Ökobetyár

High tech vagy low tech? | öko-retro-bio-grín

Szubszisztencia: önellátás, elégségesség, emberség

2016. november 26. 21:14 - Ökobetyár

11 társadalommodell:* Rendszerváltás:1.Uralomkritika 2.Szubszisztencia 3.Ökoszocializmus  4.Radikális értékbírálat  5.Indusztrializmusbírálat *Modernizálás: 6.Ökológiai korszerűsítés 7.Evolúciós szociálökonómia  *Fázisváltás: 8.Reflexív modernizálás 9.(Re)produktivitás 10.Kultúraváltás11.Alternatív szabályozás

 

Összefoglaló:
Az ökológiai válság végeredményben a patriarkális-kapitalista világrendszerben gyökerezik, különösen annak a természet, a nők és az ún. harmadik világ népeinek kizsákmányoló-gyarmatosító uralmi viszonyában. A tőkefelhalmozásra való korlátlan törekvés, a telhetetlen igények és az ez által élet- és nőellenes, fölfűtött technológiai "haladás" elpusztítja a tartós szubszisztencia-termelés még élő formáit és a természetet rombolja szét. A szubszisztencia egy olyan gazdasági és társadalmi alternatíva, ahol a "jó élethez" szükséges dolgok (élelem, ruházat, lakás, stb.) állnak a középpontban. A természet, mint önérték és létalap tiszteletet nyer, ezért az ilyen élet ökológiailag tartós és igazságos.

Az életszükségletek előteremtése helyi és regionális alapon történik, ahol a szubszisztencia-alapokkal, a helyi és regionális forrásokkal a közösségek autonóm módon rendelkeznek. A regionalitás és a decentralizáltság, a termelő-fogyasztó közvetlen együttműködése fontos társadalmi elv, ahogy a kölcsönösség, a szolidaritás és az "egészért" való felelősség, a bázisdemokrácia valamennyi társadalmi területén szintúgy. Bérmunka, az üzleti áru-pénz viszony, a nemzetközi kereskedelem mindezekhez képest alárendelt szerepet kap.


Ahhoz, hogy egy ilyen fejlődésirány szárba szökhessen, a még élő szubszisztencia-kultúra elemeit (pl. vidéki önellátás), illetve új kezdeményezéseket (pl. termelői-fogyasztói közösségek) továbbá a helyi és regionális gazdasági körfolyamatokat erősíteni és megvédeni kell - világszerte, az eluralkodó globalizáció, kommercializálódás, a privatizáció, stb. ellen. Fontos az Észak gyarmatosítás-mentesítése is, azt az élethazugságot leleplezni, miszerint a jelenlegi életszínvonal tartósan fenntartható és minden földi lakos számára elérhető.

 

A kívánt „alulról" jövő társadalmi változtatásban döntő szerepet játszanak a "fűgyökér-mozgalmak" és többek között a nők, mivel ezeket fenyegeti leginkább az ökológiai válság. De végül is ehhez mindenki hozzájárulhat, ha pl. csatlakozik egy szubszisztencia-közösséghez, mást másképp fogyaszt, vagy önálló munkát végez.

 

A „szubszisztencia-perspektíva” koncepció eredete a 1970-es évek elejére tevődik és főképp Maria Mies (szociálpedagógus), Veronika Bennholdt-Thomsen (szociológus / etnológus) és Claudia von Werlhof (szociológus / politológus) nevéhez fűződik. Ezek a "alapító anyák" az Új Nőmozgalom tagjai voltak és a globális Dél különböző államaiban sokéves tapasztalatokra tettek szert.

Kezdettől fogva összekapcsolták a "nő-kérdést" a" harmadik világ” probematikájával. Ehhez szerintük a szubszisztencia-munka és a szubszisztencia-termelők kizsákmányolása Északon (háziasszonyok, parasztasszonyok, parasztok) de főleg Délen (szubszisztencia-parasztok, bedolgozók) volt az útmutató. A Bennholdt-Thomsen és Werlhof által szervezett nemzetközi szubszisztencia-reprodukció-konferenciák és a Bielefeld Egyetem fejlődésszociológia irányzata eredményezte, hogy ez, a nők és a harmadik világ kutatásából kinőtt koncepció, az 1970-es évektől a „fejlődésszociológia szubszisztencia-kezdeményezés” (néha Bielefeld Kezdeményezés, /Bielefelder Ansatz/) nevet kapta. Alapítóik elég korán párhuzamokat láttak abban, ahogyan a szubszisztencia-munkát kizsákmányolják és ahogyan a természetforrásokat, mint „szabad jószágot” definiálják és rabló módon kisajátítják. Ez a strukturális analógia, a modern ember-természet viszonyt illetőleg, a kettő közös alapjaira utal. Ezzel koncepcionális hidat vertek az ökológiakérdés és az ökomozgalom felé. (Bennholdt-Thomsen 1987).

 

"Szubszisztencia" (→) eredetileg csupán mint egy analitikai-kritikai kategória volt megfogalmazva. Föl kellett, hogy fedje a kapitalista árutermelés rejtett hátterét: A szubszisztencia-munkát, mint életadó és életfenntartó, de láthatatlan, nem fizetett vagy alulfizetett munkát, melynek oroszlánrészét a nők végezték – Északon, az ún. informális szektorban

a háziasszonyok, szubszisztencia-parasztasszonyok és kistermelők

de mindenek előtt a globális Délen. Ám éppen az ökológiai problémákkal való foglalkozás tette világossá számukra, hogy a szubszisztencia-élet és termelés a szétzúzó kapitalista-patriarkális zsákutcából való kiutat is megnyitja. (Bennholdt-Thomsen-interjú, Bielefeld, 2010.01.05.)

Mivel a gazdag ipari országok fogyasztásszintjére való „felemelkedés egy pótolandó fejlődéssel” gazdaságilag és ökológiailag a véges bolygón mindenki számára lehetetlen, a szubszisztencia-kezdeményezés a nők számára úgy az első, mint a harmadik világban egy szükséges és lehetséges jövőperspektívát jelenthet " (Bennholdt-Thomsen / Mies 1997, 18.o.). Ezt először 1983-ban tették közzé egy nőkongresszuson

/A szubszisztencia-kezdeményezés részletes történetét lásd  (Bennholdt-Thomsen / Mies 1997, 14. o./

A szubszisztencia vezető aktivistái 1995-ben megalapították a Szubszisztencia Elmélet és Gyakorlat Egyesületet. Feladata, hogy kutatással, képzéssel, gyakorlati projektekkel a szubszisztencia-perspektívát támogassa és a növekedés-gazdaság alternatívájaként „pozitív társadalmi és ökológiai elveket dolgozzon ki, valamint közvetlenül, gyakorlatilag járható utakat mutasson meg" (önbemutatás).

 

A kezdeményezést a 80-as években széles körben átvették - mint akadémiai úgy feminista, ökológiai és egyéb mozgalmakban. A nőmozgalmak fő részében elutasították a tézist, miszerint a nők a fejlett országokban és a középosztálybeli nők a Délen nemcsak áldozatai, hanem haszonélvezői is a globális kizsákmányoló rendszernek és ennek csupán a fogyasztástól való megszabadulás, a szubszisztencia-szerű "jó élet" vethet véget. Így érveltek: Ami jó a harmadik világnak, nem jó itt, ahol egy másik életszínvonal a megszokott, nem akarunk vissza menni a középkorba. Mások a koncepciót túl erkölcsösnek vagy politikamentesnek találták – a szubszisztencia-kommunák csak a saját megélhetésükkel foglalkoznak, nem az egész társadalom megváltoztatásával (Spehr 1996).

 

Az 1990-es években a koncepciót növekvő bírálat éri a feminizmus akademizálása miatt. Többek között kritizálják a hagyományos női szerepeket, mint az anyaság dicsőítését (Bennholdt- Thomsen / Mies 1997, 19.o.). Külföldön a szubszisztenciát szívesebben fogadták (uo., 21.o.) . A fontosabb publikációkat lefordították és ezek a harmadik világban, Ázsiában és Latin-Amerikában az aktivisták munkája számára értelmiségi kerettel szolgálnak - például a paraszti közösségekben (Akhter 2003, 216.o.). De itthon is ezen kezdeményezés alapvető eszméi a kritikus mozgalmak irányadói lettek, elégséges szükségletekkel beérő köröknek, közösségeknek, egyéneknek.

A tudomány területén Németországban a koncepciót tartósan körülbelül hét-tíz szerző képviseli, akik az alapító nemzedékhez, ill. követőikhez tartoznak. Ausztriában, ahol Werlhof és Bennholdt-Thomsen tanítanak a szubszisztencia-kezdeményezés számos politikatudományi, továbbá városi és vidékfejlesztési munkákba kerül bevonásra. (Innsbruck: első feminizmus-politikai tanszék, Bécs: Földkultúra Egyetem, prof., szubszisztencia-szak).

 

Mielőtt az ökofeminista koncepciót  kérdéseink szemszögéből megvilágítjuk, íme néhány jellemző vonásuk:

 

(Az „ökofeminizmus” a szerzők kifejezése, eredete: Francoise d’Eaubonne: Feminism or Death (1980), in: Elaine Marks and Isabelle de Courtivron (kiadó), New French Feminism, An Anthology, Amherst (Mies/Shiva 1995, 23.o.)

 

A koncepció erőteljesen megkísérli Észak-Dél megosztottságát áthidalni,

közös megoldáskulcsot találni, hogy a két félteke aktivistái partneri, kooperatív viszonyát erősítse.

 

*Hogy a kapitalizmus, a patriarkátus, a globális egyenlőtlenségek, a természet pusztulása közös téma legyen, hogy erről fogalmilag és elméletileg együtt elgondolkozzunk, a nő-, a harmadik világ, az ökológiai és egyéb társadalomkritikus mozgalmak egy közös perspektívát kell, hogy megfogalmazzanak, melyeket vitákban és akciókban tovább fejlesztenek.

 

*Ez egyben javaslat Marx kapitalizmus-elemzésének és Luxemburg imperializmus elméletének kritikus kiegészítésére, többek között a tézissel, miszerint a szubszisztencia-gazdaságok erőszakos leigázása és kisajátítása nem csak a kapitalizmus előtörténete ("eredeti tőkefelhalmozás"), mint Marx feltételezte, de a jelenlegi tőkefelhalmozás és a gazdasági növekedés alapföltétele is, a "globalizáció" lényeges tartalma (Bennholdt-Thomsen / Mies 1997 15.o.).

 

*Az indítvány főképp a vidékre, a mezőgazdaságra és a táplálkozásra irányul, a hagyományos paraszti kultúra értékeire épít, amely évezredekig megőrizte a termőföldet (Bennholdt-Thomsen / Mies 1997. 86.o.ff.). Más megközelítések azonban, amelyek szintén szubszisztencia-elemeket tartalmaznak - mint például a "helyi gazdaság" vagy "New Work" - a városi bérmunkák környezetéhez kapcsolódnak.

*A nyugat-európai kultúra alapjai és ennek a "civilizáció vívmányaihoz" való kötődése szintén radikális bírálat tárgya (nagy társadalmi munkamegosztások, a modern tudomány és technika). A közösségépítéseket pozitívan értékelik (a faluközösségtől a lövész egyesületekig). Üdvözlik a kisparasztokat, a szubszisztencia-termelőket, és a spirituálisan ténykedőket, mint a jövőképes változtatások potenciális támogatóit, melyeket más társadalomkritikai koncepciókban kérdésesnek, konzervatívnak, korszerűtlennek tartanak.

 

A szubszisztencia-teoretikusok koncepciójukat nem sorolják a fenntarthatósági diszkurzushoz. A fenntarthatóság fogalma egy "gumikoncepció," nem mond határozott nemet a kapitalista gyarmatosító termelési módra és engedi, hogy a növekedés-gazdasági érdekek kisajátítsák (Mies 1995, Mies 2008). /Bennholdt-Thomsen a fenntarthatóság fogalmat pozitív értelemben használják, többnyire az iparosítás előtti termelési módok és gazdasági körfolyamatokra, lokális-regionális piacirányultságok leírására./

Rokoninak tartják koncepcionálisan Ivan Illich „önálló munka”-indítványát, továbbá Bahro szubjektívfilozófiájára épült LebensGut Pommritz projektjét, a "New Work" koncepciót F. Bergmann nyomán, amit azonban alapvetően kritizálnak (vö. Bennholdt-Thomsen / Mies 1997).

A szubszisztencia hirdetők eszméiket és akcióikat főleg az új szociális mozgalmaknak, Észak és Dél fűgyökér aktivistáinak ajánlják, de olyan egyéneknek is, akik helyi és regionális mértékben szubszisztencia életmódot tartanak szem előtt. Ihleteiket ezekből a forrásokból várják, aligha a hivatalos politikától, vagy akár az "elefántcsont-torony akadémiai kutatóintézeteitől" (Mies / Shiva 1995 9.o.).

 

 

3.1 JÉGHEGY-GAZDASÁG – A TERMÉSZET, NŐK, NÉPEK ERŐSZAKOS KIZSÁKMÁNYOLÁSA

Amit általában ökológiai válságnak neveznek, az a természet, a nők és az idegen („alulfejlett”) népek átfogó uralomviszonyának kifejeződése. Az egész modern projekt ezek gyarmatosításán, erőszakos kizsákmányolásán alapszik, úgy kapitalista, mint reálszocialista változatában.

Ennek az elidegenedett árutermelésnek eredendően inherensen gyarmatosító és féktelen "haladásdinamikája" a természetet, mindenek alapját zúzza szét (Bennholdt-Thomsen / Mies 1997, 17. o). Ezért sem fenntartható, sem világszerte általánosítható (Mies 1995. 389.o.)

A tőkefölhalmozás végtelen erejétől hajtva, mint szociálisan térben kiterjedt világrendszer (globalizáció) megsemmisíti a tőkés világpiactól még független és tartós szubszisztencia civilizációkat, beszippantva őket a tőkegazdasági keringésébe.

 

Állandó értékbehelyezés

Az árutermelő rendszerek logikájának két speciális ellentmondása vezet végül is a természet pusztulásához.

Az egyik (a) a csere és a használati érték közötti ellentmondás és az egyének ebből fakadó szétszakadása érzéki fogyasztókra és érzéketlen termelőkre, áru és csereszubjektumokra, amelyek csak a termelés profitmaximalizálásában érdekeltek. (Mies 1995 390.o. utalva R. Kurzra).

Ez a rejtett érzéketlenség (b) az expanzív, féktelen tőkefelhalmozás, a gazdasági növekedés iránti hajsza és kényszer kapcsolatában lesz romboló. Ez egy behatárolt planétán föltétlenül ökológiai problémához kell, hogy vezessen és csakis a többiek rovására (nemzetek, osztályok, a nemek, a természet stb.) érhető el.

A folytatólagos tőkefölhalmozás többet követel, mint a bérmunkások "normális" kizsákmányolása az iparilag fejlett országokban. Ez csak akkor lehetséges, ha tartósan további miliőket, területeket és még több munkaerőt tárnak föl, több nyersanyag és több piac számára. Ezek a területek és környezetek gyarmatok, mert ezek kiaknázása nem viselhető el, ezért fizikai és strukturális erőszak történik. A fő gyarmatok: a természet, nők, idegen népek (vö. Bennholdt-Thomsen / Mies 1997, 24. o.). Erőszakos fosztogatás nem csak a kapitalizmus kezdetén történik, ahogy Marx vélte ("eredeti tőkefölhalmozás"), ez ma is nélkülözhetetlen a növekedésgépezet működésben tartásához (Bennholdt-Thomsen / Mies 1997 36.o. f.). E közben összefüggéseket takarnak el, ezen gazdasági mód feltételeit láthatatlanná teszik.

 

A szerzők ezt egy jéghegy-metafórával érzékeltetik (2. ábra): Csak a vízszint feletti rész számít gazdaságnak, mivel itt pénzben kifejezett árukat termelnek és cserélnek, melyeket a nemzeti össz-számlában, GDP néven regisztrálnak. Minden nem-bérmunka, melyet más módon kizsákmányolnak (háziasszonyok, szubszisztencia-termelők és a " természet termékei") láthatatlanok maradnak. A látható ökonómiát a láthatatlan hordozza és szubvencionálja, erre tolják rá az összköltségeket („externalizálják”) amit a tőke nem akar megfizetni. A bérmunkákra eső rész is ezen a kizsákmányoláson alapszik (vö. Bennholdt-Thomsen / Mies 1997, 37. o.).

 

  1. kép A tarthatatlan gazdaság jéghegy-modellje (Bennholdt-Thomsen / Mies 1997).

    A világtársadalom dinamikája, az ún. globalizáció szüntelen újabb gyarmatosítandó tereket tár föl, hogy a felhalmozási ne álljon le.

Hogy ehhez népeket és forrásokat ellenőrizhessen, "háborút folytat a szubszisztencia ellen". Illich szerint (1982), ez a tőke valódi háborúja, nem a szakszervezetek és bérköveteléseik elleni harc. A szubszisztencia-termelők kevésbé érzékenyek a zsarolásra. Csak amikor az emberek szubszisztencia-képességét megsemmisítik, a szubszisztenciát, mint elmaradottat leértékelik, ekkor lesznek az emberek teljesen a tőkének kiszolgáltatva.

E célból különböző stratégiákat vetnek be - lásd háborúk, eladósodás, kereskedelmi egyezmények, még higiénés követelmények is - annak érdekében, hogy a globális délen és északon elválasszák a szubszisztencia-termelőket a termelő alapoktól. Így azok munkaerejüket eladni kényszerülnek és puszta fogyasztókká válnak.

 

/Így botrányok után, melyeket a konszernek és nem a kisparasztok és szubszisztencia-termelők okoznak (pl. BSE), a kis üzemeket olyan rendeletekkel sújtják, amelyek őket csődközeli helyzetbe viszik, (Shiva 2003) indiai falvak közösen működtetett olajpréseikről számol be, melyeket csomagolási rendelet miatt leállítottak. Minden helyi, kézileg elkészített élelmiszert egészségkárosítóként próbálnak beállítani./

 

Az eredmény egy erős központosított és elosztási rendszer, amely az egyedülálló egyéneket tömeges fogyasztókká teszi, különböző kultúrákat homogenizál és szétrombolja a természetet és a biodiverzitást - mindezt a növekedés és a hatékonyság nevében. Ez a közös kiváltó oka a széthullás sokféle tünetének, a környezettől egészen a demokráciáig (Norberg-Hodge 2003).

 

A gyarmatosítás kultúrája

A kiterjedt tőkés-patriarkális civilizáció alapja egy kozmológia és antropológia, amelyek a világot szerkezetileg ketté választják és ezek hierarchikusan szemben állnak egymással- ember-természet, a férfiak-nők, stb. Ez is alapvető előfeltétele a kizsákmányoló, pusztító természet-viszonynak. Mert ha a külső természetet saját létünk részének tekintenénk, a környezetrombolás (pl. az élő talaj mérgezése peszticídekkel) mint öncsonkítás tudatosulna, ahogy az az ősi szubszisztencia kultúrákban történik. Ez világnézet mélyen gyökerezik az európai identitásban és a civilizációban. Ez az európai aktív és passzív kolonizáció eredménye. A békés, egalitárius és nem-patriárkális európai civilizációt több hódításhullámban nomád, patriárkális, háborúzó törzsek (kurgán lovasok) fegyverfölényükkel Kr.e. 4300 és 2800 között szétzúzták (Mies 2003.19.o., M. Gimbutas 1991). Gazdasági rendszerük fosztogatásra, sarcszedésre, adókra, idegen népek és országok kizsákmányolására alapult. Társadalmuk hierarchikus volt, legalján a szolgákkal és a nőkkel. A patriarkális társadalmak férfi harcosok nagy hódító háborúiban alakultak ki. Mies szerint (2003, 205.o.) a barbárság forrása a civilizáció és nem fordítva. Az elszenvedett kolonizáció, az ez által közvetített civilizációs „alapbevésődés”, a harcosok és hódítók logikája által mindmáig az ún. európai civilizáció rejtett mélystruktúráját alkotják.

 

Mint a gyarmatosítás áldozata, Európa aztán a patriarkális-kapitalista, háborús, féktelen rablógazdaság módszerét az egész világra kiterjesztette ( Werlhof / Bennholdt-Thomsen / Faraclas 2003.13o.).  Ez már a mai európai civilizáció bölcsőjénél megmutatkozott. A görög és római városállamok gazdagsága nem a békés szubszisztencia-munkára alapult, hanem hadjáratokra, kereskedő utakra, stb. A nők és a rabszolgák Athén városállamából ki voltak zárva. Ez folytatódik a klasszikus európai gyarmatosításoknál a mai globalizációig. A korlátlan gazdasági növekedés és a végtelen haladás logikája a háborúzók és hódítók világnézetéből fakad - erőszakosan határokat lép át és a fosztogatás után tovább áll. Előre haladása nem ismer visszapillantást, sem előzetes fölmérést. Ez a háborús logika volt az európai modell fölemelkedésének és elterjesztésének alapja. Sikerének titka nem civilizációs-kulturális fölény, hanem az erőszak.

Ezzel szemben áll a kézenfekvő, mindennapi szubszisztencia-logika, amely abból indul ki, hogy a nő minden emberi élet kezdetén áll és a föld eredete minden növényi és állati életnek. A rasszizmus, a szexizmus és más ideológiai kizárások a külső kolonizáció belső következményei (Mies 2003).

Patriárkális haladás - illuzórikus jólét
Ezen paradigma érvényre jutására fontos a tudomány és a technika.

Shiva szerint (1995. 348 o.) az ember-természet újkori kizsákmányoló uralomviszonyt a XVI. század óta - főként Francis Bacon által alapított - redukciós tudománymodell alapozta meg. Ez szorosan kapcsolódik a férfi-nő elnyomó viszonyhoz. A tudomány és a technika semmiképp nem semleges, hanem a tudományos paradigma önmaga patriarkális és arra törekszik, hogy a nők szülőképességét elvegyék, lásd elsősorban bio-, gén- és reproduktív technológiák fejlesztését. Hasonlóképpen a természet produktív képességét is elvitatják.
A szerzőnők (különösen Werlhof 2003 S.41ff.) szoros kapcsolatot és közösséget látnak az újkori gazdaság, az egyház, a kereszténység, a kapitalizmus, a hit és a haladásígéret valamint a kapitalista patriárkátus, mint komplex uralomviszony között. Így a világ a patriarkális-vallási és ugyanúgy technológiai és gazdasági szempontból úgy jelenik meg, mint rossz, a földi élet szenvedésekkel teli, ezért javítandó. Ezen tudománnyal és technikával segíthetünk – a földi paradicsom utópisztikus perspektívájával. Először tehát az embert és a természetet, különösen a nőket, az állatokat és a gyermekeket rossznak kiáltják ki, hogy azután javítani lehessen, vagy akár helyettesíteni. Pontosan ez a patriarkális gazdaság- és termelésfogalom. Gazdaság, mint a szűkösség legyőzése, gazdaság "mint a patriarkális projekt meghosszabbított karja, amely eredetileg mint vallás fogalmazódott meg" (uo., 50. oldal.). A patriarkális projekt az élet esszenciáját akarja megragadni, hogy végül az anyagi életet ő maga, a természettől függetlenül produkálhassa. Ez akkor a férfi teremtő (pater arché) bizonyítékával lenne egyenlő. Bár egy ilyen patriarkális transzformáció meghiúsul ugyan, de az egész világot kipusztítja.

 

Ezt a jólétmodell a nyugati ipari társadalmakban való tömeges elfogadása is mutatja. Ez lenyűgözi a gyarmatosítottakat, a "visszamaradottakat" és az "alulfejlesztetteket" is. Miután saját szubszisztencia-alapjaikat szétzúzták és szociálisan-kultúrálisan gyökereiket veszítették, szubszisztencia-kultúrájukat maradiként, nyűgösként leértékelték, és elitjeik a nyugati életstílust imitálják, a pótolandó fejlődés élvezetésébe akarnak jutni. A nyugati jólétmodell vonzereje főképp az ipari országok élethazugságán alapszik, miszerint mindkettő birtokolható - a jó élet (tiszta víz, életképes erdők, stb.)  é s  a folyamatosan emelkedő életszínvonal. A növekvő életszínvonal és a jó élet egyenlőként való beállítása, a nyugati jólétmodell vélt” alternatíva-nélkülisége a fejekben és a hétköznapokban a valódi politikai hegemóniát” jeleníti meg, „ez a modern ipari társadalmak fedezete" (Mies 2003 84.o.). Azon illuzórikus feltevésen alapszik, hogy számunkra, emberek számára nincsenek határok (tér és idő, gazdasági növekedés, igények) és az ipari társadalmak minden problémája eszközeikkel - elsősorban a technikai haladással - megoldható. Mivel azonban a Föld valójában behatárolt, a korlátlan növekedés mítosza csak úgy tartható fenn, ha a világot, az egyes társadalmakat a központokban és a széleken (gyarmatok) fölosztják és a centrumok a gyarmatok kizsákmányolása által növekednek, míg utóbbiak visszafejlődnek.

Ám a fejletlen, gyarmatosított országok szegénysége és az ipari, gyarmatosító államok gazdagsága közötti, a világpiac, a nemzetközi munkamegosztás által közvetített okozati összefüggést tagadják.

 

A parttalan növekedés illúziója azonnal összeomlana, ha például Nyugat-Németországnak saját forrásaiból kellene megélnie, vagy a harmadik világ-termékek importja német bérek fizetése ellenében történne. Ezek a kizsákmányoló viszonyok, továbbá a gyarmatosító szétszakítások az ipari társadalmakban a szőnyeg alá söprődnek és a liberális-utópisztikus „pótolandó fejlődés”, „utolérés-képesség” a rendszerben való fölemelkedés villogtatásával a közvéleményt megtévesztik. Éppen ez mindenki számára nem lehetséges, mert ehhez több bolygóra volna szükség. Logikailag nem, mert a kolóniáknak maguknak is kolóniákat kellene tartaniuk, hogy a jéghegy csúcsát elérjék. A piramis (2.kép) szerkezetileg a rosszul vagy egyáltalán nem fizetett nők és kisparasztok által végzett szubszisztencia- ill. reprodukciós munkákon alapszik.

 

Ezt az élethazugságot az ökológiailag érvelő, tisztán technikai átállás-szcenáriók is átveszik. Alternatív energiahordozók alternatív viszonyok nélkül a természet, a harmadik világ, a nők további kizsákmányolását sugallják, azt, hogy kényelmünk lefaragása nélkül mehet minden így tovább. A szolárparkok Afrikában ugyanúgy gyarmatosításon alapulnak (Mies 1995, 135.o.).

 

Ezen felül a modern ipari országok életszínvonala egyáltalán nem kívánandó. Ezért életeket áldoznak. Az igénykielégítés szenvedélybetegségeket okoz (pl. vásárlási kényszer), pótcselekvés-fogyasztás, magányosodás lép föl, mivel egyre több az árutermelés és az egyes embert „a szubszisztencia-munkától és egymástól függetlenné” teszi (Mies). Fontos szükségletek (jó levegő, csend) kielégítetlen maradnak (Mies 1995, 134.o.).

 

3.2 SZUBSZISZTENCIA-PERSPEKTÍVA – „ÚTMUTATÓ A SZABADSÁGBA"
Ha az életszínvonal a látható jéghegy csúcsán nem mindenki számára elérhető és egy jó élethez egyáltalán nem is kívánatos, ha ez a korlátozott bolygón ökológiailag lehetetlen, az alternatíva csakis a tőkés-patriarkális-gyarmati rendszer jéghegygazdaságán túl található. Ezt a szerzőnők ott látják, ahol szokásosan az elmaradottság, a nehézségek, a szegénység látható – a szubszisztenciában. Lényegében a szükséges életalapokról van szó, melyet önálló, decentralizáltan strukturált, áttekinthető közösségek teremtenek elő, egyszerű árutermeléssel és cserével vagy önálló munkával. A "szubszisztencia" nem egy kész modell, nincs részletesen kidolgozott elképzelés vagy utópia, hanem egy nyitott orientáció, cselekvéselvek együttese, amelyek egyaránt vonatkoznak az északi és déli területekre, de idő és hely szerint a cselekvők által konkretizálva.

 

Az ökológiai, a fenntartható, mint speciális cél, nem áll előtérben. Ez egy fontos, de magától értetődő, logikai-szükségszerű következménye a megváltozott világnézetnek és a gyakorlatnak, egy új holisztikus antropológia, amely fölismerte, hogy az élet együttműködéssel, szeretettel, gondoskodással tartható meg (Mies / Shiva 1995.13.o.) ,
A szubszisztencia-perspektíva a fennálló rendszer radikális alternatívája. Szemben áll a kapitalizmus alapvető szerkezetével és dinamikájával (társadalmi tagoltságával, hierarchikus munkamegosztásával, a tőkefelhalmozással, növekedés-gazdaságával, stb.) és az uralkodó világrendszerrel. Nem egy távoli jövőperspektíva, amely csak akkor kezdődik, ha minden körülmény megváltozott. Alapelvei mindenkor közösen, mindenki által megvalósíthatók. Nem akadémiai körök agyalták ki, hanem a fűgyökér mozgalmak tapasztalataiból és vízióiból nőtt ki, a legkülönbözőbb földrajzi és politikai gócpontokból.

 

Pénz helyett élet

A szubszisztencia különbözőképpen valósítható meg – mint személyes életfilozófia, közös együttélés és munka, továbbá ellenállás bázisaként (például a privatizáció ellen, kommodifikáció ellen) Északon és Délen,

mint egy új, poszt-koloniális civilizáció víziója. Bennholdt-Thomsen szerint a szubszisztencia-irányzat, mint értéktartás és a mindennapok politikája az élet minden területén egy cselekvési koncepció, amelyet mindenki alkalmazhat (Bennholdt-Thomsen 2003. 242.o.ff.) A döntéseknél más prioritásokat követ, mint ellentettje, a pénz-orientáció és ezért új folyamatokat hozhat mozgásba. Középpontjában a dolgok és viszonyok közvetlen használata a mindennapi életben. Célja az alapkielégítés és nem az örökös igénykeltés.

Egy világnézet, amelyik a "jó életet" itt és most kívánja megvalósítani (Faraclas 2003. 195.o.) és lényegében öt cselekvési elvet tartalmaz (Bennholdt-Thomsen 2003. 248.o.), azaz az elsőbbségét

*a hasznosnak,

*a kicsinek a nagy előtt,
* a személyes kapcsolatot a névtelen előtt,
*a decentralizált megoldást a központosított előtt és
*a helyinek a nemzetközi előtt.

Egyik fontos fundamentuma a saját hatalom felértékelése; akarat, saját életünk produkciója és reprodukciója fontos szálait önnön kezünkben tartani, külön-külön vagy kollektíve áttekinthető lokális-regionális keretek között, nem kitéve teljesen az anonim piacnak vagy az állami hatalmaknak.

A szubszisztencia célja egy ökológiailag fenntartható, igazságos, önellátó társadalom, ahol a természet önértékében és mint életalap megbecsülve van. Az ember magát, mint a természet egy részét értelmezi és nem, mint uralóját. A természet szükségességén belül legyen egy jó életünk, nem a természet uralásában. A természet önfenntartó potenciálja minden dimenziójában megtartandó, spirituális oldalát beleértve.

 

Önellátás, kölcsönösség, tisztelet
Ebből a szempontból a "jó élet" definíciója olyan értékeket tartalmaz, melyeket most hiába keresünk: együttműködés verseny helyett, minden lény tisztelete különbözőségükben szabványosítás helyett, önellátás (self-sufficiency) külső piacoktól való függés helyett, önálló munka öröme kompenzáló fogyasztás helyett. A "jó élet" egy "jó társadalomban” olyan gazdaságot föltételez, amelynek főbb ismérvei:

/Ezen fölsorolás forrásai: Mies 1995, S.413ff; Bennholdt-Thomsen/ Mies 1997; Mies 2008, S.188ff.; Mies 1995, S.388f.; Shiva 1995, S.348ff.; Bennholdt-Thomsen 2003, S.242f./

 

*A gazdaság dinamikáját nem a tőkefelhalmozás és a növekedéskényszer határozza meg, hanem a gazdaság életet kell, hogy létrehozzon, létszükségleteket kell, hogy kielégítsen (táplálkozás, lakás, ruházat, stb.), használati értékek előállításával. Az életszükségleteket bőségesen kell, hogy előteremtse, de ne halmozzon áruhegyeket vagy pénzt egy névtelen piacon. A felesleges fogyasztási igényektől való megszabadulás zsugorítja a gazdaság tevékenységét.

*Élelmiszerek és egyéb egzisztenciális szükségletek önellátás útján, önállóság mellett kerüljenek előállításra ("élelmiszer-önrendelkezés"). Ez csak akkor lehetséges, ha a közösség autonóm módon ellenőrzi szubszisztencia-bázisát és rendelkezik a szubszisztencia eszközeivel, helyi és regionális forrásaival. Ezért ellenzi a privatizációt, a közösségi földek eladását és szorgalmazza a víz, a termőföld, a levegő megtartását és megújítását. Termőföldekre földhasználati jogok legyenek érvényesek, ne tulajdonjogok (Mies 2008 194.o.).

*Az ilyen gazdasági formák, mint az önellátás, ökológiai fenntarthatóság a létszükségletekre, mindenekelőtt a nőkre és a gyerekekre irányulnak, kisebb, decentralizált egységeket igényelnek. Ezek lehetővé teszik a termelésdöntésekben való bázisdemokratikus részvételt, a termelés és a fogyasztás közvetlen összehangolását, valamint a községek koordinációját és együttműködését. Így a regionalitás és a decentralizáltság fontos alapelvei a társadalmi és gazdasági életnek.


*Az áru-pénz viszony és az egyenértékűség elve ebből kifolyólag messzemenőleg leváltható a reciprocitás és szolidaritás elvével, az egész megosztásával, ápolásával, táplálásával, felelősségvállalással. A piac így alárendelt szerepet játszik. Szubszisztencia-biztonságot nem egy anonim piac vagy a szociális állam nyújt, hanem a közösség bizalma.

 

/Reciprocitás alatt a szubszisztenciában egy csereviszonyt értenek, egy szociálisan beágyazott gazdaságban, amely egy „laza”, kölcsönös szociális és erkölcsi kötelezettségen alapszik. Az általános árutermelés ekvivalencia-elvével ellentétben mód, terjedelem, időpont formailag nem szabályozott (Baier et al. 2005.57.o.f. és 2007.7.o.)./

 

*Ez nem jelenti a gazdasági önállóságot. Kereskedelem lehetséges, még nemzetközi is, de csak azzal, ami önszükségleten felül termelődik és nem importálnak termékeket, amelyek a saját hazájukban is megteremnek (alma, tej, zöldségek, stb.), mert ez csak a profitot szolgálja (Mies 2008 195.o.). A globalizációt elutasítják, nem csak bírálják (mint pl. az Attac), mert egy globális gazdaság szükségszerűen totalitárius lesz, embereket mindennapi életük szuverenitásától megfoszt (Mies 2008. 274.o.).

*A szubszisztencia-perspektíva a részvételi vagy "fűgyökér demokrácián" alapszik, és ezt a társadalom minden területén erősíti, valamennyi gazdasági, szociális és technológiai döntéseket illetően. A politikai felelősséget egy közösségi formában kell vállalni, ez több kiterjedésű vagy szinergetikus kezdeményezést föltételez – pl. szociális problémák megoldását ökológiai problémákkal együtt.

*Technika igen, de nem beépített kapitalista struktúrákkal, mint a mesterséges kopás stb. (Mies 2008 195.o.). A tudomány, a technika és a tudás uralkodó redukcionista paradigmája helyébe egy holisztikus,

természet-, nő- és emberközpontú tudomány kell, hogy lépjen. Ez magában foglalja a régebbi túlélő tudások új fölméréseit.

*Mivel a szükséges élelmiszernek csak egy részét lehet saját munkával megtermelni, bérmunkának továbbra is lennie kell. Ám kiemelt státuszát, mint egyedüli értékteremtő mód, elveszíti és csak a sok munkaforma egyike lesz, melyek a létfönntartást biztosítják. Házimunka már nem tekinthető többé nem-termelőnek és értéktelennek.

*A jövőtársadalom perspektívája csak akkor alakulhat ki, ha a férfiak elkezdik identitásukat újra definiálni. A fizetetlen szubszisztencia-munkát meg kell osztani a háztartásban és a Föld gyógyításában.

 

És ha az élet nemző ill. fenntartó és az árutermelés tevékenységének kettőssége megszűnik, a férfiaknak nem lesz sem idejük, sem kedvük pusztító háborús játékok játszásához.

Ezen jellemzők miatt, a szubszisztencia-gazdaság szükségképpen ökológikus (Mies 2008 p.195). Bár ezt mások is ígérik, fenntarthatóság jelszóval, de ez továbbra is illuzórikus marad, ha a tőkés-gyarmati termelési mód, így a természetviszony uralommodellje továbbra is fönnáll, továbbá az egyre növekvő ipari társadalom és az egészséges környezet közötti ellentmondást a "technológiai Deus ex machina" segítségével próbálják feloldani (Mies 2008 196.o.).
Tehát sokkal többről van szó, mint egy "zöld" ökológiai átépítésről. A szubszisztencia-perspektíva alapvetően új természetkapcsolatra épül, ahol a természet önértékében és mint létalap tiszteletet nyer. Ez az emberek között egy új, nem-gyarmati viszonyt igényel, mindenekelőtt a nemek között valamint észak és dél között. Minden hierarchikus munkamegosztás eltörlése (értelmiségi és fizikai munka, város és vidék) valamint az áru-pénz-viszony meggyógyítása szükséges, kölcsönösséggel, szolidaritással, bizalommal, az egyén tisztelete és az egész iránti felelősséggel.

 

 

3.3 KIUTAK – A SZUBSZISZTENCIA-IRÁNYZAT ERŐSÍTÉSE ÉSZAKON ÉS DÉLEN


A szubszisztencia nem csak környezeti és társadalmi okokból kívánatos és szükséges. Meg is valósítható, mindenki által, mindenütt, úgy vidéken, mint a nagyvárosokban és az iparmentesített régiókban, a szegény és a gazdag országokban (lásd Mies 2008.196.o.). A változásokra nem kell várni - az "érett" termelőeszközökre, egy politikai élcsapatra, egy forradalmi helyzetre. Egyetlen föltétele: a nézőpont megváltoztatása (Bennholdt-Thomsen / Mies 1997, 28.o.).Ez pedig kezdeteiben már számos formában létezik – például, mint életmód, mint ellenállás a modern fejlődési célok ellen.

 

/Müller (1998)  arra utal, hogy az NSZK mezőgazdaságának nagy része az 1970-es évek kezdetéig erősen szubszisztencia-gazdaság jellegű volt./

 

Ezeket az egyénekben, családokban, közösségekben, szociális mozgalmakban, klubokban, stb. parázsló gócpontokat kell ösztönözni, erősíteni, összekötni, megvédeni – a szubszisztencia hirdetői ebben látják a főutat az uralkodó viszonyok „alulról” való megváltoztatására.

A társadalmi reformokat nem bízzák politikai pártokra, még a puszta érvelő felvilágosítást sem. Nagyon fontos a hegemonikus ideológia hídfőit a köznapi gondolkodásban elfoglalni. Főleg azt az élethazugságot kell leleplezni, hogy minden birtokolható - életszínvonal, árugazdagság és az ősi természetviszonyok boldogsága. Illúzió, hogy csupán egy technológiai átállással (pl. napenergia), fundamentális társadalmi viszonyok változtatása nélkül egy új természet-harmóniához lehet jutni (Mies 1995).  Ám egy ilyen zsaroló mítoszt megdönteni és Észak túlfogyasztási életstílusát megváltoztatni, harcra van szükség és egy mozgalom példájára.

 

/M. Mies (1995, S.341f.) mint példaképet az 1965 óta Japánban Seikatsu-Clubot említi: Egy háziasszony-mozgalomból (tejár-emelkedés, élelemfertőzés, stb. ellen) egy életreform mozgalom nőtt ki, amely az egész társadalmat egy önellátó ökológiai szubszisztencia-társadalom felé kormányozza és ilyen politikai kampányokat folytat./

 

 

Mahatma Gandhi mottója szerint önmegváltoztatás is lehetséges: "Mi lehetünk az a változás, amit a világ számára kívánunk" (Esteva 2003), a jó életet itt és most elkezdhetjük.

Ebbe az irányba három fő utat emelnek ki és indokolnak meg.

 

 

E l ő s z ö r : Erősíteni a meglévőt
A nyugati ipari társadalmakban még létezik a fenntartható szubszisztencia-gazdaság és a kultúra néhány eleme. Ezeket láthatóvá kell tenni, meg kell védeni, kiépíteni, mint a terjeszkedő kommodifikáció és globalizáció alternatíváját.

Bennholdt-Thomsen és munkatársai (2005) egy alternatívát keresnek az export-orientált nagyipari mezőgazdasághoz, amely idehaza környezetet, tájat, regionális identitást leront, az élelem-ellátást sebezhetővé teszi, regionális kibontakozásokat meghiúsít és az ún. harmadik világban ökológiai károkat okoz, ott millió kistermelő szubszisztencia-alapjait szétzúzza, szubszisztencia-képességeit elfojtja, őket nyomornegyedekbe és éhbér-gyárakba kényszeríti. Ezt az alternatívát kevésbé a mezőgazdaságban látják, mely valamiként a falusi közösségeken kívül áll, inkább a regionális és lokális gazdálkodásban, melyek kipróbált kulturális cselekvésmintákat követnek.

 

Utánajárásuk során meglepően sok csatlakozási pontot találtak helyi és regionális, fenntartható és szociálisan beágyazott gazdasági formák „újra élesztésére”:

 

*Agrár vegyes üzemeket körkörös gazdasággal és főleg regionális gazdasági kapcsolatokkal;
*a falu paraszti népességnél jelentős élelem-önellátást és informális pénznélküli cserekapcsolatokat, viszonosság elvi alapon;
*aktív egyesületi és a közösségi életet, amely támogatja a regionális gazdasági kapcsolatokat, bennük fontos anyagi tartalékokkal és nem utolsósorban
*személyek, akik üzemeik növekedési kényszerét követik vagy ennek ellenállnak.

Ha ezeket a megszokott "gazdaság" által mellőzött tevékenységeket, kapcsolatokat és a szereplőket fölélesztjük, önhatalmaikat erősítjük, a téves támogatási stratégiákkal leállunk, akkor, a szerzőnők meggyőződése szerint, a fenntartható regionális gazdaság formái jöhetnek létre, amelyek szintén növelik az élelmiszer-önrendelkezést és a bérmunka túlsúlyát is csökkentenék (pl. mellék-foglalkozásokkal).

M á s o d s z o r : Új formákat kifejleszteni
Az új szubszisztencia-orientált kezdeményezésekhez, mozgalmakhoz, közösségekhez, ellenállási formákhoz remények fűződnek. Ez különösen a városi ill. a megváltozott város-vidék-irányzatú csoportokra vonatkozik, mint a termelő-fogyasztó-közösségek, feminista vidéki szubszisztencia-orientált szövetkezetek vagy kommúnák, permakultúra projektek, regionális párhuzamos pénzek, fogyasztás mentesítő ill. bojkottáló mozgalmak, melyeknek részben nemzetközi hálózatuk is van (például Longo Mai). Lokális cserekereskedelmi rendszerek (LETS), amelyek készpénznélküli kerekedést tesznek lehetővé, csökkentik a régión felüli gazdaságtól való függőséget.

 

/Az e fajta kezdeményezésekről való részletes beszámolót Németországban és Ausztriában lásd F. Habermann, 2010./

 

A cserekörök kicsiben azt a fontos tapasztalatot közvetítik, hogy gazdaság pénz nélkül is lehetséges (lásd. Bennholdt-Thomsen 1997.249.o., Norberg-Hodge 2003.209.o.). Különösen a közösségi kertmozgalmakban (www.communitygarden.de) látják az élelemtermelés re-lokalizációját és re-urbanizálását.

Christa Müller (2009) megfigyelte, hogy a szubszisztencia, az önálló munka és a csináld-magad kultúra egyre inkább fölértékelődik. Ő ebben a posztfordista társadalmi modell elemét látja, amelyben az emberek az élelmiszerellátás legalább egy részét ismét saját kezükbe akarják venni - a piac gyarmatosító dominanciájával szemben. A városi kertprojektek és a faluföld-mozgalmak olyan helyek, ahol fontos érzéki és szociális tapasztalatokat és igénykielégítést lehet realizálni. Emberek érintkeznek és kooperálnak egymással, akik egyébként soha nem találkoznának. Az igen sikeres interkulturális kertek a bevándorlók szociális integrálását is elősegítik és valami méltóságot adnak vissza. A bőséges termésből ők is valamennyit elajándékozhatnak és így nem maradnak csupán kegyelemkenyér elfogadói. A városi szubszisztencia-irányzat támogatása az önálló munka infrastruktúrájának fejlesztését is jelenti, kézműves munkák gyakorlását és a lakások oly módon való kialakítását, hogy azokban élelmet és szerszámokat lehessen tárolni (Bennholdt-Thomsen 2003.250.o.) ,

H a r m a d s z o r : Ellenállást szervezni
A Dél országaiban a szubszisztencia-alapok kirablása elleni harc áll az előtérben. Föllépnek a kisparaszti szubszisztencia-gazdaság elpusztítása ellen, a bányászati ​​és agrárkonszernek ellen, melyek a természetet kiárusítják gátépítésekkel, vetőmagok és egyéb genetikai források szabadalmaztatásával, nagyarányú monokultúra telepítésével, amelyek az ismert negatív következményekkel járnak (biológiai sokféleség, a talaj, stb., károsításával). E közben gyakran a főáram-technológiák és az óriásprojektek helyi környezetkímélő alternatíváiról van szó (Mies / Shiva 1995.405.o.).

 

Egyes mozgalmak, így például Nayakrishi Andalon Bangladesben (Akhter 2003), amelyekben háztartások dolgoznak együtt ökológiai mezőgazdaságokban, magukat elsősorban mint kulturális mozgalmat definiálják. A hatalmi viszonyok átrendezését, mint az élet megváltozott viszonyait szorgalmazzák. Nem osztják föl a világot emberre és a természetre, lélekre és testre. Holisztikus nézőpontjukból a Földet úgy érzékelik, mint saját testük és lelkük kiterjesztését. Ezen nők számára magától értetődő, hogy nem használnak peszticídeket. Túlélő reményük az életteremtő paraszti aktivitások védelmén alapszik, pl. a biodiverzitás helyreállításán vagy a község forrásai feletti ellenőrzésen. Szembe fordulnak a "haladás és felzárkózás" tendenciájával, amely a szubszisztenciamunka kommodációját erölteti.
De Északon is ellenállnak - a globalizáció, a privatizáció a közterek privatizációja, az agrár-géntechnológia mezőgazdasági, az élet szabadalmaztatása, stb. ellen (Bennholdt-Thomsen / Mies 1997. 242.o.).

 

Ezeken a területeken a szubszisztencia követői elég korán megnyilatkoztak. A személyes szubszisztencia-irányultsághoz egy jó adag makacsság is tartozik, ellenállni a „modernitás” normatív idomulásának. Bár a modern mezőgazdaság fejlődési útjában nem kevés földműves kételkedik, de ők maguk fenntartásaikat nosztalgiázásnak, romantikázásnak tartják. Azok, akik sem növekedni, sem kitérni nem akarnak, sem kiszállók, sem „ökok”. Életfilozófiájuk szubszisztencia-orientált. Továbbra is saját gazdaságuk urai akarnak maradni. Ezért gazdaságukat több lábra állítják és nyereségüket szembe állítják idő-szuverenitásukkal és az elégedett élettel. Ezeket a hozzáállásokat meg kell erősíteni (Bennholdt-Thomsen 2005). Minden ilyen tevékenységre is szükség van, hogy Északot gyarmatosítás-mentesítsük - szellemileg és gyakorlatilag, mindhárom dimenzióban, amikor a természet, a nők és az idegen népek fölötti uralmat elbontjuk (Mies 2003 Shiva 2003).

Mindenki  elkezdheti
Elvileg mindenki a szubszisztencia-perspektíva koncepcióját magáévá teheti és a változások szereplője lehet, amely végül a szubszisztencia-irányzat gazdasági- és életmódját normalitássá teszi. Ez a szerzőnők szerint a déli gyarmatosított, kizsákmányolt országok női számára valószínűbb, akik még szubszisztencia-gazdaságot visznek.

 

Mert a nők

*eleve különleges közelséget éreznek az élethez. Míg a férfiak inkább a technikához vonzódnak, a nők az élethez (Mies 1995 .128.o.). Az anyák és az állapotos nők nem is tudnak mást, mint az élet védelméért küzdeni (Mies 1995 .126.o.),
*végzik Északon és Délen a fizetetlen, vagy alulfizetett szubszisztencia-munka nagy részét; mint kistermelők, a világnépesség nagy részét táplálják,
*a természet elleni háború fő áldozatai a gyermekek, őket érinti leginkább az ökológiai válság – a másik ok, amiért a nők különlegesen viszonyulnak az ökológiai veszélyekhez,

*az ún. harmadik világban ők ragaszkodnak a legjobban az ökológiai mezőgazdaság fenntartható formáihoz és a megfelelő szubszisztencia-képességekhez. A Földet nem nyersanyagnak, hanem élőlénynek, saját létezésük folytatásának tartják; az anyagit nem választják el élesen a spirituálistól. Ez miatt is fejtenek ki ellenállást "modern" növényvédő szerek, műtrágyák, stb. ellen, míg a férfiak inkább a nyugati tudományos és technológiai "megoldások" vagy a pénz felé hajlanak. (Mies 2008.191.o.  és Shiva, Akhter),
* Északon is ők az egyetlenek, akik megértik, hogy a túlélés egyetlen garanciája a szubszisztencia-perspektíva. A férfiak inkább a növekedésben, a technológiában, a tudományban hisznek, mint krízismegoldó eszközökben. Az élelemtermelés lokalizációjában és a regionalizációjában is a nőké a fő szerep, mint bizonyos ellenállásformáknál is (például a fogyasztói bojkottok), mivel ők határozzák meg a háztartások bevásárlási politikáját (Bennholdt-Thomsen 2005.91.o.)

 

A szerzőnők a nőket nem egy homogén csoportnak állítják be, a férfiakkal szemben sem húznak abszolút határt. Dél középosztálybeli nőinek, akik "aranyketrecben" ülnek, problémájuk van a szubszisztenciával. Az ipari országok női, mint a világpiac vásárlói antagonisztikus kapcsolatban állnak az alulfejlesztett államok kistermelőivel vagy a bedolgozókkal (Mies 1995 .95.o.). A Dél szubszisztencia-társadalom női számára az önellátó-orientált gazdaság víziója sokkal világosabb, mint a legtöbb feminista akadémikus nőknek idehaza (Bennholdt-Thomsen / Mies 1997. 28.o.).
A jövő társadalmának szubszisztencia-perspektívája, mint vízió a férfiakat is határozottan magába foglalja, akik férfimozgalmak által erre magukat képessé teszik és új identitást szereznek. Elemző szövegekben (Baier et al. 2005, 2007) egy egész sor olyan férfit mutatnak be, akik szubszisztencia életvitelűek.

 

A társadalmi-politikai szereplők közé tartoznak elsősorban az új szociális mozgalmak, fűgyökér-mozgalmak a legkülönbözőbb tartalommal (nők, béke, környezetvédelem, egészségügy, stb.) Ők a szubszisztencia-perspektívát átélik és a társadalomba beültetik. Dél fűgyökér mozgalmaiban a szubszisztencia-perspektíva egy új társadalom vízióját is eredményezte, amely sem patriárkális, sem gyarmatosító vagy kizsákmányoló (Mies 1995). Itt ismét főképp a nők azok, akik ezeket a mozgalmakat és hálózatokat elkötelezetten hordozzák. Óriásszervezetek, mint a szakszervezetek is fontos szerepet játszatnak. Ám ekkor akcióik tartalmát és formáit ki kell bővíteniük és pl. fogyasztó- és munka-felszabadító mozgalmakat szervezniük. De a hagyományos közösségek is, mint az egyesületek, a koncepcióban progresszív jelentőséget kapnak – például amikor hon- és lövészegyesületek a régiót és termékeit fölértékelik, vagy a regionális gazdasági szereplők közötti szociális kapcsolatokat ösztönzik (vö Baier et al., 2005).

 

 

Literatur

 

Akhter, Farida 2003: Verteidigung der Subsistenz in Bangladesh: Nayakrishi Andalon und die Bewegung für ein glückliches Leben. In: von Werlhof et al. (2003), S.213-219

Baier, Andrea/ Bennholdt-Thomsen/ Veronika/ Holzer, Brigitte 2005: Ohne Menschen keine Wirtschaft. Oder: Wie gesellschaftlicher Reichtum entsteht. Berichte aus einer ländli­chen Region in Ostwestfalen, München

Baier, Andrea/ Müller, Christa/ Werner, Karin 2007. Mit Fotografien von Cornelia Suhan: Wovon Menschen leben. Arbeit, Engagement und Muße jenseits des Marktes. München

Bennholdt-Thomsen, Veronika 1987: Die Ökologiefrage ist eine Frauenfrage. Zum Zusam­menhang von Umweltzerstörung, Kapitalakkumulation und Frauenverachtung. In: Beiträge zur feministischen Theorie und Praxis, H. 19, S.27-42

Bennholdt-Thomsen, Veronika 2003: Wovon leben unsere Städte wirklich? Subsistenzorien­tierung statt Geldorientierung. In: von Werlhof et al 2003, S.242 -254

Bennholdt-Thomsen, Veronika 2006: Subsistenzwirtschaft, Globalwirtschaft, Regionalwirt­schaft. In: Jochimsen, Maren A./Knobloch, Ulrike (Hg.): Lebensweltökono­mie in Zeiten wirtschaftlicher Globalisierung. Bielefeld, S.65-88

Bennholdt-Thomsen, Veronika 2010: Geld oder Leben Was uns wirklich reich macht. München

Bennholdt-Thomsen, Veronika/ Mies, Maria 1997: Die Subsistenzperspektive. Eine Kuh für Hillary. München

Esteva, Gustavo 2003: Mexiko: Unseren eigenen Weg gemeinsam mit den Graswurzelbewe­gungen finden. In: Bennholdt-Thomsen/Mies 2003, S.189-201

Faraclas, Nicholas G. 2003: Melanesien, die Banken und die BINGOs: Echte Alternati­ven gibt es überall (außer in den Aktentaschen der Berater). In: von Werlhof et al 2003, S.97-107

Gimbutas, Marija 1996: Die Zivilisation der Göttin. Die Welt des alten Europa, Frankfurt a.M.

Habermann, Friederike 2009: Halbinseln gegen den Strom. Anders leben und wirtschaf­ten im Alltag. Königstein/Taunus

Hawthorne, Susan 2003: Der Zusammenprall von Wissenssystemen: Lokale Vielfalt an den Ursprüngen versus globale Gleichförmigkeit am Markt. In: von Werlhof et al 2003, S.108-121

Illich, Ivan 1982: Das Recht auf Gemeinheit, Reinbek

F, Renate 2003: Der globalisierte Körper im 21. Jahrhundert: Die endgültige patriarchale Machtergreifung? In: von Werlhof et al. (2003), S.122-137      

Mies, Maria 1995: Befreiung vom Konsum. In: Mies/Shiva 1995, S.331-363

Mies, Maria 1995: Der Mythos der »nachholenden Entwicklung«. In: Mies/Shiva 1995, S.80-100

Mies, Maria 1995: Die Notwendigkeit einer neuen Vision: Die Subsistenzperspektive. In: Mies/Shiva 1995, S.388-420

Mies, Maria 1995: Sie sehnen sich nach dem, was sie zerstört haben. In: Mies/Shiva 1995, S.183- 228

Mies, Maria 1995: Wer machte uns die Natur zur Feindin? In: Mies/Shiva 1995, S.126-137

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://okobetyar.blog.hu/api/trackback/id/tr3712001356

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.