Ökobetyár

High tech vagy low tech? | öko-retro-bio-grín

Hans-Peter Dürr: Tudomány és valóság (4.)

2015. december 12. 12:10 - Ökobetyár

4.

Leszögezhetjük, az időbeni folyamatosság nem a tárgyias jellegén múlik, hogy bizonyos tárgyak, anyagi rögök léteznek, hanem azon, hogy a világban egy bizonyos elvárás lakik, ami időbeni fejlődését formálja.

Nehezemre esik a világot és tartalmát („dolgok”), állapotait nem tárgyszerűen elképzelni. Egész fogalmi rendszerünk, nyelvünk szintén erre az „időtlennek gondolt” szerkezetre épül. Hogy mégis a világ „elvárási” szerkezetében gondolkodhassunk, egy „virtuális állapot” elvont és tárgyiasnak hangzó fogalmát vezetjük be és ezt az állapotot formálisan egy vektorral ábrázoljuk egy végtelen kiterjedésű állapot-térben (Hilbert-tér). A vektor mindenkori (általában időben változatlan) irányítottsága a lehető realizációk valószínűségét írja le. Ez az állapotvektor az állandó elvárást és a kényszerű fölszólítást reprezentálja, hogy a világ valamilyen formában újra lejátszódjon.

 

Ezáltal azonban ezen szakmai fogás által (a hagyományos elképzelés objektumait a kvantumleírásban „állapotvektorokkal” helyettesíteni) a világ objektivizálhatósága nem lesz vissza állítva. Ez csupán egy trükk, amivel a gondolkodásunk által fölmerülő korlátozásokat megszüntetni próbáljuk. Ez az állapotjellemzés azzal az eljárással hasonlítható össze, mint amikor egy érme földobásakor a fej vagy írás valószínűségeit akarjuk jellemezni. Ezt úgy csináljuk, hogy egy kétkiterjedésű térben, tehát egy síkban (mivel csak két lehetőség van) egy „1” hosszúságú vektort rendelünk az éremhez. Ha a vektor a főátfogón fekszik, vetületeinek négyzetei az első és második koordináta tengelyen az „írás” vagy a „fej” föllépéseinek valószínűségei a dobásnál. (A vetületek értékei egyenként ½, mivel a Pitagorasz tétel értelmében összegük 1 kell, hogy legyen). Ez a példa mutatja, hogy az elvont vektor az érme jövőbeni statisztikai viselkedését írja le és szigorúan determinálja. Ez a vektor objektíve nem létezik, mint az anyagi érme, hanem csupán egy jövőbeni eseményelvárás leképezése az érmedobásnál.

 

A kvantummechanikai elvárásnak egy ilyen vektor felel meg, a végtelen sok lehetőség miatt nem egy kétkiterjedésű, hanem egy végtelen kiterjedésű térben, ami egy végtelen sokoldalú éremnek felelne meg, (minden kapcsolat nélkül az anyagi bázishoz, mint a kétoldalú érménél). Egyes éremdobásaink ideális esetben egymástól teljesen függetlenek és tisztán véletlenek. Semmilyen kauzalitás törvénnyel nincsenek összekapcsolva. Mégis egy hosszabb dobássorozat után egy vaskemény törvény csírázódik ki: fej vagy írás ½ valószínűséggel fordulnak elő. Itt keletkezik különös módon rend a véletlenből és káoszból.

Hogyan történhet mindez egyáltalán? A fordítottja, ami a rendből a sokrétűségen keresztül káoszba vezet, számunkra inkább megszokott és fölfogható.

Nyilvánvalóan ez a rend a valóság egyfajta „beszűkítésével”, az éremdobás aktusával következik be. A végtelenül sok, egy szög segítségével jellemezhető orientációi az éremnek, melyek a tetszőlegesen sok dobás utáni véletlen kiinduló helyzeteket reprezentálják, az asztalra csapódás után csupán két különböző helyzetre redukálódnak. Ezáltal rend teremtődik.

Nem világos, hogy érme-hasonlatunknál a valóság hirtelen beszűkítése, fixálása a dobás aktusában a fizikában minek felelne meg? Ez a mérés aktusával függ össze, a valószínűséghullám-csomag egy kollapszusával, avagy, ahogy én ezt kifejeztem, a lehető kifagyásával a ténylegesben. Egy ilyen mérés nagy apparátust igényel, amelynél a kvantumfizika határai kielégítően a középértékekre álltak.

Ám, hogy a készülék mérésre egyáltalán alkalmas legyen, megfelelő érzékenységgel kell, hogy rendelkezzen. Általában egy nagy mértékben instabilis rendszerről van szó, ami a kívánt mérendő hatással átcsapáshoz vezet. Egy parányi kis hatás itt egy lavinát indít be, egy irreverzibilis folyamatot, amelynek végén egy makroszkopikus dokumentum, agy faktum áll: a mérőműszer által mutatott méréseredmény.

Ezek az átbillenő, irreverzibilis folyamatok makroszkopikus végszerkezetekkel nem csupán a méréseknél játszódnak le, hanem ez a lehetőből a ténylegesbe való átváltozás mindenütt lejátszódik hozzájárulásunk nélkül is. Az evolúció így valójában nem az időben játszódik le, hanem az idő és az evolúció belső jellegük szerint ugyanazok. A lehetségesnek a ténylegesbe való átcsapását jellemzi a mindenkori jelen. A kvantummechanika formális nyelvében a tényleges egy hagyományos tulajdonságokkal adatott alapállapottal írható le.

 

Tehát most kénytelen leszek ismét elvontabb lenni, azután ismét leszállok. Van egy világállapot, ennek több szintje van. Egy ilyen szinten keletkezik az idő-tér szerkezet, utána van egy lépcső, ezt Toricelli-vákuumnak neveznénk, ez az, amit mi abszolút ürességnek mondunk. Ezután jön egy aszimmetrikus alapállapot, amely a kvantumelméletben a mi fizikai leírásunkban fordul elő és végezetül egy tulajdonképpeni alapállapot, amely egy világhátteret jelképez, amihez a mérőműszerek is tartoznak. A lehetőségek dinamikus fejlődését bizonyos idő- és helyfüggvény-kvantummező-operátorokkal fejezzük ki, amelyek egy bizonyos időbeni differenciál egyenletnek engedelmeskednek, melyek erre az állapotra kihatnak és ily módon új állapotokat gerjesztenek. A világegyetem ún. ősrobbanásától számított fejlődése egy ilyen tartós szerkezetképző és differenciálódó folyamatnak felel meg, amely az alapállapotot egyre magasabb rend felé viszi, állandó szimmetriacsökkenés közben. Tehát a Big Bang-gel kezdődik, itt veszi kezdetét az idő, ami evolúcióidő, ennek folyása a világegyetem hőfokcsökkenésével jár együtt, ahogy a szimmetriacsökkenéssel és a rendszerkezetek növekedésével is. Közben bizonyos pontok vannak, ahol kifagyás történik. Itt újszerű erők keletkeznek. A természetben megfigyelhető erők a mai fölfogás szerint ennek az ASZIMMETRIÁNAK a következményei, amely ezek által a rendszerkezetek által képződik.

 

Előadásom folyamán többször használtam a rend fogalmát. Félreértéseket elkerülendő, a rendszerkezetekről és a hierarchiákról szólok néhány szót. Rendnek nevezzük a szokványos nyelvhasználatban, amely magas fokú szabályossággal lép föl. Így az atomok egy egykristályban úgy tűnnek, mintha magasabb renddel rendelkeznének, mint pl. egy DNS-spirál atomjai. Vagy nézzünk egy másik példát. Egy verset, mint pl. Az emberiség határai, Goethétől. Egy írástudatlannak a betűk elhelyezkedése ebben a versben teljesen kaotikusnak, rendezetlennek tűnne, és ő, hogy rendet teremtsen, talán abc-sorrendben próbálná fölsorakoztatni. (Ha ismerné a betűket, RS). Ezt rendszerűbbnek tartaná, mint a verset a bemutatott formájában. Ám teljesen nyilvánvaló, hogy egy DNS molekula, vagy egy Goethe-vers egy elvont értelemben lényegesen magasabb fokon rendezett rendszert képez, mert bennük összetett információk vannak rejtjelezve. Magas fokúan rendszerezett rendszerek ebben a beszédmódban egyidejűleg maga fokú aszimmetrikus képek is. Egy négyzetes egykristály egy rácsállandónyi, egy szimmetriatengely mentén való térbeli eltolásakor, avagy egy 90 fokos elforgatásnál egyik ilyen tengely körül, önmagába tér vissza. A kristály tehát, ahogy mi mondjuk, magas transzlációjú és forgatási tengelyű. Ilyen értelemben egy DNS molekula teljesen aszimmetrikus.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://okobetyar.blog.hu/api/trackback/id/tr108159492

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.