A fizika világképe és a tulajdonképpeni valóság viszonyáról
Előadás, GEIST UND NATUR (Szellem és természet) kongresszus 1985, Hannover
Carl Friedrich von Weizsäcker, Ilya Prigogine, Manfred Eigen, Sir John Eccles, Hans Jonas, Sir Karl Popper, Francisco Valera, Satori Watanabe, Franz Kardinal König, stb.
1.
Érzéseinket, gondolkodásunkat, cselekvéseinket benyomások befolyásolják, amelyek a tudatunkba fölszállnak és az észlelő, felismerő énünkre hatnak. Mi ezeket a benyomásokat annak a valóságnak a következményeként értelmezzük, amibe beágyazódva vagyunk és amivel különösképpen „kifelé” érzékszerveinkkel kapcsolatban állunk.
A klasszikus természettudomány ezt a képet megrajzolta és pontosította. Ez a tudomány – különösen a mindenkori éntől, mint elsődlegesen észlelő szubjektumtól- egy olyan független, objektivizálható világot posztulál, amely ezen posztulált teljes leválaszthatóság alapján valamennyi e világot személő szubjektum számára egyértelmű és kötelező kell, hogy legyen.
Ez az le- és elválaszthatóság nem csupán a szemlélő és a világ között, hanem magára a világra is érvényes kell, hogy legyen. Így a világ, amit valóságnak mondunk, úgy nyilvánul meg előttünk, tárgyak és dolgok rendszere, mint sok részből összetett és szétszedhető egész. A klasszikus természettudományok a természeti jelenségek megfigyelésével és leírásával meglehetős sikereket értek el. Egy ilyen tudomány erős befolyása alatt megszoktuk, hogy a valóság észlelését magával a valósággal tegyük egyenlővé és ezt a valóságot, mint anyagilag megalapozott, részeire bontható realitást értelmezzük. Ám a modern fizika itt érdekes módon megleckéztetett bennünket, ami ezen fölfogás gyökeres korrektúrájához vezetett. A modern fizika megmutatta, hogy egy objektív realitás föltevése, egy anyagi valóságszemlélet bizonyos megközelítésben megfelelő volt, ám, mint abszolút természeti princípium megengedhetetlen és téves, hovatovább a tulajdonképpeni valóság mélyébe tekintését akadályozza.
Előadásomban a természettudományok által fölfogott valóság és ez mögött fekvő vagy sejtett, a mi fogalmi rendszerünkkel nehezen fölfogható tulajdonképpeni valóság közötti elvi viszonyról kívánok beszélni. Tehát a következő kérdéssel szeretnék foglalkozni: Mit vél a természettudós, ha megismerésről beszél, milyen az a tudás, ami ilyen megismerésből fakad? Hogyan áll a „tudomány” tudása (különösen az egzakt tudományok) a tulajdonképpeni valósághoz, az eredeti világtapasztaláshoz, bármit is értsünk ez alatt?
Előadásomban a természettudományok által fölfogott valóság és ez mögött fekvő vagy sejtett, a mi fogalmi rendszerünkkel nehezen fölfogható tulajdonképpeni valóság közötti elvi viszonyról kívánok beszélni. Tehát a következő kérdéssel szeretnék foglalkozni: Mit vél a természettudós, ha megismerésről beszél, milyen az a tudás, ami ilyen megismerésből fakad? Hogyan áll a „tudomány” tudása (különösen az egzakt tudományok) a tulajdonképpeni valósághoz, az eredeti világtapasztaláshoz, bármit is értsünk ez alatt?
Ezen kérdések megválaszolásától fog függeni, milyen lesz a természettudományos gondolkodás hozzájárulása a valóság teljes megértéséhez. Ezek ismeretelméleti kérdések, amelyeket valójában a filozófusoknak kellene átengedni. A természettudományok modern fejlődése, különösen a századeleji megrendítő fölismerések a fizikában, amelyek a kvantummechanika megfogalmazásaihoz vezettek, belekényszerítették a természettudóst ezekbe a kérdésekbe. Meglepetten volt kénytelen megállapítani, hogy az ő tudása az általa elképzelt absztrakt valóságról nagyon szorosan azokkal a módszerekkel függ össze, amikkel a természetet kutatja. Engedjék meg, hogy a szóban forgó viszonyt, tehát a tudományok valóságról való ismeretei és a tulajdonképpeni valóság közötti viszonyt, egy emlékezetes hasonlattal érzékeljem, amit a neves angol asztrofizikus, Sir Arthur Eddington 1939-ben megjelent könyvében (The Philosophy of Physical Sciences (németül Philosophie und Naturwissenschaft) ír le.
Eddington ebben a hasonlatban a természettudóst egy ichthyológussal, tehát egy halszakértővel hasonlítja össze, aki a halak tengeri életét óhajtja tanulmányozni. E célból kivet egy hálót, partra húzza megtelve és megvizsgálja a zsákmányt. Sok hálókivetés, behúzás és lelkiismeretes vizsgálódás után megfogalmazza az ichthyológia két alaptörvényét:
Mindegyik hal nagyobb 5 cm-nél
Mindegyik halnak van kopoltyúja.
Ő ezeket a kitételeket alaptörvényeknek nevezi, mivel valamennyi fogással mindkét pont kivétel nélkül beigazolódott. Föltételezi tehát, hogy ezek a kitételek minden jövőbeli fogásnál beigazolódnak és igazak maradnak.
Egy kritikus szemlélő azonban – nevezzük metafizikusnak – az ichthyológus végső következtetésével elégedetlen és energikusan közbe veti: A te második alaptörvényed, miszerint minden halnak kopoltyúja van, megengedem, mint törvényt, de az első törvényed a halak minimális méretéről egyáltalán nem örvény. A tengerben igenis vannak 5 cm-nél kisebb halak, de ezeket kifogni nem tudod, egyszerűen azért, mert a te hálód lyukmérete 5 cm. Ichthyológusunk egyáltalán nem jön zavarba és így válaszol: Ami én az én hálómmal kifogni nem tudok, a halrajzi tudáson kívül van, semmi olyan tárgyhoz köze nincs, amit én, mint ichthyológus definiáltam. Rám, mint ichthyológusra ez vonatkozik: amit én fogni nem tudok, az nem hal.
Eddig a hasonlat. Ha a természettudományokra alkalmazzuk, akkor az ichthyológus hálója a természetkutató fölszereléseinek, az érzékelés eszközeinek felel meg, melyeket a kutató természettudományos fogásra használ, a hálókivetés és behúzás pedig a természettudományos megfigyelés lenne. Mi rögtön látjuk, hogy az ichthyológus és a metafizikus vitája nem egy alapvető ellentmondásból ered, hanem csupán a vitafelek különböző nézőpontjai okozzák. S metafizikus abból indul ki, hogy a tengerben egy objektív halvilág létezik, amelyhez nagyon kis halak is tartozhatnak. Lehet, hogy ezt neki valamiféle jelek is mutatják, mikor a partról a vízbe tekint. De a kis halak objektivitását az ichthyológussal szemben problémát jelent, mert az ichthyológus nyelvhasználatában egy objektum az, amit ő hálójával kifoghat. Ezt a fogásfeltételt a metafizikus az objektív valóság megengedhetetlen szubjektív beszűkítéseként ítéli meg. Ezért az ichthyológus ilyen megállapítását vitatja. Az ichthyológus más állásponton van. Az ő számára lényegtelen, hogy halászása folyamán kiválasztás történik, avagy sem. Megelégszik azzal, amit kifog és az az előnye a metafizikussal szemben, hogy nem bocsátkozik bizonytalan spekulációkba. Kijelentésének ereje főleg vállalt szerénységében rejlik, továbbá a foghatóságra való korlátozásból semmi hátránya nem származik. A halevők számára az ichthyológus tudománya kielégítő, hisz a kifoghatatlan halat nem lehet megenni. Egy második szemlélő, akit ismeretelméleti szakembernek mondunk, , megpróbál az ichthyológus és a metafizikus között közvetíteni. Megerősíti a metafizikust abban, hogy a minimális halhossz-kitétel szubjektív jellegű, de nem tud egyetérteni abban, hogy ezért ezt a kitételt el kell vetni. Fölhívja az ichthyológus figyelmét arra, hogy ehhez az alaptörvényhez nem szükséges hosszan tartó hálókivetést és behúzást végezni, elég, ha megméri hálója szemének átmérőjét. Ez az ismeretelméleti kulcs közvetlen és meggyőzőbben vezeti az alaptörvény abszolút érvényességéhez. Ez Kant azon kitételének felel meg, hogy a fizika alapvető általános meglátásai azért válnak be a tapasztalatban, mert ezek a meglátások a tapasztalat számára szükséges feltételeket mondják ki. A második alaptörvénnyel szemben („minden halnak kopoltyúja van”) az elsővel ellentétben nem lehet ilyen szigorú általános érvényességet követelni, mivel megmarad a lehetőség, hogy más halászati tartományban egy kopoltyú nélküli hal fogható. Ezért ez a törvény csupán valószínűségi törvény. Ez egy olyan tapasztalat, amilyent az empiristák prédikálnak nekünk.
Mindegyik hal nagyobb 5 cm-nél
Mindegyik halnak van kopoltyúja.
Ő ezeket a kitételeket alaptörvényeknek nevezi, mivel valamennyi fogással mindkét pont kivétel nélkül beigazolódott. Föltételezi tehát, hogy ezek a kitételek minden jövőbeli fogásnál beigazolódnak és igazak maradnak.
Egy kritikus szemlélő azonban – nevezzük metafizikusnak – az ichthyológus végső következtetésével elégedetlen és energikusan közbe veti: A te második alaptörvényed, miszerint minden halnak kopoltyúja van, megengedem, mint törvényt, de az első törvényed a halak minimális méretéről egyáltalán nem örvény. A tengerben igenis vannak 5 cm-nél kisebb halak, de ezeket kifogni nem tudod, egyszerűen azért, mert a te hálód lyukmérete 5 cm. Ichthyológusunk egyáltalán nem jön zavarba és így válaszol: Ami én az én hálómmal kifogni nem tudok, a halrajzi tudáson kívül van, semmi olyan tárgyhoz köze nincs, amit én, mint ichthyológus definiáltam. Rám, mint ichthyológusra ez vonatkozik: amit én fogni nem tudok, az nem hal.
Eddig a hasonlat. Ha a természettudományokra alkalmazzuk, akkor az ichthyológus hálója a természetkutató fölszereléseinek, az érzékelés eszközeinek felel meg, melyeket a kutató természettudományos fogásra használ, a hálókivetés és behúzás pedig a természettudományos megfigyelés lenne. Mi rögtön látjuk, hogy az ichthyológus és a metafizikus vitája nem egy alapvető ellentmondásból ered, hanem csupán a vitafelek különböző nézőpontjai okozzák. S metafizikus abból indul ki, hogy a tengerben egy objektív halvilág létezik, amelyhez nagyon kis halak is tartozhatnak. Lehet, hogy ezt neki valamiféle jelek is mutatják, mikor a partról a vízbe tekint. De a kis halak objektivitását az ichthyológussal szemben problémát jelent, mert az ichthyológus nyelvhasználatában egy objektum az, amit ő hálójával kifoghat. Ezt a fogásfeltételt a metafizikus az objektív valóság megengedhetetlen szubjektív beszűkítéseként ítéli meg. Ezért az ichthyológus ilyen megállapítását vitatja. Az ichthyológus más állásponton van. Az ő számára lényegtelen, hogy halászása folyamán kiválasztás történik, avagy sem. Megelégszik azzal, amit kifog és az az előnye a metafizikussal szemben, hogy nem bocsátkozik bizonytalan spekulációkba. Kijelentésének ereje főleg vállalt szerénységében rejlik, továbbá a foghatóságra való korlátozásból semmi hátránya nem származik. A halevők számára az ichthyológus tudománya kielégítő, hisz a kifoghatatlan halat nem lehet megenni. Egy második szemlélő, akit ismeretelméleti szakembernek mondunk, , megpróbál az ichthyológus és a metafizikus között közvetíteni. Megerősíti a metafizikust abban, hogy a minimális halhossz-kitétel szubjektív jellegű, de nem tud egyetérteni abban, hogy ezért ezt a kitételt el kell vetni. Fölhívja az ichthyológus figyelmét arra, hogy ehhez az alaptörvényhez nem szükséges hosszan tartó hálókivetést és behúzást végezni, elég, ha megméri hálója szemének átmérőjét. Ez az ismeretelméleti kulcs közvetlen és meggyőzőbben vezeti az alaptörvény abszolút érvényességéhez. Ez Kant azon kitételének felel meg, hogy a fizika alapvető általános meglátásai azért válnak be a tapasztalatban, mert ezek a meglátások a tapasztalat számára szükséges feltételeket mondják ki. A második alaptörvénnyel szemben („minden halnak kopoltyúja van”) az elsővel ellentétben nem lehet ilyen szigorú általános érvényességet követelni, mivel megmarad a lehetőség, hogy más halászati tartományban egy kopoltyú nélküli hal fogható. Ezért ez a törvény csupán valószínűségi törvény. Ez egy olyan tapasztalat, amilyent az empiristák prédikálnak nekünk.
Az ichthyológus hasonlat természetesen túl egyszerű, semmint a természettudós álláspontját és a valósághoz való viszonyát megfelelően leírja. A természettudomány nem a tulajdonképpeni valóágról, az eredeti világtapasztalatról szól, vagy arról, ami ez mögött rejlik, hanem a valóság egy vetületéről. Arról a nézőpontról, amit a kísérletező kézikönyvek alapján, jó megfigyeléssel ki lehet szűrni. A valóság ezen szempontját aztán bárki, aki ugyanazon előírásokhoz tartja magát, ellenőrizheti. A vetület jellegének megfelelően az ilyen módon kinyert természettudományos tudás általánosságban egy, a metafizikailag elképzelt tudás leszűkített tudása, ill. valami létezési forma, ami nyelvi eszközeinkkel nem hozzáférhető. Ezen kivetítés által a tudományos tudás egy bizonyos bélyeget is kap, ami által a tudományosan leírt világ jelleg a mögöttes tulajdonképpeni világhoz képest minőségileg is megváltozik. A valóság és leképezése úgy állnak egymáshoz, mint tárgy és rajza, ill. legjobb esetben fényképe. Eme viszony ábrázolása céljából az Eddington-féle hasonlat helyett a platoni barlangkísérletet is alkalmazhattuk volna.
