2.

A századeleji alapvető változások a fizika világképében a tudósok figyelmét ismét ismeretelméleti kérdésekre terelték. A XIX. század euforikus elvárásai, miszerint a világon minden tudományosan leírható, jelentősen lecsillapodtak. Ismét teret kaptak a mindnyájunk számára érthető elképzelések, miszerint az eredeti, közvetlenül megélt tapasztalataink sokkal gazdagabbak, mint a tudományosan megalapozottak.

Ugyanis a mi tapasztalataink már ott kezdődnek, ahol mi önmagunkat, mint az összvalóságba integrált részt éljük meg, amikor még nem kezdtük el magunkat, mint szubjektumot az objektumtól elválasztani, és a létező énünket egy objektíve megtapasztalható világgal szembeállítani. Sok számunkra fontos tapasztalat - pl. művészeti és vallási tárgyú – a tudományos szemlélet kiválasztási kritériumait nem elégíti ki. Ezért nem szembesíthetők a tudománnyal, vele ellentmondásba nem állíthatók, ezek olyan halakra vonatkoznak – hogy a hasonlatunknál maradjunk – amelyek nem foghatók ki. A természettudományok szabványai szerinti, egzakt, objektivizálható tudásra nem vonatkoztathatók. Másrészt azonban, ezeket nemtudásnak nevezni kényszerítő körülmény nincs, mert alapjában véve a hétköznapjainkban majdnem mindig, ezekből az átfogó de nem élesen megfogható tudásból élünk. Itt az egzakt kijelentések előfeltételei sohasem adottak.

Eddigi érvelésünknél egy háló fogalma döntő szerepet játszott. A háló gondolkodásunkban a valóságszűkítést és a minőségváltozást jelképezi. Itt megkérdőjelezhetjük, hogy egy hálóképzelete, mint gondolati fölfegyverkezésünk és tudományos módszereink metaforája a természettudományban adott tulajdonképpeni helyzetnek megfelel, avagy sem. Ezért az tűnik célszerűnek, ha a természettudóst egy jóval intelligensebb ichthyológusként képzeljük el, aki egyre finomabb és rafináltabb hálókkal – egyre apróbb szeműkkel - halászik, hogy lépésről lépésre egy pontosabb és teljesebb valóság tapasztalatához közelebb jusson.

Alkalmazott hasonlatunk kétségkívül túl egyszerű. Végülis épp a sokféle háló használatának lehetősége vezetett bennünket a modern fizikában félreérthetetlenül a „fizikai valóság” vetület jellegére. Pl. egy elektron, amit mi a tulajdonképpeni valóságba helyezünk, egy megfigyelésként mint részecske nyilvánul meg, máskor, mint hullám; így tehát egymástól teljesen eltérő formában – ami valójában teljesen új és meglepő volt - a hagyományos tárgyi fölfogás szerint két egymással összeférhetetlen formában. Egy tárgy ugyanis pl. egy ház két különböző pontról nézve különbözőképpen nézhet ki, ez a hétköznapi tapasztalatainkból ismert. Mi a különböző fajtájú, felületszerű, kétkiterjedésű benyomásainkat a házról sikerrel egy három kiterjedésű összhangzatosan térszerű építménnyé rakjuk össze. Egy hasonló, több kiterjedésű konstrukció az elektron részecske és hullám vetületénél már nem lehetséges. Olyan hálója nincs a tudósnak, amivel elektronokat tudna fogni, ill. azokat objektivizálni és ami a komplementer oldalakat (részecske-hullám) egyesíteni tudná. Ez annyit jelent, itt az objektív valóságban az összeillesztésig már nem jutunk el. Ami a mi objektivizálható világunk normális fogalmai szerint kifejezhető, mint pl. ennél a halnál, amit elölről és oldalról fölrajzoltam, az elektron világában meghiúsul. Ez a példa mutatja, hogy a természettudós igenis sokféle hálóval rendelkezik a valóság befogására, ám minden ravaszság ellenére minden megfigyelés egy korlátozást és egy kirekesztést kényszerít ki.

A „természettudományos világ” - mint említettük – minőségben is különbözik a tulajdonképpeni világtól, amelynek leképzett mása. Ez a mi ichthyológus-hasonlatunkban nem vált egészen világossá. Az ichthyológus fogásakor nem kísérli meg leírni, mi a hal, (ami hosszabb 5 cm-nél), hanem a hal bizonyos tulajdonságaira koncentrál, esetünkben a hosszúságra. A hosszúság egy viszony egy darab fa, amit ő mérőlécnek nevez, és a hal között. Hogy egy hal és egy darab fa egyáltalán összehasonlíthatók, ez úgy lehetséges, hogy csupán egy tulajdonságot vesz figyelembe: az elvont „hosszúság” tulajdonságot. A mennyiségi leírás, tehát a lehetőség a kijelentéseket számokba foglalni, a mi esetünkben az 5-ös szám megadása a mérőléc cm-egységében és egyáltalán a lehetőség, a kijelentések és a szövődések megfogalmazásánál a matematikát alkalmazni, azzal a lehetőséggel függ össze, hogy a dolgok tartalmától a „mi”-től teljesen el lehet tekinteni és csupán sz összehasonlítók viszonyára, a „hogyan”-ra koncentrálni. Nos, ez a „mi”-től való eltekintés és a „hogyan”-ra való koncentrálás mérték feletti korlátozásnak néz ki és az is talán. De másfelől nem szabad elfelejtenünk: a természettudományok meglepő és elbűvölő sikerei azzal függnek össze, hogy sok „mi”-kérdés „hogyan”-kérdésbe torkollik, az anyag felé irányuló kérdés a szerkezet iránti kérdéssé változik át, szoros kapcsolatban a tulajdonképpeni világgal. Ám e mellett a valóság mellett a tudós egy másfajta, új, egy matematikailag strukturált építményt épít föl, amit ő a próba-tévedés módszerével minél jobban nem a valóság tartalmához, hanem szerkezetéhez próbál igazítani. Ehhez választ egy hálót, egy nyelvet, egy paradigmát, ami a valósághoz bizonyos mértékben hozzáillesztve van és ennek a lefordító folyamatnak az optimalizálását megengedi. Az ichthyológus hasonlatban az ichthyológus nem tengeri kutató, hanem először egyszerű halevő volt, aki minden lehető halfogási módszert -kődobálást, szurkálást, horgászást – kipróbált, hogy minél több halat fogjon, míg végül a leghatásosabb eszközt, a hálót fölfedezte. A háló tehát nem olyasvalami, ami a valóságtól függetlenül adott, hanem a valósággal való kölcsönhatásban, mint alkalmas,, fölkínálkozott. A tulajdonképpeni valóság szerkezetének tehát jelentős a befolyása a paradigmák és a gondolkodási sémák kiválasztására, amikkel előbbit befogni és leírni próbáljuk. Tehát egy fajta visszacsatolással állunk szemben. A természettudományos valóság tehát a tulajdonképpeni valóságba érthetően bele van írva, mindenesetre érthetőbben, mint Dávid a márványtömbbe, mielőtt Michelangelo vésője számunkra szabaddá tette volna.

Ám a természettudományos valóság mindig a valóság projekciója marad. A természettudományok által tolmácsolt valóság nem föltétlen, nem értéksemleges, mert bizonyos kiértékelési kritérium alapján – amik a hálónak felelnek meg – jön létre. A tudomány sokat idézett értéksemlegessége nem érvényes a tényleges valóság tudomány által el nem érhető leképzőfolyamatra, hanem csupán az általunk teremtett tudományépítmény belsejére vonatkozik, ahol mint érték csupán az összhangzás és a logikai ellentmondás-mentesség marad.

Sok természettudós számára úgy tűnik, a valóságbefogás elvi korlátozottsága nem tudatos, avagy lényegtelennek tartják, ami tudományosan nem érhető el. A valóság elképzelése többször a XIX. század fölfogásának bélyegét viseli, miszerint a világ pillanatnyi állapotának pontos ismerete a természeti törvények ismeretével kapcsolva minden jövőbeni esemény éles meghatározását teszi lehetővé. A valóság ilyen egyszerű képe a modern fizika fölismerései nyomán döntően megváltozott. A lényeges változások a kvantummechanikának köszönhetők. Míg ezidáig egy állapot pontatlan ismereténél egészen precíz kijelentésekről le kellett mondani, különösképpen előrejelzésekről és csupán valószínűség-megadásokkal megelégedni, most kiderült, hogy a fizikai kitételek valószínűségjellege nem szubjektív ismerethiányból ered, hanem ez a természeti jelenségek sajátja. A jelen bármilyen pontos ténymegfigyelései elvileg nem elegendők jövőbeni eseményeket előre jelezni, hanem csupán egy lehetőség-tartományt nyitnak meg, melyeknek realizálására bizonyos valószínűségek adhatók meg. A jövőbeni történés tehát nem determinált, nem lefektetett, hanem bizonyos mértékig nyitott marad. A természeti történés tehát nem úgy fut le, mint egy mechanikai óra, hanem tartós kibontakozás jellege van. A teremtés nem lezárt, hanem minden pillanatban újra lejátszódik.