Ökobetyár

High tech vagy low tech? | öko-retro-bio-grín

ÚT AZ ATOMKORSZAKBA III.

2017. február 18. 21:35 - RózsaSá

XII. FEJEZET

 

Az atomkorszak kapujában

A fizika világtörténet lesz

 

93

LISE MEITNER levelei kétségbeeséseit tükrözték. “Úgy érzem magam, mint egy fölhúzott bábú,” írta, “aki automatikusan tesz bizonyos dolgokat, barátságosan mosolyog hozzá, de valójában nem igazán élő.”

Szökésekor csak a legszükségesebb dolgokat vihette magával. Most szüksége volt könyveire, készülékeire és terv-vázlataira, hogy ismét kutathasson. Az egyetlen dolog, ami segíthetett neki, az a munkája volt. OTTO HAHN maga futkározott hivatalokba, de ott kinevették, amiért egy “nem-árjáért” fáradozott. Az a gondolat is nyomasztotta, hogy LISE MEITNER úgy hiheti, nem tesz meg mindent érte. Holott minden lehetőt elkövetett. Hatóságokhoz szaladgált, körbe telefonált és magát rossz hírbe hozta azzal, hogy egy Lise Sarah Meitnernek próbál segíteni. Egy nevetséges rendelet kötelezővé tette, hogy a zsidók második keresztnévként Isidor vagy Sarah nevet viseljék.

A náciknak fogalmuk sem volt a tudományról. A radiokémia egy modern kutatási terület volt, a fizika és a kémia között és HAHN intézetének egy különleges erőssége volt, hogy ott a fizikus LISE MEITNER mint osztályvezető dolgozott.

OTTO HAHN túl hosszú ideig ellenezte az elbocsátását, ezért most egy fegyelmi eljárás fenyegette. Nem köszönt "Heil Hitler"-rel, és fiatal kutatók alkalmazásánál magához hasonlókat részesített előnyben. Fritz Haber tiltott gyászünnepségén beszédet tartott. Mi minden gyűlhetett össze személyi aktájában?

Otto Hahn, a Kaiser Wilhelm Kémiai Intézet igazgatója, cím: Berlin-Dahlem, Thielallee 63 -67, 1938 decemberében élete legnehezebb krízisébe zuhant. A tél közeledtével kiújultak reumatikus fájdalmai. Lehet, ezért látott mindent ilyen sötéten. Meddig fog még fia, Hanno mellette maradni? Mindenki láthatta, hogy a háború küszöbön áll. Hanno-t az elsők között sorozzák be. Egyedül a tudományos munka adott még neki örömet, ezt nem tagadhatta még a legrosszabb hangulatban sem. Kedvenc radiokémiáját bevezette Németországban és ennek a szaknak mestere volt. De most félt. A Harmadik Birodalom szemében ő "megbízhatatlan" volt. Körülötte hemzsegtek a stréberek, akik posztjára ácsingóztak. És akkor mi lesz? Ő nem tudott otthon, íróasztal mellett dolgozni, mint barátja, MAX VON LAUE. Ha annak egy régi levélborítékot és egy ceruzát adtak, mindene megvolt, amire szüksége volt. OTTO HAHN helye a laboratóriumban volt. A radioaktív készítmények egy vagyonba kerültek. Intézete nélkül a kutatás számára megszűnt volna.

 

93

Otto Hahn volt hatvan éves volt. Egy hatvan éves tudósnak a helyzete valóban sokkal jobb volt, mint egy hatvan éves balett-táncosnőé? Az azonos korú Albert Einsteinre gondolt. 1933-ig számos alkalommal találkoztak Berlinben  - hivatalosan és privát. HAHN mindig tele volt csodálattal barátja, Einstein iránt, aki látszólag könnyedén produkálta zseniális elméleteit, egyiket a másik után. Most azonban az agya "elkopott", ahogy azt régi barátainak írta. Valóban tíz év óta semmi sem jutott az eszébe. LISE MEITNER elmondta, hogy Wolfgang Pauli már viccelődött ezen. Otto Hahn még mindig bírt és akart dolgozni. A munka volt az élete. 1938 decemberében végezte kísérleteit - több tapasztalattal és több belső elkötelezettséggel, mint valaha: talán ezek voltak az utolsók, amiket megengedtek neki.

Ám az eredményei furcsák voltak. Hetek óta egy problémával küszködtek munkatársával, Fritz Strassmann-nal. Uránt sugaraztak neutronokkal. Milyen új elemeket keletkeznek? Valami nem volt rendben, de száz százalékosan biztos eredményeket nehéz volt kapni. Ebben az esetben nagyon kicsiny mennyiségekről volt szó. A régi iskola kémikusai csak a fejüket csóválták. Olyan volt, mintha New Yorkban egy üveg whiskyt a tengerbe öntenének, majd, miután a whisky szépen eloszlott az Atlanti-óceánban, a föladat az lenne, egy Helgoland-nál vett próbából ki kell mutatni az alkoholt. Uránt neutronokkal bombáztak. Milyen új elemek képződnek? Ez volt a nagy kérdés. A válasz, amit HAHN és STRASSMANN 1938. december 15-én adtak: uránból rádium keletkezik. De a fizikusok szkeptikusak voltak. Eddig még csak a szomszédos elemekre való átalakulást figyelhették meg. Az urán rendszáma 92 volt, tehát, úgymond, a "92"-es házszámot viselte az atomok utcájában. A rádium viszont a 88-as számú volt. A 93-as számút még elképzelhették, akár a 90-et is, de a 88-at nem. Ám rádiumnak kellett lennie. Ilyen kis anyagmennyiségeknél, amiket a legfinomabb mérleggel sem lehetett kimutatni, szükség volt egy“hordozó”  anyagra. Hahn és Strassmann e célra báriumot használt, amely kémiailag a rádiummal rokon volt és ezért a rádium a "kicsapásnál" (ahogy a vegyészek mondják) mindig szépen a hordozón maradt.

 

96

Otto Hahn és Fritz Strassmann első közlése (utolsó és utolsó előtti oldal) a „Die Naturwissenschaften” folyóiratban, évfolyam 27 (1939), 14-15. o.

 

96

Lise Meitner és Otto Robert Frisch publikációja az angol „Nature” folyóiratban, 143. kötet (1939), 239 és 471 o.

 

98

Otto Hahn és Fritz Strassmann az úgynevezett "Hahn- asztal" mellett, a Deutsches Museum-ban Münchenben, emlékezés a nagy felfedezésre 1938. decemberében. A kép 1961 táján készült.

 

98

Kísérteties lett. A legfinomabb utóvizsgálatok bárium hordozóval ismételten azt mutatták, hogy az új anyag semmi módon nem különböztethető meg a báriumtól. Mint vegyész, arra a következtetésre jutott, hogy az új anyagnak báriumnak kell lennie. De lehetséges volt ez? A fizikusok még azt sem akarták elhinni, hogy a 92-es rendszámú uránból 88-as rendszámú rádium lesz. A bárium rendszáma pedig 56! Hogyan keletkezhet az uránból neutron besugárzással bárium? Ez azt jelentené, hogy az atom teljesen széttört.

98

Otto Hahn úgy járt el, mint egy bírósági orvosszakértő, aki a tárgyalás folyamán új bizonyítékokat keresve a vádlott ujjlenyomata helyett az államügyészét találja meg. Mit mondana Lise Meitner? Otto Hahn visszaemlékezett heves vitáikra. Harminc évvel ezelőtt, együttműködésük kezdetén, Lise Meitner mindig csendben maradt. Ebben a férfitársadalomban az első világháború előtt, mint nőnek nem volt könnyű dolga. De az évek során tudományos sikerei halmozódtak és velük erősödött önbizalma is. Az intézeti kollokviumok után rendszeresen vitatkoztak egymással. Ott álltak a lépcsőföljárónál és Lise Meitner gyakran így zárta le a vitát: "Kakasocskám", mondta, vagy pedig "Édes Kakasocskám" menj föl, a fizikáról fogalmad sincs." Az első emeleten, mint igazgatónak, a legszebb helyiségei voltak. Tulajdonképpen intézete egy vár volt, vastag falakkal és tornyokkal. OTTO HAHN szerette. Rendkívül lelkiismeretesen bánt az intézetével és munkatársaitól ugyanezt elvárta. Minden ajtókilincsre egy toalett-papírtekercs volt akasztva és minden telefon mellé egy odatéve. Így sikerült a rettegett radioaktív szennyezettséget megakadályozni. De valójában az első helyen nem is az egészség számított, inkább a kísérletek "tisztasága". Hahn és Strassmann ebben az esetben is megbízhattak kísérleteikben. Ám, mint kutatók, óvatosak voltak: Semmit sem állítani, amit egészen biztosan bizonyítani nem lehet! Így 1938. december 21-i közleményükben a "Naturwissenschaften" folyóiratban ezt írták: "Arra a következtetésre jutunk, hogy a mi rádium-izotópjaink tulajdonságai megegyeznek a báriuméval, mert más elemek, mint a rádium és a bárium nem jöhetnek szóba ... Mint a fizikához valamilyen módon közel álló mag-kémikusok még nem szántuk rá magunkat, hogy ezt, a magfizika eddigi tapasztalataival ellentétes eredményt, megerősítjük. Lehetséges, hogy a jelenséget egy egész sor különös véletlen okozza." Néhány nappal később, Otto Hahn és Fritz Strassmann teljesen biztosak voltak: uránból bárium keletkezett. Széthasították az atommagot.

Elsőként Lise Meitner tudta meg. Karácsony napjaiban unokaöccse, a szintén fizikus Otto Robert Frisch látogatta meg Svédországban. Az egyik faluban töltötték az ünnepet barátokkal. Amikor meghallotta a felfedezést, Otto Robert Frisch ellentmondott, ahogy ellentmondott volna Otto Hahn-nak is: Urán báriumra hasad? Lehetetlen! De Otto Hahn-nak hinni kellett. Senki sem dolgozott olyan gondosan, mint ő. Lise Meitner és Otto Robert Frisch együtt gondolkoztak, úgymond, próbaképp: Tegyük fel, HAHNnak igaza van. Mi következik ebből? Ha a bárium (rendszáma 56) egy töredék, akkor a második töredéknek a rendszáma 36 kell, hogy legyen. Ez pedig egy kripton atommag. Tehát az uránhasítást így lehetne fölírni: 92U + 1,0 n = 56Ba + 36Kr

 

99

Otto Hahn zsebnaptára. 1938. december 19-én említette először az “izgalmas kísérleteit” Lise Meitnerhez írt levelében. A híres publikáció kéziratát december 22-én zárta le.

 

Otto Hahn és Fritz Strassmann munkaasztala, rekonstrukció, Deutsches Museum, München. Ezzel a kísérleti berendezéssel találták föl az uránhasítást 1938-ban.

 

100

A tömegszámokat még nem lehetett bevetni. Nem lehetett tudni, melyik urán-izotóp bomlik és az sem volt tudható, milyen bárium- és kripton-izotópok keletkeznek. Ám az, hogy neutron-többlettel rendelkező nehézizotópok kell, hogy legyenek, könnyen fölismerhető volt. A tömeghiány 200 eV körül mozgott, azaz a fölszabadult energia minden más, eddig ismert magreakcióénál nagyobb volt.

Akkoriban, ha egy fizikus megoldhatatlan problémára lelt, NIELS BOHRhoz fordult Koppenhágában. Így tett OTTO ROBERT FISCHER is, LISE MEITNER megbízásából. BOHR útban volt az USÁba, majdnem lekéste a hajót. Az amerikai fizikusok tőle tudták meg azokat a kísérleti eredményeket, amiket a többiek már olvashattak  a „Die Naturwissenschaften” folyóiratban. Azokban az országokban, ahol hasonlóan fölszerelt intézetek voltak, megismételték a kísérleteket. A fizikusok kétségbevonhatatlanul megállapították:

1.Minden uránhasadásnál nagy energia szabadul föl.

2.A folyamatokat neutronok váltják ki, egyszerre 2-3 neutron keletkezik.

Ezek után mint egy hógolyó, egy láncreakció kellett, hogy elinduljon, a neutronoknak ugrásszerűen kellett szaporodniuk - és ugyanúgy a széthasított uránatommagoknak: l, 2, 4, 8, 16, 32, 64... A másodperc töredéke alatt az urán összes atommagja szét kell, hogy hasadjon. Ez egy - elvileg - óriási erejű robbanóanyag volna, vagy ha sikerülne “megszelídíteni”, egy fantasztikus teljesítményű erőmű lenne.

Ugyanebben az időben, amikor ezt a reakciót a kutatók fölfedezték, a német csapatok bevonultak Prágába. Most mindenki fölfoghatta, hogy lehetetlen lesz a "Harmadik Birodalommal” békében élni. "Peace for our time", "békét a mi nemzedékünknek" szeretett volna a brit miniszterelnök Chamberlain a "müncheni egyezménnyel " 1938 őszén biztosítani. Alig fél évre rá, 1939 tavaszán, Hitler máris megszegte a szerződést. Angliában kezdtek készülni a háborúra. Amerikában ott voltak a menekültek Európából, akik jól tudták, mit kell Hitlerről tartani. Az atomfizikus Szilárd Leónak volt egy rémálma: Ha Németország az atomenergiában előnyre tesz szert, ezt a nácik gátlástalan zsarolásra fogják fölhasználni. Figyelmeztetni kell az amerikai kormányt! Fogalmuk sem volt erről a hatalmas veszélyről. Szilárd nemrég érkezett Amerikába, néhány fizikuson kívül senki sem ismerte őt. Einsteinhez utazott.

Közben már 1939. július végén jártak. Einstein az atlanti tengerparton nyaralt. Ott ültek Szilárddal bérelt nyaralója tornácán ("Old Grove Road", Peconic Long Island). Szilárd, születése szerint magyar, sokat dolgozott Németországban és így azon a nyelven beszélhetett Einsteinnel, amit az igazán értett: németül.

 

100

Einstein, a meggyőződéses pacifista, 1939. augusztus 2-i levelével (lásd. kép), a nemzeti szocialisták hatalmától való félelmében az atombomba építéséhez egy lökést adott. 1939 végén Einstein és Szilárd megfogalmazták a levelet Roosevelt elnöknek. (Kép rekonstruálva 1946 nyarán).

 

100

Ebben a kényes kérdésben finomságok számítottak. Einstein készített egy vázlatot, Szilárd lefordította angolra, és néhány szakaszt hozzáfűzött.

"Néhány, E. Fermi és L. Szilárd nálam levő kéziratos dolgozata alapján föltételezhető, hogy az urán elem belátható időn belül egy új, fontos energiaforrássá változtatható. A helyzet bizonyos szempontjai miatt a kormány figyelmére és ha szükséges, gyors fellépésére van szükség. Ezért kötelességemnek tartom, Önnek az alábbi tényeket és javaslatok előterjeszteni: Az elmúlt négy hónapban - Joliot franciaországi, valamint Fermi és Szilárd

Egyesült Államok-beli munkája nyomán - megnyílt a lehetőség egy olyan, nagy tömegű uránnal, atomi láncreakciót generálni, amelyben hatalmas energiamennyiségek és a nagy mennyiségű új, rádium-szerű elemek keletkeznek. Szinte biztosnak tűnik, hogy ez a következő években sikerülhet... "

Már 1907-ben Einsteint már olyan reakciók érdekelték, amelyekben "(M-összeg m) / M nem túl kicsi 1-hez képest. " Abban az időben E = mxc2 képletének kísérleti igazolása érdekelte. Időközben ez az összefüggés százszorosan, ezerszeresen beigazolódott.

 

101

Most az volt a kérdés, hogy az Otto Hahn és Fritz Strassmann által felfedezett maghasítás technikailag tényleg alkalmas-e energiát kinyerni? Einstein mindig is gondolt egy ilyen lehetőségre.

1919-ben az I. világháború után, a nagy energiaválság idején a "Berliner Tageblatt" egyik riportere ezt meg is kérdezte. Ernest Rutherford ekkor vitte végbe az első mesterséges magreakciót: alfa-részecskék (hélium atommag) belövésével nitrogénből oxigént csinált.

Ez valóban egy nagyon ritka esemény volt A szkeptikus és pragmatikus Rutherford kitartott amellett, hogy atomenergiát kinyerni, "dog’s moonshine", fantaszta elképzelés. Einstein azonban már 1919-ben jegyzőkönyvbe adta: "Egyáltalán nem zárható ki, hogy [Rutherford kísérleténél] jelentős mennyiségű energiák szabadulnak fel. Lehetséges lenne és nem is valószínűtlen, hogy ebből egy hatalmas erejű, új energiaforrás tárható föl, de erre egy közvetlen támpontot a ma ismert tények nem adnak. Nagyon nehéz előrejelezni valamit, de ez a lehetőségek határain belül van. Ha egyáltalán lehetséges lesz, ilyen módon energiát fölszabadítani, akkor valószínűleg az egész energiamérleg...óriási jelentőségű lesz."

Most eljött az idő. 1939. augusztus 2-án Einstein aláírta a levelet Roosevelt elnöknek. Szilárd átadta az elnök egy barátjának. Kevés huzavona után az elnök fölfogta. Attaséjának, Watson "Pa" generálisának kimondta elhíresült szavait: "Pa, ez itt azt jelenti, cselekednünk kell. "A fizika világtörténelemmé vált.

Az I. világháború kitörésekor az emberek éljeneztek; amikor a II. világháború elkezdődött, mindenki csendben volt. 1914-ben Otto Hahn be kellett, hogy vonuljon, most, 1939-ben fián, Hanno-n volt a sor. Max von Laue fiát már két évvel korábban Amerikába küldte, nehogy abba a helyzetbe kerüljön, hogy egy Hitlerért kelljen harcolnia.

 

102

A Hadügyi Fegyverkezési Hivatalban 1939 szeptemberében egymást érték az ülésezések: A nukleáris energia bevethető lesz-e még ebben a háborúban? A tudósok szkeptikusak voltak. Bármennyire is bizonytalanok legyenek a lehetőségek, kötelességük, mondták, a szükséges vizsgálatokat elvégezni.

Így legalább a további fejlesztésekkel nem lesznek meglepve. A Hadügyi Fegyverkezési Hivatal lefoglalta a Kaiser Wilhelm Fizikai Intézetet. Az intézet 1917-ben alakult, igazgatók voltak EINSTEIN és LAUE. Akkor csupán jogi értelemben létezett; épületet csak 1936 után kapott, amikor Einstein már rég Amerikába ment. Laue igazgatóhelyettes maradt, amikor Peter Debye vette át a vezetést. Most ismét váltás történt. Debye az Egyesült Államokba ment; köszönhetően a holland

állampolgárságának, akadálytalanul elhagyhatta az országot. Az intézet igazgatója Werner Heisenberg lett. Laue-t nem érdekelte Debye tevékenysége, és most azzal sem törődött, mit művel Heisenberg "urán-projektjével". Ebben Otto Hahn sem vett részt. Bár az alapvető gondolat tőle származott, minden más a fizikusok és mérnökök dolga volt. 1938. decemberi óriási sikere után senki sem merte elbocsátani. A háború ellenére megtartotta az előadásait, még a semleges külföldön is. A munka ment tovább, mint rendesen. Németországban senki sem sejtette, hogy az Egyesült Államokban a legmegfeszítőbb munkával az atomreaktor és az atombomba megvalósításán dolgoznak. A nácik által alábecsült amerikaiak óriási energiabefektetésekkel egy új ipart hoztak létre. Az USA háborúba való belépése után még jobban rákapcsoltak. Az Egyesült Államok technikai lehetőségeiről a hónapról hónapra fokozódó légicsapások tettek tanúságot. 1944 február 16-ra virradó éjjel egy berlini nagy bombatámadásnak Otto Hahn Kaiser Wilhelm Kémiai Intézete is áldozatul esett. "Hátborzongatóan szép volt",  figyelte meg Max von Laue, “amint a monumentális épület tetőteréből és déli falaiból lángtenger csapott föl." 1944 őszén az intézet maradékait Tailfingenbe, Württemberg-Hohenzollern-be költöztették. A Kaiser Wilhelm Fizikai Intézet is oda költözött, a szomszédos Hechingenbe. Ahogy Berlinben itt is a tudósoknak lehetőség kellett a beszélgetésre. "A tudomány eszmecsere közben alakul ki", szokta volt Heisenberg mondani. Max von Laue és Otto Hahn hetente találkozott egy falusi vendéglőben, ebédnél, Hechingen és Tailfingen között, szinte rendszeresen. A két, már több mint 65 éves úrnak ez jó kondíciótréning volt. Húsz évvel ezelőtt még négyezres hegyeket másztak meg együtt. Még mindig úgy érezték, most is képesek lennének erre. Ám most sürgetőbb gondjaik voltak. 1945 áprilisában, a kisvárost Tailfingen-t is "az utolsó emberig" védeni kellett.

102

De a nőknek sikerült a német katonákat visszavonulásra rávenni. Ám a tankakadályok ott maradtak, ami komoly aggodalomra adott okot. Mivel Otto Hahn ismerte a polgármestert,1945. április 24-én elment a városházára. "A Führer parancsa: ellenállni a végsőkig", mondták ott. Hahn határozottan válaszolt: "A Führer most már semmi parancsot nem adhat. Maga nem is tudhatja, hogy már rég Ausztriába vagy máshová menekült. Ha megmenti városát, becsülni fogják, ha értelmetlen ellenállást tanúsít, átkozni fogják.”

  1. április 25-én a háború Tailfingen számára véget ért. A Szövetségesek harc nélkül vonultak be. Egy különleges egység jött, tudósok, tisztek és CIC-ügynökök. Feladatuk az volt, hogy kiderítsék, mennyire jutottak a németek az atombombával. Otto Hahn erről keveset tudott mondani, csak annyit, amennyit Heisenbergtől megtudott. Katonai kísérettel vitték Hechingenbe. Egy éjjel maradt barátja, Max von Laue lakásában. Bolond idők voltak ezek, amikben éltek. Laue és Hahn pertut ittak. Már régóta jó barátok voltak; most áttértek a bizalmas “te” megszólításra. A következő napon egy hosszú terepjáró-oszlopban Heidelbergbe hajtottak. Az értékes rakomány az "egg-heads" volt, ahogy az amerikaiak a német tudósokat nevezték. A kihallgatásukkor a tisztek Otto Hahn-t és Max von Laue-t a legnagyobb tisztelettel kezelték. Végül egy csoport gyűlt össze tíz tudóssal, egy kémikussal (Otto Hahn) és kilenc fizikussal, köztük Max von Laue, Werner Heisenberg és Carl Friedrich von Weizsäcker. A háború zűrzavarában egyik helyről a másikra vitték őket. 1945. május 7-én, Alfred Jodl a német fegyveres erők nevében Reimsben aláírta a feltétel nélküli kapitulációt. A véletlen úgy hozta, hogy ők is a városban voltak. Szobájukból, a Rue Gambetta-ról, láthatták a katedrálist. Néhány nappal később egy régi, omladozó várban voltak, Versailles-nál: "Dögunalom”, jegyezte föl Erich Bagge a naplójában: "Állunk a 60 négyzetméteres terünkön a parkban, amikor odajön hozzánk két magasabb fokozatú tiszt. Egyikük, egy idősebb férfi odalép Laue-hoz és megkérdi: ‘You are the famous Professor von Laue?’ Mindenki nevet.”

Hogy lefoglalják magukat, "fizikai kollokviumokat” tartottak, ahogy azt intézeteikben megszokták. Otto Hahn beszámolt a föld-életkor meghatározásáról hélium-módszerrel, Max von Laue saját fizikai pályafutásáról. Érdekes különlegességeket tudtunk meg a Röntgen-interferencia történetéből", jegyezte meg Bagge," ahogy kísérletei elvégzéséért küzdött, Sommerfeld elmaradt elismeréséről és az egyetemi hatóságok packázásáról."

 

103

A Kaiser Wilhelm Kémiai Intézet lerombolása után. „Láttam Otto Hahn Kaiser Wilhelm Kémiai Intézetét égni az emlékezetes éjszakán, 1944. február 15-én. Hátborzongatóan szép volt,  figyelte amint a monumentális épület tetőteréből és a szétrobbantott déli falaiból lángtenger csapott föl." Így emlékezett vissza Max von Laue.

 

104

Haigerloch, Dél-Württenberg, Hohenzollern-hegység. A vártemplom sziklapincéjében épített Werner Heisenberg csapata egy atomreaktort.

 

Farmhall vidéki kúria a Cambridge (Anglia) melletti Huntingdonban. Ide internáltak tíz német tudóst hat hónapig.

 

105

Az Alsos-küldetés: a Szövetségesek különleges egysége feladatul kapta, hogy állapítsa meg, mennyire vannak a németek az atomenergia-projektjükkel. Balról: Otto Hahnt, mint foglyot elszállítják.

 

A német atomreaktort leszerelik. A kritikus pontot, amelynél a láncreakció önmagát fenntartja, a német urán-máglya a háború vége előtt már nem érte el. Otto Hahn és Max von Laue nem vettek részt ezekben a munkálatokban, mégis, a többi atomfizikussal együtt, 8 hónapig internálva voltak.

 

106

Albert Einstein, J. Robert Oppenheimer-rel, “az amerikai atombomba atyjával”, az “Institute for Advanced Study”épületében, 1950 táján.

 

104

  1. július 3-án egy katonai repülőgépen átvitték őket Angliába. Egy "Farmhall" nevű kúriába,, mintegy 25 mérföldre Cambridge-től szállásolták el őket. "Kezdettől fogva természetesen Otto Hahn volt a csoport doyenje," mesélte Walther Gerlach. "A helyzet gyors átlátása, tiszta ítélet, emberség, humor, slágfertigség és állhatatosság - minden fegyver rendelkezésére állt a 'gondozókkal' való tárgyalásokhoz, a nehézségek kiküszöböléséhez."

Főleg azért voltak feszültségek, mert a német tudósok nem értették, miért voltak internálva. A bizonytalanság családjuk sorsát illetően is nehezen volt elviselhető. Ám a szövetségi tisztek, akik őrzésükért felelősek voltak, sem tudtak többet. Ez volt a "parancs". Fogva tartásuk értelme csak pár hét múlva derült ki: nem fecseghették ki az atomreaktor és az atombomba új lehetőségeit. Az amerikaiak meg akarták lepni a világot.

Otto Hahn és Max von Laue egy-egy nagy szobát kapott. A házban és a hatalmas kertben – becsületszóra - szabadon mozoghattak. Az étkezés és a bánásmód nagyon jó volt. "Vannak könyveink három nyelven, naponta új újságok" – írta Otto Hahn haza. "Este olvasunk, skátot játszunk, bridzsezünk vagy sakkozunk. Néhányan közülünk elméleti munkát végeznek; én nem. De tanulok írógépen írni." Esténként többnyire a két brit tiszttel ültek egy asztalnál. Gyakran Otto Hahn vezette a beszélgetést. Néhány héttel később a régi történetek új köntösben köszöntöttek vissza, így született a "Cocktales" elnevezés. Egy tipikus fizikus vicc volt: A Hahn által fölszolgált "Cocktales" szószerinti fordításban "Hähns Märchen-t, kakas meséket" jelentett.

Míg a német kutatók az unalommal küzdöttek, az amerikai kollégák egy diadalt ünnepeltek. 1945. július 16-án Oppenheimer és munkatársai a Nevadai sivatagban fölrobbantották az első atombombát. A kísérlet teljes siker volt és - mint az amerikai hadügyminisztérium egy későbbi jelentésében lejegyezték -   "az emberiség egy új korszakba lépett."

Röviddel karácsony előtt 1938-ban Otto Hahn gyújtotta meg a gyújtózsinórt, a láng hat és fél évig égett, de most célba talált. A robbanás megrázta a világot. A hír 1945 augusztus 6-án 18 órakor jött az angol rádióban:

"Truman elnök a szövetségi tudósok egy óriás vívmányát jelentette be: elkészült az atombomba. Egyet máris ledobtak egy japán katonai bázisra. Egy ilyen bomba annyi robbanóerővel bír, mint kétezer tíztonnás bombánk. Az elnök azt is bejelentette, hogy az atomenergia fölhasználása békeidőben óriási jelentőségű lesz."

Az angol őrnagy egy üveg ginnel a kezében kopogtatott be Otto Hahn szobájába. Otto Hahn a hírt nem akarta elhinni, de a tiszt bizonygatta, hogy ez az Egyesült Államok elnökének hivatalos jelentése.

105

"Ennek az új nagy nyomorúságnak a gondolatára az idegeim szinte fölmondják a szolgálatot", írta le HAHN az érzéseit," máskülönben meg nagyon örülök, hogy nem mi, németek, hanem az angol-amerikai szövetségesek csinálták meg ezt az új fegyvert. "

HAHN azonnal lement az ebédlőbe, ahol már a többi fizikus leült vacsorázni. Egy pillanatig mind némán ültek, elborzadva, hitetlenkedve; aztán kitört belőlük. A CIC csak erre várt. Anélkül, hogy a német fizikusok valamit is sejtettek volna, a brit titkos szolgálat lehallgató készülékeket rejtett el. 21 órakor azután mindnyájan feszülten hallgatták Truman és Churchill közös nyilatkozatát. 300.000 halottról esett szó. Megtudták, hogy az atombomba két milliárd dollárba került és 180 000 ember dolgozott rajta, közöttük 14 000 fizikus és mérnök. Otto Hahn, belső fölindulása ellenére észrevette, hogy a szövetséges tisztek magukra hagyták őket. Hálás volt ezért a tapintatért. De a tisztek csak Groves tábornok szigorú utasításait követték. Az amerikai atombomba-építés vezetője vehemensen érdeklődött az iránt, mire jutottak a németek a projektjükkel. Heisenberg és emberei nem akarták, vagy nem tudták a bombát megépíteni? GROVES tábornok mohón olvasta a hangfölvételek leiratait.

Heisenberg: "Azt lehet mondani, hogy Németországban 1942 elején adták a legnagyobb összeget a projektre, miután Rust-tal [a tudományügyi miniszterrel] üléseztünk és meg tudtuk győzni arról, hogy a dolog lehetséges...

105

1942 tavaszán nem lehetett annyi erkölcsi bátorságunk, hogy a kormánynak 180 000 ember munkába állítását javasoljuk."

Weizsäcker: "Azt hiszem, azért nem sikerült, mert minden fizikus

elvből nem akarta, hogy sikerüljön. Ha mindannyian akartuk volna, hogy Németország a háborút megnyerje, sikerülhetett volna nekünk ... "

Hahn: "Ezt én nem hiszem, de hálás vagyok, hogy nekünk nem sikerült."

Történelmileg visszatekintve, Hahn-nal kell egyet értenünk: szerencse, hogy nem lett német atombomba. HAHN később elmondta, amikor tudatosultak benne fölfedezésének következményei, öngyilkosságra gondolt. Azon az éjszakán, a tíz tudós közül egyik sem tudott gyorsan elaludni. Amikor végre LAUE hosszas viták után visszavonult, azt mondta: "Amikor fiatal voltam, szerettem volna fizikát csinálni és világtörténelmet átélni. Most, öreg napjaimra mondhatom, fizikát csináltam és hogy még világtörténelmet is átéltem, igazán állíthatom.” Ám LAUE nem nyugodott meg: "Tennünk kell valamit, aggódom Otto Hahn miatt. Ezek a hírek úgy megrázták, hogy rossztól tartok." Ezért ébren maradtak, míg nem hallották, hogy Otto Hahn elaludt.

A világ más lett. Az emberiség átlépett egy küszöböt és bejutott az atomkorszakba. Ennek nyitott ajtót Otto Hahn, anélkül, hogy tudta volna. Hirosima elpusztításával az Egyesült Államok leggondosabban őrzött katonai titka vált szószerint „egy csapásra” ismertté.

107

A Farmhall-i internálás elérte célját; 1945. augusztus 6. után már értelmét vesztette. De az emberi világban sok értelmetlenség történik. A német fizikusok újra és újra reménykedni kezdtek, hogy hamarosan kiszabadulnak, de újra és újra csalódniuk kellett.

Elmúlt a nyár és az ősz is. A hosszú hónapok alatt

a fizikusoknál egyfajta börtön-dühöngés alakult ki. "Még a legnormálisabb köztünk Hahn úr", jegyezte föl ERICH

BAGGE, „bár van egy olyan érzésem, hogy nála is alaposan izzik a parázs a hamu alatt ". Mivel a kérdésre, mi is az ő jogi státuszuk, az angol őrnagy RITTNER azt válaszolta, ők "detained under His Majesty's pleasure". Ezért magukat " detainedeknek ", lefogottaknak nevezték. Hogy nem feledkeztek meg róluk, a brit kollégák látogatásai mutatták. Augusztus 20-án jött CHARLES DARWIN, szeptember 9-én BLAK-

KETT. Kétszer találkozott HAHN, HEISENBERG és LAUE a londoni Royal Institution-ban, neves brit tudósokkal. Szabadon bocsájtásuk időpontja, jövőbeni lakó- és munkahelyek, továbbá - ezekkel a személyes problémákkal szorosan összefüggő - német tudomány újjáépítése volt a beszélgetés témája. November 16-án jött egy jó hír. A tíz tudós reggeli után a "szalonban" üldögélt, a reggeli koncertet hallgatták és a legfrissebb újságokat lapozgatták. Akkor Heisenberg hirtelen így szólt: "Hahn úr, olvassa el ezt!", és nyújtotta neki a Daily Telegraph-ot. "Most egyáltalán nincs időm erre," válaszolt Hahn szórakozottan. "Pedig ez nagyon fontos lehet az Önnek, itt ugyanis az áll, hogy Nobel-díjat kap."

 

107

A három Nobel-díjas: Werner Heisenberg (balra), Max von Laue (középen) és Otto Hahn; Göttingen,1946, röviddel a  Farmhall-ból való visszatérés után.

 

108

Azon az estén ünnepeltek. Volt egy nagy ünnepi vacsora, az angol kapitány még egy üveg gint és vörösbort is hozott. Az egyes fogások között részben vicces, részben komoly beszélgetések folytak. DIEBNER és WIRTZ egy régi diákdalt költött át és együtt énekelték a refrént: "És ha kérdik, ebben vajon ki a hibás, a válasz: Otto Hahn".

 

„Detained since more than half a year

Sind HAHN und wir in Farmhall hier.

Wie ist das möglich, fragt man sich,

Die Story seems höchst wunderlich.

The real reasons, nebenbei,

Sind weil we worked on nuclei.

Ein jeder weiß, das Unglück kam

Infolge splitting von Uran.

Verliert man jetzt so seine Wetten,

So heißt’s, you did not split the atom.

Die Energie macht alles wärmer,

Only die Schweden werden ärmer:

Auf akademisches Geheiß

Kriegt Deutschland einen Nobel-Preis.

Die Feldherrn, Staatschefs, Zeitungsknaben,

ihn every day im Munde haben.

Sogar die sweethearts in the worlds,

Sie nennen sich jetzt: Atom-Girls!

Und kommen wir aus diesem Bau,

We hope, we will be lucky now . . .“

 

Először felejtették el, hogy itt foglyok voltak és nem tudták, mikor fognak ismét családjukhoz, hazájukhoz, munkájukhoz visszatérni.

Nevettek, Otto Hahn-nak a könnye is kicsordult. Túl nagy volt a feszültség az elmúlt hónapokban. Mi lehet most a feleségével, aki egyedül maradt vissza Tailfingenben és mi lehet súlyosan sebesült fiával?

Weizsäcker írt egy limericket:

"Volt egy bizottság Svédországban,

nem adta díját mindenkinek,

de ha mégis megkapod egyszer,

így akkor is fatális,

mert akkor hogy jutsz el Farmhall-ból Svédországba?"

A legrövidebb beszéd  Max von Laue-é volt. Azt idézte, amit egyszer THEODOR FONTANE írt:

„Tehetségek, kinek ne volnának? Talentumok: játékok gyermekeknek. Csak a komolyság teszi az embert, a szorgalom a lángészt." Otto Hahn szörnyen szabadkozott: "A szorgalmat megengedem, de a zsenialitást egyáltalán nem."

 

108

A Nobel-díj átadás hivatalos programja, 1946. december 10-én, Stockholmban.

 

109

A svéd trónörökös átadja a Nobel-díjat Otto Hahn-nak (balra) 1946. december 11-én, Stockholmban.

 

111

Max Planck (balra) és Max von Laue Göttingában, 1946-ban. A német tudomány számára óriási szerencse volt, hogy az amerikai asztrofizikus Gerard P. Kuiper Planck-ot  Rogätz-ből (Magdeburg közeléből) egy huszáros akcióval Göttingába hozta.

 

XIII. FEJEZET

 

Az újjáépítés

Max Planck Társaság megalapítása

 

111

A háború utolsó hónapjaiban Dr. ERNST TELSCHOV a Kaiser Wilhelm Társaság főigazgatóságát áthelyezte Göttingába. Az összeomlás után a helyzet lesújtó volt: az intézetek javarésze szétrombolva, a tagok holtak vagy eltűntek, a fizetés leállítva, egymásközti kapcsolat megszakítva. A Társaság elnöke, ALBERT VOGLER vezérigazgató, 1941 óta CARL BOSCH utóda, az összeomlása után sajátkezűleg vetett véget életének. Berlinben a szovjet katonai közigazgatás az egész városért felelős polgármestert és magisztrátust nevezett ki. Még a Szövetségesek bevonulása előtt a főpolgármester és a magisztrátus egy kipróbált régi kommunistát, Dr. Robert Havemann-t nevezett ki a “Kaiser Wilhelm Társaság ideiglenes vezetőjévé."

HAVEMANN 1945. június 6-án “rendelkezésében” így nyilatkozott: “Hivatalom a mai napon átvettem és a Kaiser Wilhelm Társaság elnökeként jogaimat és feladataimat teljes mértékben, a statútum szerint, az új tény- és jogállás értelmében gyakorlom.”

HAVEMANN a főtitkár dr. Telschow teljhatalmát hatályon kívül helyezte és megkísérelte a Társaság intézeteit és számláit valamennyi megszállási övezetben magához ragadni.

Ebben a veszélyes helyzetben egy reménysugár tűnt föl, amikor az öreg Planck Göttingában megjelent. Planck szörnyűségeket élt át. Fiát pár hónappal a kapituláció előtt halálra ítélték és kivégezték. Erwin Planck tudott az 1944. július 20-i katonai puccskísérletről, ezenkívül több barátja is az összeesküvőkhöz tartozott. Így Planck mind a négy gyermeke első házasságából már halott volt. Csak második felesége, MARGA és egyetlen fiuk, HERMANN maradt neki. Ez a fiú, aki Planck nemes arcvonásait örökölte, fogyatékos volt. "Siker, becsület, elismerés, belső elégedettség a legnagyobb teljesítmény tudatában és mégis sorscsapásoktól kísérve, egész életében csak baj, baj, baj - mint Jób könyvében...” mondta akkor Planck egyik kollégája.

 

111

A légitámadás Berlinben, 1945. február 16-ra virradó éjszaka Otto Hahn Kaiser Wilhelm Kémiai Intézetét romokba döntötte. Elpusztult PLANCK háza is (Grunewald, Wangenheimerstraße 21). Akkor már PLANCK feleségével a gyáros CARL STILL birtokán Rogätz-ben, az Elba mellett lakott. A háború utolsó napjaiban itt került a két front kereszttüzébe; a súlyos artrózistól szenvedő 87 éves több menekülttel kénytelen volt a szabadban éjszakázni.

Amikor az amerikai tudósok Göttingában a német kollégák háború alatti munkáiról érdeklődtek, értesültek Planck sorsáról. Május 16-án az amerikai asztrofizikus GERARD P. KUIPER megkockáztatta az utat Rogätz-be. PLANCKra nyomorban és elkeseredve talált rá. Habár szigorúan tilos volt a szovjet zónából németeket evakuálni, Kuiper MAX és MARGA PLANCKot kis autójával Göttingába hozta. "Ha megállítanak,” tervezte Kuiper, " azt fogom mondani, hogy egy fontos tudóst kell orvosi kezelésre vinnem. "

Planck volt a Kaiser Wilhelm Társaság korábbi elnökeinek egyetlen túlélője. Tekintélyével már sokkal könnyebb volt ROBERT HAVEMANN jogellenes hivatalba helyezése ellen föllépni.

Szeptember 15-én Planck körlevelet intézett a Kaiser Wilhelm Társaság minden igazgatójához: "A berlini rádió és néhány újság az orosz zónában azt a hírt terjesztették, hogy egy dr. HAVEMANN úr, professzor Heubner korábbi asszisztense, vette át a Kaiser Wilhelm Társaság elnöki hivatalát ill. a Dahlem-i intézetek igazgatását. Dr. HAVEMANN maga közölte az intézetekkel írásban Berlin város főpolgármestere és a magisztrátus (népművelési osztály) általi kinevezését. A Kaiser Wilhelm Társaság még Dahlem-ben jelenlévő tudósai (asszisztensek és osztályvezetők) tiltakoztak a kinevezése ellen. Ha Dr. HAVEMANN úr kinevezése valóban az orosz megszállási hatóság jóváhagyásával is történt, ez csupán az orosz zónára korlátozódik. A katonai kormányt írásban értesítettem, hogy dr. HAVEMANN kinevezése nem felel meg az alapszabályzatnak és a Kaiser Wilhelm Társaság nem ismeri el."

 

112

Max Planck és Otto Hahn (jobbra).

 

112

 A Társaság sorsára döntő jelentőségű volt lehető leggyorsabban egy általánosan elismert elnököt találni. Ki vehette át ezt a hivatalt? A követelmények még normális időkben is magasak voltak; az élen eddig olyan kiemelkedő személyiségek álltak, mint: HARNACK, PLANCK, BOSCH és VOGLER.

Most a föltételek még szigorúbbak voltak: erre a föladatra, mint mindig, most is csak egy elsőrangú tudós jöhetett számításba, aki még azt is vállalta, hogy lemond a saját kutatásairól. Ez a hivatal, ebben a vészhelyzetben egész embert igényelt. A leendő elnök föltétlen politikailag tiszta múltú kellett, hogy legyen és lehető hosszú ideje a Társaság tagja. Ez a két követelmény is csak nehezen volt összeegyeztethető. A Harmadik Birodalomban a magasrangú  tisztviselőknek (professzoroknak és a Kaiser Wilhelm Társaság munkatársainak) nyomatékosan "javasolták", hogy lépjenek be a pártba. Ezt a fölszólítást csak egész keveseknek lehetett következmények nélkül megtagadni.

Így Ernst Telschow Max Planck-nak csak három nevet mondott. Planck habozás nélkül mondta: "Válassza Otto Hahn-t!" Hahn tartózkodási helyéről a legvadabb mendemondák keringtek. Utoljára Kaiser Wilhelm Társaság munkatársai április 27-én,  Hechingen-ben látták. Max von Laue-t más fizikussal együtt egy katonai konvojban vitték el.

112

Brit tisztek megígérték, hogy Planck levelét továbbítják. PLANCK 1945. július 25-én ezt írta Otto Hahn-nak: "Mint a Kaiser Wilhelm Társaság korábbi elnöke további sorsát és jövőjét a lelkemen viselem. Nem kívánatos, hogy a Társaság elnöki posztja hosszú időn át üres maradjon, ezért arra kértem dr. Telschow-ot, hogy a Kaiser Wilhelm Intézetek igazgatóinál készítse elő az új elnök megválasztását. Erre Önt, föltételezem, egyhangúlag fogják fölterjeszteni. Önt különösen alkalmasnak tartom a Társaságot külföldön képviselni. Engedje meg, hogy az okokat, amelyek Ön mellett szólnak, bővebben kifejtsem. Visszatéréséig Németországba, kész vagyok Önt  képviselni. "

Hahn 1946. január 12-én jött először Göttingába. Heisenberg-gel és Telschow-val hosszasan beszélgetett a Kaiser Wilhelm Társaság Herzberger Landstrasse-i irodájában. Másnap meglátogatta őt Max Planck. "Heisenberg-gel a Planck-családnál találkozom, ahová kenyér-, sózott marhahús-, vaj-fejadagjainkat, és a teát Angliából hozunk. Planck unokahúga, Hilla Seidel, jól néz ki; Planck is frissebb, mint amire számítottam. Azt mondja, föltétlen át kell vennem a Kaiser Wilhelm Társaság elnökségét. Gyorsan egy pohár bort is megiszunk, amit a frankfurti főpolgármestertől kapott a Goethe-díj mellé. " - írta Hahn naplójában.

Hahn Max von Laue-val együtt telepedett le Göttingában. Miután, mint  első német egyetem, a Georgia Augusta 1945 szeptemberében minden karon fölvette a munkát, a brit katonai kormányzat a tudományos intézetek újra megnyitását is engedélyezte.

1946.április 1-én Otto Hahn hivatalosan is átvette a Kaiser Wilhelm Társaság elnöki tisztségét. "Féltizenketőre megyek Planck-hoz" - jegyezte föl Hahn, "hogy megmondjam neki, mától kezdve leváltom. Ágyban fekszik, szörnyen rosszul néz ki. De nyilvánvalóan örül, hogy a ,provizóriumnak’ vége".

Körülbelül ugyanebben az időben a négyes ellenőrző bizottság amerikai katonai kormányzója javasolta a Kaiser Wilhelm Intézet föloszlatását. A szovjet és a francia képviselő megszavazta, a brit ellenezte. Akkor még szokás volt, ha a három hatalom egyet értett, a negyedik nem opponálhatott. Így egy idő után a brit is jóváhagyta. Szerencsére a Szövetségesek Ellenőrző Tanácsának malmai lassan őröltek. Így volt idő ellenlépéseket előkészíteni. Hahn, Laue, Planck, Heisenberg és az összes korábbi tag a Társaságot minden áron fönn akarta tartani.

1946 júliusában, a Royal Society - a háború miatt pár évet megkésve - Newton 300. születésnapját ünnepelte. Tudósok jöttek a világ minden tájáról Londonba. A Társaság egyetlen németet, legidősebb külföldi tagját, Max Planck-ot hívta meg.

 

113

Ezzel a két levéllel adta közzé Max Planck és Otto Hahn, hogy 1948. április 1-től a Kaiser Wilhelm Társaság új elnöke Otto Hahn. A jogutód szervezet, a Max Planck Társaság elnöke szintén Otto Hahn lett.

 

114

A Max Planck Társaság alapító ülése 1948. február 26-án. Balról: Erich Regener, Adolf Grimme, Otto Hahn és Max von Laue.

 

114

Planck-ot csak május közepén, hatheti kórházi kezelés után engedték ki. Artrózisa miatt, csak bottal, kínkeservesen tudott járni. Ám a londoni utazásról nem hagyta magát lebeszélni.

Bertie K. Blount ezredes ismét hű barátnak bizonyult. Blount még a nemzeti szocialisták rohama előtt kémiát tanult Németországban és a doktori vizsgáját is itt tette le. Most a brit katonai kormányzat "Research Branch" részlegében a német tudomány újjáépítésével volt megbízva. Ő maga vállalta, hogy Planck-ot elkíséri. Max és Marga Planck egy katonai repülőgéppel repült Londonba. Blount több levelet is vitt magával, Heisenberg levelét Bohr-nak, Hahn levelét Henry Dale-nek és másoknak.

Az ünnepség szüneteiben a Kaiser Wilhelm Társaság sorsáról is szó esett. Szerencsés körülmény, hogy Max von Laue is ott volt Londonban. Önéletrajzában ezt írta:

114

"Amit 1946. júliusában  Londonban tapasztaltam, a Royal Society és hozzá közelálló tudósköröknek dicsőségére vált. Először is, volt egy nemzetközi kristallográfia-konferencia...közben azt figyeltem meg, hogy mint német, (amit nem tudtam és nem is akartam eltitkolni), a lakosság részéről semmiféle haragot nem éreztem. Pedig gyakran kértem az utcán útbaigazítást, a válasz mindig barátságos volt. A konferencia időben rögtön a Royal Society NEWTON-ünnepsége után következett...engem egy nőtlen Royal Society-tag vitt be az esti nagy bálba, mivel tévedésből két belépőt kapott. "

Max von Laue természetesen sokkal aktívabb szerepet játszhatott, mint a 87 éves Planck. Bátor kiállása a náci rezsim ellen rokonszenvet keltett.

115

Laue és Planck a Kaiser Wilhelm Társaságot úgy tekintették, mint egy kutató szervezetet, amely a tudományban jelentős eredményeket ért el és a zsarnokság idején is hű maradt elveihez. De a külföldieknek Vilmos császár neve elviselhetetlen volt. Szerintük a név a tudomány és a nemzeti hatalmi politika végzetes összefonódását jelentette és elszántak voltak, hogy ezt a hagyományt végleg megszakítsák. Planck Lise Meitner-rel  megértést mutatott a névváltoztatásra, amelyeknek szükségességét Laue is belátta.

Planck megöregedett. Lise Meitner sajnálattal látta, hogy a tiszteletreméltó tanár, a sok ember között teljesen gyámoltalannak tűnt. Az angol nyelv idegen maradt a számára.

Lise Meitner és Max Planck között a húszas és harmincas években nagyon jó viszony alakul ki. Planck többször mondta neki, hogy azért értik meg ilyen jól egymást, mert emberi dolgokban is hasonlóan reagálnak. Laue, Hahn és a többiek ezért Meitner-nek fölrótták, hogy Planck-ot többre becsüli, mint Einsteint. Ha alkalom adódott, Lise Meitner és Planck összeültek, ilyenkor Planck teljesen a régi volt. Mindent meg lehetett vele beszélni. Lise Meitner boldog volt: "Emberi és személyes tulajdonságai olyan nagyszerűek voltak, mint korábban. "

Ám LAUE úgy tűnt, elvesztette régi tetterejét. A Harmadik Birodalom idején mindenki között ő volt a legbátrabb. Három éve Lise Meitner-rel találkozott Stockholmban és akkor Meitner figyelmeztette: Bizonyára megfigyelik és a találkozóik miatt a nácik nyakába akaszthatnak egy szolgálati fegyelmit.

"Még egy ok arra, hogy ezt tegyem", volt akkor a válasz.

Most azonban harsány nevetése elmaradt, amit kollégái annyira csodáltak. Sok minden nyomasztotta: az éhínség Németországban, a fekete piac, ahol ismét, mint a náci időszakban, a gátlástalanok jártak jobban, a kitelepítések, Németország szétszakítása, a véleménynyilvánítás elnyomása a szovjet zónában.

Londonban szinte minden országból voltak tudósok. Odajöttek Max von Laue-hoz kezet szorítani, néha szó nélkül. "Nem volt könnyű elnyomni érzelemkitöréseimet. "

A Newton-kongresszus után Blount ezredes még néhány napig Londonban maradt. Egy este Sir Henry Dale házánál a két férfi érvek és ellenérvek súlyait mérlegelte. "Csak a név az, ami ellen vannak," mondta Dale, "Vilmos császár neve kardcsörtetést és tengeri expanzió képét idézik föl bennük. Nevezzük Max Planck Társaságnak és mindenki elégedett lesz. " BLOUNT Göttingába való visszatérésekor levelet hozott Dale-től Otto Hahn és Hill számára. "Barátságos válaszok", jegyezte meg HAHN naplójában, "de semmi remény a név megtartására. Lise Meitner, Bohr, Bjerknes ugyanígy vélekedtek, miután Laue és Planck informálta őket. Elhatározzuk, hogy a brit zónában egy utódszervezetet alapítunk. "

Így 1946. szeptember 11-én, Bad Driburg-ban megalakult a "Tudománytámogató Max Planck Társaság a brit zónában". A kísérlet, az amerikai zóna intézeteit is közös fedél aká hozni, először meghiúsult. Csak Otto Hahn Clay tábornoknál, a frankfurti US-fegyveres erők főparancsnokánál való látogatása után, 1947. augusztus 4-én sikerült ez is. "Míg én a tábornok előszobájában várakoztam” számolt be erről Telschow, "Hahn professzor a szomszédos szobában élénk beszélgetést folytatott. Mindketten igen hangosak izgatottak voltak. Hahn professzornak, ahogy mondani szokta, ‘vér szállt a fejébe’ és Clay tábornoknak bizonygatta, hogy a Kaiser Wilhelm Társaság sohasem volt náci szervezet. Ezzel sikerült az amerikai zóna elismerését is a Társaság számára megszerezni. "

Így 1948. február 26-án és február 27-én, Göttingában létrejött a Max Planck Társaság, most "a brit zónában"-toldalék nélkül.

 

115

Max von Laue (balra) meglátogatta Max Planck-ot Göttingában (1946).

 

116

Einstein “Institute for Advanced Study” előadótermében, Princeton, New Jersey, USA.

 

VÉGE XIII

XIV FEJEZET

 

Einstein és a németek

A múlt legyőzése

 

117

A fölépítő munka fontos része volt ismét baráti kapcsolatokat szőni a kollégákkal a világ minden tájáról. OTTO HAHN világosan emlékezett az I. világháború utáni évekre. Csak nagyon lassan sikerült egy kevés bizalmat külföldön visszanyerni. És most megint mindent elölről kellett kezdeni.

Az adóşság most sokkal nagyobb volt. A nemzeti szocialisták gaztetteire nem volt példa a történelemben. Egy pontban azonban a föltételek kedvezőbbnek tűntek: Míg 1914-ben, a híres-hírhedt "93 német értelmiségi kiáltványával” a tudósok rokonszenvüket fejezték ki a kormánnyal, ugyanez 1939-ben nem történt meg. Túlnyomó többségében a német tudósok (mint az egész nép) a támadó háborút és a zsidóüldözéseket rosszallotta, ám ezen hozzáállás kifejezésére csak a legszűkebb körökben volt lehetséges. Max Planck mégis, a 80. születésnapi nagy ünnepségén, 1938. április 23-án, nyiltan a német nép békevágyáról, valamint a Franciaországgal való megértésről beszélt. Most különösen fontos volt, hogy a száműzött kollégákat megnyerjék. Kultúrálisan többségük megmaradt németnek. Legtöbbjük továbbra is a német nyelvet helyezte előnybe, mint például Albert Einstein és Lise Meitner.

A külfölddel való megértés kulcsát az emigránsok jelentették. Ha őket sikerül meggyőzni, hogy Németországban új szellemiség vert tanyát, akkor a többi külföldi kollégát is megnyerik ügyüknek. A 1948. december 18-án OTTO HAHN, mint a Max Planck Társaság elnöke, levelet írt ALBERT EINSTEINnek: "Talán Ön is hallotta, Max von Laue, Rudolf Ladenburg és más kollégáktól, hogy mi itt Göttingenben 1948 februárjában, először a brit és az amerikai zónában, megalapítottuk a Max Planck Tudománytámogató Társaságot. A Max Planck Társaság a Kaiser Wilhelm Társaság 1933 előtti hagyományaira akar kapcsolódni. Az amerikai és brit katonai kormányok által engedélyezett alapszabályok is hozzávetőlegesen úgy vannak megfogalmazva, ahogy az a Kaiser Wilhelm Társaságban a náci időszak előtt voltak.

117

Kérésemre JAMES FRANCK, OTTO MEYERHOF, RUDOLF LADENBURG, RICHARD GOLDSCHMIDT és más, a Kaiser Wilhelm Társaság régi tagjai, most mint külföldi tudományos tagok, az új Max Planck Társaságba beléptek.

Azt szeretném kérdezni, hogy Ön is ugyanerre a lépésre tudná-e rászánni magát? A Társaság szenátusának és jómagamnak is természetesen nagy öröm és megtisztelés lenne. Ami a szenátorokat illeti, megnevezhetek Önnek néhány szenátus tagot, pl. így szenátorunk a korábbi porosz kultuszminiszter DR. GRIMME, a volt centrumképviselő prelátus SCHREIBER, DR. PETERSEN, a volt hamburgi főpolgármester fivére - mindháromnak 1933 után fel kellett adnia állását -; továbbá professzor WINDAUS, professzor REGENER, professzor WIELAND és mások. Ezekből a nevekből láthatja, hogy a nemzeti nacionalista tendenciák valamiféle föléledése a mi új társaságunkban ki van zárva. Köszönettel venném, ha az Ön őszinte döntését közölné velem és az alkalmat kihasználva, karácsonyra és újévre szívből minden jót kívánok."

A természet törvényeit megfogni titokzatos és nehéz; az ember pedig még jobban megindokolhatatlan, még akkor is, ha már évek óta ismerjük. A Max Planck Társaság elnöke nem sejtette, hogy Albert Einstein, vidám és humoros barátja, maga és Németország között már végérvényesen meghúzta a határvonalat: "Miután a németek zsidó testvéreimet Európában meggyilkolták, a németekkel többé semmi dolgom." Otto Hahn számára Einstein válasza egy dokumentum volt. A németeknek egy nagyon lehangoló. A század elején az ország tudósai meg voltak győződve arról, hogy éppen az ő népük kiemelkedően az emberi kultúra hordozói. A német tudományos eredmények be is kerültek a történelembe. Ebben a tekintetben nem lehetett csalódni. Mindenezen kulturális teljesítmények azonban a Németország nevében, a nemzeti szocialisták által elkövetett gaztetteket nem tudták ellensúlyozni.

 

118

Helene Dukas, Albert Einstein és Margot Einstein (balról) fölesküsznek az amerikai alkotmányra. Einstein 1933-ban lemondott német állampolgárságáról és 1940-ben megkapta az amerikait. A svájci állampolgárságát (Bürgerrecht), a német mellett (?), mint az amerikait is, élete végéig megtartotta.

 

118

"Fájdalmasan érint," írta Einstein, “hogy éppen Önnek, egyiküknek azon kevesek közül, aki ezekben a szörnyű években egyenes tartású maradt és a tőle telhetőt megtette, elutasító választ kell adnom.  De nem lehet másképp. A németek bűncselekményei a legszörnyűségesebbek, amiket az úgynevezett civilizált nemzetek történelmében elkövettek. A német értelmiségiek - mint osztály - hozzáállása nem volt különb a csőcselékéénél. Még bűnbánat és az őszinte akarat sem mutatkozik azt a keveset jóvátenni, amit ezek után a hatalmas gyilkosságok után jóvá lehetne tenni. Ilyen körülményeknél egy ellenállhatatlan irtózatot érzek bármiféle dologban részt venni, amely a német nyilvánosságot megtestesíti, egyszerűen tisztasági igényeimből kifolyólag. Ön meg fogja érteni és tudni, hogy ennek semmi köze kettőnk kapcsolatához, amely számomra mindig örömteljes volt. Szívélyes üdvözletem küldöm, termékeny és áldásos munkát kívánok. "

Einsteinnek fontos volt, elutasítását világosan és félreérthetetlenül megfogalmazni. Mindazonáltal a levélből nem hiányzik a melegség; EINSTEIN egy becsületes ember volt, aki az egykori szívélyes barátságot nem felejtette el.

A válasz a dologban lesújtó volt. Einstein nem hitt egy jobb Németország felé vezető fejlődésben: "Azokból a fickókból becsületes demokratákat faragni ", lehetetlennek tartotta. Ez világosan kifejezésre jut leveleiben, elsősorban JAMES FRANCKhoz írottakban, aki szintén fizikus és emigráns volt. Einstein nézetei talán 3 pontban lehet összefoglalni:

118

  1. A német tudósok is vétkesek a húszas években följött nemzeti szocialisták hatalomra kerülésében és abban is, hogy ez a rezsim már az első hónapokban megszilárdíthatta hatalmát.
  2. Bűntudatnak és megbánásnak, a nemzeti szocialisták gaztettei miatt, a németeknél semmi nyoma.
  3. A sovinizmus Németországban kiirthatatlan. Örökké veszélyt fog jelenteni a világ számára. Ezért ezt az országot tartósan meg kell fosztani a hatalomtól, mindenekelőtt megakadályozni egy erős ipar fölépítését.

Most itt nem lényeges, hogy minden egyes esetben bebizonyítsuk, Einsteinnek mennyiben volt igaza és mennyiben tévedett; egy egyértelmű és határozott történelmi "igazság" ezekben a kérdésekben egyébként sincs. Fontosabb inkább az, hogy Einsteint jobban megértsük. Honnét erednek ezek az ítéletek? Egyedül állt-e velük, vagy jellemző volt kor- és sorstársaira is?

Ahogy Albert Einstein 1946-ban írt önéletrajza hírül adja, mint gyermek, mélyen vallásos volt; népszerű tudományos könyvek olvasása vezette arra a következtetésre, hogy a Biblia sok története nem lehet igaz : "Ennek folytatása lett egy egyenesen fanatikus szabad gondolkodás, azzal a benyomással kapcsolódva, hogy az állam fönntartja magának a jogot, hogy a fiataloknak hazudjon; ez megsemmisítő benyomás volt. "

Ilyen tapasztalatok után aztán nőtt benne a bizalmatlanság mindenféle autoritás iránt. Egész életében Einstein mindenről saját gondolatokat alakított ki: a természet törvényeiről és a törvényekről, amelyeket az emberek hoznak, hogy az együttélésüket szabályozzák. A német tudósok hagyományos nézete szerint a tudósoknak semmi köze a politikához; a tudós a szakjához ért, tehát csak azzal törődjön, a politikát engedje át másoknak. A tudomány, különösen a fizika, ez a "féltékeny szerető", a tudósnak annyira igénybe veszi az erejét, hogy az joggal úgy érzi, másra nincs ideje.

1933 Laue ezt írta Einsteinnek: "De miért is kellett Neked politikailag is föllépned! Távol áll tőlem, hogy nézeteid miatt szemrehányást tegyek Neked! Csupán úgy gondolom, a tudós ezzel legyen visszafogott. A politikai harc csak más módszereket követel és más természetű, mint a tudományos kutatás. A tudós a politikában rendszerint alulra kerül. Így történt Veled is. A romokból azt, ami volt, nem lehet ismét összerakni. "

Einstein válasza azt mutatja, hogy, mint a tudományban, a politikai fölfogásában is messze kollégái előtt volt: "El tudom képzelni, mit érzel. Ezek a dolgok jelentőségükben messze túlmutatnak a személyességen. Ez olyan, mint egy népvándorlás alulról, a finomabb széttiprása a nyers által. Nézeted, hogy a tudományos ember a politikai, tágabb értelemben az emberi dolgokról hallgasson, én nem osztom. Éppen a németországi viszonyokból láthatod, hová vezet egy ilyen önkorlátozás. Ez annyit jelent, hogy a vezetést ellenállás nélkül, a vakoknak és a felelőtleneknek kell átengedni. Nem rejtőzik e mögött a felelősségérzés hiánya?

 

119

Albert Einstein Otto Hahn-nak írott levele, 1949. január 28-án.

 

120

Lise Meitner, a szövetségi elnök Theodor Heuss és Otto Hahn, 1949. szeptember 23-i ünnepi beszédnél, a Max-Planck-érem odaítélésekor Hahn-nak és Lise Meitner-nek.

 

120

Hol lennénk ma, ha olyan emberek, mint Giordano Bruno, Spinoza, Voltaire, Humboldt is így gondolkoztak és cselekedtek volna? Egy szót sem bánok meg, amit kimondtam és hiszem, hogy általuk az emberek szolgálatára voltam. Úgy hiszed, hogy sajnálom, hogy ilyen körülmények között nem maradtam az országotokban? Ez számomra elviselhetetlen lett volna, ha vattába pakolnak is. Meleg baráti érzésem irányodba és ottani más kevesek irányába továbbra is fennáll."

Abban az időben, 1933 májusában LAUE még nem tudott oly távoli barátjának igazat adni, hogy most a tudósok feladata a tudomány elefántcsonttoronyából kilépni és a politikai gépezetbe belenyúlni, ám ennél a véleményénél nem sokáig maradt meg.

Einstein fölfogása szerint a német tudósok politikai absztinenciájukkal csak megkönnyebbítették a nemzeti szocialisták dolgát.

Ami az éveket illeti 1933-ig, igazat kell neki adnunk. Még a meggyőződéses demokraták is az országban (az író Carl Zuckmayer, Erich Kästner és Leonhard Frank) szemrehányásokat tettek önmaguknak, hogy nem eléggé határozottan léptek föl a nemzeti szocialisták ellen. "Elmulasztottuk,” mondta Zuckmayer ", hogy amikor a mi időnk és óránk volt, megelőzni őket." Döntő volt, hogy a polgárság és a professzorok széles körének a  demokratikus államért való határozott föllépése hiányzott, sokan a szívükben még mindig a monarchián csüngtek.

120

"Emlékszel," írta Einstein 1944-ben Max Born-nak, “amikor együtt utaztunk villamoson a Reichstag épületébe /1918/, meggyőződve arról, hogy azokból a fickókból becsületes demokratákat lehet csinálni? Milyen naívak voltunk, mi 40 éves férfiak. Nevetnem kell, ha erre gondolok. Egyikünk sem érzékelte, mennyire a gerincükben fészkel és nem a nagyagyukban és mennyire szilárdan."

Az 1933-as hatalomátvétel után a nemzeti szocialisták ellen föllépni még nehezebbé vált. Egy német fizikus sem merészelt olyan messzire menni, mint Max von Laue.

Einstein nem vette észre, hogy még sokan mások is, a lehetőségek keretein belül, ellenálltak. Egy diktatúra lényegéhez tartozik a kellemetlen hírek elnyomása.  A tiltakozás legerősebb formája az állam ellen, egy hivatali állás fölmondása, amely egy professzor számára lehetséges volt, vajon milyen hatással lehetett? A lipcsei egyetemen Heisenberg, Van der Waerden és Hund ezt a lépést mérlegelték. Még a mai perspektívából sem - amikor már a rezsim bűnözői karakterét és gaztetteit ismerjük - nem könnyű megítélni, hogy akkor helyes lett volna, ha egy professzor tiltakozásul helyéről leköszön.

 

121

Talán ennek egy jelzéshatása lett volna és a nácik olcsó győzelmei diadalát megszakította volna. Ennek a nézetnek  ellentmondott PETER PAUL EWALD, LAUE kollégája és barátja a müncheni időkből, aki később szintén az emigrációt választotta: "Hund, Van der Waerden és Heisenberg együttes visszalépése semmit sem használt volna, mert a hírt nácik teljesen elnyomták volna. Ugyanolyan volt a helyzet, amilyenbe a rektorokat hozták a wiesbadenbeni konferencián (1933. április 10-én). A német rektoroknak egy, a 'hivatali tisztviselőség visszaállításáról szóló törvény' ellen kellett volna közösen tiltakozni. Először is a nemzeti szocialista rektorok (pl. Göttingen) ellenközleményét váltotta volna ki, és másodsorban a visszalépő rektorokat rögtön vonalas pártelvtársakkal helyettesítették volna.

 

121

Werner Heisenberg (jobbra) és Max von Laue 1958.

 

121

Valószínűleg sok rektor hazatérte után állásáról leköszönt (pl. én), de ezekről a sajtóba semmi sem került be."

Max Planck, Werner Heisenberg és még sokan mások is úgy érezték, a hatalomátvétel egy természeti kataszrófa, egy nagy lavina, amely egy törvény szerint föltartózhatatlanul gördül lefelé és végül megáll.

Einstein véleménye erről az analógiáról nem ismert. A II. világháború vége után, talán - utólag visszatekintve az eseményekre - valószínűleg ő is így gondolta. Hajlamos volt hinni az emberi magatartás tompa ösztönszerűségében, ami annyit jelent, a politikai események lefutása kényszerűleg be kell, hogy következzen, mintegy belső törvény szerint.

A hatalomátvétel idején és az utáni első években Einstein ezt az analógiát bizonyosan tévesnek találta: Ha a lezúduló lavina képét elfogadjuk sajátunknak, ebből következik, hogy a dolgokat hagyni kell folyni, mert úgysem tudunk rajta változtatni. Ám Einstein akkor  mégis maga próbált meg egy jelentős hatalmat a nemzeti szocialisták ellen mozgósítani: a demokratikus államok közvéleményét.

Einstein célja az volt, hogy figyelmeztesse az embereket a hatalmas veszélyre és a kormányokat határozott cselekvésre késztetni. Ez jobban sikerült volna, ha jó hírű tudósok Németországból Einstein köré gyűlnek? A kérdést nem lehet megválaszolni. Az elképzelés, hogy más német tudósok Einsteint támogatták volna, egy olyan politikai érettséget föltételezett, amilyennel akkor csak egyedül Einstein rendelkezett.

Nem könnyű döntés, egy idegen országba menni. Csak kevés tudós vállalta föl önszántából.  Azt remélték, hogy a tudományban találják meg személyes békéjüket. Az országban maradt tudósok alapjában véve hasonlóan viselkedtek. A politikától olyan távol tartották magukat, amennyire csak lehetett. Azonban állandóan kénytelen voltak kompromisszumokat kötni. Akartak-e, vagy sem, részei voltak egy nagy mechanizmusnak és belekeveredtek az eseményekbe.

A II. világháború után EINSTEIN úgy látta, Németország képtelen egy demokratikus jogállammá fejlődni. Miből gondolta ezt? Az óriási remé

Szólj hozzá!

ÚT AZ ATOMKORSZAKBA II.

2017. február 18. 21:26 - RózsaSá

VII. FEJEZET

 

A Kaiser-Wilhelm-Társaság

A “Big Science” kezdete

 

45

OTTO HAHN és LISE MEITNER élete döntő eseménye a Kaiser Wilhelm Társaság alapítása volt. 1910. október 11-i nagy évszázados ünnepségén I. Wilhelm császár ismertette a tervet: “önálló kutatóintézetek, mint a tudományos össz-szervezet integráló részeinek létesítése: Az akadémiai oktatás ellentétbe került az intézetek egyre szakosodó kutatás szükségességével így fontossá vált az összterület átlátható bemutatása.

A Kaiser Wilhelm Társaság szellemi alapját az egy évvel korábban ADOLF VON HARNACK által kidolgozott memorandum képezte. Az ő főpéldája épp egy radioaktív kutatás volt: “Ma már egész sor olyan tudományág valamely gépi és műszeres fölszerelést igényelnek, hogy egy egyetem sem engedheti meg magának, másrészt olyan kérdésekkel foglalkoznak, amelyek a hallgatók számára túl magasak és csak fiatal oktatók adhatják elő. Ez pl. Az elemek és atomsúlyok tanára érvényes, amely mostanra alakult ki. Ez egy tudomány önmagában, haladása az egész kémiára jelentős hatással bír, ám a felső oktatás keretébe nem lehet elhelyezni, saját laboratóriumokat igényel. Ezen memorandum megfogalmazásánál ADOLF von HARNACK tanácsadói AUGUST PAUL VON WASSERMANN medikus és EMIL FISCHER kémikus voltak. Így a radioaktivitás leírása valószínűleg FISCHERtől származik.

Amikor a Kaiser Wilhelm Társaság alapításánál 1911. január 10-én eldőlt, hogy az első intézetnek a Kaiser Wilhelm Kémiai Intézetnek kell lennie, FISCHER megkérdezte radiokémikusát, akar-e egy állást az új intézetben.

 

Az intézet igazgatója és egyben a szervetlen kémiai és fizikai kémiai osztályának vezetője ERNST BECKMANN lett, második igazgató és a szerves kémiai osztály vezetője pedig RICHARD WILLSTäTTER. OTTO HAHN egy kis részleget kapott, egyelőre öt év megbízatással. Kevéssel utána LISE MEITNER is az intézetbe került. Röviddel előtte OTTO HAHN megismerkedett EDITH JUNGHANS kisasszonnyal. “1912. október 5-én JUNGHANS kisasszonynak megmutattam az éppen elkészült Kaiser Wilhelm Kémiai Intézet épületét, majd a közeli Grunewaldban sétálva eljegyeztük egymást.”

 

46

Az első Kaiser-Wilhelm-Institut (intézet) megnyitása 1912-ben.

Balról jobbra: Wilhelm II., Emil Fischer, Adolf von Harnack.

 

46

Az új intézetet 1912. október 12-én nyitották meg ünnepélyesen Wilhelm II. császár jelenlétében. A császárnak kellett valamit mutatni, mesélte később OTTO HAHN, „És engem kértek meg, mutassak néhány radioaktív preparátumot. Ez egy mesothor-preparátummal történt (1/3 rádium-ekvivalens), amit egy bársony párnácskára helyeztünk el egy dobozkában, továbbá egy sugárzó radiothor-preparátummal, melynek emanációja igen csinosan egy képernyőn ide-oda imbolygott. Előtte azonban egy váratlan nehézség merült föl. A megnyitó ceremónia elő-napján egy fiatal szárnysegéd jött, a főpróbát megtekinteni. Amikor én őt az elsötétített szobába akartam vezetni, hogy a preparátumokat megmutassam, a szárnysegéd fölvilágosított: Mi nem küldhetjük Őfenségét egy teljesen elsötétített helyiségbe. Hosszabb vita következett, mígnem odajött EMIL FISCHER segíteni. Az eredmény egy kis piros lámpácska volt, mint kompromisszum. Amikor aztán a császár megérkezett, a legcsekélyebb gátlása sem volt a sötét szobába bemenni és minden a program szerint futott le. LISE MEITNER eleinte szerényen meghúzódott a háttérben, de nem akadályozhatta meg, hogy őt is bemutassák Őfenségének, aki aztán neki is mondott pár nyájas szót.  (Lásd: Lukanga Mukara, RS).

Néhány évvel később maga OTTO HAHN lett a társaság elnöke. Az mellett állt ki, hogy az intézet később is megtartsa a császár nevét, míg LISE MEITNER a későbbi, harmincas évek berlini és külföldi tapasztalatai után belátta, hogy Németország történelmi folyamatosságát nem kéne ennyi kegyelettel ápolni.

A császár szemében a tudomány, a had, a tengerészet csupán csillogó játékok voltak. Háborús szónoklatok, hősi pózok tartoztak ehhez, egy ilyen játékszer öntörvényű dinamikájáról semmit sem sejtett. Akaratlanul is hozzájárult a háború kitöréséhez. Minden kiszámíthatatlansága, büszke lépései a pángermanista bábmozgatók műve volt, akik utolsó éveiben megszédítették őt. Ez volt EINSTEIN véleménye.

47

Már a háború első napjaiban 1914-ben OTTO HAHNt behívták. 1915 januárjában FRITZ HABER, a Kaiser Wilhelm Fizikai-kémia Intézetének vezetője magához rendelte OTTO HAHNt. A kémikus HABER 1908-ban Nobel-díjat kapott a magasnyomású ammónia szintéziséért, ezért a háborúban kiemelt fontosságú személy lett, zsidógyűlölő és izzó német hazafi. „HABER megmagyarázta nekem” - mesélte később OTTO HAHN, hogy a nyugati frontokat csakis új fegyverekkel lehet mozgásra bírni. Ő elsősorban agresszív és mérgező gázokra gondolt, klórra pl., amit az első vonalakból kellett az ellenségre fújni. Mikor közbe vetettem, hogy ezt tiltja a hágai konvenció, azt válaszolta, ilyen a franciáknak is van, ha kezdetleges gázzal töltött lőszer formájában is, ezekkel a gázokkal számtalan ember életét menthetjük meg, mert gyorsabban befejeznénk a háborút.

A 36. pionír hadtestben találkoztak ismét a berlini kollégák: JAMES FRANCK, GUSTAV HERTZ, WILHELM WESTFAHL és ERWIN MADELUNG. Egy évvel korábban még Planck házában Haydn- és Brahms-kórusokat adtak elő, és kollokviumokat vezettek, most meg azt tanulták, hogyan öljenek meg embereket mérges gázzal. OTTO HAHNt minden fronton bevetették. Lengyelországban egy gáztámadást vezetett klór és foszgén keverékkel. Az utána következő bevonuláskor találkozott néhány mérgezett áldozattal. „Nagyon szégyelltem magam és lelkileg teljesen fölbolydultam, amiért ezeket az orosz katonákat gázzal támadtuk meg, és miután ezeket a szerencsétleneket ott láttuk feküdni és lassan meghalni, a mi első segély eszközeinkkel könnyítettünk a légzésükön. Ekkor tudatosult bennünk a háború értelmetlensége. Először megpróbáljuk az idegeneket az ellenséges lövészárkokban kiiktatni, azután, mikor szemtől-szembe kerülve, nem bírjuk a látványt elviselni, segítünk nekik. Ám a szegény párákat már nem tudtuk megmenteni.”

 

Mint sokan mások, MAX VON LAUE is önkéntesnek jelentkezett a háború kitörésekor. Szerinte Németországgal igazságtalanság történt. Még egy svájci meghívást is lemondott, hogy saját népe sorsában osztozzon. De mivel 1911-ben idegbántalmai miatt tartaléktiszti státuszától fölmentették, most a sorozó bizottság elutasította. 1915 júliusában LISE MEITNERt is háborús területre vezényelték. Munkája révén sugárspecialista lett, így most osztrák hazája szolgálatában frontkórházakban, mint röntgenológus dolgozott.

 

EINSTEIN, úgy, mint a tudományban, politikai ítéletében is évekkel megelőzte kortársait. Számára a háború első napjaitól kezdve megvetendő vállalkozás volt. “A nemzetközi katasztrófa rám, mint nemzetközi emberre kegyetlenül rám nehezül”, mondta PAUL EHRENFESTnek. “Ezen idők átélésekor nehezen érthető, hogy ehhez az őrült, elzülött emberi fajhoz tartozom, amely az akarat szabadságát hirdeti. Mintha valahol lenne egy jóságosok és meggondoltak szigete. Ott én is szívesen lennék egy izzó hazafi”.

 

47

Ott Hahn és kollégái, mint tisztek az első világháborúban.

Balról jobbra: Hahn, Kurtz, Madelung, Westfahl, Hertz.

 

Az I. kiadásból:

 

Prof. Walter Gerlach, egy barát, aki Hahn lényét a legőszintébben tudta jellemezni: Hahn - mint a többi barát James Franck, Gustav Hertz, stb. - Fritz Haber parancsára a gázháború előkészítésével voltak megbízva. Így került Hahn a front legelső soraiba, a harci- és védőanyagok kifejlesztése, bevetése miatt többször is életveszélybe... Ezekről a hadműveletekről a későbbi években többször beszéltünk, tulajdonképpen iszonyatos volt, amit mi ott csináltunk, de akkor ez ott így volt, Hahn erről többet nem mondott, nem kommentálta tovább önéletrajzában, ezeket és más élményeit későbbi hozzáfűzésekkel nem próbálta takargatni. Ez az önmagát sem kímélő nyíltság volt a legmélyebb oka, hogy hozzá ennyi bizalommal, tisztelettel és szeretettel viszonyultunk.

 

VÉGE VII

VIII. FEJEZET

 

Az általános relativitáselmélet

A makrokozmosz harmóniái

 

49

"Ne haragudjon, hogy nem válaszoltam a mai napig," írta Albert Einstein 1915. novemberében Arnold Sommerfeld-nek, "de a múlt hónapban életem egyik legizgalmasabb, legfeszültebb idejét éltem át - ám az egyik legsikeresebbet is." Az I. világháború közepén, amikor Arras és Ypres frontjain, Belgrádnál és Lembergnél, nap mint nap emberek tízezreit ölték meg, Einstein az általános relativitáselmélet alapegyenleteivel megtalálta a mélyen rejlő kozmikus harmóniát. Meggyőződése szerint a természet örök törvényeiben Isten léte jut kifejezésre, ám Istennek semmi köze az embervilág alantasságaihoz. "Spinoza Istenében hiszek," mondta Einstein, “amely a létező harmóniájában nyilatkozik meg, nem egy olyan Istenben, amely az emberek sorsával és tetteivel foglalkozik. "

Einstein meg volt győződve elméletének helyességéről, amikor látta, hogy az egyenletekből, első megközelítésben, Newton gravitációs törvénye következik. Mióta a XVII. században Newton a Kepler-féle bolygótörvényeket levezette, a gravitációs törvény ismételten megerősítést nyert. Newton összes érve Einstein számára most is érvényes volt. Einstein idejekorán elgondolkodott a második megközelítés hatásain; ezen jelenségek azután lehetővé tették a két elmélet közti megkülönböztetést.

"A gyönyörűség, amit tapasztaltam," számolt be Einstein 1915 novemberében, " hogy nemcsak Newton törvénye első megközelítésben, hanem a Merkúr perihélium-mozgása is kijött, a második megközelítésben. FREUNDLICHnek van egy módszere a fényelhajlás mérésére. Csak a silány emberek intrikái akadályozzák, hogy a teória ezen utolsó vizsgálatát megejtsük. Ám ez nem bánt annyira, mert a színképvonal-eltolódás elegendőnek tűnik az elmélet igazolására."

A fiatal csillagász ERWIN FREUNDLICH, már 1914 közepén expedíciót szervezett Oroszországba, hogy egy napfogyatkozáskor a fényelhajlást megfigyelje a nap peremén. Most azonban a háború kitörése megakadályozta a projektet. Ezek voltak a "silány emberek intrikái", amelyekről Einstein beszélt.

Az I. világháború után Angliából expedíciókat küldtek az 1919. május 29-i trópusi teljes napfogyatkozás megfigyelésére, egyet Észak-Brazíliába, egyet pedig a Principe portugál szigetre, az afrikai tengerpart közelébe. Az eredményeket a Royal Society és a Royal Astronomical Society ünnepélyes közös ülésén, Londonban jelentették be hivatalosan, 1919. november 6-án. A Royal Society elnöke az általános relativitáselméletet, mint az emberi gondolkodás történelmének egyik legnagyobb vívmányát méltatta: “Nem egy távoli sziget fölfedezéséről van szó. Ez a gravitáció területén a legnagyobb felfedezés, amióta NEWTON törvényeit megalkotta."

Isaac Newton a fizikusok és a csillagászok nagy pédaképe volt. Óriási portréképe az ülésterem homlokzatát uralta. Newton csaknem 25 évig, 1703-tól haláláig a Royal Society elnöke volt és Londonban - még jobban, mint másutt - műve és módszere egyenesen érinthetetlennek számított. És most úgy tűnt a Royal Society és a Royal Astronomical Society tagjainak, hogy kihirdették: "Newton halott, éljen Einstein!"

Ez minden bizonnyal túlzás volt. "Senki ne gondolja," írta Einstein, "hogy ezen vagy más elmélet által NEWTON óriási munkáját félre lehet lökni. Az ő világos és nagy gondolatai a természetfilozófia modern fogalomalkotásában, mint alapok, minden időben kiemelkedő jelentőségűek maradnak.”

Később Werner Heisenberg bevezette a "lezárt elmélet" fogalmát és főpéldaként Newton mechanikáját hozta föl. Heisenberg után ma már nem mondható: "Newton mechanikája téves és a kvantummechanikával vagy a relativitáselmélettel helyettesítendő", hanem ezt a megfogalmazást használják: "A klasszikus mechanika egy önmagában zárt tudományos elmélet. Mindenütt szigorú, ‘helyes’ leírása a természetnek, ahol fogalmait alkalmazni lehet." Tehát a Newton-féle mechanikát még ma is igaznak ismerik el, csupán a hozzáfűzés (”ahol fogalmait alkalmazni lehet”) arra utal, hogy a Newton-elmélet alkalmazási területe korlátozottnak tekintendő.

"Newton, bocsáss meg," írta EINSTEIN: "megtaláltad azt az utat, amely a Te idődben egy kiváló gondolkodású és rendkívül produktív embernek lehetséges volt. Fizikai gondolkodásunkban a fogalmak, amiket alkottál, még ma is alapvetőek, habár ma már tudjuk, hogy más, közvetlen tapasztalatainktól messze levőkkel kell helyettesítenünk, ha az összefüggésekbe mélyebb pillantást akarunk vetni. "

50

Newton klasszikus mechanikája - az abszolút idő és az abszolút tér fogalmain kívül - az azonnali távolhatás fogalmára épült. Erre a matematikai kifejezés a Newton-féle tömegvonzás-törvény. Ezzel szemben, az 1905-ös speciális relativitáselmélet lényeges tartalma: minden energia legfeljebb a fény sebességével terjedhet. Ezzel a gravitációnak egy térpontól térpontig előrehaladó hatás tudható be, vagyis matematikailag ez egy mezőelmélet. Az általános relativitáselmélet ezt a mezőelméletet írja le. 

A kollégák Einstein gondolatát "izgalmasnak és lebilincselőnek” találták - de nehéznek, szinte félelmetesnek. Max Born nászútjára több különlenyomatot vitt magával és órákig tanulmányozta. (Szegény feleség! RS) Bécsben Einstein elméletével  WOLFGANG PAULI foglalkozott, akkor még, mint diák a Döblingeni Gimnáziumban. Amikor PAULI 1918-ban a Müncheni Egyetemre jelentkezett fizikát tanulni, a csomagjában ott volt egy nyomdakész tanulmány az elmélet Merkúr bolygóra való alkalmazásáról. SOMMERFELD meglepetten olvasta.

Minden generációnak megvannak a maga zsenijei. A XV. században nagy tehetségű fiatalemberek a festészethez és a szobrászathoz vonzódtak. A XVIII. században Bécsbe mentek, és mint Haydn, Mozart és Beethoven váltak híressé. A XX. században Einstein relativitáselmélete által az elméleti fizika fejtett ki nagy vonzerőt.

 

50

Einstein-torony Potsdamban. Az építész Erich Mendelsohn tudatosan emlékmű-jelleget adott az építménynek, hogy emlékeztessen a relativitáselmélet korszakalkotó jelentőségére.

 

50

A vita a relativitáselméletről hamarosan a szakemberek szűk körén kívül is föllángolt. Ezenkívül a Londonból érkező hír - az elmélet ünnepélyes elismerése - nagy port vert föl a nyilvánosságban. Ám nem annyira a tudományos szempontok keltettek szenzációt, hanem a politikaiak: A háború vége óta Németországban az emberek állandó ingerültségben és nyugtalanságban éltek. Nem tudtak megbékélni a vereséggel. A versailles-i 1920-as békeszerződés érvénybe lépése után Németország kizárását az olimpiai játékokról ismét igazságtalanságként és hátrasorolásként élték meg. Egyedül a német tudományos sikerek jelentettek vigaszt. Az egykori német “világhatalmi három pillérből”, a katonai hatalom veresége és az ipar kárszenvedése után csak a tudomány maradt lendületben. "Talán csak a tudomány az egyetlen, amiért a világ irigyelhet bennünket." mondta Adolf von Harnack, a Kaiser Wilhelm Társaság elnöke.

Most, miután egy német tudós elmélete Anglia legmagasabb tudományos intézménye elismerését is kivívta, ez az embereket vad örömmel töltötte el. A tudomány terén tehát a büszke briteknek nem sikerült a német teljesítményeket fölülmúlni. Kutatók és államférfiak megerősítve érezték magukat elhatározottságukban, hogy a német tudomány vezető pozícióját minden áron meg kell őrizni. Ez óriási erőfeszítésekbe került, még hozzá a legnagyobb belpolitikai és gazdasági nehézségek között.

Így került sor 1919-1920-ban az Einstein-alapítvány létrehozására. Feladata volt a modern csillagászati megfigyelőhelyekre eszközöket biztosítani. A német tudósok, akik először tettek - önhibájukon kívül meghiúsuló - kísérletet az általános relativitáselmélet bizonyítására, most lehetőséget kellett, hogy kapjanak ezen kiváló eredménnyel kecsegtető területen a kutatás folytatására. Potsdamban, Berlin közelében fölépült az Einstein Intézet, több laboratóriummal és egy18 méteres toronyteleszkóppal. Az ERICH MENDELSOHN által tervezett épület elismerést aratott egy új építészeti stílus első művével.

 

51

Einstein híres levele Arnold Sommerfeld-nek 1915. november 28-án: itt közölte vele először, helyes képletekkel, az általános relativitáselméletet. Folytatás 52. o.

52

Einstein levele

 

53

A darwinizmus-viták óta semmilyen más tudományos elmélet nem kavarta föl ennyire az indulatokat. Nemcsak a fizikusok, de mindenki tudni akarta, mit is jelent tulajdonképpen EINSTEIN relativitása, amely, mint hallani, a tér és az idő régi fölfogásait gyökeresen megdönti. Ám az új elmélet még a szakembereknek is rendkívül nehéznek bizonyult. Igazán csak kevesen értették meg teljesen. Az újságok találgatták: Hányan értik meg EINSTEINt valójában? Öten vagy heten?

Az általános relativitáselmélet alapja a nehéz és tehetetlen tömeg egyenlőségi tétele volt. A mozgási folyamatoknál a testek alapvető tulajdonságai közül a tömeg fogalmának van jelentősége, NEWTON szavaival "az anyag mennyisége.“ A "tömeg" elsősorban a nehézségi vagy gravitációhatásnál játszik szerepet, másodsorban a kiható erők által előidézett gyorsulásoknál. Minél nagyobb egy test tömege, annál “tehetetlenebbül” fog viselkedni. A tömeg két alapvető tulajdonsága, a tehetetlenség és a súly, együtt járnak. A kétszer olyan nehéz test pontosan kétszer olyan tehetetlen.

Itt kezdődik Einstein újítása. Ha elképzeljük, hogy egy átlátszatlan falú űrhajóban emberek és fizikai készülékek vannak elhelyezve, úgy az utasok nem tudják megkülönböztetni, hogy az űrjármű a földfelszínen nyugszik és egy homogén gravitációs mezőnek van kitéve, avagy ez az űrhajó valahol a szabad űrben, távol minden égitesttől, állandó gyorsulással mozog.

Abban az időben űrutazásra még nem lehetett gondolni. EINSTEIN űrhajó helyett egy "tágas ládáról" beszélt. Ma a leírt helyzet fizikailag megvalósítható. Einstein idejében egy tipikus “gondolatkísérletről” volt szó, melyet annyira kedvelt.

Ha egy speciális esetben a homogén gravitációs mezőben a súly és a tehetetlenség csupán egy és ugyanazon fizikai tényállás különböző kifejezési formái, akkor ez, Einstein hipotézise szerint, általában is érvényes: "Egy homogén gravitációs mezőben minden mozgás úgy játszódik le, mint annak hiányában - egy egyenletesen gyorsított koordináta rendszerhez viszonyítva. Ha ez a tétel minden tetszőleges jelenségre érvényes (ekvivalencia-elv), akkor ez utalás arra, hogy a relativitáselméletet ki kell terjeszteni a nem egyenletes, egymás irányába mozgó koordináta rendszerekre, hogy egy magától adódó gravitációs mezőelmélethez jussunk."

1908-ban Kölnben, a göttingai matematikus HERMANN MINKOWSKI megtartotta híres előadását a térről és az időről. Ebben a háromdimenziós teret és időt matematikailag egy négydimenziós téridő-világgá olvasztotta össze. EINSTEIN felfedezte, hogy ennek a térnek a szerkezetét, látványosan mondva: görbületét, az anyag térbeli eloszlása határozza meg.

 

53

1916-ban Albert Einstein "néhány hiba" után publikálta az általános relativitáselmélet végső formáját az Annalen der Physik, 4. évfolyam, 49. kötetében, (769-822 o).

 

53

Már száz évvel korábban, a nagy göttingai matematikus, Carl Friedrich Gauss, feltette a kérdést: A mi világunk milyen geometriára épül? Egy háromszög belső szögeinek összege, ahogy minden tanuló megtanulja, 180 fok. Ez a tétel azonban csak az euklídeszi geometriára érvényes. Természetesen kicsiben minden geometria megközelítőleg euklídeszi. Mi lesz azonban akkor, ha egy hatalmas háromszöget veszünk, három egymástól távol eső hegycsúcsok között? Gauss a hannoveri földmérési hivatallal közreműködve nagyon pontosan kimérte a Brocken, az Inselsberg és a Hohenhagen közötti háromszöget. Ám ismételten - a méréshatáron belül - 180 fok jött ki. Ma már tudjuk, hogy a GAUSS által kiválasztott háromszög túl kicsi volt. Eltérések csak csillagászati méreteknél mutatkoznak.

54

Az anyag eloszlása a térben meghatározza a görbületet. Ez volt Einstein fizikai gondolata. Ahhoz, hogy ezt matematikailag kidolgozza, foglalkoznia kellett a Gauss által megalapozott és Bernhard Riemann által kifejtett magasabb felületek elméletével. "Egy biztos", számolt be Einstein, „hogy még életemben nem bajlódtam ennyit és még ennyi tiszteletet nem oltottak belém a matematika iránt, amit eddig finom részeiben, együgyűségemben, tiszta luxusnak tekintettem. Ehhez képest a [speciális] relativitáselmélet gyerekjáték."

Némi tévelygés után, 1915. novemberében Einsteinnek sikerült a gravitáció mezőegyenleteit megtalálni: "Ha tanulmányozni fogja, meg lesz győződve az általános relativitáselméletről. Addig egy szóval sem védem."  Ezt írta Arnold Sommerfeldnek.

És tényleg: Sommerfeld lett a teória első rajongóinak egyike, aki előadásain a fizikahallgatók generációinak adta tovább az elmélet alapgondolatát.

Kezdetben azonban sok fizikus és laikus számára az Einstein-elmélet hét pecsétes könyv maradt. Az értetlenség azonban veszélyeket rejtett.

A világháború végén a látszólag oly szilárd vilmosi állam összeomlott. A politikai élet új formái körül ádáz harcok folytak. A művészetben és az irodalomban szintén új kifejezési formák törtek utat – így hát nem csoda, hogy Einstein relativitáselméletét széles körben félreértették, úgy értelmezve, hogy Einstein azt állította vagy bizonyította, hogy "minden relatív".

Az érvek és ellenérvek a relativitáselmélet körüli vitákban, ebben a politikailag feszült légkörben, Einstein zsidó származása kiemelt szerepet kapott. A népszerűséget, amely EINSTEINt - akarata ellenére – övezte, ellenfelei a zsidó szellemre jellemző piaci hírverésnek állították be és Einstein összejátszását a "zsidó" sajtóval tételezték föl.

A relativitáselméletet, a brit tudósi tisztelet hatására, először, mint "nemzeti" tettet ünnepelték, majd, mint "zsidó világblöfföt" szidalmazták. Ezt a véleményátcsapást a politikai jobboldali, "népi" oldalon Einstein maga idejekorán előrelátta. Amikor röviddel a Royal Society és a Royal Astronomical Society közös ülése után, a londoni "Times" interjút kért tőle, az olvasók megrökönyödésére a relativitáselmélet még egy alkalmazását adta meg: "Ma én Németországban, mint 'német tudós', Angliában, mint 'svájci zsidó' szerepelek. Ha egyszer azonban olyan helyzetbe kerülnék, hogy, mint 'béte noire`-ként (bűnbak) mutatnának föl, a németeknek egy 'svájci zsidó' lennék, az angoloknak pedig egy 'német tudós'.”

És szinte úgy is lett, legalábbis Németországban. Berlinben az addig teljesen ismeretlen PAUL WEYLAND vezetésével megalakult a Német Kutatók Közössége a Tiszta Tudomány Megőrzéséért. Az Einstein által ironikusan ,, anti-relativitáselmélet kft”-nek nevezett társaság Einstein elméletét szidalmazta, mint zsidó fennhéjázást és a német gondolatforrások megmérgezését.

54

A „Tägliche Rundschau” (Napi Körkép) nevű újságban Weyland ellenfelét, Albert Einsteint, egy új Albertus Magnus-nak nevezte. Ma ez a hasonlat nekünk egyenesen kézenfekvőnek tűnik: mindkettő a maga korában a tudósok legnagyobbikának számított, Albertus Magnus a XIII. században, Einstein a XX.-ban. Weyland azonban ízléstelen viccelődésével egyikük hitelességét sem tudta megkérdőjelezni. „Albertus Magnus újjá született, belenézett olyan csendes gondolkodók munkáiba, mint Riemann, Minkowski, Lorentz, Mach, Gerber, Palágyi és mások, megköszörülte torkát és lazán egy nagy szót mondott ki. A tudomány elámult. A nyilvánosság kővé dermedt. Minden összeomlott. Einstein úr a világgal labdázott. Csak gondolt egyet és minden történés és jövő relativizálódott."

Ki volt ez a Paul Weyland, aki a relativitáselmélet megalkotóját így kigúnyolta?  "Nem tűnik szakembernek.” állapította meg EINSTEIN: „Orvos? Mérnök? Politikus? Nem sikerült megtudnom." Amit akkor Einstein és a berlini fizikusok sem tudtak kideríteni, azzal később az Einstein-önéletrajzírók is hiába foglalkoztak. "Néha, minden idők ritka pillanataiban”, írta Stefan Zweig az "Emberiség tündöklő órái”-ban, "színre lép egy egész méltatlan ember, hogy aztán rögtön eltűnjön a semmiben." Így Paul Weyland is csak egy rövid és dicstelen szerepet játszott a tudománytörténetben.

  1. augusztus 24-én, Weyland a Berlini Filharmonikusok nagytermében egy tömegrendezvényt szervezett a relativitáselmélet ellen. Paul Weyland " nehéztüzérségi fegyverekkel" vonult fel, számolt be a Vossische Zeitung. Einstein fikciói ellen fordult, egy szóval sem tisztázva, ezek mik is lennének. A fizikusokat, akik Einstein mellé álltak, azzal gyanúsította, hogy ő és a barátai a napi sajtót és még a szaksajtót is a relativitáselmélet reklámozására vették rá. De mivel még mindig nem hangzott el, valójában miről is volt szó, kiáltások hangzottak el: „A tárgyra! ". Paul Weyland erre a barátságos kérésre ezt válaszolta: „A botránykeltőket ki fogjuk tessékelni! " Néhány kirohanás után a „professzor-klikkek” ellen, Schopenhauer-ra hivatkozva, a szónok a nép szellemi ellaposodását panaszolta föl... antiszemita megjegyzések következtek, majd Einstein megvádolása, hogy képleteit a Merkúr perihélium-mozgásáról egyszerűen lemásolta. "

 

54

Albert Einstein (balról) legidősebb fiával, Hans-Albert-tel, berlini lakásában, 1927-ben. Fia csak látogatóban járt Berlinben; anyjánál, Einstein elvált feleségénél élt.

 

55

Fogadás a Birodalmi Kancelláriában, Berlin, 1931. Balról jobbra: Planck fia, Erwin, akkoriban kormányzati tanácsos, később államtitkár a Birodalmi Kancelláriában; Einstein, Feßler miniszteri tanácsos, Max Planck. Einstein és Erwin Planck gyakran találkoztak a trióestéken: Max Planck (zongora), Einstein (hegedű), Erwin Planck (cselló). Az 1944. július 20-i események után Erwin Planckot a nemzetiszocialisták kivégeztették.

 

56

Albert Einstein

 

57

Az ily módon pocskondiázott maga is jelen volt a nagyteremben. Mostohalányával ült egy páholyban; néha elmosolyodott. Ám ez inkább egy fájó, semmint egy vidám mosoly volt. A "reklámkór" és a "plágium" személyes vádjai után WEYLAND, a közbekiáltások intésére a tárgyra tért, a relativitáselméletre. Számára ez nem volt más, mint egy "tömegszuggesztió", egy szellemileg zavaros idő terméke, amilyen visszataszítót a tömeg már produkált. Belelovalva magát, eljutott egészen odáig, hogy “a relativitáselmélet tudományos dadaizmus.”

Ezzel létrehozta a kapcsolatot az "elfajult tudomány " és azzal, amit később a Harmadik Birodalomban "elfajult művészet"-nek neveztek. A dadaizmus az I. világháború folyamán létrejött új művészeti irányzat volt; a folytatása a mai “abszurd színház” és a "pop art " lett. Célját, a nyárspolgárok sokkolását, teljes egészében elérte. Az általános relativitáselmélet és a dadaizmus összehasonlítása sátáni volt: Einstein képletei a fizikai laikusra tényleg úgy hatottak, mint a dadaista versszövegek dadogása.  Ehhez hozzájött, hogy EINSTEIN köztudottan pacifista és szocialista érzelmű volt, a dadaisták politikai törekvésének megfelelően.

Így tehát a dadaizmus és a relativitáselmélet tudományos dadaizmusa ellen az "egészséges népérzületet" kellett mozgósítani. Ez a taktikát később a nácik mesterien tovább fejlesztették.

Az így fölkorbácsolt érzelmeket ezután Einstein személyesen is megtapasztalta. Naponta hozta a posta a névtelen fenyegetéseket. "Ahogy az uszítás működik," számolt MAX VON LAUE, "azt tegnap feleségem is átélte, amikor Einsteinhez igyekezett. Amikor belépett a házba, elbizonytalanodott és egy jól öltözött úriembertől megkérdezte, itt lakik-e Einstein? ‘Sajnos, még mindig!’ volt a válasz.”

Nagyrészt második feleségének, Elsa-nak köszönve, Einstein egészen jól érezte magát a birodalmi fővárosban. "Hazájává” ugyan nem vált. "Sehol sem gyökeret verő embernek érzem magam", írta Max Born-nak: "Apám hamuja Milánóban, anyámat pár napja itt temettem el. Jómagam folyamatosan körbegondolázom, kiszállás nélkül - mindenütt idegen. Gyermekeim Svájcban olyan körülmények között, hogy számomra körülményes vállakozás, ha látni akarom őket. Egy ilyen ember ideált keres, ahol övéivel otthon érzi magát. "

De mivel Berlin elsőrendű munkafeltételeket nyújtott, gondolatcserét a legkiválóbb kollégákkal, legalább tudományos szempontból jó helyen érezte magát. Az állandó antiszemita szurkálások hatására született híres hasonlata: "Úgy érzem magam, mint aki egy puha ágyban fekszik, de állandóan poloskák csipkedik."

 

57

Arnold Sommerfeld levele Albert Einstein-nek 1920. szeptember 3-án: "Mint ember és mint a Német Fizikai Társaság elnöke dühhel töltött el, ahogyan Berlinben Ön ellen uszítanak. "

 

58

A "Berliner Tageblatt”-nak írt választ az "anti-relativitáselmélet kft-nek": "Azt vetik szememre, hogy ízléstelen reklámkampányt folytatok a relativitáselméletért. Egész életemben a jól megfontolt szavak és a tömör megfogalmazások híve voltam. Magasröptű frázisoktól és közhelyektől libabőrös leszek, ha a relativitáselméletről szólnak is. Gyakran megmosolyogtam az ömlengéseket, amiket most a számlámra írnak."

Hogy ezen a színvonalon volt kénytelen védekezni, Einsteint elkeserítette. Ehhez még a jó szándékú barátok kritikái is hozzáadódtak, akik távolról a szisztematikus uszítóhadjárat hatását nem tudták megítélni.

EINSTEIN rezignált. Miért is tegye ki magát mindennek? 1920.  augusztus 27-én az újságok jelentették, hogy a Német Természetkutatók Munkaközössége, élén PAUL WEYLAND úrral, fő célját elérte: "Albert Einstein az össznémet gyalázkodástól és ellenfelei áltudományos módszereitől megundorodva, a birodalmi fővárosnak és Németországnak hátat akar fordítani. Így áll tehát 1920-ban a szellemi kultúra Berlinben!

Egy világhírű német professzor, akit a hollandok Leidenben tiszteletbeli professzornak választottak,... akinek műve a relativitáselméletről, a háború után, az első német könyvek közül, amely angolul is megjelent: egy ilyen embert utálnak ki abból a városból, amely magát a német szellemi központnak tartja. Szégyen! "

58

Einstein válasza Sommerfeld-nek 1920. szeptember 6-án: "Hamarosan beláttam, hogy nem lenne helyes, ha hű barátaim körét elhagynám. "

 

58

MAX VON LAUE több levélben is ezt írta ARNOLD SOMMERFELDnek, aki akkor a Német Fizikai Társaság elnöke volt: "Kérésem, hogy hozzanak egy határozatot a Német Természetkutatók Munkaközössége ellen, valószínűleg már megkapta és remélhetőleg elgondolkodott, hogyan lehetne ezt kivitelezni. Ha valami még alkalmas, hogy Önt erre biztassa, akkor minden bizonnyal az üzenet, hogy Einstein és felesége, megelégelve ezeket az ellenségeskedéseket, elhatározták, hogy Berlint és Németországot a következő alkalomkor elhagyják. Ekkor a mi szerencsétlenségünkre még azt is megéljük, hogy a nacionalista körök egy olyan embert űznek el, akire Németország büszke lehetne, mint csak kevesekre. Az ember néha úgy érzi, bolondok házában élünk. "

59

Sommerfeld, mint kutató és mint egyetemi tanár egyaránt jelentős volt. Egyetemistái ijesztő bajusza miatt, "öreg huszárezredesnek" nevezték. Az Einstein elleni kirohanás a legmélyebben fölháborította:" Figyelmeztető kérésem  Wolf-Heidelberg-nek teljesen hiábavaló volt. Nevével, ahogy Önnek már megírták, visszaéltek. Hasonló lehet Lenard-dal. Weyland-Gehrke, micsoda egy alak! ... Ám Németországot Önnek nem szabad elhagynia! Egész munkássága a német (+ holland) tudományban gyökerezik, sehol sem fogják annyira érteni, mint Németországban. Most, hogy Önt ilyen sok oldalról névtelenül becsmérlik, megfutamodni nem illik Önhöz...Nevetséges, hogy éppen Ön szorítkozik komoly védekezésre. Minden igazságosság és értelem megcsúfolása... Remélem, közben ismét visszatalált filozófiai mosolygásához és Németországgal való együttérzéséhez, melynek kínjai, mint mindenütt, pogromokban nyilvánulnak meg. És felejtse el a meghátrálást!"

Sajnos, Philipp Lénárd-ot illető reményei Sommerfeld-et megcsalták. Lenard eredeti tisztelete Einstein tudományos teljesítményei előtt - amit főleg Einstein pár hónap alatt szerzett világhíre hatásának tudható be - egy áthidalhatatlan ellenségeskedésbe csapott át. Önszántából állt Einstein ellenfelei élére.

 

59

Szolidaritás-gyűlések Einstein mellett (1920). Balról a berlini kollégák Laue, Nernst és Rubens, jobbra a porosz kultuszminiszter Konrad Haenisch.

 

60

Erwin Freundlich napfogyatkozás-expedíciója Szumatrára 1929-ben, az általános relativitáselmélet kísérleti igazolására.

A napfogyatkozás egyik fölvétele. A fénysugarak eltérülése miatt a nap peremén a napközeli csillagok kissé eltolódva látszanak.

 

60

Lénárd közel hatvan éves volt. 1905-ben Nobel-díjat kapott a katódsugár-kísérleteiért. A háború utáni politikai föllépései megingatták hírnevét és szakavatott kollégák kételkedtek elméleti fizikai jártasságában. Mégis Lenard első rangú tudósnak számított.

Ugyanabban az 1905-ös évben, amikor Lénárd sikerei csúcspontján állt, Einstein, mint a svájci Szabadalmi Hivatal fiatal alkalmazottja Bern-ben, megjelentette speciális relativitáselméletét és két másik korszakalkotó munkáját. Ezzel magának, mint Laue, Nernst és Rubens megállapították, "örökös helyet biztosított a tudomány történetében." 1920. szeptember 23-án, Bad Nauheim-ben, a Német Természetkutatók és Orvosok Társasága gyűlésén, összeütközésre került sor Einstein és Lenard között. Dramatikus szópárbajra került sor a relativitáselméletről.

A Bad Nauheim-i fürdőház nagyterme és a galéria dugig megtelt. Szinte valamennyi neves német fizikus jelen volt. A "Berliner Tageblatt" különtudósítója így számolt be: "Planck megnyitotta a vitát. Az első szónok Einstein. Ünnepélyes csend...először előadások következnek.  Utána az általános vita a relativitáselméletről. Ez egy párbeszéd Lenard (Heidelberg) titkos tanácsos és Albert Einstein között, aki a saját ügyvédje...A tömeg morajlik. A pillantások a két vitázóra szegeződnek. Ez olyan, mint egy lovagi párbaj. Lenard nem tágít, Einstein kiválóan hárít. Mögöttem Weyland áll, a berlini Einstein-ölő. Most az események hátterébe húzódik, csupán ideges arcrándulásokkal és Lenard szavainak halk helyeslésével kíséri a vitát.”

Az ülést Planck a tőle megszokott tárgyilagossággal vezette. Felelőssége nehézségének tudatában volt. A német tudomány elismeréséért küzdött a világban; az ország legnagyobb tudományos társaságának kongresszusán egy tumultus katasztrófális lett volna a német szellem tekintélyére. Nyugodtan, kissé szertartásosan, fölváltva adta meg a szót a vitázóknak.

Lenard: "Én nem képletekben mozgom, hanem a tér valódi folyamataiban. Ez a szakadék Einstein és én közöttem. A speciális relativitáselmélet ellen semmi kifogásom. De a gravitációs elmélet? Amikor egy mozgó vonat fékez, a hatás valójában a vonatban lép föl, nem kint, ahol a templomtornyok állnak!"

61

Einstein: "A jelenségek a mozgó vonatban a gravitációs mező kihatásai, melyet a közeli és a távoli tömegek indukálnak. "

Lenard: "Egy ilyen gravitációs mező másfelé is kellene, hogy folyamatokat indítson, ha létezését látványossá akarom tenni. "

Einstein: "Amit az ember látványosnak tekint, az nagy változásoknak van alávetve, ez az idő függvénye. Galilei egy kortársa Galilei mechanikáját sem találta volna látványosnak. Ezeknek a ‘látványos` képzeteknek is megvannak a maguk hiányosságai, mint a sokat idézett ‘józan észnek.’"

Einstein kitért Lenard minden kifogására és, ahogy azt a “Frankfurter Zeitung” megírta, “előkelő, szerény, majdnem félénk és éppen ezáltal, megfontolt módon". Négy óra letelte után Planck bezárta az ülést. Legalábbis külsőségekben megőrizték az akadémikus formaságokat. "Mivel a relativitáselmélet sajnos még nem tette lehetővé, hogy a 9-től 1-ig rendelkezésre álló időt meghosszabbítsuk, az ülést el kell, hogy napoljuk." Egy ilyen szójátékot Planck-tól még nem hallottak. Nagy kő esett le a szívéről.

 

Ami 1920. szeptember 23-án Bad Nauheim-ben lejátszódott, az egy tudományos forradalom kísérőjelensége volt. Az általános relativitáselmélet új és egészen szokatlan kijelentéseket tett a makrokozmosz szerkezetéről, a világ egészéről és vele párhuzamosan a kvantumelmélet is megváltoztatta az atom mikrokozmoszáról addig alkotott fölfogásokat. Legkésőbb THOMAS S. KUHN és könyve, "A tudományos forradalmak szerkezete" óta tudjuk, hogy a hagyományos és az új gondolatkategóriák közötti összeütközés szinte elkerülhetetlen volt.

Tehát a fizika történetében egy forradalom, egy világkép-megdöntés nem olyan egyszerű. Egyedülálló és tipikus volt azonban a húszas években az élesség, amellyel a vitákat folytatták és főleg az Einstein-ellenzők övön alulisága és politikai sértettsége.

Mi lett tehát a Nauheim-i vita végeredménye? A frontok tisztázódtak. A német fizikusok nagy többsége Einstein oldalán állt. Einstein számára különösen Planck, Sommerfeld, Laue, Nernst és más kiemelkedő tudósok szolidaritása volt meggyőző. Már nem gondolt többé arra, hogy Németországot és a "hű barátok" körét elhagyja.

61

Csak néhány fizikus, köztük Johannes Stark, az 1919-es Nobel-díjas állt Lenard oldalára. Kísérletük, hogy az általános relativitáselméletet és a kvantumelméletet, mint "zsidó vakítást" hiteltelenítsék, meghiúsult és a kollégák csúfolódását váltotta ki: "Amit nem tudunk fölfogni, zsidónak kell tekinteni." Az általános relativitáselmélettel szemben Lenard nem tudott alternatívát fölmutatni. Ő megmaradt a XIX. századi klasszikus fizikájánál.

Lenard viselkedése egyre több pszichopatikus vonásokat mutatott. Politikai és tudományos nehezteléseit egy ál-filozófiává olvasztotta össze. Később a rossz politikai helyzet, valamint a tudomány vélt hanyatlását a “német fizikájában” indokolta.

Lenard és barátai kívülállókká váltak. Elveszítettek minden tekintélyt és befolyást. Így a fizikusok közt egyfajta öntisztulás játszódott le. A maguk módján legyőzték a gonosz szellem eluralkodását. Mert Lenard és Stark a tudomány és a politikát összekeverték, Arnold Sommerfeld és más fizikusok határozottan "a tudomány a kor áramlataival való összefonódása” ellen léptek föl.

Mást, mint tiszta tudományos érveket és motívumokat a tudományba nem beengedni, biztosan helyes volt. Másrészt viszont a dogma szintre emelt tudomány és politika szétválasztása, a német tudósok elefántcsonttoronyba való visszahúzódását eredményezte. "A politikai harc", vélte Max von Laue "más módszereket és más természetű eszközöket igényel, mint a tudományos kutatás."

Mivel a művelt polgárság politikai absztinenciát gyakorolt, a radikálisok uralták a politikai színteret. A német tudós ellenállás nélkül átengedte, ahogy Einstein mondta, "a vakoknak és a felelőtleneknek” a vezetést. Johannes Stark, Lenard legjobb barátja, büszkén jelentette, fölhagyott a kutatással, hogy "Adolf Hitler harcosainak soraiba lépjen."

A csendes többség a csúnya politikai események elől bezárkózott a laborjaiba és a dolgozó szobáiba. Minél hangosabb volt a kiabálás az utcákon, annál csendesebbek lettek a tudósok.

 

62

A Német Fizikai Társaság Max-Planck-érem alapítása Planck doktorátusának aranyévfordulója alkalmából. Einstein később húsz évvel idősebb barátjáról így nyilatkozott: "Aligha ismertem más, ilyen mélyen őszinte és jó szándékú embert. Amit igaznak tartott, amellett mindig kiállt, akkor is, ha a maga számára ez nem volt mindig kényelmes. Mindig hajlandó és képes volt új, a magáénál messze eltérő meggyőződéseket is átvenni és méltányolni úgy, hogy rosszkedvre egyszer sem került sor. Ami bennünket összekötött, az a mi vágytalan, szolgálatra irányuló beállítottságunk. Így esett meg, hogy ez a szűk és széles körhöz erősen kötődő, komoly ember, egy ilyen kötetlen, mókázó cigánnyal, mint én, 20 évig a legnagyobb egyetértésben tudott élni.”

 

VÉGE VIII

IX. FEJEZET

A húszas évek

A kvantumelmélet befejezése

 

63

Berlin volt a világ közepe. Ezt mondta mindenki, aki a húszas éveket a birodalmi fővárosban élte át. A háború elveszett, de miután a politikai és gazdasági problémákat félig-meddig megoldották, megmutatkozott, hogy a szellemi béklyóţól való szabadulás többet számított, mint a vereség. A színház és a film fénykorát élte. A Birodalom ugyan tudományos téren sok alkalmazási területen elvesztette a vezetést, de az alapkutatásban megtartotta régi pozícióját.  A “német fizika aranykora "csaknem töretlenül folytatódott.

Olyan személyiségek, mint PLANCK, SOMMERFELD, NERNST, WIEN, HABER és WILLSTÄTTER továbbra is munkálkodtak az országban; fiatalabb zseniális erők, mint EINSTEIN, LAUE, HAHN és LISE MEITNER csatlakoztak hozzájuk. Berlin, mint a háború előtt, megmaradt kutatóközpontnak és nagy tehetségű egyetemisták továbbra is, sőt mindinkább áramoltak a birodalmi fővárosba, hogy itt bevezetést kapjanak a modern kutatásba. A húszas években "azért tanultak németül", mint ERWIN SCHRÖDINGER  egyszer mondta, "hogy a fizikát az anyanyelvében tanulmányozzák. "  

Az új Kaiser Wilhelm Intézetek különleges szerepet kaptak.

A Kémiai Kaiser Wilhelm Intézet egyre nagyobb teret szentelt a radioaktivitásnak. Végül a radiokémia fő munkaterület lett és OTTO HAHN intézeti igazgató. LISE MEITNER a magfizikai osztályt vette át.

A helyzet hasonló volt a Fizikai Kaiser Wilhelm Intézetben EINSTEIN ÉS MAX von LAUE között. EINSTEIN volt az igazgató, LAUE a helyettese.

 

 

 

 

62

A Német Fizikai Társaság Max-Planck-érem alapítása Planck doktorátusának aranyévfordulója alkalmából. Einstein később húsz évvel idősebb barátjáról így nyilatkozott: "Aligha ismertem ilyen mélyen őszinte és jószándékú más embert. Amit igaznak tartott, amellett mindig kiállt, akkor is, ha a maga számára ez nem mindig kényelmes volt. Mindig hajlandó és képes volt új, a magáénál messze eltérő meggyőződéseket is átvenni és méltányolni, úgy, hogy rosszkedvre egyszer sem került sor. Ami bennünket össze kötött, az a mi vágytalan, szolgálatra irányuló beállítottságunk. Így esett meg, hogy ez a szűkebb és szélesebb körben erősen kötődő, komoly ember egy ilyen kötetlen, mókázó cigánnyal, mint én, 20 évig a legnagyobb egyetértésben tudott élni.

 

63

Mindegyikük között derűs és bajtársi egyetértés uralkodott. EINSTEIN és LAUE arról voltak ismertek, hogy szívesen és hangosan nevettek. "A teológusoknak ott a harangzúgás, a fizikusoknak a nevetés”- írta BERTOLD BRECHT. Alkalmat erre mindig találtak. Az infláció idején, LAUE és HAHN a berchtesgadeni Ramsauban egyhetes szabadságukat töltötték, a visszaútra LAUEnak hiányzott egy millió birodalmi márka. OTTO HAHN kisegítette. A stabilizálódása után egy millió márka ismét egy vagyonnak számított, ahogy azt megszokták az I. világháború utáni időszakban. HAHN azzal szórakozott, hogy LAUEt emlékeztette, tartozik neki egy millióval.

EINSTEIN szintén szerette a derűs, fesztelen bánásmódot barátaival. Gyűlölte a hivatalos ünnepélyeskedéseket. A merev méltóság és az ünnepélyes pátosz, mely a tudóskörökben zajló forradalom ellenére, még széles körben elterjedt volt, csak a csipkelődő kedvét tüzelték föl. Amikor WERNER VON SIEMENS temetésekor a Birodalmi Fizikai Intézet nevében koszorút helyeztek el, az özvegy papírszáraz frázisokban mondott köszönetet. EINSTEIN ezt fűzte hozzá: ”A nyárspolgári utókornak megőrzésre, WERTHEIMnek is megmutatni, a gólyalábakon született nemes lélek eme derűs hitvallását, az Ön elragadtatására...ott meghalni édes. "

Ám EINSTEIN önmagát sem vette “halálos komolyan”. Ezt mutatják a kis mondókák, amiket önmagáról és családjáról mintázott és még jobban az apró, alkalmi versecskék.

Mikor EMIL ORLIK 1928-ban EINSTEINt hegedülés közben lerajzolta, spontán ezt költötte: "Ez nem egy művész szakma, ezt fölmérheted, mert egy ilyen... Nem olyan mohó”, kellett volna jönnie, de valószínűleg nem felelt meg neki a ritmus és második sor befejezetlen maradt: Kezdte újra és írta:

„Die Wissenschaft ist auch was wert, "A tudomány így tündér berek,

kein Künstler ist so wohlgenährt.“   Egy művész sem ilyen kerek. "

 A közös hegyi túrákon LAUE és HAHN mellett EINSTEIN soha nem volt ott. -Gyakran hiába próbálták őt meggyőzni, milyen varázslatosak is a hegyek, de hiába. Sporttevékenység közül Einsteint csak a vitorlázást értékelte. Ötvenedik életévétől a Havelsee-n fekvő Caputhban, Potsdam mellett egy nyaraló birtokosa volt.

 

64

Laue és Hahn, mint hegymászók 1923-ban, a Blaueishütte menedékháznál, Berchtesgaden fölött, Felső-Bajorországban.Balról jobbra: Barkhausen, von Laue, Hahn, a kunyhógazda; elől ülve: Bobek.

64

Nyaralás a Keleti tengeren 1928-ban. Einstein nem volt a hegymászás barátja,”Hogy lehet ott fönt szaladgálni, nem értem!” szokta volt mondani. Egyetlen sporttevékenysége a vitorlázás volt.De LISE MEITNERt a két “hegymászónak” sikerült meggyőzni. Gyakran vándorolt ELISABETH SCHIEMANN-nal, a Kaiser Wilhelm Társaság egyik munkatársával. Némely szünidőt a két nő együtt töltött el. Hátizsákkal egyik menedékháztól a másikig kapaszkodtak. A kollégákkal való túrázásokról LISE MEITNER így mesélt: “Laue-t mennyire tudta boldogítani egy szép táj a magashegyi túrákon! Emlékszem egy gleccsertúrára Svájcban, a Silvaplan-án, a Capütschin-on 1927-ben, LAUE, HARDENBERG és MARK társaságában, ahol LAUE ki sem fogyott a viccelődésből és a jókedvből. És másnap az urak még a Piz Roseg-re is fölmentek. "

A magashegyi túrákat gondosan eltervezték, aki lépést akart velük tartani, jó kondícióban kellett lennie. Ha fölfelé menet valaki le akart ülni, hogy a látványt élvezze, HAHN így biztatta: “Csak tovább! Nem vagyunk mi divathegymászók!”

MAX VON LAUE 1906-ban habilitált, OTTO HAHN 1907-ben, ALBERT EINSTEIN 1908-ban. LISE MEITNER ezt az utolsó és a legmagasabb egyetemi vizsgát csak 15 évvel később tehette le. Nem hiányos tudományos imeretei miatt: Mit fehlender wis- : ::a forradalom előtt Poroszországban nőket nem engedtek habilitálni.

LISE MEITNER benyújtotta habilitációs dolgozatát: “Radioaktív anyagok béta-sugár színképeinek keletkezése." Szakvéleményt erről a fakultáson MAX VON LAUE írt: “Mivel Meitner kisasszony a világszerte elismert radioaktivitás-kutatókhoz tartozik, ezért kérvényezem, hogy őt a próbaelőadás és kollokvium megtartására jogosítsuk. Egyben kérvényem, hogy őt e kettő alól - elismert érdemei okán - fölmentsük, csak azért nem nyújtom be, hogy alkalma legyen a fizika más területein való jártasságát a kar előtt bemutatni.” A fakultás mégis lemondott LISE MEITNER próbaelőadásáról és kollokviumáról. Így LISE MEITNER megtarthatta székfoglaló előadását a Berlini Egyetemen, 1922. október 31-én, amivel, a régi hagyományoknak megfelelően, az egyetemi oktatók körébe beléphetett. Témája volt: "A radioaktivitás jelentősége a kozmikus folyamatokban." OTTO HAHN jóízűen mulatott, mikor az egyik napilapban ezt a témát így forgatták ki: “ ...a kozmetikus folyamatokban.”

LISE MEITNER professzori címet kapott. A professzori méltóşág elnyerésével LISE MEITNER az anekdotikus szórakozottságot is megkapta. 1922-ben, egy kongresszuson kollégái így üdvözölték: „Mi már ismerjük egymást korábbról.” MEITNER asszony nem emlékezett. „Maga engem összetéveszt Otto Hahnnal!” OTTO HAHN ezt a történetet aggodalommal mesélte el: „Mivel olyan sok munkát együtt publikáltunk, ő ezt az összetévesztést lehetségesnek tartotta.”

 

A béta-sugarak tulajdonságainak tisztázásával LISE MEITNER egy fontos, de nehéz feladatot állított föl magának. A sugárzás egy mag-átalakulás kísérőjelensége. Lehetséges tehát, hogy az elektronok az atommagból erednek.

 

65

A Bunsen konferencia a radioaktivitásról, Münster, 1932.

Állnak, balról Jobbra: v. Hevesy Geiger asszony, Lise Meitner, Otto Hahn. Ülnek, balról Jobbra: Chadwick, Geiger, Rutherford, Stefan Meyer, Przibram.

 

65

Ám az atomhéj is elektronokból áll. Ha ezeket észlelték, nem volt világos a magból, vagy a héjból származtak. Első esetben primer, másodikban szekunder béta-sugarakról beszéltek. Tömegspektroszkópikus elektron-energiavizsgálatok egy egész sor éles vonalat adtak. 1914-ben JAMES CHADWICK e mellett a vonalspektrum mellett egy folyamatos energiaspektrumot fedezett föl.

LISE MEITNER, teljesen a kvantumelmélet szellemében, meg volt győződve, hogy a folyamatos színkép szekunder eredetű. A primer elektronok, így képzelte, energiát veszítenek (különböző mértékben), amikor a mag elhagyása közben az atom erős elektromos terén áthaladnak (féksugárzás vagy a héjelektronokba ütközés folytán).

C.D. ELLIS Cambridge-ben más véleményen volt. Polémia alakult ki. ELLIS kigondolt egy kísérletet, hogy fölfogását bizonyítsa. Egy alkalmas kísérleti berendezéssel elérhető, hogy a bomlási folyamat energiája teljes egészében hővé alakuljon és ezt a hőt mérni lehessen, két lehetőség lesz: a sok egyes folyamatok átlagolásával

  • 1)A folyamatos színkép maximális értékét kapjuk,

2) a folyamatos spektrum középértéke adódik.

LISE MEITNER elvárásaival szemben a középértéket találták. Ezzel azonban az atombomlás még rejtélyesebbé vált. NIELS BOHR kijelentette, a szent, JULIUS ROBERT MAYER és HERMANN VON HELMHOLTZ idejéből származó energiatörvény megdőlt.

LISE MEITNER ezt lehetetlennek tartotta. Munkatársával, WALTER OLTMANN-nal megismételte a kísérleteket. Meg volt győződve, hogy valamilyen energiák kicsúszhattak a bizonyítás alól. Valószínűleg, gondolta, az elektronokkal együtt gamma-kvantumok is föllépnek és ezek az energiatételt ismét rendbe hozzák. Ám a sugarakat nem sikerült megtalálni. Ezek a többször megismételt és igen pontos mérések vezették WOLFGANG PAULI-t a neutrino-hipotézis alapjaihoz. Ha gamma-kvantumok véglegesen kizártak, akkor lennie kell - így a meglepő következtetése - még egy semleges részecskének. 1930. dec. 4-én Tübingenben egy kongresszus kezdődött a radioaktivitásról, amelyen HANS GEIGER és LISE MEITNER is részt vett. WOLFGANG PAULI nem tudott Zürichből átjönni, de egyik munkatársával küldött egy levelet.  A levél így volt megcímezve: „A kedves radioaktív Hölgyek és Urak részére” . Ebben mondta ki PAULI először a híressé vált neutrino-hipotézisét. LISE MEITNER ezt a levelet egész életében megőrizte. (Míg mások szerelmes levelet kaptak, RS).

Ismét Berlinben OTTO HAHN kolléganőjét vigasztalta, mondván, az ő kezéből is több fölfedezés kicsúszott. Döntő, hogy közelebb jutottak a közös célhoz. Nem voltak ezek csodálatos idők? Majdnem minden nap egy új fölismerés!

Munkalehetőségeik tényleg kiemelkedőek voltak. Ahogy az a Kaiser-Wilhelm-Gesellschaft (társaság) alapításakor szándék volt, teljes munkaerejüket a tudománynak szentelhették. LISE MEITNERnek még órákat sem kellett tartani, OTTO HAHN is csak akkor tartott előadást, ha kedve volt hozzá. Így idejük legnagyobb részét a gyönyörű, Wilhelm-stílusban épített intézeti épületben töltötték.

Nem így EINSTEIN és MAX VON LAUE. Ők otthon dolgoztak, ott volt a munkahelyük. A Fizikai Kutató Intézet épületére a háború kitörése miatt nem került sor. Az intézet csak jogi értelemben létezett, így is sikerült a tudomány számára áldásos tevékenységet kifejtenie.

EINSTEIN és LAUE, intézetük számára egy - nem jelentéktelen - költségvetéssel rendelkeztek. Ők maguk, mint elméleti fizikusok nem tartottak igényt “eszközkiadásokra”, papír és ceruza elegendő volt nekik.

 

67

A “Funkpost” címlapja, 3. füzet, Berlin, 1930: Einstein a német “Rádiókiállítás és hangbemutató” megnyitásán. Előadását így kezdte: “Kedves itt- és távollevők!” Einstein számára a tudomány és technika is hozzátartozott az általános műveltséghez. “Szégyelljék magukat azok, akik a tudomány és technika csodáit igénybe veszik, de annyit sem fognak föl belőle, mint egy tehén a növény botanikájából, amit harapdál.”

 

67

Einstein (jobbról), fogadott lányát, Margot és Dimitri Marianoff-ot kíséri esküvőjük napján (1930).

 

68

 A Német Tudományos Segélyközösség: az ún. Hoshi-elektrofizika bizottság ülésezése, Berlin, 1924. A bizottság nevét a japán iparmágnás, Hajime Hoshiról kapta, miután az a német tudományt az infláció idején egy jelentős yen-adománnyal megtámogatta.

Ül, balról: Fritz Haber, középütt: Max von Laue, jobbról: Richard Willstätter; az állóknál jobbról a második: Otto Hahn.

 

68

Berlini fizikusok egy amerikai vendég körül, Max von Laue lakásában. Balról jobbra: Nernst, Einstein, Planck, Millikan, Laue. Einstein Berlinben tudományos szempontból jól érezte magát, ám „hazájává” a város nem vált.

68

Solvay-kongresszus, 1927. Einstein hiába védekezett a formálódó és ismeretelméleti jelentőségű kvantumelmélet, Werner Heisenberg és Niels Bohr, 1925-1927 közötti meglátásai ellen. A fejlődés átcsapott Einstein feje fölött. A fordulópont kijelölése ismét egy Solvay-kongresszuson történt. Az első sorban, balról: Langmuir, Planck, Madame Curie, Lorentz, Einstein. A legfelső sorban, jobbról: Brillouin, Fowler, Heisenberg, Pauli.

 

69

Pénzt „személyi költség” címen nem adhattak ki: mindketten nem szerettek volna egy nagy számú diákkal dolgozni. Sokkal inkább akartak egyedül, mindenki magának, az örök titokzatos világról reflektálni. Így EINSTEIN és LAUE kivitelezték azt, ami FRIEDRICH SCHMIDT-OTTnak, a Porosz Kultuszminisztérium illetékes referensének már a Kaiser-Wilhelm-Gesellschaft (társaság) alapítása óta, mint föladat, a szeme előtt lebegett: A kutatás célirányos támogatása, nemcsak saját intézeteikben, hanem más, már működő intézetek pénzelése is. Ez SCHMIDT-OTT akarata szerint ne „öntözőkanna-módszerrel” történjen, hanem a tényleg fontos kutatásprojektek kapják a pénzt.

Ez a kutatás-támogatás valóban, nemsokára a Kaiser-Wilhelm-Institut für Physikalische Forschung, a Fizikai Kutató Intézet (jogi) alapítása után, 1917. október 1-én be is vált.

Az intézeti iroda, Berlin W30 Haberlandstr. 5-ben (EINSTEIN privát lakásán) jól dolgozott. EINSTEIN még Bernben, a szabadalmi hivatali tapasztalatainak köszönve, minden kérvény lényegét gyorsan fel tudta fogni.

Az első szerződést a fiatal csillagásszal, ERWIN FREUNDLICHhal kötötték meg, akivel EINSTEIN már korábban kapcsolatban állt. Így FREUNDLICH teljes mértékben föladatának, az általános relativitáselmélet asztronómiai szempontból való vizsgálatának tudta szentelni egész erejét.

FRIEDRICH SCHMIDT-ORR egy szervezet létrehozását javasolta, amely az egész német tudománynak azt nyújtaná, amit eddig EINSTEIN Kaiser Wilhelm Intézete korlátozott mértékben a fizikának nyújtott. Ez a “Német Tudomány Segélyközössége” 1920-tól kezdte el áldásos munkáját és még ma is fönn áll “Német Kutatóközösség” néven (Deutsche Forschungsgesellschaft, DFG).

A Kaiser Wilhelm Fizikai Intézete a “segélyközösség” alapítása után továbbra is támogatta a fontosabb fizikai kutatásokat. Ez úgy történt, hogy a kollégák kérvényeket nyújtottak be. Így kért PETER DEBYE 1918. július 2-án eszközöket ahhoz, hogy tetszőleges hullámhosszú, kellő intenzitású Röntgen-sugarakat kelthessenek. “A szóródás atomközi okaiba” akart betekintést nyerni. “A levél önmagáért beszél " írta EINSTEIN. "Úgy gondolom, hogy a pénzünket nem tudnánk jobban felhasználni. "

Einer der fl e ißigsten Antragsteller war MAX BORN. Az egyik legszorgalmasabb kérvényező MAX BORN volt. So wurde vomÍgy fizetett a Kaiser Wilhelm Fizikai Intézet PASCUAL JORDANnak, 1924. október 1-től 1926. április 1-ig egy ösztöndíjat, majd a Segélyközösség vette át a finanszírozást.

A MAX BORN által vezetett fiatal kvantumfizikusok, mint WERNER HEISENBERG, WOLFGANG PAULI és a PASCUAL JORDAN már in jungen Jahren für E INSTEINs Speziellefiatal korukban rajongtak EINSTEIN speciális relativitáselméletéért.

 

70

A Porosz Tudományos Akadémia ülése. A nyakláncos szónok mellett balról Max Planck, mint az Akadémia állandó titkára. Einstein a hátsó sorban, bal oldalt.

 

71

Wichtig waren für sie nicht nur die Aussagen dieser Theorie, nämlichSzámukra nemcsak ennek az elméletnek a kitételei voltak fontosak, nevesen a tér és az idő hagyományos fogalmainak felülvizsgálata, hanem EINSTEIN módszere is példaképük lett. Ahogy azt EINSTEIN példásan megmutatta, egy atomelmélet követelményeivé tették, hogy a használt fogalmak legalább elvileg mérhetők és ezen értékek közötti viszonyok fölfedhetők legyenek. Wie es E INSTEIN beispiel-"A relativitáselmélet legszebb eredménye volt” - ítélt WOLFGANG PAULI, “ hogy a mércék és órák, a szabadon eső tömegpontok pályái és a fénysugarak méréseredményei egymással egy szilárd, belső kapcsolatba voltak hozhatók.”

HEISENBERG a (később ún.) göttingeni kvantummechanikához itt találta meg a kiindulást: “Ismert, hogy az alaki szabályok ellen, melyeket a kvantumelméletben megfigyelhető értékek (pl. az energia a hidrogénben) kiszámítására használunk, azt a súlyos kifogást emelik, hogy ezek a számítási szabályok olyan értékek viszonyait, mint lényeges alkotórészeket tartalmaznak, amelyek elvileg nem megfigyelhetők, (mint pl. az elektron helye és keringési ideje), tehát ezeknek a szabályoknak hiányzik minden szemléletes fizikai fundamentuma.” “HEISENBERG nagy kvantumtojást tojt.” - kommentálta EINSTEIN. “Göttingenben hisznek benne, (én nem).” HEISENBERGet elképesztette a visszautasítás. Úgy érezte, ezen kezdeményezése éppen EINSTEIN eszméinek a megvalósítása.

EINSTEIN egy másik úton járt. 1905-ben a sugárzással foglalkozott, 1925-ben a gázok tulajdonságai érdekelték. 1925-ös végkövetkeztetései sem voltak kevésbé forradalmiak: ezt a molekulák közötti interferenciaképleteivel mutatta be. Az anyagnak is hullámtulajdonságokkal kell rendelkeznie, ez volt a végeredménye. “A fény kettős természete, mint fényhullám és fénykvantum átvivődik az elektronra és tovább minden anyagra; anyagi természete mellett, elméletileg és kísérletileg egyenrangúan, hullámtermészete is kiviláglik.” Így foglalta később szavakba találóan ezt a fölismerést ARNOLD SOMMERFELD “Az atomszerkezet és a színképvonalak” c. tankönyvében.

Nézetének alá támasztására EINSTEIN LOUIS DE BROGLIE disszertációjára utalt. “Egy részecske, úgy, mint energia és impulzus, ugyanúgy frekvencia és hullámhossz által is jellemezhető.”

Milyen viszonyban áll a két elmélet egymással? Bár a matematikai egyenértéket sikerült kimutatni, közöttük az ismeretelméleti szakadék annál inkább elmélyült.

A döntést ismét egy Solvay-tanácskozás, egy “csúcs- és válságkonferencia” hozta meg Brüsszelben. 1927-ben, az 5. kongresszuson tette közzé NIELS BOHR (HEISENBERG, PAULI és mások támogatásával) az ún. Koppenhágai Értelmezést, a HEISENBERG-féle határozatlansági elvet. EINSTEIN hiába próbálkozott hibát találni. “Sakkjátszmaszerűen” - tudósított egy résztvevő, “hozott föl EINSTEIN mindig új példákat (pl. bizonyos mértékben egy másodfajú örökmozgó), hogy a határozatlansági elvet megtör

Szólj hozzá!

ÚT AZ ATOMKORSZAKBA I. (KÖNYV, 171 OLDAL)

2017. február 18. 18:12 - RózsaSá

ÚT AZ ATOMKORSZAKBA

 - A fizika világtörténelem lesz -

147 képpel, dokumentummal, autográffal

Armin Hermann, München, 1986

deutsch-ungarisch   német-magyar   selbst redigieren   önszerkesztő

www.okobetyar.blog.hu

Képek a blogon, később

EGY MELLŐZÖTT KÖNYV

Armin Hermann: DER WEG IN DAS ATOMZEITALTER

(Út az atomkorszakba, www.okobetyar.blog.hu)

 Az ATOMZEITALTER tudománytörténeti alapkönyv, enciklopédikus, részletes, kimerítő (szó szerint) szakkönyv, igazából csak fizikusok és kémikusok élvezhetik. Hogyan tudtak a magyarok mellette elfutni? (Egyetlen példány az MTA-n).  A tudományos forradalom termékei közül (számítógép, autó, orvoslás) egyik sincs olyan végzetes hatással ránk, mint az A-bomba és az A-erőmű, tekintettel arra, hogy bármikor – akár véletlenül is – kilőhetnek ránk egy atomrakétát vagy elzárhatják az atomáramot. Az atomenergia tehát most már örökké „áldás vagy átok” marad számunkra. (A magyaroknak félő, Paks II miatt, inkább az utóbbi). Ha az atomkor kapuja német, akkor azt legjobban egy német tudja megírni: Armin Hermann.  Régi motoros a szakmában (Heisenberg, Planck monográfiák; fizika-lexikon, Hogyan vesztette el a tudomány ártatlanságát, stb.) Már az elején („Fizika 100 évvel ezelőtt” - most már inkább 140) kibújik a szög zsákból: Einstein, O. Hahn, L. Meitner, Laue születése idejére utalva, később láthatjuk, az egész atomkorszak-történet erre a pár fizikusra van fölfűzve! Még csak hagyján, hogy a külföldiek a „futottak még” kategóriába kerülnek, de több földi is nagyobb figyelmet érdemelne: Hund, Geiger, Born, Heisenberg, Weizsäcker, Dürr. A nő, Curie is megért volna egy misét (fejezetet), hisz inkább tartozik az atomkorszakhoz, mint pl. Laue Röntgen-interferenciája. Feminista szemmel nézve, mit látunk? Nagypolgár, testes, macsó-férfiak, mint a szent tudomány templomának építői a századelőn halálos játékot űznek. (De ez igazából csak később, a Nobel-díjasok tiltakozásánál derül ki). Mindezek mellett, örvendetes, hogy a másik női szereplő, Lise Meitner munkásságának, meghurcolásának, „rehabilitációjának” történetét itt részletesen is megismerhetjük.

Becsületére váljon azonban a szerzőnek, hogy a fizikusok-nemzetszocialisták viszonyát kellő őszinteséggel és alapossággal tárja föl előttünk. Megtudjuk, hogy többségük megpróbált ellenállni, Planck fiát Hitler ki is végeztette, sokan emigráltak (Born, Einstein), és csak kevés volt olyan, mint Fritz Haber. Ennek a kémikusnak köszönhetjük a „kenyeret a levegőből”, ha ma a műtrágya ökológiai bűnnek számít is. Haber sorsa többszörösen tragikus: az I. világháború után, a gázháború miatt, mint háborús bűnöst körözik, később beáll a nácikhoz, de ők kitaszítják és üldözik, ma pedig az ökologisták átkozzák.

 Einstein az, aki ebben a sztoriban messze kimagaslik, tele van vele a könyv. Nyilván okkal: Einstein paradigmaváltó. De mért kell az Einstein-mítoszt tovább hizlalni? A szerző nem olvassa a paradigma-szerzőt, Thomas Kuhnt, sem a tudománykritikus Feyerabendet? Legkésőbb az általános relativitáselméletnél köszönnek be természetfilozófiai és ismeretelméleti kérdések.”Newton halott, éljen Einstein”-nél Heisenberg úgymond, pofára esik, ezt Kuhn mutatja meg nekünk a legszebben: Newtonnak, a maga fogalomrendszerében, mindig igaza van.Ide kívánkozik a Bólyai-féle nem-euklídeszi geometria, lényeges téglája Einstein épületének – de, sajna, ő nem német. (Gaussból kapunk eleget). Mint, ahogy a „magyar” szó sem fordul elő a könyvben, pedig, sajnos, az atombomba farigcsálásánál nem egy pesti fizikus ügyködött.

 Részünkről, civil antiatomosok szemével meg aztán Einstein alakja végleg elhalványul: kettőt kaptunk tőle, amitől koldulunk, az A-bombát és az A-reaktort, mindkettő zsákutca. Most, 2016-ban, amikor a szobordöntögetések korát éljük (lásd: Higgs – az atomkor Faustja), a paradigmaváltás Einsteint is elkapja. (A kvantumösszefonódás megdönteni látszik Einstein azonnali-hatás tilalmát, a fénysebességet). De a világ technika-őrülete is Einstein ellen szól, ahogy kollégája, Dürr mondja:

"Ismét teret kaptak a mindnyájunk számára érthető elképzelések, miszerint az eredeti, közvetlenül megélt tapasztalataink sokkal gazdagabbak, mint a tudományosan megalapozottak. " (Lásd: Tudomány és valóság). A fejezetcím, Einstein kvantumkoncepciója is azt sugallja, mintha a kvantummechanikát is ő fedezte volna föl, holott ettől inkább ódzkodott . ("A természet nem csinál ugrásokat!" , "Isten nem vet kockát!") Külön fejezet dukált volna az újonnan föllángolt Heisenber-Bohr 1939-es vitájának: Heisenberg nem akarta, vagy nem tudta folytatni a német atombomba építését? Vitt Bohr, Heisenberggel való találkozás után, egy vázlatot Amerikába, vagy sem? (Ez a skicc erősen meglökhette az amerikai atombomba-építést.) Mennyire hihető Heisenberg utólagos mentegetőzése?  A Manhattan-projekt elindítói tudták-e, hogy 180 000 emberre és egy óriási atomvárosra lesz szükségük az atombomba megépítéséhez? És hogy ez Heseinbergnek, az akkori körülmények között, lehetetlen volt kiviteleznie? Bárhogy is lehetett, egy tisztázódott: a japánok az A-bomba ledobása nélkül is kapituláltak volna. (Minő szerencsénk, hogy a 3. atombombát nem dobták le! /Csányi Vilmos/). Így tehát Hermann "elhanyagolja" az atombomba történetét, talán, mert azt már Robert Jungk megírta? ("Fényesebb ezer Napnál", 1967).

Hermann összes "bűne" közül a legsúlyosabb: a XVI. fejezet teljes törlése a német antinukleáris mozgalmakról! Mi történhetett? Lenyúlt az atomlobby? Nem kapnak több támogatást, hirdetést? Szerencsére az első kiadásból sikerült töredékeket átmenteni. (Egy részét átrakta a Das Ende des Atomzeitalters?-be).

Csoda, hogy az Einstein – Vater der Weltvernichtung, Einstein – a világmegsemmisítés atyja megjelenhetett 1991-ben, a Raum&Zeit-ben, ahogy a Vissza a Nobel-díjakat! itthon, 1988-ban.

 

 

 

BEVEZETÉS

Száz évvel ezelőtt (140?)

Fizika 1879-ben

 

 I

Salzburg 1909-ben

Forradalom a fizikában

 

 II

A speciális relativitáselmélet

Tér és idő transzformációja

 

 III

Einstein kvantumelmélete

A természetben vannak ugrások

 

 IV

A Laue-diagram

A röntgensugár-interferencia fölfedezése

 

V

Berlin - a tudomány fővárosa

A fizika aranykorszaka

 

VI

Otto Hahn és Lise Meitner

A radioaktív kutatás megalapozása Németországban

 

 VII

A Kaiser Wilhelm Társaság

A “Big Science” kezdete

 

VIII

Az általános relativitáselmélet

A makrokozmosz harmóniái

 

 IX

 

A huszas évek

A kvantumelmélet befejezése

 

X

Németországra gondolok éjjel

“Hatalomátvétel” a tudományban

 

XI

Népvándorlás alúlról

Fizika és politika a Harmadik Birodalomban

 

 XII

Az atomkorszak kapujában

A fizika világtörténelem lesz

 

XIII

Újjáépítés

A Max Planck Társaság alapítása

 

XIV

Einstein és a németek

A múlt földolgozása

 

XV

Az atomenergia politikai problémái

Remény és fenyegetés az emberiségnek

 

Anhang-Függelék

Zeittafel-Időtábla

Literatur-Irodalom

Register-Tárgymutató

Bildnachweis-Képforrások

 

Az I. kiadásból  (cenzurált?)

 

BEVEZETÉS


Száz évvel ezelőtt
A fizika 1879 körül


7
Amikor a 16 éves Max Planck 1874-es érettségije után a fizika-stúdium után érdeklődött, a Müncheni Egyetem szakképviselője sürgősen eltanácsolta: a fizikában már minden lényeges ki van kutatva és csak jelentéktelen hézagok maradtak kitöltésre. PHILIPP VON JOLLY ezen nézetével egyáltalán nem volt egyedül. Mint sokan mások, a berlini fizikus és fiziológus EMIL BOIS-REYMOND is úgy látta, hogy az energiamegmaradás törvényével, mint csúcsponttal, véglegesen lerakták a fizika zárókövét.

Száz éve, amikor Max Planck 1879 júniusában a Müncheni Egyetemen doktorált, tehát körülbelül ugyanabban az időben, amikor LISE MEITNER, OTTO HAHN, ALBERT EINSTEIN és MAX VON LAUE születtek – a mai fogalmakkal mérve - a fizika világképe túl egyszerű és felületes volt: az anyagot, mint a szervetlen természetben ún. tömegpontokba koncentrált alapadottságot tekintették, vagy úgyis, mint egy behatárolt térben folyamatosan elosztva. A fizika föladatát csak abban látták, hogy az anyag mozgástörvényeit megtalálják.

Ezt viszont a ponderábilis, bemérhető anyagra Isaac Newton már kétszáz évvel korábban megtette és most arra mentek, hogy az elektromos anyag mozgástörvényeit is fölállítsák. WILHELM WEBER egy olyan formát talált, amelyben az egész régi newtoni gravitációs törvény le volt képezve. Az ő feltevését azonban JAMES CLERK MAXWEL elektrodinamikája messze meghaladta.
HERMANN VON HELMHOLTZ, akit óriási tekintélye miatt "a német fizika birodalmi kancellárjának" neveztek, arra biztatta munkatársait és tanítványait, vizsgálják fölül MAXWELL elméletét. Ebben HEINRICH HERTZ teljes sikert aratott. Ha - ahogy azt a Maxwell állította - a fény egy elektromágneses hullámjelenség, akkor ilyen hullám kísérletileg, elektromágneses úton is előállítható kell, hogy legyen. HERTZ egy olyan kísérleti berendezést használt, amit ma „rezgőkörnek” nevezünk. Észrevette, hogy az így generált elektromágneses hullámok a rezgőkörről leválnak.1886. november 13-án, 1886-ben sikerült neki sugarait 1,5 méterre egy primer „rezgőkörről” egy szekunderre átvinni. Ezzel megépítette a világ első elektromos hullámú adó-vevőjét.


HERTZ kísérletei bebizonyították. hogy maxwelli egyenletekből matematikailag levezetett, fénysebességgel terjedő elektromágneses hullámok nem fikciók, hanem fizikai valóság. HERTZ gyorsan be tudta bizonyítani, hogy a hullámai visszaverődhetnek és megtörhetnek, továbbá interferencia és polarizáció lép föl - röviden, a fény minden alaptulajdonsága föllelhető volt. Ezzel a fény  "fizikai természetére” fény derült; a fény, mint mondták, egy elektromágneses rezgés az éterben.
HERTZ az általa fölfedezett hullámok alkalmazását lehetetlennek tartotta. De rövid idő múlva, még mielőtt a századforduló előtt, a drótnélküli távírózással és rádiózással beköszöntött egy új technikai fejlődés. A kortársak XIX. századukat, "az elektromosság korszakának" mondták.
A Maxwell-egyenleteket beillesztették a mechanikai világképbe. A mágneses és az elektromos jelenségeket mint a "fény-éter" feszültségállapotait és örvényeit fogták föl. Így MAXWELL a mágneses mezőt, mint örvényeket képzelte el, melyek az erővonalak, mint egy tengely körül, egy irányba forogva, egymást követik.
1891-ben, amikor Ludwig Boltzmann a Müncheni Egyetemen dolgozott, épített egy mechanikai modellt, amelyben két áramkör indukált hatása egymásra érződött. "Ma ez nekünk komplikáltabbnak tűnik, mint a Maxwell-elmélet maga", kommentálta ARNOLD SOMMERFELD, BOLTZMANN hivatali utódja." Nem a magyarázatában fog segíteni, hanem jó szolgálatot tesz, mint egy gyakorló feladat az autó differenciálműjével, amivel lényeges vonásaiban megegyezik.

Az elektrodinamika mechanikus magyarázata végül is elégtelen maradt. A század vége felé a fizikusok hozzászoktak, hogy az elektromos töltésben és annak következtetésében, az elektromos és mágneses "mezőben" is egy új lényeget lássanak: a klasszikus mechanika a fizikának csupán egy részterülete maradt. E mellett ott állt, a nem kevésbé büszke gondolatépítmény, az elektrodinamika. Attól lelkesülve, hogy egy sor jelenség ilyen csodálatosan szimmetrikus törvényekkel fogható össze, LUDWIG BOLTZMANN GOETHEt idézte,

 

FAUST, Első rész:
„E képletet egy Isten irta itt,
Hogy zajló bensőm csöndesítse,
Szegény szivem kedvvel telítse
S követve titkos utjait,
A természet erőit körűlem földerítse?"

(Kozma Andor)


Lelkesedése átterjedt az egyetemistákra. Így nyerte meg LISE MEITNERt  az elméleti fizika számára.

"Számomra legizgalmasabb volt Maxwell elméletének tanulmányozása", mondta Albert Einstein is. Ám ő nem maradt meg az emocionális egyetértésnél, mélyebbre tekintett. Így olyan fizikai folyamatokkal foglalkozott, amelyekben az elektrodinamikai törvények mellett a mechanikaiak is szerepet játszottak. NEWTON mechanikájában részecskékkel volt dolga, MAXWELL elméletében mezőkkel, emiatt egy mezőelméletről volt szó: a hatáskört, ahol egy elektromos vagy mágneses erő hat, elektromos vagy mágneses mezőnek nevezték. Eközben, másképp, mint a newtoni fizikában, az energia a mező összes pontjára folyamatosan el van osztva. Az alapvető újdonság Maxwell elméletében, hogy pl. egy mágneses mező az áram bekapcsolásakor nem azonnal épül föl, hanem egy bizonyos sebességgel, a fénysebességnél kisebbel, vagy legalábbis, vele azonossal.
Mivel Newton mechanikája egy távhatás elképzelésén, MAXWELL elektrodinamikai elmélete viszont egy mező- vagy közelhatásra alapult, e kettő elvileg egymásnak ellentmondott, ami a XX. században már fizikailag is észrevehető volt. "Köztudott," így vezette föl 1905-ben Einstein híres értekezését „a mozgó testek elektrodinamikájáról, "hogy Maxwell elektrodinamikája...mozgó testekre alkalmazva asszimmetriákhoz vezet, amelyek nem a jelenségek sajátjának tűnnek.” Egyszerű gondolatkísérletekkel Einstein megmutatta, hogy nem az új elektrodinamika az, amelyet meg kell reformálni, hanem a Newtonra visszavezethető klasszikus mechanika. Így indokolta meg EINSTEIN 1905-ben a speciális relativitáselméletét.
A mechanika revíziójában aztán második és egyben utolsó lépés volt az általános relativitáselmélet. Így a gravitáció is mezőelméleti formába volt öntve, ismeretelméletileg ugyanazon a szinten, mint Maxwell elektrodinamikája. Einstein a klasszikus newtoni mechanikát Maxwell elméletével összehasonlítva, azt könnyűnek találta. De számára még MAXWELL elmélete sem volt minden dolog mércéje: kiindulásul példaképül szolgált, mégsem volt szent és sérthetetlen.

PLANCK még 1910-ben a fény hullámelméletére, erre a „fizika, sőt, a természetkutatás legbüszkébb sikerére” hivatkozott és mindenképp ragaszkodni akart a maxwelli egyenletekhez, vákuumban. Ám EINSTEIN már rég fölismerte és kvantummechanikájában, 1905-ben kimondta, hogy minden elmélet, úgy a maxwelli is,

8

csak egy bizonyos alkalmazási tartományban érvényes. Legyen bizonyos jelenségek megerősítése bármennyire is hatásos, minden elméletnek vannak határai.

Ami az interferencia-jelenségeket illeti, Einstein azt mondta, mindig a Maxwell-hullámelméletnél kell maradni, ám „a fény generálását és átváltoztatását érintő jelenségcsoportoknál a fény részecske-mivolta jön számításba.”

EINSTEIN egy 1905-ös nézete szerint „az elektron egy idegen az elektrodinamikában”, mert érthetetlen marad, a véges elektrontöltés egy ilyen kis térben koncentrálva, hogyan marad stabil - holott az egyes töltéselemek közötti COULOMB-féle taszító erők igen nagyok.

1909 elején EINSTEIN ahhoz a fölfogáshoz jutott, hogy a MAXWELL-elmélet e két hiányossága egymással össze kell, hogy függjön. Egyben a sugár és az elektron kvantumszerkezetét is meg akarta magyarázni - tehát, ahogy mi ma mondanánk - egy egységes elektron és fénykvantum elméletet akart fölállítani.

A problémamegoldáshoz kulcsként egy feltűnő tény kínálkozott, ami a h PLANCK-hatáskvantumot illette. Ez a PLANCK által 1899-ben fölfedezett természeti állandó, ahogy mondják, egy hatás „dimenziójával” rendelkezik, tehát „erg.sec”-ben fejezhető ki. Ám az e2/c-érték - az elemi kvantum négyzete per a sebesség - fizikailag szintén egy hatás. A két konstans csupán számértékben tér el egymástól. EINSTEN azon a véleményen volt, hogy ezt valahogy meg kell magyarázni. „Úgy tűnik nekem, hogy ebből a vonatkozásból az következik, hogy az elmélet ugyanazon módosulata, amely az e elemi kvantumot, mint konzekvenciát tartalmazza, a sugár kvantumszerkezetében is ott kell, hogy legyen.

Ma az e elektromos elemi töltést és a h PLANCK-hatáskvantumot természeti állandóknak tartjuk és minden jövőbeni elemi részecske elmélettől megköveteljük, hogy belőlük egy hányados, egy tiszta szám kiszámítható legyen.

1909 márciusában a Fizikai Lapban közzétett EINSTEIN-dolgozat WILHELM WIENt  egy állásfoglalásra késztette. WIEN ebben az időben éppen egy sugárelméleti értekezésen dolgozott, a Matematikai Enciklopédia számára. Itt írta: „EINSTEIN véleményét, miszerint az energiaelem nagysága az elektromosság energiakvantumával összefüggésben áll, egyelőre nem tudom osztani. Az energiaelem, ha egyáltalán rendelkezik fizikai jelentőséggel, csak az atomok egy univerzális tulajdonságából vezethető le.”

9
Az 1911-es Solvay-kongresszuson Brüsszelben, SOMMERFELD fordított álláspontra jutott: " a h nem a molekula dimenziójából kifolyólag magyarázható, hanem a molekulák létezése az elemi hatáskvantum egyik funkciója és következménye.” Két évvel később Niels Bohr rájött, hogy: A Planck-állandó h az atom megértésének kulcsa. A Bohr-modell szerint, minden atom egy "magból" és egy "elektronhéjból” áll. Bár eddig is a kísérletekből, különösen a katód- és csatorna-sugarasakból, már számos fontos tényt ismertek meg az atomról, a tapasztalatok egy rendszerbe gyűjtéséről csak most lehetett szó.
"1890 egy csodálatos idő lehetett," vonta le VICTOR F. WEISSKOPF ", mert akkor mindent nagy készülődött és az atomfizika lényegéről senkinek fogalma sem volt...”
"Amikor fiatal voltam," emlékezett Max von Laue, "Fizikát akartam csinálni és világtörténelmet megélni.” "Valóban olyan fölfedezések sikerültek neki,” fejezte ki EINSTEIN, „ melyek a fizika legszebbjeihez tartoznak.” Vele egyidős barátai, Lise Meitner, Otto Hahn és Albert Einstein sem maradtak le mögötte. A fizika szétrobbantotta kereteit. Izgalmas kísérletek tágították mit sem sejthetően a látóhatárt. Egyidejűleg a tudomány épülete masszív alapokat kapott, sok további emelet számára.

ALBERT EINSTEIN 1918-ban az I. világháború utolsó hónapjaiban MAX PLANCK 60. születésnap ünnepi beszédében a tudományról, mint „csendes templomról” beszélt. A II. világháború végén ez a hasonlat teljesen elhibázott lett volna.
A fizikusok nemcsak, hogy a világtörténelmet meg tudták élni, de alakították is. Amikor az első atombomba fölrobbanása után az emberiség átlépte az atomkorszak küszöbét, JACOB ROBERT OPPENHEIMER ezt mondta: "Soha fizikusok nem voltak ennyire jelentősek és soha nem voltak ilyen tehetetlenek, mint ma. "

 

 

9 (Képek, lásd később)

Einstein útja az USÁba, 1921: “A megérkezés New York-ba inkább bosszúsággal járt, semmint álomfogadtatással...az újságírók, mint kiéhezett farkasok vetették magukat rám.”

 

9

New York, 1930: Einsteint megszállják az újságírók. Spontán, szellemes válaszai a riporterek keresett célpontjává tették.

 

10

A német természetkutatók és orvosok konferenciájáról, 1909-ben Salzburgban, nincs fénykép. Képünk az 1913-as bécsi konferencia matematika és fizika szekciót mutatja, a Physikalische Blätter (17+18 / 1961) kiírása nyomán a jelenlévők kb. egyharmadát azonosították. Max von Laue az ablaknál áll, elől balról; Otto Hahn az ötödik sorban ül, Edith felesége és egy nagykalapos hölgy között. Max Born a középső lépcsőn áll.

 

  1. FEJEZET

Salzburg, 1909

Forradalom a fizikában

 

11

Mintegy 1300 tudós és hölgy kísérő jött Salzburgba1909 szeptember közepén. A nagy hagyományú Német Természetkutatók és Orvosok Társasága, (alapítva 1822-ben), minden évben más várost választott konferenciája helyszínéül. A fiatal fizikusok öreg copfként élték meg, hogy, mint a múlt században, ismét biológusokkal és orvosokkal kell együtt konferenciázni. Mit bánták ők, ha a medikus LUDWIG ASCHOFF, az akkori idők egyik legismertebb patológusa, az epekövességről vagy vakbélgyulladásról értekezett?

A fiatalok a fizika olyan öreg mestereitől, mint MAX PLANCK, WILHELM WIEN és már ARNOLD SOMMERFELD is, el kellett, hogy fogadják, hogy az összes német tudós és medikus közös, már majd' 90 éves hagyományú, tiszteletreméltó kongresszusa azt a közös meggyőződést fejezi ki, hogy a jövő természettudományos korszaka az embereknek nemcsak jólétet, hanem boldogságot és elégedettséget hoz. Ha minden német tudós, - birodalmi és német-osztrák -  minden évben összetartozását újra demonstrálja, ebben kifejezésre jut, hogy a német tudósok arra hivatottak, hogy az emberiség haladását szolgálják.

A légkör Salzburgban kellemessé tette a kongresszust. Így az előadások látogatását nem vették olyan komolyan, mint egy éve Kölnben. WILHELM WIEN élénken érdeklődött fizikustársa, JULIUS ELSTER beszámolója iránt a radioaktivitásról, de az ezt követő fizikai és matematikai főosztály délutáni üléséről ellógott.  E helyett személyes beszélgetéseket keresett. Éppen a tudományos párbeszéd az, ami a tudományos konferencia különleges értékét adja: ott volt MAX PLANCK a lányával, a vegyész CARL DUISBERG és a fiziológus JOHANNES MÜLLER; jelentős férfiak, akikkel a gondolatcsere belső gazdagodást hozott.

JOHANNES STARK kolléga kevésbé bizonyult kezelhetőnek. Nem volt megelégedve a kísérleti eredményekkel és ismét egy fárasztó polémiát kezdeményezett: "Nála nem megy másképp", próbálta magát WILHELM WIEN nyugtatni: "Nem ez lesz az utolsó."

11

Mindenütt beszélgető csoportok alakultak ki, ahol többnyire arról a szakágról volt szó, amely őket lenyűgözte.  A fizikusok büszkék voltak arra, hogy tudományukhoz valamelyest hozzájárulhattak és hogy Németország csúcsteljesítményt ért el. Meg voltak győződve arról, hogy egy népnek semmi más nem hoz annyi tekintélyt, mint az emberi tudás gyarapítása és ezért a természettudományok terén való vezetés nemcsak eszmei, hanem eminens politikai és gazdasági értéket is jelent.

Az idők szellemének megfelelően mind nemzeti gondolkodásúak voltak, úgy a szakág elismert képviselői, mint a fiatal kollégák.

BORN, LAUE és HAHN ugyanúgy gondolkoztak, mint WIEN, PLANCK és SOMMERFELD. Csak a fiatal ALBERT EINSTEIN volt kivétel. Hallani sem akart a "szerencsétlen hazácskázásról" és még azt is hitte, hogy a fiatalokat az egyház és az állam félrevezeti. E közben nagyon visszafogott volt és mindent, amit mondott, vicces formába öltött. Többnyire arra szorítkozott, hogy szókráteszi formában kérdéseket tegyen föl. Így kollégái Einstein “bogarait”, nem vették komolyan. Végül is a fizika sokkal érdekesebb volt, mint az egész politika. "Tegnap egész nap Einsteinnel fizikáztam" írta WILHELM WIEN Salzburgból: "Einstein egy nagyon érdekes és szerény ember, szívesen társalogtam vele."

MAX PLANCK is kihasználta a lehetőséget beszélgetésekre. Miután négy évig Einsteinnel levelezett, most örült a személyes kapcsolatnak, amikor jobban megérthették egymást.

Einstein először járt ilyen találkozón. Már az elmúlt évben, a kölni konferenciára is várták. A matematikus HERMANN MINKOWSKI kitűnő előadásában a relativitáselméletnek új és elegáns matematikai formát adott és ebben az összefüggésben sok szó esett Einsteinről.

Így Einstein előadása, a "Nézeteink fejlődése a sugárzás lényéről és alkatáról”, lett az igazi szakértők számára a kiemelkedő tudományos esemény.

 

12

Max Planck

 

12

Albert Einstein

 

12

Csak a szakterületen elismert vezéregyéniségeket kérték föl egy ilyen átfogó áttekintésre. A harmincévesnek egy ilyen alapreferátummal kiállni az előadópulthoz nagy kitüntetés volt.

PLANCK a szokásos szavakkal fölvezette az előadót. 1909. szeptember 21-e volt. EINSTEIN röviden a speciális relativitáselméletről beszélt, utána részletesen a kvantumproblémáról. Úgy vélte, nem érdemes a speciális relativitáselméletre sok szót vesztegetni - akkor sem, ha ennek következményei a tér- és az időfölfogásra annyira szokatlannak tűnnének -, mivel ez már a szakértő kollégák számára elfogadott volt. Viszont a kvantumelmélettel másképp álltak. Egyetlen fizikus, egy kívülálló volt kész EINSTEINt ebben követni: JOHANNES STARK.

LISE MEITNER és MAX LAUE számára, akik mintegy száz más kollégával a teremben ültek, az előadás felejthetetlen volt. EINSTEIN egyszerűen és világosan beszélt.  Semmi sem látványosabb egy fizikus számára, mint a gondolatkísérlet. EINSTEIN egy könnyen mozgó lemezkét figyelt, elektromágneses sugárzással kitöltött űrben.  Hasonlóan, ahogy a levegőben a piciny porszemcsék a levegő folyamatos lökései miatt cikázó mozgást végeznek, ugyanúgy ingadozik a lemezke a “sugárnyomás” statikus változásai hatására. Ha a sugárzásra a PLANCK-törvény érvényes (és ez érvényes, ezt bizonyították a Fizikai-Technikai Birdalmi Intézet kísérletsorzatai), akkor az ingadozásra egy képlet érvényes, amely két összeadandóból áll. Az első a fény hullámmozgáselméletéből következik, a másik a föltételből, hogy a fény részecskékből áll. Az első határesetben a fényt szokványosan hullámként fogjuk föl, a második esetben (ez a következtetés elkerülhetetlennek tűnik), “fényrészecskékkel” van dolgunk.

Hullám vagy részecske fényelmélet?  Bármit mondott is Einstein, egy kollégán kívül, mind a fény hullámtermészetéről voltak meggyőződve. Csak Johannes Stark hitt az Einstein-féle fényrészecskékben. Ám mindenki számára, Starkot is beleértve, csak egy “vagy-vagy” válasz volt elfogadható. 

13

Ám EINSTEIN fölismerte, hogy itt egy “is-is” megoldás a helyes. Eddig előny volt, hogy egy fizikai jelenség vagy egy hullám, vagy egy részecske kell, hogy legyen. Ez volt akkor a rögzült előítélet, mivel a mechanikával, másrészt az elektrodinamikával a részecske- ill. a hullámjelleget matematikailag rögzítették, de az “is-is” helyzetre hiányzott a matematikai kifejezéslehetőség. Ezzel is EINSTEIN messze kollégái előtt járt. A mondást, amit a filozófus Hegelnek tulajdonítanak, EINSTEIN 1909-ben teljes egészében magára vonatkoztathatta volna. “Csak egy hallgatóm értett meg és az is félreértett.” “Bevallom” - nyilatkozta PLANCK asszisztense, FRITZ REICHE, “amikor a képletben a rezgésre ez a második tag fölmerült, le voltam nyűgözve.” Ám ez természetesen csak egy nagyon közvetett bizonyíték volt a foton létezésére. Emlékszem, mindenki nagyon ellene volt és megpróbált egy másik magyarázatot találni. "

Közvetlen ezután, mint vitavezető, PLANCK ragadta magához a szót. Mintegy hivatalosan, mint a fizika nagy tekintélye, megtagadta a fénykvantum-hipotézis elismerését. Ennek ellenére, félreismerhetetlen volt a fiatal EINSTEIN iránti nagy tisztelete. Így EINSTEIN referátuma és PLANCK tagadása mintegy lovagi pengeváltásnak tűnt a természetkutatók fóruma előtt. EINSTEIN mostantól kezdve – láthatóan minden kolléga előtt – fölvétetett a vezető fizikusok körébe egy SOMMERFELD, egy WILHELM WIEN mellé állítva.

Egy fizikus harminc évesen már tanuló- és vándoréveit maga mögött tudta. Így MAX LAUE néhány évig MAX PLANCK asszisztense volt és most Münchenbe ment, mint privátdocens.

Lise Meitner Bécsből jött.

 

13

Max Planck levele Einsteinnek 1907. július 6-án, utolsó oldal. A kvantum- és a relativitáselméletről volt szó.

 

13

Einstein salzburgi előadása (1909), Physikalische Zeitschrift, 10.  évfolyam, Nr. 22, 817ff.

 

14

Az Annalen der Physik 1905-ös, 17. kötetének címlapja és Einstein értekezésének első oldala, amivel a speciális relativitáselméletet megindokolja.

 

14

Két éve dolgozott a vele egyidős Otto Hahn privátdocenssel a berlini kémiai intézetben az új és széles kilátásokkal kecsegtető radioaktivitás területén. LISE MEITNER, MAX VON LAUE és OTTO HAHN már egy egész sor munkát jelentettek meg és azok voltak, akiket ma “sokat ígérő fiatal tehetségeknek” mondanának.

EINSTEINt azonban normális mércékkel nem lehetett mérni. Ő már 4 éve a fizika fölborítását indította el. Másként, mint a politikai forradalmak, melyek nagyon hangosan zajlanak, a tudományos pálfordulások lábujjhegyen járnak. Így csak kevesen sejtették, hogy EINSTEN a salzbugi katedráról egy új fizikát tett közhírré, úgy, ahogy kilenc évvel később, 1918. november 9-én a szociáldemokrata PHILIPP SCHEIDEMANN a Német Császárság végét és a szabad köztársaság kezdetét jelentette be.

 

14

Einstein a „Szellemi Tulajdon Szövetségi Hivatalában”, a svájci fővárosban, Bern-ben.

 

  1. FEJEZET

 

A speciális relativitáselmélet

A tér és az idő transzformációja

 

15

"Az igazi mozgás" - mondta volt a holland fizikus és  matematikus CHRISTIAAN HUYGENSa XVII. században, "a relatív mozgás ".  Nem lehet különbséget tenni a nyugalom és az egyenletes  sebesség között: Amennyiben az egyik megfigyelőre érvényesek a mechanika törvényei, úgy azok a másik megfigyelőre is kiterjednek, amely az elsőre vonatkoztatva egyenletes sebességgel mozog.  Ezt a "klasszikus" relativitáselvet a XIX. században csak a mechanikára tartották érvényesnek, az elektrodinamikára nem. Az elektromágneses folyamatok – vélték - abszolút nyugalomban leledző "fényéterben" mennek végbe.

EINSTEIN 1905-BEN megjegyezte " hogy minden koordinátarendszerre, amelyre a mechanikai egyenletek érvényesek, ugyanazok az elektrodinamikai és optikai törvények is vonatkoznak. " Ebben és egy második mondatban (“A fény az üres térben mindig egy és ugyanazon sebességgel terjed"), már az egész elmélet benne volt.

Mindkét föltételt egymással összeegyeztethetetlennek tartották. Ám EINSTEIN megállapította, hogy "e két törvény szisztematikus betartásával egy logikailag kikezdhetetlen elmélethez jutunk." Ám ehhez a térről és az időről alkotott elképzeléseinket kell fölülvizsgálnunk. Mit is jelent  "két esemény egyidejűsége"?  EINSTEIN a francia filozófus  AUGUSTE COMTE és a fizikus ERNST MACH által pozitivizmusnak nevezett ismeretelméletre hivatkozott: egy fogalomnak csak akkor van értelme, ha rá (legalábbis elvben) egy mérésmódszer adható meg: egymástól elválasztott helyeken két eseményt akkor nevezhetünk "egyidejűnek", ha a tőlük kinduló fény- vagy rádiójel a közöttük lévő megfigyelőt egyszerre éri el.

Híres gondolatkísérlete egy mozgó vonattal: egy megfigyelő a vonaton és egy második a vasúti töltésen, EINSTEINnek a következőket mutatta meg: "Események, amelyek a vasúti töltésre vonatkozólag egyidejűek, a vonatra vonatkoztatva nem föltétlen azok és fordítva (az egyidejűség relativitása).  Valamennyi vonatkozási testnek (koordináta-rendszernek) saját különleges ideje van." Ezzel EINSTEIN fölülírta NEWTON rögzített tér- és időfogalmát. Sem egy merev rúd hossza, sem egy óra rezgésideje nem marad állandó, ha egy "nyugvó" koordinátarendszerből egy egyenesvonalú, egyenletes sebességű  koordinátarendszerbe térünk át.  Egy mozgó rúd egy nyugvó szemlélőnek megrövidültnek tűnik, (ún. Lorentz-kontrakció), egy mozgó óra pedig lassúbb járásúnak (ún. Einstein-dilatáció).

15

A tér és az idő transzformációja (ún. Lorentz-transzformáció) következménye az impulzus és az energia analóg transzformációja.

Ezzel a régi klasszikus mechanika (NEWTON mechanikája) helyébe az új relativitás mechanika (EINSTEIN mechanikája) lép.  Ez a módosulat gyakorlatilag azonban csak nagyon nagy sebességeknél lesz fölismerhető.

Néhány hónappal később Einstein híres anyag és ekvivalencia  képletével, E = mc2 befejezte elméletét. A speciális relativitáselmélet az eddig érvényes tömeg- és energiamegmaradási törvényt fölülírta és helyébe egy általánosított energia-megmaradási törvény léptetett, amelynél a nyugalmi tömeg hozzáadódik az energiához.

Évtizedekig eldöntetlen maradt, hogy a tömeg átalakulása energiává technikailag hasznosítható-e?  Amikor aztán, 1945. augusztus 6-án , az első atombombát emberek ellen bevetették, a fizikusok meg voltak lepődve és megdöbbenve. Előttük tudósok nemzedékei a XVIII. századtól ismételten hangsúlyozták, hogy a tudományos fölismerések gyakorlati következményekkel járnak. Ám hogy a tudomány mennyire bele tud avatkozni az emberek sorsába, minden elképzelést messze felülmúlt, még JULES VERNE utópistáét is.

Hogy a fizika világtörténelem is egyben, 1905-ben a fiatal emberek még nem sejtették.  LISE MEITNER belső átérzéssel hallgatta Bécsben LUDWIG BOLZMANN előadásait; a professzor lelkesedése a természeti törvények szépsége és a szimmetriája iránt a legszorgalmasabb és egyben legfélénkebb tanítványára is átragadt. MAX LAUE Berlinben beszélte meg PLANCKkal a gyakorlatokat a hallgatók számára; OTTO HAHN Montrealban mint új "Research Fellow " jelentkezett Rutherford-nál.

ALBERT EINSTEIN 1905-ben egy kis hivatalnok volt a svájci szabadalmi hivatalban, Bern-ben, az úgynevezett "Szellemi Tulajdon Szövetségi Hivatalánál"; hivatalos titulusa “III. osztályú műszaki szakemember” volt. Amikor a rettegett FRIEDRICH HALLER irodavezető az irodákon áthaladt, EINSTEIN egy egész halom papírt tüntetett el a fiókjában, hogy azután ismét gyorsan előszedje. 

Einstein relativitáselméletét az "Annalen der Physik” c. lapba tette közzé, ez alatt az ártalmatlan hangzású cím alatt: "Mozgó testek elektrodinamikájához”.  A századelőn a (klasszikus) mechanika és az elektrodinamika számított a fizika két nagy gondolatépítményének. EINSTEIN fölfedezte e kettő összeférhetetlenségét

 

16

Einstein levele Johannes Starkhoz, 1908. december 14-én: Nincs időm könyvet írni a relativitáselméletről, sem a Természetkutatók Kongresszusának meglátogatására Kölnben.

 

16

és ezzel megtalálta az érthetetlen nehézségek okát is, melyek a gyorsan mozgó testek elektromágneses jelenségei vizsgálatánál fölléptek. "A speciális relativitáselmélet eszméjének megfogalmazása és a publikáció befejezése között öt vagy hat hét telt el.", mesélte később EINSTEIN önéletrajzírójának, CARL SEELIGnek: "De ezt aligha lenne indokolt jogos születésnapként tekinteni, mert előtte az érvek és építőelemek évekig készültek." EINSTEIN nevét akkoriban egy fizikus sem ismerte. Ezért is meglepő, hogy az "Annalen der Physik" habozás nélkül közzétette a dolgozatot. Talán PAUL DRUDE megmutatta a kéziratot berlini kollégájának, Max Planck-nak, mivel Planck a szerkesztőségnél mint "elméleti tanácsnok" szerepelt.  Ám ez nem biztos. DRUDE, mint felelős szerkesztő, gyakran egyedül döntött.  Bárhogyan is volt, MAX PLANCK EINSTEIN munkáját (röviddel megjelenése előtt vagy után) –  nagy figyelemmel olvasta el. Lenyűgözte, hogy az általa 1899-ben fölfedezett természetállandó “h”, a Planck-hatáskvantum, akkor is változatlan marad, ha a relativitáselv értelmében egy meglévő koordinátarendszerről egy mozgóra térünk át, miközben szinte az összes többi érték, mint a tér, az idő, az energia megváltozik."

Planck előadást tartott a témában a szerdai fizikai kollokvium, a Német Fizikai Társaság és a természetkutatók gyűlésén Stuttgartban, 1906-ban.

Amikor WALTER KAUFMANN a katódsugár elhajlásos kísérleteivel mágneses és elektromos térben , a speciális relativitáselméletet vélte megcáfolni, Planck vette a fáradtságot, hogy a kísérletek előfeltételeit elemezze. Jóval később, amikor már az elmélet régóta elismert volt és a kísérleti technika jelentősen fejlődött, a Kaufmann-féle kísérletek - úgymond a föltaláló szándéka ellenére – éppen a teória egyik empirikus bizonyítéka lett.

 

16

Max Laue: "Amikor 1905-ben visszatértem Berlinbe, ott hallottam először a téli szemeszter egyik első kollokviumán Planck előadását a szeptemberben megjelent Einstein-munkáról ("Mozgó testek elektrodinamikájához"). A tér és az idő transzformációja, amely a relativitáselmélethez vezetett, idegenként hatott rám és az aggályoskodás, amelynek a többiek később hangot adtak, nálam sem maradt el."

 

17

Laue könyvének címlapja: "A relativitáselmélet”, (Braunschweig, első kiadás, 1911). "Én lettem", írta Laue "a relativitáselmélet első összefoglaló leírásának a szerzője. Egy kis cölöpös csónakházban írtam a hercegi park szélén, a Starnberg-tó partján [Felső Bajorország], ahonnan csodálatos kilátás nyílt a hercegi tartózkodási helyre, az otthonkertre, a benedekfalra és a Karwendel hegyekre. Ilyen szépnek sosem találtam újra. "

 

17

A professzor lelkesedése asszisztensét, MAX LAUE-t is ösztönözte. 1906 nyarán a szemeszterszünetben LAUE Berlinből Svájcba utazott, hogy néhány négyezres hegyet megmásszon és EINSTEINnel megismerkedjen.  "A levélbeni találkozó értelmében ", számolt be LAUE CARL SEELIG kérdésére, "kerestem őt a Szellemi Tulajdon Hivatalában.  Az általános fogadó teremben egy tisztviselő azt mondta,  menjek vissza a folyosóra, Einstein ott jön majd velem szembe.  Így is tettem, de a fiatal férfi, aki velem szemben jött, annyira váratlan benyomást keltett bennem, hogy nem hittem, hogy ő lenne a relativitáselmélet atyja. Így elmentünk egymás mellett, és csak mikor a fogadó terembe vissza jött, akkor ismerkedtünk meg egymással. Amiről beszélgettünk, arra még ma is részletesen emlékszem. Ám a szivar, amivel megkínált, annyira nem ízlett, hogy 'véletlenül' az Aare-hídról az Aare folyóba ejtettem." A két férfi együtt ment végig a városon.  A Bundeshaus teraszáról, erről a híres kilátópontról láthatták a Berni Felvidéket.  LAUE lelkesen beszélt hegytúráiról, de Einsteinnek nem volt érzéke ehhez: "Hogyan lehet ott fent szaladgálni, nem értem."

A két férfi következő találkozója, akik később, a húszas években kebelbarátok lettek, a természetkutatók kongresszusán, Salzburgban adódott.  Időközben azonban LAUE gondolatai tovább érlelődtek és 1907. júliusában a speciális relativitáselmélet egy empírikus bizonyítékával szolgált, melyet rávallóan, kedvenc szakágából, az optikából vett. ARMAND HIPPOLYTE FIZEAU 1851-ben számos kísérletében a klasszikus fizika szerint értelmezhetetlen képletet talált a fénysebességre áramló vízben.  Ha a fényt az éterben, mint egy hullámjelenséget képzeljük el, úgy feltételezhetjük, hogy az éter az áramló víz mozgását nem követi és akkor a fénysebességre u = c / n kellene, hogy érvényes legyen. Ha viszont feltételezzük, hogy a fényétert  a víz magával viszi, akkor u = c / n ± v. A kísérletek azonban sem az egyiket, sem a másikat nem mutatják, hanem furcsa módon, az éter egy részleges sodrását mutatták a vízsebesség v egy töredékével, az ún. Fresnel-együtthatóval  (1-1 / n2).

 

17

A csónakház, ahol Max Laue könyvét írta a relativitáselméletről 1910 nyarán.

 

18

Hermann Minkowski híres előadása "Tér és idő" címmel 1908. szeptember 21-én, a Német Természetkutatók és Orvosok Kongresszusán, Kölnben, első oldal.

 

18

EINSTEIN speciális relativitáselmélete most már nem ismeri az eddig magától értetődőnek föltételezett sebességek összeadását vagy kivonását, hanem egy speciális "összeadási tantételt” alkalmaz. LAUE 1907-ben mutatta ki, hogy az Einstein-féle összeadási tantétel olajozottan kiadja a Fizeau-képletet az eddig érthetetlen Fresnel-együtthatóval. Ezzel Laue az Einstein elmélet egy szép bizonyítékát szolgáltatta.  Ám az elismerésnél fontosabb volt a teória csoportelméleti szerkezete. A göttingai matematikus FELIX KLEIN és HERMANN MINKOWSKI számára EINSTEIN relativitáselmélete egyenesen egy kinyilatkoztatás volt.  FELIX KLEIN "Erlangeni Programjában" 1872-ben a rendelkezésre álló transzformációs csoportok szerint különböző geometriákat jellemzett és megjegyezte, hogy a szemlélet kiterjeszthető volt a fizikára is. A klasszikus mechanika és az elektrodinamika csoportelméletileg ellentmondanak egymásnak.  EINSTEIN relativitáselmélete éppen arra megy ki, hogy a Lorentz-transzformáció magasabb szimmetriájú csoportját a mechanikába bevezesse. Hermann Minkowski a törvényeket nagyon elegánsan fejti ki az idő, mint negyedik, (imaginárius) koordináta bevezetésével  x4 = ict.  Ekkor a Lorentz-transzformációk ennek a "Minkowski világnak" egyszerű forgatásai és transzlációi. MINKOWSKKI előadása 1908 szeptember 21-én a Német Természetkutatók és Orvosok Kongresszusán (pontosan egy évvel Einstein salzburgi előadása előtt) megkoronázta Einstein relativitáselmélete végleges sikerét.

Az előadás első szavait azóta fizikusok és matematikusok igen gyakran ismét idézték: "A tér és az idő szemléletei, melyeket Önöknek kifejteni óhajtok, kísérleti fizikai alapokból nőttek ki. Ebben rejlik erejüket is. Irányzatuk radikális.  Ettől a pillanattól kezdve, a tér önmagában és az idő önmagában teljesen árnyékká süllyed és csak kettejük egyfajta uniója őrizheti meg önállóságukat."

Einstein sokan fölkérték, hogy írjon elméletéről egy összefoglaló bemutatást.  "Sajnos, egy ilyen könyv szerkesztése számomra teljesen lehetetlen." - felelte egy ilyen kérdésre, - "mert ehhez lehetetlen számomra időt találni. Megfeszítő munka naponta a szabadalmi hivatalban, ehhez jön még a sok levelezés, stúdium... Több munkám befejezetlen, mert megfogalmazásukra nem tudok időt találni."

Mivel EINSTEINt nem nyerhették meg, a braunschweigi Friedrich Vieweg kiadó MAX LAUEt kereste meg. Hamarosan követték más szerzők hasonló könyvei. Az I. világháború után  a relativitáselmélet irodalma áttekinthetetlen özönné duzzadt. Egy1924-ben közzétett bibliográfia 3775 munkát sorol föl, ebből 1435 német, 1150 angol és 690 francia nyelvűt.

A  relativitáselmélet sikere alkotója számára szakmai körben nagy tekintélyt hozott. Ezzel más munkái is nagyobb figyelmet nyertek. Így némely fizikus immár ösztönözve volt a kvantumproblémával is foglalkozni, amit Einstein a fizika alapvető nehézségének nevezett.

 

19

Felix Klein híres “Erlangeni Programja” (1872): Jelentősége a fizikára  Einstein relativitáselmélete nyomán bizonyosodott be.

 

19

Albert Einstein, mint "III. osztályú szakértő" a svájci szabadalmi hivatalban Bern-ben. A fizikatörténész Hans Schimank pszichológiai törvénynek nevezte, hogy egy kutató az elméleti fizikában csak egyszer érhet el korszakalkotó áttörést. Einsteinre ez nem vonatkozott. 1905 és 1925 között egy egész sor alapvető új gondolattal járult hozzá döntően a fizika fejlődéséhez.

 

20

Solvay-kongresszus Brüsszelben (1911). Mint ahogyan ma a politikusok vagy a gazdasági körök összegyűlnek, 1911-ben fizikusok találkoztak egy kis körben, hogy a fizika alapjainak szükséges reformjait megvitassák. A nemzetközi kvantumkonferencia, mint az „Első Solvay-konferencia” került be a történelembe.

Ülnek, balról jobbra: Nernst, Brillouin, az iparmágnás Solvay, mint vendéglátó; Lorentz, Warburg, Perrin, Wilhelm Wien, Madame Curie, Poincaré.

Állnak, balról jobbra: Goldschmidt, Planck, Rubens, Sommerfeld, Lindemann (a későbbi Lord Cherwell), Maurice de Broglie, Knudsen, Hasenöhre, Hostelet, Herzen, Jeans, Rutherford, Kammeling-Onnes, Einstein és Langevin.

A vendéglátó és három titkárja kivételével ők a fizika vezető alakjai 1911-ben.

 

VÉGE I+II

 

III. FEJEZET

 

Einstein kvantumelmélete

A természetben vannak ugrások

 

21

Az „Annalen der Physik” híres 17. kötetében, amelyben EINSTEIN relativitáselméletét közzétette, két további munkáját is megjelentette. A Brown-féle molekulamozgásról még klasszikus módon, tehát az új, vitatott fizikaelméletek nélkül bizonyította az anyag atomszerkezetét. A folyadékokban mikroszkopikusan látható nagyságú szuszpendált részecskék a hőáramlás következtében ingadozásokat mutatnak, melyek mikroszkóppal bizonyíthatók. A részecskék eltolódására EINSTEIN egy kifejezést vezetett le, melyet PERRIN kísérletileg is igazolt. Csökkenő részecskenagysággal nő az eltolódás, a molekulák hőmozgása lehetővé teszi az extrapolációt a molekulanagyságra. A kísérlet mutatja, hogy a láthatatlan molekula éppúgy valós képződmény, mint a mikroszkópban megfigyelhető szuszpendált részecske. A pozitivista ERNST MACH és WILHELM CARNAP molekula létezése elleni érveit ezzel végleg lesöpörték az asztalról.

ALBERT EINSTEIN három munkája közül azonban a legforradalmibb a fénykvantum-hipotézis, amely “A fény keltése és átalakítása heurisztikus nézőpontból” címmel jelent meg. MAX PLANCK öt év után először tudott végre egy kvantum-megfogalmazásra támaszkodni. Így sikerült levezetnie az ún. fekete test törvényét. A föltevés, hogy elektromágneses rezonátorok (egyfajta idealizált atomok) energiát csak diszkrét csomagban (E=h x nű) vehetnek föl, ill. adhatnak le, továbbra is értetlenségre talált. PLANCK jól tudta, hogy még egy magyarázattal adós és ezt milyen nehéz lesz megtalálni. Ám azt nem sejtette, hogy képlete milyen óriási következményekhez vezet. EINSTEIN mélyebbre látott. Világosan megfogalmazta, hogy az elektromágneses sugár határesetben, alacsony hőfoknál és kisebb hullámhosszaknál nem a megszokott hullámjelenségként írandó le, hanem, mint „fény-testecskék”. Valóban ebben az esetben a hősugárzás olyan tulajdonságokat mutat, mint egy ideális gázzal (pl. levegővel vagy hidrogénnel) töltött edény, amely óriási számú, sebesen mozgó molekulákból áll. A fénykvantum-hipotézis egy forradalmian új koncepció volt. Így EINSTEIN a Planck által felfedezett természeti állandó „h” uralkodó hatását más fizikai jelenségeknél is fölismerhette.

Most végre világossá vált, hogy a hatáskvantum nem csupán egy fekete test sugárzására szorítkozik, hanem a természetben számos területen szerepet játszik. Einstein a hatáskvantumot kiszabadította a fekete test fogságából és a fizika széles mezejére vitte ki.

Meglepően PLANCK, akit annyira lenyűgözött Einstein relativitáselmélete, a fénykvantum-hipotézissel szemben évekig szkeptikus maradt. „A hatáskvantum jelentőségét nem a légüres térben keresem ", írta Planck 1907. július 6-án EINSTEINnek, "hanem az abszorbció és emisszió helyein és feltételezem, hogy a jelenségeket vákuumban Maxwell egyenletei pontosan írják le."

EINSTEIN legendás független gondolkodásával és intellektuális akaratosságával nem tartotta az elektromágneses fényelméletet és a mechanikát tiszteletreméltó építményeknek, amelyekhez "olyan konzervatívan, amint csak lehetséges" szabad közelednie. A Maxwell -féle elektrodinamikai egyenleteket csak az időbeni és térbeli középértékekre tartotta érvényesnek. Anyag esetében, például a rugalmasságelméletnél, meg lehetne elégedni a folytonosság-szemlélettel és csak a finomabb hatásokra kellene a szemcsés szerkezetet figyelembe venni. Einstein szerint az elektrodinamikában is így van: Az optikai interferenciákra a Maxwell-egyenletek érvényesek, de a „fény gerjesztését és átalakítását érintő jelenségcsoportoknál", a fény részecske természetét kell figyelembe venni. "Planck nagyon kellemes levelező", mondta EINSTEIN 1908-ban "csak van egy hibája:  idegen gondolatmeneteket nehezen tud követni. Így érthető, hogy legutóbbi sugárzás-munkámra meglehetősen fonák ellenvetéseket tesz. Másrészt kritikámra semmit sem mondott. Így remélem, hogy elolvasta és elismerte. Ez a kvantumkérdés annyira rendkívül fontos és nehéz, hogy mindenkinek ezzel kéne törődni."

 

22

A Német Fizikai Társaság híres ülésének jegyzőkönyve 1900. december 14-én. Ekkor mutatta be Planck először kvantumtézisét.

 

22

Einstein egyébként rettenetesen törte magát. Szemléletei újra és újra föltárták - számunkra ma meggyőzően - a fény kettős természetét, mint hullám és részecske. E mellett kézzelfogható fizikai következtetéseket vezetett le, amelyek kísérletileg igazolhatók voltak. Ezekhez tartozott már első munkája is 1905-ben a fotoeffektusról, (elektronok kiválására fémfelületekről, a beeső rövidhullámú fény hatására) és a fajhőelmélet 1907-ben. Planck-tól, aki az első lépéseket megtette a kvantumelmélet felé, - alapvetően konzervatív hozzáállása miatt – új impulzusok alig jöttek. A következő években, ahol csak haladás volt látható - közvetlenül vagy közvetve – mindig Einsteintől indult el.

Einstein hírneve, amit a speciális relativitáselmélettel magának kivívott, most néhány kollégáját arra ösztönözte, hogy komolyan foglalkozzanak a kvantumproblémával. Ma a relativitás- és a kvantumelméletet, mint elválasztott tapasztalati területek értelmezéseit látjuk: a speciális relativitáselmélet a fénysebesség „c” végességén alapszik, míg a kvantumelmélet a természeti állandó „h nem egyenlő 0” konzekvenciájának tűnik. Ha a XX. század két legfontosabb fizikai elmélete logikailag nem is függ össze, történelmi fejlődése szorosan összefonódik. (A kvantumösszefonódás, a neutrínók, a bránkozmológia szaporodó jelei paradigmaváltásra utalnak 2016-ban; Einstein „azonnali hatás”-tilalma megdől, a tudomány végképp egy absztrakt, abszurd és méregdrága játékká válik, RS.)

22

Azokhoz a fiatal fizikusokhoz, akik Einstein sugallatára a kvantumproblémával kezdtek el foglalkozni, a Sommerfeld-tanítvány, PETER DEBYE is tartozott. Salzburgban Einstein többször utalt arra, hogy Planck sugárzás képletét két alapegyenletből vezette le, amelyek egymásnak ellentmondanak. Mégis a képlet nyilvánvalóan helyes volt. 1910. márciusában DEBYE egy másik levezetést talált, amelynek még az az előnye is megvolt, hogy rövid és áttekinthető volt.

Ez Arnold Sommerfeldet kényszerlépésre késztette. Felelősséget érzett minden munkatársa iránt. Ám a kvantumkérdéssel nem volt tisztában. Eddig Planck-kal tartott és a föltűnően merész értelmezéseket ellenezte. Ésszerű volt még ez az álláspont?

Intézetében csodálkozva nyugtázták, hogy Sommerfeldnek egyszeriben pihenésre volt szüksége és elutazott Svájcba. "Az ő pihenésről való fogalma az volt,” jegyezte meg a SOMMERFELD-tanítvány PAUL S. EPSTEIN, "hogy egész nap EINSTEINnel fizikáról vitatkoztak". Einstein egy levélben arról számolt be, hogy SOMMERFELD egy egész hetet töltött nála, hogy a fénykérdésről és a relativitásról tárgyaljon. „Jelenléte számomra igazi ünnep volt. Nézeteimhez a legmesszemenőbbekig csatlakozott."

23

SOMMERFELDdel egy olyan embert győzött meg a kvantumelméletről, akit ma a vélemény-kutatásban "multiplikátornak" neveznénk. Ellentétben Planck-kal, Sommerfeld tanítványok sokaságával vette körül magát, akikkel állandóan gondolatot cserélt és akiket lenyűgözött. Így 1911 elejétől Münchenben is egy csoport fiatal fizikus azon fáradozott, hogy a kvantumproblémát megoldja.

EINSTEIN még SOMMERFELD előtt egy másik fontos személyiséget nyert meg a kvantumprobléma megoldására, aki szintén korlátlanul és tekintélyelvűen egy nagy intézményt uralt: WALTHER NERNST fizikust. Nernst szakterülete a kémiai termodinamika volt. Ő állította föl 1906-ban a termodinamika harmadik főtételét és ebből azt a következtetést vezette le, hogy minden anyag fajhője abszolút nulla hőfok közelében egy állandó érték felé törekszik. Így Nernst már mély hőfokokon végzett fajhő-méréseket, amikor Einstein fajhőelméletére fölfigyelt.

23

1910 márciusában, a szemeszter végén Nernst méréseredményeivel Zürichbe sietett Einsteinhez. A két férfi kifejezetten derűlátó volt és nagyon örültek a vizsgálati eredményeknek. EINSTEIN egy levelében megállapította: "A kvantumelmélet világos számomra. Előrejelzéseimet a fajhő-mérések úgy tűnik, fényesen megerősítik."

A hősugárzás mellett egy másik terület kísérleti eredményeivel is rendelkeztek, amely most a kvantumelmélettel és csakis ezzel volt magyarázható. A kvantumelmélet immár, SOMMERPELD kifejezésével, "két alappilléren nyugodott" és Einstein megállapította, hogy Nernst a problémát "elméleti árnyékából" kiszabadította.

 

23

Arnold Sommerfeld egy előadó teremben, a Bohr-Sommerfeld-atommodell előadásánál, 1916 táján. Sommerfeld kitűnő egyetemi tanár volt, aki fizikusok nemzedékeit képezte ki.

 

23

Albert Einstein

 

24

  1. október 15-én Einstein fölmondta állását a berni szabadalmi hivatalnál és docens lett a zürichi egyetemen. Most végre a tudomány lehetett a hivatása. Július 28-án világra jött második fia, EDUARD; első fia HANS ALBERT időközben hat éves lett. Jövedelmük Zürichben is szerény maradt és Einstein feleségével, MILEVÁval így viccelt: "Relativitáselméletemmel a tér minden pontján egy órát helyezek el; de a lakásomban nehezemre esik egyet is fölállítani." (Felesége ott is hagyta! RS)

1910 folyamán a beavatottaknak világossá vált: Einstein nemcsak a speciális relativitáselmélettel talált telibe, hanem – eredetileg túl radikálisnak számító - kvantumelméleti fölfogásai is meglepően sikeresek voltak. "Heurisztikus elvének" igazságtartalma óriási kellett, hogy legyen.

1910 júniusában Walther Nernst előkészületek tett egy "nemzetközi kvantumkonferencia" megtartására, ahol a vezető szaktársaknak alkalom nyílik a tudomány alapjait újragondolni. Nernst akarata szerint, a fizika fejlődése útján egy mérföldkő letételére kell, hogy sor kerüljön. Ez teljes egészében meg is történt. A megelőző viták során a brüsszeli gyűléskor, amely mint az első Solvay-konferencia került be a történelembe, hivatalos és nem hivatalos kongresszusi jelentések hatására számos, eddig kívülálló kollégák is fölismerték, hogy egy tudományos forradalom középpontjában álltak és ebben Albert Einstein döntő szerepet játszott.

A kvantumkoncepció fogalma túllépte a német nyelv határait. Franciaországban a fiatal fizikus Leon Brillouin és Louis de Broglie; Angliában William Nicholson és Niels Bohr volt lenyűgözve. Niels Bohr koppenhágai doktorálása után ösztöndíjjal Cambridge-be és Manchester-be ment. A brüsszeli konferenciáról Rutherford-tól kapott egy élő beszámolót.

Az angol természettudomány hagyománya termékeny talaj volt a kvantumelmélet számára. Itt már régóta, előbb, mint Németországban, az atomszerkezet problémája az érdeklődés középpontjában állt. Ekkor Bohr volt, aki 1913 februárjában és márciusában kvantumelméleti atommodelljével áttörést ért el.

Mindez Einsteint hozta mozgásba. Jacob Burckhardt mondta róla: "A nagy ember olyan, aki nélkül a világ nem tűnne teljesnek. Bizonyos nagy teljesítmények csakis ő által, az ő idejében és környezetében voltak lehetségesek, egyébként nem voltak elképzelhetők. Ő az okok-okozatok nagy főáramával együtt úszik." A kvantumelmélet történetét, vagyis a modern fizika fejlődésének legfontosabb szakaszait, EINSTEIN nélkül nem tudjuk elképzelni.

1912-ben Einstein tekintélye egyenesen az egekig nőtt. Arnold Sommerfeld Einsteinhez írt levelében kifejezte, hogy a kvantum-rejtvény megoldását tőle várja. EINSTEIN azonban egy új probléma felé fordult: a speciális relativitáselmélet kiterjesztéséhez. "Írásom Einstein-nek hiábavaló volt. " SOMMERFELD sajnálkozva számolt be DAVID HILBERTnek: "Einstein láthatóan annyira mélyen el van merülve a gravitációban, hogy semmi mást nem hall meg."

Azonban további három évre volt szüksége, hogy az új elméletét teljesen átgondolja, hogy azt majd mint általános relativitáselméletet emeljen be a történelembe.

 

24

Niels Bohr és Max Planck: a kvantumelmélet két úttörője. “A színképvonalak elmélete minden időkben Bohr nevét fogja viselni”, ez áll Sommerfeld  “Atomfelépítés és színképvonalak” című könyvében, - ”de egy másik név, Planck neve is mindig hozzá kötődik.”

 

25

Einstein kézirata (1911. január 2.) a megjegyzéssel egy "alapvető nehézségről" a kvantumelméletben.

 

26

Az első Laue-diagram és Einstein levlapja, 1912. jún.12-én. Laue lelkesülten küldött fotókat kollégáinak a fölfedezéséről. Einstein szívből gratulált: “Az Ön kísérlete a legszebbek közé tartozik, amit a fizika nyújtott.”

 

VÉGE III

 

 

  1. FEJEZET

 

A Laue-diagram

A röntgeninterferencia fölfedezése

 

27

A nagy, Wilhelm Conrad Röntgen által vezetett Fizikai Intézet mellett a müncheni egyetemen ott volt az Elméleti Fizikai Intézet. Az 1906 óţa kinevezett ARNOLD SOMMERFELD itt gyűjtötte maga köré lelkes tanítványait. Az intézethez egy kis kísérleti osztály is tartozott, ahol WALTHER FRIEDRICH mint asszisztens dolgozott. FRIEDRICH a röntgenféksugárzás intenzitásfüggőségét vizsgálta a sugárzás irányából. A téma úgy RÖNTGENt, mint SOMMERFELDet érdekelte és a két professzor gyakran vitatkozott erről egymással.

SOMMERFELD tanítványainak körébe a fiatal PETER PAUL EWALD is tartozott, aki szinte véletlenül tévedt be SOMMERFELD előadására: "Az eredmény az volt, hogy annyira le voltam nyűgözve ... ettől kezdve az elméleti fizika ezen látványos matematikai gondolkodásának és a fizikai történések csodálatos harmóniájának a rabja lettem." 1910 közepén megkezdett disszertációja témája, "Az elektronrácsok diszperziója és kettős törése" volt. Munkája leírásakor 1912 januárjában EWALDnak néhány eredmény olyan furcsának tűnt, hogy egy kritikus megvitatást keresett. Senki sem volt erre alkalmasabb, mint az intézetben dolgozó MAX LAUE privátdocens, aki optikai problémákra szakosodott.

Laue kész volt a beszélgetésre és EWALDot meghívta házába vacsorára. Az intézetből az Angol Kerten sétáltak keresztül. Először EWALD tájékoztatta nyolc évvel idősebb kollégáját a témáról és még az egyetem termeiben, a nagy Wandelhalle-ban voltak, amikor EWALD kimondta a LAUE számára döntő szót: rács. Az elektromágneses hullámok által áthatolt anyagnak (Ewald elképzelése szerint) egy térrács szerkezetével kellene rendelkeznie.

Laue nemrég azelőtt vonal- és keresztrácsokon való elhajlások elméletével foglalkozott. Valószínűleg akkor LAUE fejében villámszerűen egy asszociáció villant föl.

Ötven évvel később Ewald leírta erről emlékeit. A történelmi távolság 1912 januárjához annyira megnőtt, hogy EWALD önmagáról harmadik személyben beszélt: "Miután a Ludwig utcát keresztezték és mikor Ewald elkezdte vázolni a kérdésföltevést, meglepetésére Laue-nak a problémáról fogalma sem volt. Ewald kifejtette, hogy

27

ő - ellentétben a szokásos diszperziós elmélettel - azt tételezte föl, hogy az optikai rezonátorok rácsformában rendezettek. LAUE a feltételezés okát firtatta. Ewald azt válaszolta, a kristályokban általában egy belső szabályosságot föltételeznek. Úgy tűnt, LAUE-nak ez új volt. "

"Közben megérkeztünk az Angol Kertbe", számolt be tovább EWALD. "Laue azt kérdezte, mi a rezonátorok közötti távolság? Ewald azt válaszolta, hogy nagyon kicsi a látható fény hullámhosszához képest, talán 1/500 vagy 1/1000, de a pontos érték nem adható meg, a szerkezet elméleti ‘molécules intégrantes’ vagy a részecske ismeretlen jellege miatt. Amúgy a pontos távolság a probléma számára lényegtelen, elég tudni, hogy a hullámhossz egy töredéke. A további úton Ewald feladata kezelését magyarázta, de észrevette, hogy LAUE nem igazán figyel rá. LAUE ragaszkodott ahhoz, hogy a rezonátorok közötti távolságot megtudják és amikor ismét ugyanazt a választ kapta, megkérdezte: ‘Mi történne, ha a kristályon keresztül lényegesen rövidebb hullámokat küldenénk?’ “ Eddig Ewald beszámolója.

Míg Ewald disszertációja befejezésén dolgozott és készült a szóbeli vizsgára, Laue-t nem hagyta a probléma nyugodni: Mi történik, ha röntgensugarak hatolnak át a kristályon? Ha valóban igaz, hogy a röntgensugarak rövid hullámhosszú elektromágneses hullámokkal - tehát a fénnyel - rokonok, ha a kristályok szabályos rendbe rakott építőelemekből állnak, akkor föltétlen egy interferencia várható. Egy kristály a röntgensugaraknak ugyanaz kell, hogy legyen, mint egy diffrakciós rács a fénynek. Immár száz éve, hogy JOSEPH VON FRAUNHOFER, a gyakorlati és elméleti optika pionírja interferencia jelenségeket figyelt meg. Egy diffrakciós rács mögött világos és sötét jellegzetesen váltja egymást: fény a fényre sötétet eredményez, míg másik irányban intenzitáserősödés lép föl.

"Ha a szív tele, kicsordul a szájon": LAU

Szólj hozzá!

EVOLÚCIÓS SZOCIÁLÖKONÓMIA

2017. február 15. 09:25 - RózsaSá

  1. EVOLÚCIÓS SZOCIÁLÖKONÓMIA

Föltalálni egy „öko-kapitalista” fejlődési utat

11 társadalommodell -Társadalmi kiút-koncepciók az ökoválságból-

Adler/Schachtschneider: Green New Deal, Suffizienz oder Ökosozialismus

(Új Zöld Üzlet, elégségesség vagy ökoszocializmus) München, 2010

11 társadalommodell:* Rendszerváltás:1.Uralomkritika 2.Szubszisztencia 3.Ökoszocializmus  4.Radikális értékbírálat 5.Indusztrializmusbírálat *Modernizálás: 6.Ökológiai modernizálás 7.Evolúciós szociálökonómia *Fázisváltás: 8.Reflexív modernizálás 9.(Re)produktivitás 10.Kultúraváltás11.Alternatív szabályozás

 

Összefoglaló

Az ökológiai krízis a fordista szociál-gazdasági fejlődésút alapvető ellentmondásában gyökerezik, melyet eddig nem sikerült legyűrni: a munkatermelékenység állandó növelésének erős hajtóerőit tartalmazza. A vállalkozások sikere és gazdasági növekedése lényegében a munkatényező intenzív kibővített reprodukcióján alapszik. Ezzel szemben a „természet”, termelés és fogyasztás által, extenzíven kerül kihasználásra. Így a gazdasági növekedés a bevetett természeti források állandó növelését igényli. Ez által azok az innovációk kapnak előnyt, melyek a munkatermelékenységet vagy a tömegtermelést, ill. a fogyasztáskeresletet növelik. Mások viszont, melyek a fölhasznált természeti források hatékonyságát emelik, szisztematikusan hátrányba kerülnek. Ez a fordi természetviszony ökológiailag vak és pazarló dinamikája vitte ezt a szociálgazdasági fejlesztésmódot saját határáig.

A posztfordizmusban tehát, kb. az 1970-es évek kezdetétől ugyan a forráshatékonyságot emelték, de nem elegendően, nem a fenyegető ökológiai kockázatoknak megfelelően. Egy állandó, forrásintenzív gazdasági fejlődés még várat magára, különösen globális mértékben. A „forráshatékonyság” és a „környezetkonzisztencia”  a gazdasági érdekek sikere szempontjából továbbra sem kielégítően hatásos mérték.

Az öko-válság csak egy olyan típusú gazdasági fejlesztéssel győzhető le, melynél a növekvő termelés csökkenő forrásfogyasztással jár és az öko-rendszerek reprodukciós képessége a technikai-gazdasági képességek intern szelekciókritériumává válik. Ehhez meg kell változtatni a gazdaságimmanens szabályozást. Ez a modern társadalmakban csak úgy lehetséges, ha az ökológiai források szanálása, megőrzése és bővítése a tőkehasznosítási folyamat belső kritériumává lesz. Ehhez a szabályzás öko-tőkévé kell, hogy váljon. A forráshasználat tőkegazdasági szabályzása kifinomult rendszerben kell, hogy testet öltsön. Ehhez olyan innovációk kellenek, melyek a forráshatékonyság-növelés átlagos társadalmi szintjét elérik, hozamot gazdálkodnak ki és ezeket a hozamokat újra a forráshatékonyság növelésére fektetik be. A technikai-ökonómiai innováció egy ilyen önerősítő szelekcióiránya egyben egy új szociálgazdasági fejlesztésmód lényege. Ehhez azután további elemeket, pl. megfelelő szociális részvételelvet kell koherensen társítani. Ez egy evolúciós folyamat, innovatív aktorok, „pionírok” által működtetve. A tudomány és a politika diskurzusok, reformok, kísérletek útján ezt támogathatják, de nem előre kigondolva és „ide tálalva”

Az evolúciós szociálökonómia (a továbbiakban ESÖ)

/ „Az evolúciós szociálökonómia „ Rainer Land kifejezése, Schumpeter és Kondratyev is használtak hasonló fogalmakat pl. „szocio-ökonómia”, mások „szociál-ökonómiáról”  beszélnek (Kollmorgen 1993). Az ott használt kifejezés az idézett szerzők kutatási érdeklődését tükrözi, a gazdaság és a társadalom összefüggésében./

egy elméleti indítvány, mely elsősorban a gazdaság fejlesztését veszi célba. Főleg J.A. Schumpeter elméletére támaszkodik és ennek Kondratyev általi matematikai modellezésére. Mégis itt ennek a kezdeményezésnek speciális értelmezéséről van szó, mely az öko-válság és a szociálökonómiai fejlesztésmód összefüggését tárgyalja, koncepcionálisan a Kelet-Németország posztszocialista-fordista transzformációját hozzá kapcsolva. Az indítványt főleg a filozófus és szociálökonómus Reiner Land fogalmazta meg és továbbra is képviseli. A marxi reprodukciós elvből kiindulva – tanára, Hans Wagner értelmezése nyomán –

/A politikai ökonómia professzora, Humboldt Universitat Berlin, „abgewickelt” 1992/

 központi témája a „társadalmi fejlesztés” benne mindenek előtt a „szociálökonómiai evolúció” (www.rainer.land.online.de). Ez vezette őt, már az NDK időkben, Peter Ruben ösztönzésére a Schumpeter-féle evolúciós elmélethez.

/Ruben szerint az evolúciós ökonómia szellemi gyökerei Marxnál találhatók, ezek kerülnek fölújításra, Schumpeterre vissza nyúlva, aki viszont Kondratyevre támaszkodik / (?? Végül minden Babilonból ered!RS).

Ő ahhoz a kritikus szociológus-körhöz is tartozott, akik az 1980-as évek végén a „modern szocializmus” koncepcióját kifejlesztették és 1989/90-ben publikálták. Alapideául szolgált a szocializmus immár evolúciós alapú újrafogalmazása, mint a modern egyik fejlesztési módja (Land, 1990, 2010a). Egy ökológiailag vállalható hordozóképes termelési- és életmódba való átmenet, a modern intézmények talaján, képezi ennek a vízilónak a vázát. Ebben a tőkehasznosítás, mint a modernitás megkerülhetetlen, ám szociálisan és ökológiailag alakítható ismertető jegye szerepel. Ezen koncepció ebben tér el a határozottan antikapitalista és szintúgy a szociáldemokrata tervezetektől. Az NDK ill. Kelet-Németország (K-No.) gazdasága és társadalma transzformációja fölötti későbbi diskurzusokból, az ott kifejtett premisszák alapján egy evolúciós társadalomelméletet vezetett le, amely mindig egy szociál-ökológiai elemet is tartalmazott. A szakirodalomban a Schumpeter-re és Kondratyev-re vissza vezethető elméleti kezdeményezés gyakran „evolutorische Ökonomik” ill. „Ökonomie” néven szerepel. Schwarz szerint (1997), ez a XX. századi neoklasszikus ökonómia lezárt fejezetére való reakcióként keletkezett. Egy jobb elméletként értelmezendő, amely evolúciós gazdasági folyamatokat ír le és magyaráz meg. Távoli cél, egy komplex dinamikai rendszer kidolgozása a gazdaságban. Ez többé-kevésbé a biológiai evolúciós elméletre való támaszkodással történik, míg a neoklasszicizmus inkább fizikai elvekre – pl. egyensúlyra – épül. Schumpeter és Kondratyev elméleteit különböző tudományos és think tank-ok fogadják be.

/Joseph Alois Schumpeter (szül 1883 Ausztria, meghalt 1950, USA) kiemelkedő érdeme a fejlődés és a „puszta” növekedés elméleti elválasztása. A fejlődést új, innovatív vállalkozások általi produktív elemek kombinációjára vezette vissza és az ezt követő teherbíró, a pénzkapitalisták és a piac általi megoldások szelekciójára, tehát a mutációra és szelekcióra. /

/Nikolaj Dimitrijevics Kondratyev (szül. 1982 Oroszo. – 8 év politikai fogság után polgári tervezésmódszerek propagálásáért kivégezték) aki Schumpeter munkáit ismerte, szintén konjunktúra- és dinamikus elméletek megfogalmazásával foglalkozott. Gazdasági elemek változásainak folyamatain és ezek kölcsönhatásain dolgozott. Matematikai-statisztikai módszerekkel fölfedezte a „konjunktúra hosszú hullámát” és kimutatta, hogy a szociálökonómiai szervezet önrezgései szinuszgörbe formáját veszik föl. Schumpeter Kondratyev elmélete alapján az ipari forradalmak hosszú hullámú elméletét állította föl, mely a kreatív vállalkozások bázis-innovációinak tovább fejlesztését jelenti. Jay W. Forrester – a Kondratyev-elmélet ismeret nélkül – még egyszer fölfedezte a hosszú hullámot. Az ő modellezésén alapultak Meadows „növekedés határai” híres szcenáriói (Gebicke 1997)/

Wallerstein, Braudel, Mandel ahhoz az eminens szociológus körhöz tartozik, akik hivatkoznak a hosszú hullámú elméletre (Pohlmann 1996). Másrészt filozófusok, mint pl. Vittorio Hösle (Ruben 1993) is ilyen ciklusokban gondolkodnak. Némelyek a Schumpeter-féle gazdaságfejlődés-elméletet a francia regulációs iskolával (pl. Land, Kollmorgen) kötik össze. A fenntartható fejlődés diskurzusában, valamint az ipari államok szociál-ökológiai transzformációiban és a posztfordista fordulat perspektíváiban Schumpeter/Kondratyev elmélete jelentős szerepet játszik. Ez többek között a vállalkozók innovációinak szerepére vonatkozik, vagy a különböző területek bázisinformációira, mint egy új fejlődésút kiindulási pontjára. Visszatérve az ESÖ speciális játékmódjára, melynek Rainer Land sajátságos profilt adott, a fölismerési érdeklődés arra a problémára irányul, a posztfordista fordulatban mennyiben nyílnak meg esélyek, a modern kapitalista társadalmakba teherbíró ökologikus és szociológiailag beágyazott fejlődés számára. Ez főképp K-No. vonatkozásában és K-No. kutatási keretein belül kerül vizsgálatra, amely nagy mértékben Rainer Land koncepciója szerint történik. A fejlődés értelmezése evolúciós. Ez annyit tesz, hogy a fejlődés nem-teologikus; mint endogén és immanens önváltozás fogható föl, mint egy nyílt folyamat, melynek iránya sok egyes innováció „szelektív rekombinációja” (~) által jön létre, nem mint szándékolt eredmény, hanem sokak cselekvésének eredményeképp (Land 2010a). Egy társadalom haladó önváltozása attól függ, mely gazdasági, szociális, kulturális, stb. innovációkat gazdagítanak vagy elvetnek. Az ESÖ-koncepció különböző elméleti források impulzusait dolgozza föl. Ezek:

*A tőke és körforgása reprodukciós típusai Marx elmélete szerint, melyben Land a hagyományos marxi kritikus elmélet elemeit (elidegenedés, dologiasodás, stb.) elutasítja, mivel ezek a modern társadalmasítás elkerülhetetlen kísérőjelenségeit panaszolja föl (Land 1993 2010a), mondván, ezek sem jók, sem rosszak, de alakíthatók.

/Rubenhez hasonlóan (1993,1998), aki a marxi elidegenedés átvételét a marxizmus legvégzetesebb alapföltételének tartja, mert a társadalom és a közösség összetévesztésén alapul és végeredményben a „szocialitás gazdasági fejlődésének romantikus denunciálásához vezet” (1993).

*Schumpeter/Kondratyev gazdasági fejlődéselmélete, amelyben, mindenek előtt az innovációk, ezek mértékadó aktoraik, a vállalkozások és a hitelek kapnak elsődleges szerepet, valamint a gazdasági fejlődés különböző hullámhosszú ciklusai.

*Alapvető evolúciós és modernelméleti premisszák, mint pl. a szubrendszer „gazdaság” szükséges önreferencia tézise, a Luhmann-féle rendszerelmélethez kapcsolva.

*Útváltás-keresés a posztfordista fordulatban és a regulációs elméleti indítványokra utaló analitikus fogalomság („regulációs mód”, „akkumulációs rendszer”, stb.), szintúgy az új, mint nem előre jelezhető „talált tárgy”. (Ami nem a józan eszed!RS)

*Ezenkívül Land-ra evolúció-teoretikusok (pl. Dawkins 2002) is hatnak, Darwin hagyományát követve.

Ez a koncepció főleg a szociáltudományos kutatás területein kerül befogadásra (K-No., transzformáció-kutatás), továbbá a politika és az igazgatás jövő és alapkérdései iránt tudományosan és koncepcionálisan érdeklődő személyeknél, főleg K-No. baloldali reform-vitaköreiben.

8.1 FORRÁSINTENZÍV POSZTFORDISTA GAZDASÁGMÓD

A fordizmus ökológiai válsága

A jelenlegi ökoválság okai lényegében a gazdasági fejlődés fordista modelljének egy ellentmondására vezethető vissza: az intenzíven kiterjesztett reprodukciótípus, a termelési tényező emberi munka tekintetében, domináns volt. A gazdasági növekedés, tehát főleg a munkatermelékenység növelésein alapult és nem elsősorban a munkatömeg kiterjesztésén. Ezzel szemben a „természet” tényező extenzív reprodukciója volt túlsúlyban. Tehát a gazdasági növekedés a bevetett természeti források – különösképpen a fosszilis energiahordozók – növelésein alapult és csak csekély mértékben a forráshatékonyság emelésén. A fordizmus (~) ezen ellentmondása saját szabályzórendszere egy szükséges következménye.

/Land a fordizmust más néven „részvételi kapitalizmusnak” is nevezi (2009a). Ezen gazdasági fejlődésrendszer lényege 3 elem kombinációja: fordista tömeggyártás (és ezzel economy of scale), termelékenység-irányult bérpolitika, és a komparatív előnyök világpiac-rendszere (uo.)/

Ez a termelékenység, a bér, a tömegtermelés, a tömegfogyasztás szisztematikus visszacsatolását tartalmazza. A termelékenység növelése bérnöveléshez vezet, ez a fogyasztás-kereslet kibővítéséhez, így a gazdaságnak megfelelően nagy sorozatoknál csökken a darabköltség, emelkedik a munkatermelékenység. A produktivitás növelése tehát a tömegtermelés bővítésén keresztül a következő termelékenység-növelés feltételét teremti meg. Termelékenység és bérfejlesztés tehát kölcsönösen erősítik egymást, pozitívan vannak visszacsatolva.

/Ehhez és a további tipikus fordisztikus visszacsatolásokat vö. Land- Busch 2009b/.

A munkatermelékenység növelése mögött bizonyos módon a munkatermelékenység és a bérnövekedés pozitív visszacsatolásának „hajtóereje” rejtezik (produktivitás-orientált bérfejlesztés), továbbá ugyanúgy, a bérfejlesztés és a fogyasztáskeresleten át való tömeggyártás motorja is. A forráshatékonyság növeléséhez azonban hasonló tolóerő nem létezik, a természetfogyasztás csupán egyike a költség tényezőinek.

Ez az „egyenlőtlenség” szelektíven és strukturálisan hat vissza az innovációkra és az innovációs történésekre. Azok az innovációk, melyek az economy of scale (skálahatások) útján emelik a termelékenységet, ilyen feltételek mellett előnyben részesülnek. A termékek, eljárások, termelő eszközök és fogyasztási cikkek minőségi változása alapján nő a termelékenység. (Lásd öngyilkos termékek!RS). Egy kiválasztódás, átalakulás indul meg, egy irányított előre haladó fejlődés: az aktorok akaratától függetlenül, azok az innovációk részesülnek szisztematikusan „előnyben”, melyek ennek a visszacsatolási mechanizmusnak felelnek meg, tehát növelik a termelékenységet vagy bővítik a fogyasztáskeresletet. Más – pl. a forráshatékonyságra fókuszált – innovációk ennek a szelektív mechanizmusnak kevésbé felelnek meg, ezek aztán kevesebbszer rúgnak labdába.

Egyenértékű pozitív visszacsatolás olyan innovációk számára, melyek forráshatékonysága a természetfogyasztás tekintetében növekszik, a fordisztikus regulációs összefüggésben nincs (Land/Busch 2009b). A forrásmegtakarító innovációk a költségeket ugyan csökkentik és ezzel javítják a tőkehasznosítást, de a következő forrástakarékos innovációknak kedvező feltételeket és kényszereket nem teremtenek. Nem keletkezik pozitív visszacsatolás, vagyis egy önmagát erősítő folyamat. Ilyen innovációk ezért gyönge lapokkal játszanak, ha más, a fordista sémába illő befektetés-döntésekkel (pl. termelékenység növelőkkel) kerülnek versenybe. A fordista szabályzómód ezzel azért vált ökológiailag vakká, mert nem volt egy gazdasági mechanizmus beépítve, mely a forráshatékonyságot folyamatosan a gazdasági növekedés mértékével növeli. A tömegtermelés és –fogyasztás ezzel óhatatlanul ökológiai teherbíró határaiba ütközött (Land/Busch 2009b). Ezzel a fordizmus speciális forrása, amely a termelés szériagyártásában gazdasági előnyt nyújtott, elavulttá vált. Emelkedő munkatermelékenységgel és GDP-vel, a forrásterhelés nő. Az ökológiai „vakság” lényegében ennek a fölhalmozó- és regulációs típusnak a gátjává lett és válságba vitte (lásd csökkenő növekedésráták, stagnáló bérek, növekvő küszöbmunkanélküliség).

Forráshatékonyság:  elégtelen lépések

A posztfordista fejlődésben, az 1970-es évek óta, az ökológiai határok politikailag (környezetmozgalmak, -törvénykezés) és árban érezhetőkké váltak. A véges források teherbíró-képesség határai minél jobban közelednek, annál drágább lesz a termelés (magasabb föltárási költségek, szűkösség és az ez általi spekulációk, stb.). Ennek megfelelően nő a gazdasági rendszer ökológiai terhelés iránti „szenzibilitása”. Számszakilag (Land/Busch 2009b) Németország (No.) a századforduló után a természeti forrásokra vonatkoztatott, túlnyomórészt intenzíven bővített reprodukció-típusba való átmenetet már elérte. Vagyis a forráshatékonyság emelése – a GDP/forrás-ban mérve – a GDP és a termelékenység növekedést meghaladta. Ám a gazdasági fejlődés stabil váltása, egy forrásintenzív típusra, még várat magára. A „forráshatékonyság” az innovációk számára még nem kellően hatékony gazdaságimmanens szelekció-kritérium, a megfelelő visszacsatolási és önerősítő hatásokkal.

Ehhez hozzá jön, hogy nem bizonyos, hogy az emelkedő növekedésráták az intenzív komponens dominanciájánál és a csökkenő fogyasztásnál is így maradnak. Sok forrásnál a teherhatárt már rég elértük, amelynél a mai emisszió- és fogyasztásszint abszolút csökkentése kötelező volna. A világnépesség növekedése és a fölzárkózó iparosítás és modernizálás miatt a világ nagy részein a fejlett országok, mint No. forráshatékonyságát évi 5-10%-kal kellene, hogy emelje. Ez valójában azonban, a legnagyobb globális fenyegetésnél, a CO2-emissziónál, No.-ban csupán 2%, amely még a kitűzött gazdasági növelés alatt is van. Összességében az 1970-es évektől a tömegtermelés pozitív skálahatásait a növekvő munkatermelékenység a csökkenő forráshatékonyság negatív skálahatásai fölemésztik, per saldo gazdaságilag valószínűleg az összhatás stagnációját állapíthatjuk meg (Land, 2009, 64. o.). Tehát a hatékonyság-emelés mértéke, egy forrásintenzív típusú gazdasági fejlődésre való váltáshoz, nem elegendő. A fejlett nyugati ipari országok egy keresési és átmeneti folyamatban vannak.

A mértékadó aktorok nem reagáltak a válság okaira. El akarták kerülni a természetviszonyok átfordítását, helyette az ipari társadalom ökológiai átépítését akarták. Hogy az össztőke rosszabbodó hasznosítási feltételeit kiegyenlítsék, más utakat választottak, mindenekelőtt újraelosztásokat, a következők terhére:

*a népesség terhére, amelyben a részesülési elv, tehát a termékorientált bérpolitika és a szociális állam leépítését és ezzel a társadalom szegregációjának fokozását követték; (!!!)

*a konkurencia terhére, a telephely-verseny és a „versenyállam” által, amivel a fordisztikus világkereskedelmi rendszer komparatív előnyökre tett szert és az ezzel összefüggő pénzügyi világrendszer (többek között a Bretton-Woods-modell) szétzúzására került sor;

*a köz terhére, a sikeres pénzpiaci aktorok előnyére, egy „monetáris növekedési fikciójú pénzpiac-kapitalizmus” által, mely természetesen csak időlegesen volt fenntartható (Land/Busch 2009b).

A fordista szociálgazdasági fejlődéstípus krízise idején, mely a természeti források használata teherbíró képesség határától függ, a cselekvési hatalommal rendelkező aktorok ilyen „téves reakciói és stratégiái” (Land/Busch 2009b) ezen határokra való hatásukkal inkább a gazdasági fejlődés erózióját okozták.

A fordizmus széthullásának legsúlyosabb tünete a ciklusról-ciklusra növekvő munkanélküliségi küszöb. A racionalizálás és szerkezetváltás által fölszabadult munkaerők sem új foglalkoztatási területeken, sem a termelés kibővítése révén nem abszorbálhatók. Ezzel a munka és élet közötti fordista koherenciák (~) fölbomlanak. A növekvő termelékenységben való részesülési elv helyébe az öröklődési rendszernek megfelelő helyzetek, melyeknek öröklő és átviteli jövedelme szisztematikusan a produktivitáshoz van kötve, a puszta egzisztencia biztosítás és szociális gondoskodás lép.

Egy „koevolúciós részesüléskapitalizmus” helyre állítása azonban az ipari társadalom ökológiai átépítését teszi szükségessé, hogy a világtársadalom reprodukciója biztosítva legyen.

8.2 SZOCIÁLIS ÖKO-KAPITALIZMUS – EGY LEHETSÉGES ÚJ FEJLŐDÉSÚT

Ezen koncepció problémadiagnózisából és alapfeltételezéseiből kiindulva, először néhány alapvető kezdeményezési pont adódik, melynek alapján meg lehetne az ökológiai kérdést oldani: ez csak egy új szociál-gazdasági modell keretein belül lehetséges, amely az ökológiai kérdéshez modern módon közelít, tehát lényegében gazdaságimmanensen; tőkehasznosítás, technológiai ill. intézményes innovációk útján. Ez kizárja a direkt tervezést, államosítást, adminisztratív irányítást, mint megoldásokat.

/Központilag tervezett gazdaságok bázisinnovációkat, egyes technológiai csúcsteljesítményeket ugyan fölmutathatnak, de gazdasági hatásuk csak sokszoros innováció-javítások árán érhető el a népgazdaságokban. Ez vállalkozási döntésszabadságot és piaci árképzést feltételez, ami ezekben a gazdaságokban nem adott (Land, o.J. ohne Jahr, év nélkül)/

A megtalálandó gazdasági szabályzás egy hozzá illő részesedési formát föltételez, melyet a gazdasági rendszer és az egyének életvilága közvetít, a mai posztfordista személyi fejlődés igényeinek megfelelően. Hogy ez a fejlődésút részleteiben hogyan fog kinézni, az evolutíve nyitott, tudományosan nem prognosztizálható.

Tőkehasznosítás nélkül nincs modernitás

A fordizmus ökológiailag szétzúzó dinamika alternatívája, Land szerint, csak a modern viszonyokon belül gondolható el. Ez számára egy tőkehasznosítás-ökonómiát jelent, mely szociálisan és ökológiailag alakítható. A modern társadalmak társadalmi szerkezetei egy evolúció által létrehozott összefüggés momentumai. Egy állandóan ható, önálló „evolúciós gépezet” keletkezett, különösen a tőkehasznosítási ökonómia és az érték önértékesítése által (Land 2010a). Ez biztosítja azt a „túltermelést”, ami az evolválódó rendszer stabilitásához szükséges. Mert az evolúció a találmányokon alapszik, melyek közül csak kevés lesz sikeres innováció. Ezért ezek – ha a rendszernek társadalmilag fejlődnie kell – a rendszer termelékenységét úgy kell, hogy javítsák, hogy az többet jövedelmezzen, mint az önmagára és a sikertelen, be nem futott innovációkra való ráfordítás. (Nincs több találmány, ami most jön, az fölösleges vagy káros!RS)

A tőkehasznosítás ökonómiája pontosan ezt teszi. Egy állandó innovációs nyomást hoz létre, és csak azokat az innovációkat választja ki, melyek költségein fölüli hasznot hoznak. Ezért tudott csak bizonyos történelmi feltételeknél más termelési módokkal szemben érvényesülni.

 

/Ilyen „költségfedezet” a „permanens szelektív önváltoztatásra (Land 2010a) nem szükségképpen gazdasági növekedéshez kötött, inkább a GDP minőségi változásaihoz, a világnépesség szaporodásánál azonban növekményhez./

 

A tőkehasznosítás, jövedelmezőség a gazdasági fejlődés csak egy általános, formális értelemben vett irányadó, innováció-szelektáló kritériuma. Hogy ez a formális szelekció-kritérium a gazdasági fejlődés mely konkrét szocio-ökonómiai irányához vezet, azt a mindenkori társadalmi kontextus határozza meg. Így egy egalitárius társadalomban más fejlődési irányok „rentábilisak”, mint egy osztálytársadalomban (Land 2010a).

Ezért a „modernitás gépezete” (Land 2010a) és szerkezetei, amelyekkel találmányokat hoz létre, innovációkat generál, terjeszt, rekombinál és szelektál, szociálisan és ökológiailag különböző szelekcióirány-módozatokat követhet. A tőkehasznosítás a szociális egyenlőtlenséget növelheti, vagy képes a „gazdasági fejlődés egy ökológiai és szociálisan progresszív szakaszához” vezetni (Land 2010a). Hogy a kettő között milyen irány vagy „vegyes viszony jön létre, az aktorok harcai, a szociális szerkezet változása, a demokratikus folyamat és a kultúra szabja meg. „Anti-kapitalizmusra”, a tőkehasznosítás fölszámolására, tehát nincs szükség. Ez a jelenlegi öko-válság leküzdésében inkább kontraproduktív lenne. Ezt a sem jó, sem rossz evolúciós gépezetet abszurdnak és ambivalensnek mondani értelmetlen.

 

/A kapitalizmus és a szocializmus a gazdasági fejlődés két módja és nem két rendszere (Land-interjú, 2010.04.01., Chorin)./

 

Elméletileg tehát ezzel indokolják, hogy egy öko-kapitalista fejlődésút egyáltalán lehetséges volna. Ezen felül a posztfordizmus elemzéséből speciális elvárások születnek a koncepció felé. Tartalmaznia kellene a természettel való gazdasági bánásmód új paradigmáját, hogy a fordi ciklus központi fejlődéshatárát meghaladja – vagyis a forráshatékonyság lemaradását a termelékenység fejlődésétől megszüntesse. Továbbá egy eddig még föl nem tárt innovációs terület forrását is be kellene kapcsolnia, a fordista ökonómia „nagy széria” módszeréhez hasonlóan. Az öko-hatékonyság modernizálás-lendítéssel új növekedés és a tőke számára új fölhalmozási lehetőség lenne lehetséges, továbbá az összefüggés (részesülés) illő konzisztencia dinamikája keletkezne, a gazdasági és életmód között, mely egyben szociális stabilitást is biztosítana.

 

Öko-tőkehasznosítás: ipari természethasználat

A szerkezetváltozás a gazdaság módját döntően határozza meg. A fejlődés és a növekedés egy új párosítása szükségeltetik, melynél a növekvő termelés csökkenő forrásfogyasztással jár együtt és egy környezet-konzisztens ipar keletkezik. (Már volt: a 80-as években kikényszerítettünk egy szanáló iparágat (Entsorgungsindustrie), mely a maga részéről tovább terhel.RS). A természeti források használati hatékonysága gyorsabban kell, hogy emelkedjen, mint a globális termelés, ill. a munka termelékenysége (Land 2009b). (Maga mindent kétszer mond? RS)

A technika és a gazdasági szabályzás forradalmáról van szó, (hűha!) mely a termelő és a természeti körfolyamatok között egy újfajta fizikai és gazdasági kötést tesz lehetővé: Az ökorendszerek reproduktivitása a technikai és gazdasági innovációk intern szelekció-kritériumává lesz, a produktivitást és a fölhalmozást illetőleg. A termelési körfolyamatokat reproduktív kell a természeti körfolyamatokra rákötni. Ehhez új anyagok, energiarendszerek, körfolyamat gazdaság szükséges. A reproduktív anyag- és energiagazdaságok ipari ágazatai a fordista ágakat (pl. az autóiparban), mint az innováció motorjait, le kell, hogy váltsák.

A természettel való új anyagi bánásmód, a megfelelő technológiai típus kialakítása, egy gazdaságimmanens szabályzás állandó reprodukálható eredménye kell, hogy legyen. Ezért ennek a pénz nyelvén kell bekövetkeznie, a tőkehasznosítás kategóriáin át. Mert az ökológiai források használatának költségei és a gazdasági teljesítmények, ill. az ökológiai körfolyamatok reprodukciós befektetései között, csak így hozható egy kényszerű ökológiai összefüggés létre. A bérmunkához és a tőke különböző forgásához hasonlóan egy „öko-tőkét” kell képezni és az ökológiai források gazdasági körfolyamatát  kell elindítani, melynél az értékesítési folyamatok (értékképzés és –körforgás) az anyagi-tárgyi (termelés, fogyasztás) reprodukciót szabályozzák. Ez az ökológiai források áruvá változtatását és értékesítését, mint tőke, feltételezi (Land, 1994, 3. o.). (Ezzel a források elveszítik ökológiai jellegüket. Vörösbegy eladó!RS)

Az ökológiai reprodukció egy értékesítési összefüggésbe való szervezése azzal az előnnyel járna, hogy az ökológiai források megtartása és kibővítése immanens értékesítő kritérium lenne, vagyis az árképzésben az ökológiai komponens elsődleges szabályzását vonná maga után. (Először úgy volt, hogy gazdagodjunk, hogy legyen miből leosztani a szegényeknek, most pedig ugyanezért adjuk el a természetet?RS) „Az ökológiai források reprodukciója gazdaságosnak tűnne…szétzúzása gazdaságtalannak…az ökológiai körfolyamatok gazdasági alakítása  - zárt anyag-körfolyamatok és új energia-áramlatok – egy elsődleges gazdasági növekedés lenne, nem pedig csupán újraelosztással gerjesztett fogyasztás útján… (Land, 1994, 3.o.) Ez a gondolat túlhalad a piacképzéseken, pl. a környezet-tanúsítványokon. Tőke-körfolyamatokra fókuszál, ahol a használati jogok eladásából származó bevételeket a környezetforrások megtartására és föltárására adható ki, továbbá a társadalom ökológiai átépítésére, reproduktív összefüggés létre hozása céljából (uo.)  (A legjobb kapitalizmus sem tudja föltölteni a bányákat!RS)

Öko-tőkehasznosítás: nyilvános, részvételi, szociális

Az ökológiai források és folyamatok tőke alakú formába öntése, Land által, semmi esetre sem a neoliberalizmus szellemében történik. Ellenkezőleg: az öko-tőkét szociálisan, életszerűen, kulturálisan kell beágyazni. És ezt olyan mértékben, ahogy Andre Gorz kihívóan követelte (Land 1994, idézi): Ha a tőkét ennyire meg lehetne szelídíteni, egyszersmind föl is lehetne számolni. Ám ezt a reálszocialista tapasztalatok hátterével és a fent említett elméleti premisszák miatt az ESÖ elveti. Land öko-tőke modelljét egy hasznosító társadalom példájával illusztrálja (Land 1994, 1995a). Az „öko-tőke-hasznosítási társaság” tulajdonjogai, melyeket törvény útján nyer el, világosan behatároltak, csak a világosan definiált és időhatáros használati jogok szerepelhetnek gazdasági tárgyként és adhatók el – nem a természetforrások maguk. Az értékesítő társaság tőkéje lényegében az értékesítési jogokból, a szerzett dologi befektetésekből és pénzügyekből áll. Mint nyilvános tőketársaság szerepel, amely döntéseit részvételi módon hozza (Land 1994) és egy „nyilvánosság jogi részvénytársaság” státuszát élvezi. E közben:

*a tulajdontárgyak kötöttek: 1/3 az alkalmazottaké vagy képviselőiké, 1/3 a gazdaságé (más vállalkozások vagy gazdasági szövetségek), 1/3 a nyilvánosság képviseletéé (pl. ökológiai csoportok, melyek a forrásokkal szakszerű viszonyban állnak),

*nyilvánossági kötelesség, átláthatóság, a tulajdonosok és az állam általi messzemenő ellenőrzési lehetőségek fennállnak,

*a nyereségek csak a törvényes megbízások keretein belül kerülhetnek újra befektetésre,

*nem lekötött nyereségek szétosztásra kerülnek, az üzemek ökológiai átépítésére, életvilágok és szociális területek támogatására fordíthatók, pl. alkalmazotti munkák más időbeni elosztására és sajátmunkára.

Ilyen ökológiai értékesítő társaságok olyan ökológiai hasznosításokat szabályozhatnak, mint füstgáz-emissziók, víz- és tájhasználat, energiatermelés- és fogyasztás. Ezeket régiók szerint kell elosztani és hálózatba kötni, hogy az önzést elkerüljük. Egy ilyen modell lehetővé teszi az ökológiai reprodukció szabályzását a modern gazdaság jellegzetes intézményei révén  – piacok, tőke- és nyereségképzés, jogilag biztosított részvételi formák, stb., közben ügyelve az ökológiai források specifikus jellegére, mint köztulajdonra. És mindezt az állam és az igazgatási bürokrácia fölfújása nélkül. Az öko-tőke a gazdaság öko-innovatív átépítését célozza meg, gazdasági kategóriák révén (Land 1994, 1995a). ESÖ-szempontból a döntő hatású önszerveződés és -fejlesztés politikai rendeletekkel aligha érhető el, ezekkel legfeljebb az első lépések és kísérletek kezdődhetnek el, továbbá az átállás keretei és időtartamai definiálhatók. Az öko-adók, mint politikai eszközök csak korlátoltan hatnak, mert önszervezést nem generálnak, és csak a bürokratikus igazgatás eseti döntéseiként juthatnak érvényre. A gazdasági cselekvéseket ugyan behatárolják, de magát a gazdasági számításokat nem.

 /Land/Busch (2009b) a politikai, adminisztratív szabályzás-irányító dilemmáját az EU REACH kémiai rendeletével illusztrálja. Bár ez egy fontos lépés a környezet-konzisztencia felé; ettől fogva a gyártóknak kell igazolni termékeik ártalmatlanságát. De egy rendelet még nem szabályozás (Regelung – Regulierung), mert engedélyezési eljáráshoz igen gyengén fölszerelt hatóságok állnak szembe a nemzetközi óriásvállalatokkal, melyek hatalmas költségvetéssel és kutató-laboratóriumokkal rendelkeznek. Ha az engedélyezési hatóságokat nem stafírozhatjuk ki hasonlóan, csak a szabályozás marad, melyek a gazdasági alanyok eredeti gazdasági érdekeit közvetlenül mozgósítják és ezzel a környezet-konzisztencia ellenőrzés direkt a konszernek kutató laborjaiba kerül. Ám ez csak akkor lehetséges, ha a környezet-konzisztencia a tőkehasznosítás ill. a menedzsment kritériumává lesz. Ha ez sikerülne, (pl. a kockázatok tőkésítése a kutatási ökokapitál-fondok révén) akkor az állami ellenőrzés épp úgy okafogyottá válna, mint az üzemek ellenőrzése dolgozói kizsákmányolásának tekintetében./

Így az ökoadó-bevételek nem föltétlen a gazdaság ökológiai és az életmód fejlesztésébe folynak vissza. Pénzügyileg az ökológiai forráshasználat fenntartására, reprodukciójára és föltárására fordított befektetések és az adóbevételek között nem keletkezik összefüggés. Tehát nem lesz szisztematikus (önreferáló) visszacsatolás az ökoadó-bevételek, az ökológiai források, valamint a primer gazdasági folyamatok reprodukciójára fordított kiadások között. Így az „ökológiai gazdaságforrások” nem válnak „önjáróvá”, a primer gazdasági aktivitás önszervezési területévé. Ez csak intézményesen menne, ahol az ökológiai gazdaságimmanens kritériumokat az árakon keresztül a vállalkozások és a fogyasztók szelekciódöntéseibe beépítik.

A növekedésről való lemondás ökológiailag kontraproduktív lenne. A status quo beállna, jövőbeni technológiák, melyekkel a környezetrombolás elkerülhető és a már fönnálló ökológiai problémák részben kijavíthatók lennének, nem kerülnének kifejlesztésre. Az adott népességnövekedés-út miatt ez oda vezetne, hogy a fejlett államok lakosai jelentősen többet kellene, hogy leadjanak, mint amennyit a harmadik világ nyerne. Egy, a forráshasználat intenzív reprodukciója sikeres átmentése, kevés pozitív példája közül – a savas gázok csökkentése – nulla növekedésnél, széleskörű beruházások nélkül, nem sikerülhetett volna (Land/Busch 2009b, Land 2009a). Főleg ennek sarkallása az érték-, piac-, környezetkonform  gazdaságimmanens szabályzásában képezi ennek a koncepciónak profilját.

Ezt az álláspontjukat több perspektívából is megindokolják. Először is, mindenekelőtt érték-, ill. reprodukcióelméletileg: az ökológiai források használatának megtartása, ill. reprodukciója, de szanálása és helyettesítése is célzott intézkedéseket igényel. Az ökológiai források ezért „termékek és termelésfeltételek, reprodukált és reprodukálandó termelési feltételek” (Land 1995a, 7. o.) Ezzel az értékelmélet rája alkalmazható. Ám ezek általános termelési föltételek, mindenütt hatással vannak az emberek életfeltételeire. Ezért tőkegazdasági értékbe helyezése nem egyszerű privatizáció kérdése, hanem egy más, öko-szociális, visszakötő konstrukciókat is igényel (lásd öko-tőke értékesítő vállalkozás), hogy diszfunkcionális díjtalan használatát meghaladja (Land 1994). Ezt a reálszocializmus tapasztalatai is igazolják. Mivel ennek gazdaságimmanens regulációja nincsen, a politika a vállalatokra állandóan egy eljárást kellett, hogy rákényszerítsen, amely üzemgazdasági szempontból értelmetlen. Ezért a tervgazdaság nem válhatott be, és maradt a kérdés, hogy az ökológiai reprodukció-költségek hogyan „kerülhettek be” az üzemgazdasági kalkulációba.

Rendszerelméletileg a modern gazdaság nem képzelhető el önszabályzás nélkül. Bár a kapitalista gazdaságmód változására szükség van és, ahogy ezt a kapitalizmus történetének különböző fejlődésútjai egymásmellettisége és –utánisága mutatja, ez lehetséges is, ám a gazdasági szabályzás teljesen más rendszerének bevezetése, mely a gazdaságot, mint nem-rendszert tekinti, mint önálló funkcionáló tagot saját értelem nélkül – kb. ilyen lózunggal „gazdaság az emberek igényeiért” – történelmileg cáfolt. Egy gazdaság önreferencia nélkül („tőkét, hogy több tőke legyen”) mint modern gazdaság, értelmesen nem képzelhető el. Ám egy olyan gazdaság, amely az embereknek önfejlődéssel értelmes életföltételeket teremt, lehetséges. Ehhez átépítés és a szabályzó rendszerek reformja szükséges (szociális biztonsági rendszerek, együttes döntés, terméknövekedés-részesedés, stb.), ám nem az önszabályzás értékkategóriákon át való likvidálása (Land 1994, 1995a). Bár modernelméleti nézetből végül a „szubrendszer gazdaság” kialakulása és a gazdaság és az élet előmodern identitásának megszűnésével, mindkettő közvetítésének súlyos problémája jön létre, ahogy a tőkereprodukció kényszer alatti életvilág alárendelésének veszélye is. Ám a bornírt, előmodern, személyes függőviszonyokból, épp ez az elválasztás és önállósodás teszi az emancipációt lehetővé. E kettő közvetítése tehát szükséges, hogy az életvilágot társadalmi reprodukciójához való kötöttségében védje is, megengedje önértelmüket és relatív függetlenségüket, valamint pl. a munkanélküliek, mint fölöslegesek” marginálódását megakadályozza.

A szociális részesedést modernizálni

Land szerint a szociális részesedés egy új forráshatékony és környezet-konzisztens szocio-gazdasági fejlődésmodell lényeges része és feltétele. Ehhez a szociális elv szükséges, amely megfelel az új természetviszonynak és egy új iparnak, tehát csökkenő forrásterheléseknél alkalmazotti munkát és tömegfogyasztást tesz lehetővé. Erre a fordizmusban keletkezett részesedési elv elvben megfelel, mivel társadalmi-politikai stabilitást tesz lehetővé. A fordista részesedéshez, mint a sztenderdizált tömegjavak jogos részének fogyasztásához való visszatérés sem lehetséges, sem kívánatos, legkevésbé a fiatal nemzedékek szemszögéből. Az ő individualitás-kibontakozás felé való megnövekedett igényük új részesedés-területeken (részvétel, stb.) kerülhet kielégítésre (Land 2010b).  A fordista normál munkaviszony neoliberális „alternatívái” nincsenek abban a helyzetben, hogy szociális biztonságot, társadalmi aktivitást, értelmes életperspektívát nyújtsanak. Ezek előmodern, személyhez kötött társadalmi problémahelyzeteket reaktiválnak és a szociális részesedést puszta egzisztencia-biztosítással próbálják helyettesíteni. Az alkalmazotti munka új formája - az emberi jogok kiterjesztéséből kiindulva - fair részéhez való tényleges hozzáférési jogot és diszponált időtartamot (ill. alapjövedelmet) kell, hogy nyújtson. A jövőbeni ökológiai innovációk felé való útkeresést, Land az alkalmazotti munka és a diszponálható idő társadalmilag hasznos fölhasználása, rugalmas munkamodell, alkalmazotti jövedelem és a transzferjövedelem (alapjövedelem) kombinációjában látja. Így válik a részesedés lehetővé –„aktiválás helyett”, egyben azt is elkerülve, hogy a túldolgozó és a munkanélküli személyek közötti társadalmi feszültség szociálisan rögzülne. Az alapjövedelmi időtartamok irányításával a munkapiac konjunkturális ingadozásait ki lehetne egyenlíteni és ezzel a szociális társak között, a gazdasági depressziók fázisa alatt is, kevesebb egyenlőtlen hatalmi viszonyok jönnének létre (Land 2007).

 

Fölzárkózó korszerűsítés – kooperatív és öko-innovatív

Land/Busch (2009b) szerint globális szinten is a világgazdaság forráshatékony iparosítás-útjára és a megfelelő részesedési elv kombinációjára van szükség, ugyanúgy a globális kooperáció új formájára, amely a verseny-állam elvet leváltja. A még tartó világnépesség-növekedés és a fejlődő valamint a küszöbországok fölzárkózó modernizálása tekintetében az ökohatékonyság-nyereségek jelentősen meg kellene, hogy haladják a globális GDP és a munkatermelékenység növekedését, ca. 5-10%-ban, globális átlagban.

A küszöbállamok olyan utat kell, hogy válasszanak, amelyen a gazdasági növekedés és a forráshatékonyság párhuzamosan emelkedik, pl. úgy, hogy technológiai és gazdasági sztenderdeket alkalmaznak, melyek a fejlett országok legmagasabb szintű energia- és környezettechnológiáinak felelnek meg. Ezeknek költségeit részben a fejlett országok kell, hogy vállalják, a know-how szállítása mellett. Az elért csökkenéseket azután nekik jóvá kell írni. Optimális lenne az ipari országok emisszióinak nagymértékű csökkentése, forszírozott technológiai fejlesztésekkel, kombinálva ezen technológiák kifejlesztett alkalmazásaival, új környezetipar fölépítésére a harmadik világban. (Gott behüte!RS)

8.3 ÁTMENETEK: KIÉPÍTENI, FÖLTALÁLNI, KÍSÉRLETEZNI

Mozaikevolúció, teljes körű reform helyett

Az öko-konzisztencia és –hatékonyság tőkegazdasági dinamizmusba való beültetése és az ennek megfelelő szociális elv képezik az új szabályzástípus két központi oszlopát. A szociálökonómiai útváltáshoz lényegesen több „elemre” van szükség, melyek koherenciájából és pozitív visszacsatolásából konzisztencia-dinamika fejlődik ki. Ezeket nem a tudósok és a politikusok találják föl, hanem endogén önszerveződés révén jönnek létre.

Az új fejlődésvonal egy „talált tárgy”. Társadalmi (bázis)aktorok találják meg és föl, sokrétű kísérletekkel és politikai viták ill. szociális harcok útján. Konstrukciója a „mozaikevolúció”-elvet követi (Land 1996). /20 év után mi lett?RS/ A komplex változások ezen szintézise és szinkronizációja minden átfogó terv nélkül történik, pl. szinguláris változások egymásutániságával, melyek rekombinálódnak vagy erősítik egymást.

A reformpolitika, mint a fejődés „alakítója”, csak olyan messze mehet, amennyire a társadalomban keletkezett magatartásföltételek azt megengedik. Nem teremthet új intézményeket, amíg a társadalmi önszervező folyamat más fejlődésirányt meg nem enged. Egy mindent átfogó, végleges cél-elképzeléseket kitűző és ezekből lépéseket levezető reformpolitika, evolúciós perspektívából nem lehetséges.

Mindamellett alakító lehetőségek léteznek, hogy a posztfordista átfordulásban a kereső folyamatokat erősítsék. Így egy nyilvános válságdiskurzus tisztázhatja egyáltalán, hogy egy mélyen szántó fordulathelyzetről van szó. E közben egy posztfordista, szociálisan és ökológiailag újra fogalmazott társadalom víziója kommunikatíve értelmes kezdet. A társadalom és a politika a társadalmi „pionír” aktorok útkeresését és kísérletezéseit támogatják, szintúgy az önszervező erőket, a „szociális tőke” képzését, stb. (Thomas/Woderick 2006). A kísérletek eredményeit nyilvános vitára kell bocsátani és adott esetben, mint kötelező szabályzást, intézményesíteni (Land 1999).

 

Helyzet ma

Land szerint a forráshasználat tőkegazdasági szabályzása egészen az elején tart, beleértve az állam jogi és szervezési funkcióit, valamint az állami funkciójú államközi és nemzetközi szervezeteket is. (2008!RS) Mindenek előtt hiányoznak  az immanens regulációk és a pozitív visszacsatolások a tőkehasznosítás összefüggésében. Ezeknek kellene oda hatni, hogy csak olyan befektetések gazdálkodjanak ki hozamot, melyek „legalább a forrásalkalmazásra vonatkoztatott hatásnövelés általános társadalmi szintjét” elérik, továbbá „a forráshatékonyság-befektetések átlagon fölüli hozamokkal megtérülnek és újból befektethetők új, forráshatékonyság növelő innovációkba” (Land/Busch 2009b, 39. o.). Kiépíthető innovatív kezdeteket Land csak a tanúsítvány-kereskedelemben, a regeneratív energia és környezet-technológiai befektetési alapoknál, valamint az ökobankoknál lát. Eddig egy megfelelő pénzelési rendszer sem jött létre, egy befektetési öko-tőkepiac, pl. a forráshatékonyság emeléséért kibocsátott pénzpapírok, amelyeket a megfelelő befektetésekre fordítanak. A globális CO2-emisszió központi problémáján fog megmutatkozni, hogy a gazdaságfejlődés egy működőképes szabályzórendszere önerősítő visszacsatolással globális mértékben ki fog-e alakulni?

Hogy a rendelkezésre álló elemekből és kísérletekből egy szabályzórendszer jövőképes intézményekkel mikor és milyen konkrét formában jön létre, ezt tudományosan éppen úgy nem lehet levezetni, vagy politikailag „elő-reformálni”, ahogy Roosevelt a New Deal indításakor, 1933-ban, az 1960-as fordista jóléti ökonómiát sem láthatta előre (Land 2009a,b).

Green New Deal?

Aktuálisan egy útváltás reményei fűződnek egy (globális) Green New Deal idéához. A számítás szerinti ötödik Kondratyev-hullám kezdete 2008-ban (Land/Busch 2008, Hedtke 2008, Ruben 2008) és a pénzügyi kapitalizmus krízise formailag kísértetiesen emlékeztet a fordizmus New Deal általi születésére. Bár Schumpeter a New Deal, Roosevelt és Keynes ellen volt, Land szerint (2009b) a keynisiánus politika, Schumpeter értelmében, bábáskodhat a fordizmus születésénél, ha éppen nem a régi struktúrák „teremtő szétzúzásával” ezt akadályozza (ahogy ez a „leépítő prémiummal” történt), hanem egy intézményes transzformációt hajt végre. Mint akkor, most is a krízis egy politikai folyamat katalizátora lehet, egy globális Green New Deal-é, amely egy működőképes fejlődéstípushoz vezet, egy új technikai-gazdasági és egy szociálökonómiai modell kombinációjaként (Land 2009a). És ú

ugyanúgy, mint az 50-es években a 4. hosszú hullám az előző kapitalizmus különböző szabályzásait a szó kettős értelmében fölfüggesztette, az új gazdasági paradigma rekombinálása a forráshatékonyságot és az ökológiai konzisztenciát részesedési formákkal és ezzel a technológiai és szociálgazdasági befektetéseknek és innovációknak egy új „pool”-t teremthetne. Ennek jele már az ökológiai iparok félénk csírázásában megmutatkozik (Land/Busch 2009b).

 

Ma egy új fejlődéshez és iparosításhoz vezető út lehetne az „Energiewende” (energiafordulat): energia-megtakarítás emelkedő energiahatékonysággal és megújuló forrású energiatermeléssel, a fosszilis energiaforrások egyidejű lecserélésével. A regeneratív energiák az első nagy terület, melyen egy új természetviszony iparilag gyakorolható lehet (Land 2009a). Kelet-Németország (K-No.) ennek a energiafordulatnak pionírja és a megújuló energiák egy új gazdasági és szociálökonómiai fejlődésút keresésének kiinduló pontja lehetne. Egy ilyen energia és forrásfordulat sokoldalú hatásokat kelthetne (növekedési ráták, high-tech lendület, lokális és regionális aktorok összehangolása, kompetenciák, stb.). Ehhez hozzá tartozna az energiatermelés rekommunalizálása, részesedési lehetőségek, előnyök a helyi lakosság számára, pl. stabil energiaárak és részvételi alapok. Bioenergetikai falvak alkalmat nyújtanának a fenti „ökohasznosítási társaság” modell kipróbálására. Decentrális, kis megoldások a priori nem részesíthetők előnyben, de a központi és decentrális indítványok egyensúlya fontos (Kepler et al. 2009).

A K-No.-i gazdasági struktúrák fejlődését erre az útra terelni ajánlatos, erre állami befektető programot fölállítani. Mert a piacok csak akkor tudják a hatástalan fejlődéseket a hatékonyaktól elválasztani, ha léteznek. A pionírokat az alakulási fázisban államilag és társadalmilag támogatni kell. Egy reproduktív energia- és anyaggazdaság ágazatai a fordista innovációs motorokat leválhatják és K-No.-ban egy önhordozó gazdasági fejlődést kelteni.

A szükséges kereső és reorganizáló folyamatokat (Links/Volke 2009) a szociális projektek új aktorai (térpionírok) és aktor konstellációi indítják be, melyekben tanuló és önszervező folyamatok indulnak, a jövő számára fontos gyakorlatok és szervezési formák keletkezhetnek. Különösen K-No.-ban található az önsegélyző, szociális és ökológiai csoportok széles spektruma. Ezt a szociális tőkét politikailag támogatni és fölhasználni kell.

A szövegekben kiemelkedő csoportok, melyek a posztfordista áttörést egy öko-konzisztencia fejlődésútra vinnék, nem láthatók. A Schumpeter-féle vállakozó-innovátor sem lép láthatóan színre. Mivel az ESÖ-nézetből tudományosan generált tudás és a gyakorlati problémamegoldás között szisztematikus összefüggés nincsen, a tudomány sem hivatott fejlődéseket serkenteni. Legfeljebb – mint a többi vitapartner – a nyilvánosságon át részt vehet a vélemény- és akaratképzési folyamatokban. Ez inkább az innovatív bázisaktorok, tudomány, politikai-kritikus nyilvánosság, reformista politika közötti összefogás, amely keresve, kísérletezve ezt a folyamatot ösztönzi. Ha az eddigi gazdasági tőkebefektetések kútba esnek vagy kifutnak, akkor kapnak a kísérletező kívülállók esélyt az új szigeteinek létrehozására. Ha ezek a szigetek állandósulnak és a következő újításoknak kedveznek, akkor kezdődik meg az innováció és a befektetések szelekció-irányának megváltozása.

 

Literatur

Dawkins, Richard 2002: Das egoistische Gen. Reinbeck

Gebicke, Kaus 1997: Nikolaj Dimitrievic Kondratieff. Über dynamische Modellierung des Kapitalismus. In: Berliner Debatte INITIAL . H.1/2, S.92-103

Hedtke, Ulrich 2008: Schumpeter und das Jahr 2008.. Bemerkungen zur Erstveröffentli¬chung eines Briefes von Joseph A. Schumpeter an George Garvy. In: Berliner Debatte INITIAL. H.4, S.66-78 Berlin

Keppler, Dorothee/ Land, Rainer/Laufer, Dino/ Ohlhorst, Dörte/ Powalla, Oliver/ Thomas, Michael/Walk, Heike 2009: Gestaltung des Umbruchs – neue Energie im Osten. An¬sätze eines zukunftsfähigen sozial-ökologischen Entwicklungspfades. unveröff. Manu¬skript November 2009

Kollmorgen, Raj 1993: Das Schumpeter-Phänomen. Überlegungen zur Schumpeter-Rezep¬tion in der späten DDR. In: Berliner Debatte INITIAL H.6, S.41-52

Land, Rainer (Hg.) 1990: Das Umbaupapier. Argumente gegen die Wiedervereinigung. Berlin

Land, Rainer 1993: Evolution der Moderne und Emanzipation. Vom »Modernen Sozialis¬mus« zum »Libertären Ökosozialismus« In: Berliner Debatte INITIAL H.6, S.61-72

Land, Rainer 1994: Ökosteuer oder Ökokapital? Versuch einer Antwort auf Fragen von Andre Gorz. In: Andere Zeiten. Forum für politische Ökologie und soziale Emanzipation. H4, S.3-12

Land, Rainer 1995: Nach dem Fordismus. Überlegungen zum »Ende der Arbeitsgesell¬schaft«. In: Dathe, Dieter (Hg.). Wege aus der Krise der Arbeitsgesellschaft. Berliner De¬batte/GSFP, Berlin 1995, S.7-24

Land, Rainer 1995a: Irrwege und Auswege der Ökokapital-Debatte. In: Andere Zeiten. Forum für politische Ökologie und soziale Emanzipation. H.3. Berlin, S.3-10

Land, Rainer 1996: Vom Fordismus zum Öko-Kapitalismus? Überlegungen zu Regulations¬prinzipien eines neuen Entwicklungspfades. In: Berliner Debatte INITIAL H.6, S.18-23

Land, Rainer 1999: Reformpolitik in Zeiten der Depression. In: Berliner Debatte

INI¬TIAL H.4/5, S.5- 19

Land, Rainer 2006: Zur Lage in Ostdeutschland. Bericht des Netzwerkes und Innovationsver¬bundes Ostdeutschlandforschung. Berichtsteile 3-5. In: Berliner Debatte INITIAL H.5, S.27-65

Land, Rainer 2007: Grundeinkommen und Vollbeschäftigung! In: Berliner Debatte INI¬TIAL H.2, S.73 -84

Land, Rainer 2009a: Die globale Energiewende und die politische Agenda von Barack Obama. In: Berliner Debatte INITIAL. H.2. S.62-66

Land, Rainer 2009b: Schumpeter und der New Deal. In: Berliner Debatte INITIAL H4. S. 49-61

Land, Rainer 2010a: Eine demokratische DDR? Das Projekt »Moderner Sozialismus«. In: Aus Politik und Zeitgeschichte. Beilage der Zeitschrift Das Parlament, H.11

Dazu ein Exkurs: Moderner Sozialismus als Evolutionstheorie

[www.rainer-land-online.de, 26.07.2010]

Land, Rainer 2010b: Ökologische Wirtschaftsentwicklung und soziale Teilhabe. In: Neue Ge-sellschaft/Frankfurter Hefte. H.5, S.34-36

Land, Rainer o.J.: Staatssozialistische Planwirtschaft und wirtschaftliche Entwicklung. Warum Planwirtschaft nicht innovativ sein kann. (unveröffentlichtes Manuskript)

Land, Rainer/ Busch, Ulrich 2008: Ein neuer Kondratieff, eine Finanzkrise und die Zu¬kunft unserer Träume. In: Berliner Debatte INITIAL. H.4, S.2-6

Land, Rainer/ Busch, Ulrich 2009a: Der Teilhabekapitalismus und sein Ende. Die wirtschaftli¬che Entwicklung Deutschlands von 1950 bis 2009. Entwurf eines Kapitels für die sozioökonomische Berichterstattung SOEB

[www.soeb.de; 25.07.2010]

Land, Rainer/Busch, Ulrich 2009b: Ressourceneffizienz und die Grenzen des fordisti¬schen Typs sozioökonomischer Entwicklung. Anhang 3 zum SOEB-Kapitel: Ökonomische Ent¬wicklung an Makroindikatoren.

[www.rainer-land-online.de; 25.07.2010]

Links, Christoph/Volke, Kristina (Hg.) 2009: Zukunft erfinden. Kreative Projekte in Ostdeutschland. Berlin

Pohlmann, Markus 1996: »Nach« Weber: Sozialwissenschaftliche Interpretationen der Zukunft des Kapitalismus. In: Berliner Debatte INITIAL H.6, S.54 – 66

Ruben, Peter 1993: »... mit fliegenden Fahnen zu Schumpeter«. Raj Kollmorgen sprach mit Peter Ruben. In: Berliner Debatte INITIAL. H.6, S.53-60

Ruben, Peter 1997: Wirtschaftsentwicklung und Marxsche Formationslehre. In: Berliner Debatte INITIAL. H.1/2, S.105-120

Ruben, Peter 1998: Die kommunistische Antwort auf die soziale Frage. In: Berliner De¬batte INITIAL H.1, S.5-18

Ruben, Peter 2008: Vom Kondratieff-Zyklus und seinem Erklärungspotenzial. In: Berli¬ner Debatte INITIAL H.4, S.50-65

Schwarz, Rainer 1997: Was ist neu an der evolutorischen Ökonomie? In: Berliner De¬batte INITIAL H.1/2, S.85-91

Thomas, Michael/Woderich, Rudolf 2006: Regionale Disparitäten und endogene Bil¬dung neuen Sozialkapitals. In: Berliner Debatte Initial. H.5, S.77-89

Szólj hozzá!

ÖKOLÓGIAI MODERNIZÁLÁS

2017. február 15. 09:23 - RózsaSá

  1. ÖKOLÓGIAI MODERNIZÁLÁS

 

11 TÁRSADALOMMODELL -Társadalmi kiút-koncepciók az ökoválságból-

Adler/Schachtschneider: Green New Deal, Suffizienz oder Ökosozialismus

(Új Zöld Üzlet, elégségesség vagy ökoszocializmus) München, 2010

 

11 társadalommodell:* Rendszerváltás:1.Uralomkritika 2.Szubszisztencia 3.Ökoszocializmus  4.Radikális értékbírálat 5.Indusztrializmusbírálat *Modernizálás: 6.Ökológiai modernizálás 7.Evolúciós szociálökonómia *Fázisváltás: 8.Reflexív modernizálás 9.(Re)produktivitás 10.Kultúraváltás11.Alternatív szabályozás

 

A rendszer modernizálása

Ez a koncepciótípus a fundamentál-kritikus koncepciók ellenlábasa. Az alapvető premisszák és következtetések itt homlokegyenest ellentétesek. Lényegük: Az ökológiai válság csak az adott alapintézményeken belül oldható meg, amelyek problémamegoldási és innovációs képességüket korábbi kríziseknél és áttöréseknél már bizonyították . A továbbhaladó, immár ökológiai korszerűsítésekkel, a megfelelő szerkezeti reformokkal, az ökohatékonyság növelése a tőkehasznosítás integrális és politikailag ösztönzött technológiai átépítés része kell, hogy legyen lennie. Ez egy erőteljes, átmeneti állami beavatkozással is történhet, ahogy azt pl. a Green New Deal legfrissebb terveiben javasolják. Amik a fent említett koncepciótípusoknál, mint megszüntetendő ökoválság-okok számítanak - tőkehasznosítás, verseny, globalizáció, növekedéskényszer - azok itt alakítható előfeltételei az ökokrízis legyűrésére. Ezek a zöld bázis innovációk ösztönzői és globális terjesztői. Ellentmondások, veszélyek, ambivalenciák ugyan fölmerülnek, de ezek a modern előnyeinek elkerülhetetlen áldozatai, hogy a bornírt függőségekből kiléphessünk. Elemzésünket főleg Joseph Huber és Martin Jänicke (7. fej.) írásaira alapoztuk. Mindketten Nyugat-Berlinben az 1980-as években az „ökológiai korszerűsítés kezdeményezés” alapítói, amit aztán különböző módon egy elméleti koncepcióvá fejlesztettek, amely nemzetközileg is a fenntarthatóság-diskurzusban irányadóként fölvétetett és a jelenlegi Green New Deal alapjául szolgál. Másik forrásunk Rainer Land (8. fej.), aki Joseph Schumpeter nyomdokain haladva fölépítette az evolúcióelméleti indítványt, rendszer- és szabályzáselméleti ideákra támaszkodva. A koncepció lényege főáram a környezet-tudományokban és a fenntarthatósági diskurzusban: a szisztematikus hajtóerők átirányítása egy ökológiai, politikailag ösztönzött technológiai fejlődésútra. Ez a koncepcionális alapja sok kutató és támogatási programnak. Ezen koncepció stratégiái főleg a Wuppertal Institut "hatékonyság-forradalmi" 4-es és 10-es faktor képletei alakjában tettek szert népszerűségre a nyilvánosságban.

Mindhárom (A, B, C) koncepciótípus közül nyilván az ökológiai korszerűsítés lelt legszéleskörűbb elfogadtatásra. (A technika megoldja, csak semmi forradalom! RS). Ezen koncepciótípus vezérideái (pl. technológiai fejlődés, mint fő problémamegoldó, piackonform innovációk és reformok, gazdasági növekedés folytathatósága ökológiai feltételekkel; társadalmi struktúrák és életformák változtatása - csak amennyire szükséges) minden szociális és politikai csoportban föllelhetők.  Ezeket vallják az elit természettudomány, a technológia és a politika funkcionáriusai; az innovatív vállalkozók és fogyasztók, a közigazgatás, a vállalkozók környezetfelelősei és a környezetvédelmi mozgalom aktivistái. Nyilvánvalóan könnyen áveszik az elterjedt gondolkodásmódot és a szociális tapasztalatokat (pl. a tudomány és a technika megváltozott szerepét illetőleg), reményeket és kívánságokat fejeznek ki, és egyes szakmai csoportoknak, pl. mérnökönek új értelemadó tevékenységtartalmakat tárnak föl. Ezen elképzelések hegemóniájának jelenlegi kifejeződése a politikai és gazdasági elitek "Green New Deal"-koncepció felé való növekvő irányultsága: állami irányvonalak és ösztönzők által, egy környezetbarát innovációs lökettel egy ökológiai-ipari forradalmat kell kirobbantani, amely a tartós gazdasági növekedés új fázisának forrása lesz

                    7  ÖKOLÓGIAI MODERNIZÁLÁS

- Rendszerkonform innovációkkal, ökohatékony anyagcserével -

Összefoglaló:

Az ökológiai problémák az ipar-természet anyagcsere zavarai, melyek az ember életalapjait életveszélyesen megingatják. Ezek a társadalom-természet határon jelentkeznek azáltal, hogy a technológiák, termékek, alkalmazások elégtelenül illeszkednek be a természet körfolyamataiba, miáltal a természet "helytelen" vagy túlzott igénybevételére kerül sor. Egyúttal figyelmeztetnek bennünket ezen anyagcserék társadalmi szabályozásának hiányosságaira ("állam- és piacfiaskók").

Az ökológiai kérdés megoldásának kulcsa az új technológiák, amelyek az ipari metabolizmusokat minőségileg és szerkezetileg úgy változtatják meg, hogy azok ismét harmonikusan, káros mellékhatások nélkül a természeti folyamatokba integrálhatók legyenek. Ehhez átfogó technológiai környezetinnovációk szükségesek, melyek a mennyiségileg is növekvő anyagforgalmakat természetkímélően lefuttatják. Az ipari természetfogyasztás hatásfoka (öko-efficiencia) a gazdasági növekedésnél gyorsabban kell, hogy emelkedjen, hogy a végén a kettő elváljon egymástól. Egy ilyen húsbavágó technikai-gazdasági paradigmaváltást a természettel való ipari bánásmódban a piac "normális" innovációs erői önmagukban nem képesek elérni és biztosan nem a megfelelő ütemben (éghajlatváltozás fenyeget). Ezért ezt politikailag kell ösztökélni, mégpedig rendszerkonform innovációkkal és modernizálásokkal valamennyi társadalmi területen, ahol a technológiai környezetinnovációk és globális terjesztésük befolyásolhatók. A modern kapitalista társadalmak alapintézményei ilyen ökológiai modernizációkra elvileg képesek. Ahogy a XX. században a szociális kérdést a szociális állam kialakításával „lecsillapítani” és földolgozni lehetett, így ma is egy szabályozó "környezetállam" fölépítésével az ökológiai kérdés megoldható és a társadalmi fejlődés természetes létalapjai biztosíthatók. Ehhez elsősorban a környezetinnovációk főszereplőit kell támogatni, akik közvetlenül befolyásolják az ilyen innovációk fejlődését és terjesztését. Ezek ökológiailag innovatív kutatók, mérnökök, géptervezők, "zöld" befektetők, technológiailag innovatív, nemzetközileg működő vállalatok, pionír-államok progresszív technológiákkal és szabályzásokkal, stb. A környezetvédelmi mozgalom továbbra is ide sorolható, habár az öko-takarékos fogyasztók nem sok vizet zavarnak. (Csak várj! RS)

Ezt a koncepciót az 1980-as években a Freie Universität Berlin és a Wissenschaftszentrum Berlin szociológusai már körvonalazták. /Ehhez a körhöz tartoztak J. Huber és M. Jänicke, továbbá V. Hauff, U.E. Simonis, V. von Prittwitz, H. Weidner, U. von Weizsäcker. Az 1990-es években az USÁ-ban született egy hasonló kezdeményezés  »industrial ecology« címmel, bár mérnökök és vállalatok tervezési osztályai által. (Huber-interjú, 2009.12.12. ,Halle)/.

Rendszerszerűen aztán főleg a politológus Martin Jänicke és a szociológus Joseph Huber dolgozta ki. Alapvető cél az volt, hogy az ökonómia és az ökológia közös átfedési területeit megtalálják és az ipar-zöldmozgalom összetűzéseit reformindítványokkal elkerüljék.  Az „ökológiai modernizáció", mint "konszenzusképes formula" mutatkozott (Jänicke, 1993, 18. o.) nagyszámú szereplő számára. Az ökológiai problémákra praktikus, rendszerkonform megoldásokat kellett találni (Jänicke 1993), a szociális kérdés rendszeren belüli földolgozásához hasonlóan. Ezért kezdettől fogva az integráló és megelőző környezetvédelem számára technológiai innovációk bevezetése volt fontos, párhuzamosan más funkcionális területek korszerűsítésével, amelyeket jogilag, pénzügyileg vagy kulturálisan az ipari társadalom-természet anyagcseréjét voltak hivatottak irányítani (Huber 2003).

A koncepció kapcsolódott a környezetdiskurzus különböző pontjaihoz: pl. az innovációs területén a japán MITI már 1974-ben egy olyan tervezetet dolgozott ki, amelyben a környezet- és erőforrás-kímélő termelések jelentős szerepet kaptak. Hauff és Scharpf az NszK-ban 1975-ben hasonló célú innovációs politikát javasolt, az Egyesült Államokban pedig Ashford (MIT) 1979-ben az állami környezetvédelmi előírások innováció-serkentő hatásait mutatta ki (Jänicke 2008. 30. o.). A svájci Prognos Institut 1983-ban a "környezet-innovációt" (→) Schumpeter / Kondratyev értelmében egy fajta megatrendként látta előre (vö.8. fej.). Huber szerint (2001, 283.o.) az ökológiai modernizáció fontos úttörői a következő tervezetek: szerves növekedés (Mesarovic / Pestel 1974), minőségi növekedés (pl. Biswanger et al. 1983) és a leválasztott növekedés (pl. Lovins 1977). /Az előfutár koncepciók és megvitatásuk részletesen itt: Jänicke 2008 und Huber 2001./ Ezen elméleti koncepció hirdetői elsősorban a modernizációs elmélet klasszikusára, kifejezetten a "továbbhaladó modernizációra" és az iparosítás (Zapf) föltételeire hivatkoznak, továbbá az evolúciós közgazdaságtanra és az innovációs elméletre (Schumpeter / Kondratyev).  Jaenicke (2008) ezen felül vezérlés és szabályozás elméleteire (Scharpf, Offe) továbbá Luhmann téziseire, ill. a "rendeleti kapitalizmus" újabb kezdeményezéseire támaszkodik.

 

Huber (2001) koncepciójának elméleti alapjait részletesebben is kifejti. Ennek vezérfonala egy "szisztematikus-evolúciós" paradigma, mely rendszer-, fejlesztés- és a cselekvésperspektívákat köt össze. Huber számára mértékadó szempontok:

 az újkori történelemfolyamat, mint modernizáció (→) értelmezése, feltételezve, hogy az 1989-1990-es események után a modernizációs eljárások másként, most mint "további korszerűsítés" (→) folytatódnak;

 a társadalmak bipoláris önvezérlés elvének tézise ill. a bimodális alkalmazkodó módok (→ Promodus és Anamodus) az ún. nyugati kultúrkör ismérvei, melyek hathatósan lehetővé teszik a Nyugat azon képességét, hogy folyamatosan modernizáljon.

 a modernizáló mozgalom ciklus-tézis, miszerint a szociális mozgalmak főleg a modernizáció-löketek elvetése reakciójaként jelentkeznek,  majd - mint minden rendszer - egy életciklust (→) futnak be;

 a diskurzusok szerepének értelmezése (Foucault és mások nyomán), miszerint ezek megelőzik az új aktorkonstellációkat és szerkezeteket;

 a bázisinnovációk hosszúhullámú-ciklikus lefutásának föltevése Schumpeter / Kondratyev szerint (lásd még a 8. fejezetet);

 az életciklus-elemzés és az ehhez kapcsolódó növekedés-hatékonyság-elv

(→), miszerint minden rendszer négyfejlődésfokozatot fut be, bár az első két fázisban abszolút növekszik, de tanulási folyamatai révén a teljesítmény egységenti fajlagos anyagfogyasztást csökkenti, hogy aztán újra befektesse (→ rebound-hatás);

 az IPAT- képlet ( A. és P. Ehrlich 1990), melyben a környezetterhelések nagysága  (I) elsősorban a populáció (P), majd az igény- ill. fogyasztásszint (A), valamint  a tudomány és technológia fejlettségi foka (T), függvénye.

 

Az "ökológiai modernizáció" (ÖM) alapvető premisszái és tartalmai vélhetőleg a környezetproblémák ill. ezeknek földolgozás-stratégiái a leghatékonyabb megközelítések. Ezek alkotják a gazdaság, a tudomány, a politika, a közigazgatás, a nyilvánosság idevágó elképzelések főáramát. Ez lényegében az a feltételezés, hogy az ökokérdés (csak) a rendszeren belül és lépésenként oldható meg - legalábbis a katasztrófák elhárításáig - éspedig elsősorban technikai haladással, politikai, szociális és gazdasági szabályozások reformjával az adott alapintézmények keretein belül.

Ezen koncepció lapvető álláspontjai és érvelései lényegében az összes időszerű indítvány velejét képezik, egy (Global) Green New Deal célja érdekében. Az ÖM legfontosabb ideáit szociáldemokratikus politikusok (Brundtland, Hauff) vitték be a fenntartható fejlődés vezérfonalába (Huber 2001. 287.o.). Így a fizikai fogyasztástól való függetlenítés terve ("dematerializáció") a fenntarthatósági stratégia "hatékonyság forradalomává" lett. A német és európai pártok programjait az ÖM elemei jellemezték, különböző címszavak alatt – pl. "ökológiai átépítés" (zöldek) vagy az ipari társadalom "ökológiai megújítása" (szociáldemokraták), vagy "ökológikus piacgazdaság" (konzervatív és liberális pártok). Huber szerint különösen a szociáldemokraták éltek a "modernizációs retorikával" (Huber 2001. 287.o.). Az ÖM az ökológiai diskurzus "szociáldemokratizálódásához" vezetett, tehát a forradalmi kiszállás és fordulat-elképzelésektől való elforduláshoz, egyben a környezetvédő mozgalomban egy rendszerimmanens reformstratégia előnyben részesítéséhez. Az ÖM diskurzus a környezetmozgalom differenciálódás katalizároraként is hatott, ill. a zöldek reálókra és fundikra való szétválására. A fundamentalisták – pl. Bahro – az ÖM indítványt, mint „ökokapitalizmust” elvetették (Huber 2001. 292.o.).

A különféle csoportok ökológiai modernizálóiból kialakult társadalmi "modernizációs koalíció" (1998-2005) a piros-zöld koalíció lényeges feltétele volt, amelyben az ÖM vezérelvei a hivatalos kormánypolitika programjává avanzsáltak és egyes reformokban (pl. az ökológiai adóreformban) öltöttek testet. A nagykoalíció kormánya ennek fontos elemeit "ökológiai iparpolitika” címmel tovább is vitte /koalíciós megállapodás 2005/ (Jänicke 2008).

Az ÖM gyakran kutatás (támgató) programok koncepcionális kereteit képezik (pl. a BMBF fenntarthatóság-kutatásában) olyan területeken, mint a technikai utóhatás-becslés, anyagforgalom-igazgatás, termék-életpálya, Product Stewardship, tartós termékek használata, stb. (Mire mentek vele? Oda a Deutsche Wertarbeit: öngyilkos készülékek! RS). 1990-es években az ÖM bejutott a nemzetközi környezetkutatásba és ma már egész Kínáig elterjedt (Jänicke 2008). Az USÁ-ban egy az ÖM-hez hasonló tervet fejlesztették ki "industral ecology" néven. Ez minden nagy iparágba beépült: a mezőgazdaságba, az egészségügybe, a kultúriparba, stb. További ÖM-szerű projektek ill. konkretizálásaik: az öko-hatékonyság (→), „greening of industry”, természeti körfolyamatokba integrált ipari ökológia (→), ökológiai vagy metabolikus konzisztencia (→), öko-hatékonysági stratégia (→), a zero-waste koncepció (zártláncú termelés), anyagforgalom-igazgatás, a clean technology (Huber 2001, Jänicke 2008).

 

Hogy ezen ideák alapvonalait a továbbiakban bemutathassuk, az indítvány két alapítója és hirdetője publikációit választottuk ki. Egyikük a szociológus Joseph Huber, aki az "Általános környezetvédelmi szociológia" (2001) c. tanulmányával ezen koncepció átfogó elméleti indoklásának ambíciózus kísérletét tette meg. Másodszor, a politológus Martin Jänicke, aki U.E. Simonis és társaival a "a környezetpolitika-elemzés berlini iskolája” szerzőjeként vált ismertté (FU 2006). Ő főleg az állami aktorokkal és a környezet-cselekvés politikai rendszabályozásával foglalkozik továbbá 1974 óta politikusok és kormányok tanácsadója, bel- és külföldön. Valószínűleg az "Ökológiai modernizálás” kifejezés is tőle ered. /A szakkifejezést a politikai nyilvánosságban először 1982-ben, a Nyugat Berlin-i képviselőházban használta (Jänicke 1982), tudományos kontextusban aztán 1984-ben (Jänicke 1984)/.

 

7.1  AZ ÖKOLÓGIAI KÉRDÉS – AZ IPARI METABOLIZMUS ÉS IRÁNYÍTÁSÁNAK PROBLÉMÁJA

A központi témája ennek a koncepciónak kifejezetten az ökológiai probléma. Más kérdésekkel és átalakításokkal kapcsolatos összefüggéseket csak az ökológiai problémák tárgyalásához szükséges mértékben veszik figyelembe.

Más problémákkal és tervezési célokkal való kapcsolatait csak akkor tárgyalják, ha ez elengedhetetlen a környezetvédelmi kérdések kezeléséhez. Az ökológiai kérdést nem tekinti más emancipációs kérdésekkel föloldhatatlan kontextusban, ahogy ezt pl. a fenntarthatóság diskurzus részben vagy az uralomkritikus mozgalom teljes egészében teszi. Társadalmi kérdésekkel csak akkor foglalkozik, ha azok közvetlenül, funkcionálisan az ökológiával össze vannak fonódva (pl. az ökológiai strukturális váltás elfogadása, vagy annak lehetséges foglalkoztatásra való kihatásai).

A környezeti problémák életveszélyeztető mértékét és a katasztrófák kockázatát mindenekelőtt az antropogén változások (pl. klímaátcsapás) gyorsaságával látják összefüggésben.  A természetbe való emberi beavatkozások mértékével, minőségével és eredményességével foglalkoznak. Az ökológiai kérdést a XIX., ill. XX. századi munkás-, ill. szociális kérdésével állítják történetileg párhuzamba. Ezzel nemcsak az ökológiai probléma történelmi szerepét emelik ki, hanem e kettő "életciklus-váltás" feldolgozás-formáit látják hasonlónak: a rendszer forradalmi megkérdőjelezésétől, a szociáldemokrata reformer „kislépés”- stratégiáig; a mozgalmak, mozgalmárok kirekesztésétől integrálásukig, stb.

 

Környezetkihatások, -problémák és az ökológiai kérdés

Az ökológiai problémák az iparilag fejlett országokban, mint az ember/társadalom és a természet/környezet közötti, ipar által közvetített metabolizmus zavarai foghatók föl. /Ehhez ellenvélemény: Becker 2002/

Minden populáció környezetváltozásokat hagy maga után és minden élőlény törekvése, hogy környezetét maximálisan kihasználja. A környezeti problémák tehát nem kizárólag antropogén eredetűek. Ezen felül a környezet is károsítja önmagát, lásd pl. természetes éghajlati ingadozások. Továbbá nem minden ember okozta környezetváltozás vagy terhelés problematikus, ahogy ezt az entrópia-törvény egyes értelmezői állítják (vö. fej.7.2). A populációból kiinduló környezet-terhelés fő nagyhatású tényezői az említett IPAT- ökölszabályban találhatók (Huber 2001).

A környezeti problémák először egy populáció tér- és anyaghasználatának zavarai (Huber 2001. 158.o.), ill. egy élet ciklikus-ökoszisztéma dinamika rendellenességei. /Huber (2005) három tipikus problématerülete: a geo- és bioszféra-életföltételek változásai, pl. klímaátcsapás, források elhasználódása és kimerülése (környezetrombolás); baleset-, mérgezés-, és fertőzésveszélyek jelentkezése az ipari metabolizmus természetfolyamataiba való elégtelen integrálása miatt./ Hogy mi számít „zavarnak”, ill. „problémának”, mindig emberi szemszögéből határozzák meg, mégpedig mint a geo- és bioszferikus életalapok veszélyeztetését (Huber 2001.168.o.). Nincs egy természeti állapot, egy "ökológiai ősmérő" amely mint objektív hivatkozási pont "ökológiailag helytálló" vagy a megzavart viszonyokat mutatná /Csak hullák! RS/ (Huber 2001.171.o.; 2008). Az emberek olyan környezeti eseményeket tartanak problematikusnak, melyeket használati funkciójuk csorbításaként élnek meg. vagy ilyenektől félnek. (Bhopál?RS) Tipikus eset a környezet észlelésének esztétikai csorbítása; anyagi javak károsodása vagy emberek, állatok, növények egészségi veszélyei (Huber 2001.169.o.). Hogy a környezetcsorbítások milyen kihatásokkal járnak, mennyire és egyáltalán válnak-e társadalmi problémákká, mindenekelőtt két tényezőtől függnek: a probléma nyomásának súlyától és a problémamegoldó cselekvési kapacitásoktól (Huber 2001). Környezeti tudatosság általában akkor keletkezik, ha mint társadalmilag releváns nagyság – mindkettő adott. Ezért csupán a 1970-es évek elején váltak ökológiai kérdéssé (pl. szennyezett és mérgezett folyók), tehát egy politikailag releváns társadalmi problémává (Huber 2001), mely az ún. „szociális kérdés” történelmi jelentőségével és "megoldási kiútjával" hasonlítható össze (Huber 2001 Jänicke 2008).

 

Az iparosítás és ökológiai problémáinak szakaszai

Az ökológiai problémák keletkezésére és sajátosságára, végül földolgozására is Huber szerint az iparosítás megfelelő szakaszai különleges jelentőséggel bírnak. Ezek a világrendszerbeli különböző gazdasági-ipari fejlődés szinten álló államok szomszédsága miatt léteznek. Huber iparosítás életciklus-modellje négy fázisból áll, melyekbe – az ENSZ-osztályozására támaszkodva - (Huber 2001 S.175ff) a különböző fejlettségi szintű országokat sorolja be. Modellje szerint az utófázis környezeti problémái az előzetes szakaszban lefékezésre vagy megszüntetésre kerülnek, de nyomban újak jönnek létre:

  1. fázis: kezdődő iparosodás, hagyomány-föloldó városiasodás, ugrásszerű népességgyarapodás. Ebben a forrás hozzáférhetőség, az alapellátás és –szanálás (pl. ivóvíz, higiénia, talaj-, víz-, faforrások túlhasználatai) dominálnak. A robbanásszerű népességnövekedéssel a hagyományos szubszisztencia struktúrák már nem tudnak lépést tartani. Ide sorolhatók az ún. least developed countries.

II.fázis: az ipari termelés kiterjedése, átmenet a teljes iparosításba és a népességnövekedése lelassulásába. Ebben a durva, érezhető ipari környezetszennyeződések (levegő, víz, talaj, stb.) a jellemzők. Itt tartanak az ún. küszöbállamok, mint Kína, India, Brazília, Dél-Afrika, stb.

A III. fázisban (teljes tudományos és technikai iparosítás, tömeg-jólét) ezek a problémák nagyjából eltörpülnek, nem utolsósorban a környezetvédő mozgalom hatására, mely a III. fázisba való átmenetkor a nyugati iparosodott országokban indultak el. Ám az ökológiailag következetlen ipari társadalom anyaghasználatának óriási tömegei a természeti körforgások reprodukciójára új veszélyeket hoznak (éghajlatváltozás, káros kemikáliák terjesztése és földúsítása a környezetben és az élőlényekben, a faj- és élőhelyek veszteségei, stb. - Jänicke 2008, 174.o.). A szolgáltatási és tudománytársadalomba való belépéskor a szerkezetváltozás ingyenhatásainak reménye nem vált be – ez még inkább anyag- és energiaintenzívebb, mint a hagyományos ipari társadalom (Huber 2000). Míg az ipari forradalom előtt a környezetproblémák lokálisan, szórványosan jelentkezetek, most már globálisak, sokfélék, súlyosak, nem utolsó sorban a tudomány és a technika által hatványozott erővel történő emberi beavatkozások miatt. Szintén új a változás irama is, ami felveti azt a kérdést, vajon a lomha természeti ökoszisztémák ezt képesek-e csillapítani? (Huber 2001, 160.o. ff.).

  1. fázis: az ipari rendszer ismét beágyazódik a természeti körfolyamatokba és az I. és a II. fázis örökölt problémái II átfogó környezetmegújítások (az ökorendszerek, a vízforrások természetes állapotának visszaállítása) által tartósan megoldódnak. Ez az „Earth System Engineering” vagy geokibernetikus menedzsment név alatt fut (Schellnhuber Huber 2001,178.o.) Föltétele: az óriási méretű, környezetkímélő (dekarbonizált) energiabázis. Az egyetlen módja, hogy fokozatosan Csak így lehet a IV. fázis valójában az utolsó a modernizációs ciklusban, mely már nem von új, súlyos környezeti problémákat maga után (Huber 2001.179.o.)

Az iparilag legfejlettebb országok jelenleg a III. és a IV. fázis között vannak átmenőben. A veszély, hogy az anyagi- energiaigényes iparosítás a növekvő emberiség létalapjait megsemmisíti, továbbra is fönnáll (Jänicke 2008.174.o.). A problémák szerkezete, megjelenési formája és globális eloszlása megváltozott. A technikai megoldások látványos területein (pl. a levegő és a víz minősége) a gazdaggá vált régi ipari országokban jobb lett a helyzet; míg a biológiai sokféleség és a talajminőség visszaesett, a hosszú idejű iparosításon át felhalmozott negatív környezet-kihatások miatt (Jänicke 2008.175.o.). Ugyanakkor azonban, a problémák nehézségi foka is megnőtt

 ok és okozat gyakran időben és térben szétesik;

 a problémák rejtettek, alig észlelhetők és a környezetszennyezőkkel nehezebben kapcsolhatók össze;

 a közvetlen érintettség lecsökken;

 hiányoznak a piacképes technológiai megoldások, ill. befolyásos, jól szervezett szennyezők ellenállnak (autóklubok, agrárkamarák - Jänicke 2008 .174.o.).

Ezen kívül, Ehhez hozzá jön, hogy a parlamenti intézmények főleg a reaktív politika, a tapasztalatból tanulás régi útjain járnak, holott egyre több az ökológiai tapasztalat, melyeket csupán átvenni kellene (Jänicke 2008 .187.o.).

 

Szennyezés: minden területen

Az ipari ökológia mai környezetproblémái általánosan annak a kifejeződése, hogy az ember életterét helytelenül vagy túlhasználja. /Ebben nem a „természetfölötti uralom” a problematikus, hanem a „hogyan”, mint brutális megerőszakolás vagy ko-evolúciós, óvatos illeszkedő közelítés. (Huber-interjú, 2009. 12.12., Halle) / Eközben a geo- és biogén anyagkörfolyamatok antropogén anyagforgalma tovább nem tarthatóan dezintegrálódott. Minőségileg új a különféle típusú környezeti hatások sokasága, mennyiségileg is megnövekedett méretei, térbeli eloszlása és változásuk irama. Mindez növeli a katasztrófa veszélyeit (Huber 2001.160.o.). Ez viszont, Jänicke (20018) szerint, az adott technológiai és intézményi föltételek mellett gazdálkodás és gazdasági növekedés következménye az ember-természet metabolizmusában. A gazdálkodás ökológiai felelőssége externalizált, legalábbis intézményesen nem elég erősen rögzített (Jänicke 2008). Így az okozó-cselekvés a „tetteseknél” visszacsatolást nem nyer, szankciók nincsenek.

Van egy bizonyos "aránytalanság" a piac hajtóerőiben, ill. a kapitalista gazdasági rendszerben. Ezek okozzák a gazdasági növekedés, technológiai versenyt, a globalizációt, a folyamatos munkatermelékenység növelését, stb. De ezek vagy túl gyengék vagy irány-vakok (piaci kudarc) hogy önmaguktól egy öko-hatékonyság emelést eredményezzenek, amely a gazdasági növekedés negatív következményit legalább kompenzálná (Jänicke 2008, 78, 30.o.).

A környezeti hatások és problémák okozásának differenciált modelljét Huber (2001.160.o.ff.; 2003) fejlesztette ki. Az ökológiai kihatások közvetlenül kizárólag az emberek és gépek általi anyagi termelésben és fogyasztásban keletkeznek. Munkájuk / tevékenységük transzmissziós helye a társadalom és a természet között húzódik. Ugyanakkor a környezeti problémák és azok társadalmi hatásai az összes funkció és terület függvény, amelyek ezeket a termeléseket és fogyasztásokat szabályozzák, erősítik és ellenőrzik. Feltételezve különbözik Huber ebből kiindulva az antropogén környezethatások meghatározását három síkra osztja:

  1. a) operatív okozások. Ezen a szinten találhatók: a társadalmi termelések/fogyasztások fajai és méretei, a városiasodás, melyek a szétrobbantott és még ismét össze nem zárt („dezintegrált”) anyagáramlatokkal és –körforgásokkal vannak összekötve. Ezáltal anyagokat vegyítenek vagy szabadítanak föl, melyek bizonyos összefüggésekben és koncentrációkban, mint káros anyagok hatnak és az ökológiai anyagcsere-funkciók zavarait okozzák. Ebben az értelemben itt az ipari főokozó az energiakomplex, a fosszilis és nukleáris energetika, valamint az agrár-bio-kemo-komplex (toxicitás, talaj). Aktorok ezen a síkon: termelés és eljárásfejlesztők, technológusok, mérnökök, géptervezők, vegyészek, a mezőgazdasági termelők, fogyasztók, stb. - mindegyikük a kezelt termelési kapacitásuk szerint.
  2. b) Hatékony szabályzás. Ez egyrészt gazdasági tényezőkkel történik, pénz általi, források-, transzakciók pénzelésmódok formáiban, másrészt menedzsment és közigazgatási gyakorlattal - jogi alapjaikkal és informális viselkedésformákkal egyetemben. Itt a vállalati, a köz- és privátköltségvetések szereplői (bankárok, befektetők, marketingesek, stb.) környezetvédelmi hatóságok valamint a menedzsment részei.
  3. c) Az éppen megnevezett tényezők a formatív ellenőrzés alá esnek, kulturális és politikai befolyás által. Itt elsősorban a modern társadalom értékbázisa és a vele összefont tudásszerkezetek, egy kitöltött élet értelem-kritériumai. Ettől viszont igények és érdekek függnek, ahogy a politikai akaratképzés is. Ilyen formatív funkciók hordozó szerkezeteihez és aktoraihoz tartoznak: miliők és társadalmi mozgalmak, kutatók, tanárok, papok, véleményformálók, döntéshozók a társadalom minden csoportjában és intézményeiben.

Az ipari metabolizmus változásai a "c"-nél kezdődnek, diskurzusokkal és a környezetvédő mozgalmakkal (vö.128.o.f.).

 

7.2 INNOVÁCIÓ: LEGYEN ÖKOLOGIKUS!

Miután a fejlett országok régi ipari szakaszukat meghaladták, társadalmaik haladó modernizálási folyamatai az ökológiai modernizálást is átfogják. Ez magába foglalja az ipari társadalom ego- és bioszférába való visszaültetését, modern eszközökkel, főleg tudományos tudással, fejlett technológiákkal, hogy a Föld tűrőképességét javítsák és lehetővé tegyék a fenntartható fejlődést (Huber 2008b, 360.o.). Fő eszközök ehhez a technológiai innovációk, tehát új termékek, eljárások és gyakorlatok, melyek kedvezőbb környezethatásokat keltenek, mint elődeik (Huber 2008a). Ezek olyan mértékben kellenek, hogy kifejlesztve és bevezetve legyenek, továbbá a társadalom-természet egész anyagcseréjét meghatározzák, hogy az öko-hatékonyság gyorsabban nőjön, mint a gazdaság (Jänicke 2008). Ehhez modernizálások, illesztések kellenek minden társadalmi területen – környezetinnovációk – amennyire ezeket az ökológiai cél megköveteli és rendszerkonform marad. Ez a politikai modernizálásokra is vonatkozik, tehát egy magasabb ökologikus probléma megoldás-kapacitás intézményesítései (Jänicke 1993), pl. az ipari metabolizmus alkalmas társadalmi szabályozásával. Az ÖM-koncepció súlya ott van, ahol az emberiség anyagilag direkt a természettel áll kölcsönös hatásban („metabolizál”) az ipari műveletek birodalmában. Ezek egyben a társadalmi metabolizmus ökológiai tulajdonságai megváltoztatásának kulcsai (Huber 2004). Az emberiség környezetkihatásainak méreteit és módjait ugyan más tényezők is befolyásolják, pl. a népesség nagysága és fogyasztási igényszintje, környezettudata, politikai szabályozások és gazdasági mechanizmusok. Ám ezek az ipari metabolizmust csak akkor és olyan mértékben változtatják meg, ha ezek „technológia” műveleti és átfedési területét érintik. Ezért a termék és a fogyasztás ökológiai tulajdonságait csak új technológiák képesek javítani és a kiapadó forrásokra nehezülő nyomást csökkenteni. Ezt csak technológiai környezetinnovációk tehetik meg, tehát innovációk, melyek a társadalmi metabolizmus öko-konzisztenciáját és/vagy öko-effektivitását jelentős mértékben javítják.

Az ÖM – Huber értelmezésében – főleg a fenntartható fejlődés egy programja, amely a metabolisztikus konzisztenciának, ill. az öko-hatékonyságnak előnyt ad.

/A konzisztencia itt, az ökológiai viszonylatban, „az anyagfolyamok és az energiakinyerés olyan természetre szabott állapotát jelenti…ahol antropogén és geogén anyagáramlatok egymást nem zavarják”. A konzisztens anyagfolyamok a környező természet anyagcsere folyamataival úgy harmonizálnak, hogy nagyobb volumenek is beilleszthetők. Így a „konzisztens anyagáramok egymás között kompatibilis anyagáramok” (Huber 2000)/ A technológia szerkezeti, minőségi oldalát ragadja meg, kevésbé a kvantitatív anyagforgalmakat a meglévő szerkezetekben. Pl. egy magas energiafogyasztás ökológiailag problémamentes, ha tiszta, kiapadhatatlan forrásokra alapszik. (?? Egy napelem gyártásakor egy tucat kémiai fürdőn megy át! RS) Hogy a természettel való anyagcserét javítsuk, rendszerint minőségileg új technológiákra, mindenek előtt alapinnovációkra van szükség. Egy ösvényen belüli innovációk, ill. a már kifinomult technológiák életciklusaiban csak kisebb metabolikus javítások eszközölhetők és ezek is az ún. bumeránghatás (- rebound) által gátlódnak. A környezetinnovációs stratégiák döntő eszköze, a technológiai környezetinnovációk, melyek az ipari anyagcsere ökológiailag konzisztens re-adapciójára fokuszálnak, pl. fenntartható forrásmenedzsment, veszélyes anyagok helyettesítése, zárt láncú gazdaság, 0-emisszió stratégia, Product Stewardship, stb. Ilyen szerkezetileg fölszabadító technológiai környezetinnovációk a fotoelektromosság, geotermia, nanotechnológia. Huber ide vitatott technológiákat is sorol: géntechnika formákat, CCS vagy geo-engineering eljárásokat (Huber 2008a). A társadalom figyelmét azokra a területekre kell irányítani, ahol a legtöbb környezetinnovációk és szerkezetileg is a legjelentősebb hatások lehetségesek. Ez először is a termelési lánc kezdete, tehát főleg a nyer- és kiinduló anyagok föltárása, ill. előállítása (acél, alumínium, cement), az anyagok földolgozása és közbenső termékek előállítása. Itt van a környezetinnovációk 71%-a. Ehhez képest a termelési lánc végterületeinek innovációi, tehát a fogyasztói használat (Car-Sharing, lízing vétel helyett, hulladékhasznosíts stb., Huber 2008a) aránylag csekély hatással vannak az öko-hatékonyságra. Másrészt ezek a technológiai életciklus- vagy termékfejlesztés korai („tanuló”) fázisai. A strukturálás és a diffúzió későbbi szakaszának érett technológiái az összes technológiai környezetinnovációk csupán 10%-át teszik ki. Az ipari metabolizmus szerkezetváltásának öko-minősége ösvényváltást föltételez, új technológiák kifejlesztését és alkalmazását, az érett technológiák módosítását kevésbé. Mint mindenütt, az újak kulcstulajdonságait az életciklus elején, nem a végén determinálják (Huber 2008a). Ezekből a leletekből adódnak, hol kell főleg a politikai-gazdasági szabályzást alkalmazni (vö. 7.3 fej.). A „prominens” fenntarthatósági stratégia számára Huber a következő tanulságot vonja le:

Nem hatékonyság elégségesség helyett, hanem konzisztencia

Míg Huber a szufficiencia-indítványt bírálja /MIPS: Material Input Per Serviceunit, Schmidt-Beek/ az efficienciát következetlennek tartja  és részben a konzisztencia konkurenciájának:

*Az efficiencia-stratégia lényege: kevesebbet ugyanabból (a károsból). Ökológiailag differenciálatlan, káros és kár-nélküli használatra oszt és egy nem-konkrét mennyiségi gondolkodást követ (Huber 2001, 324.o.f.). A természetben nincsenek homogén ekvivalenciák, sem pénzben, sem MIPS-ben. A természeti tényezők csak korlátlanul csereszabatosak.

*Egy bizonyos technológia haladó fejlődési szakaszában hatékonyság-növelések szerkezetkonzervatívan és nem innovatívan hatnak. Ezek a haladó rendszernövekedés rebound stabilizására szolgálnak, az ún. rebound-hatás (-) révén.

*Az efficiencia és a konzisztencia stratégiái nem egészítik ki egymást, hanem alternatívák, különböző technikai filozófiájuknak és főleg korlátozott befektetendő eszközeiknek köszönve (Huber 2001, 326, 312.o.f.) Ezzel szemben Jänicke és az ÖM szerzők javarésze a három stratégia között komplementáris viszonyt lát, a két technológián alapuló stratégiának világos előnyt adva.

A szufficiencia Huber szerint elméletileg kérdéses, gyakorlatilag pedig nem valósítható meg. A fogyasztásról való lemondás és egy mértékletes élet világnézetileg ugyan rendelkezhet saját értékkel, mely főleg az eredeti környezetmozgalomban sejthető. (Ha többet eszünk, több marad? RS)  Ám a szufficiencia politikailag tarthatatlan (Huber 2001, 305.o.) elég a globális népességrobbanásra gondolni, vagy a kisebbségi státuszára. A fogyasztásról való lemondás a világlakosság növekvő számára való tekintettel, az ökológiai világvégét csak késlelteti. Még a radikális lemondások is csak 20-30% fogyasztáscsökkentéshez vezettek (Huber 2001, 408.o.) Ám a fogyasztás-igényszint a következő évtizedekben nem lesz napirenden, globális méretekben meg végképp nem. A „szufficiencia” bevezetése csak egy ökodiktatúrával sikerülne, egy központi tervező iroda által. Ilyet senki sem akar, intézményi kapacitások erre nincsenek, a tervgazdaság beláthat időkre „out”. Huber itt még az ún. „ökologikus paradoxonra” is utal (2001, 407.o.; 2008a, 1985). (Az ökokatasztrófa jobb lesz? Az ökoszocializmus ma már világmozgalom. RS) Egyrészt az emelkedő fogyasztási igényszint az ipari termelést és az anyagforgalmat tovább hajtja, másrészt a fogyasztásmagatartás társadalmi anyagcseréjére való direkt befolyása igen csekély (max. 15%, Huber 2008a 1985) A fogyasztói társadalom környezetterhelését a technológiák alapelvei és a termékek fizikai alkata határozza meg, amiről az életciklusok korai szakaszaiban döntenek. Az átirányítások lehetősége a lánc végén a legkisebb. Bizonyos ökohatékony fogyasztási formák (pl. közösségi használat) meglehetősen korlátozottak és bizonyos személyiségtípusoknál kulturális határokba ütköznek, melyeket többek között Hirschl et al. 2001, is megerősít. Huber szerint a szufficiens-indítvány téves elméleti premisszái közé tartozik, Huber  Georgescu-Roegen, az ökologikus ökonómia mértékadó megfogalmazója általi, egyszerűsített entrópia értelmezése is. Ő szerint minden gazdasági értékteremtés automatikusan ökologiai károkozással jár. Ez egy emberellenes és hibás ideológia. Mert irreleváns és környezetgazdagító antropogén környezet-beavatkozás is van, mint pl. a középkori tarvágások, melyek a biodiverzitást emelték (2001, 170.o.f.) /És utána gazzal tüzeltek, fűházakat építettek? RS/. A gazdasági növekedés nem jelent automatikusan környezetrombolást. A fent említett általánosított entrópia-tézis csak a hagyományos ipari technológiákra érvényes (Huber 2001, 436.o.).  Ezen kívül az entrópia-törvény gazdaságra való kiterjesztésénél csak a lebontás, tehát a de-indusztrializáció, de-materializálás került elemzésre, míg a rend fölépítése kimaradt (2001, 279.o.) /Tekintve, h. az entrópia rendezetlenség növekedést jelent. RS/  A nulla növekedés ökológiailag nem indokolható. A gazdasági növekedés monetáris értéknövekedést jelent – hogy ez miféle módon történik a javakkal, az más kérdés. Az elért tömegforgalmak egyszerű reprodukciója is – az ipari anyagcsere adott problematikus ökológiai minősége alapján – az összeomlást csupán elodázná. És ez is csak azon elégtelen föltételnél, hogy az iparosítás folyamatát életciklus ösvényén rendeletileg le lehetne állítani. Ez a gondolkodás mutatja, hogy a megvalósíthatóság-őrület kritikusai ugyanettől szenvednének, mint az ipar, stb. – csak éppen a kiszállás megvalósíthatóságától (Huber 2001, 278.o.). Hasonló okból a „szelektív növekedés” opciója – „Észak ne növekedjen, Dél tovább növekedjen” – egy interdependens világrendszerben de facto nem áll rendelkezésre. Ennek a koncepciónak mégis van egy racionális veleje. Egy szerkezetváltás szelektív erősítése lehetséges, mert ez által az iparosítás nyomvonalától nem tér el, hanem a szabadságfokokat ennek alakítására lehet fölhasználni (Huber 2001, 285.o.). A pozícionált termékek kritikája (Schernhorn, vö. 11.fej.) ugyanígy nem reális. Amíg a társadalomban hierarchikus tagoltságú struktúra van, a termékek pozícionált diszkriminálásának funkcióját lefejteni nem lehet, így a státusz-fogyasztást sem lehet megszüntetni (Huber 2001, 407.o.).

 

Társadalmi (bázis)innovációk?

Az ÖM-indítványban a technológiai innovációk a kulcselem az ipari metabolizmus re integrációjához a természetes anyagcserébe. Ám a technológia és fejlődése ebben a koncepcióban is társadalmilag beágyazott, a társadalmi alrendszerek impulzusaitól függve és ellenőrizve (vö. 7.1 fej.) Ezért egy technológiai-ökológiai paradigmaváltás az „ökológiai konzisztencia” ill. „öko-hatékonyság” irányába a különböző társadalmi területek innovációihoz kötött. Így itt is fölmerül a kérdés, milyen társadalmi változások szükségeltetnek, hogy technológiai környezetinnovációk a kellő iramban és terjedelemben elinduljanak és terjedjenek. A szerzők válasza 3 részből áll

  1. A továbbhaladó modernizálás elmélete szerint, melyen az ÖM elmélete alapszik, a nyugati kapitalista társadalmak bázisintézményeinek átépítése nem szükséges./Zapf szerint ide sorolhatók: konkurenciademokrácia, piacgazdaság, jóléti állam és tömeges fogyasztás (Zapf ,1996. 67. o.)/ Ezek alapvetően abban a helyzetben vannak, hogy megbirkózzanak az ökológiai kérdéssel, ahogy ezt a szociális kérdésnél is bebizonyították. Ökológiai problémamegoldó kapacitásaikat növelni kell, hogy a Jänicke által már idejekorán kritizált állam- és piaccsődöt elkerüljük. A piac „normális” innovációs dinamikája és más ösztönző erők már nem elegendőek azokat az „erős környezetinnovációkat” (Jänicke 2008) bevetni, melyek pl. a klímavédelemhez szükségesek. Hogy elérjük, hogy az öko-hatékonyság gyorsabban emelkedjen a gazdasági növekedésnél, a rendszer- és piac-konform hajtóerők és inherens mechanizmusok (pl. profit-cél, piackonkurencia, innovációs verseny, globalizáció, stb.) ebbe a hatásirányba kell, hogy forduljanak, és hatásmódjukat erősíteni kell (Jacob/Jänicke 2008). Hosszú távon az öko-effektivitás növelése annyira dinamikus és permanens kell, hogy legyen, mint az utóbbi évszázad munkaprodktivitása és ezt, mint „hajtót” az innováció-dinamikával leváltsa. Az ökohatékony vállalat gazdaságilag is sikeresebb kell, hogy legyen nemzeti és nemzetközi innovációs versenyben is. A technológiai vezető szerepért folyó harc – egy fejlett piac modernizálás kényszere –mindez egyben az ökológiai termékek és technológiák, a konzisztensebb anyagkörfolyamatokra is hatnia kell.

Csak ha ez sikerül, akkor folytatódhat a gazdasági növekedés, mivel ekkor ennek ökológiai kihatásai elfogadható határok között maradnak (Jänicke 2008). Hogy egy ilyen gazdasági-technológiai paradigmaváltást a természettel való ipari bánásmódban elérjünk, egy így értelmezett preventív környezetvédelmet minden társadalmi területbe integrálni kell. Reprodukciójához és fejlődéséhez nem szabad semmit bevinni vagy hozzáadni. A környezetfelelősséget integrálni kell az okozók körébe. Szembesíteni kell őket a problémákkal, amit okoztak, hogy a megoldásokhoz kompetenciáikat föl lehessen használni (Jänicke 2008, 113.o.). E célból az ökológiai modernizálás stratégiákat, szabályzásmintákat, eszközöket fejleszt ki (vö. 7.3 fej.)

  1. b) Az ÖM ma készenlétben álló folyamatai fontos társadalmi változásokra épülhetnek, melyek a környezetmozgalom során már megtörténtek (részletesen lásd alább).
  2. c) Főleg a politikai modernizálásoknak kell ilyen társadalmi szabályzásokat fölépíteni, melyek a környezetinnovációkat és terjesztésüket támogatják (vö. 7.3 fej.).

Az első kapavágások már megtörténtek

Az ÖM folyamata arra a társadalmi változásokra és modernizálásokra alapul, melyek a környezetvédő mozgalom drámai kezdeti szakaszában (1960-1980) az ipari „táborral” való konfliktusokban születtek. (Modernizálni akart a nagyanyád, mi csak nem hagytuk, hogy mérgezzétek a népet! RS). Ekkor váltak a társadalmi szabályzószerkezetekben és az aktorkonstellációkban a társadalmi tudatban és tapasztalatokban azok az átfordulások lehetővé, melyeknek alapjaira a további ökológiai modernizálások épülhettek. Ezen konfliktusos fázis egyike a legfontosabb eredményeinek egy „zöld modernizálás-koalíció” kialakulása. Ehhez az aktor-konstellációhoz tartozik a környezetvédő mozgalom, mint az új társadalmi mozgalom része. Ezek a formatív, tehát tudat- és politikai akaratképző folyamatok „motorjai” (Huber 2001). Alternatív diskurzusokkal a hagyományos ipari „helytartót” és paradigmáját kihívják és a társadalmi szerkezet-átalakulást bevezetik. Ez a diskurzus először igen konfrontatív. A környezetmozgalom oldalán a „Kiszállás a …-ból”, „Megtagadása a …”, „Totál-alternatíva a…” lózungokra és valamelyest egy ellentársadalomra fixált. Miután a diskurzushegemóniát megszerezték (? Semmi ilyet nem akartunk!RS), az álláspontjaikat „radikátlanították”, a mozgalom/ipar táboraiban a modernizálók között növekvő pragmatikus koalíciók köttettek. (Vagyis a reálók, Jóska Fischer&co. elkurvultak. RS) Az ipari vállalatok, melyek a közvetlen problémaokozók, egyben potenciális problémamegoldók is, föladták az ökológiai követelmények és aktoraival szembeni konfrontatív magatartásukat az 1980-as évek közepétől és egy kooperatív álláspontot foglaltak el (Huber 2001). Ebben a nyilvánvalóvá vált hasznosság (költségcsökkentés, a társadalmi közegbe való újra beágyazás) adta a döntő motivációt. Főleg a nemzetek feletti óriásvállalatok állítottak föl saját környezetmenedzsment-osztályokat. (Kisöpörtünk egy országot, de a szemetet csak átsepertük a szomszédba és kiprovokáltunk egy új, szanáló iparágat /Entsorgungsindustrie/, mely tovább szennyez. RS). Az állami környezetpolitika – már a problémák komplexitása miatt is – egy új politikai területen öltött testet, saját jogrenddel, hivatalokkal, szakemberekkel (Huber 2001). Az 1970-es években kialakult környezet-tudományok is ennek a „green advocacy coalition”-nak lettek részei (Jänicke 2008). Fölismeréseik befolyásolják a környezetmozgalmat, a nyilvános diskurzust, a környezetbürokráciát és –szabályozásokat. Az ipari fejlett államokban gyakran csak tudományosan érzékelhető problémák hatására a környezetpolitikai aktorszerepük nőtt (Jänicke 2008, 134. o.). /A kéndioxidot Kölnben „tudományosan” szagoltam a levegőben! RS/. Erre az ICCP, mint globális aktor a példa. Közben az aktorcsoportok és intézmények között erős és kompetens „zöld” koalíciók jöttek létre, melyek a környezetpolitikai pionírországok általános ismérveivé váltak, mint a részvétel és a konszenzus kultúrája, melyekre mértékadóan épültek (Jänicke 2008, 89. o.). A környezet-tudatosság a társadalmi tudat egy stabilis elemévé vált, kezdve a környezetmozgalomnál, fiatalok és képzettek, elitek és középosztályok minden csoportjánál és miliőiben (Huber 2001, 234.o. ). Az ökológiai diskurzus a „fenntarthatóság”-témával 1990 óta egy hosszú távon érvényes és globális keretet kapott. A „fenntarható fejlődés” nem a környezetmozgalom kizárólagos koncepciója, hanem minden mértékadó társadalmi aktor pozitívan tárgyalt témája (Huber 2001, 271. o.). A környezet-cselekvés és politika ma fontos társadalmi tapasztalatokra épülhet:  c s a k  az iparral lehetséges a társadalom ökologizálása, ha konfliktusok árán is. Itt kap hordozó, konstruktív szerepet. Csak az ipar rendelkezik a kellő tudással és tőkével (? Tudományos intézetek, -akadémiák, -társaságok, bankok, privát-megtakarítások, -vagyonok – Huber úr, Önt az ipar fizeti? RS). Tehát az ökológiai szerkezetváltás csak magával az ipar eszközeivel lehetséges és ehhez nincs totál-alternatíva (Jänicke 2001, 271. o.). Másképp a környezetmozgalom, -politika, -törvények semmiképp nem okozták a gazdaság csődjét, a növekedés, a foglalkoztatás, a nemzetközi versenyképesség, stb. tekintetében. Ellenkezőleg: a környezetpolitikai és –technológiai pionírállamok nemzetközileg a legversenyképesebbek (Jänicke 2008, és 2017-ben? RS)

 

7.3 AZ ÖKOLÓGIAI MODERNIZÁLÁS SZABÁLYOZÁSAI  ÉS AKTORAI

Ma az ipari államban az a törekvés, hogy az elérteket konszolidáljuk és további környezetinnovációkat indítsunk el a konzisztencia és az ökohatékonyság-emelése elkezdett útján. Politikailag ezt az (indirekt) irányítás, a szabályzás és a governence formái ösztönzésével kell előre vinni, ill. a környezetállam kiépítésével. A világrendszer síkján egy hatékonyabb környezetinnováció-diffúzió szükségeltetik, a fejlődő és küszöbállamok környezettechnológiai fölzárkóztatására és ezeknek differenciált bevonására a nemzetközi környezetrendszerbe.

 

Stratégiák és szabályzóminták

Ezen technológiai környezetinnovációk ÖM-beli központi szerepéből a környezetpolitikára közvetlen teendők adódnak. Ez sokkal inkább, mint eddig a technológiai kutatás és fejlesztés politikája kell, hogy legyen. És ha egy technológia korai életciklus-szakaszában szerkezetileg jelentős technológiai környezetinnovációk keletkeznek (vö. 7.2 fej.) akkor a technológiai termékfejlesztők, termelők és befektetők csoportjait mozgósítani és támogatni kell, kezdő vagy kockázati tőkével, piacbevezető segítséggel, stb. A termelési lánc kezdetére erősebben kell koncentrálni, pl. az energia, nyersanyag, metalurgia, agrárium, kémia ágazataira, de az építő és jármű-iparra is. Itt keletkeznek a legnagyobb ökológiai terhek, itt a legnagyobb az energiafogyasztás – a környezetkihatás legfőbb indikátora. Ennek megfelelően az itteni környezetinnovációk hatása is itt a legnagyobb. Az ÖM további útján, a technológiai környezetinnovációk terén 3 fontos föladat adódik:

  1. a) a biotikus energiahordozókat (szén, olaj) gyorsan tiszta energiahordozókra kell lecserélni. Ez nemcsak klímapolitikai okokból szükséges, hanem mert a jövő energiája ténylegesen kiapadhatatlan forrásokból kell, hogy eredjen (Huber 2001, 42. o.).
  2. b) Az anyagfolyamok méregtelenítése és a természetbarát konzisztenciába való visszavezetése, a veszélyes anyagok termelési folyamatokból és a termékekből való kivonása és helyettesítése által. Ez elsősorban a már említett ABC-komlexumra vonatkozik. Ehhez az agráriumban a géntechnika járulhat hozzá (Huber 2001, 442. o.). Ez részben fedésbe kerül a követelménnyel
  3. c) hogy a jövőben erősebben kell azokkal a „perzisztens” környezeti problémákkal foglalkozni, melyekre eddig még piacképes technológiai megoldásokat nem sikerült kidolgozni, mint pl. a biodiverzitásra (Jänicke/Jacob 2008, 70. o.). /Az ÖM határait ott látja, ahol piacképes technológiai megoldások nincsenek, vagy talán nem is lehetségesek, pl. a felületfogyasztás, talajkontamináció, biodiverzitás, nukleáris hulladékok végső elhelyezése./ Hosszú távú támogatandó cél az ipari növekedés, a nyersanyagfogyasztás és a környezet-megterhelés abszolút szétválasztása (Jänicke 2008, 15. o.).

 

Az 1990-es évektől kezdve az együttműködőbb aktorkonstelláció és a környezet-ügy széleskörű elfogadottsága lehetővé tette a direkt bürokratikus ellenőrzésből való átmenetet a koordinatív, részvételi, kontextus-vezérelt szabályzómintákba (2005, Jänicke 2008). Ezek nagyobb hangsúlyt fektetnek a vállalatok és háztartások önálló környezetcselekvések keretföltételeinek kialakítására, az érintettek összehangolására, egymásközti tárgyalásokra (Huber 2001, 350. o.ff.). Az (indirekt) irányítás, szabályozás és governance alkalmas formáival továbbra is törekedni kell a következőkre:

*a környezetfelelősséget az okozóknál internalizálni,

*a politikai szabályzást a gazdasági ösztönzőkkel összekötni,

*célorientált kooperatív megoldásokat támogatni (pl. igazgatóságok és célcsoportok között),

*a civiltársadalom aktorai részvételi cselekvési potenciáljait igénybe venni (Jänicke 2008), pl. NGO-kat az akaratképző folyamatokba bevonni.

A (kontextus)irányítás ilyen formái csak bizonyos „kulturális korrelációknál” működnek (pl. a dialógus és a konszenzus kultúrájánál), melyeket kapacitásfejlesztés céljából kell kialakítani, pl. környezetfölmérések és kutatások útján (Huber 2001). Fontos lesz továbbá egy anticipatív politikai stílus, mivel az ökológiai problémák egyre inkább preventív cselekvéseket igényelnek (Jänicke 2008). A szabályozások innovatív-ösztönzők kellenek, hogy legyenek már a kutatás, fejlesztés, konstrukció kezdeti szakaszában. Tehát ott, ahol 60-90%-ban a termékek öko-hatékonyságáról döntenek (Huber 2008a). Ehhez ökológiailag magas szintű termék- és gyártó-sztenderdek is szükségeltetnek. Jänicke számára főleg a japán Top Runner Programm példakép /vö 12. fej./ a hatékony termékszabályzásra. A rebound-hatások elkerülésére más gazdasági eszközök, mint az öko-adók vagy az emmisszió-kereskedelem is bevetendő.

Környezeti sztenderdek jogegységes kidolgozása továbbra is nagyon fontos (Huber 2005, 643. o.), igényes hosszú távú állami célkitűzéseknél. Ezek szigorú bevezetésére és betartatására a vállalatoknak megfelelő játék- és időtereket kell biztosítani, őket a környezetinnovációkra sarkallni /vö. 12. fej./. Erre különböző eszközök vannak, így pl. a Hollandiában alkalmazott nemzeti környezet-tervek (Jänicke 2008). Bár az ilyen állami szabályzások hasonlítanak a központi tervgazdálkodáshoz (Hát mégis ökoszocializmus? RS), de eredményesebbek, mint a merev előírások, vagy a Best-Practice-ajánlások (Huber 2008a,b). Jänicke számára egy környezetállam fölépítése általános törekvés, nem utolsósorban szabályzó föladatok révén, melyek egyre inkább a klímapolitika végett az államra hárulnak. A környezetállam egy új bázisfunkciót kap: föladata, a gazdasági növekedés gazdasági és társadalmi negatív környezetkihatásait határok között tartani, hogy a természeti életalapokat biztosítsuk (Jänicke/Jacob 2008). Itt Jänicke a múltbéli szociálállam kifejlesztésében analógiát lát és Levi Faur (2008) nyomán egy „regulatív kapitalizmusba” átkötő tendencia szempontját (Jänicke 2008, 63. o.f.).

 

Világ-környezetpolitika

A szerzők úgy látják, a globalizációval és a megnövekedett világkereskedelemmel az ÖM térhódításának esélyei a világrendszer szintjén javultak. Ez különösen az öko-sztenderdek nemzetállamok közötti kiegyenlítésére vonatkozik, magas szinten. A nemzetközi innovációs versengés itt a lényeges mechanizmus, amely a technológiai és politikai környezetinnovációk diffúzióját az éllovas országoktól a befogadó országok felé, terjeszti. A klímára vonatkozó energiapolitika a nemzetközi verseny legfontosabb témája kell, hogy legyen. Kisebb országok is esélyesek, hogy az ÖM pionírállamai arénájába belépjenek (Jänicke 2008). A technológiai innovációkra való fő kihatás és a diffúzió világszerte - a globalizáció ellenére – a nemzetállamoknál, pontosabban a pionírországok ill. a nemzetközileg föllépő technológiailag fejlett vállalatoknál marad. Itt egy fontos mechanizmus az ún. Lead-piacok (Jacob/Jänicke). Ezek a környezetinnovatív országokban születnek, pionírtudományok és vállalatok együttműködése által elegendően nagy piac keletkezik (pl. szélerőművek Dániában, az 1980-as években). Itt is gyakran a tiszta politikai célkitűzések a mértékadók. Mikor kezdetben a Lead-piacokon a technológiai és regulatív környezetinnovációk (pl. a német EEG) /Erneuerbare-Energien-Gesetz, megújuló-energiák-törvény/ realizálhatóságait demonstrálják, az esély nő, hogy másoktól átveszik, és így globális sztenderdekké válnak. A környezetinnovációk globális diffúziója legfőbb akadálya az egyenlőtlen fejlődés a hierarchikus világrendszerben. Bár ezek már gyakran a fölfelé törő ipari országoktól átvehetők, ám a legkevésbé fejlett országokban legtöbbnyire még hiányoznak az elemi kulturális (pl. elegendő képzett munkaerők) politikai, technikai infrastrukturális feltételek. (Szakbarbár technokraták? RS). Generációk átugrása inkább kivétel, mint pl. a mobiltelefóniába való ugrás előzetes vonalas hálózat nélkül. A legmodernebb környezettechnológiák átvételének föltételeit kiépíteni hosszabb időt vesz igénybe (Huber 2008b).

A legsürgősebb cselekvésföladat a fejlődő országok évtizedek óta emelkedő energiaigénye. (?? Még így is eltörpül a Nyugat en.fogyasztásától! És amit a nyugati életmód átvétele okoz.RS). Ha a jelenkori fosszilis és újranövő energiabázist megtartanák, az katasztrofális lenne. A Föld minden jelentős tömegfogyasztóját és kibocsájtóját a globális világrendszerbe – a technológiai nemzetek útmutató előteljesítményeik nélkül – ez aligha érhető el. Egyébként is a világ környezetpolitikai áttörés fő felelőssége őket terheli (??? Mert összekaparják a marék tűzifát az ebédfőzéshez? RS). De technológiailag fejlett államokban is több időre van szükség tiszta energiainnovációkra, tekintettel a klímaváltozásra, a biodiverzitás veszteségeire, stb. Egy globális javulás csak a következő évtizedekben várható.

Ezért az ÖM-pártiaknál is kétkedés marad, vajon az ökoinnovatív haladás megfelel-e a környezetrombolás mértékének? (Huber 2008). A (Global) New Green Deal követői keysiánus gyorsító érvelése ezen akar segíteni, mely koncepcionálisan az ÖM-re alapoz. Bírálják az ökológiailag érvelő Észak-Dél elosztó indítványokat és igazságosság értelmezésüket. A „mindenkinek mindenből ugyanannyit” követelés alapja egy igényigazságosság radikális egalitárius értelmezése, ez pedig tiszta „forráskommunizmus” (Huber 2001). A globális gazdasági lejtő teljesítményekre és technológiai előnyökre alapul, melyen sok generáció dolgozott, nem pedig primer a fejlődő országok kizsákmányolásán. A fejlődő és küszöbországoknak ezért nincs joguk a fölzárkózó környezetrombolásra, mert az ő ipari-gazdasági fölemelkedésük jelentősen nagyobb népességszinten történik, mint a régi ipari államokban. (per capita? RS). Némely elégségességpárti radikális egalitarizmusa még az UNO-Proceeding kereteit is szétrobbantja. Elosztó programjuk az alapszükségletekre korlátozódik, de teljesítmény és vagyonosodási jogokat is elismer, pl. a holland agrárium több holland generáció munkájának eredménye.

A világkereskedelem és a globalizáció kritikája is visszautasításra kerül. A vád: kizsákmányolás és rablógazdaság a gazdagok forrásimportjával” nem állja meg a helyét, mert a fejlődő és a küszöbországok forrásforgalmai főleg a belső fogyasztásban történnek (pl. fából: 70-80% tűzifa) vagy a népesség nyomásának hatására mennek végbe (Huber 2001, 428. o.f.). Ezen kívül ezeknek az országoknak devizára van szükségük, hogy a modern technológiákat behozhassák. Más problémák (éhbér, gyermekmunka) a reprodukció-költségek externalizálására vezethetők vissza, nem a kereskedelemre. És hogy a globalizációval egy szociál- és ökológiailag romboló dumping-verseny jönne létre, Huber és Jänicke visszautasítja, olyan empirikus tanulmányokra hivatkozva, melyek éppen az ellenkező tendenciákat mutatják (Huber 2001, Jänicke 2008). (Mit mondanak ezek az országok? RS).

 

Nem a takarékos a fenntarthatóság hőse, hanem az öko-föltaláló és a zöld befektető

(Ha többet eszem, több marad? Minden találmány: vagy fölösleges, vagy káros! Lásd: Népszabadság NOL-fórum, alternatív.RS.)

Az ÖM-koncepcióban az aktorok közvetlen, változtató befolyása a környezetre és a társadalomra az  ösvényfüggőségekhez (~) és a körfolyamatokhoz kötött, ezzel szorosan fázisfüggők. Itt szerezhetünk tudományos információkat arról, hogy a rendszer, a cselekvés tárgya milyen fázisban van, hogy a Don Quijote-féle akcionizmusokat elkerüljük. Másrészt viszont, mint fent jeleztük, a változtató cselekvés esélyei, módja és mértéke a tevékenységterületektől és a benne elfoglalt pozícióktól erősen függ. Ám mivel minden funkcióterület ilyen vagy olyan módon az okozásban és az ökológiai problémák megoldásában involvált, mindenkinek valamilyen esélye van az ÖM folyamataiba bekapcsolódni. Aki egy funkcióelithez tartozik – elsősorban a kutatás és a fejlesztés terén, az iparban vagy a politikában, stb. – nagyobb és közvetlen befolyással bír. Föltalálók és (technológiai) környezetinnovációk terjesztői ill. személyek és intézetek, ebben az értelemben kulcsszereplők, akiknek hatalmukban áll a föltételekről dönteni vagy ezeket nagy mértékben befolyásolni. Ők a következők:

-személyek a kutatás, fejlesztés, konstrukció, formatervezés területén;

-vállalkozók, akik a megfelelő befektetésekről döntenek;

-nagykereskedők, akik a termelőkre nagy nyomást gyakorolhatnak és a fogyasztók ökológiai kívánságaikat is továbbíthatják;

-környezet-szakemberek, kutatók és politikusok, akik a fent említett aktorok cselekvési keretföltételeit megszabhatják;

-informális koalíciók és szövetségek ezen csoportok között;

-világrendszer-síkon aktív, főleg a környezet-technológiában vezető, nemzetközi középvállalkozások és konszernek, környezetinnovatív pionírországok, NGO-k vagy tudományos testületek, mint az IPCC;

-államok – Jänicke kiemeli az államok felelősségét – melyek, a vállalatoktól eltérően, a közjó felé elkötelezettek;

 

A környezetvéd

Szólj hozzá!

INDUSZTRIALIZMUSBÍRÁLAT

2017. február 15. 09:19 - RózsaSá

INDUSZTRIALIZMUSBÍRÁLAT

Föl a melegszívű elégedettségre!

11 társadalommodell:* Rendszerváltás:1.Uralomkritika 2.Szubszisztencia 3.Ökoszocializmus  4.Radikális értékbírálat  5.Indusztrializmusbírálat *Modernizálás: 6.Ökológiai korszerűsítés 7.Evolúciós szociálökonómia  *Fázisváltás: 8.Reflexív modernizálás 9.(Re)produktivitás 10.Kultúraváltás11.Alternatív szabályozás

Összefoglaló

Az indusztrializmusbírálat tárgya, az embert és a természetet egyszerre szétzúzó technikai racionális ipari termelés, az önző kapitalista gazdaság a lelki hiányállapotok és a beteljesületlen emberi alapérzelmek, mint a szeretet, az elismerés és a közösség. Az ipari termelés a természet rendszerszerű túlhasználatához és így az ökológiai katasztrófához vezet. A kiindulási pont az a felismerés, hogy a Föld terhelhetősége az indusztrializmus által egyes világrégiókban már most meghaladott. Rudolf Bahro "embercsinálta infrastruktúra túlsúlyáról" beszél. Az energia- és az anyagforgalom "káros termékeinek" 10-es faktorú visszavétele nemcsak a további növekedést zárja ki, hanem az ipari kultúra lebontását is jelenti. Ezen egy "zöld" ipar sem tud változtatni. A hierarchikus ipari rendszer egy önmagát fönntartó gépezet. Degenerálja az embereket, elégedetlen egoizmust szít, ezzel mértéken felüli kompenzatív fogyasztásigényt kelt, amelyek csak iparilag elégíthetők ki. Az ipari jellegű igényszerkezetet az elégedettség, a szerető gondoskodás és a közösségépítés kultúrájával lehet visszaszorítani. Ezen áramlat képviselői a társadalmi alternatívát a munkamegosztás nagymértékű visszavételében és a közösségi, kommuna-szerű struktúrákban látják, ahol az alapellátás egyszerű technikai eszközök révén egy kisebb sugarú körön belül valósul meg. Helyi termeléssel; adaptált, egyszerű technikával a napi szükségletek minden fajtáját környezetkímélően, humánusan elő lehet teremteni. Az élettel való elégedettség posztmateriális, részben spirituális értékekből fakad. A válságból kivezető út a személyes megújuláson át vezet. A természetadta, az ipari társadalom külső elvárásaival a tudatalattiba űzött belső emberi értékek (gyengédség és teljesség) újra felfedezésre kerülnek. Egy antropológiai forradalom eddig még föl nem tárt spirituális tudaterőket szabadít föl „pénz és beton” helyett "szív és a lélek" kerül a középpontba. A szolidáris és alkotó életmód végleges megvalósítása azonban csak a kapitalista iparosítás meghaladásával lehetséges, amely most degeneratív hatású a neki alárendelt emberekre. Ez a "kommunizmus, az ökológia, a spirituális mélylátásmód és a lelki nagyság" egyesítésének kísérlete. /Marko Ferst Bahro reformkoncepciójának összefoglalásában, Ferst 2010/

Ennek az irányzatnak fontos és radikális szerzője Rudolf Bahro kultúrkritikus, ökoszocialista ökológus, környezetvédő, NDK-menekült. Bahro, miután NDK-állampolgárságát elvették, a nyugatnémet zöldek alapítója lett, kiket azonban 1985-ben túlzott reformhajlandóságuk miatt otthagyott ("takarítani a Titanic-on"). Bahro és társai az ipari társadalom, a technikauralom, a butító tömegkultúra nyugati kritikáit több szerzőtől is átvették, pl. E.F. Schumacher ( "A kicsi a szép"), G. Anders ("Az ember antikvitása"), L. Mumford ("Megagép"), vagy I. Illich (" Önkorlátozás ") és a kezdődő ökológiai válságra az 1970-es években vonatkoztatták. További szellemi "atyák": Erich Fromm, a fogyasztásbírálat pszicho-szociális szempontjai („Birtokolni vagy lenni”); Herbert Gruhl apokaliptikus civilizációkritikája ("Egy bolygót kifosztanak") és Ernesto Callenbach könyve egy ökoközösségi társadalom víziójáról ("Ökotópia"). Az indusztrializmuskritika eszméi a nyugati alternatív mozgalmakban, a 70-es években, különösen Nyugat-Németországban igen elterjedt. Gyakorlatilag vidéki kommunákban és hasonló projektekben jutnak kifejezésre, szolidáris és természetközeli élet- és munkamódokban, távol a tömegtermeléstől és a fogyasztói társadalomtól. /Az „eurotopia” európai listáján ma 390 közösségi projekt és ökofalu szerepel (www.eurotopia.de/verzeichnis.html) 2009.04.17./ Ezek az ideák Kelet-Németországban, az NDK 1989-es összeomlása után kapnak erőre. Kiemelkedő példa Bahro és társa, Maik Hosang által alapított kommunaszerű lakás- és életprojekt (a) "Lebensgut Pommritz" ahol az ökologikus termelés mellett, a nem-egoista szocioforma fogyasztáscsökkentő hatását próbálták ki.(És ráfáztak?) Az iparosítás- és fogyasztáskritikusok képviselői nemcsak semleges átállással és úttörő projektjeivel próbálják a "helyes" társadalomformát érvényesíteni. A maradék társadalomra politikai síkon is próbálnak hatni. Így a LINKSPARTEI "Ökologische Plattform-ján" egész sor ilyen aktivista és szerző található.

 

6.1 HOMO CONSUMENS A HIDEG IPARI TÁRSADALOMBAN

A pusztító növekedés oka a birtokolni vágyó homo consumens (→). Bahro et al. egy lelkileg hiányos, önző egyént látnak, akinek az elnyomó szociális integráció folytán kompenzációs igényei vannak, továbbá az ipari-kapitalista, gazdasági, műszaki és instrumentális domináns gondolkodása miatt a társadalmi kultúrában beszűkült érzékeléssel bír. A Bahro-tanítvány és filozófus Maik Hosang egy szinttel mélyebbre száll és a jelenlegi társadalomszerkezettől függő hiányos alapigények (szeretet, biztonság, közösség) kifejeződését teszi felelőssé a kompenzációs igényekért, a fogyasztás- és birtoklás-irányultságért.

 

Birtoklás-orientáció elnyomással és az alkalmazkodással

A telhetetlen, passzív és belső ürességét folyton növekvő fogyasztással kompenzáló homo consumens, ahogyan őt Erich Fromm (Fromm 1996) leírja, az ipari árutermelés szükséges kiegészítője, egy követelménye. A fogyasztáskényszer nem magától a homo consumens-től származik. Az emberekre a fogyasztást, mint „föltétlen követendő szükségességet” inkább rákényszerítik, mondja Burkhard Bierhoff, Bahro nyomán. „Az embereket kénytelen-kelletlen egy muszájnak tűnő féktelen fogyasztásra állítják, igényeiket fölkorbácsolják, a reklám új stratégiáival kapzsiságukat és telhetetlenségüket tovább szítják” (Bierhoff  2006 110. oldal). Hasonlóképpen Marianne Gronemeyer: „Az emberekre a túlzott fogyasztói igényeket egy diagnosztikus hatalom által rákényszerítik". (Gronemeyer 2002). A fogyasztó látszólagos szabadsága megtévesztés. A kínálat annyira engedelmeskedik a keresletnek, mint a hörcsögkerék a hörcsögnek. A fogyasztót inkább csak egy menü elé vezetik, ahol ő csak készételeket választhat ki (Gronemeyer 2000). Ám a konzumizmus nem csak a reklám hatására áll elő, nem egy külső manipuláció révén, hanem egy "represszív szociointegrációra” kapcsolódik rá. A verseny és a szociális lesüllyedéstől való félelem társadalmában nem keletkeznek emancipatív fölszabadulásra irányuló igények. Az emberek inkább alárendelik magukat, cinkossá lesznek, csak, hogy a fenyegetéseket elkerüljék. Bahro írja: "Az a kompenzációs igény, ha én ahelyett, hogy a megszabadulásra és a további emberi fölemelkedésemre gondolnék, ezt kérdezem: Mim nincsen még, ami a másiknak már van? Mi lehet a nyugdíjrendszerben a gyönge pont? Ez Keleten nem annyira rossz volt, mint Nyugaton, ott nem volt ilyen sokféle és kifinomult a kínálat. De a kompenzáció és a biztonság utáni hajsza természetesen visszatart minket attól, amit akkor emancipációs igényeknek neveztem” (Bahro 2002, S.47)  A birtoklási vágy nemcsak a kimondott elnyomásra tör elő, hanem teljesen általánosan a "gazdasági és társadalmi követelmények," okozta alkalmazkodás nyomás hatására, mondja Rainer Funk, Fromm nyomán. Ezért a birtoklás-irányultságok nem személyes, hanem "társadalmi karakter irányultságok" (Funk 2002). Funk négy, "nem termelő", a környezettel való bánásmódra problémás karaktert különböztet meg, melyek a piacgazdaságilag megszervezett ipari társadalomban terjedtek el:

 Uralom és ellenőrzés-irányult, tekintélyelvű autoriter karakter

("A környezet azért van, hogy kiaknázzuk.")

 Az üzlet-orientált, rugalmas marketing karakter

( "A környezet hidegen hagy.")

 A saját személyét, mint veszélyezettet érzékelő, narcisztikus karakter

("A környezet fenyeget engem.")

 Minden ellenőrizetlen élet és élő ellen irányuló, nekrofil karakter

("A környezet azért van, hogy elfogyasszuk.")

Ezek a nem-produktív orientációk elidegenítik az embert a produktív "önerőitől", (Fromm által "létorientációként" leírva) attól a lelki képességtől, hogy saját erőiből merítsen. Ilyen tevékenységek a nem-elidegenített kreatív munka; egy nyújtó, embertársunk irányába mutató szeretet, továbbá egy nemcsak eszközi, hanem az egészet bevonó értelem. Funk Fromm-ot így foglalja össze: "Minél produktívabb, a létre irányultabb egy társadalom karaktere, az ilyen társadalom tagja annál inkább képesebb környezet-tudatosabban cselekedni és a környezetbarát törvényi szabályzások és eljárások fogadtatása annál kedvezőbb. Ha azonban a karakter-irányultság tendenciája elidegeníteni az embereket produktív önerőitől - mivel birtoklás-orientáltak – akkor tényleges cselekvéseikben egyre kevésbé környezetbarátiak [...]. "(Funk 2002, 26.o.)

 

Individualizmusból kapitalista konkurencia,kapitalista konkurenciából további individualizmus

Bahro az individualizmust kultúrbetegségnek tekinti, melytől a menekülés, a természetharmóniába való visszatalálás, nem várható el. Az egoista ember létrehozta magának a magához illő államot, mely "korlátoltságát politikai reputációba fordítja át". Ez a gazdasági-liberális állam, mely a gazdálkodást önérdek alapján szervezi: " Hobbes szerint, az állam az emberi önzést legalább kompenzálhatná. De ez nem sikerülhet, ha az önzést egész építménye alapjául választja. Az individualizmus azt jelenti, hogy a társadalom a személyes igények után a második helyre kerül. Ez egy kultúra nélküli állapot. Kérdés, szociális szövetségben, vagyis a közre alapozva sikerül-e autonómiát megvalósítani? "(Bahro 2002 19.o.) Bahro az embert úgy látja, hogy az valójában képes úgy cselekedni, hogy közben a nagy összefüggést meg ne zavarja. Hogy az ember mégis az egyensúly „nagy megzavarója”, attól van, hogy az emberi lét én-központúságát eddig még nem sikerült meghaladni (uo.), mert az egyén magát másokkal szemben definiálja: "Az egyén le van kötözve és mások ellen beállítva. Elég egy álarc, melyet a másikon látsz, ha talán ott sincs, csak te látod - és máris félsz tőle" (uo.) Az "öntudat átka" a fölösleges és ökológiailag halálos kihatású fogyasztásával, a "magánsorsra" való korlátozásával és verseny-irányultságával sújtja az embert. Bahro és társai a torz egoizmust nem egy magában álló jelenségnek látják, hanem a kapitalista ipari társadalom összefüggésében. Így Ferst, Bahro-tanítvány és kései szövegeinek kiadója: "A tőkehajtotta gazdasági rendszer nem az isteni gondviselést hozta meg nekünk, hanem embereket birtoklási vággyal, akik ezt különleges mértékben művelni tudják. A mai megagépezetben ezen törekvések egy hatalomkényszer- és szenvedélytömbbe olvadnak össze. Az ökoglobális helyzet tehát egy világválságból és a szociális rendszerek súlyos szerkezeti hibáiból ered. Az agresszív ököltudat bevésődéses túlsúlya és egyidejűleg a magához tért szellem hiánya a társadalmi kommunikációt elhajlítja és ennek következtében a tárgyiasított társadalmi gyakorlatot is."(Ferst 2002. 273.o.) A hiányos emberek tehát hiányos társadalommal lépnek kölcsönhatásba. A birtoklásvágyakat és szenvedélyeket a gazdasági rendszer és az ipari megagépezet hozzák létre és ezen szellemiség-hiány az oka a téves kommunikációnak és a tárgyiasulásnak. A valójában változtatható szerkezetek, eljárásmódok és szociális gyakorlatok, mint nélkülözhetetlen dologszükségességek vannak elébünk tárva, melyeket nem lehet megkérdőjelezni. Ferst tudathasadásos személyiséget lát, a társadalmi struktúrák és "belső életenergiák" közötti ellentmondás által kikényszerítve: "Mi az adott kényszerekhez idomulunk, amennyire muszáj és sokszor már nem is tudatos, hogy lelkünknek olyan részei vannak, amelyek ez ellen föllázadnak. A munkamódok, amelyeknek alávetjük magunkat, bennünket, mint emberi lényt megcsonkítanak, és nem csak a mi gazdasági egységeink „nem-demokratikus” jellege miatt. A nyolcórás nap, hétről-hétre, a teljesítmény-stressz, minden bizonnyal emberi mértéken felüli [...] Az elnyomással és elfojtással az én, amely a kultúrkánon által többé-kevésbé formázott, lehasítja a saját értékrendszerünkkel nem fedésben levő tartalmakat, a negatívakat ill. a nemkívánatosakat. [...] Ekkor a tartalmak kölcsönös cseréjében féligazságokkal operálunk, önmagunkból egy látszatszemélyt állítunk ki. "(Ferst 2002. 274.o.f.) Egy természet-adta belső lelki állapot a munkatársadalom külső elvárásaival kerül ellentmondásba. Az egoizmus és az agresszió pusztító ökológiai kihatásaival csak azért tudja igazán kiélni magát, mert a valódi, legmélyebb lényünkben lakozó szelídség és a világ egészét átfogó karakter a tudatalattiba kerül száműzetésre.

Instrumentális értelem, integráló vonatkoztatás helyett

Bahro et al bírálják az emberi elme instrumentális racionalitásra (→) való leszűkítését, önmegvalósítás okán, mialatt az ökológiai egészbe való beilleszkedés elmarad. Az agyat rendkívüli sugarú technikai célok elérésére használják. Bahro szerint az agy valójában egy "ökologikus önmaga" (Arne Naess) szolgálatában kellene, hogy álljon. De mi maradtunk motiváció tekintetében »vitális ösztöneinkhez kötődve, melyek számunkra csak mint természetes önzésünk szervét engedi használni." (Bahro 2002a, 25. o) Habár az ember lehetősége egy ''integrális” alkathoz adott, ahogy ezt egyesek ismételten bizonyítják, a tömeget elvakítja a vélt technikai-instrumentális hatékonyság. Az instrumentális értelemre való koncentrálás egész tudatenergiánkat leköti, így a "nagy és hordozó összefüggések" érzékelése elveszik: "Ha egész nap és fél éjszaka bio-számítógépünkben, okos agy homloklebenyünkben, az instrumentális értelem helyén lakunk, annak következményei kellenek, hogy legyenek. [...] Ez a világ-egésszel már nincs valós kapcsolatban, csak elvont hasznosságaival. Ez, tudatfakultásaink egyike közül, bennünket öntudatlan top-parazitává tesz az élet minden síkján, mert antropológiai valóságunk már nem áll rendelkezésünkre. "(Uo.) Bár az ember lényegesebben több intellektuális képességekkel bír, mint az instrumentális értelem, ezeket azonban már nem használja. Ezért ez a "cirkuláris elme", azaz az egész érzékelésében korlátozott és ezért csak ismét a technikai-instrumentális racionalitásra (→) visszadobott gondolkodásmód érvényesül. Ezt a társadalomban, mint az ökonómia és a technika dominanciája nyilvánul meg, kultúra és vallás helyett. Ez a kulturális és értelemveszteség megteremti az alapot a "természethasználat kíméletlenségének". Az ember kerekedjen fölül a"láthatatlan kézen"! [Adam Smith piaci logikája metaforáján, miszerint az önző gazdasági alanyok ellenére minden jól elrendeződik, U.Sch.], akik a „modern bejáratánál a világ mértékletes berendezésének minden felelősségéről lemondtak" (uo, 28. o.) Bahro álláspontját így foglalhatjuk össze: A deficiens karakterek szabad piachoz való ellenőrizetlen termelése és a fogyasztása helyett be kell őket egy természetbarát gazdaság felelős kultúrájába emelni. A változásokat azonban egyszerű fölvilágosítással nem lehet elérni. Bár tárgyiasulási folyamatok, tehát ember-alkotta viszonyok, mint megkerülhetetlen természet-adta valóság mindig is voltak a történelemben, ám a modernben először mond csődöt „minden intés, mert a pályákról való leszokás miatt az üzenet nem érkezik meg. Azok a kulturális csatornák, melyeken át az életstílus megváltoztatása sikerülne, már nincsenek meg. Bahro szerint a körkörös technikai gondolkodásból való kievickélés nehézségéért a kulturális fragmentálódás és individualizáció a felelős. „Évszázadok óta nincs olyan rend Európában, amely a gazdasági és technikai tényezőket átfogó keretbe foglalná. Vallás és filozófia, művészet és szokás tetszőleges magánüggyé vált, kimondottan és dicsőitve ... A kultúra és a természet egyensúly-zavará,t melyet csak fokozunk, akkor tudjuk helyre billenteni, ha a gazdaság és a technológia dominanciáját visszavesszük. Ami minket tönkre tesz, az a kulturális, eredetileg spirituális összeroppanás, amely ebben a tényben rejtőzik. Ennek a végzetes kulturális veszteségnek a következménye a természethasználás kegyetlensége, melyet először kell orvosolni. " (Uo., 28. o.) Ferst hasonlóképpen a kultúra hiányát látja, „egy belső és egy társadalmi hatóság hiányát, amely a szerető alakulóban levőnek beágyazó, az egészet átfogó aurát kölcsönöz." (Ferst 2002. 281.o.) A részinformációk tömkelegével a holisztikus megközelítést megnehezítik. Ezeknek terjesztését a „hatalom-, piac- és hangulatlogikák” szabják meg, ezáltal a környezetérzékelést a mai világban kóros módon torzítják." Nem utolsó sorban a szokás hatalma, a tudat elszigetelése, a létbizonytalanító események és fölismerések ellen hat. Ám Ferst hangsúlyozza, hogy nem az egyén képtelenségén múlik, hanem alárendeltségén, függőségén, önállótlanságán, mint társadalmi jelenségen.

Fogyasztás gondoskodás helyett

A megnövekedett fogyasztás az elemi igények (közösség, a védettség, a szeretet) ki nem elégítésére is visszavezethetők. Több fogyasztással, egyre több technikával, környezetfölhasználással eddig az emberi boldogságérzetet nem sikerült emelni: "Az utóbbi 50 év húszszoros olajtermelés növelése óta sok ember lelki helyzete alig javult. Tudathasadás az egyén szintjén, magányosodás és kapcsolat-nélküliség az emberek és a nemzetek között különböző konfliktusok formájában tör a felszínre ... "(Frank 2006. 153.o.). A vastag fogyasztás egyetlen funkciója, hogy a "hajtómű belső ürességét" palástolja. Max Horkheimer "A társadalom kritikus elmélete" 1932-es publikációja óta elvileg semmi sem változott: a tudomány és ismeret alkalmazás-mértéke durván torzult viszonyban áll magas fejlesztési fokával és az emberek valódi igényeivel. Maik Hosang a boldogság elégtelen kielégítése és a túlfogyasztás között szintén összefüggést lát: " a [boldogságkutatás leletei, U.Sch.] mutatják, hogy ez a mi ökológiailag pusztító konzumstílusunk annak a körülménynek is a következménye, hogy a modern társadalmaknak státusz-, konkurencia- mobilitás-kultúrái az elemi emberi boldogságigényeket (szociális kötöttség, védettség, igazságérzet) betöltését meghiúsítja. " (Hosang 2007 181. oldal) A túlzott fogyasztás okát a mai társadalmi kultúra és az elemi lelki szükségletek közötti ellentmondásban látja. Ám a boldogság az "emberi egzisztenciálék teljes körű, konkrét kulturális sikeres beteljesedésével" keletkezik (186.o.). Egy "egzisztenciálé" (→) a központi "emberi létezés minőségeit" testesíti meg. Az egzisztenciálék érzelmi alapszerkezetek, amelyek minden kultúrán át is hatékonyak, de különböző kultúrákban különböző módon fejeződnek ki és kombinálódnak. Hosang megkülönböztet ilyen egzisztenciálékat: physis, szexus, hatalom, szeretet, nyelv és értelem. "Sem egy társadalom, sem egy kultúra nem létezik ilyen vagy olyan anyagi-fizikai, szexuális, státuszbeli, együttérző, kommunikatív, ismeret- és értelem-kereső igények és érzelmek nélkül" (185.o.) Az "érzelmi mátrix "(→) (Hosang 2005) ilyen tagoltsága szintén megtalálható az emberi agyrétegek evolúciós elméleteiben, az alapérzelmek teóriáiban, a Maslow-féle piramisban és hasonló megközelítésekben. Az egzisztenciálék soha elszigetelt módon nem hatnak, hanem kulturális kölcsönhatás által. A modern társadalmak kifejeződése bizonyos egzisztenciálékat elhanyagol, a kompenzatív konzum következményeivel. A boldogságkutatásból levonható, hogy "az ökológiailag pusztító konzumstílus nem más, mint kompenzációja a modern társadalmak elemi emberi boldogság igények (szociális kötöttség, védettség, igazságérzet és bázisdemokratikus részvétel) kielégítetlenségének" (Hosang 2007.186.o.)

6.2 ELÉGEDETTSÉG, KÖZÖSSÉG, BOLDOGSÁG

A nem megreformálható kapitalista ipari társadalomból való kiút, a "kimentés logikája" (Bahro) egy visszafordulásos mozgalomban található, amely csak a "szívből" jön. A"homo integralis" új tudati alkatával az emberek a természetes és szociális világba visszatalálhatnak és önzésüket legyőzhetik. A "kommunitárius szubszisztencia gazdaságban", a „kicsi a szép” talaján növő, "globális szivárvány társadalomban" (Bahro 1987) öntudatos emberek "önkéntes egyszerűségben" élnek együtt és az élethez szükséges javakat egyszerű emberszabású technikával teremtik elő.

Homo integralis, önkéntes egyszerűségben

A tudatos élet alapja az "önkéntes egyszerűség"; egy, 1936-ban Richard Gregg által megfogalmazott életkoncepció. A konzumista aktivitás helyébe egy „egyszerű, kielégítő és gazdag élet lép, több szabadidővel és választható közösségi tevékenységgel." (Bierhoff 2006.113.o.) Az értelmes, céltudatos és rendezett élet csak a konzumista elterelések nélkül lehetséges. „Az önkéntes egyszerűség egy cél határozott elsőbbségét jelenti, komolysággal és becsületességgel karöltve. Értelme a külső rendezetlenség elkerülését is jelenti, ahogy a sok tulajdontárgyat is, melyek az élet szempontjából érdektelenek. Energiáink és kívánságaink irányítását is jelenti, azzal a föltétellel, hogy bizonyos tekintetben korlátozzuk magunkat, hogy más területeken magunknak nagyobb életkitöltést biztosítsunk. Ez magában foglalja az élet gondos megszervezését, egy érdemleges cél érdekében." (Gregg 1936, cit. Bierhoff 2006.113.o.) /conditio humana: általában az emberség ill. az emberi természet föltétele./ A conditio humana-ból és a globális ökológiai helyzetből levezetve, egy fenntartható életstílus ismérvei, Bierhoff  et al. szerint, a következők:

 értelem és szerető gondoskodás;

 kölcsönösség, a váltakozó függés tudata,

 új szerénység, önkorlátozás;

 céltudatosság.

E kritériumok alapján Bierhoff  bírálja, hogy az egészség- és fenntartás-irányult LOHAS (Lifestyles of Health and Sustainability) a konzumista alapszerkezetet nem vonja kétségbe: "Mindaddig, amíg a normálfogyasztást biodinamikusan körítve tálalják, az autók egy kicsit kevesebb benzint zabálnak, az emberek egészségesebben táplálkoznak, a konzumizmus korántsem ér véget "(Bierhoff 2006, 116. o.) Bierhoff ezzel a LOVOSt állítja szembe (Lifestyles Voluntary Simplicity.) Míg a LOHAS-t rendszerimmanens életstílus és a reklámok erősítik, a "LOVOS» konzumellenes és a szociális résekben található meg (uo.) A Wuppertal Intézettel ellentétben, Bierhoff az ökofaire fenntartható fogyasztás-orientált, másképp fogyasztó LOHAS-ban nem lát alternatívát. /A Wuppertal Intézet is az antikonzumista LOHOS központi elemeit vallja (BUND/EED, 2008), mint a lassítást, önkorlátozást és az időjólétet. Ezen felül, a LOVOS-nál a megmaradó fogyasztás, az esztétikus egyszerűségnél megmaradó igények új kultúrája egy jövőképes élet- és gazdaságmódját kell, hogy betöltsék, egészség-megőrzően és fenntarthatóan. vö. fej. 11.2)/ Csak az önkéntes egyszerűség teszi lehetővé a gondolkodás, a cselekvés és az érzelem összehangoltságát; egy, az ökologikus, beleérző életmódhoz szükséges "integratív" embert (Bierhoff 2006). Az önkéntes egyszerűség biztosítja a rendszerkezetet, amely a "magasabb tudati erők" kifejezését támogatja és ezzel az ember teljes kibontakozásának föltételét. Jean Gebser-re hivatkozva, Bahro és munkatársai a homo integralis (→) ideáját hirdetik, a "teljes, a benne lakozó összes képességét realizáló ember régi ideáját." (Bahro 2002b, 23. o.) A korábbi, a világegészbe való bekötéshez elmaradhatatlan tudatszerkezeteket, melyeket a - csak a hatékonyságra és instrumentális hasznosságra irányuló - tudatalkatok kiszorítottak, a homo integralis ismét föl tudja éleszteni. Az ember egy "spirituális modernbe" bele illesztve, a pusztító civilizáció "mega-masinája" általi szocializációtól szabadul meg. A biolelki fundamentumok újjáélesztésével… (és itt jön a kacifánt, kímélet! Bontsuk le 3-4 mondatra!) A „biolelki fundamentumokat” vissza kell nyerni és újjá éleszteni. Az archaikus, mágikus és mitikus tudatalkatok spontán bölcsessége és életereje pótolhatatlan szabályzók. Ennél az utazásnál ezek racionálisan és integráltan vannak besorolva. Hogy fölszínre hozzuk őket, alá kell merülnünk a korábbi tudatszerkezetekbe. A homo integralis így képes a deficiens, racionális tudatfokozat önző perspektívájából kiszökni és az egész világot, a közösségi és társadalmi érdekeket sajátjai fölé állítani (Bahro 1987, 268.o.ff.). A homo integralis semmiképpen sem megy a racionalizmussal vagy az értelemmel szembe, hangsúlyozza Bahro. A tiszta gondolkodásról van szó, az agygépezet "robotszerű" működése helyett.

Boldogság, szeretet, spiritualitás

A széleskörűen fejlett, minden magában rejlő képességét realizáló homo integralis, Maik Hosang tézisében is fölmerül. A „boldogság az elemi emberi egzisztenciálék teljes mértékű, konkrét-kuturális kitöltése által keletkezik." (Hosang 2006.186.o. ) A teljes, boldog emberhez valamennyi érzelmi alapigény (egzisztenciálé) valóra váltása tartozik. Ám különösen a szeretet, elismerés, együttérzés és értelem jelenlegi társadalmunkban nem juthat érvényre. Tehát a fenntartható életmód felé törekvő reformok célja, hogy a modern társadalmakban eddig elhanyagolt boldogságigényeknek (szociális kötődés, biztonság, igazságérzet) jobban megfeleljenek. Hasonlóképpen Marko Ferst egy  "magasabb, szeretetre méltó kultúra"; egy "szelídség korszaka" felé haladna, amelyben az élet alaphangulatát a szeretet és az öröm adja és amelyben a felebaráti szeretet parancsolata valósul meg, a „szív felé forduló életmóddal" (Ferst 2002.281.o. f.). Mindazonáltal Ferst kevésbé a több boldogsággal való nagyobb önmegvalósításra, inkább a nagy Egészbe való besorolás szükségességére helyezi a hangsúlyt. Egy "magasabb önmaga" fokozatát propagálja, amely az egocentrikusságot leváltja és a "világgal szeretetben eggyé válik" (uo., 276.o.f.). Az Én "közvetítőleg" sorolja be magát a holisztikus világvalóságba, "középpont mindenütt van." Az ökológiai kultúraváltás értelmében, saját közvetlen érdekeinkhez való kötődésünkön kell, hogy úrrá legyünk.  Ezt a kulturális változást nem egy "technikai és politikai szakértelem idézheti elő, hanem ennek egy "belső átfordulással" kell megtörténnie. Ahogy Bahro, Ferst is egy "spirituális megújulást” vár el, túl a hagyományos valláson. Azt kérdezi: "Hogyan sikerülhet egy örömteljes ünnepi hangulatot teremtenünk, amely minket a legnagyobb felelősség mellett egyben az élő kreativitással köt össze?" (uo. 283.o.) Bahro még világosabban áll ki a vallás, mint a "materializmusboldogság" ellenmérge mellett. " Úgy hiszem, az egész ateizmus, amelyben Marx is nagyban felelős, egy szellemi kisiklás volt" (Bahro 2002a, 47.o.) Isten egy a természettel, ő az "Egész érzékelő képesség fogalma lehet, amelybe mi felemeltettünk."

Közösségi élet

A szorosabb közösségi élet nemcsak az eszközök és a források hatékonyabb használta végett kívánatos. Bahro, Hosang, Ferst és társai a belső alkat változásának kiinduló pontját a közösségben látják. Ott keletkezik a tér, ahol az egocentrikus, hatalmi ill. tehetetlenségi tendenciáinkat, megrendezéseinket, játékainkat lebonthatjuk ill. először tudatosan érzékelhetjük és kedvező esetben rituális formákkal védve kezelhetjük" (Bahro 1995 .180.o.) /Maradj hű a Földhöz! - Apokalipszis avagy egy új idő szelleme – Esszék, előadások, vázlatok. Berlin 1995, Ferst által idézve, 2002, 308. o./ A család, mint a "kapitalista kultúra legkisebb rendszerfenntartó cellája, a patriarkális ego rögzítésének helye" kifelé meg kell, hogy nyíljon (Ferst 2002.308.o.). A hagyományos közösségekkel szemben a "közösségi élet", laza lakó- és gazdasági közösségekbe való önkéntes szövetkezést jelent, amelyekben az egyed eddigi létformák általi elszigetelése orvoslásra lel. Maik Hosang a szabadság kiterjesztését hangsúlyozza mások vonatkoztatásában. "Valódi szabadság-érzet akkor keletkezik, ha mások által és nem ellenükben nem érzem magam elszigetelve és korlátozva, hanem a másokkal való együttlét által élet- és cselekvéslehetőségeimet kibővültnek érzem" (Hosang 2006.187.o.)  Hosang úgy látja, az "eredeti emberi közösség-érzések" szétzúzása a modern civilizáció legnagyobb fiaskója" (Hosang 2008). Ezért fontosak a közösségek új fejlesztési terei. Így az általa is alapított  »Lebensgut Pommritz" alkotmányában ez áll: "A új kultúra szíve az igazi közösség. Ez egy komplex, sokrétű, átlátható, erőszakmentes szervezet; szabad szeretetben, munkában, tudásban szövetkezett szabad emberekkel, akik másságukat nem egymás ellenében, hanem egymás gazdagítására használják."(Uo.) Hosang minden egyén különlegességének elismerése központi szerepét hangsúlyozza. Ám az eltúlzott bázisdemokrácia és egyenlőség azonban - így Hosang 15 év szociálökológiai kommunaprojekt kiértékelésében – azzal a hátránnyal járhat, hogy az "egyének saját egyéniségükben egymást nem ismerik el és nem támogatják, inkább gátolják" (uo.). Ferst is úgy látja, hogy az egyéneket a kommunitárius életprojektekbe túlságosan beszorítják és túl erős szociális ellenőrzés alá veszik. Különböző értékfölfogások, a kollektív és az egyéni érdekek eltérései feszültségekhez vezethetnek, információs rangfokozatok alakulhatnak ki, stb. Ezért ő különböző kommuna-életformák, szomszédságok és baráti körök új formái mellett érvel. Vélhetően ezek vonzóbbak, mert a kapcsolódási lehetőségek rugalmasabbak. Szerkezeteik nincsenek rögzítve, a kulturális átalakulás fázisaiban változhatnak.

Posztindusztriális értéktársadalom

Az ökológiai és szociális kultúra a homo integralis-szal, szeretetteljes és boldog szociális viszonyokkal, a világba való harmonikus beilleszkedéssel, közösségi élettel, stb., a kapitalista ipari társadalomban nem érhető el. Bahro szerint,a kapitalizmust  megkurtítani sincs értelme. Ezzel csak a mai rendszert hosszabbítanánk meg és az egyedüli mentő, emberi és életöröm-teli termelési mód bevezetését még jobban kitolnánk a távolba. Ezen kívül, ez csak a bürokrácia felértékelése árán menne. A technika és a tudomány hatalma az ipari társadalomban lényeges okozója a "civilizáció válságának", következésképp megfelezve sem vezethet megoldásához. A személyes cselekvések valamennyi formájának elfojtása épp az ipari termelés lényeges mozzanata (Gronemeyer 2002.103.o.). Ám egy önigazgatásos regiógazdaságban, az élet természetes ritmusába beágyazva, a technika kívánatos. Bahro egy "magas termelékenységű eszközrendszerről" beszél, amely lehetővé tenné minden anyagi előteremtését – napi négy órában. A technika az alapellátást szolgálja 25 km-es körzetben, de nem a profitmaximalizálást, mint az ipari rendszerben. Ezen felüli javak, mint pl. a húsfogyasztás, utazás, autó, nagyobb városok, stb. külön megvitatásra kerülnének. Így pénzforgalom sincs. A gazdaságnak ki kell kerülni a társadalom középpontjából, alacsonyabb rangúnak kell lennie./Bahro és Havemann szociális és ökologikus reformkoncepciói, összefoglalva Marko Ferst által (Ferst 2010)/ Az integrált, közösségi, szerető életforma emberéhez vezető kulturális forradalom a szociálisan függő fejlődési gátaktól való megszabadulást föltételezi. Az alárendeltséget, vagyis a "kis emberek" önállótlan, alattvaló létformáján túl kell lépni. Ez az alárendeltségre és a vele összefüggő egoisztikus és anyagi kielégítésre irányult igényszerkezet a kapitalista ipari termelési mód következménye, következésképp ezt egészében meg kell haladni. A szubalternitásból való kiút a munka újraelosztását és a tevékenységek kiegyensúlyozását jelenti. Mindenki ugyanolyan funkciószinten működjön, a kézi és a „fej”-munka szétválasztása szűnjön meg. /Ez levonás nélkül arra a fölfogásra érvényes, miszerint a kulturális átfordulás első lépéseit pionírok itt és most kell, hogy megtegyék. (vö. 6.3 fej., Kis lépések)/ /A parlament fölötti legfelsőbb hatóság ötlete után az ökodiktatúra propagálását vetették Bahro szemére/ /Wolfgang Harich, mint az NDK-menekült Bahro, már 1971-ben a „Növekedés határai” c. könyvében hasonlóan ír. Bebauf és a Club of Rome is ökológiailag átépített autoriter szocializmust hirdet, mely – hogy a Nyugatot megelőzze – az NDK növekedési stratégiájától eltanácsol./ Az "antropológiai forradalom", az eddig föltáratlan „tudaterők” fejlesztése, Bahro szerint csak akkor tud kibontakozni, ha a társadalmi felépítmény ehhez illik. Ehhez egy "személyfölötti érvényességű és kötelező jellegű értékrendszer kialakítása szükséges, amelybe minden, amit az emberiség legjobb pillanataiban spirituálisan elgondolt, felszáll." (Ferst 2010 17.o.) Az ökológiai és szociális értékek az új társadalomban kiemelkedő szerepet játszanak. Ezt a Bahro által elgondolt, etikailag korrekt "ökológiai felsőház" új politikai intézménye is visszatükrözi. Ebben erkölcsi tekintélyek, az ökológiai közjólét becsült képviselői foglalnának helyet, hogy a társadalom hosszú távú kollektív érdekeit érvényesítsék, távol a pártok elosztó harcaitól. Ferst kissé kritikus Bahro tervével, miszerint az ipari társadalomnak teljes egészében búcsút kell mondanunk, akkor is, ha ez talán elkerülhetetlen. Ez nem a "legintelligensebb jövőterv", bár a "legvalószínűbb, amit várhatunk, tekintettel az elhibázott társadalmi rendszerekre, melyeket még ma is tartunk és amelyekben az emberek úgy viselkednek, ahogy viselkednek. "(Ferst 2010 12.o.)  Ferst által erős szavakkal folyvást ecsetelt, gyorsan közelgő ökológiai összeomlás az ipari rendszer összeroppanását vonja maga után. Ezt a rendszer és a személyes magatartás által is előidézett komplett ipartalanitást Ferst nem tartja jó fordulatnak. A termelés teljes regionalizálása egy "munkatársadalom" veszélyét hozná, amelyben az életfontosságú javak előállítása az életidő javarészét igénybe venné. Ezért bizonyos termékek régió feletti gyártása igenis elfogadható. Az ellátási kör sugarát ökológiai optimalizálás adja meg, a legkevesebb anyag- és természetfogyasztást figyelembe véve. Ehhez azonban pontos terv elemekre van szükség.

 

Konviviális technika

Ferst-hez hasonló úton jár Götz Brandt a DIE LINKE párt "Ökologische Plattform" képviselője. Először is határozottan az ipar technikai mega-gépezete ellen lép föl. Csak ez tette lehetővé a kapitalizmust. Ezt mega-gépezetet kell legyűrni. Még a nagyipar államosítása sem segítene, mivel a társadalom alapja a technika, ezt kell megváltoztatni. A nagyipar függvénye a kapitalizmus. A szocializmusba való átmenet alapvető problémája következésképp a kapitalista nagyipar egy regionális, humánus és az alternatív termelési módba való transzformációja. Eközben nem a technikából való komplett kiszállásról van szó, nem egy középkori falu-autarkiába való visszacsúszásról. Inkább egy "középtechnológia", egy alternatív, illesztett technika jöhet számba: Ez a "decentralizált társadalom emberléptékű technikája, magasan fejlett természettudományos képességekkel" (Brandt 2006 .13.o.) Ezzel a társadalom ismét visszanyerheti autonómiáját a technológiai fejlődés területén. A középtechnológia mértékkel mechanizált segédeszköz, egy óvatos munkamegosztás mellett. A cél a munka megkönnyítése és megtartása az emberek számára: "Egy új technológia beilleszti az ügyes kezű és kreatív agyú embereket vissza a termelési folyamatba. Kétféle gépesítés lehetséges, az egyik az ember erejét és ügyességét növeli, a másik az embert mechanikus rabszolgává teszi." (26.o.) Életbarát, embertársi („konviviális”) szerszámok szükségeltetnek, melyek a munka kielégítő hatását biztosítják. /A fogalom Ivan Illich-től származik: konviviális eszköz, melyet minden ember, különösebb ismeretek nélkül használni tud, hogy segítségével másokkal együttműködjön és együtt éljen./ Ezek ember által ellenőrizhetők legyenek és nem szabad manipulatív uralkodó eszközökké válniuk. A "tömegek termeléserejéhez (Gandhi)" ész és kéz szükséges, míg a tömegtermelés butító, energiatékozló és csak néhány nemzet kiváltsága. A középtechnológiák lényege viszont a kiterjedt önellátás, a termékek hosszú élettartama, a forrásfelhasználás minimalizálása, stb. Ezeket a követelményeket (ökológia, kontroll, önmegvalósítás munkaorientált technika révén) csak kis és közepes méretű termelési egységek képesek betartani. Brandt szerint ezeknek legalacsonyabb az összköltségük, a helyi lakosság igényeihez a legjobban tudnak igazodni és lehetővé teszik a munkakörülmények optimális kialakítását. A kisüzemek tudnának minden egyszerű dolgot, mint az élelmet, háztartási cikkeket, építőipari és agrár készülékeket és gépeket egyszerű technológiával előállítani. Csak katonai hierarchiával üzemeltethető, tőkeigényes vállalkozások fölszámolandók. Ám mégis lennének továbbra is olyan termékek, melyek"jellegüknél fogva, a high-tech modern ipar tipikus termékei és csak ilyen üzemekben gyárthatók." (Uo., 26. o) Tehát, úgymond a kis- és középvállalatok számára elsőbbséget kell biztosítani. Amiket ezek közép-technológiájukkal gyártani tudnak - lényegében az alapellátás javait – ezekkel is kell gyártatni. Sőt, ebben az elégedett társadalomban ezen fölül is maradnának néhány kevésbé bonyolult és luxuscikkek, melyeket iparilag lehet előállítani. /A kicsiny termelőhelyek elsőbbségével ez az ökoszocialista társadalom döntően eltér a Robert Havemann és Bahro-féle ökológiai utópiától. Ők az emberi gazdaságot a természeti körfolyamatokkal is összhangba akarták hozni, továbbá a konzumizmust meghaladni. Havemann ökológiai-emancipatív víziója totál automatizált gyárakat képzel el, ahol csak néhány specialista fölügyel. Megszabadulva a szükséges munkától, az emberek nem a fogyasztásba menekülnek, hanem művészetekkel, kultúrával, önképzéssel, pihenéssel foglalkoznak (Havemann 1982, vö. Ferst 2010).

6.3 APRÓ LÉPÉSEK: A VÁLTOZÁS AZ EMBERBEN KEZDŐDIK

A posztindusztriális, szolidáris-melegszívű, elégedett társadalom teljes egészében csak a kapitalizmus megdöntése után születhet meg, mivel ennek van szüksége az ipari társadalomra, mint állandó profitforrásra. A szükséges kulturális átállás most csak az emberektől jöhet és kell, hogy jöjjön. Ez először a saját lelkünkben kezdődik: "Minden társadalmi változás az emberekben kezdődik, ott van az előfutam. A mai életmódunk következményeiből való kimentés is az egyének lelki arénájában vesz kezdetét. A psziché átkapcsolásával új csírák törnek föl és növekednek. "(Ferst 2002. 272.o.) Természetesen a szociális környezet is hat, ám a löket a változáshoz az egyéntől jön:" A társadalmi struktúrák kétségtelenül mintákat nyújtanak, melyek bizonyos perspektívákat gátolnak és másokat támogatnak. A politikai-gazdasági viszonyok kezdetben az embert alakítják. Ám ő mégsem a fennálló viszonyok bábja. Tudati magatartások a történelem menetére döntően kihatnak. " (Uo.) Ferst a psziché egy óriási hatalmáról beszél: "Kétségtelen, hogy a megszokott hétköznapi struktúrák és kényszerek beszűkítik a saját szellemi és lelki rádiuszunkat. Az egész társadalom felépítésében szembe megy a magas szeretet kultúrájával. Ugyanakkor egész személyiségünkkel visszahatunk a társadalomra.  Ha bármely apró hozzájárulásunkat kicsinyeljük, alábecsüljük az óriási hatalmat, amely az ember pszichikai valóságából előlép [...] "(281.o.) Minden egyedben az újrakezdés potenciálja rejtezik, önmagát a „élt-élni-fog” és a „magam-élni-hagyni” automatizmusából legalább egy pillanatra kikapcsolhatja, legalább bizonyos mértékig." Bahro nyomán, Hosang is abból indul ki, hogy "egy társadalom változási és fejlődési lehetőségei, a naponként önmagát reprodukáló ember első pillanatra nem látható mélypszichológiai szokásaitól függnek" (Hosang 2007 183. oldal). Azonban ő is látja itt a társadalmi struktúrákat. Az egyén elemi boldogságigényeinek kielégítése a társadalomban az érzelmi alapigények történelmileg specifikus elterjedésétől és kölcsönös láncolatától függnek, az "érzelmi kódolástól". Az első lépéseket az emberek tehetik meg, akik szociális környezetüket úgy alakítják, hogy szeretetet és elismerést óhajtó egzisztenciális boldogságigényeik jobban kibontakozhassanak, pl. kommunitárius élet- és munkaösszefüggések létrehozásában. A kultúraváltoztatás csak kis lépésekben történhet, az emberek által fölvállalva. Az ipari társadalom árnyékában itt és ott új élet- és a munkaformákat lehet kipróbálni és bemutatni. Az apró lépések stratégiája nem magánakciók sora, hanem a főszerkezettel való kapcsolat és a saját ötletek diffúziója. Ez már csak azért is követendő, mert a határvonal mindenki körül fut. Így ír Hosang: "A Bahro-val együtt kidolgozott szocioökológiai kezdeményezés abból áll, hogy sem a fönnálló szerkezetek és normák ellen, sem mellett nem kell túlságosan kiállni, hanem abból kell kiindulni, hogy a régi és az új világ határvonalai nem a felek között, hanem minden emberen keresztül futnak. A közösségi projektekben élő emberek sem nem szentek, sem a régi struktúrákban élő, ’velejükig romlott’ vállalkozók, tudósok és politikusok."(Hosang 2008, 38. o) Az első lépés Ferst számára „olyan szabad terek építése, ahol a szív felé forduló élet kibontakozhat" (Ferst 2006.281.o.). Ezek az alternatív kultúrákban föllelhető szabadterek – a keretföltételek politikai kialakítása mellett, mint pl. az energiafordulat – a társadalomváltoztató stratégia részei. Bár ezek a kultúrák ma kisebbségben vannak, a jövő fázisaiban jelentős szerepet és elterjedést nyerhetnek. Bele kell vágni! Bierhoff óvatosabban nyilatkozik a közvetlen változtatás lehetőségeit illetőleg. Ő a nem-fogyasztói életmód megvalósítását ma csak csíráiban látja. Ezek azonban apró lépésekkel előkészíthetők: "A Bahro-féle új ember, a homo integralis, ma még legfeljebb előformáiban ragadható meg. Kialakulására ott van reális esély, ahol az emberek a konzumista élettől meg tudnak válni "(Bierhoff  2006.117.o.)

Literatur

Bahro, Rudolf 1987: Logik der Rettung. Wer kann die Apokalypse aufhalten? Ein Ver¬such über die Grundlagen ökologischer Politik. Stuttgart

Bahro, Rudolf 2002(1994): Es gibt keine Instanz für das Naturverhältnis. In: Alt, Franz; Bahro, Rudolf/ Ferst, Marko 2002: Wege zur ökologischen Zeitenwende. Reformalternati¬ven und Visionen für ein zukunftsfähiges Kultursystem. Berlin

Bahro, Rudolf 2002a(1996): »Tugend des Unterlassens« oder von den Erwartungen an die Ge¬sellschaft. In: Alt, Franz/ Bahro, Rudolf/ Ferst, Marko 2002: Wege zur ökologischen Zeitenwende. Reformalternativen und Visionen für ein zukunftsfähiges Kultursystem. Berlin

Bahro, Rudolf 2002b(1997): Die Idee des Homo integralis – oder ob wir eine neue Poli¬teia stiften können. In: Alt, Franz/ Bahro, Rudolf/ Ferst, Marko 2002: Wege zur ökologi¬schen Zeitenwende. Reformalternativen und Visionen für ein zukunftsfähiges Kultursys¬tem. Berlin

Bierhoff, Burkhard 2006: Vom Homo consumens zum Homo integralis. In: Hosang, Maik/ Seifert, Kurt (Hg.) 2006: Integration. Natur-Kultur-Mensch. Ansätze einer kriti¬schen Human- und Sozialökologie zum 70.Geburtstag Rudolf Bahros. München

Brandt, Götz 2006: Humane Produktivkräfte in der nachindustriellen Gesellschaft. In: tarantel Nr. 33. Vierteljahreszeitschrift der Ökologischen Plattform bei der Linkspar¬tei/PDS

Ferst, Marko 2002: Die ökologische Zeitenwende. Plädoyer für ein zukunftsfähiges Kultursys¬tem. In: Alt, Franz/ Bahro, Rudolf/ Ferst, Marko 2002: Wege zur ökologischen Zeitenwende. Reformalternativen und Visionen für ein zukunftsfähiges Kultursystem. Berlin

Ferst, Marko 2002: Die ökologische Zeitenwende. Plädoyer für ein zukunftsfähiges Kultursys¬tem. In: Alt, Franz/ Bahro, Rudolf/ Ferst, Marko 2002: Wege zur ökologischen Zeitenwende. Reformalternativen und Visionen für ein zukunftsfähiges Kultursystem. Berlin

Ferst, Marko 2010: Die Ideen für einen „Berliner Frühling“ in der DDR. Die sozialen und ökologischen Reformkonzeptionen von Robert Havemann und Rudolf Bahro. [http://www.umweltdebatte.de; 26.02.2010]

Frank, Hartmut 2006: Die vergessene Seite des Seins. In: Hosang, Maik/ Seifert, Kurt (Hg.) 2006: Integration. Natur-Kultur-Mensch. Ansätze einer kritischen Human- und Sozial¬ökologie zum 70.Geburtstag Rudolf Bahros. München

Fromm, Erich 1999 (1966): Psychologische Aspekte eines garantierten Einkommens für alle. In: Erich Fromm Gesamtausgabe in zwölf Bänden. München

Funk, Rainer 2002: Existenzweise des Seins und umweltgerechtes Handeln. In: Ferst, Marko (Hg.) 2002: Erich Fromm als Vordenker. »Haben oder Sein« im Zeitalter der ökologi¬schen Krise. Berlin

Gronemeyer, Marianne 2000: Immer wieder neu oder ewig das Gleiche. Innovationsfie¬ber und Wiederholungswahn. Darmstadt

Gronemeyer, Marianne 2002: Die Macht der Bedürfnisse. Überfluss und Knappheit. Darmstadt

Havemann, Robert 1992: Morgen. Die Industriegesellschaft am Scheideweg. Kritik und reale Utopie. Frankfurt a.M.

Hosang, Maik 2005: Die emotionale Matrix. Grundlagen für gesellschaftlichen Wandel und nachhaltige Innovation. München

Hosang, Maik 2006: Gesellschaftliche Tiefenkulturen und emotionale Matrix. In: Hosang, Maik/ Seifert, Kurt (Hg.) 2006: Integration. Natur-Kultur-Mensch. Ansätze einer kriti¬schen Human- und Sozialökologie zum 70.Geburtstag Rudolf Bahros. München

Hosang, Maik 2007: Tiefenkulturelle Widerstände und Chancen: Warum braucht Nachhaltig¬keit Gefühls- und Glücksforschung? In: GAIA 16/3.

Hosang, Maik 2008: Das Herz einer neuen Kultur. Duale Wirtschaft, Wertschätzung, differenzierte Macht – Erfahrungen aus 15 Jahren LebensGutPommritz. In: kurskontakte-eurotopia Ausgabe 158    

[http://www.kurskontakte.de/media/article_pdfs/158LebensGut.pdf; 23.04.2010]

Illich, Ivan 1993: Bedürfnisse. In: Sachs, Wolfgang 1993 (Hg.): Wie im Westen so auf Erden. Ein polemisches Handbuch zur Entwicklungspolitik. Hamburg

Szólj hozzá!

RADIKÁLIS ÉRTÉKBÍRÁLAT

2017. február 15. 09:09 - RózsaSá

RADIKÁLIS ÉRTÉKBÍRÁLAT

Teljes szakítás a kapitalista modernnel

 

11 társadalommodell:* Rendszerváltás:1.Uralomkritika 2.Szubszisztencia 3.Ökoszocializmus  4.Radikális értékbírálat  5.Indusztrializmusbírálat *Modernizálás: 6.Ökológiai korszerűsítés 7.Evolúciós szociálökonómia  *Fázisváltás: 8.Reflexív modernizálás 9.(Re)produktivitás 10.Kultúraváltás11.Alternatív szabályozás

 

Összefoglaló

Ezen koncepció középpontjában a Marx-féle értékviszony és tőkehasznosítás dinamikája áll. Az ökológiai válság a kapitalizmus átfogó és végleges krízisének a része és kifejeződése. A fenyegető környezeti és éghajlati katasztrófák fő oka a kapitalista termelésmód egy ellentmondásából ered: egyrészt tulajdonképpeni célját illetőleg (tőkehasznosítás) közömbös a természettel, az anyagokkal és azok érzékelhetően konkrét sajátosságaival szemben, amiket elhasznál. Az értéklogikának megfelelően csak, mint az értékképzés potenciális hordozóit tekinti és kezeli. Másrészt azonban, a relatív értéktöbblet produkciója a termelékenységnövelés útján, növekvő mennyiségben a természet anyagait igényli, mivel az emberi energiát technikával és fosszilis energiákkal helyettesíti. (Lásd: Energiamenü, energiarabszolga, RS). Ez a konkurencia hajtotta fölhalmozás-dinamika kényszerűen a természet abszolút határáig visz és – ha nem állítjuk meg - katasztrofális gazdasági, szociális és ökológiai válságokba, barbarizmusba való visszaesésbe vezet. Ezért az ökológiai válságot csak úgy lehet megelőzni, ha a társadalmi újratermelési folyamatokat az értékformától megszabadítjuk, továbbá az árutermelés absztrakt formaelvétől, a piac vak szabályzó mechanizmusától és mindenekelőtt a korlátlan tőkefelhalmozás kényszerétől. Helyükbe a piac és az államon túli tudatos társadalmasítás, az össztársadalmi reprodukciós folyamat tudatos társadalmi, anyagi-természeti tervezése kell, hogy lépjen. Csak így válnak olyan döntési folyamatok lehetővé, melyek tudatosan és differenciáltan a természet-beavatkozások tartalmára és kiterjedésére vonatkoznak. Az ezekhez szükséges intézmények tervei már elkészültek (pl. kerekasztalok és hálózatos lakossági tanácsok). Egy ilyen új civilizációra való áttérés fontos anyagi föltételei már adottak. Ami hiányzik, szereplők, a szükséges érték-kritikus tudattal, akik a rendszer-immanens válságleküzdő illúziótól mentesek. Ez a tudat kifejlődik, ha megfelelő politikával a szociális és ökológiai konfliktusok és harcok össztársadalmi összeütközésbe mennek át. Mindenekelőtt radikális átformáló gyakorlatra, radikálisan kritikus elméletre és egy új „fölforgató diskurzusra” van szükség. Növekedéskorlátozásokat és zsugorodási folyamatokat, mint antiszociális beavatkozásokat, eleve nem tartja szükségesnek. A technológiai fejlődés nem kerül elutasításra, pozitívként értékeli. (Fő képviselő: Robert Kurz).

 

Ezt a radikális érték-, modern- és kapitalizmus-bíráló áramlatot mintegy 20-25 szerzőből álló csoport képviseli, akik az EXIT! elméleti folyóirat köré gyűlnek ("EXIT!  Az árutársadalom krízise és kritikája „) A "szóvivőjük" a  publicisztikailag rendkívül termékeny és sokoldalú nürnbergi filozófus, történész és közgazdász Robert Kurz, egyben az EXIT! társ-alapítója és szerkesztője (www.exit-online.org.). Az ő válságelmélete ezen projekt és elődei alapját képezi (Kurz 1986). Roswitha Scholz (2000) az EXIT! koncepcióját a feminista leválás-tézissel bővítette. /A leválás-viszony az értékosztályból mellőzött, ám az értékviszonyokat éppen lehetővé tevő meta-viszony: a szociálisan szükséges, ám a társadalmi reprodukciók (gyereknevelés, házimunka, szeretet- és viszonymunka) értékformában nem ábrázolható momentumokat a nők vállára rakják, történelmileg „nőiesnek” definiálják és az érték „tulajdonképpeni” szubjektumformájáról leszakítják, ezzel az értéktársadalmasítás egyenlőségéből és egyetemességéből kiszorítják, ill. egy csonkított formába kényszerítik (Scholz 2000, Kurz 2004)/
Az értékleválás-projekt program célja egy "új elméleti paradigma kifejlesztése, amely az előttünk fekvő korszaknak megfelel" (EXIT! önprezentáció, 6. o). Ezzel egy új, "felforgató diskurzust" kell kirobbantani (uo.) és a baloldal gyámoltalan antikapitalizmusát meghaladni. Szinte kizárólag Marx tanaihoz kapcsolódnak. A projektcsoport jelszava: "Marx-szal Marx-ot meghaladni" (uo., 2. oldal). Ebben a marxi gondolkodásban - a genderviszonyok mellőzése és az osztály-szociológiai szűklátások mellett – volna egy nagyon időszerű dimenzió. Marx az „automatikus szubjektumforma”, az "(áru) fetisizmus" és az „őstörténet” fogalmával a kapitalista modern kritikáját fontos fölismerésekkel gazdagította: az uralom "szubjektummentes" lehet, ill. egy "harmadik" által, az uralók és uraltak kettősségén túl konstituált és mindkét "pólust" érinti. És a premodern és a modern között egy átnyúló közösség létezik – az önállósodott formaviszonyok alatti közös behódolás, legyen az a modern előtti totemizmus, az ősök kultusza vagy az árualakú társadalmasítás helyzetkényszere (Kurz 2004). Roswitha Scholz Adorno / Horkheimer-hez és néhány feminista teoretikushoz kapcsolódik kritikusan. Ezen csoport képviselői a kortárs szellemi és politikai életben szövetségeseket aligha találnak. A szerzőcsoport profilját radikális kritika jellemzi. A bírálat elsőbbségét elméletileg azzal a tézissel igazolják, hogy egy alternatív gyakorlat csak, mint a radikális elméleti kritika momentuma és eredménye alakulhat ki. Kurz egy "negatív nagyelmélet" híve, amely kritikája sokkal mélyebbre ás, mint elődeik a XIX. és XX. században, acélból, hogy az árutermelő modern nagyelméleti legitimációs konstrukcióját "tagadólag széttörje". Egy új pozitív elv vagy modell kifejlesztése, amely szerint minden modellezhető, nem szükséges (Kurz 2004. 16.o.f.). Kurz és társai bírálata a tőkehasznosítás viszonyaira és dinamikájára vonatkozik, ill. az ezzel kapcsolatos szubjektum-formákra és ideológiákra. Kritizálják a modern használatos nagyelméleteit, Kanttól a posztmodernig és nem utolsó sorban a társadalomkritikus mozgalmakat és koncepciókat, amelyek mind a bírálat félútján megrekednek. Mindez a tematikailag széles spektrumú elméleti publikációikban és újságcikkeikben tükröződik, többnyire élesen, provokatívan megfogalmazva . Az ökológiai válság és az "ökológiai önpusztítás" (EXIT! - önprezentáció / 1) gyakran említett, de nem, mint egy önálló, társadalmilag földolgozható problémát elemzik, hanem mint egy szempontot, az értéktársadalmasítás szükséges kifejeződését és ennek az emberiség fennmaradására kiható kockázatát. Ez a koncepció mégis érdekes elemzésünk szempontjából, mert itt központi viszonyok, dinamikák egyértelműen, kiélezetten, kritikusan kerülnek átvilágításra, melyek más koncepciókban is szerepet játszanak. A csoport szerzői erélyesen elhatárolódnak a „vaskalapos hivatalos tudományos és szellemi üzemtől” (Kurz 2004 5.o.). Az ottani időszerű vitákra és kutatásokra alig hivatkoznak, vagy csak, ha azok a társadalomkritikus diskurzusban befogadtatást nyertek. És viszont: ezeket a szerzőket az akadémiai tudományvilágban teljesen ignorálják. Még olyan kutatók is, akik hasonló téziseket vallanak, vagy hasonló kifejezéseket használnak, nem hivatkoznak Kurz-ra, sem Scholz feminista értékleválás elméletére. Kurz 1990 óta mintegy tíz könyvet jelentetett meg – melyeket publicisztikailag méltányoltak és részben még a "burzsoá sajtó" is dicsérőleg említ (többek között Steinbauer 2006).  "Kaszinó-kapitalizmus" kifejezése széles körben elterjedt. Ha a szakirodalom idézi, akkor többnyire elmarasztalja, mint "összeomlás-teoretikust" (pl. Heinrich 1999). Összességében ez egy viszonylag elszigetelt helyzetet mutat a szociál-ökológiai diskurzus tájképén. Szélesebb nyilvánosságban azonban Kurz publicisztikai produktivitásával, eredetiségével egy szélesebb, többnyire kritikus, baloldali olvasótábort ér el.


5.1 TŐKEHASZNOSÍTÁS = ÖKOLÓGIAI ÖNPUSZTÍTÁS
A koncepció alapja a következő premissza: Van egy társadalmi alapviszony, melyet a modern árutermelő társadalom összességében és „lényegében” meghatároz, ural - a szereplők szándékaitól függetlenül. Ez határozza meg a külső természethez való szellemi, gyakorlati-gazdasági viszonyt. A természet az érték anyagi hordozója lesz, a tőkefelhalmozó folyamat forrásává "degradálódik". Ez a kapitalista-patriarkális társadalmasítás "központi formaelve" és az átfogó társadalmi reprodukció-viszony érték-leválás elnevezést kapott (Scholz 2004). Lényegében ez alatt egy termelési és életmód értendő, amely az "absztrakt munkára" (Marx), értékhasznosításra, kapitalista versenyre (Ortlieb 2008) alapul, vagy a "munkaerő eladása, árutermelés, pénzjövedelem trinitására" (Kurz 2008b). Magába foglalja a női konnotált tevékenykedések kirekesztését és a leértékelését is, ezzel egy aszimmetrikus genderviszonyt (Scholz 2004). Ezzel az (érték) társadalmasítás módjával kényszerülten dinamikák, gondolkodás és cselekvési formák vannak összeköttetésben, melyek végül is a rendszer szociális, kulturális és ökológiai reprodukciós képességét ássák alá. Ez a tendencia a kapitalizmus krízisének jelenlegi (kategorikus) szakaszában az emberiség civilizált tovább létezése tekintetében veszélyes mértéket ért el.


"Identitáslogika" és szubjektummentes uralom
Az ökológiai válság ebben a koncepcióban az értéktársadalmasítás önellentmondásának szükséges kifejeződése, amely saját dinamikájában önpusztító, mert a társadalmi reprodukció szociális és környezeti alapjait zúzza szét. Ebben a központi okleírásban a szövegből két indoklásvonal olvasható ki. Az értéktársadalmasításban az általános szerkezeti ok önmagában van lefektetve, eközben két szempont is jelentős: először is a természet és sajátossága iránti elvi közömbösség. Az érték-képzési folyamatban a természet az értéktöbblet anyagi hordozója és csak, mint az értéktöbblet-cél eszközeként szerepel. Tartalma sokadrendű (Ortlieb 2008a). Az árucserében az érzéki-konkrét különböző használati értékeket, mint az absztrakt munka hordozóit, az értékkel teszik egyenlővé. Tehát mint érték válnak egyenértékűvé, az ekvivalencia elv szerint azonossá. (Segíts, Lőrincze Lajos!) Ez, a közvetlenül az értéklogikából és egyenértékűség-elvből eredő absztrakt mérték társadalmilag uralkodó észlelő és értékelő mintává válik. A macherok és teoretikusok uralkodó gondolkodási és fölismerési formája az identitáslogika, vagyis a világot érzéki sokszínűségében az értékkel kompatibilissé és így egyenlővé teszik. A természetbe és a társadalomba való beavatkozások mindenre és mindenkire érvényes elv (pénzforma, nyereségesség) szerint történnek (Kurz 2004). Az érzékelhető világ az értékforma reálabsztrakciójában oldódik föl. Az érték-leválási viszonynak megfelelő identitáslogika a különbözőséget és sajátosságot, mint eszközi értelmet  e g y  logika alá akarja rendelni (az érték és ekvivalencia formához hasonlóan), miközben ismét nőies konnotációkat (háztartási tevékenység, érzékiség, érzelem, stb.) kizár és leértékel (Scholz 2004). Az értékképzés tartalmi üressége formaelve, mint egy„Juggernaut-kerék” (Kurz 2004) tapos végig a természeten és a társadalmon. Ez a modern árutermelő rendszer az első társadalom, amely a "normális", hétköznapi menetben több pusztítást visz végbe, mint bármely új formáció nehéz születése a múltban (Kurz 2004). A világ immár totalitárius értékgazdasági irányítottsága magának a rendszernek a reprodukciós képességét ássa alá. A globális fejlesztési föltételek csak az önpusztítás és barbarizmus árán engedik meg az összes reprodukciós ág ugyanazon vak formaelv alá való alárendelését. Az értékviszony  második szempontja, ami ezen koncepció szerint részben az ökológiai válságért felelős, az öntudatlan, a szereplők számára önállósodott társadalmasítás módját illeti. Ez kizárja a társadalmi reprodukcióval való racionális, tervszerű bánásmódot, a természettel való társadalmi anyagcserét, a természet anyagi-érzéki sajátosságához való "tiszteletteljes" viszonyt. Bár az élet társadalmi reprodukciója a kapitalizmusban magas fokúan és globálisan munkamegosztással össze van láncolva, hálózatba kötve, ám a társadalmiasultság nem tudatos cselekmény eredménye, hanem öntudatlanul a céltudatos cselekvések akaratlan mellékkövetkezményeiből áll össze. A cselekvő szubjektumok "háta mögött" egy társadalmi összefüggés keletkezik, senki által elképzelve és nem tudatos egyetértés, sem egy "társadalmi szerződés" útján (Kurz 2004). Velük szemben, mint szubjektum nélküli uralom lép föl. Az egész összefüggését, a "társadalmi szintézis", az egyetemes piacverseny "láthatatlan keze" irányítja, amely a szereplőkkel szemben, mint a rendszertörvények vak hatalma lép föl (Kurz 2009b). A tudattalan, társadalmi kategóriák (áru, pénz, tőke) ill. mint ténykényszer objektiválódik minden társadalomtaggal, az „uralókkal” szemben is. /A modern és a premodern ellentéte relatív, mivel mindkét korszakban a társadalmiasultság öntudatlanul, mint „szubjektum nélküli rendszer” alapozódik meg. A fetisizmus mindkét formája, (pl. a premodern totemizmus és a modern árufetisizmus) mint szubjektum nélküli uralom az emberiség őstörténetéhez tartozik. Így nézve a modern és a premodern kontinuumot képeznek./ A szereplők csupán az öntudatlan hasznosítási mozgalom tudatos hordozói (Kurz 2004). A kapitalista árutermelés rendszerében az embereknek gazdasági tevékenységükön kívül önmaguktól nincs szociális és kulturális összefüggésük, munkájuk ezzel szemben szociális összefüggésüket negatívan, a gazdasági verseny által rakja össze (Kurz 2002). (??)


»Kétszeres energetikai összeomlás"
A második érvelési vonal szerint a tőkefelhalmozás, mint az értéktöbblet-termelés, anyagi hordozót igényel, emiatt pedig a sajátdinamikájú, korlátlan tendencia határokba ütközik. Ehhez az állapothoz már veszélyesen közel vagyunk; szociális, kulturális, valamint katonai konfliktusok robbanhatnak ki, amelyek a barbárságságba való visszaesést jelenthetik. Ezt az új minőséget Kurz (2009) mint "kétszeres energia-összeomlást" ír le. A relatív értéktöbblet termelésére általánosan érvényes, hogy az erős verseny miatt a munkatermelékenység növekedni kényszerül: az emberi munkaerő fölöslegessé válik, mert hatékonyabb technológiák helyettesítik és ennek megfelelően a dologi tőkerész megnő, vele a fosszilis energiahordozók bevetése is. Ez a "felszabadított" munka a múltban bár krízis-kiváltóként hatott, de előbb-utóbb a bővülő piacok által újra fölszívódott. Ez ma már nem lehetséges, mert a harmadik (mikro-elektronikus) ipari forradalom folyamán az 1980-as években új racionalizálási potenciálok keletkeztek, melyek az emberi energia bevetését folyamatosan és olyan gyorsan fölöslegessé teszik, hogy azt a piac kiterjesztésével újjáéleszteni már nem lehet. És fordítva, ugyanezen okból a fosszilis tüzelők elégetése olyan mértéket ért el, hogy a tartalékokat gyorsan kimerítheti és kihatásaiban a természeti létalapokat kezdi szétzúzni (ökológiai és klímakatasztrófák). /Kurz a kapitalizmus harmadik ipari forradalmának kimerítő elemzését lásd Kurz 2009d/ Egyéb energiaforrások nem jelentenek megoldást – az atomenergia más kockázatokat hordoz - a növényi bioenergia az élelmiszerárakat veri föl és éhségkatasztrófát okoz. A nem-anyagi pénzkapitalista fölhalmozás-esélyre való kitérés csak a buborék szétpattanásáig segít. Így a világtőke öndinamikájában egy kétszeres energetikai összeomlás felé visz: sem az emberi energia fölöslegességét (pusztító szociális mellékhatásaival) sem a fosszilis tüzelőanyagok kiapadását ökológiai mellékhatásaival megállítani vagy visszacsinálni már nem lehet (Kurz 2009).


Ökológiai pestis vagy szociális kolera
Ortlieb (2008a), Postone-t idézve (2003) hasonlóan érvel. A növekvő környezeti pusztításban számára a termelékenység növekedése végzetes szerepet játszik mindaddig - mint a relatív értéktöbblet termelésének forrása - az értékhez, mint a gazdagság uralkodó formájához kötve van. Amennyiben az emberi munkaerő gépekkel és energiával helyettesítődik és több terméket gyártanak, ugyanazon értéktöbblet-tömeg realizálása egyre nagyobb anyagi outputot és még nagyobb forrásfogyasztást igényel. Ez az értékképzés egy véges Földön óhatatlanul határokba kell, hogy ütközzön. Ha a globális rendelkezésre álló munkaerő felét a nálunk elért termelékenységi szinten a megfelelő anyagi forrásfogyasztással foglalkoztatnák, a Föld ökoszisztémája már összeomlott volna. Ennek eredményeként Ortlieb és Kurz számára  a „pestis vagy kolera”-dilemma lép föl: Ha a tőkefelhalmozás továbbra is a végtelenségig folytatódik, akkor a tőkehasznosítás elkerülhetetlenül a saját anyagi alapjait zúzza szét, de egyáltalán a civilizált emberi élet bázisát. /Postone 1993/2003 hasonlóan: Horkheimer/Adorno-tól elhatárolódik, amennyiben a természet fölötti uralom bűn lenne. Ők kevésbé tesznek különbséget érték és anyagi gazdagság között. Ám a kapitalizmusban a természetet nem az anyagi gazdagság, hanem az értéktöbblet miatt zsákmányolják ki. /Ha az ökológiai határokat figyelembe vennék, ez a kapitalizmus értékképzés-logikájának kiégéséhez vezetne. Az értéktöbblet növelésének meghiúsulása a kapitalista rendszerben súlyos gazdasági problémákhoz és krízisekhez vezet, lehetséges katasztrofális szociális következményekkel (Ortlieb 2008a).  Az értékképzés logikájának összeomlása az öko-katasztrófát gyengítené, de csak óriási globális tömegnyomor árán (Kurz2009). Ebből Kurz és az értékbírálat-koncepció más protagonistái arra nem következtetnek, hogy az öndinamikájú, elkerülhetetlen összeomlást be kellene várni, hogy a romokon egy új civilizáció épülhessen. A Kurz által 1986-ban kidolgozott, ma már csak kezdeményezésében ökologikus tézis, miszerint a harmadik ipari (mikroelektronikai) forradalommal a tőkehasznosítás Marx által előre jelzett abszolút belső határaiba ütközik, Kurz-nak az "összeomlás- teoretikus" hírnevét keltette. De ő és a köréje gyűlt értékbírálók ezzel egy lehetséges, nem kívánatos jövő forgatókönyvét írják le. Tehát éppen ellenkezőleg, ezen lehetőség előrejelzése akadályozhatja meg a gazdasági katasztrófát. Más szerzők számára az értékbírálók által posztulált tőkehasznosításnak tulajdonított immanens dinamikák az ökológiai válságok és kockázatok okai is egyben. Ám számukra ezek olyan trendek, amelyek nem csak rombolólag, abszolút és totaliter hatják át a társadalom egészét. Ők az össztársadalom keretein belül mobilizálható ellenerőket is látni vélnek, melyek a krízist fékezik és szelídítik, vagy akár egy technológiai-ökológiai modernizáció felé konstruktívan terelni képesek.


A felhalmozás-dinamika összeomlását megelőzni!
Csak ha tudatos emberi cselekvéssel sikerül a tőkehasznosítást és az általa konstituált szubjektumformát meghaladni, nyílik meg az út egy felszabadított posztkapitalista társadalom számára. Gazdasági stagnálás, szociális-ökológiai válságok, kulturális hanyatlás – ma már erősödő tendenciák – csak a szenvedést hosszabbítják meg és a pusztítást növelik. A társadalmi reprodukciót meg kell szabadítani a relatív értéktöbblet produkció formájú tőkehasznosítástól és a vállalkozásokra eröltetett növekedéskényszertől, mielőtt ez csak fölégetett földeket hagy maga után. Erre nem sok idő maradt (Ortlieb 2008a). Az államban nem reménykedhetünk, mivel adóbevételei az értéktöbblet produkciójának emlőin csüngnek (Ortlieb 2008a) és egyébként is csak a "magán piaci érdekek összefogó hatósága" (Kurz 2009b). És a Green New Deal ötlete ezen alapvető ellentmondások fölött teljesen átsiklik - a tőkés fölégető kultúrát nem lehet szelíddé átiskolázni (Kurz 2009). Az életalapok fenyegető elpusztítása és valódi okai az uralkodó észlelő szitáin átesnek, azért is, mert ezeket a leszakított nő-konnotált  "természet"- tartományhoz számítják (Ortlieb 2008a). Ezen felül a 200 éves kapitalizmus után ez a rendszer már szinte természetesen beivódott és a legtöbb ember számára egy teljes alternatíva nehezebben elképzelhető, mint a fenyegető ökológiai katasztrófa. (?)

 

5.2 TELJES SZAKÍTÁS AZ ÉRTÉKFORMÁVAL

Lerombolni, nem fölújítani

Hogy a modern érték-leválasztás viszonyának jelenlegi válsága hogyan végződik, nyitott kérdés. Lehetséges a fetisizmus utolsó formájától való megszabadulás is, de a barbárságba való út is, vagy a Marx által előre jelzett "közös bukás" (Kurz 2004, 8.o.). Ha van egy emancipációs megoldás, akkor ez csak az érték, az áru, a pénz és a piac kategóriáin túl gondolható el. A kapitalizmus stabilizálása egy új szabályozási móddal kizárt (Kurz 2004). Nem a piac állami vezetéséről, a politika által szabályozott gazdaságról van szó - mint a munkásmozgalom marxizmusa és a hagyományos politikai baloldal föltételezte. A modern fetisizmus mindkét oldalát el kell takarítani (EXIT! - önreprezentáció). Azok a mozgalmak, melyek a konkrét szocio-ökológiai problémák ellen harcolnak (atomerő, személygépkocsik) nem elegendőek, mert a szubjektum- és a reprodukcióformákat nem kérdőjelezik meg, melyek végül is a krízist okozzák (Kurz 2004). A teendő tehát a társadalmasulás értékformáját és ezzel összefüggő társadalmi tudat- és szubjektumformáit lerombolni. Ezek az általános alapjai annak a modern kapitalista társadalomnak, melyek a szenvedések és az ökológiai válság okozói. Tehát nem "ízlésesen fölújító belsőépítész, hanem kotrógép acélgolyóval" szükségeltetik (Kurz 2004, 17.o.). Nem a kapitalista modernet kell korszerűsíteni (Ulrich Beck), kiépíteni, tovább fejleszteni, reformálni, szociális és ökológiai romboló tendenciáit megfékezni, hanem alapjait lerombolni.

 

Tudatos társadalmasulás az értékforma fetisizmusa helyett
Hogy egy ilyen létfontosságú új civilizációba (Kurz2008) való ugrás konkrétan mit jelent, nem fejtik ki. Mindenesetre a társadalmasítás módjában két alapvető változtatást kell eszközölni: az árutermelésben a vak, elvontan általános érvényű formaelv helyébe társadalmi megvitatások és döntéshozatali folyamatok kellenek, hogy lépjenek, melyek tárgyának érzéki-konkrét sokféleségét figyelembe veszik és tudatosan, közvetlenül és kifinomultan a természetbe való beavatkozások érzéki tartalmára és hatáskörére vonatkoznak. (?) (Itt egy elképesztően nyakatekert mondat – ismétlés – törölve! RS) Hogy a jelenlegi öntudatlan, kodifikált vezérlési formákat a cselekvésről leválasszuk „kommunikatív cselekvésre és problémamegoldásokra” van szükség . A vak fétisformák általi társadalomvezérlés helyett olyan viszonyok kellenek, amelyekben a személyek, mint olyanok, egymással egy öntudatos társadalmasulásban szót értenek (uo.). Az érték önhasznosítása helyett tudatosan tervezett természeti forrástermelés kell; állam és uralom helyett a marxi vízió "dolgok igazgatása”./Kurz interjú 2009.12.19. / Ez magában foglalja a saját társadalmiasulásunkkal szembeni öntudatlanság meghaladását. Ami eddig egy vak szabályzási mechanizmust követett (például a piacét), az emberek "tudatos tudatába" vezetődnek át (Kurz 2004, 216.o.), a viszonyok és a ténykényszerek személytelen uralma elavulttá válik. A Marx által remélt emberiség – a premodern és a kapitalista árutermelés fetisizmusát átfogó - elő-történetből való kilépése történne meg. Ehhez, a valódi emberi történelem kezdetéhez, a kapitalista modern „vívmányaiból” kevés "megtartásra méltó" kerülne átvevésre. Ez azonban nem jelenti a modern valamennyi műszaki vagy művészeti alkotásainak likvidálását (Kurz 2004). A kapitalizmus technológiai örökségeit ökológiailag az érzéki „józan ész” szerint kritikusan kell értékelni, de semmiképp absztrakt módon elvetni. /Ebben az összefüggésben Kurz kritizálja az (akkori) mikroelektronika és infotechnológia válogatás nélküli elvetését a „Bielefeldi Kezdeményezésben”, C.v. Werlhof, M.Mies/ Egy tudatos társadalmasítás alkalmas intézményei már ki vannak találva - kerekasztalok, hálózott tanácsok – melyek a reprodukció tárgyainak minőségi különbségeiről tárgyalnak és az emberi források bevetését tudatosan megszervezik (EXIT! - önprezentáció). Ugyanígy a konkrét probléma-megoldásokban sincs hiány, a szemétkezeléstől a közlekedési rendszerig (Kurz 2004). Egy ilyen termelés- és életmód már csak világméretben gondolható el, a nemzeten és az államiságon túl (Kurz 2008b). Ezt közösségi alapon nem lehet megszervezni, hanem a szándékképző folyamatokat kell különböző síkokon összekötni.

 

Tervezés: Ne vissza a premodernbe!
A társadalmi alternatíva kulcskérdése a "társadalmi szintézis" problematikája, hogyan lehet a társadalmasulást tudatosan megvalósítani. Az ökológiailag és gazdaságilag pusztító "láthatatlan kéz", amely lehető alternatívája, Kurz szerint a "forrás-áramlások osztálytársadalmi tervezése" - az infrastruktúra bevonásával - "túl a piac, az állam és a nemzeti vagy regionális bornírtságon" (2009b). A reálszocializmus nem a tervezés miatt esett kútba, hanem azért, mert az érték mentén, nem anyagilag és társadalmilag, hanem az államon át épült. /A reálszocializmust és bukásának elemzését lásd Kurz 1994a/ Társadalmi tervezés azonban csak akkor nyer értelmet, ha az a materiális és szociális tartalomra is vonatkozik, az élelmiszerek értékformába való további bevonása nélkül (Kurz 2009b). A hierarchikus-bürokratikus állami tervezés alternatívája egy ökológiailag kibernetikusan reflektált, informatikailag támogatott decentralizált hálózat lehetne, amelynél „minden részegység az egészben képviselt, így, mint horizontális összekapcsolódás futna” (Kurz 1994). A szociális mozgalmak újra fel kell, hogy fedezzék a tervezést, nem pedig apró alternatívákkal, „szolidáris gazdasággal" kísérletezve, az uralkodó destruktív "társadalomszintézise" mellett elhaladva, tévelyegjenek. Mozgalmaik a regiópénzek, szövetkezetek, személyzetüzemek, stb. termelésük belső terein folyó önigazgatás-kísérleteire korlátozódnak. A piaci verseny kényszerein elvéreznek vagy önkizsákmányolásra kényszerülnek. Ők maguk, mint "önszervezett szegénység” a kapitalista krízisigazgatás részeivé válnak (Kurz 2009b). Az elégségesség-irányult, növekedéskritikus kezdeményezéseket, mint "ökológiai redukcionizmust" és "absztrakt lemondás-ideológiát" Kurz és társai elvetik (Kurz 2009c, 5.o.), mivel ott az általános életszínvonalat le akarják vinni, de bíznak a tőkehasznosítás töretlen "fiatalítás képességében". Bár Kurz és társai kezdeményezésüket radikál-emancipáltnak, anti-modernnek mondják, viszont erélyesen elutasítják, hogy az alternatívákat a premodern viszonyokban keressék. Az a fetisizmus nem jobb, mint az árufetisizmus (Kurz 2004). Közösségmodell-szerű aprórész-szubsztituens kísérletek nem segítenek. Mert az absztrakt munkára épülő egész rendszert kell megváltoztatni. Ezen kívül, a szubszisztencia-gazdaságra való visszatéréssel, a jelenlegi társadalmasultság fokánál, az emberiség fele éhen halna. A munkamegosztás, a társadalmi differenciálódás és a modern számos technikai vívmánya fönn kell, hogy maradjon.

 

5.3 GYÖKERES BÍRÁLAT ÚTJÁN A GYÖKERES GYAKORLATBA
A társadalmasultság tudatos megteremtéséhez való civilizációs ugrás lehetősége valóságos lett, köszönve az árut termelő rendszer burka alatt megérett potenciáloknak (természettudás, hálózatok, stb.). Belevágni, erre ösztökél a válság. Az ugrás azonban félre sikerülhet és önpusztításba csaphat át. De ez az alacsonyabb kockázat (Kurz 2004). Hogy hogyan sikerül, az a cselekvő társadalmi erőktől függ. A fenti értelemben vett "eltakarítás" kivitelezői ma még nem jelentek meg. Éppen ellenkezőleg, a hagyományos marxizmus, a nyugati munkásmozgalom és a politikai baloldal maga is válságba jutott. Őket korábban a kapitalizmus érvényesítés-krízisei hajtották, de ennek globális győzelme után visszahúzódtak. Az állami bürokratikus "reálszocializmus" és a Dél nemzeti felszabadító mozgalmai szintén aligha lehetnének alternatívák, ezek inkább felzárkóztató korszerűsítések, hasonló államkapitalista módszerekkel, mint néhány évszázaddal ezelőtt a Nyugaton. Még a "vulgáris marxista Caudillo-rendszer á la Chavez" Venezuelában is csak a globalizáció egyik mellékterméke. Csupán az olajárak robbanása szponzorálja, nem testesít meg társadalmi alternatívát. És a zapatisták etno-populista mozgalmai, pusztán a "nyomorúság egy bázis-demokratikus folklór önigazgatása" (EXIT! - önreprezentáció/ 1). Egy ilyen radikális transzformációra elszánt társadalmi erő tehát még nem alakult ki. Potenciális hordozóit, melyek társadalmi konfliktusok mentén formálódnak, Kurz és társai nem egy meghatározott, szocio-gazdaságilag definiálható társadalmi szereplők között keresik. Elvileg ugyan mindenki számba jöhet, mert az egyének nem oldódnak föl a kényszeredett társadalmi formákban; nincsenek abszolút, az uralkodó társadalmi viszonyok és ideológiák által lecövekelve, hanem súrlódnak azokon és vannak döntési játékterei. A szabadság esélyét nem egy másik osztályszubjektum kínálja nekik föl, hanem szükségleteik és érzéseik, valamint a vak fetisizmus kényszerburka közötti kínnal teli feszültségek átélése ösztökéli őket (Kurz 2004, 58.o.). A szubjektumforma részleges föltörésének, egy társadalmi-ökologikus válságtudat terjedésének és a barbarizmus elleni föllépéseknek már vannak egyes jelei. Ám ez egy nehéz folyamat, az önbírálat szintúgy: Hogyan érhetjük tetten, mint ellenséget, saját szubjektumformánkat, hogyan szabaduljunk meg bilincseitől? A dilemma, hogy még a szegények és a munkanélküliek is a kapitalista formákat annyira magukba szívták, hogy nekik már ezek szinte természetes, történelemfölötti létföltételeknek tűnnek (Kurz 2008b). Részben A. Gorz- ra támaszkodva, Kurz, legalábbis korábbi írásaiban nem zárja ki a pénz mindenható logikája "apró lekapcsolódási lépéseit". Emberek, akiknek az önigazgatásos közösségi tevékenységeikben (gyermekgondozás, élelmiszertermelés, javítás) már nem függenek teljesen az államtól és a pénztől, a kapitalista makroszerkezettel öntudatosabban szembe szállhatnának. Az ilyen kezdeményezések az ökológiai kritikával, politikai megmozdulásokkal  összeszövődhetnek, egy új kapitalizmuskritika alakjában. Ám a Bahro-féle kiszállások elszigetelt kommunák formájában társadalompolitikailag zátonyra futnak, elszektásodnak (Kurz 1994). Fontosak a gyakorlati ellenállások, konkrét társadalmi törésvonalak mentén. Ám ezeket a harcokat "össztársadalmi konfrontációkba" kell tovább vinni. Ezeket úgy kell megszervezni, hogy meghaladják az üzemgazdasági perspektívát ( "opelánerek vagyunk”, /Opel-Werke/) és a társadalmasulási formák kemény kritikájába menjenek át (Kurz 2009b) annak érdekében, hogy kritikus tudatosságot keltsenek a cselekvőkben és a nagy nyilvánosságban. Alkalmas lenne erre például egy repülőtér-elfoglalás (!!!), hogy ennek a közlekedési rendszernek környezetromboló jellegét kiemeljék vagy a Hartz IV munkanélküli segély elleni tömeges sztrájkok. Erre az idő megérett. Az az elképzelés, miszerint a kapitalizmus a szubjektumok háta mögött az "új öregeket" fogja előhúzni, melyet aztán többé-kevésbé változatlan formában a felszabadult társadalom átvenne, illúzió (Ortlieb 2008). Ez vonatkozik pl. a szabad szoftver mozgalom ötletére, miszerint a szellemi termelőeszközök magántulajdonát az uralkodó rendszer keretein belül meg lehet szűntetni.

 

Az ímmel-ámmal bírálók bírálata
Az értékkritikusok szerint az elméleti kritika úgyszólván a radikális kritikai gyakorlat és szubjektumai megalkotásának életelixírje. A társadalmi válság leküzdésében a társadalmi gyakorlattal történne közvetítés az elméleti radikális kritikán át, de semmiképp rövidlejáratú koncepciókon keresztül. Csak az alapvető tagadásból születhetik meg egy alternatív gyakorlat (EXIT! - önprezentáció). Ennek megfelelően, a szerzői csoport bírálja  a baloldali társadalomkritikus spektrum elméleti "felemásságát", azokat a balosokat, akik megakadnak a polgári felvilágosodás haladáshiténél, rendszerimmanens megoldásokat keresnek és nem vonják kétségbe a társadalmasultságot. Kurz ennek szellemi gyökerét abban látja, hogy a polgári felvilágosodás jellegét, mint a kapitalista korszerűsítés ideológiai legitimációját félreismerik (Kurz 2004). Ahelyett, hogy a polgári felvilágosodás ideáljait, mint a negatív valóság pozitív ideológiáját lelepleznék, az egyenlőséget, a szabadságot illuziórikusan a polgári valóságtól kérik számon. A felvilágosodás Kurz szerint, a XVIII. század elejétől nem más, mint a kapitalizmus érvényesítési ideológiája, egy hasznosítási elv bábája, amely most, mint világmegsemmisítő program hat; emancipációs potenciálja a premodern uralmi formák bírálatára szorítkozik. Ezzel a gondolkodási hagyománnyal szakítani kell – semmi pozitív kapcsolódás! A felvilágosodási esszenciák nem olyan eszmék, mint a többi, ezek minden ideák, gondolkodási iskolák, irányzatok, paradigmák modusai a modern világban. Ez példaszerűen áll a haladás vagy a fejlődés kategóriájára. A felvilágosodási gondolkodás banális egymásutániságába egy pozitív értékelést csempésznek be - a későbbi, mint magasabb vagy jobb fölértékelődik, a fejlődésmozgalmat egy "pozitív elv" hordozza, ezzel olyas valamit szállítva, amit nem lehet átalányban elvetni, hanem csak dialektikusan „megőrizni”. A fejlődésfogalom ilyen pozitív konnotációja a modern érték-társadalmasulás védelmezése.


Posztmodern baloldal - elméletileg gyámoltalan
A politikai baloldal az érték, áru, absztraktmunka, piac, demokrácia, stb., polgári kategóriák tárházában él és ezeket nem akarja meghaladni, kritikájuk fenomenológikus, nem elméleti-fogalmi, ennek megfelelően antikapitalizmusuk tehetetlen. A balos mozgalmak, mint az Attac pusztán jelképes tiltakozáskultúrát művelnek és a kapitalizmuskritikát megrövidítik. Pl. a megújuló energiák indoklására a munkahely-érvet használják, ami a versenyben és a nemzeti államban való gondolkodásra utal. És a Linkspartei alapításánál nem a marxi elmélet megújítása volt a vezérfonal, hanem a keynesiánus baloldali pragmatika (Kurz 2008a). A baloldal filozófiai mélypontját Foucault-val és a poszt-operaizmussal érte el. Rendszerkritika és meghaladás helyett egyes jelenségek atomizáló bírálata következett. A Hardt / Negri-féle (2004) "harcoló multitud" ill. operaizmusuk csupán a fordista futószalag-termelés reflexe, a szabotázs egy ideológiai igazolása (Kurz 2007). A „multitud” polgári világköztársaság víziója, szavatolt pénzbeli alapjövedelemmel, igencsak szegényes. A világpiac uralkodó viszonyai mellett, ezzel jobbik esetben csak egy általános szegénységszint bebetonozása és igazolása következne be (Kurz 2008a). A posztmodernisták a "belső nyüzsgésre" koncentrálnak, egy társadalmi kereten belül, amit már mint ilyennek nem érzékelnek. Bár a rasszista kirekesztés felületi mechanizmusait világossá teszik, ám a formaegészre nem fejlesztenek ki kritikus fogalmakat (Kurz 2004). Nem véletlenül nyúlnak vissza a "poszt"- elméletekre, a polgári elmélettörténet romantikus-irracionális és egzisztenciális szálára, különösen Nietzsche és Heidegger filozófiájára (uo.) Kurz számára a polgári-marxista, a felvilágosodás ideológiájából kibújt elmélettörténet végleg kimerült; ugyanúgy, mint a modern árutermelő rendszer szociális reprodukció-képessége és az ebbe bezárt munka-, körforgás és jogszubjektivitás  formája (uo.) Ezt is tanúsítják a tautologikus üres formulák, mint "a modern modernizálása" (Ulrich Beck), vagy a következmény nélküli pragmatikus etika (kommunitarizmus, civil társadalom). Ez Kurz számára intellektuális analfabétizmus, az örökkévalóság és a kikerülhetetlen világpiac dadogó dicsérete. Joggal hivatkoznak a felvilágosodásra, mert ez tényleg az ő végleges állapotukat testesíti meg (uo.).

 

Literatur

EXIT-Selbstdarstellung o.J.: EXIT!-Eine programmatische Selbstdarstellung . Kapitalismus­kritik für das 21.Jahrhundert.Mit Marx über Marx hinaus. Das theoretische Projekt der Gruppe »EXIT!«
[http://www.exit-online.org/…02.06.2010]

Hardt, Michael/Negri, Antonio 2004: Multitude. Krieg und Demokratie in Europa. Frank­furt/Main, New York

Heinrich, Michael 1999: Untergang des Kapitalismus? Die »Krisis« und die Krise. In: Streifzüge H.1

Kurz, Robert (2008b): Interview mit der brasilianischen Zeitschrift Carta Capital. März 2008
[http://www.exit-online.org/…; 02.06.2010]

Kurz, Robert 1986: Die Krise des Tauschwerts. In: Marxistische Kritik H. 1, S.7- 48

Kurz, Robert 1994: Gibt es ein Leben nach der Marktwirtschaft? Überlegungen zur Transfor­mation des warenproduzierenden Systems (2.Teil). In: Neues Deutschland vom 25./26.06.1994

Kurz, Robert 1994a: Der Kollaps der Modernisierung. Vom Zusammenbruch des Kasernenso­zialismus zur Krise der Weltökonomie. Leipzig

Kurz, Robert 2002: Der Appetit des Leviathan. Privatisierung und „schlanker Staat“: eine Illu­sion.
[http://www.exit-online.org/druck.php?tabelle=schwerpunkte & po…]

Kurz, Robert 2004: Blutige Vernunft. Essays zur emanzipatorischen Kritik der kapitalisti­schen Moderne und ihrer westlichen Werte. Bad Honnef

Kurz, Robert 2007: Editorial zu EXIT! 4/2007

Kurz, Robert 2008a für die Redaktion von EXIT!, Januar 2008: Eiszeit für kritische Theo­rie Offener Brief an die InteressentInnen von EXIT!
[http://www.exit-online.org/…; 02.06.2010]

Kurz, Robert 2009: Der energetische Kollaps. Arbeit, Öl und Krise des Kapitalismus. In: Theater der Zeit. Arbeitsbuch 2009. Heft 7/8. S.80-83

Kurz, Robert 2009a: Blühende Wirtschaft. Vom schönen Schrumpfen: Wachstumskritiker for­dern ein radikales ökonomisches Umdenken. Kann die Idee einer wachstumslosen Wirt­schaft den Ausweg aus der Krise bieten? In: Der Freitag, 23.7.2009

Kurz, Robert 2009b: Ökonomische Froschperspektive. In: Neues Deutschland. 17.07.2009, S.4

Kurz, Robert 2009c: Weltkrise und Ignoranz. Offener Brief an die InteressentInnen von EXIT! zum Jahreswechsel 2008/09.
[http://www.exit-online.org/…02.06.2010]

Kurz, Robert 2009d: Schwarzbuch des Kapitalismus. Ein Abgesang auf die Marktwirt­schaft. Frankfurt/Main

Leicht, Ulrich 2005: Kleine Geschichte des wertkritischen Theoriebildungsprozesses von seinen Anfängen im Jahre 1986 bis heute. Von der Zeitschrift »Marxistische Kritik« über die Gruppe "Krisis" bis zu seinem neuesten Ausgang, dem Projekt »EXIT«
[http://www.exit-online.org/…; 05.06.2010]

Ortlieb, Claus Peter 2008 (für die EXIT!-Redaktion): Editorial zu EXIT! 5/2008, Februar 2008
[http://www.exit-online.org/…;02.06.2010]

Ortlieb, Claus Peter 2008a: Ein Widerspruch von Stoff und Form. Zur Bedeutung der Produktion des relativen Mehrwerts für die finale Krisendynamik. Vorabveröffentlichung eines Beitrages für EXIT! H.6 2009
[http://www.exit-online.org/…;02.06.2010]

Postone, Moishe 2003: Zeit, Arbeit und gesellschaftliche Herrschaft. Freiburg

Scholz, Roswitha 2000: Das Geschlecht des Kapitalismus. Bad Honnef

Scholz, Roswitha 2004: Die Theorie der geschlechtlichen Abspaltung und die kritische Theorie Adornos, Referat zum Roberto-Schwarz-Symposion in Sao Paulo, August 2004
[http://www.exit-online.org/… ;02.06.2010]

Steinbauer, Agnes 2006: Eine Abrechnung. Die Profiteure und die Verlierer der Globalisie­rung. In: Süddeutsche Zeitung am 12.06.20

Szólj hozzá!

ÖKOSZOCIALIZMUS

2017. február 15. 09:07 - RózsaSá

ÖKOSZOCIALIZMUS

Tervszerűen és kellőképpen zsugorodni

11 társadalommodell:* Rendszerváltás:1.Uralomkritika 2.Szubszisztencia 3.Ökoszocializmus  4.Radikális értékbírálat  5.Indusztrializmusbírálat *Modernizálás: 6.Ökológiai korszerűsítés 7.Evolúciós szociálökonómia  *Fázisváltás: 8.Reflexív modernizálás 9.(Re)produktivitás 10.Kultúraváltás11.Alternatív szabályozás

 

Összefoglaló:
A koncepció középpontjában a kapitalista növekedésdinamika kritikája és ökoszocialista meghaladása áll, útban egy állandó gazdaságú, fenntartható társadalom felé. A gazdaság és a lakosság növekedése folyvást a véges erőforrások elfogyasztásával és az ökorendszerek – melyek a Földet számunkra lakhatóvá teszik - korlátozott terhelhetőségével jár együtt. Az éghajlatváltozás és a fosszilis energiák közelgő kifogyása mutatja, hogy a növekedés határai már láthatóak és a jelenlegi típusú fejlődés nem folytatható ill. óriási civilizációs veszélyekkel fenyeget. A koncepciók és remények ezen veszélyek elhárítására a gazdasági növekedés és az anyagforgalom technikai szétválasztásával, megújuló energiákkal, magasabb hatásfokokkal illuzórikus. Ezért a gazdaság és a lakosság zsugorítása egy ökológiailag fenntartható egyensúlyig megkerülhetetlen és először is a gazdag ipari államok számára időszerű. Mivel a profitorientált kapitalista gazdasági és társadalmi rendszerben egy növekedéskényszer mélyen beágyazott, így egy ilyen zsugorítás, a konkurencia föltételei mellett, a társadalomban és a társadalmak között óhatatlanul káoszt és erőszakos konfliktusokat váltana ki. Békés és demokratikus, szociális félelmek nélküli átmenet egy zsugorodó, növekedéskényszer nélküli gazdaságba csak az ökoszocializmus keretein belül történhet. Ez lehetővé teszi az alapvető termelési eszközök társadalmasítását, a tervgazdálkodást, az egyenlő elosztást és a munkaigényes technológiákat. Egy ilyen ökologikus szocializmus az ökológiai szükségszerűségen túl, erkölcsi és szociális értékei miatt is kívánatos. Alapvetően különbözik az összeomlott reálszocializmustól, mely éppúgy, mint a kapitalizmus, egy környezetromboló indusztrializmus volt. A társadalomkritikus fölvilágosítás és politika sürgető föladata, hogy az embereket a lemondás és a zsugorodás szükségességéről meggyőzze, egy ökoszocialista utat fölmutasson, mint a fenntartható fejlődés megkerülhetetlen föltételét és a rendszerimmanens változásesély illúzióját szétoszlassa.

 

Az »ökoszocializmus" egy ökológiailag és szociálisan érvelő növekedéskritikus és határozottan antikapitalista kezdeményezés önmegjelölése. Főleg Saral Sarkar és Bruno Kern által publicisztikailag tűnik föl – de mint azonos nevű kezdeményezés is (www.oekosozialismus.net), amely főképp Sarkar 2001-es könyve, "A fenntartható társadalom – rendszeralternatívák kritikai elemzése” megjelenése után szökött szárba. („Eco-Socialism or Eco-Capitalism? London, 1999). Eltérően más növekedéskritikus szerzőkkel és irányzatokkal szemben  ezen koncepció követői a társadalmi-ökológiai válság kiútját csak egy tudatos többség által akart  szocialista társadalomba való átmenetben látják. Ezen társadalommodell "klasszikus" attribútumai a gazdasági kerettervezése, a források állami elosztása, stb. A szerzők ökoszocialista víziójukat elhatárolják az összeomlott ipari, növekedésfixált reálszocializmustól, valamint a venezuelai "petroszocializmustól" (Sarkar 2009 .338.o.). Az "ökoszocializmus" fogalom idősebb és más eredetű. Valószínűleg Flechtheim Scherer / Vilmar (1984) publikációi vezették be a német tudományos vitába, wissen¬schaftliche vita, ezekre Sarkarnak és Kern is pozitívan hivatkoznak. Az 1980-as zöldek balos szárnya részei önmagukat ökoszocialistáknak nevezték. Az itt tárgyalt „ökoszocialista” szerzők elméletileg az alábbiakra támaszkodnak:
§ Georgescu-Roegen ökológiai közgazdasága és a fizikai-termodinamikai érvelése (→ entrópia);
§ Daly növekedéskritiája  és egy állandó gazdaság koncepciója (steady state economy),

amely az ökológiai környezettel egyensúlyban áll;
§ Marx és Engels, akiknek haladásoptimizmusát és munkaérték-tanát  bírálják;
§ Gramsci  kulturális hegemóniája;
§ Otto Ulrich „Uralom és technika" reflexiói és annak belátása – miszerint Marx és Engelsszel ellentétben egy szolidáris társadalom fölépítésének föltétele nem a termelőerők teljes kibontakozása, hanem épp ellenkezőleg, egy bizonyos szintű technicizálás a társadalmi szolidáris viszonyok fölépítését inkább akadályozza. Ez talán az egyoldalúan a "Kommunista Kiáltvány" felé orientált marxizmus-értelmezés legfontosabb korrekciója.
§ Emellett Mahatma Gandhi is egy fontos hivatkozási pont.

Kern koncepciójuk szellemi megalapozói közé többek között  Michael Löwy-t, Carl Amery-t és Ivan Illich-et is sorolja. (Kern-interjú, 2010.02.20., Berlin). Az ökoszocializmus  publicisztikai és elméleti mérvadó képviselője Saral Sarkar, indiai germanista, publicista és politikai aktivista, egykori zöld, az ökofeminizmus megalapítója, Maria Mies élettársa. Szerzőtársa és írásainak tolmácsolója Bruno Kern (teológus, filozófus, publicista). Rajtuk kívül számunkra más szerző nem ismert, aki kifejezetten ezt a koncepciót vallja. Akadémiai körökben ez a megközelítés nem igen talált követőkre. Az Initiative Ökosozialismus-ban  250-300 ember lazán kapcsolódik egymáshoz. A cél főleg a fennálló viszonyokat befolyásolni, baloldali diskurzusokba bele szólni (Kern-interjú). Növekedéstbírálatban más szerzőkkel és hálózatokkal  szellemi rokonság és kapcsolat áll fönn – így az osztrák növekedéskritikus és az antikapitalista szerzőkkel (Exner és munkatársai, lásd még www.social-innovation.org.). akik egyetértőleg utalnak Sarkar-ra és az Initiative Ökosozialismus honlapján publikálnak. Azonban különbségek is láthatók. Így Andreas Exner Sarkar és Kern "államfixáltságát" kétkedően fogadja. A jóval befolyásosabb növekedéskritikus francia mozgalom képviselői is szót kapnakmint például Serge Latouche, ahogy a Balpárt ökológiai platformja is. Az ökoszocialista érvelés elsősorban ökoérzékeny társadalomkritikus  aktivistáknak címzett, olyan új társadalmi mozgalmaknak, mint az Attac, továbbá baloldali pártoknak, fórumoknak és hálózatoknak. Sarkar főleg olyan politikai  aktivistákhoz fordul, " akik megpróbálnak egy jobb világot teremteni, de akik [...] még elég sok illúziót kergetnek, és [...] hamis elméleteken csüngnek" (Sarkar 2009 .18.o.).  Őket kell megszabadítani a növekedés- és technológia-optimistista illúzióktól, amely az ökológiai kérdést a kapitalizmuson belül próbálná megoldani. Schmitter (2009) szerint a francia növekedés-ellenzők főleg három meggyőződést propagálnak:

-Mivel a kapitalizmus növekedéskényszer alatt áll, ők alapvetőleg antikapitalisták.

-A gazdaság csak eszköz lehet a cél érdekében.

-A környezet- és klímavédelem nem szabad, hogy a gyöngék terhére történjen. Ezért a jövedelmet el kell választani a munkától. Szerintük egy jövőképes politika a tudatosan szabályzott növekedés-visszavétel. A francia növekedés-ellenzők egyik értelmiségi szóvivője, Serge Latouche szerint (2005) céljuk, a növekedés visszavétel megegyezik a francia zöldek produktivitás bírálatával, szintúgy az Attac-éval.

 

4.1 KAPITALISTA NÖVEKEDÉSDINAMIKA – ÖKOLÓGIAILAG  ÉS SZOCIÁLISAN PUSZTÍTÓ

A kapitalista és nagyipari gazdasági és életmodell kettős pusztító folyamatot eredményez – a természeti életalapok szétzúzását és egyre több ember kizárását a gazdasági és szociális életföltételekből. Utóbbi az Észak-Dél egyenlőtlenséget illeti, de az ipari országok tömeges munkanélküliségét is. A két folyamat egymást föltételezi és erősíti és további válságfolyamatokat eredményez. Ezen körfolyamat áttörésének kiindulópontja és kulcsa az ökológiai kérdés. Ez a "legégetőbb szociális probléma" tekintve az ”elszegényített országok” szociális következményeit világszerte (Sarkar / Kern 2008 8.o.). Egyrészt az ökológiai válság új szintet ért el, vagyis az emberiség önkioltásának kockázatát néhány évtizeden belül. Másrészt az ökológiai krízis leküzdése, az "ökológiai fordulat" több globális igazságosság és a munkanélküliség leküzdésének föltétele Északon. A természet pusztítás közvetlen oka a gazdasági növekedés, vagyis a " a gazdasági rendszer fizikai dimenziójának expanziója " (Daly / Cobb 1990 után Sarkar 2004 .28.o.). A gazdaság és a népesség növekedése egy véges bolygón véges. Ez a folyamat a véges erőforrások fölélésével és a Föld korlátos kapacitásának kimerítésével jár.

 

"Harapófogó-válság"
A növekedés határai elértük; ezt, mint "ökológiai válságot" két módon tapasztalhatjuk: először a ma már széles körben elfogadott antropogén éghajlatváltozás prominens tüneteként. Visszacsatolási mechanizmusok, amelyek a Földet a múltban hűtötték, most a fölmelegedést erősítik (Sarkar 2009, 320.o.). Fennáll annak a veszélye, hogy az emberi faj néhány évtizeden belül önmagát kioltja (Kern / Sarkar 2009). Az eddigi növekedésfüggő fejlődés folytatása a természeti létalapokban kiszámíthatatlan veszélyekkel jár. Másodszor, még az olajcsúcshozam előtt fontos anyagok fogynak ki, mint pl. olyan „egyszeri hozományok”, mint a szoláriparban is használatos ritka fémek. A megújuló források olyan minőségben és mennyiségben nem állnak rendelkezésre, hogy a gazdaság az eddigi mértékben növekedhessen. Egy magasabb forrástermelékenység ökológiailag semleges kihatással  illuzórikus (lásd alább). A jelenlegi „harapófogó-válság” mindkét szempontja további válságok és konfliktusok forrása (Sarkar 2009). Ezek államközi erőszakot is kiválthatnak és veszélyeztethetik a demokráciát. Míg korábban a bőséges energiahordozók a kapitalizmus ellenfeleit és konfliktusait le tudták csillapítani (Sarkar 2009 .322.o.f.), a „harapófogó-krízisben” a béke és a demokrácia veszélyezettsége  jelentősen megnő. A kérdés nem az, hogy a világgazdaságnak zsugorodnia kell (először a gazdag Északon), hanem hogy ez hogyan menjen végbe: kaotikusan vagy tudatosan megszervezve és hogyan végződik - a barbarizmusban vagy egy új civilizációban kevesebb világnépességgel és természetkímélő forrás-felhasználással. Ez az új civilizáció nem keletkezhet a régi romjain, a globális és hosszantartó zsugorodással párhuzamosan kell fölépülnie. A békés átmenet egy állandó gazdaságba csak a kapitalizmuson túl lehetséges. Ez a diagnózis a kapitalista ipari rendszer határtalan gazdasági növekedés konstitutív kényszerével indokolható.

Növekedéskényszer
Hogy a növekedés ökológiai korlátjait és veszélyes jeleit mégis figyelmen kívül hagyják, hogy a növekedést egyszerűen nem állítják meg, és egy "váltóval", új fejlődési sínre irányítják, ennek mélyebb okai vannak. A kapitalista nagyipari társadalmakba egy növekedéskényszer be van építve. Ez közvetlenül érinti a gazdasági rendszerünket - csak, ha a gazdaság, mint egész növekszik, akkor tudnak a vállalatok profitot megvalósítani. Egyidőben a különböző társadalmi szubjektumok, területek, alrendszerek reprodukciója különböző mechanizmusokkal (pl. adórendszerrel) a gazdasági növekedéshez vannak kötve. Végső soron a "fejlődés" és a "haladás" egész civilizációja a gazdasági növekedésen múlik. A növekedéskényszert jelenleg a globalizáción keresztül érvényesítik.  A gazdag ipari országok természetfogyasztásának utóterheit az elszegényítettekre hárítják, melyek túlélési stratégiái további természetrombolást okoznak. Ez a rendszerben rejlő növekedésdinamika a kapitalizmus azon súlyos hiányossága, amely az ökológiai fenntarthatóság követelményeivel szemben föloldhatatlan ellentmondásba visz. Több forrásból ered, melyek egyben megindokolják, miért nem lehet a növekedést a jelenlegi rendszerben egyszerűen leállítani. Sarkar / Kern szerint ez a konkurenciában gyökerezik. A következmény, hogy a tőkések egyre többet halmoznak, hogy versenyképesek maradjanak. És mivel egyre nagyobb befektetésekre kényszerülnek, egyre nagyobb piacokra van szükségük (Sarkar / Kernc 2004) - "Növekedj vagy tágíts", ez a kérlelhetetlen törvény. Mivel egy vállalkozó sem akar tágítani, mindenkire kiterjed a növekedéskényszer. Csak ha a gazdaság, mint egész növekszik, akkor tudnak minden vállalat profitot elérni. És amikor a meglévő piacok már nem tudnak tovább növekedni, újakat kell létrehozni. Értsd: új igények keltenek, új termékeket találnak ki és egyre több és több területeket vonnak be a piacgazdaság alá (például a vetőmag kereskedelem, a létgondoskodás privatizációja, stb.) Schriefl / Exner (2002) szerint a piacgazdaság önmagától is növekedést produkál, ameddig telítetlen piacok léteznek. Ez nagyrészt a vállatok nyereségre való törekvésével kapcsolatos. A nyereség a legjobb módja, hogy túl a piaci versenyben túléljenek.

A profit növelésére két főút van:
* többet előállítani és eladni úgy, hogy a meglévő eszközöket jobban kihasználják ill. kibővítik, vagy

*új berendezések bevetése magasabb munkatermelékenységgel, ezáltal alacsonyabb költséggel ugyanakkora output-ot realizálni.

Tehát a nyereségek növekedése a vállalkozások növekedéséhez és a magasabb munkatermelékenységhez kapcsolt. Ezen túlmenően, a folyamatban lévő globalizáció erősebb gazdasági növekedéshez vezet és a további gazdasági növekedés viszont további globalizációt igényel. Nagyobb krízisek elkerülése érdekében politikai okokból a gazdasági teljesítménynek folyamatosan növekedni kell. Ha stagnál, ez egy zuhanó spirálist válthat ki: beruházások csökkenése - az érintett ágazatokban nő a munkanélküliség - így csökken a fogyasztás – ennek kihatása más ágazatokra. Ehhez hozzá jön, hogy a növekedés csillapítja a szociális egyenlőtlenségeket és elosztási konfliktusokat. Az állam adóbevételek útján a gazdasági gépezet a zökkenőmentes működéséhez van kötve. Ha csökkenti a kiadásait, súlyosbította a kereslet-visszaesést. A pénz a továbbiakban, mint a növekedés mélyebb oka lepleződik le. A gazdasági sikeresség kizárólag az absztrakt pénzszerzés mércéje. Mivel nem kötődik konkrét-érzéki szükségletekhez, a pénz önmaga iránt igényt vált ki. Ennek fényében, az ökoszocialisták illuzórikusnak tartják a kapitalista piacgazdaság rendszerén belüli fenntartható fejlődést. A profit dominanciáját és a konszernhatalmat be kell határolni, egy másik politika révén irányváltás elindítani. A fenntarthatósági vitában, de még a kritikus szakszervezeteknél, Attac-aktivistáknál és neo-keynesiánusoknál ez a főáram-fölfogás ellentmondásra lel: Az ökológiailag szükséges zsugorodás összeegyeztethetetlen a kapitalizmussal, továbbá egy technológiailag átalakított öko-kapitalizmussal sem elkerülhető. Ez egy másik koncepció-tipikus érvelésvonal.

 

Rendszer-immanens technológiai kiút - illuzórikus
Ez az érvelés az ökoválság technológiai megoldása ellen irányul, melyek a következő címszavak alatt futnak: dematerializálás és elválasztás (a jóléttől, a gazdasági növekedéstől, a környezetfogyasztástól), hatékonyság forradalom (faktor 4 ... 10), konzisztencia, szoláris társadalom. Mindegyik abból tézisből indul ki, miszerint a gazdasági növekedés tudománnyal és technikával, a forrás-fölhasználás drasztikus csökkentésével belátható ideig folytatható és az ipari országok jelenlegi életszínvonala egy új, forrásminimalizált, hulladék- és károsanyag-mentes jólétmodellel továbbra is fönntartható. Egy elképzelés, amely többek között Weizsäcker (1996), Scheer (1999) és Schmidt-Bleek (1993) által képviselt. Ehhez az ökoszocialista ellenérvelés: A nevezett stratégiák potenciáljai, az erőforrások mennyiségileg és minőségileg nem elégségesek arra, hogy a fosszilis energiabázist és más, ökológiailag problémás korlátozottan rendelkezésre álló forrásokat úgy helyettesítsék, hogy a jelenlegi növekedési / jóléti modell lefaragás nélkül folytatható volna. A hatékonyság-forradalom céljai teljesen irreálisak, ha a gazdaság továbbra is növekszik. A megújuló energiák potenciálját jelentősen túlbecsülik, ezek részben téves számításokon alapulnak. /Ez nem maradt válasz nélkül. Sarkar-nak és Kern-nek szemére vetik, hogy nem a már elért hatásfokokkal érvelnek, alábecsülik a további technikai haladást, az idevágó szakirodalmat figyelmen kívül hagyják, stb. (Lásd Bruno Schnell 2009). Kern interjújában (2010. 02.20. Berlin) kitart idézett adatai frissességénél (Ted Trainer, Minqui Li, stb.), nem látja, hogy az idézett energiamérlegeket és érveket cáfolnák./ Kiépítése a nyersanyagbázis, a felület és a tájfogyasztás miatt korlátozott. A gyorsan előrehaladó fölmelegedés miatt az időablak valószínűleg már túl szűk ahhoz, hogy az elméleti elgondolkodású technológiai megoldásokat gyakorlatilag gazdaságilag hasznosítsák és végül, az anyagtalanított gazdasági növekedés fizikailag nem lehetséges. Egy folytonos gazdasági növekedés az ökológiai fenntarthatósággal elvileg összeegyeztethetetlen. Ez a kritika különösen azon fölvetés ellen irányul, miszerint a megújuló energiaforrásokon alapuló energiaváltás jóléti modellünket megmentheti. Sarkar és Kern elméleti álláspontjuk indoklásában Georgescu-Roegen-re támaszkodnak (Sarkar 2009. 309.o.ff.), az ő termodinamika második főtétele ökológiai-gazdasági értelmezésére. Ez megkülönböztet emberek számára általában hasznosítható energiákat és különleges célokra alkalmas energiákat. A második tétel szerint egy zárt rendszerben a használható energia folyvást használhatatlan állapotba megy át. Az entrópia (→) - egy adott mennyiségű energia emberi használatra való alkalmasságának mértéke – folyamatosan növekszik. Bár a föld energia szempontjából nyitott és a nap kiapadhatatlan forrásnak tűnik. De a sugárzás hozzánk egy entrópikus, nem koncentrált, nagy felületen szétszórt ( "disszipatív") formában ér el, szemben az alacsony entrópiájú, erősen koncentrált napenergiákkal a véges fosszilis tüzelőanyagok formájában. Ezért egy naperőmű technikailag kivitelezhető, de gazdaságilag nem életképes. Az napsugárzás átalakítása villamos energiává összességében több energiába kerül, mint amennyit a technika 20 éves élettartama alatt szállít (Sarkar 2009. 312.o.). A szoláráram energiamérlege (→) tehát negatív, ha a napelemek gyártására fordított energiákat is figyelembe vesszük. /Sarkar az általa értelmezett entrópiatörvényből azt vonja le, hogy egy „szolárkorszak” csak egy másik, kisebb világnépességgel volna lehetséges, ahol a napenergiát eredeti, megújuló formájában (napsugárzás, biomassza, víz-, szélenergia, testi munka) használják ki./ Gazdaságilag életképesek - és nem csak műszakilag megvalósíthatók - a megújuló energiák akkor lennének, ha saját alapjukon, önmagukat képesek reprodukálni. Mindaddig a fosszilis energiákon "élősködnek" (Kern, 2009). Ezt az érvelést - negatív, vagy csak gyengén pozitív energiamérleget, a technológia minden eleme teljes életciklusa figyelembe vételével - a hatékonyságforradalom és a dematerializálás reményteljes bevetése ellen is fölhozzák. A nem megújuló más regeneratív energiaforrások helyettesítésénél (bioetanol, biodízel, stb.) hiányoznak az össz-számítások, melyek az előállítás összes tényezőjét figyelembe veszik. /Bruno Schnell viszont azt állítja, hogy időközben életciklus-analízisek ökológiai számításokkal szabványnak számítanak. Ami viszont nem standard (Kern-interjú) az ún. „emergy”, az „embodied energy” mely az üzemgazdasági költségkalkulációhoz hasonlóan az egész előállítási eljárás alatt fölhasznált energiát beszámolja (pl. Howard Oddum energiamérlegei)./Az üzemanyag-takarékos autók gyártásához sokkal több energia szükséges – mivel könnyebb súlyukat több alumíniummal érik el, utóbbi előállítása viszont rendkívül energiaigényes. Valószínűleg csak vízerőművek energiamérlege pozitív (Sarkar/ Kern 2008). Ez vonatkozhat a szélerőművekre is. Ám potenciáljuk teljes kihasználásához rendkívül magas energiaráfordítás szükséges. /Az USÁban, hogy 2030-ig az előre jelzett szél-villamosenergiát elérjék, évente 20 000 szélgépet kellene fölállítani a megfelelő infrastruktúrával, hogy a gazdaság igényét kielégítsék és ezt folyó olaj mellett./ Emellett a megújuló energiaforrások és nyersanyagok sem minőségben, sem mennyiségben nem állnak rendelkezésre, hogy a mai nem-megújulókat teljes mértékben helyettesítsék. A rendelkezésre álló biomassza, szél- és vízenergia nem elég ahhoz, hogy a mai ipari civilizációt életben tartsák. Sarkar (2009. 317 .o.) szerint már Georgescu-Roegen 1978-ban megállapította, hogy az EROEI (→ Energiamérleg) egyes megújulónál elégtelen. Olyan bázistechnológia nélkül, mint pl. a metalurgia, mely többnyire fosszilis tüzelőanyagot fogyaszt, a megújulók technikai infrastruktúrájának megépítése nem lehetséges. A nem-megújulók kiváltása már a rendelkezésre álló felületek – melyeket a biomassza és fotoelektromosság igényel - behatároltsága miatt sem lehetséges. Még mielőtt ezt a határt elérnénk, máris használati konfliktusok lépnének föl – pl. élelmiszertermelésnél, mivel az ökologikus mezőgazdasági több földet igényel. Végül a szakaszosan működő megújulók mellett, hagyományos erőműveket is üzemben kell tartani. Fosszilis energiabázis nélkül a mobilitás jelenlegi formában nem folytatható, ami a globalizált ipari társadalmakat egzisztenciájában érintené. Hidrogénüzemű üzemanyagcellák sem lehetnek pótlások, mivel a hidrogén energiamérlege mindig negatív (Kern 2009). Ami igaz az energiára Georgescu-Roegen (1978) szerint érvényes az anyagokra is. E közben nem lehetséges 100%-os újrahasznosítás (Sarkar 2009. 313.o.). /Az entrópiatörvényt az anyagokra is kiterjeszti: azok is folyvást és visszavonhatatlanul hozzáférhetőből hozzáférhetetlen állapotba mennek át (pl. korrózió vagy kopás), amit a termodinamika 4. törvényének nevez. Ezért nem lehetséges 100%-os recycling./ Így például használt autógumik morzsolásával nyert gumi-részecskék nem vezethetők vissza ténylegesen az ipari anyagkörforgásba (Sarkar 2009. 311.o.). Az újrahasznosítást elvileg túlbecsülik; még fémeknél is az első újrahasznosítás után mindössze 70% áll ismét rendelkezésre. Ez az érvelés a konzisztencia-stratégia elemei ellen is irányulnak, pl. egy anyagilag veszteségmentes használati kaszkád elképzelése ellen, amelyben egy folyamatfokozat kiinduló anyaga egy másik fokozat hulladéka vagy mellékterméke. Míg az erőforrás-hatékonyság emelése 10-es faktorral, ahogy azt Schmidt-Bleek és társai propagálják, egyes termékekre és technológiákra elképzelhető, ám az egész népgazdaságra kiterjesztve teljesen irreális folyamatos növekedés mellett. Tehát, feltételezve a növekedés üteme két százalék évente Így évi 2%-os növekedés mellett 2050-ig kell az erőforrás-hatékonyságot 27es faktorral kellene növelni (Sarkar 2009, F. Luks 1997), hogy elérjék a CO2 csökkentési célokat. A hatékonyság-forradalom víziója többnyire egyes termékek kalkulációjára vonatkozik. Ám még ott sem sikerült az optimista előrejelzéseket megerősíteni, így az információ- és szolgáltatás-társadalom „anyagtalanítása” lelepleződött, mint mítosz. Egy PC fölhasznált anyagekvivalense kb. 10 tonna, a PC tömeges használatával a papírfogyasztás sem csökkent. Ilyen számítások és remények makrogazdasági szinten teljesen hihetetlenek (Schriefl / Exner 2002, Sarkar 2001). Itt csupán az energia- és anyagintenzív termelések áthelyezését mérték szegényebb országokba. (Sarkar 2009). Új technológiák, melyek az erőforrás-hatékonyság megugrását eredményeznék, nincsenek a láthatáron (Kern 2009). A teljes függetlenítését Ezért a gazdasági növekedés leválasztása a forrás-fogyasztástól több okból nem lehetséges. Emellett, az elsősorban a természettudományos és technológiai érvek mellett a rebound hatásra (→) is hivatkoznak, amelyek a forrásmegtakarítást fölemésztik. Mert ha költségeket csökkentenek jobb erőforrás-hatékonysággal, ami rendszerkonform gazdasági ösztönző lenne, az így megtakarított pénzt jövedelmezőbb befektetéseket keres. Ezekre két lehetőség van: vagy egy alacsonyabb erőforrás-termelékenységű területre fektetnek be, amelynek aztán az ökológiai összhatása negatív is lehet, vagy termelésbővítésre fordítják egy forráshatékony területen, ekkor az összhatás csökken. Így a  nagyobb hatékonyság legalább is a régi termelő és fogyasztási minták mellett túlkompenzálódnak. És szociális innovációk, mint pl. közösségi használati formák vagy egy elégséges élet az „elég” elve szerint a termékigényt csökkenthetik, és így a gazdasági növekedést fékezhetik, de a kapitalizmus rendszer-immanens növekedéskényszerét megszüntetni nem képesek. Még ha a forrásfölhasználást jelentősen és tartósan csökkentenék is, ez kapitalista körülmények között válságot okozna. Ezért a (túléléshez) szükséges gazdaság-zsugorodás értelmes módon csak ezen a társadalmon túl képzelhető el és vihető végbe. A kapitalizmusban ezt megkísérelni nem volna értelme, mert ha sikerülne is, a zuhanó spirálisok, mint gazdasági depressziók katasztrofális következményekkel járnának.

4.2 ÖKOSZOCIALIZMUS, MINT ÁTMENET

Zsugorodni szocializmus által
A világgazdaság, a fent említett okok miatt, a következő néhány évben biztosan csökken fog, még az olajkor vége előtt, ahogy a világ népesség is. Az emberiség kevesebb áruval és szolgáltatásokkal fog rendelkezni és több testi munkára kényszerül. Mindenekelőtt az ipari társadalmak gazdaságának kell zsugorodni ahhoz, hogy fenntartható legyen. A kérdés csak az, hogy ez az átmenet hogyan, milyen kockázatokkal jár? Kapitalista körülmények között ez a folyamat kaotikusan futna le, nagy kockázatokkal, szociális veszteségekkel. Nyersanyag- és energiaszűke egész ágazatokat döntene be. Az imperialista forrásháborúk veszélye nagy. Ezek kirobbantása a megújuló energiaforrásokért is megtörténhet. A piacgazdaság már amúgy is korlátozott szabályzási mechanizmusai csak magas termelékenységnél működnek, elegendően nagy forráskínálatnál (Kern 2009). Ezért kell az összeomlást megelőzni. A visszakozás csak szervezetten kell, hogy történjen, ha a profit elsőbbségét és a növekedési kényszert kiiktatjuk (Sarkar / Kern 2004, 33.o.).  Egy fenntartható gazdaságba és társadalomba való átmenet egyetlen meggyőző alternatívája az ökológiai szocializmus. Csak ez teremtheti meg a fenntartható társadalom föltételeit, mivel:
§ Az elkerülhetetlen zsugorodás és a szükséges racionálás szervezetten csak egy tervezett gazdaságban lehetséges, de nem egy szabad piacgazdaságban.
§ A szükséges gazdasági zsugorodás széleskörű elfogadottságát csak egy egyenlő elosztás készítheti elő. Az ezzel kapcsolatos életvitel és fogyasztási módok változtatásait csak így lehet elfogadtatni. Egalitárius szerkezetek szerény fogyasztás-szinten az ipari országokban ösztönzik a gazdasági zsugorodás elfogadását a fejlődő és küszöb-országokban.
§ Végül, a munkanélküliség problémája csak egy tervezett szocialista gazdaságban oldható meg, amennyiben tudatosan munkaigényes technológiákat vezetnek be, nem utolsósorban ökológiai okokból (Sarkar 2001 és 2009 Sarkar / Kern 2008).

Munka, tervezés, részvétel
Az ökoszocialista társadalom alapvető jellemzői főleg az ökológiailag indokolt paradigmaváltásból adódnak, a növekedés korlátainak tiszteletben tartásával, továbbá H.E. Daly értelmében, egy "állandó gazdaságba" (steady-state economy) való átmenetből:
§ A fenntartható társadalom gazdasága elsősorban a megújuló erőforrásokra alapszik, nem-megújulók csak nagyon takarékosan kerülnek használra. A termelés új paradigmája a globálisan elosztott, decentralizált, kisléptékű, átlátható, nagyrészt önellátó regionális gazdasági szerkezet. A globalizáció, a világkereskedelem ökológiai okokból nagyrészt visszavételre kerül. Ám továbbképzésekre sok embernek a lehetőség fönntartott.
§ Egy fenntartható, steady-state-gazdaságban munkaigényes technológiák kerülnek előnybe, elsősorban azért, mert a megújuló erőforrások mennyisége a mai gépesítés és automatizálás szintjét nem engedi meg. Ez egyben szociálisan is kívánatos, mert ezzel mindenkinek lesz munkája.
§ A szabad piacgazdaság káosza helyett egy gazdasági keret-tervezés kell, hogy lépjen. A társadalom tudatosan meg kell, hogy egyezzen abban, milyen szükségletek milyen mértékben kerülnek kielégítésre és ennek megfelelően milyen mennyiségben, hogyan, mennyi forrásfölhasználással történjen a termelés.

  • Mindez a nagytőke társadalmasítását föltételezi, különösen a pénztőkét illetőleg. Ez nem feltétlenül államosítással kell, hogy végbe menjen, hanem sok féle tulajdonosi és társadalmasított formákon át. Csak társadalmasított üzemek csökkenthetik a termelést a köz érdekében, az ezekben dolgozó embereknek nem kell félni a tervezett "recessziótól" (Sarkar 2009. 140.o.).
    § Totalitárius tendenciákat elkerülendő, minden szinten részvétel szükséges, tanácsdemokrácia, kisebb áttekinthető politikai csoportokban, ill. tanácsköztársaságokban megszervezve. Mivel a gazdasági egységek decentralizáltak és nagyrészt önellátók, a politikai egységek is egy átlátható nagyság alatt maradnak.
  • A termékek és a fogyasztás korlátozások hozzávetőlegesen egyenlő elosztása szükséges, hogy a zsugorodási folyamat és az ezzel járó fogyasztás- és életmód-megnyirbálások az ipari társadalmak belsejében és az Észak-Dél viszonyában a népesség többsége által elfogadható legyen.

 

Igazságosság és erkölcs
Az elsődlegesen ökológiailag motivált termelési és gazdasági változtatások egyfajta "mellékhatása", hogy más szociális hátrányok okai is megszűnnek, mindenek előtt a tömeges munkanélküliség. Egy ökoszocialista társadalom már morális okokból is elvileg kiharcolandó (pl. az igazságosság végett). Ezen kívül, az ő élő szocialista értékek, mint az egyenlőség, az együttműködés és az uralommentesség azt az erkölcsi növekedést testesítik meg, ami H. E. Daly szerint, az állandó gazdaság elengedhetetlen föltétele (Sarkar 2009. 349.o.). A globális Délen a fenntartható fejlődés számára elsődleges a népességszaporulat megfékezése és későbbi teljes megállítása. Ezt szintén csak egy ökoszocialista társadalomban lehet elérni. Hozhat létre azokat a társadalmi Ott érhető el az az időskori szociális biztonság, ami a családonkénti átlagos gyermekszámot kettőre korlátozza. Pozitívan értékelendő Dél gazdasági és kulturális függőségének megszűntetése és a gyarmatosítás előtti történelmi fejlődés folytatása. Így egy külön kulturális identitás alakulhat ki és új kultúrák épülhetnek föl, túl egy környezetromboló anyagi jóléten. A szegényeket békén kell hagyni a "fejlődés-blablával”(Shiva 2002, Sarkar 2009). Radermacher (2002) globális Marshall-tervét vissza utasítják, amely szerint a gazdaság Délen 34-es szorzóval kell, hogy növekedjen.

/Radermacher víziója (2002): Az Észak a következő 30-50 évben megnégyszerezi ismét fogyasztását és a világszerte 10-es faktor a Dél fogyasztását 34-szeresre emeli. Ezzel az Észak-Dél egyenlőtlenség kb. 16:1-ről 2:1-re csökkenne/. Serge Latouche (2005) még az alternatív közgazdászokat is bírálja, akik a globális Délnek még egyáltalán növekedést juttatnának, dacára, hogy ennek negatív következményei jól ismertek.

4.3 HEGEMÓNIÁT KIVÍVNI  - ILLÚZIÓKKAL LESZÁMOLNI
Jelenleg a kapitalista ipari társadalmak a már említett "harapófogó-válságát" éljük át (Sarkar 2009. 13.o.f.), tehát egy eltűnő forrásbázis  és az éghajlatváltozás következményeinek kihívásait. Ez a növekedési időket még az olaj-korszak vége előtt lezárja, kezdetét veszi egy hosszantartó lineáris lecsúszás és a kapitalista szerkezetekből való kivonulás. Ezen a vélhetőleg keynesiánus vagy schumpeteriánus mentési kísérletek (pl. "Green New Deal") sem tudnak segíteni. De ez még mindig nem a kapitalizmus válsága. Ez csak akkor válik azzá, ha a növekedésgazdaság és  kultúra többségi megkérdőjelezése bekövetkezik.

Ökoszocializmus vagy barbárság
A gazdaság és a társadalom elkerülhetetlen zsugorodása hosszabb időszakot igényel, egy ökoszocialista átállás esélyeivel és óriási kockázataival. Ez a változás ellentétes a kapitalizmus alapvető mechanizmusaival, ezért sokféle ellenállással kell számolni – egy kapitalista sem kész önként visszahúzódni egy állandó alacsony szintű gazdaságba. A középosztály Északon és Délen védeni fogja vagyonaikat, stb. Ezért a szerzők két utat látnak:

  1. A válság egy kaotikus fejlődésbe csap át, a tőkés világgazdaság zsugorodásával, nemzetek és etnikai csoportok közötti háborúkkal az erőforrásokért, a társadalom szétesésével, erőszakkal, bűnözéssel, stb. A meghiúsuló kapitalizmus szellemi-értelmiségi vákuumát valószínűleg szélső jobb és tekintélyelvű mozgalmak foglalják el (Sarkar 2009. 367.o.).
  2. Sikerül a "zsugorodó folyamatokkal párhuzamosan egy új szerkezetű szocialista társadalmat fölépíteni" (Sarkar 2009. 323.o.). Ez az átmenet csak békés úton, a népesség-többség támogatásával gondolható el, amelyben az állam központi szerepet játszik.

 

Az embereket fölvilágosítani
Egy ilyen lehetőség céljából az A. Gramsci szerinti kulturális-intellektuális hegemóniát kell elérni (Sarkar 2009. 364.o.). Bár a fogyasztásról való lemondás nem népszerű, de amikor az illúziók elillantak és a forrásháborúk elindulnak, az emberek fogékonyabbak lesznek az ökológiai szocializmus koncepciójára. Addig is a politikai aktivisták elsődleges feladata az embereket ezen alternatíva szükségességéről meggyőzni. Tulajdonképpen az idő megérett az idő egy ilyen pro-ökoszocialista nyilvánossági offenzívára. A legtöbb balos és társadalomkritikai erőkkel szemben "nyíltan antikapitalista módon" egy "tervezett szocialista gazdaságért és a társadalomért" kell föllépni (Sarkar 2009. 346.o.). Ez nem igényel kidolgozott kész koncepciót; az alternatíva konkrét részletei úgyis csak a gyakorlati mozgalom során alakulnak ki, ahogy a kritikus önreflexió is. Szocialista pártoknak nem kell elsősorban elfogadtatásért kunyerálni, hanem az embereket a zsugorító kurzusról meggyőzni. A hosszú távú célok világosak legyenek, hogy a kormányzásban való részvevés értelméről dönteni lehessen. /Ezt Sarkar a korai PDS-nek címezte, a Balpárt egyik elődjének, melynek a növekedés és az ökológiai víziót illetőleg pontatlanságot vet a szemére./ A szellemi hegemóniáért és az aktivisták hosszú távú társadalmi változtatásért folytatott harcában egyértelmű legyen, hogy az állandó növekedés illuzórikus. Ezért az ökoszocialista növekedésbírálatok publicisztikáik nagy részét efféle "következetlenségek" és "tévutak" tisztázásának szentelik, a társadalomkritikai baloldali alternatív áramlatokban. A már fent említett irányzatok mellett (hatékonyság forradalom, "fenntartható növekedés"), a kritika az alábbiak ellen irányul:
§ a növekedéshatárok keynesiánusi mellőzése ellen. A keynesianizmus nem oldja fel a kapitalizmus növekedéskényszere és a természeti létalapok megtartása közötti ellentmondást és csak gazdasági növekedés melletti környezetvédelmet helyesel (Sarkar 2009. 238.o.ff.). BaIoldali teoretikusok is vallják azt a fölfogást, hogy a társadalom ökológiai átépítéséhez növekedés szükséges.

  • jövővíziók ellen, melyek a mai vagy akár még nagyobb anyagi jólét lehetőségét hirdetik. Ez pl. a "szoláris kommunizmus" (Löwy 2005) látomására érvényes, amely, hála a tudománynak és a technikának mindenki igényét kielégítheti.
    § egy feltétel nélküli alapjövedelem ellen. Ez pontosan azt a kapitalista növekedésökonómiát tételezi föl, melyet ökológiai okokból le kell győznünk. A "kiapadhatatlan termelői potenciálokra" való utalás figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a jelenlegi termelési szint lényegileg a fosszilis energiabázison alapszik, ami éppen eltűnőben van (Kern 2009a). Munkatermelékenység emelése céljából szintén nem követelhetünk technikai haladást, vagy 35 órás munkahetet teljes munkabérért és egyszerre a munkanélküliség megszüntetését. Ez csak 6-7 %-os növekedés mellett volna lehetséges, ami ökológiailag végzetes lenne.
    § Altvater következetlensége ellen, a kapitalizmus végének szükségessége kapcsán (lásd. 12. §), a korlátlanul rendelkezésre álló megújuló energiaforrások hite ellen. Elképzelése a szoláris társadalomról csak egy decentralizált szolidáris gazdaságban kerülhet megvalósításra; naivitás, hogy olyan óriásvállalatok, mint a Mc Donalds decentrálisan is szervezhetők. Egy szolidáris gazdaság alternatív koncepciója eléggé ködös és csupán egy barátságosabb arcú kapitalizmust takar (Sarkar 2009. 342ff.). Marx és Engels optimizmusát is bírálják, miszerint a tudomány és a technika ereje a modern problémamegoldásához elegendő és mindenkinek szabad időt és anyagi gazdagságot juttat. Marx politikai gazdaságtanában a gazdagság-termeléshez való természeti hozzájárulás kimarad. Ha az olajhozamcsúcs stb. miatt Marx által föltételezett abszolút és állandó természeti körülmények megváltoznak, akkor a munkaérték-elmélet torzított valóságot tükröz. Világos lesz, hogy egy áru értékét nemcsak a gyártásához szükséges társadalmi munka határozza meg (Sarkar 2009. 300f., Immler 1985). A túlnépesedés problémáját a marxizmus szintén nem veszi figyelembe.

Literatur

Altvater, Elmar 2005: Das Ende des Kapitalismus wie wir ihn kennen. Münster

Daly, Herman E. 1977: Steady-State Economics – The Economics of Biophysical Equilib­rium and Moral Growth. San Francisco

Daly, Herman E./Cobb, John B. Jr. 1990: For the Common Good. London

Exner, Andreas/ Schriefl, Ernst 2002. Nachhaltigkeit, Wirtschaftswachstum und Attac. [www.oekosozialismus.net/kommentar1.html; 05.02.2010]

Exner, Andreas/ Schriefl, Ernst 2003: Nachhaltiger Kapitalismus? 1. Teil: Über den Zusammenhang von Wirtschaftswachstum und ökologischer Nachhaltigkeit. In Streifzüge 03/2003, S.7-12

Exner, Andreas/ Schriefl, Ernst 2004 Na, Nchhaltiger Kapitalismus? 2. Teil: Die gängigen Leitbilder der Nachhaltigkeit und ihre Schwächen. In. Streifzüge 30/2004, S.29-32

Exner, Andreas/Lauk, Christian/Kulterer, Konstantin 2008: Die Grenzen des Kapitalis­mus. Wie wir am Wachstum scheitern. Wien

Flechtheim, Ossip K. 1984: Einführung in den Ökosozialismus. In: Scherer, Klaus-Jür­gen/Vilmar, Fritz (Hg.).Ein alternatives Sozialismuskonzept – Perspektiven des Ökosozialis­mus. Berlin

Georgescu-Roegen, Nicholas 1978: Technology Assessment. The Case of the Direct Use of Solar Energy. In: Atlantic Economic Journal. December

Georgescu-Roegen, Nicholas 1981: The Entropy Law and the Economic Process. Cam­bridge (Ma.), London

Immler, Hans 1985: Natur in der ökonomischen Theorie. Opladen

Kern, Bruno 2009: Die Wahrheit ist dem Menschen zumutbar. Energiewende zwischen infantilen Phantasien und Ernüchterung. In Streifzüge H. 46

Kern, Bruno 2009a: Bedingungsloses Grundeinkommen: Die infantile Schlaraffenlandmentali­tät einiger »Linker«. Eine notwendige Polemik.
[www.oekosozialsimus.net; 04.05.2010]

Latouche, Serge 2005: Nachdenken über ökologische Utopien. Gibt es einen Weg aus der Wachstumsökonomie? In: taz vom 11.11.2005

Löwy, Michael 2005: Destruktiver Fortschritt. Marx, Engels und die Ökologie. In: Utopie Kreativ, H. 174

Luks, Fred 1997: Der Himmel ist nicht die Grenze. In: Frankfurter Rundschau, 21.01.1997

Odum, Howard D. 1996: Environmental Accounting, Emergy and Decision Making, New York

Radermacher, Franz Josef 2002: Balance oder Zerstörung. Ökosoziale Marktwirtschaft als Schlüssel zu einer weltweiten nachhaltigen Entwicklung. Wien

Sarkar, Saral 2001: Die nachhaltige Gesellschaft – eine kritische Analyse der Systemalternati­ven. Zürich

Sarkar, Saral 2003: Nachhaltige Entwicklung: Der vergebliche Rettungsversuch für eine sterbende Illusion. In: Werlhof, Claudia von; Bennholdt-Thomsen, Veronika; Faraclas, Nicholas (Hg.) 2003: Subsistenz und Widerstand. Alternativen zur Globalisierung. Wien, S.69-83

Sarkar, Saral 2009: Die Krisen des Kapitalismus. Eine andere Studie der politischen Ökonomie. Hrg. von der Initiative Ökosozialismus, Köln/Mainz.

Sarkar, Saral/Kern, Bruno 2008: Ökosozialismus oder Barbarei. Eine zeitgemäße Kapitalis­muskritik. Herausgeber: Initiative Ökosozialismus, Köln (als Kurzfassung in: Sand im Getriebe Nr.75, S.11-14)

Scheer, Hermann 1999: Solare Weltwirtschaft – Strategie für die ökologische Moderne. München

Schmidt-Bleek, Friedrich 1993: Wie viel Umwelt braucht der Mensch? Ber­lin/Basel/Bo-ston

Schmitter, Ernst 2009: Wachstumsverweigerung als Programm. In: Archipel vom 29.09.2009

Shiva, Vandana 2003: Globalisierung und Armut. In: von Werlhof et al. 2003, S.87-96

Weizsäcker, Ernst-Ulrich von 1996: Faktor Vier. Doppelter Wohlstand – halbierter Natur­verbrauch. Der neue Bericht an den Club of Rome. München

Werlhof, Claudia von; Bennholdt-Thomsen, Veronika; Faraclas, Nicholas (Hg.) 2003: Subsistenz und Widerstand. Alternativen zur Globalisierung. Wien

 

/Kedves Saral, Bruno! Errefelé ez igen rosszul hangzik! Saral könyve nálam: Die nachhaltige Entwicklung/2012

Szólj hozzá!

ÚSZÓ VB - A NÉP MEG SZÁRAZON! 7 LÁBAT VÁGNAK LE, VÁRHATÓ ÉLETKOR: 72 ÉV?, HOSSZABB ÉLET - HOSSZABB SZENVEDÉS? SZÜLETETT TÚLÉLŐK VAGYUNK! KIS EMBER OLCSÓBB

2017. február 15. 08:53 - RózsaSá

BLOG2017-3

USZÓ VB – A NÉP MEG SZÁRAZON

-Főnök, mi nem lovas nemzet vagyunk? –Is. Most vízilovas nemzet.

Fürdő minden 5. településen van, ám úszni, meglehet, csak minden 10.-en lehet (egyenlőtlen elosztás, csak „élményfürdő”, méregdrága belépő). A külföldi azt hiheti, itt minden nyugdíjas pillangózik. Elképesztő, hogy valaki azért kap milliókat, mert ide-oda úszkál egy betonmedencében. Ha az élsport annyira megdobná a tömegsportot, itt mindenki Búvár Kund lenne. Az országban tucatjával lefojtott termálkutak, de mi a Dagályba ölünk bele 40 mrd-ot. Ez a kocka mutatja majd örökké, olyan okosak vagyunk, mint az anyaga; nem egészségünknek – balgaságunknak állít emléket. (Atombunkernek jó lesz). Itt naponta levágnak 7 lábat, az egész vidék és vele a szubszisztencia-önellátás kihalóban, az is kérdés, lesz-e Budapest 20 év múlva – de a kedélyeket az úszó-elnökség és a bérúszók szeszélyei borzolják. Pedig a vidéki uszoda az, ahonnét egészségesebben jössz ki, mint ahogy bementél. A test ficánkol örömében: végre gázból folyadékba, más izommozgás, más légzés, más testsúly! ( Itt adhatnak le a nők – ha hihetünk Arkimédésznek – egy pillanat alatt 50 kilót!). Hozzávéve a napfürdőt, tisztálkodást – mi lehet jobb? Tehát: VÍZBE MAGYAR, LEGOTT! (Lásd még: Vízkultúra – ne mindig gázban! Utolsó olimpia.)

 

7 LÁBAT vágnak le naponta Magyarországon, főleg cukorbetegség következtében.

Ezeket az embertársainkat nem látjuk, mert ki sem mennek és - más betegségekben is - gyorsan meghalnak. Sajnos, a halálraítéltek utánpótlása folyamatos: rossz táplálkozás, mozgáshiány, stressz. Civilizáció? A só hozta a m. vérnyomást, a cukor a c .betegséget. Ezek rejtve jönnek, mert az ember riasztó-képességének 100 év alatt nem volt ideje kifejlődni. Az inzulintermelő hasnyálmirigy kifárasztása már fiatalkorban elkezdődik: a látványpékségek látvánnyal ugyan szolgálnak, nyomelemekkel kevésbé (Fe, Zn, F, Si … 1/3 periódusos rendszer!). A műtrágyán nevelt, kis gyökerű növények honnan vennék a mikroelemeket? A talaj kiszipolyozva, a zöldségek K-N-P-vel fölfújva. (Szépet adjon, aranyoskám!) Reményeink a mélyebb gyökerűek: ribiszke, málna, kajszi, szőlő (a csemege!) na, meg a tojás, máj, hal. Ha ez sem segít: pirulák. McDöglesz „kajákkal”, alkohollal, kávéval, antibiotikumokkal kinyírjuk a bélflóránkat (6000+1 humán genom) – jön a rezisztencia (szuperbaktérium), a fekély, a Crohn, a diabétesz – a levágott láb. (Arcpír, gyanús étvágy/szomj, hízás/fogyás; bőrkiütés – rögtön, nemcsak cukor-, inzulinteszt is jöjjön!)

 

VÁRHATÓ ÉLETKOR: 72 ÉV?

Aki most születik, „várható” életkora 72 év – ha minden úgy megy, mint eddig!

Ha a „végítélet óráját” nem állítják át ismét, most már menthetetlenül szorosan éjfél előttre. Aki most születik, valószínűleg nem fogja megélni a 72 évet, mert újabb 70 év béke nem fog az ölünkbe hullni. Míg a tudomány egyre több (ritka) betegséget gyógyít, a világ egészében egyre betegebb, sebezhetőbb lesz. A tudomány megbetegít (civilizációs betegségek), aztán büszke a botra, amit a betegnek feltalál. A világ olyan, mint a sas, amely addig titkolja gyengeségét, mígnem egyszer hirtelen ki nem múlik. A 33 kockázati tényező (1998) 20 év alatt nemhogy csökkent volna, de erősödött: 11. terrorizmus, 25. szegények inváziója, 26. fölriasztott vírusok. Ezeknél viszont, mintha mi sem változott volna: 1. pénzrendszer-összeomlás, 7. olaj-világháború, 15. peak oil. Továbbra is képtelenségnek tűnnek: alvó génaknák, nanokatonák, fiatal-öreg polgárháború. (Hacsak utóbbinak a 3 ezer mrd nyugdíj einstandolása nem előszele). Na, persze, a legveszélyesebbek a „+ismeretlenek”, mert ami ismert, az kivédhető! (Ne lásd még: egyéb katasztrófa-szcenáriók).

 

HOSSZABB ÉLET – HOSSZABB SZENVEDÉS?

Amikor én születtem (1948) az emberek 48 évesen haltak meg - legalábbis a statisztika szerint. Emlékezetem szerint pedig, 1952 táján, jóval öregebben: a dédi ott kucorgott a sarokban, egyre kisebb lett, egyszer csak eltűnt. 1948-ban a háború még tovább szedte áldozatait, kell még 30-40 év, hogy a civilizációs betegségek színre lépjenek, köszönve a tudománynak. Jön az "életmentő"-ipar, nem otthon, hanem kórházban halunk meg; csövekre kötve, leszedálva, emberségünktől megfosztva. Igen, az orvostudomány meghosszabbítja életünket, de milyen évekkel? Magányosan, betegen, szegényen élünk, életuntan vonszoljuk magunkat, a megváltó halálra várva. A nyugdíj után így kerülünk be a 72 év átlagos életkorba. (Már aki: a 48-asok fele eltűnt, bent hagyva befizetett járulékukat). Mert a nyugdíjjal válik valóra, milyen "munkát" végeztünk egész életünkben: monoton, betegítő, értelmetlen ténykedést. Csak remélni merem, hogy ezt nem a többség tette, hanem a többség változatos, egészséges, értelmes munka után jut a pihenő korba; unokákkal, kerttel, borral, békességgel! (Lásd még: A meztelen szomszédgyerek).

 

SZÜLETETT TÚLÉLŐK VAGYUNK

Ausztriában egy hét alatt kaptam MRI-időpontot. (Itt 3 hónapra). Aki túlélni akar, hajtsa föl a pénzt - ami a Fidesznél van. Mi lenne, ha egészségesek maradnánk? SZÜLETETT TÚLÉLŐK VAGYUNK! Betegségeink java része magától meggyógyul. Nem kell mást tennünk, csak hátra dőlnünk. Ha testünket-lelkünket nem terheljük tovább, pihenünk és megfelelően eszünk, iszunk - a test meggyógyítja önmagát. Ha nem így volna, nem volnánk itt, mint homo sapiens. Az ember 100 évig él – ha hagyják. Ismerjük föl az orvosi esetet! Nemcsak a testünk öngyógyító: lelkünk is. Ha békén hagyják őskörnyezetében - meggyógyítja önmagát. Csodálatos életmegóvó reflexekkel, ösztönökkel, megérzési képességekkel rendelkezünk. Lelkünk gondozása talán a legfontosabb. Pálya- és párválasztás, ép test és lélek, család, szépérzék, mérték: életünk, emberségünk lényegét adja meg. A régiek még tudják, csakhogy az ilyen nagyszülők javarészt eltűntek, nagyvárosban pedig – egész természetes reakció folytán - mindenki neurotikus lesz, „homo urbanicus”. Elveszíti józan ítélőképességét, lelkének nyugalmát. Munkahelyből meg abból választanunk, ami van. Így aztán iskolaorvosokhoz (Schulmediziner) fordulunk, agyafúrt gépekkel, pirulákkal próbáljuk kezeltetni magunkat. Minél több a gyógyszer, annál több a beteg. A város, az orvosok, a gyógyszerek csapdájába esünk. (Már 1988-ban a düsseldorfi MEDICA kiállításon 75 000 féle gyógyszert kínáltak, holott a WHO 360-at tart szükségesnek).

Csak azt tegyük, ami épen tart!

 

A KIS EMBER OLCSÓBB

Kis ember:      60 kg.

Nagy ember:  120 kg.

Nem számítva a nagy ember tér-, ruha-, bútor- stb. többletköltségeit - kétszer annyit eszik.

Kis ember:         1 kg étel/nap, 365 kg/év, 18250 kg étel/50 év.

Nagy ember:      2 kg/nap (kétszer annyi).

1 kg élelem :       2000 Ft

Kis ember 50 év alatt megeszik    36,5 millió forintot.

Nagy ember                             73    millió forintot.

Én kis ember vagyok, hol a 36,5 millió forint megtakarításom?

Szólj hozzá!

FŰTÉS-TUDNIVALÓK, BEFÜRÖDTÜNK AZ ENERGIEWENDE-VEL? A SZTÁRÉPÍTÉSZ KORÁN KEL, IDŐUTAZÁS LEHETSÉGES

2017. február 15. 08:03 - RózsaSá

BLOG2017-2

FŰTÉS-TUDNIVALÓK

-Fali gázkazánt állandó kis lángra állítok, 50*C fűtővízre:

DE EZ ÁLLANDÓAN MENJEN! (A ki-be kapcsolás többet árt).

-Ha nem zárt a rendszer: a párolgás miatt fűtővizet után-töltök.

-A radiátorszelepek finom állításával belövöm a kívánt hőfokokat a különböző szobákban;

főleg a referencia-helyiségben, ahol a szabályzó van a falon.

-19*C elegendő: ez fölött egészségtelen, inkább két pulóvert húzok, helyben futok.

("Fűtsünk kalotaszegi legényessel")

-A radiátorok mögé, ajtókra hőtükör-fóliát ragasztok.

-Házat fehér lapokkal szigetelek (8 cm polisztirol, nem fűtök a varjaknak.

-Padláson matracokat, szőnyegeket fektetek le.

-Csak este fűtök - napközben mozgok, szomszédolok; közösségi házba, klubba, megyek.

-Átmegyek segíteni annak, aki nálam is rászorultabb.

-De legjobb, ha otthon maradok, míg a hideg el nem vonul - ilyenkor buszok, villamosok, autók be sem indulnak.

-Nem használt helyiségeket (nyaralók) víztelenítek, fagykárok miatt.

-Nem tüzelek el műanyagot, rétegelt dobozokat, használt olajat - nem mérgezem magam és másokat.

-Eltüzelhető: tojástartó, barna karton, újságpapír (nem színes),

víztiszta polietilén fólia (égéspróba, ég, mint a gyertya; PVC bűzlik).

-Kikapcsolom a hűtőm; télen hideg szobában (de ne fagyban!), teraszon -

nyáron vízaknában, kútban tárolom a romlandót, ha van.

-Kikapcsolom a mélyhűtőm - van a boltban, fizessék ők a hűtést!

-A bojlert csak szombaton kapcsolom be. Hét közben 20 literes fazék a sparhelten, gázon.

-120 literes bojler helyett 5 literes vízmelegítő, merülőforraló.

-Konyhaszoba: Hasznosítom a főzés hulladékhőjét. Villámszellőztetéssel,

függönyökkel, átalakítható bútorokkal a konyhából pár perc alatt szobát varázsolhatunk!

 (FŰTÉS, Szelíd Energia Füzetek 4, letölthető).

BEFÜRÖDTÜNK AZ ENERGIEWENDE-VEL?

Paks II.: a kormány a realitásból indult ki (MNO). „A sötétzöldek kudarca”, „a fosszilis energiatermelők malmára hajtotta a vizet”, „nem eredményezte a klímacélok teljesülését, hanem még romlott is a helyzet”.  Valóban, a Bundesrechnungshof (számvevőszék) kritikája nyomán ádáz vita folyik. Amikor 1982-ben az Energieladen-nel Kölnben elkezdtük a napkollektorok építését, föl voltunk háborodva, amikor egy építész (Ansgar Schrode, Stuttgart) nem ezt csinálta, hanem szigetelt. Dőry István (Egyházasfalu) is figyelmeztet: első az ésszerű fogyasztás és a hővédelem, utána jöhet az energiatermelés, a megújuló. (Ő és Jürgen Zenke kölni barátom felől becsukhatják az összes erőművet: 1000 kWh-t villanyt termelnek és fogyasztanak évente). A németek is úgy jártak, mint a magyarok a rendszerváltással. A magyarok elfelejtettek demokratákat nevelni (én jártam Robert Jungk Zukunftswerkstatt-jába), a németek meg tudatos energiafogyasztókat. Mit érnek a megújulók, ha még ma is villannyal fűtik az utcát? (Garázsfeljárót). A megújulók szeszélyesek, de a fosszilisak biztosan rosszak. A számvevőszék nem az energiafordulatot bírálta, hanem annak kivitelezését (téves támogatás, rossz szervezés/ellenőrzés). Az atomáram teljes költségeit mért nem számolják ki? Az Energiewende folytatódik, mérleg csak 6-7 év átlaga után. Hajrá, napenergia! (Lásd még: Robinzon-ház, Energiamenü, Fűtés, Mért nem jó az atomerőmű?)

A SZTÁRÉPÍTÉSZ KORÁN KEL

és hülyeségeket csinál. Avagy: ha 30 éves a huszár és még él, nem is az. A szószátyár ZG építész BK-nál, a Klubrádióban bemutatja, hogyan kell taposóaknák között órákig balettozni. Orbán építésze (katonatárs!) zsinórban nyeri a pályázatokat (MÜPA, szuperkórház), innen Kínáig, és Orbán megalomán őrületének állít örök emléket, közben szétveri a fővárost. Ráday Mihállyal beszélő viszonyban van? Nem vette észre, hogy a Klubrádióban beszél? „ A Karmelita-kolostor mindig irodaház volt”, „A MÜPÁba megyek fölüdülni.” „Velem példálóznak Pekingben.” BK hiába próbálja jégre vinni, a vendég tovább cselez - így a Liget szóba sem jöhet. MÜPA: Beneveztünk a világ gőgös, őrült kultúrpalota építész-versenyébe - XIV Lajos, Hitler, Sztálin. -Ebből az aranyozott WC-ből az én falum egy hónapig megélt volna, mondta egy vidéki. (Lásd még: Utolsó olimpia; Lesz-e Budapest 20 év múlva? Nagyváros védhetetlen.)

IDŐUTAZÁS LEHETSÉGES

mondta egy fizikus. Természetesen! (Eltekintve attól, hogy hol vannak, akik a jövőből jöttek).

Lehetséges, mivel az egész fizika maga fikció. Ezt fölfogni igen fáradságos (nekem 20 év kellett). Összegyűltek az állatok az erdőben, hogy versenyezzenek. Ott volt a farkas, a kígyó, a sas, a nyúl, a medve. Ez utóbbi föltette a kérdést: -Jó, de miben? –Hát répaevésben!- vágta rá a nyuszika. Kant szerint a fizika azért ilyen sikeres, mert maga fekteti le sikereinek feltételeit. Vannak-e természeti törvények?  Kérdi B. Russel, vagy csak az ember képzeli el őket, rendszeretete okán? Érzékelésünk, gondolkodásunk, evolúciónk során olyanná alakult, hogy a földi körülmények között magunkat és fajunkat fenntarthassuk. Innét az elsődleges, az alapvilág – ha van ilyen – még nagyon messze van. Élhettünk volna száz más féle módon, mégis a legkönnyebbet, a „tudományt” választottuk. A világot bármilyen kaptafára rá lehet húzni. Hogy ez mennyire tévút, csak az érti meg, aki átrágja magát a tudománytörténet fejezetein, Babilontól Kuhn-ig, Feyerabend-ig. Thomas Kuhn paradigmaváltása – legalábbis közhely szinten – bekerült a tudományos diskurzusba. Aki pedig a legújabbakat átgondolja, legalábbis csodálkozni fog: a paradigmaváltó Einstein maga kerül sorra. A kvantumösszefonódás megdönti Einstein azonnali kölcsönhatás tilalmát. A Higgs-részecske, a graviton, vagy az elméletek (húr-elmélet, bránok, párhuzamos univerzumok) azt mutatják, hogy a világ egyetlen szövet, ahol „minden tud mindenről”. (Isten?) Honnét veszi a világegyetem az energiát a gyorsuláshoz? Egy válasz két másik kérdést generál, de a válaszok egyre drágábbak (megfizethetetlenek), egyre távolibbak hétköznapi gondjainktól. De főleg: nem válaszok fennmaradásunk kérdésére. A kvantumszámítógép majd megoldja a klímakatasztrófát? A kutatásnak sosincs vége, egyik paradigma a másik után – a természet a bolondját járatja velünk! Mi a teendő? Legyünk ismét (kis)emberek, ültessünk fákat, műveljünk kertet, segítsünk egymáson és „ne múljék el nap ének és tánc nélkül!”.

(Lásd még: A tudomány vége 2004, Munkahely zsákutca, Lesz-e Budapest 20 év múlva? NOL/alternatív).

 

Szólj hozzá!

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu