Ökobetyár

High tech vagy low tech? | öko-retro-bio-grín

Az uralommentes társadalom

2016. november 26. 21:12 - Ökobetyár

11 társadalommodell:

  1. Alapvető rendszerváltás
    Az itt összegyűjtött koncepciók és szerzők fő üzenete: Az ökológiai válság (annak katasztrofális következményeivel), legyőzésének szerkezeti képtelensége a nyugati modern kapitalista társadalmak alapvető viszonyaiban, a hozzájuk kapcsolódó szubjektumformákban ill. pszichikai szerkezetekben gyökerezik.

Ezekből a fundamentál-kritikus típusokból merítésünkben 5 képviselt:

*Radikális uralomkritika,

melyet például a “harmadik világ” nemzetközi mozgalmai, aktivistái, teoretikusai képviselnek (BUKO, /Bundeskoordination Internationalismus/, Christoph Spehr, Ulrich Brand, Christoph Görg, et al.) Ennek a szemszögéből az ökológiai válság kiváltója a társadalom uralmi szerkezete, amelynek fönntartásához az embereket és a természetet kíméletlenül ki kell, hogy zsákmányolja. Egy ökológiai transzformáció csak akkor lesz, ha az uralom minden fajtája megszűnik.

*Ökofeminista szubszisztencia-kezdeményezés

(néha "Bielefeldi Kezdeményezésnek" is nevezik) szerint az ökológiai válság a patriárkális-kapitalista világrendszerben gyökerezik, különösen ennek a természettel, a nőkkel és az ún. harmadik világ  népeivel szembeni kizsákmányoló-gyarmatosító uralmi viszonyaiban. (Németország: Maria Mies, Veronika Bennholdt-Thomsen és munkatársai, nemzetközileg: Vandana Shiva). Alternatívája egy olyan gazdaság és a társadalom, amelyben a létfontosságú dolgok önerős előteremtése (élelmiszer, ruházat, lakás, stb.) áll a központban  (3. fejezet).

*Az ökoszocializmus

koncepciója határozott növekedéskritikus és antikapitalista hangnemű (Saral Sarkar et al.) Az átmenet békésen, demokratikusan, szociális félelmek nélkül játszódjon le egy fenntartható, értsd zsugorodó gazdaságba és társadalomba, amely váltás csak az ökoszocializmus keretein belül történhet. (4. fejezet).

*A radikális értékbírálat

(Robert Kurtz és munkatársai) szerint az ökológiai válság csupán része az átfogó és célszerű, pusztán értékre irányuló termelés krízisének. E helyett a piac és az állam tudatos társadalmasításának kell végbe mennie, az anyagi-természeti reprodukciós folyamatok társadalmi tervezésével. (5. fejezet).

*Az indusztrializmuskritika,

melynek központjában a technikai-racionális ipari termelés általi ember és természet együttes szétrombolása áll; egy önző kapitalista gazdaság, amely lelki hiányállapotokat produkál, be nem teljesülő emberi alapérzelmeket, mint a szeretet, az elismerés és a közösség (Rudolf  Bahro et al.) Az iparilag kialakított igényszerkezet belső visszafordulással küzdendő le, az elégedettség, a szerető gondoskodás és a közösségépítés kultúrájával. (6. fejezet). Ezen koncepció számos hirdetője és követője jól áttekinthető. Megtalálható a harmadik-világ-mozgalom antikapitalista szárnyán, a globalizációkritikus ökológiai vagy feminista mozgalmakban és NGO-knál, valamint kisebb csoportosulásoknál és közösségeknél, amelyek elméleti-politikai folyóiratok, publicisták, alternatív projektek vagy politikai kezdeményezések köré gyűlnek. A pártokban befolyásuk szintén gyönge. Ám bizonyos eszmék, amelyeket hirdetnek, köreiken kívül is népszerűek. Néhány koncepció (pl. a szubszisztencia ill. a Bielefeldi Kezdeményezés) a hivatalos tudományba és kutatásba is bizonyos elfogadottságra lelt. Másokat tudományos jelenéktelenség okán mellőznek. Mindazonáltal egy pár fiatalabb globalizáció- és uralomkritikus mozgalmakkal rokonszenvező tudós (pl. Ulrich Brand, Christoph Görg) újabb kutatásaikkal pozíciót szereztek tudományos hivatalokban. A kapitalizmus-kritikus és szubszisztencia-irányult eszmék és stratégiák a befolyásos civil szervezetekben és a Globális Dél szociális mozgalmakban erősebben vannak jelen, főleg nők, őshonosok és kisparasztok köreiben.

Ezen rendszerváltó irányzatok aránylag gyönge visszhangjai több okkal magyarázhatók. Ez az egyszerű, alapszükségletekre szorítkozó egyenlőség-közösségekben szerény fogyasztással, de nyugodt lelkiismerettel élvezhető életmód, mely nem kizsákmányolásra, hanem nagymértékben munkára épít, egy, bár növekvő kríziskockázatú, de még mindig működő társadalommodellel szemben az Északon nyilván kevésbé vonzó.

Elfogadásuk, (pl. értékkritikus modell) erősen elméleti nézetekhez kötött. Némelyeknek ez az egész perspektíva hátrafelé irányultnak tűnik. Hasonlót mondhatunk az itt-és-most politikai cselekvésre való biztatásról. A rendszer elméleti-fundamentális kritikája, az inkompetencia bírálata a csatlakozáshoz kevés vonzerőt sugározhat. Karrierépítésre sem igazán előnyös. Megint mások kételkednek, lehet-e egy alternatív életszigeten át a globáltársadalom változásához eljutni? A latin-amerikai tapasztalatok mennyire vihetők át németországi viszonyokra?

                                    AZ URALOMMENTES TÁRSADALOM

Összefoglalás

Ennek a szemszögéből az ökológiai válság kiváltója a társadalom uralmi szerkezete, amelynek fönntartásához az embereket és a természetet kíméletlenül ki kell, hogy zsákmányolja.

Az uralomszerkezetek forrásai különbözők: gyarmatosítás, állam, tőkeviszony, patriárchátus, óriásszervezetek, stb. Ezek nem választhatók el a természettel való bánásmódtól. Az ökoválság az uralomválság kifejeződése. Az északi ipari társadalmak fogyasztása és kultúrája az uralmi alakú szociális struktúrákra alapul, melyek fenntartása egyre nagyobb ráfordításokat igényel. Az uralom a privilégiumok biztosítására és az elnyomottak kompenzációjára szükségtelen fogyasztást kényszerít ki és ezzel elkerülhetetlen nyersanyagfogyasztást.

Az uralomkritika szerint az ökológiai transzformáció csak akkor lehetséges, ha az uralom minden formájával szakítunk.  A kiút tehát az uralomszerkezetek lebontása: „Az Észak legombolyítása”, az állam visszaszorítása, a kapitalizmus, a patriárchátus, az óriásszervezetek kényszerű hierarchiáikkal való teljes szakítás. Az alternatíva nem a természeti források totáltársadalmi szabályzásának fölépítése. A globális forrásigazgatást, mint technokrata indítványt elvetik, mert az, az ökológiai problémák valós megoldása helyett, csak az uralom megújításához vezet. A kitörési pont inkább a helyi önkormányzati regionális termelési és életmód hálózati összeszövésében keresendő, a „szabadkooperáció” elvére alapítva. A radikális uralombírálat hirdetői abból indulnak ki, hogy minden uralommentes, emancipatív életforma kevesebb természethasználattal, uralmi fogyasztással beéri. Az emancipáció egyáltalán a természetes környezettel való racionális bánásmód alapja.

A társadalmi változást saját gyakorlatunkkal kezdhetjük, ellenmodellek fölépítésével. A gondolkodás és cselekvés ezen hegemonikus konszenzusa ezzel az önváltoztatással megtörik. Ilyen átálláshoz nem szükséges forradalomra vagy más törésekre várni, ezek itt és most lehetségesek. Az „ellenhegemónia” stratégiához azonban uralomkritikus politikai cselekvés szükséges a már meglevő intézményekben. Kiindulásul a fennálló intézmény és uralmi szerkezeten kívüli helyek impulzusaira van szükség. A fennálló uralmi struktúrák elfogadása melletti kísérletek, pl. a kapitalizmus ökológiai modernizálása, ahová a „fenntartható fejlődési” vita is sorolható, nem vezetnek célra, ha a cél egy uralommentes, ökologikus életmód.

Az uralomkritika – a továbbiakban fundamentális gondolati indítványa miatt „radikális uralomkritika” – filozófiai-elméleti alapjai a kritikai elméletben lelhetők föl. Adorno/Horkheimer a „Fölvilágosodás kritikájában” a modern társadalom uralomformáját bírálják, amely a természethez való viszonyra és a társadalmi körülményekre egyenlőképp vonatkozik. A radikális uralombírálat immár 30 éve a Bundeskoordination Internationalismus (BUKO) civil szervezet álláspontja., amely fejlesztéspolitikai szervezetekkel és szolidáris csoportokból áll össze. A BUKO önmagát, mint egy megalázásmentes, szegénység, szexizmus, rasszizmus, antiszemitizmus létalapok szétzúzása és más erőszakformák nélküli világ keresését értelmezi, egy emancipatív cselekvés-perspektíva útján. (BUKO, o.J.)

A függőségek és kizsákmányolásokkal szembeni ellenállás formája az alulról jövő ellenhatalom: a politikai ténykedés előterében nem a hatalomban való részvétel, hanem ennek bírálata és ellenőrzése áll (u.o). Az ökokrízishez való hozzáállás a 90-es évek elején kezdődik. Fontos publikációk ebben a témában: „Ökocsapda”, Spehr 1996, továbbá „Fenntarthatóság és hatalom”, Eblinghaus/Stickler, 1996, a Wuppertal Intézet fenntarthatóság dolgozatának („Jövőképes Németország”) bírálata, amelyben az ökológiailag korszerűsített kapitalizmus támogatását ítéli el.

A radikális uralombírálathoz számíthatjuk az ökofeminista globalizációellenes álláspontot is (különbözik a globalizáció bírálattól), mely pl. Vandana Shiva, Maria Mies és mások képviselnek. Számukra az uralomkritika a patriárchátus-bírálattal kezdődik: az ökoválság a nemek szerinti férfi fizetett „produktivitása” és a nők fizetetlen reproduktívitása a felelős  (u.o. 3.fej.). Az uralomkritika és az ökoválság kifejezett kapcsolata, amely a szubszisztencia- perspektívában szociológiailag ill. politikatudományilag is alátámasztott (pl. Christoph Görg  és Ulrich Brand). Ők az ökológiai krízist, mint egy, az uralmilag meghatározott társadalmi természetviszony válságaként elemzik (~), amely a kortárs posztfordista szabályzás összefüggésében a kapitalizmusban inkább kiéleződik, semmint eltűnik.

2.1 AZ ÖKOLÓGIAI VÁLSÁG, MINT URALOMVÁLSÁG

Az ökokrízis központi oka a társadalom egy uralommechanizmus által okozott mértéktelen természetfogyasztás. Az uralomfenntartást egy uralmi technokrata természetigazgatás biztosítja, amely a maga részéről egy további, túlzott természetfogyasztást von maga után. Az ökoválság mint a természeti környezet túlhasználata ezzel az uralomechanizmusok krízise. Az olyan megoldási indítványok, amelyek ezt nem veszik tudomásul, mint pl. a fenntarthatósági főáramlat, továbbá a csupán környezetpolitikai eszközökre támaszkodó, technokratikusan „csorbított klímapolitika” avagy a globális forráskezelésre irányuló nemzetközi környezetpolitika - mind elhibázott próbálkozás. Ezek csak az uralom új formáit hozzák létre.

Uralmi természetfogyasztás

Az uralom, az uralmi természetkisajátítás és a „természetfogyasztás” közötti összefüggést a régi BUKO-aktivista és szerző Christoph Spehr 1996-os könyvében („Ökocsapda”) világítja meg. Spehr uralom-definíciója: „képesség más emberekkel szemben rendelkezés-erőszakot alkalmazni, továbbá mások termékeit és szolgáltatásait kisajátítani - nem egyszer, hanem újból és újból „(Spehr 1996, 310 o.) Minden uralom anyagilag és szociálisan biztosított. Ez egy „uralmi fogyasztást” tesz szükségessé, ami súlyos következményekkel jár egy társadalom „természetfogyasztására”. Spehr szerint egy társadalom temészetfogyasztása az alábbi mérvadó elemekből tevődik össze:

Comsumtion (C)  = Szubszisztencia (SZ) + Súrlódási veszteség (S) + Invesztíció (I) +  Uralmi fogyasztás (U)

C   =   SZ   +   S   +   I  +  U

A szubszisztencia (SZ) az emberi szükséglet valódi fogyasztása. Ez alá nem mehetünk. A súrlódási veszteségek (S) az átalakítási folyamatok veszteségei, egy technikai eljárás hatékonyságát adják meg. A befektetések (I) ma már természetfogyasztással járnak anélkül, hogy az aktuális igénykielégítéshez hozzájárulnának. Ehhez a 3 összetevőhöz, amelyek minden társadalmi alakzatban nélkülözhetetlenek, jön az uralmi fogyasztás (U) hozzá. Ez az uralkodók privilégiumaiból (P), az elnyomottak között szétosztandó zsákmányból (ZS), függő eszközökből (F) /pl. agrár-kemikáliák/, és hatalmi eszközökből (H) tevődik össze. H: rendőrség, katonaság, nevelőotthonok, stb. Mindez emelkedő súrlódásveszteségekhez vezet (S2).

 Így tehát egy uralomformájú társadalomban egy lényegesen magasabb C fogyasztás adódik:

C                    =    SZ  +   S  +   I   +  (H +  P +  F  +  ZS  +  S2)

    uralom

(Spehr, 1996)

Egy uralomszegény társadalomban viszont lényegesen kisebb természetfogyasztás szükségeltetik:

C                                 =  SZ +  s +  i

   uralomszegény

A hatalomformai fogyasztás teljes egészében kiesik. Ehhez jön, hogy a súrlódásveszteségek is kisebbek, mert a helyi anyagforgalmak és keringések által az anyagi és energetikai hatásfokok is jóval jobbak. A csökkentett ipari dinamizmus szintúgy kevesebb befektetéseket igényel. Ezzel a sémával különböző uralomalakú társadalmak természetfogyasztását is fölbecsülhetjük. Pl. a fordizmusból (~) magas növekedési ráták következtében állandó emelkedő nyereségek és egyidejű tömegfogyasztás-növekedés által jellemezhető kapitalista fázis 1945-1970 növekvő természetfogyasztással járt.

C                    =   SZ +  s1 +  I  + (m +  P  +  F  +  ZS + U)

    fordizmus

Sok rámegy a privilégiumokra (P) /nyereség/, és a teljes körű zsákmányelosztásra, az uralom biztosítására (tömegfogyasztás). Ismételten új termékeket találnak ki (növekedés), tehát a befektetések magas természetfogyasztást generálnak. A természetátalakítás ipari folyamatai rossz hatásfokúak, nagyok a súrlódási veszteségek. Mivel a rendszer az uraltak hozzájárulásán alapszik, csupán a hatalmi eszközök bevetése mérsékelt.  Az 1. kép az uralomformai természethasználat piramisát mutatja, amely egy változatlan természetalapon áll, mely úgy a belső, mint a külső természetet átöleli.

A magasság az uralom fokát jelzi, a szélesség a természet használatát. A fordizmus természethasználata folyamatosan növekszik. A gazdasági mód térbeli kiterjesztésével növekszik az uralom és vele a természethasználat, sarkallva a tömegfogyasztás által. A rendszer így természethasználati válságba jut. (Saját kép, Spehr 1996 nyomán) (v.ö. 8.fej. Evolúciós szociálökonómia, 12. fej. Alternatív szabályzás)

Technokrata igazgatás

Spehr növekvő „természethasználatot” állapít meg, mint az uralmi-technokrata természetigazgatás következményét, amely a munkamegosztásos ipari társadalom következménye. A természetigazgatás minden társadalom megkerülhetetlen eljárása, amely a természetforrásokkal való eljárást valahogyan meg kell, hogy oldja. Spehr kulturális és technokrata természetigazgatást különböztet meg.  A „kulturális természetigazgatás” paraszti, rituális szabályokon, hagyományos tudáson alapszik, amely visszacsatolódik a kultúrára. Ez a kapitalizmus előtti korszak természetigazgatása. Ám ezt leváltotta az európai modern „technokrata természetigazgatás”, melyet a szakértők illetékessége jellemez, központosítással kísérve. A kulturális kötődést leváltotta a hatékonyságmentalitás, amely egy lineáris optimalizáláshoz vezetett, a sokrétűség elvesztése árán, továbbá manipulálhatósághoz, a stabilitás kárára. A technokrata természetigazgatás a természethasználat határait próbálja meghaladni oly módon, hogy egyre több természetet szed szét és rak össze ismét. Úgymond a „szakmunkás” természet átváltoztatása történik, annak specifikus tudása fölhasználásával – egy  „betanított vagy tanulatlan” természetté, melynek a végén csupán a biokémiai reakciómintáit használják (2). Az ökofeministák hasonló módon a természet földarabolását panaszolják föl (3. fej. szubszisztencia-perspektíva).

Spehr azonban kiemeli, hogy mindkét természetigazgatás természeti katasztrófákhoz vezethet. A természetigazgatás sem illúzió, működik és hozza eredményeit. Tehát az általános természetigazgatás kritikája téves.

Elvileg az alábbi természethasználatok lehetségesek:

*Ellenőrzött kivevés

Ez a tökéletlenség, a fölösleg által lesz lehetséges. Nem omlik össze, ha két almát elveszünk. Ez azért lehetséges, mert nem minden idomult optimálisan. Ám a megterhelésnek határai vannak. Folyamatosan egy ellenőrzött kivevés lehetséges, nincs teljesítményhatár.

*A tenyésztés

A tenyésztés a természet pontatlanságán és csökönyösségén alapszik. Egy lehetséges támogatott fejlődési út. Bizonyos képességeket úgymond edzenek.

*Állandó zavarás

Kertek és mezők kialakítása. Egy kultúrát állandóan gondozni kell, hogy a természet állhatatosságát kivédjük.

A technokrata igazgatás sem tehet egyebet, mint hogy ezt a három használati formát alkalmazza. A természetigazgatás ezen formák duzzasztása. Magas termelékenységi szintnél ezekhez még egy negyedik forma is társul: a művi természet építése. Ezeknél az egyes természeti összetevőket újból összerakják. Ám a természetigazgatással a ráfordítás növelése is jár, amely egyre több ökológiai következményt von maga után, amelyeket kompenzálni kell. Ez emelkedő természet-elhasználáshoz vezet.

Spehr a természetigazgatás egyre erősödő természetszétbontását az uralmi mechanizmusra vezeti vissza: a magasan munkamegosztásos kapitalizmus a természethasználás egy bizonyos formáján alapul, amely egy piramissal érzékelhető (1. kép). Ennek alapkövénél a természetközeli munka kihagyhatatlan. Ezt a közvetlen termelők végzik, akik a természettel direkt kapcsolatban állnak (parasztok, kézművesek). Minél magasabbra megyünk, annál nagyobb a munka eltávolodása a természettől. Az uralmi-kapitalista ipari termelés a természet szétbontásához vezet, amely csak a csúcson levő uralóknak előny. A természetet alkotórészeire bontják le, azzal a következménnyel, hogy utána ezek önmagukban, a bázison dolgozók számára értéktelenné válnak. Csak egy újbóli, az ipari termelés csúcsán való összeszereléssel keletkezik újból haszon. Az ipari mezőgazdaság termékei, pl. a kukoricatáp, a közvetlen termelők számára nem hasznosíthatók /mert sertéssel más foglalkozik RS/, csak eladás után, tehát továbbítás útján a piramis fölsőbb rétegei felé, hajtanak hasznot. Ezekhez más forrásokat is hozzá kell vásárolni (gyomirtók, benzin), így a kapitalizmus egy követelménye válik beteljesítve: a termelők elválasztása a termelő eszközeiktől, még pedig az ipari munkamegosztás és a természet összetevőire (nyersanyagok, gének) való szétbontás útján.

Uralmi természetviszony

A technokrata igazgatás része az uralmi természetviszonynak. Nem a szükséges természet-birtokbavétel, hanem ennek uralmi természetviszonya vezet az ökoválságba. Ezt találjuk a BUKO egyik szövegében, „a szociális ökológia munkasúlypontjaiban” (ASSÖ): Az emberek ki kell, hogy sajátítsák a természetet és igényeiknek megfelelően transzformálják azt, hogy megélhessenek. Döntő azonban ennek az uralmi kisajátításnak a konkrét formája, amely a profitmaximalizálásra irányul, az ezzel járó osztályjellegű, nem specifikus, etikailag kódolt munkamegosztásra és kizsákmányolásra, továbbá a természet uralmára” (ASSÖ, 2009). Tehát bírálják a kapitalista termelési módok hierarchikus viszonyait, a patriárchátust, etnikai megosztását, stb., mert ezek a mértéktelen természet-kisajátításukkal károsan hatnak, de kritizálják a „természeturalom” általi természetbirtoklás módját is.

 A „természeturalom”, Görg szerint, a természetkihasználás gyakorlata minden öntörvény és önérték elismerése nélkül. Ez az uralmi természetviszony az ökológiai modernizálás keretein belül sem kerül elvetésre, hanem csupán korszerűsítésre (hatékony forrásfölhasználás technológiai stratégiákkal). Az ökokrízis jobb földolgozásához viszont szükséges lenne a természet elvi uralhatatlanságának és rendezhetetlenségének elismerése, a „nem-identitás” elfogadása. Ulrich Brand és Christoph Görg a kapitalista termelési mód és a természeti létalapok reprodukciója közötti ellentmondásos viszonyból indul ki, mivel ez a termelési mód az értéktöbblet, a termelés és a fogyasztás növelésére irányul.  Ez az alapvető ellentmondás azonban valamiféle sima uralom-mechanizmussal nem tartható a felszín alatt, de nem is vezet föltétlen rendszerválsághoz. Az ellentmondás „intézmények, normák és értékelképzelések által társadalmilag átdolgozásra kerül”, egyfajta „társadalmi természetviszony-szabályzás” történik (Brand/Görg 2000, Görg 2003). A természet érzékelése és a vele való anyagi bánásmód hegemonikusan (~) történik, vagyis a társadalmi csoportok nagy részébe való anyagi és ideológiai bekötés útján. Az anyagi bekötéshez a fordizmusban pl. hozzá tartozik a „zsákmány” fölosztása, a tömeges fogyasztás (Spehr).  Az uralmi természetértelmezés eluralkodása hozzá járul az ideológiai bekötéshez.  Ez a hegemonikus bekötés tehát úgy anyagi, mint ideológiai komponenseivel ellentétben áll az ökoválság megoldásával. Mindazonáltal ez nem tudatos folyamat, mintha egy csoport uralmát tervezetten fölépítené.  Szem előtt kellene tartani a társadalmi keretföltételeket, továbbá a gazdasági, politikai, technológiai és kulturális folyamatokat.  A gyakorlati uralomkritika nem csupán az állami és vállalati politika ellen irányul ..., hanem a természetromboló, anyagi javakat és tulajdonokat öncélúan halmozó szubjektivitások konstitúciói ellen is (BUKO). Az uralom nem olyasmi, amit kívülről kényszerítenek az egyénekre, hanem ők ezt önként veszik át és reprodukálják (ASSÖ 2009).

Fenntarthatóság, mint az uralom modernizálása

A radikális uralomkritika szemszögéből a fenntarthatósági vita, amely a hierarchiákat, a forrásokat és a különböző döntési és alakítási játéktereket félreteszi, elvetendő. Spehr szerint a fenntarthatóság bedobása a természethasználat kapitalista formája újra lábra állításának és jövőképessé tevésének a kísérlete (Spehr, 1966, 147.o.). 

A fordizmusban az uralom a piramis csúcsán javarészt a szélesedésre fordítódik, (lásd 1. kép). Hogy a csúcsot tovább emelhessék, egy kifinomultabb uralomstratégiára van szükség. Az igények (i) a zsákmányfogyasztás (zs), és a súrlódási veszteségek (s1, s2) visszavevésre kerülnek, hogy a privilégiumok (P) és a hatalmi eszközök (H) játéktere növekedhessen. Az össz-természetfogyasztás (C) ennek megfelelően nem csökken, tehát nem lesz fenntarthatóság:

 

C                                      =  i  + s1  +  I  +  (H  +  P  +  F  +  zs  +   s2)

     fenntarthatóság

A fogyasztás-csökkentés az elégségesség és a hatékonyság (i  +  s) fenntarthatósági stratégiájával a természetet összességében nem tehermentesíti, mert az uralmi fogyasztás (M  +  P +  F  +  zs  +  s2) a nyereséget ismét fölemészti. Egy ilyen irányú fenntarthatósági vita semmi más, csak a fordizmus kapitalista uralomformájának a változata és semmi köze az emancipációhoz, sem az uralomtól való szabaduláshoz.

Brand/Görg kihangsúlyozzák, hogy az ökoválság racionális megoldásának szabad vitájáról semmiképp sincs szó. Éppen a fenntarthatóság-követelmény műveletiségbe (Operationalisierung) való transzformálása, tehát a legfőbb politikai célok letörése nem független a hatalmi érdekektől. Ez oda vezet, hogy az alapvető problémákat csak kevésbé vagy egyáltalán nem dolgozzák föl: Észak-Dél-viszony, a kapitalista gazdaság viszonya anyagi alapjaihoz, természeti forrásaihoz. Az uralom következményeit félre tolják, előtérbe helyezik a hatékonyságnövelés technológiai stratégiáit és a hatalmi mentalitást (Brand, Görg 2002).

A Wuppertal Intézet fenntarthatósági koncepcióját („Jövőképes Németország”, BUND/Misereor 1996) hasonlóképpen bírálja Katja Eblinghaus és Armin Stickler.  Ez az elképzelés egyike az első műveletiségbe váltásnak tagállami szinten, a fenntarthatóság globális követelménye meghirdetése, a riói 1992-es konferencia után. A bírálat abból indul ki, hogy a jelenlegi világrendszerben egy szociális és ökologikus életmód nem lehetséges, mivel a növekedés a rendszerben nem korlátozható.  A Jövőképes Németország szerzőinek azt vetik a szemükre, hogy a kapitalista profit-törekvést, hatalmat és uralmat nem nevezik meg. Leragadnak a privát háztartásoknál, holott az ökológiai krízis fő felelősei „elsősorban” a konszernek, bankok, kormányok, katonaság és a tudomány (Eblinghaus/Stickler 1996).

Technokrata egyszerűsítés

További bírálat tárgya az uralmi viszonyok mellőzése és a klímaprobléma leegyszerűsítése igazgatási kérdéssé. Míg a 90-es évek klímapolitikája korai szakaszában (Brunnengräber) a társadalmi természetviszonyokat, a termelési- és életmódot vitatta, legkésőbb a kyotói jegyzőkönyv után (1997) áttért a gazdasági eszközökre és a technológiai kérdésekre: „A társadalmi természetviszony széleskörű szabályzásának szükségessége, amely a társadalom klímáját is érinti, kikerült a nézőpontból – számos elkötelezett környezetaktivista tiltakozása ellenére (Brunnengräber 2002, 200 o.) A klímavédelmi vita a hétköznapokból egyre inkább a globális forrásmenedzserek kezébe került át (Goldmann 1998). Brunnengräber a klímatárgyalások kisiklásával való szembesülésekor, a „valódi problémára” utal. Egy „irányíthatósági optimizmus”, amely a gazdasági eszközökre és az államközi tárgyalásokra való korlátozással jut kifejezésre, elfedi a bizonytalanságokat és vele a probléma társadalmi-szociális méreteit (207 o.). Brunnengräber szerint az uralkodó klímapolitika három egyszerűsítéssel jellemezhető:

-A gazdasági eszköz-vitára való összpontosítással,

-egy olyan problémaértelmezéssel, amely egy természettudományosan objektivizálható globális környezetproblémából indul ki,

-a nemzetközi kereskedelmi síkra való fokuszálással.

Ezek az egyszerűsítések az uralmi viszonyokkal vannak összefüggésben: „A krízisdiagnózis és földolgozásának javaslatai a hatalmi és az uralmi viszonyokba vannak beágyazódva és csupán tudományos modellezéssel sem nem leírhatók, sem nem földolgozhatók. Erre éppúgy alkalmatlanok a technikai és gazdasági eszközök” (209 o.). A klímaváltozást technokrata igazgatással nem tudjuk kezelni, a lényeges a kiterjedése. Így pl. az antirasszizmus brémai irodája a BUKO egyik cikkében erről így ír: „Összefoglalva a klímaváltozás alatt egy világfolyamatot értünk (...) amelyek a fönnálló szociális viszonyok és ellentétek kiéleződéséhez vezet.”

 Az uralkodó fenntarthatósági vitát bíráló ökofeministák hasonlóképp érvelnek. Szerintük a tudományos ökorendszer-elmélet ugyan teljes körű próbál lenni, de hiányzik az uralmi logikával és a visszás szociális viszonyokkal való szakítás. A kritika a szakértelem és a forrásigazgatás ellen irányul és a probléma férfi mentalitású, technikai/politikai legyűrése reménye ellen. (v.ö. Wichterich 2002 és szubszisztencia-perspektíva 3. fej.).

Új uralom nemzetköziség által

Az igazgatás fokozása, pl. a globális forrásigazgatás „űrhajós-szempontból” (Sachs) egy új tekintély- és hatalomtípus kialakítását jelenti (Brand/Görg 2008. 41 o.). A Top Down Management stratégiával a helyi források fölött új uralmat alakítanak ki, miközben a helyi lakosok és érintettek tudását nem kérik. A déli országok ökológiai problémáinak valósága így nem kerül szem elé, a helyi szereplőket saját természetviszonyaik ellenőrzéséből kizárják. Ezek körül harcok dúlnak, az ökológiai problémák különbözőképpen konstruálódnak. Míg délen a hétköznapi élet problémái (víz, tűzifa, elsivatagosodás) állnak a középpontban, északon a klíma, az ózon, a biodiverzitás szerepelnek, mint fő ökológiai problémák. A fokozott igazgatás eszményének problémája a globalizációkritikus mozgalmakban is világosan megjelenik: „Seattle óta az egyre nyilvánvalóbb globalizációbírálat is visszautasítja a próbálkozást, miszerint a világproblémák felülről, szakértőkkel és kooperációval megoldhatók.” (42. o.)

A globális igazgatás elvetése a nemzetközi politika fölmérésében is kifejezésre jut: A napjainkban végbemenő államok nemzetközivé válása, tehát a nemzeti szuverenitások lecserélése globális egyezményrendszerekre, melyek főleg a környezetpolitikában figyelhetők meg, Brand/Görg szerint nem jelentenek jelentős befolyást a civil szervezetekre. A „nemzetközösített” állam inkább egy hatalmi eszköz, amelyben globális érdekképviseletek és hatalmi viszonyok koncentrálódnak. Nemzetközi síkon is csak a polgári jog- és tulajdonrend fokozott mértékű bebiztosítása folyik (33. o.).

2.2   ÖNIGAZGATÁS: EGY VÁLLALHATÓ TÁRSADALMI TERMÉSZETVISZONY ALAPJA

Az ökológiai válságot, mint a globális társadalom különböző uralmi szerkezeteinek krízisét, az uralkodó termelési viszonyok és fogyasztási formák alapvető megváltoztatásával kell kezelni (ASSÖ 2009). Nem egy romantikus „vissza a természethez” sem egy „jóközérzet-program a közép- és felsőosztálynak” jelszavú akcióról van szó. Ehelyett egy emancipatív szociális-ökológiai mozgalomra kell törekedni, gyökeres használati értékekre és szolidáris egymásmellettiségre azzal a végső céllal, hogy a társadalmi természetviszonyok uralomformai alakítását meghaladjuk.

Az ehhez szükséges átalakítást a BUKO a következő képletben foglalja össze: „Az Észak legombolyítása”, vagyis az uralomformájú élet és termelési mód visszaszorítása. Az Észak uralmához lényegesen hozzátartozik a globális piac, amely az embereket gazdaságilag függővé teszi és az Északnak privilégiumokat biztosít. Helyébe egy szubszisztencia-irányult és önigazgatásos gazdaság kell, hogy lépjen. Az ezzel összekötött természetforrásokhoz való saját, direkt hozzáférés és bánásmód azokkal való felelős bánásmódhoz vezet. A szubszisztencia azonban ne legyen abszolút. A radikális uralomkritika abból indul ki, hogy minden uralommentes ill. –szegény életforma kevesebb természetelhasználáshoz, kevesebb uralmi fogyasztással jár és ez az ökológiai válságból való kiutat jelenti.

„Az Észak legombolyítása”

A BUKO ez alatt az „uralmi természetmegragadást és munkát” érti. Ehhez nemcsak szűkebb értelemben vett gazdasági kizsákmányolási viszonyokat vizsgál, hanem az ezt támasztó szerkezeteket is „odahaza” és a saját fejünkben. Vissza kell szorítani Észak hozzáférését a természethez, valamint a Dél munkájához, a globális termelő szektor felületekhez, forrásokhoz, pénzekhez, eszmékhez való hozzáférését minden országban; a teljesítményhordozók hozzáférését a bedolgozókhoz és más rendelkezésre állókhoz; azt a stratégiai oldalt, amely személyiségünk fizikai-spontán oldalát irányítja és áruba bocsájtja (BUKO 2008.  8. o.).

Ez hatalomfosztást jelent az egyik oldalon, függetlenséget, autonómiát a másik oldalon. E cél érdekében a hozzáférés fő eszközeit korlátozni és visszaszorítani kell.

Ehhez a transzformációs folyamathoz tartozik

*a globális piacok visszaszorítása,

*a bérmunka privilégiumainak megszüntetése,

*terek és összefüggések autonóm kisajátítása.

A globális piac ill. a globális szektor visszaszorítása a válasz arra a fölbecslésre, miszerint a problémamegoldás globális keretek között nem képzelhető el. A globális természetigazgatás krízisének megoldása, amely a technokrata természetigazgatás krízise is egyben, a természetigazgatástól való mentesítés lehet (Spehr 1996). Globális környezet-tér sem létezik, minden régió saját specifikus problémájával küzd (Klíma? RS). A menedzser-mentalitás önkorlátozása szükséges, nem minden lehetséges cél elérésére kell törekedni, senkinek ehhez nem szabad hatalmi eszközöket adni. A globális gazdasági és politikai bekötés alternatívája, amely most csak uralom formájú lehet, az, hogy az emberek erősödő önigazgatásos életük számára tereket foglaljanak el, pl. házfoglalások, vidéki kommunák, termelő-fogyasztó közösségek, cserekörök, autonóm média- és továbbképző központok, önsegély-gyerekcsoportok, stb. formájában. Ezek az összefüggések sem mentesek teljesen az uralomtól, de lépések egy uralomszegény társadalom felé és ezzel egy természeti forrásokkal való jobb bánásmód irányában.

Az „Észak legombolyítása” lehetőségeket nyit meg egy emancipatív politika számára, önmaga azonban nem garancia. A jövő társadalomátalakítása számára nyit ajtókat (u.o. 226.o.). A BUKO szerzői kihangsúlyozzák, hogy az uralommentes életre nincs lényeges előfeltétel. „A legombolyítási politika” lépéseiben uralommentes társadalomhoz vezet, amely nem él más társadalmak hátán és az uralmi fogyasztást sem engedi meg magának. Egyéb kikötései nincsenek. Az életformákat illetőleg nincs kulturális diktátum; szubszisztencia vagy urbanisztikus; ökologikus vagy anarchisztikus - nincs előírás. (BUKO 2008, 9.o.). A technikamentesítés és önellátás Spehr számára sem érték önmagában (Spehr 1996, 224.o.). Ám abból indul ki, hogy az Észak legombolyítás politikája az olcsó termékek csökkenéséhez és a mezőgazdaság kiterjedéséhez vezet.

A globális környezet és klímapolitika bírálatából kiindulva, félretéve az uralmat és az egyenlőtlen elosztást, az uralomkritikus aktivisták egy része megkísérli a klíma-igazságosság (climate justice) követelményét az aktuális klímapolitikai mozgalmak kiindulási pontjává tenni. A klímacamp-aktivista és szerző, Tadzio Müller („zöld kapitalizmus, válság, klímaátcsapás, a növekedés vége”) megnevezi az angolszász irodalomból eredő koncepciók központi föladatait:

*Észak ökológiai adósságait Déllel szemben elismerni és jóvátenni,

*Harc az energia, a forrás, és a táplálkozás szuverenitásáért,

*A túlfogyasztás és túltermelés csökkentése, főképp Északon.

Ez a koncepció nagyban hasonlít az „Észak legombolyításához”, de a változás súlypontját magára Északra helyezi, valamint a források önigazgatásos, önrendelkezéses birtoklására. Mint ahogy a BUKO, a politikai integráció helyett saját gyakorlatára számít. Müller abból indul ki, hogy a klímaigazságosság toposza bejut az uralkodó politikába. A klímaigazságosságra való hivatkozás még működik, egy eszköz, amely elhatárolódik a hagyományos klímapolitikai kezdeményezésektől és arra utal, hogy a gazdaság és a hatalom tömeges elosztásának el kell jönnie. De hogy ez milyen hosszan fog tartani, míg egy okos kormány ezt a koncepciót átveszi (á la Gleaneagles), befogja a mozgalmak energiáit és a maga számára eszközzé teszi - kérdés. (Kaufmann/Müller 2009, 195.o.)

A szabad kooperáció

A szabad kooperáció elvét Spehr úgy jellemzi, mint a társadalmasítás szökéspontját egy uralommentes társadalomban, ahol a szabadság és az egyenlőség már valóság (Spehr 2003). Egy társadalmat nem lehet felülről vagy kívülről igazságossá tenni, ezt csak egyének harcolhatják ki, újra és újra. A szabad kooperáció nem egy uralmi viszonyok alatt keletkező kooperáció: szabályai a résztvevők által szabadon, tárgyalással lefektethetők és változtathatók kellenek, hogy legyenek. Hogy ez uralommentesen történhessen, az emberek számára alternatívákat kell fölkínálni, melyek számukra nem hátrányosak (föltétel nélküli alapjövedelem vagy a túlélés más formáinak biztosítása, védve a gazdasági uralomtól, pl. szubszisztencia). Hogy a szabad kooperáció elvét a társadalom minden szintjén – a családtól a globális politikáig – megvalósíthassuk, az uralmi eszközök eltávolításának hosszú folyamatára van szükség. Ezek természete igen sokrétű.

Spehr 5 társadalmi síkot nevez meg:

-direkt erőszak (katonaság),

-strukturális alárendelés (gazdaság sík),

-diszkriminálás (szociális sík),

-a nyilvánosság ellenőrzése (intézményi sík),

-a függetlenség (egzisztenciális sík).

Ezen az 5 síkon a szabad kooperáció le kell, hogy bontsa az uralmat. A kooperációban ill. a tárgyalásokban való szabadság biztosítása érdekében a világkereskedelemtől való egzisztenciális függőségtől meg kell szabadulni. Ehhez helyi, alternatív struktúrák szükségesek: élelem biztosítása, helyileg hozzáférhető technikai tudás, regionális csere-rendszerek, stb. Központosított magas technikák, pl. a géntechnológia a központtól való függésekhez vezetnek és a szabad kooperációt megnehezítik. Ez úgy a központi tervezésre, mint a globális környezetpolitikára érvényes.

Deglobalizáció és/vagy szabályzás

A környezetfogyasztás politikai szabályzása kissé homályban marad. A BUKO a Wuppertal Intézet 1996-os fenntarthatósági koncepciója bírálatában a helyi önkormányzás és az összgazdasági politikai szabályzás ellenpárjára utal: „A lokalitás és a szubszisztencia-gazdaság uralomkritikai elvei a társadalmi szabályzással és a természethasználattal, ahogy azt a Wuppertal Intézet propagálja, összeegyeztethetetlen. A szabályzás, mint menedzserizmus, amely végérvényesen még több természetfogyasztáshoz vezethet, elvetendő. Brand/Görg szintén elutasítja a globális forrásigazgatást. Ezzel egy új tekintély- és hatalomtípus alakul ki, mert a globális intézmények a globálisként megfogalmazott forrásokat és krízisgócokat kell, hogy kezeljék (Brand/Görg 2008 40.o.). Helyi, a lakosok által definiált környezetminőségek és saját természetviszonyaik így leértékelődnek és mellőzésre kerülnek.

Másrészt a gazdasági globalizáció eleve nem utasítható el.  Kiinduláspont, hogy egy szabályozatlan globális piac uralomformájú és ökológiailag katasztrofális. Továbbra is elutasítandó a „fenntartható globalizáció”, vagyis a két szerző szerinti kapitalista-neoliberális globalizáció ökologizálása, a zöld kapitalizmus.

Brand / Görg mint alternatívát, a "gazdaság remoralizációját" propagálják, továbbá  "a globalizáció alakításánál az ökológiai és a szociális követelmények integrálását. Ehhez a jó élet új vezérképei, továbbá a politikai döntésekbe való demokratikus erők fokozott bevonása szükségeltetik, a magángazdaság stratégiáinak megfigyelése mellett." (43.o., kiemelve U.Sch.). Spehr újabb publikációiban sem áll ki többé a teljes deglobalizáció mellett, hanem szerinte több szabályzással és decentralizálással a piacokat uralmi formáiban kell korlátozni: "A globális szektort és a különböző piacokat nem kell fölszámolni, hanem hatékonyan ellenőrizni, különösen az erőforrás-fogyasztásait és ökológiai kihatásait. A költségek, a tudás, a források, a technológiák, a hozzáférés lehetőleg horizontálisan legyen elosztva, decentralizálva; a fölvilágosítás és a közös önképzés fontosabbak, mint a központosított high-tech fejlesztés, bár utóbbinak is helye van és szükséges." (Spehr 2008, 21.o.)

Ezzel szemben az ökofeminizmus a deglobalizációt tartja szükségesnek, mint a technokrata igazgatás alternatíváihoz való hozzáférés útját. A livelihood-koncepció társadalmi természetviszonyt tartalmaz, melynél az élet biztosítása a helyi életföltételek alapján történik. Ebben a nők mindennapi tapasztalatai játszanak szerepet, melyeket a nők napi reproduktív tevékenységükkel szereztek. Seattle óta, ahol a globalizációellenes tüntetések kezdődtek, kísérletek történnek „határokat szabni és tereket elfoglalni az alternatív fenntarthatósági kezdeményezéseknek és a livelihood megőrzésére." (Wichterich 2002 88.o.)

2.3 SAJÁT GYAKORLAT CINKOSSÁG HELYETT: ELLEN-HEGEMÓNIA

A radikális uralomkritika nem tervezi valamiféle kapcsolópontok elfoglalását a politikában és a társadalomban, hogy egy reformpolitikába kezdjen, hanem az uralkodó struktúrákat kérdőjelezi meg és alternatív gyakorlatokat követel. A változtatás útját éppen a közreműködés megtagadásával nyitja meg, inkább alulról, mint felülről. Brand ezt „ellenhegemóniának” nevezi. Hegemónia (→) alatt, Gramsci nyomán, a következőt érti: "az uralkodó csoportok és osztályok képessége érdekeiket érvényesíteni úgy, hogy azt az alárendelt csoportok és osztályok, mint közérdeket üdvözöljék és a továbbiakban a viszonyokról és fejlesztéseikről közös társadalmi elképzelések legyenek" (Brand 2005, 9.o.) Eközben hegemónia nem csak az állami intézmények által, hanem főrészt a „civil társadalom" munkájával épül; médiumok, szövetségek, egyesületek, oktatási intézmények, a család, a klubok, stb., közreműködésével.  Így értékorientációk, társadalmi valóság értelmezései, uralmi viszonyok, viselkedésmódok tartósan reprodukálódnak.

Ezen átfogó reprodukció alapján a hegemónia, mint egész, soha egy „hórukkal” át nem törhető. Alternatív gyakorlatok, „ellen-hegemonikus” projektek a civil társadalomban keletkezhetnek ugyan, de soha a „civil társadalom egészének átjárásával” (10.o.). A változás, az "ellen-hegemónia" szükségképpen a civil társadalom kisebb berkeiben alakul ki és nem a hatalom központjaiban. Társadalmi viszonyok, amelyek az erősödő emancipatív és uralomkritikus erők által megváltoznak, sok területen állandósulnak, nemcsak az állam hatására.

Azonban az uralom soha sem teljes, ezért "igen sok fogást talál rajta a lázadó szubjektivitás és az ellenálló emancipatív cselekvés." (12.o.) A gyakran "alig látható erjedéses folyamatok egy jobb, szabadabb, igazságosabb társadalom humuszát eredményezik", amikor az emberek önmagukat, mint szubjektumokat, komolyan veszik és gyakorlati alternatívákat keresnek.

Uralommentesen élni

Az uralommentes életformák ellen-hegemonikus gyakorlatából uralommentes természettel való bánásmódok adódnak. A BUKO egyik, Munkasúlypont szociális ökológia  (ASSÖ) dolgozata szerint: "Ezért fontos szociális és politikai részvételi jogokat követelni és kiharcolni – nemcsak absztrakt értelemben. A természetbirtoklásért való harcban a szociális mozgalmak tapasztalatai, kritikai és elméleti meglátásai a szükséges kereső folyamatok föltétlen része kell, hogy legyen. Gyakran olyan, kevésbé uralom formájú természetkezelés lehetőségeire utalnak, melyeket a politikai és tudományos főáram vagy elhanyagol, vagy mint helyi rés-stratégiát (…) félre tol "(ASSÖ 2008). Az autonóm életmódok gyakorlata a természetforrások saját ellenőrzése alatt egy nem uralom-formájú természetkezelés lehetőségét nyitja meg. Másrészt ez a forrásokhoz való hozzáférés egyáltalán a saját uralommentes élet lehetőségének föltétele. Mivel az uralom „teljesen központilag" a forrásokhoz való hozzáférés által reprodukálódik, a forrás-ellenőrzések demokratizálásáért folytatott harc döntőmomentuma  a hatalommentesítésnek" (uo.).
Az „Észak legombolyításának” problematikájában, az uralom lerázásában fontos szerepet játszanak  a "posztmodern" felkelések Chiapastól  Nigériáig, ahol a neoliberális terjeszkedés ellen ELÉG VOLT! jelszóval harcolnak. John Holloway ezen megmozdulások közös pontját úgy jellemzi, mint egy „sikolyt” az igazságtalanság és az elnyomás ellen (Holloway 2002).  Ezek a mozgalmak azért posztmodernek, mert nem a győzelemre spekulálnak, nem akarják az államot átvenni. Holloway ezt könyvének címében így fogalmazza meg: "A világot megváltoztatni, hatalomátvétel nélkül”. Az ellenállóknak nincs is kész koncepciójuk az átformáláshoz. Inkább a defenzív kiáltást (Stopp!) a szubverzív átalakításra való fölhívással kötik össze" (BUKO 2008, 9.o.). A politikai gyakorlat központjába ezzel az ellenszegülés kerül, valamint a társadalmi szervezetek ellenmodelljei. Ezek a kísérletek lehetnek föld- vagy gyárkisajátítások (pl. zapatisták Mexikóban, munkások Argentínában – /A hideg kiráz! RS/) vagy alternatív munka- és életformák kipróbálása (pl. kommunitárius lakásprojektek Európában).

A szubverzív transzformáció-mód az Észak szereplői számára is alkalmas. "Egy radikális alternativát érvényesíteni számunkra itt szolidaritást jelent ezekkel a kísérletekkel (a déli felkelésekkel, U.Sch.) és kutatást a mi társadalmi helyzetünkben esedékes „breakhez."(uo.) „A modern világrendszer szétbontásáról” van szó, saját gyakorlatunkban. Erre a célra egy progresszív alternatívát fölmutató szervezet szükséges. "Anti-patriarchális kultúra" helyeinek fölépítésére van szükség, amelyek képesek a saját hatalmi struktúrákat reflektálni.

Egy ilyen politikai kultúra elemei:
-megbízható kapcsolatok létesítése és fölértékelése,
- megszüntetni a termelés és az újratermelés különbségét,
- a politika, a magán- és a gazdasági szféra elválasztását megszűntetni,
- lokális gondolkodás és a globális cselekvés a saját ország viszonyainak alakításában,
- a kollektív identitások elbontása.


Ilyen kritikus gyakorlatokat Brand/Görg is követel: kevésbé fontos, hogy ezek a gyakorlatok hogyan kapcsolódjanak a "fenntartható fejlődés" fogalmához. Fontosabbnak tűnik, ahogyan a szociális érdekekkel bánunk és osztjuk-e az uralombírálatot? (Brand/Görg 2008).

A politikai támogatás
A radikális uralomkritika azonban a többségi társadalom politikai folyamatait nem utasítja el teljes egészében. Bár sok szerző a nyilvános szociális-ökológiai vitákban való részvételt, a követelmények népszerűsítését és elfogadtatását elutasítja. A tigrist nem lehet meglovagolni. A fenntarthatósági diszkurzus mutatja, hogy az eredetileg emancipatívan elgondolt fogalmat később hatalmilag megragadták és a kapitalizmus és az uralom korszerűsítésére használják. (Eblinghaus /Stickler 1996). Ezért nincs értelme a kortárs kapitalizmus szabályzáselméletét, működésmódját tanulmányozni és ehhez megoldásokat keresni. A javasolt Lipietz-féle alternatív szabályzás (lásd. 12. fej.) csak a világpiaci profitokat szociális és ökológiai köntösbe öltöztetve osztaná el (Spehr 1996, 190 o.) Ugyanúgy elvetik a mostanság számos zöld, politikus, tudós és agytrösztök által is propagált Green New Deal, Új Zöld Üzlet (lásd 7. fej.: ökológiai korszerűsítés) koncepcióját. Ez csupán a válságos kapitalizmus fiatalítási kísérlete, amely éppen új növekedést és végső soron nagyobb forrásfogyasztást okoz (pl. Kaufmann / Müller 2009).

Szintúgy egy "poszt-fosszilis társadalom alternatív logikája” magát nem határozza meg, amely a fosszilis alapú kapitalizmust leváltaná, "elsősorban nem ellenőrzés és kormányzás útján" (Spehr 2008 p.25). Az állami gazdaságtervezés történelmileg cáfolt.  A transznacionális konszernek vagy nemzetállamok aggregátuma általi globálirányítás, mint pl. a globális környezetpolitika eddig alig sikeres, az alternatív logika szempontjából. Habár még nem tudható pontosan, hogy az "önszerveződés és önkormányzati szabadtermelés a globális információs szabadság feltételei mellett lehet-e a posztfosszilis gazdasági módnak egyenértékű motorja", de bele kell vágni, hogy kiderüljön.
Politikailag támogatni kell a szükségeset, az uralomlebontást, az önszerveződést, vallja Spehr, aki ma a Linkspartei emancipációs baloldali áramlat szóvivője. Brand szintén utal arra, hogy az ellen-hegemónia perspektívája nem helyettesítheti a nagy nyilvánosság előtti tőke- és vállalat elleni harcot, ha ennek feltétele is (Brand 2005 14.o.). Minden társadalmi síkon szükséges a hatalom lebontása. Ez a meglévő politikai intézményekben ill. a saját transzformációk sürgetése által történhet (interjú 2009.12.6.,Berlin).

Döntő az emancipációs szándékú kritikus gyakorlat. Fontos, hogy az intézmények politikája és a megélt alternatívák egymást kiegészítsék. A környezetpolitika feladata, hogy alternatív termelési és életmódokat támogasson. Ehhez azonban a szükséges többségek nem a jelenlegi hegemónia keretein belül születnek, hanem a „kívül” megélt alternatívák egy lökése kell hozzá. „A környezetpolitikát, mint egy demokratikus társadalompolitikát kell értelmezni. A gondolkodás és a cselekvés számára hatalmi és érdektereket kell, hogy megnyisson, hogy  a fönnálló termelő és életmodelleket alapvetően megváltoztassák.

Ez nem egy konfliktusmentes folyamat. Ezen kezdeményezések a jelenlegi hivatalos demokratikus döntési és legitimálási folyamatból nagyobbjára kimaradnak. A termelési és fogyasztási normák megváltoztatása ma aligha többségesélyes. A szükséges alapvető változásokhoz ezért kellenek a társadalomból jövő ellen-hegemonikus és radikális demokratikus impulzusok. "(Brand 2008, 144.o.)

 

Növelni a reflexiópotenciált

A radikális uralomkritika abból indul ki, hogy a globális ökológiai krízis uralomformáját úgy lehet felfedni, hogy a technokrata globális környezetigazgatást bíráljuk és a globális-konszenzusos „értelmes” környezetpolitika csalóka illúzióját leleplezzük. Ezáltal az uralkodó élet- és termelőmódokról átgondolásához tereket nyitunk meg. Görg szerint az ökoprobléma társadalmi tanulási folyamata akkor lehetséges, ha változás áll be a társadalmi struktúrákban, melyek a társadalom reflexiópotenciáljának növekedéséhez vezetnek (Görg 2003) (Saját kárán tanul az ember – itt semmi sem lesz, míg a hajuk hullani nem kezd. RS)

/Itt egy olyan nyakatekert mondat jön, ami iskolapéldája a tudományos tolvajnyelvnek – megkímélünk!/

Röviden: minél diszkurzívabb egy társadalom, annál könnyebben képes természetviszonyát megváltoztatni, magát uralomszegényebbé redukálni.

Literatur

Antirassismusbüro Bremen 2008: Warum Al Gore den Nobelpreis nicht verdient hat. In: Reader zum BUKO-Seminar 2008: Wie grün sollen Linke sein?

ASSÖ 2008 (Arbeitsschwerpunkt Soziale Ökologie des BUKO): Vergesst Kyoto! Die Katastrophe ist schon da. In: Widerspruch. H. 54. Zürich

ASSÖ 2009 (Arbeitsschwerpunkt Soziale Ökologie des BUKO): Vergesst Kopenhagen! Die Katastrophe ist schon da.      
[www.buko.de; 27.03.2010]

Brand, Ulrich 2005: Gegen-Hegemonie. Perspektiven globalisierungskritischer Strate­gien. Hamburg

Brand, Ulrich 2008: »Umwelt« in der neoliberal-imperialen Politik. Sozial-ökologische Perspektiven demokratischer Gesellschaftspolitik. In: Widerspruch. H. 54. Zürich

Brand, Ulrich 2008: Von der Klimapolitik zur radikalen Gesellschaftsveränderung. In: alaska 08/2008. Bremen

Brand, Ulrich/Görg, Christoph (Hg.) 2000: Die Regulation des Marktes und die Transforma­tion der Naturverhältnisse. In: Prokla H. 118. Münster        

Brand, Ulrich/ Görg, Christoph (Hg.) 2002: Mythen globalen Umweltmanagements. Rio+10 und die Sackgassen ›nachhaltiger Entwicklung‹. Münster           

Brand, Ulrich/ Görg, Christoph 2008 (2002): Nachhaltige Globalisierung? Sustainable Development als Kitt des neoliberalen Scherbenhaufens. In: Reader zum Buko-Seminar 08: Wie grün sollen Linke sein?

Brunnengräber, Achim 2002: Umwelt- oder Gesellschaftskrise? Zur politischen Ökono­mie des Klimas. In: Brand, Ulrich/ Görg, Christoph (Hg.) 2002

BUND/Misereor (Hg.) 1996: Zukunftsfähiges Deutschland. Ein Beitrag zu einer global nachhaltigen Entwicklung. Studie des Wuppertal-Instituts für Klima, Umwelt, Energie. Basel u.a.

Bundeskoordination Internationalismus (BUKO) 1996: Technokratenmärchen – Fit, schlank und gesund ins 21. Jahrhundert. In: Eblinghaus, Helga/ Stickler, Armin 1996

Bundeskoordination Internationalismus (BUKO) 2008(1996): Bausteine für Perspekti­ven. In: Reader zum Buko-Seminar 2008: Wie grün sollen Linke sein?

Bundeskoordination Internationalismus (BUKO) o.J.: Wer wir sind. Die Bundeskoordina­tion Internationalismus.            
[www.buko.info; 15.10.08]

Eblinghaus, Helga/ Stickler, Armin 1996: Nachhaltigkeit und Macht. Zur Kritik von Sustainable Development, Frankfurt/M.

Görg, Christoph 2003: Regulation der: Naturverhältnisse. Zu einer kritischen Theorie der ökologischen Krise. Münster

Holloway, John 2002: Die Welt verändern, ohne die Macht zu übernehmen. Münster

Kaufmann, Stephan/ Müller, Tadzio 2009: Grüner Kapitalismus. Krise, Klimawandel und kein Ende des Wachstums. Berlin

Spehr, Christoph 1996: Die Ökofalle. Nachhaltigkeit und Krise, Wien

Spehr, Christoph 2003: Gleicher als andere. Eine Grundlegung der freien Kooperation. Texte 9 der Rosa-Luxemburg-Stiftung. Berlin

Wichterich, Christa 2002: Sichere Lebensgrundlagen statt effizienterer Naturbeherr­schung – Das Konzept nachhaltige Entwicklung aus feministischer Sicht. In: Brand, Ul­rich/ Görg, Christoph (Hg.) 2002

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://okobetyar.blog.hu/api/trackback/id/tr1112001350

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.