mintegy jeladásra, különböző helyeken, ugyanazt tette. Luther pl. a hivatalos istenképet vizsgálta fölül.

Szólj hozzá!

EGY "ERETNEK" LUTHER-KÖNYV

2017. október 29. 17:01 - RózsaSá

LUTHER, A REBELLIS SZERZETES

Egy rebellis szerzetes, egy kiugrott apáca és a világ legnagyobb könyvsikere - A DER SPIEGEL toplista élén 2017-ben

Ez egy online-könyv, kéthetente jön egy-egy fejezet, két nyelven

Nürnberger/Gerster: Ein rebellierender Mönch, eine entlaufene Nonne und der Bestseller aller Zeiten

Thienemann-Esslinger, Stuttgart 2016

  1. Egy filozófus viharban……………………………..….5

  2. Száz kilométer magány………………………….…...15

  3. Egy szerzetes megy a maga útján…………………….22

  4. Egy új istenkép fölfedezése…………………………..31

  5. Ahogy minden elkezdődött…………………..………47

  6. Róma – Babilon, a nagy szajha…………………..….60

  7. Elkezdődik……………………………………………67

  8. A szakítás. a kiátkozás és egy új idő kezdete………..76

  9. Itt állok én……………………………………………87

  10. Egy fejedelem elrejti alattvalóját a pápa és a császár elől..94

  11. A junker Jörg föltalálja a német nyelvet…………...101

  12. Föltakarítani Wittenbergben…………………….....112

  13. Vér és meghasonlás………..………………………123

  14. És hirtelen: „Herr Käthe”……………………….…134

  15. Wittenberg patriárkátusa…………………………..164

  16. Véres küzdelem az igazságért………………….….173

  17. Luther – ki volt valójában?......................................179

  18. Protestánsok – miért kellenek épp most a világnak..191

  19. Források………………………………………...….204

  20. Irodalom…………………………………….……...207

  21. Képforrás…………………………………………..208

I.Egy filozófus viharban

1505 július másodikát írjuk és a világ még nem sejti, hogy a középkor búcsúzik és az újkor veszi kezdetét. Egy újdonsült filozófus magiszter, 21 éves, magányos utakon menetel Erfurt felé, ahol az ottani egyetemen filozófiát tanít és második szakába, a jogtudományba vág bele. Szüleinél volt látogatóban, Mansfeldben, ebben a kis városkában Magdeburg és Erfurt között. Mindjárt lecsap mellette a villám és ez életének döntő fordulatát idézi elő. Csupán 12 év múlik el és a magiszter Martin Luder életének fordulata egy világtörténelmi fordulatot robbant ki. Luder magát Luther-nek nevezi át, amit az „eleutherus” szóból kölcsönöz. Ez annyit tesz, mint „a fölszabadított”. Ám odáig még hosszú út vezet. Még 6 kilométer. 100 km-es útjának java részét maga mögött tudhatja, 100 km magány, 100 km mezőkön és réteken át, a nappali hőségben és a vaksötét éj hidegében. Fáradtságos út ugarokon és rónákon keresztül, kanyargó patakok és folyók mentén, lápokon, mocsarakon, hegyeken és völgyeken át. Rengeteg erdő. Itt-ott erdőégetés utáni tisztások. Néha egy tanya, ritkábban egy falu fogadóval, ahol megpihenni és éhet-szomjat elütni lehet, még ritkábban házak halmaza, amit városnak lehet nevezni. Mindenütt csak természet, vadon és veszély.

6 A természet szépsége most nem foglalkoztatja a fiatalembert, mert idekint könnyen fűbe haraphat. „Extra muros”, a biztonságos városfalakon kívül rablók, vadállatok, szellemek, boszorkák és démonok leselkednek. Ezért dobban nagyot a szíve és óriásit lélegzik, amint végre megpillantja Erfurt város falait. Ám most egy vihar csap le rá, ismét egy veszély. Retteg a viharoktól. Tudós ember létére úgy hiszi, Isten az, aki mennydörög, vagy az Ördög. Mindenesetre egy földöntúli, természetfölötti hatalom, aki büntetni és ölni képes. Ám két évszázadnak kell eltelni, míg az ember megtanulja, hogy a villám egy természeti jelenség, hideg és meleg légtömegek súrlódása által létrejött töltések kisülése és nem isten haragja. Ő most a középkori, babonahívő Luther, aki saját akarata nélkül az emberi gondolkodás egy olyan útját egyengeti, amely végén a természet sokrétű jelenségeinél az „isteni mankóra”, mint magyarázatra nincs szükség. (És a Higgs-féle isteni részecske? RS). Ő maga haláláig a középkor foglya marad. Utolsó pillanatig kitart abban a hitben, hogy Isten és az Ördög mindenütt láthatatlanul jelen van a világ történéseiben és minden egyén sorsába beavatkozik. Ezért hiszi, hogy a villám és a mennydörgés Isten haragja, de intés és fenyegetés is egyben, amely egyes csoportokra irányul. Jobb egy ilyen figyelmeztetés, mint a pokolban égni az örökkévalóságig – a legborzalmasabb büntetés, amitől mindenki örökké retteg. Abban, hogy a jók a mennyországba, a rosszak a pokolba jutnak, de először legtöbben a tisztító tűzben kell, hogy bűneikért meglakoljanak, mielőtt az áhított mennyországi belépőt megkapnák, az akkori korban majd mindenki hitt. Aki ezekben kételkedni merészelt, az titokban tette és nagy valószínűséggel egy herceg, egy király vagy császár, talán egy püspök, bíboros, vagy a pápa a messzi Rómában, lehetett.

7 Az egyszerű nép azonban abban a meggyőződésben élt, hogy földi élete csak egy rövid, mégis döntő közbenső állomás a mennyország vagy a pokol felé vezető úton. A Föld egy lapos korong, alatta rejtezik a pokol és megpróbál az Ördög minél több lelket odavonszolni. De e fölött húzódik a mennyország, ahová az Isten, Jézus, a Szentlélek, Mária és az összes angyal és szent megkísérli az embereket fölemelni. Eme kötélhúzás a mennyország és a pokol között minden ember lelkéért a lapos Föld színterén játszódik le. Itt az ember megpróbáltatásának színhelye. Itt kell az embernek a jó és a rossz, az Isten és az Ördög között döntenie. De képes-e erre? Van-e egyáltalán szabad akarata? Mit tehet az ember, hogy a mennybe jusson? Sokat, mondják a papok, akik az Isten és az ember között közvetítenek. Cselekedjen jótetteket, legyen engedelmes a pápával és a császárral, egyáltalán minden felsőbbséggel szemben és természetesen minden pappal szemben teljesítse kötelességeit. Tisztelje apját, anyját, a szentek napját, félje az Istent és imádkozzon. Ne lopjon, ne hazudjon, ne csaljon, ne gyilkoljon, ne paráználkodjon, másról rosszat ne mondjon és ne legyenek bűnös gondolatai. De mivel különösen ez utóbbi majdnem lehetetlen, bűneit rendszeresen gyónja meg! Sorolja föl bűnös gondolatait, vétkeit bánja meg, böjtöljön, vásárolja meg bűneitől való szabadságát és mindenesetre mondasson misét meghalt hozzátartozóiért is, adományozzon gyertyát és vásároljon bűnbocsájtó cédulákat. A pápa Rómában, a püspökök és a bíborosok egész Európában jól élnek ebből. És ha segít? Ha tényleg jótetteivel a Földön tervezett helyét a mennyben jól előkészítette, és ha ez nem lenne egészen elegendő, a hiányzó részeket hozzá még megveheti, így hát minden jól alakulna. De ha ez nem segít? Egyáltalán mért is segítene? Ifjú kora óta ez a kérdés furdalja Luthert, későbbi éveiben még jobban. Gyakran hajszolja kétségbeesésbe és olyan kérdések megfogalmazásához vezeti, amelyek ma teljesen idegenek számunkra: Hogy jutok a könyörületes Istenhez? A kérdés végül is ez, amiből minden további adódik és amely végén ahhoz a fordulathoz vezet, amit „reformációnak” fognak nevezni.

8 Ma azért is nehéz Luther kérdését megértenünk, mert ez már rég nem a mi kérdésünk. A mi kérdésünk inkább: Van-e egyáltalán isten? Sokak előtt ez a kérdés föl sem merül. Számukra ez közömbös, vagy már rég eldöntötték, hogy isten csak egy illúzió. Luther és kortársai számára az isten és az ördög létezése magától értetődő realitás volt és az is, hogy ez az isten az idők végezetével minden egyes emberéleten ítéletet mond és dönteni fog: örökös boldogság a mennyben, vagy soha véget nem érő kín a pokolban. És ez a vég közel van. Sokan, Lutherrel együtt, a közeli világvégét várták, az utolsó ítéletet, az örökös pokolkínt. Hieronymus Bosch lefestette ezeket a pokolbeli kínokat. A világ ítélőszékének triptichonja a szemlélőt félelemmel és rettegéssel töltötte el, mindenek előtt azért, mert a halál mindenütt tombolt, a várható életkor igen alacsony volt. Betegségek, járványok, magas gyermekhalálozás, gyermekágyi láz, mely sok anyát megölt; de a kemény munka, sok lakásban a nyirkos hideg, minden halálfélelmet keltett, egy halálét, amely bármikor kopogtathatott az ajtón. Mit kell tennem, hogy a tisztítótüzet, vagy az örökös pokolkínokat elkerüljem? Mit tehetek meghalt rokonaimért? Ez volt a kérdés, amely mindenkit kínzott. És Luther, minél többször átgondolta, annál biztosabban jutott a lesújtó fölismeréshez: Semmit sem tudsz tenni. Mindenki a pokolban végzi. Mindnyájan elvesztünk, mert a gonosz bennünk lakozik és mi őt le nem győzhetjük.

9 Isten a szívünkbe lát, szörnyülködik Martin Luther és látja a szex, a hatalom, a gazdagság, a megbecsülés, a tekintély, az érvényesülés utáni csillapíthatatlan sóvárgásunkat. Ez egy fortyogó, csak fáradtságosan tető alatt tartható kotyvalék, amely egy külsőleg hibátlan élet segítségével főleg mások, de magunk előtt is jól rejtve tarthatunk, ám Isten előtt nem. És talán ez különbözteti meg Luthert minden kortársától. Nyitott szemmel tekint bele ebbe a kielégíthetetlen vágyak, titkos kívánságok és sóvárgások forrongó kotyvalékába, hogy azt lássa, amit Isten lát. Ahol mások félrenéznek, szemeiket tudatosan behunyják, vagy tekintetüket ösztönösen és akaratlanul elkapják, oda Luther éppen bűvölten vonzódva néz. Mélységet lát, amely fölött az embernek hatalma nincs. Sigmund Freud előtt 400 évvel Luther fölfedezi, amit Freud később „es”-nek nevez, bennünk azt a valóságot, amely számunkra nem tudatos és ezért nem lehet ellenőrzésünk alá vonni. Tehet egy jó szolgálatot, de a titkos örömünket, amely automatikusan föltámad bennünk, ha olyasvalakivel találkozunk, aki kisebb, butább, csúnyább, szegényebb, mint mi magunk, megakadályozni nem tudja. Gyorsabban, mielőtt magunknak egy gonosz gondolatot megtiltanánk, az már ott van. Vágyaink és gondolataink egy olyan birodalomból jönnek, amelyet ellenőrizni nem tudunk és gyakran olyan tettekbe torkollnak, amelyeknek jobb meg nem történniük. Ezért van szükség rendőrségre, bírákra, hóhérokra és az utolsó ítéletre. Nélkülük ez az egész utálatos, visszataszító kotyvalék az emberekből kitörne, ők egymást becsapnák, megcsalnák, kirabolnák, megerőszakolnák és agyonütnék. Luther halálra ijed, amikor fölismeri, hogy ez ellen a katyvasz ellen a harcot senki meg nem nyerheti. Tehát mindenki el van átkozva, mert az Isten, így áll a Bibliában, egy igazságos Isten. És ha tényleg mindenkiről igazságos ítéletet hoz, ez az ítélet csak elátkozás lehet.

10 Mindez és az Isten rettenetes büntetésétől való félelem kergeti Luder-t egy olyan átalakulásba, ami őt Luther-ré érleli, reformátorrá, a lelkiismeret fölfedezőjévé, a legmagasabb autoritások ellenállójává, eretnekké. Mindez ő nem akart lenni. Mindig is csupán bizonyosságot akart szerezni arról, hogy a mennybe jut és nem a pokolba. Egész élete saját privát lelki üdvösségéért való harccá vált, de ez a magánháború Luther-t olyan gondolatok felé viszi, amik őt magát is meghökkentik. Tudja róluk, hogy eretnekek, de igazak, és ezért kell őket megvédeni, az egész világgal szemben – a pápát is beleértve. Szenvedélyesen, kétségbeesetten, minden remény nélkül, félelemtől gyötörve, mazochisztikusan, ahogy kortársai alig, kutat, gondolkodik és töpreng. lehetséges, hogy tényleg nincs kiút? És akkor megteszi élete fölfedezését, mely az évszázad fölfedezésévé lesz. A számunkra ismét nehezen érthető tézis az egész világot átgyúrja: Nem kell a harcot megnyernünk, mert az már meg van nyerve. Isten által. Számunkra. Csupán hinnünk kell ebben. A fölismerés, hogy mi nem vagyunk elveszve, hanem már rég megmentve, Luther-t annyira megszabadítja a nyomasztó tehertől, hogy robbanó erők válnak benne szabaddá – erők, melyek sok kortársát is fölrázzák, Romáig dübörögnek és még a Vatikán falait, az egész katolikus egyházat is megrázzák. Anélkül, hogy ezt akarta volna, anélkül, hogy ezt nyomban észre vette volna, a kis ismeretlen bányászfiú a szász provinciából, fölszabadító fölismerésével – valamint a „véletlen” Tetzel nevű által, akiről később még hallani fogunk, majdnem kényszerűen, egy életveszélyes vitába keveredik egy szinte korlátlanul uralkodó szuperhatalommal, a római katolikus egyházzal.

11 Ebből a konfliktusból a szász Nobody nem jön ki többé, inkább egyre mélyebben belegabalyodik és az évek során világhírű eretnekké növi ki magát, aki magával a pápával is szembe mer szállni. Egy lázadó lesz, aki csak Isten szavát ismeri el, mint egyetlen autoritást és ezért nem retten meg sem haláltól, sem császártól, semmiféle földi hatalomtól. A szerzetesrendeket semmirekellőnek, a kolostorokat fölösleges intézményeknek nyilvánítja, csuhájából kibújik, a kolostort elhagyja – botrány! - egy kiugrott apácát teherbe ejt és feleségül vesz. Így lesz belőle reformátor és egy új egyház alapítója, hozzá mellékesen bibliafordító, a német nyelv megalkotója, író, bestseller-szerző és, az evangélikus egyház intézményének ősapja.

Ám mind ebből a világ 1505-ben még mit sem sejt. Az egyetemista sem, aki azon a bizonyos 1505. július másodikai napon Stottenheimnél, a Marsfeld-Erfurt út utolsó szakaszát teszi meg, nem tud erről semmit, nem is sejti, hogy 12 év múlva neve a pápa, a császár és az összes főúr előtt ismert lesz. Aligha hitte volna, ha valaki akkor azt mondja neki, hogy ő egy már rég óta forrongó fejlődés fő mozgatója és fölgyorsítója lesz. Mai történészeknek a világtörténelem fölosztása ó-, közép- és újkorra túl durva és már rég óta vitatott. A mai tudás és részletek tömkelege, egyes fejlődésutak és ezek összetett időbeni elágazásai, már nem engedik meg nekik ilyen elnagyolt kategóriákban gondolkodni. Számunkra, laikusok számára, akik az egészet messziről, csak homályosan láthatjuk, (Obacht! Itt a szakértő-ördög!RS), ez a fölosztás továbbra is segít, mert minden differenciáltság ellenére, az akkori időkből mindmáig négy név emelkedik ki: Johannes Gutenberg, a könyvnyomtatás föltalálója ( 1400-1468), Christoph Kolumbus, Amerika fölfedezője (1451-1506), Nikolaus Kopernikus, a heliocentrikus világnézet tanítója (1473-1543) és épp Martin Luther, a lelkiismeret fölfedezője, eretnek reformátor, egyházszakító és még sok más (1483-1546). Amit ez a négy bátor férfi 500 éve végbe vitt, mind máig kihat (12.o. kép).

13 Hogy Luther az eretnekséget túlélte, majdnem egy csoda. Hozzá hasonlókkal az egyház gyorsan elbánt. Az eretnekeket börtönbe vetette, megkínozta, kerékbe törte, négybe hasította, elégette. 90 évvel Luther Erfurt felé való masírozása előtt Jan Hus-t Konstanz-ban, máglyán égették el, mert olyasmit tanított Prágában, ami az egyház hivatalos igazságainak ellent mondott. Luther ezt a sorsot hajszál híján ússza meg, és csak a véletlenek sorozatának, politikai szövődményeknek, érdek-ütközéseknek köszönhetően kerüli el a máglyahalált.

14 De most épp a villám csap le mellé és ezzel kezdetét veszik azok a történetek és legendák, melyek később egész életét behálózzák. Ezeknek forrása gyakran ő maga, ahogy a szóban forgó villámcsapásé is. Halálfélelmében a földre vetette magát (Nem a légnyomástól? RS17X15), meséli később és fölkiáltott: „Szent Anna, segíts, szerzetes akarok lenni!”. És Anna, a bányászok védőszentje, segít. Luther apja bányász volt, egy saját bánya tulajdonosa. Ahol Luther fölnőtt, az egész vidék gazdaságilag fölvirágzott régióvá lett, köszönve a bányászatnak. Ezért hívta Luther Szent Annát segítségül. Luther a villámcsapást túléli, de hogy ez Isten büntetése, vagy az Ördög merénylete volt, hogy Isten ezzel kényszeríti szerzetessé vagy az Ördög küldi őt kolostorba – erre Luther különböző időkben különböző válaszokat ad. Tény: Mikor egészben Erfurtba megérkezik, két hét és tényleg belép az ottani Augustinus-Emerita Fekete Kolostorába és szerzetes lesz. Miért? Mert megfogadta? Tetteinknek ritkán van egyetlen indítéka. Többnyire több motiváció keveredik: nemes és nemtelen, tudatos és tudattalan. Luther „Über-Ich”-je mondhatta: Kolostorba kell vonulnod, ez Isten akarata. Luther „Ich”-je: Most egyszerűen a kolostornak kell következnie. Segíteni fog sürgető kérdéseid tisztázni. Az „Es”: Nem is akarsz jogot tanulni. Nem is akarod atyád akaratát teljesíteni. A kolostorral áthúzhatod a számítását. De világos: „Isten akarata és megesküdtél Szent Annának.” Csak így megy. Tehát Luther a legmagasabb autoritás hátszelével egy másik autoritás akaratával szegül szembe: szigorú apja döntésével.

II. Száz kilométer magány

15 Luther útja Mansfeld-től Erfurt-ig egy különös vidéken vezetett át. Mansfeld Grófságtól a Szász Hercegségen keresztül, a Szász Választófejedelemségbe jutott, onnét a kurmainz-i Erfurt-ba. Ha folytatja útját, további számos hercegségek, grófságok, választófejedelemségek, szabad városok, püspökségek és érsekségek területein haladt volna át. Ezek magukat ugyan mind németnek mondták, de Németország akkor még nem volt. Nem volt német főváros sem. És habár ez a német kisállam-konglomerátum egy ún. Német Nemzet Szent Római Birodalom része volt, valójában német nemzet sem létezett még és ez a klasszikus német nemzetállam sem, amit ma ismerünk. Luther idejében a Német Nemzet Szent Római Birodalom kissé a mai EU-hoz hasonlítható, egységes pénznem nélkül. Volt: tallér, heller és pfennig, rappen, schilling és dukát – eléggé körülményes átszámítással. A nagy birodalom fölölelte egész Közép-Európát, hozzá még Észak-, Kelet-, Közép- és Dél-Európa részeit is. Ezen birodalom élén állt egy császár, akinek azonban nem volt állandó székhelye, vándorolt a birodalmon át és birodalmi napokat tartott. Egy ilyen birodalmi nap lesz később Luther nagy színpada. A császár hatalma korlátolt volt, hét választófejedelem választotta, négy világi és három egyházi uralkodóból álló grémium. A pápa Rómában, ha nem is volt szavazati joga, erősen beleszólhatott a császárválasztásba.

16 A császár, akivel hamarosan Luther-nek dolga lesz, V. Károly, aki birodalmára mondhatta, hogy benne a nap soha sem megy le, mert az pápai áldással egészen Amerikáig terjedt. Ott a császári csapatok, szerzetesek kíséretében a Bibliát hozták a vadaknak, cserébe elvették földjeiket és javaikat. Luther életében az iránt, mi is történik az újonnan fölfedezett kontinensen, soha nem érdeklődött. És amikor szülőházából, Mansfeld-ből útra kelt, hogy Erfurtba jusson, aligha juthattak nagy világpolitikai dolgok az eszébe. Ez sohasem vonzotta úgy, mint a menny és a pokol kérdése. Menetelése során nemcsak utóbbiról töprenghetett, hanem arról is, amely minden ilyen korú fiatalembert foglakoztatott: saját jövőjéről. Hol akar dolgozni? Kinek? Miért? De arról is: Megházasodjam? Mikor? Kit vegyek el? Akarok-e gyerekeket? Családot alapítani? Ám jövőjéről valójában már döntöttek. Apja, aki társadalmilag fölemelkedett, aki egy „szegény vájárból”, ahogy egyszer Luther mondta, módos bányászvállalkozóvá lett és város-tanácsnokká is választatta magát, a család további fölemelkedését tervezte és ezért fiának kiadta, mit kell tennie: Te jogot fogsz tanulni. Akkoriban ez ígérte a legjobb előmenetel-kilátásokat, hivatalnoki életpályát egy választófejedelem magas szolgálatában, biztos anyagi körülmények között. És a fényes karrier talán egy nemesi státusz elnyerésével koronáztatik meg. Ilyen kategóriákban gondolkodott a becsvágyó apa. Ehhez tartozott természetesen egy rangos házasság is. Még arát is kereshettek neki, ezt nem tudjuk, de akkoriban az volt a szokás, hogy a tapasztalt apák választottak élettársat tapasztalatlan gyerekeiknek. Majd egy évtized után, ezt maga Luther fogja elmesélni, hogyan akarta apja „egy tisztességes házassággal őt béklyóba kötni”.

17 Valószínűleg épp ezek az apai tervek lehettek okai, hogy a fiút a szemeszter közepén Mansfeld-be hívatták. Egy apa fia boldogságát és jólétét tervezte, miután a fiú röviddel azelőtt abszolválta a szellemtudományi alapstúdiumot, második legjobbként a 17 kandidátus közül. Az apa büszkén tér át az eddigi tegezésről a „kegyelmed” megszólításra és egy tekintélyes összeget ad át neki, hogy jogi tanulmányaihoz könyveit megvásárolhassa. Luther magától értetődően alávetette magát az apai akaratnak. Őt is, mint minden kortársát arra nevelték, hogy engedelmeskedjék apjának, tanítójának, hivatalnokoknak, püspöknek, fejedelemnek, császárnak, pápának. Akkoriban az engedelmességet a gyerekbe beleverték, így a kis Martinba is. „Mert akit az Úr szeret, azt megfenyíti”, mondja Paulus. Minden istenfélő apa nevelői szerepét évszázadokon át tovább adta és ezt még az utolsó századig is megszívlelték. Részben ezt teszik ma is. Fölnőtt férfiként mesélte: „Szüleim nagy szigorban tartottak, egészen a megfélemlítésig. Anyám egyetlen dió miatt véresre vert… Apám egyszer annyira elnáspágolt, hogy elszöktem. Nagyon bántotta és csak nagysokára sikerült ismét magához szoktatnia.” A verés az iskolában folytatódott. „Ott a tanítók”, mondja Luther, „olyan kegyetlenek voltak, mint a hóhérok.” Egy iskolamester azzal hivalkodott, hogy tanítói pályafutása során 911 527 botütést, 124 000 ostorcsapást, 136 715 ütést puszta kézzel és 1 115 800 pofont mért ki.

18 Ő inkább félénk természetű volt, írja később gyerek és ifjúkorára való visszaemlékezéseiben, amit a büntetéstől és a veréstől való félelem jellemzett. „Egy gyermek, aki egyszer ilyen kishitűvé lett, minden dologban ügyetlen és tétovázó lesz. Mindig retteg, ha valamit tesz vagy valamibe belefog. Ám ami még bosszantóbb: Ahol egy ilyen félelem a gyerekkorban befészkeli magát, azt többé csak igen nehezen lehet kiirtani egy életen át, mert a szülei minden szavától reszketni kezd. Így egész életében még egy rezgő falevéltől is félni fog.” Először úgy tűnik, Luthernél is pontosan ez a fejlődés veszi kezdetét magát, de aztán másképp alakul. A félénk, örökké istenbüntetésétől tartó fiatal emberből szinte máról holnapra egy kemény legény lesz, aki egyszer így versel:

Erős vár a mi Istenünk, jó fegyverünk és pajzsunk,

Vészben, minden bajban segít, ami most minket sújt,

E világ minden ördöge, ha elnyelni akarna,

Minket meg nem rémítene, célunk el kell érnünk.

E világ ura / Gyuljon bosszura:

Nincs ereje már, / Reá ítélet vár, /Az ige porba dönti.

Ez előtt a fordulat előtt, amikor még félve minden hatalomnak engedelmeskedett és az előtt állt, hogy apja akaratának is alá vesse magát, úgy tűnt, Luther már tudatában volt: Én csak külsőleg engedelmeskedem, nem belsőleg, nem saját akaratomból és meggyőződésemből. Engedelmeskedem, hogy hátrányokat kerüljek el, ne okozzak bosszúságot. Engedelmeskedem, mert már emberemlékezet óta így szokás, hogy a jó gyerekek azt teszik, amit az apjuk mond. Tehát én is engedelmeskedem. Ezért a jogstúdium. Mert ez apja akarata és ő szereti apját. Mert apja büszke magára, mert apjának hálát kell mutatnia, a költséges taníttatásért, amit lehetővé tett. És nem lát lehetőséget arra, hogy ez elől a tervezett jövő elől kitérjen. Szeretne, de nem szüleinek bánatot okozni sem akar. Egy olyan konfliktus ez, amit ma fiatal migránsok és különösképp migránsnők is átélnek. Akik kivonják magukat apjuk és klánjuk hatalma alól, hogy saját útjukat válasszák. Ilyenkor, szinte mindig, apa és gyereke közt szakításra kerül sor, szakításra az egész családdal. Martin előtt valami hasonló állt. A jogstúdiumnak, amit, mint engedelmes fiú kezdett el, véget vet. Mert a villám lecsapott. Egy jel Istentől, ahogy Luther hiszi – ahogy hinni szeretné- a fölmentő, szívesen látott kibúvó, hogy önmaga döntsön sorsáról. Ezzel léphetett apja elé, hogy mondhassa, egy magasabb tekintély parancsolta, hogy más útra lépjen. Belőlem nem lesz állami hivatalnok, ahogy te kívánod, hanem szerzetes, ahogy Isten óhajtja. Vagy ahogy az Ördög kívánja, válaszolja a földühödött apa. „Nem csak megtévesztés és elvakítás akart lenni.” Vagy úgy lett, ahogy Martin titkoltan kívánta. Sok ideje volt gondolkodni és tépelődni, magányos útján Mansfeld-től Erfurt-ig. Sok óra és nap állt rendelkezésére, hogy jövőjén zavartalanul gondolkodhasson, hivatáson, házasodáson, családalapításon. Talán Martinban magában volt egy tudat alatti lázadás kényszer-házasítása ellen, ami őt kolostorba kényszerítette menekülni. Vagy a kívánság, végleg kicsúszni az apai hatalom alól. Ezen felül égető kérdései voltak Isten felé. És hol találhatott volna jobban ezekre válaszokat, mint egy kolostorban? Jogot tanulni, családot alapítani, karriert csinálni azt jelentette volna, hogy hosszú évekre, talán egy egész életre elvágta volna magát a lényegestől, abban lett volna meggátolva, hogy arra koncentráljon, ami a legeslegjobban érdekelte. Mi van Istennel? Hogyan kell élnem, hogy ő elégedett legyen velem? Ehhez a villámcsapás épp jól jött.

20 1505. július 16-án éjjel magiszter Martin Luder kéri fölvételét az erfurti Augustus-Emerita kolostorba. Döntését szüleivel levélben közli. Tudja, hogy ez az apjával való szakítást jelenti. És valóban: apja azzal fenyegeti, hogy minden kegyét és jóakaratát tőle megtagadja, ha döntését vissza nem vonja. Fia nem gondol arra, hogy döntését megmásítsa és ezzel itt először tör felszínre tipikus jellemvonása, amely később gyakran nyilvánul meg, és ami reformátor szerepébe viszi. Habár félénk, tele rettegéssel, ez a férfi azt teszi, amit egyszer már helyesnek és szükségesnek ismert föl. Később, amikor arra a meggyőződésre jut, hogy a szerzetesség és a kolostorélet csak haszontalan időpocsékolást jelent és Isten akaratának egyáltalán nem felel meg, apjának fog igazat adni és azt vallja, hogy az Ördög volt, aki a villámmal a kolostorba röpítette őt. Egy másik alkalommal megint azt állítja, hogy ez mégis Isten volt, aki őt kolostorba küldte, mert csak is ott volt képes fölismerni, mennyire rossz úton jár az egyház. Csak a kolostorban volt ideje beható bibliastúdium útján fölfogni, miért téves az, ami az egyházban folyik. Hogy egyáltalán mi történt akkor ott Stotterheim-nél, hívta-e Luther a villámlástól, égzengéstől való félelmében Szent Annát és neki egy kolostori életet ígért meg, csak azokból a történetekből tudjuk, amelyeket maga Luther sok évvel később elmesél, amikor már nemzetközi híresség lesz. Sok minden, amit öregkorban elmesélünk, az emlékezet, a kitöltött emlékhézagok, elhallgatás, utólagos önértelmezés és értelemadás konstrukciója. Ekkor már gyakran nem lehet különbséget tenni a külső történések – melyek egy belső történésnek más irányt adtak - és a belső fejlődések között, melyek a tudatosításhoz és a külső eseményekhez vezettek. A legszigorúbb igazságkereséssel sem lehet az emlékezés ezen csapdáit elkerülni. És ez híres emberek számára még nehezebb, akiknek életrajzán sok évtizeden és –századon át számos más életrajzírók is dolgoztak.

21 És nyilván Luther is olyan ember volt, aki visszaemlékezéseiben tartotta magát a mondáshoz: „Csak az mesél el egy történetet, ahogy megesett, akinek nincs fantáziája.” Ma már azonban teljesen lényegtelen, milyen részletek vették rá Luther-t arra, hogy sutba dobja stúdiumát és szerzetesnek álljon. Csak a egy a fontos: Ha ő akkor, azon a júliusi nyári napon, 1505-ben nem kopogtat a kolostor ajtaján és ehelyett apja akaratának veti magát alá, a világtörténelem másképp alakult volna. („Volna” nincsen; később is, bármikor át állhatott.RS17X28). Ám ő megtette. Ezzel harcolta ki magának akkor azt az időt, amire szüksége volt, hogy a kolostor csendjében, könyvek fölé hajolva a lényegig hatolhasson. Ez 12 évig tartott. Utána történelmet csinált.

III. Egy szerzetes megy a maga útján

22 1505 július 17-én az erfurti Augustinus kolostor kapuja bezárul Martin Luder mögött. Húsz évig, 22 és 42 éves kora között mint szerzetes fog élni. Gondolja, most semmi nem állhat üdvössége útjába, mert teljes egészében Istenhez tartozik, testestül-lelkestül, szőröstül-bőröstül. Szorgalmasan végzi kötelességeit. Azt, hogy szolgaként kezelik, seprűt nyomnak a kezébe, hogy alázatot és engedelmességet tanuljon, hogy egyetemi végzettségére ne nagyon legyen büszke – éppenséggel helyesnek tartja. Habár az Augustinus kolduló rend, a kolostor igen vagyonos. Ajándékok, öröklések, hagyatékok, alamizsnák és a szerzetesek szorgalma következtében, évszázadokon át sok összegyűlt, mégis a novícius Martin Luder-t a falvakba küldik koldulni, hogy saját bőrén érezze Jézus és tanítványai életmódját. Egyébként is a kolostorban szigorú az élet: 6 négyzetméteres, fűtetlen cella, egy asztal, egy zsámoly, egy priccs szalmazsákkal, egy vizeskancsó, egy fakereszt. Napi kétszeri étkezés, ám hétszeri imádkozás, az első éjjel háromkor, az utolsó éjfélkor. Évente száz betartandó böjtnap. Martinus testvér, ahogy őt most hívják, készséggel aláveti magát a regulának, vállalja ezt az életet, mintha nem is élt volna soha másképp. Próbaévét probléma nélkül fejezi be. Feletteseinek és szerzetes testvéreinek első naptól fogva értésére adta, hogy elhatározása végleges és megmásíthatatlan. Ez a szerzetes mindent megtesz, amit tőle követelnek, hogy az örök üdvösséget megszolgálja, ha kell, még többet is megtesz.

23 1506. szeptemberében a rend örökös tagjává avatják. Szegénységi fogadalmat tesz, hogy megszabaduljon a gazdagság és a vagyon utáni sóvárgástól. Ez neki nem esik nehezére. Gazdagnak lenni, nagy vagyonokat szerezni soha sem volt Luther célja. Bár később relatív módos ember lesz, de ez fékezhetetlen alkotó ereje és szorgalma mellékterméke, továbbá, nem utolsó sorban, későbbi felesége, Katharina von Bora asszony serénységének volt köszönhető. Engedelmességet fogad Istennek, hogy a hatalom és az érvényesülés vágyától megszabaduljon. Ezzel a fogadalommal csak az a probléma, hogy ehhez nem kap Istentől levélben utasításokat, amiket végre kell hajtania. Akiktől kap, azok mindig tévedő emberek; az apa, az apát, a gyóntató pap, az érsek, a pápa – akik állítólag tudják, mi Isten akarata. Tehát amikor nekik engedelmeskedünk, Istennek engedelmeskedünk. Pontosan ez üt Luther fejébe szöget. Tisztasági fogadalmat tesz, hogy a szexuális vágyat elűzze. Ez nehezére esik, de – saját állítása szerint – betartja, ha nem is egész életében. Valamikor arra a meggyőződésre jut, hogy a papok házassági és szexuális tilalma: badarság. És akkor ezt megtöri. Pénz, hatalom és szex – e három utáni törekvés az, melyeket az emberek általában ritkán tudnak helyesen kezelni. Luther ezt soha nem is vitatja, mert tudja: ezen három hatalommal való helytelen bánásmódból következik az a végzetesség- és katasztrófasorozat, amit mi világtörténelemnek nevezünk. Tehát a kérdés mindig az volt: Hogyan szervezzük meg az emberek együttélését úgy, hogy ne ez a három hatalom uraljon minket, hanem mi őket?

24 Erre az egyház egyik válasza a kolostorélet. Ahogy Jézus egykor a tömegből kiválasztotta tanítványait és velük a tizenkettek kizárólagos körét alapította meg és mindegyikük az odaadásra, az autonómiáról való száz százalékos lemondásra kötelezte el magát, úgy a szerzetesek és az apácák is, akik Jézus által elhivatást éreztek, hogy szolgáljanak neki teljességgel, az alábbi alaptétel szerint: Ne az határozza meg tetteimet, amit én akarok, hanem amit Isten akar. Ezzel az önmegvalósításról való radikális lemondással Luther egy kiemelt kör tagja lett, amely a sokaságtól jelentősen különbözött. Mintegy a tömeg képviseletében Isten követelményei szerint élt és ezzel együtt a tömegnek is irányt mutatott. Egy további gondolata: Ha emberek önként egy helyen összegyűlnek, és az összes világi hatalom és befolyás ellen radikálisan fölesküsznek, nem keletkezne-e egy teljesen más világ? Egy ilyen világban nem kapnánk-e ízelítőt abból az Isten országából, amely számunkra a Bibliában fölcsillan? Ekkor nem kellene-e, hogy az örök üdvösség bizonyossága magától bekövetkezzen? Ez minden rendalapításának közös elvárása. Isten radikális követelményeket ró ki az emberre. De ha ezeknek eleget tesz, Isten országa ízét megízleli.

25 Martin testvér erre az ízre áhítozik. Ám nem kap meg semmi hasonlót és hogy miért nem, ezen kell töprengenie.



Szólj hozzá!

LEGYEN KÖZTÁRSASÁG - HETEDSZER

2017. október 23. 15:48 - RózsaSá

LEGYEN KÖZTÁRSASÁG – HETEDSZER

Jó korán érkezem a Király utcába, a Gödör Klubba, az Eötvös Intézet rendezvényére (Klubrádió tippje.) A helyszínen technikusok szerelik az atomáram-hangfalakat, a félisten kamerák élesitve, a recepciónál óriási póló-kínálat. Fedél Nélkül nincs, de a bejáratnál Balogh László-Bacilus árulja a Beszélő Solt Ottilia emlékszámát. (Szegény, nem hallotta: az írás meghalt.) Földim, Szerbhorváth Gyuri? Eltűnt. Viszont itt esnek be az élők: VáradiJ, Závada/Dési, RadnótiS, CsuhajI, Pikó… Baci régi haverként üdvözli őket. Istállómeleg: de jó, ismét emberi emberek között, ha ősz hajú is mindegyik! Hol a forradalmi ifjúság? (Könnyű nekünk, már nincs mit vesztenünk. Hirdetés 1920, New York: Minek élni, ha mi 20 dollárért eltemetjük?) Majtényi házigazda jókedvűen, mosolyogva fogadja a vendégeket; a MAGYAR TAVASZ- pólóval, csinos lányokkal fotózkodik. Hankiss jut eszembe a Várban, 2011-ben, az Új Reformkorral, amiből csak a póló maradt, vagy még az sem… Mindenesetre M. lazán, szellemesen nyit, üdvözli az állami tv-stábot és az esetleges besúgókat is, mondván, előttük, mögöttük, mellettük is mi ülünk, a negyedik köztársaság szelleme. Az első pódium: GulyásM, VarghaJ, TörleyK. MajtényiL. A Tanítanék kitartó harcosa elmondja, hogyan hagyták egyedül, de folytatja, más módon. Gulyás napirend előtt szolidarizál a szex-botrány áldozataival - megtapsoljuk. A Duna Kör VarghaJ-je – fehér hajú keleti bölcs – elmondja, hogyan kerülték el 1986-ban az erőszakot. Balla Zsófia (menekült?) olvassa föl verseit a hazakeresésről – szívbe markoló! (Nekem különösen, aki országról országra vergődik). És most a második pódium, a nagyágyúk: VágóG, CeglédiZ, CsuhajI, LázárD, „A választások tétje”. Mennyire unom már: „Ez már tényleg tűrhetetlen.”, „Összefogás”, „Csak így győzhet az ellenzék”… Parával mondom: Minek görcsölünk, ha a népnek e z tetszik? („Akarjátok, hogy még egy bőrt lehúzzunk rólatok? –Akarjuuuuk!”). Mért kaparja ki, másodszorra is, a népnek a forró gesztenyét egy maroknyi értelmiségi, ha az nem kéri? Kell a jó? Nem! Kell a rossz? Kell! Iszkolnék el, de mégis leragadok: Vágót homályosítják föl: ha Orbán veszít is, minden megszállva marad, senkitől semmit vissza venni nem lehet – jogállamilag. Ceglédi borítékolja a Fidesz-győzelmet: Veszélyes! Még kevesebben mennek el szavazni! (Ha egyáltalán lesz szavazás. Ha lefújja, kitör a forradalom?) Tapasztalataim ellenére (VIP-et ne szólíts meg!), GM-mel akarok beszélni arról, hogy 63%-nak nincs tartaléka, ha elesik havi jövedelmétől, egyenest a hajléktalanságba zuhan bele. A fiatal forradalmárt véletlenül a mosdóban pillantom meg, lesbe állok. Várok, biztosan kezet mos, szépítkezik. Hirtelen kivágódik az ajtó és a magas, acélos tekintetű fiatalember nagy széllel elhúz mellettem. Lebénulok. Hideg csap meg: Orbán ifjú szelleme.





Szólj hozzá!

OPEsátán

2017. október 14. 17:53 - RózsaSá

OPEsátán

-A rózsafűzér erejével kell legyőzni a Soros-sátánt – így a KDNP. Rendben! Akkor minden egyebet hagyjanak abba: a civilek vegzálását, a CEU likvidálását, a migráncsozást…

-Sátánügyi biztos kinevezésére tett javaslatot a KDNP. A pályázó tagja legyen a Vatikán által is elismert Nemzetközi Ördögűző Társaságnak, az általa kiűzött ördögök száma haladja meg a 13-at és garanciát adjon arról, hogy a szegény ördögök csakis ellenzékiekbe szálljanak át.

-Vámpírok ellen állítanak útzárakat az afrikai Malawiban. Amennyire a vérünket szívják, itthon is elkelne néhány útbarikád…

-Követelte: Brüsszel fizesse ki a határkerítést, mivel mi megvédjük Európát. Juncker: Mátyás királyig visszamenőleg?

-Matolcsy szerint neki 7,5 mrd rokona van, hiszen az úr, a teremtő, mindenkit rokonként teremtett. De milyen rokonként? Nincsen a földön férfiú, mondta Lót lánya húgának, adjunk bort inni a mi atyánknak, és háljunk ő vele, és támasszunk magot a mi atyánktól. Majd: Múlt éjjel én háltam atyánkkal, ma menj be te, és hálj véle te is. Megtörtént. És így lett hülye az egész emberiség…

-Az MNB alkalmazottainak hétszeresre emelkedett a fizetése. Melnök: Mindenki fizetését EU-s szintre emeljük. Az enyém pl. már rég ott van.

-Az egyik migráns azt mondta, azért jött ide, mert itt még a gázszerelőknek is van tengerparti villájuk…

-Paks III tervéről beszélt Süli miniszter úr, meg kell fontolni egyszerre több blokkot – meg azt, hogy ne igyon annyit, mert duplán lát mindent.

-Lázár, ha már belejött, tovább átnevez: Budapest új neve ezentúl Szentistvánváros. Következésképp: a budaiak szentek, a pestiek pisták. Ám ha a „pisták” megindulnak a budai villák felé, nem nézik, ki volt ellenzéki…

-Új exportcikket talált föl: Ha egy baltás gyilkos 7 millió dollárt ér, mennyit ér tíz?

-Emelni kell a születések számát, tanácsolja három KDNP-politikus, hogy növeljék a népszaporulatot. Igen. De a GDP-t is emelni kell, hogy magasabb legyen, továbbá vegyünk mély lélegzetet, hogy több levegő áramoljon a tüdőnkbe.

-A játszóterek után belépő díjat kellene szedni a parkokban is, pl. a Városligetben, de a Normafán is, hegydíjat. Vagy itt vannak a temetők…

-Az egri várból nyilat lövet ki le a város főterére a fideszes képviselő. Az ötleten fölbuzdulva, fővárosi képviselők a budai várból hajítógéppel köveket röpítenének a pesti Kossuth térre, für alle Fälle, ha ott elszaporodnának a renitens tüntetők.

-Naptejet vásárolt a Honvédelmi Minisztérium a katonáknak, 32 millió forintért. Ezeket a tervbe vett mobil katonai masszázs szalonokban tervezik bevetni, mivel a haza őrzőit jól kell tartani, hogy megvédhessenek bennünket a migránsoktól.

-A XIII. ker MRI készüléket vett, hogy az ott lakókat várólisták nélkül megvizsgálhassák. A többi kerület radikálisabb megoldást választ: lőtereket épít…

-A Klubrádió mai kérdése: Ön szerint lesz-e föltámadás? Ha igen, nyomja meg az egyes gombot…

-Miután megvertük a Feröer szigeteket 1:0-ra, pályázunk a soron levő foci VB megrendezésére. De előbb keresünk még néhány szigetet…

-A feleségem azt mondta, most még nem rúg ki. (Megvárja, míg meghozom a tejfölt…)

Szólj hozzá!