Ökobetyár

High tech vagy low tech? | öko-retro-bio-grín

EVOLÚCIÓS SZOCIÁLÖKONÓMIA

2017. február 15. 09:25 - RózsaSá

  1. EVOLÚCIÓS SZOCIÁLÖKONÓMIA

Föltalálni egy „öko-kapitalista” fejlődési utat

11 társadalommodell -Társadalmi kiút-koncepciók az ökoválságból-

Adler/Schachtschneider: Green New Deal, Suffizienz oder Ökosozialismus

(Új Zöld Üzlet, elégségesség vagy ökoszocializmus) München, 2010

11 társadalommodell:* Rendszerváltás:1.Uralomkritika 2.Szubszisztencia 3.Ökoszocializmus  4.Radikális értékbírálat 5.Indusztrializmusbírálat *Modernizálás: 6.Ökológiai modernizálás 7.Evolúciós szociálökonómia *Fázisváltás: 8.Reflexív modernizálás 9.(Re)produktivitás 10.Kultúraváltás11.Alternatív szabályozás

 

Összefoglaló

Az ökológiai krízis a fordista szociál-gazdasági fejlődésút alapvető ellentmondásában gyökerezik, melyet eddig nem sikerült legyűrni: a munkatermelékenység állandó növelésének erős hajtóerőit tartalmazza. A vállalkozások sikere és gazdasági növekedése lényegében a munkatényező intenzív kibővített reprodukcióján alapszik. Ezzel szemben a „természet”, termelés és fogyasztás által, extenzíven kerül kihasználásra. Így a gazdasági növekedés a bevetett természeti források állandó növelését igényli. Ez által azok az innovációk kapnak előnyt, melyek a munkatermelékenységet vagy a tömegtermelést, ill. a fogyasztáskeresletet növelik. Mások viszont, melyek a fölhasznált természeti források hatékonyságát emelik, szisztematikusan hátrányba kerülnek. Ez a fordi természetviszony ökológiailag vak és pazarló dinamikája vitte ezt a szociálgazdasági fejlesztésmódot saját határáig.

A posztfordizmusban tehát, kb. az 1970-es évek kezdetétől ugyan a forráshatékonyságot emelték, de nem elegendően, nem a fenyegető ökológiai kockázatoknak megfelelően. Egy állandó, forrásintenzív gazdasági fejlődés még várat magára, különösen globális mértékben. A „forráshatékonyság” és a „környezetkonzisztencia”  a gazdasági érdekek sikere szempontjából továbbra sem kielégítően hatásos mérték.

Az öko-válság csak egy olyan típusú gazdasági fejlesztéssel győzhető le, melynél a növekvő termelés csökkenő forrásfogyasztással jár és az öko-rendszerek reprodukciós képessége a technikai-gazdasági képességek intern szelekciókritériumává válik. Ehhez meg kell változtatni a gazdaságimmanens szabályozást. Ez a modern társadalmakban csak úgy lehetséges, ha az ökológiai források szanálása, megőrzése és bővítése a tőkehasznosítási folyamat belső kritériumává lesz. Ehhez a szabályzás öko-tőkévé kell, hogy váljon. A forráshasználat tőkegazdasági szabályzása kifinomult rendszerben kell, hogy testet öltsön. Ehhez olyan innovációk kellenek, melyek a forráshatékonyság-növelés átlagos társadalmi szintjét elérik, hozamot gazdálkodnak ki és ezeket a hozamokat újra a forráshatékonyság növelésére fektetik be. A technikai-ökonómiai innováció egy ilyen önerősítő szelekcióiránya egyben egy új szociálgazdasági fejlesztésmód lényege. Ehhez azután további elemeket, pl. megfelelő szociális részvételelvet kell koherensen társítani. Ez egy evolúciós folyamat, innovatív aktorok, „pionírok” által működtetve. A tudomány és a politika diskurzusok, reformok, kísérletek útján ezt támogathatják, de nem előre kigondolva és „ide tálalva”

Az evolúciós szociálökonómia (a továbbiakban ESÖ)

/ „Az evolúciós szociálökonómia „ Rainer Land kifejezése, Schumpeter és Kondratyev is használtak hasonló fogalmakat pl. „szocio-ökonómia”, mások „szociál-ökonómiáról”  beszélnek (Kollmorgen 1993). Az ott használt kifejezés az idézett szerzők kutatási érdeklődését tükrözi, a gazdaság és a társadalom összefüggésében./

egy elméleti indítvány, mely elsősorban a gazdaság fejlesztését veszi célba. Főleg J.A. Schumpeter elméletére támaszkodik és ennek Kondratyev általi matematikai modellezésére. Mégis itt ennek a kezdeményezésnek speciális értelmezéséről van szó, mely az öko-válság és a szociálökonómiai fejlesztésmód összefüggését tárgyalja, koncepcionálisan a Kelet-Németország posztszocialista-fordista transzformációját hozzá kapcsolva. Az indítványt főleg a filozófus és szociálökonómus Reiner Land fogalmazta meg és továbbra is képviseli. A marxi reprodukciós elvből kiindulva – tanára, Hans Wagner értelmezése nyomán –

/A politikai ökonómia professzora, Humboldt Universitat Berlin, „abgewickelt” 1992/

 központi témája a „társadalmi fejlesztés” benne mindenek előtt a „szociálökonómiai evolúció” (www.rainer.land.online.de). Ez vezette őt, már az NDK időkben, Peter Ruben ösztönzésére a Schumpeter-féle evolúciós elmélethez.

/Ruben szerint az evolúciós ökonómia szellemi gyökerei Marxnál találhatók, ezek kerülnek fölújításra, Schumpeterre vissza nyúlva, aki viszont Kondratyevre támaszkodik / (?? Végül minden Babilonból ered!RS).

Ő ahhoz a kritikus szociológus-körhöz is tartozott, akik az 1980-as évek végén a „modern szocializmus” koncepcióját kifejlesztették és 1989/90-ben publikálták. Alapideául szolgált a szocializmus immár evolúciós alapú újrafogalmazása, mint a modern egyik fejlesztési módja (Land, 1990, 2010a). Egy ökológiailag vállalható hordozóképes termelési- és életmódba való átmenet, a modern intézmények talaján, képezi ennek a vízilónak a vázát. Ebben a tőkehasznosítás, mint a modernitás megkerülhetetlen, ám szociálisan és ökológiailag alakítható ismertető jegye szerepel. Ezen koncepció ebben tér el a határozottan antikapitalista és szintúgy a szociáldemokrata tervezetektől. Az NDK ill. Kelet-Németország (K-No.) gazdasága és társadalma transzformációja fölötti későbbi diskurzusokból, az ott kifejtett premisszák alapján egy evolúciós társadalomelméletet vezetett le, amely mindig egy szociál-ökológiai elemet is tartalmazott. A szakirodalomban a Schumpeter-re és Kondratyev-re vissza vezethető elméleti kezdeményezés gyakran „evolutorische Ökonomik” ill. „Ökonomie” néven szerepel. Schwarz szerint (1997), ez a XX. századi neoklasszikus ökonómia lezárt fejezetére való reakcióként keletkezett. Egy jobb elméletként értelmezendő, amely evolúciós gazdasági folyamatokat ír le és magyaráz meg. Távoli cél, egy komplex dinamikai rendszer kidolgozása a gazdaságban. Ez többé-kevésbé a biológiai evolúciós elméletre való támaszkodással történik, míg a neoklasszicizmus inkább fizikai elvekre – pl. egyensúlyra – épül. Schumpeter és Kondratyev elméleteit különböző tudományos és think tank-ok fogadják be.

/Joseph Alois Schumpeter (szül 1883 Ausztria, meghalt 1950, USA) kiemelkedő érdeme a fejlődés és a „puszta” növekedés elméleti elválasztása. A fejlődést új, innovatív vállalkozások általi produktív elemek kombinációjára vezette vissza és az ezt követő teherbíró, a pénzkapitalisták és a piac általi megoldások szelekciójára, tehát a mutációra és szelekcióra. /

/Nikolaj Dimitrijevics Kondratyev (szül. 1982 Oroszo. – 8 év politikai fogság után polgári tervezésmódszerek propagálásáért kivégezték) aki Schumpeter munkáit ismerte, szintén konjunktúra- és dinamikus elméletek megfogalmazásával foglalkozott. Gazdasági elemek változásainak folyamatain és ezek kölcsönhatásain dolgozott. Matematikai-statisztikai módszerekkel fölfedezte a „konjunktúra hosszú hullámát” és kimutatta, hogy a szociálökonómiai szervezet önrezgései szinuszgörbe formáját veszik föl. Schumpeter Kondratyev elmélete alapján az ipari forradalmak hosszú hullámú elméletét állította föl, mely a kreatív vállalkozások bázis-innovációinak tovább fejlesztését jelenti. Jay W. Forrester – a Kondratyev-elmélet ismeret nélkül – még egyszer fölfedezte a hosszú hullámot. Az ő modellezésén alapultak Meadows „növekedés határai” híres szcenáriói (Gebicke 1997)/

Wallerstein, Braudel, Mandel ahhoz az eminens szociológus körhöz tartozik, akik hivatkoznak a hosszú hullámú elméletre (Pohlmann 1996). Másrészt filozófusok, mint pl. Vittorio Hösle (Ruben 1993) is ilyen ciklusokban gondolkodnak. Némelyek a Schumpeter-féle gazdaságfejlődés-elméletet a francia regulációs iskolával (pl. Land, Kollmorgen) kötik össze. A fenntartható fejlődés diskurzusában, valamint az ipari államok szociál-ökológiai transzformációiban és a posztfordista fordulat perspektíváiban Schumpeter/Kondratyev elmélete jelentős szerepet játszik. Ez többek között a vállalkozók innovációinak szerepére vonatkozik, vagy a különböző területek bázisinformációira, mint egy új fejlődésút kiindulási pontjára. Visszatérve az ESÖ speciális játékmódjára, melynek Rainer Land sajátságos profilt adott, a fölismerési érdeklődés arra a problémára irányul, a posztfordista fordulatban mennyiben nyílnak meg esélyek, a modern kapitalista társadalmakba teherbíró ökologikus és szociológiailag beágyazott fejlődés számára. Ez főképp K-No. vonatkozásában és K-No. kutatási keretein belül kerül vizsgálatra, amely nagy mértékben Rainer Land koncepciója szerint történik. A fejlődés értelmezése evolúciós. Ez annyit tesz, hogy a fejlődés nem-teologikus; mint endogén és immanens önváltozás fogható föl, mint egy nyílt folyamat, melynek iránya sok egyes innováció „szelektív rekombinációja” (~) által jön létre, nem mint szándékolt eredmény, hanem sokak cselekvésének eredményeképp (Land 2010a). Egy társadalom haladó önváltozása attól függ, mely gazdasági, szociális, kulturális, stb. innovációkat gazdagítanak vagy elvetnek. Az ESÖ-koncepció különböző elméleti források impulzusait dolgozza föl. Ezek:

*A tőke és körforgása reprodukciós típusai Marx elmélete szerint, melyben Land a hagyományos marxi kritikus elmélet elemeit (elidegenedés, dologiasodás, stb.) elutasítja, mivel ezek a modern társadalmasítás elkerülhetetlen kísérőjelenségeit panaszolja föl (Land 1993 2010a), mondván, ezek sem jók, sem rosszak, de alakíthatók.

/Rubenhez hasonlóan (1993,1998), aki a marxi elidegenedés átvételét a marxizmus legvégzetesebb alapföltételének tartja, mert a társadalom és a közösség összetévesztésén alapul és végeredményben a „szocialitás gazdasági fejlődésének romantikus denunciálásához vezet” (1993).

*Schumpeter/Kondratyev gazdasági fejlődéselmélete, amelyben, mindenek előtt az innovációk, ezek mértékadó aktoraik, a vállalkozások és a hitelek kapnak elsődleges szerepet, valamint a gazdasági fejlődés különböző hullámhosszú ciklusai.

*Alapvető evolúciós és modernelméleti premisszák, mint pl. a szubrendszer „gazdaság” szükséges önreferencia tézise, a Luhmann-féle rendszerelmélethez kapcsolva.

*Útváltás-keresés a posztfordista fordulatban és a regulációs elméleti indítványokra utaló analitikus fogalomság („regulációs mód”, „akkumulációs rendszer”, stb.), szintúgy az új, mint nem előre jelezhető „talált tárgy”. (Ami nem a józan eszed!RS)

*Ezenkívül Land-ra evolúció-teoretikusok (pl. Dawkins 2002) is hatnak, Darwin hagyományát követve.

Ez a koncepció főleg a szociáltudományos kutatás területein kerül befogadásra (K-No., transzformáció-kutatás), továbbá a politika és az igazgatás jövő és alapkérdései iránt tudományosan és koncepcionálisan érdeklődő személyeknél, főleg K-No. baloldali reform-vitaköreiben.

8.1 FORRÁSINTENZÍV POSZTFORDISTA GAZDASÁGMÓD

A fordizmus ökológiai válsága

A jelenlegi ökoválság okai lényegében a gazdasági fejlődés fordista modelljének egy ellentmondására vezethető vissza: az intenzíven kiterjesztett reprodukciótípus, a termelési tényező emberi munka tekintetében, domináns volt. A gazdasági növekedés, tehát főleg a munkatermelékenység növelésein alapult és nem elsősorban a munkatömeg kiterjesztésén. Ezzel szemben a „természet” tényező extenzív reprodukciója volt túlsúlyban. Tehát a gazdasági növekedés a bevetett természeti források – különösképpen a fosszilis energiahordozók – növelésein alapult és csak csekély mértékben a forráshatékonyság emelésén. A fordizmus (~) ezen ellentmondása saját szabályzórendszere egy szükséges következménye.

/Land a fordizmust más néven „részvételi kapitalizmusnak” is nevezi (2009a). Ezen gazdasági fejlődésrendszer lényege 3 elem kombinációja: fordista tömeggyártás (és ezzel economy of scale), termelékenység-irányult bérpolitika, és a komparatív előnyök világpiac-rendszere (uo.)/

Ez a termelékenység, a bér, a tömegtermelés, a tömegfogyasztás szisztematikus visszacsatolását tartalmazza. A termelékenység növelése bérnöveléshez vezet, ez a fogyasztás-kereslet kibővítéséhez, így a gazdaságnak megfelelően nagy sorozatoknál csökken a darabköltség, emelkedik a munkatermelékenység. A produktivitás növelése tehát a tömegtermelés bővítésén keresztül a következő termelékenység-növelés feltételét teremti meg. Termelékenység és bérfejlesztés tehát kölcsönösen erősítik egymást, pozitívan vannak visszacsatolva.

/Ehhez és a további tipikus fordisztikus visszacsatolásokat vö. Land- Busch 2009b/.

A munkatermelékenység növelése mögött bizonyos módon a munkatermelékenység és a bérnövekedés pozitív visszacsatolásának „hajtóereje” rejtezik (produktivitás-orientált bérfejlesztés), továbbá ugyanúgy, a bérfejlesztés és a fogyasztáskeresleten át való tömeggyártás motorja is. A forráshatékonyság növeléséhez azonban hasonló tolóerő nem létezik, a természetfogyasztás csupán egyike a költség tényezőinek.

Ez az „egyenlőtlenség” szelektíven és strukturálisan hat vissza az innovációkra és az innovációs történésekre. Azok az innovációk, melyek az economy of scale (skálahatások) útján emelik a termelékenységet, ilyen feltételek mellett előnyben részesülnek. A termékek, eljárások, termelő eszközök és fogyasztási cikkek minőségi változása alapján nő a termelékenység. (Lásd öngyilkos termékek!RS). Egy kiválasztódás, átalakulás indul meg, egy irányított előre haladó fejlődés: az aktorok akaratától függetlenül, azok az innovációk részesülnek szisztematikusan „előnyben”, melyek ennek a visszacsatolási mechanizmusnak felelnek meg, tehát növelik a termelékenységet vagy bővítik a fogyasztáskeresletet. Más – pl. a forráshatékonyságra fókuszált – innovációk ennek a szelektív mechanizmusnak kevésbé felelnek meg, ezek aztán kevesebbszer rúgnak labdába.

Egyenértékű pozitív visszacsatolás olyan innovációk számára, melyek forráshatékonysága a természetfogyasztás tekintetében növekszik, a fordisztikus regulációs összefüggésben nincs (Land/Busch 2009b). A forrásmegtakarító innovációk a költségeket ugyan csökkentik és ezzel javítják a tőkehasznosítást, de a következő forrástakarékos innovációknak kedvező feltételeket és kényszereket nem teremtenek. Nem keletkezik pozitív visszacsatolás, vagyis egy önmagát erősítő folyamat. Ilyen innovációk ezért gyönge lapokkal játszanak, ha más, a fordista sémába illő befektetés-döntésekkel (pl. termelékenység növelőkkel) kerülnek versenybe. A fordista szabályzómód ezzel azért vált ökológiailag vakká, mert nem volt egy gazdasági mechanizmus beépítve, mely a forráshatékonyságot folyamatosan a gazdasági növekedés mértékével növeli. A tömegtermelés és –fogyasztás ezzel óhatatlanul ökológiai teherbíró határaiba ütközött (Land/Busch 2009b). Ezzel a fordizmus speciális forrása, amely a termelés szériagyártásában gazdasági előnyt nyújtott, elavulttá vált. Emelkedő munkatermelékenységgel és GDP-vel, a forrásterhelés nő. Az ökológiai „vakság” lényegében ennek a fölhalmozó- és regulációs típusnak a gátjává lett és válságba vitte (lásd csökkenő növekedésráták, stagnáló bérek, növekvő küszöbmunkanélküliség).

Forráshatékonyság:  elégtelen lépések

A posztfordista fejlődésben, az 1970-es évek óta, az ökológiai határok politikailag (környezetmozgalmak, -törvénykezés) és árban érezhetőkké váltak. A véges források teherbíró-képesség határai minél jobban közelednek, annál drágább lesz a termelés (magasabb föltárási költségek, szűkösség és az ez általi spekulációk, stb.). Ennek megfelelően nő a gazdasági rendszer ökológiai terhelés iránti „szenzibilitása”. Számszakilag (Land/Busch 2009b) Németország (No.) a századforduló után a természeti forrásokra vonatkoztatott, túlnyomórészt intenzíven bővített reprodukció-típusba való átmenetet már elérte. Vagyis a forráshatékonyság emelése – a GDP/forrás-ban mérve – a GDP és a termelékenység növekedést meghaladta. Ám a gazdasági fejlődés stabil váltása, egy forrásintenzív típusra, még várat magára. A „forráshatékonyság” az innovációk számára még nem kellően hatékony gazdaságimmanens szelekció-kritérium, a megfelelő visszacsatolási és önerősítő hatásokkal.

Ehhez hozzá jön, hogy nem bizonyos, hogy az emelkedő növekedésráták az intenzív komponens dominanciájánál és a csökkenő fogyasztásnál is így maradnak. Sok forrásnál a teherhatárt már rég elértük, amelynél a mai emisszió- és fogyasztásszint abszolút csökkentése kötelező volna. A világnépesség növekedése és a fölzárkózó iparosítás és modernizálás miatt a világ nagy részein a fejlett országok, mint No. forráshatékonyságát évi 5-10%-kal kellene, hogy emelje. Ez valójában azonban, a legnagyobb globális fenyegetésnél, a CO2-emissziónál, No.-ban csupán 2%, amely még a kitűzött gazdasági növelés alatt is van. Összességében az 1970-es évektől a tömegtermelés pozitív skálahatásait a növekvő munkatermelékenység a csökkenő forráshatékonyság negatív skálahatásai fölemésztik, per saldo gazdaságilag valószínűleg az összhatás stagnációját állapíthatjuk meg (Land, 2009, 64. o.). Tehát a hatékonyság-emelés mértéke, egy forrásintenzív típusú gazdasági fejlődésre való váltáshoz, nem elegendő. A fejlett nyugati ipari országok egy keresési és átmeneti folyamatban vannak.

A mértékadó aktorok nem reagáltak a válság okaira. El akarták kerülni a természetviszonyok átfordítását, helyette az ipari társadalom ökológiai átépítését akarták. Hogy az össztőke rosszabbodó hasznosítási feltételeit kiegyenlítsék, más utakat választottak, mindenekelőtt újraelosztásokat, a következők terhére:

*a népesség terhére, amelyben a részesülési elv, tehát a termékorientált bérpolitika és a szociális állam leépítését és ezzel a társadalom szegregációjának fokozását követték; (!!!)

*a konkurencia terhére, a telephely-verseny és a „versenyállam” által, amivel a fordisztikus világkereskedelmi rendszer komparatív előnyökre tett szert és az ezzel összefüggő pénzügyi világrendszer (többek között a Bretton-Woods-modell) szétzúzására került sor;

*a köz terhére, a sikeres pénzpiaci aktorok előnyére, egy „monetáris növekedési fikciójú pénzpiac-kapitalizmus” által, mely természetesen csak időlegesen volt fenntartható (Land/Busch 2009b).

A fordista szociálgazdasági fejlődéstípus krízise idején, mely a természeti források használata teherbíró képesség határától függ, a cselekvési hatalommal rendelkező aktorok ilyen „téves reakciói és stratégiái” (Land/Busch 2009b) ezen határokra való hatásukkal inkább a gazdasági fejlődés erózióját okozták.

A fordizmus széthullásának legsúlyosabb tünete a ciklusról-ciklusra növekvő munkanélküliségi küszöb. A racionalizálás és szerkezetváltás által fölszabadult munkaerők sem új foglalkoztatási területeken, sem a termelés kibővítése révén nem abszorbálhatók. Ezzel a munka és élet közötti fordista koherenciák (~) fölbomlanak. A növekvő termelékenységben való részesülési elv helyébe az öröklődési rendszernek megfelelő helyzetek, melyeknek öröklő és átviteli jövedelme szisztematikusan a produktivitáshoz van kötve, a puszta egzisztencia biztosítás és szociális gondoskodás lép.

Egy „koevolúciós részesüléskapitalizmus” helyre állítása azonban az ipari társadalom ökológiai átépítését teszi szükségessé, hogy a világtársadalom reprodukciója biztosítva legyen.

8.2 SZOCIÁLIS ÖKO-KAPITALIZMUS – EGY LEHETSÉGES ÚJ FEJLŐDÉSÚT

Ezen koncepció problémadiagnózisából és alapfeltételezéseiből kiindulva, először néhány alapvető kezdeményezési pont adódik, melynek alapján meg lehetne az ökológiai kérdést oldani: ez csak egy új szociál-gazdasági modell keretein belül lehetséges, amely az ökológiai kérdéshez modern módon közelít, tehát lényegében gazdaságimmanensen; tőkehasznosítás, technológiai ill. intézményes innovációk útján. Ez kizárja a direkt tervezést, államosítást, adminisztratív irányítást, mint megoldásokat.

/Központilag tervezett gazdaságok bázisinnovációkat, egyes technológiai csúcsteljesítményeket ugyan fölmutathatnak, de gazdasági hatásuk csak sokszoros innováció-javítások árán érhető el a népgazdaságokban. Ez vállalkozási döntésszabadságot és piaci árképzést feltételez, ami ezekben a gazdaságokban nem adott (Land, o.J. ohne Jahr, év nélkül)/

A megtalálandó gazdasági szabályzás egy hozzá illő részesedési formát föltételez, melyet a gazdasági rendszer és az egyének életvilága közvetít, a mai posztfordista személyi fejlődés igényeinek megfelelően. Hogy ez a fejlődésút részleteiben hogyan fog kinézni, az evolutíve nyitott, tudományosan nem prognosztizálható.

Tőkehasznosítás nélkül nincs modernitás

A fordizmus ökológiailag szétzúzó dinamika alternatívája, Land szerint, csak a modern viszonyokon belül gondolható el. Ez számára egy tőkehasznosítás-ökonómiát jelent, mely szociálisan és ökológiailag alakítható. A modern társadalmak társadalmi szerkezetei egy evolúció által létrehozott összefüggés momentumai. Egy állandóan ható, önálló „evolúciós gépezet” keletkezett, különösen a tőkehasznosítási ökonómia és az érték önértékesítése által (Land 2010a). Ez biztosítja azt a „túltermelést”, ami az evolválódó rendszer stabilitásához szükséges. Mert az evolúció a találmányokon alapszik, melyek közül csak kevés lesz sikeres innováció. Ezért ezek – ha a rendszernek társadalmilag fejlődnie kell – a rendszer termelékenységét úgy kell, hogy javítsák, hogy az többet jövedelmezzen, mint az önmagára és a sikertelen, be nem futott innovációkra való ráfordítás. (Nincs több találmány, ami most jön, az fölösleges vagy káros!RS)

A tőkehasznosítás ökonómiája pontosan ezt teszi. Egy állandó innovációs nyomást hoz létre, és csak azokat az innovációkat választja ki, melyek költségein fölüli hasznot hoznak. Ezért tudott csak bizonyos történelmi feltételeknél más termelési módokkal szemben érvényesülni.

 

/Ilyen „költségfedezet” a „permanens szelektív önváltoztatásra (Land 2010a) nem szükségképpen gazdasági növekedéshez kötött, inkább a GDP minőségi változásaihoz, a világnépesség szaporodásánál azonban növekményhez./

 

A tőkehasznosítás, jövedelmezőség a gazdasági fejlődés csak egy általános, formális értelemben vett irányadó, innováció-szelektáló kritériuma. Hogy ez a formális szelekció-kritérium a gazdasági fejlődés mely konkrét szocio-ökonómiai irányához vezet, azt a mindenkori társadalmi kontextus határozza meg. Így egy egalitárius társadalomban más fejlődési irányok „rentábilisak”, mint egy osztálytársadalomban (Land 2010a).

Ezért a „modernitás gépezete” (Land 2010a) és szerkezetei, amelyekkel találmányokat hoz létre, innovációkat generál, terjeszt, rekombinál és szelektál, szociálisan és ökológiailag különböző szelekcióirány-módozatokat követhet. A tőkehasznosítás a szociális egyenlőtlenséget növelheti, vagy képes a „gazdasági fejlődés egy ökológiai és szociálisan progresszív szakaszához” vezetni (Land 2010a). Hogy a kettő között milyen irány vagy „vegyes viszony jön létre, az aktorok harcai, a szociális szerkezet változása, a demokratikus folyamat és a kultúra szabja meg. „Anti-kapitalizmusra”, a tőkehasznosítás fölszámolására, tehát nincs szükség. Ez a jelenlegi öko-válság leküzdésében inkább kontraproduktív lenne. Ezt a sem jó, sem rossz evolúciós gépezetet abszurdnak és ambivalensnek mondani értelmetlen.

 

/A kapitalizmus és a szocializmus a gazdasági fejlődés két módja és nem két rendszere (Land-interjú, 2010.04.01., Chorin)./

 

Elméletileg tehát ezzel indokolják, hogy egy öko-kapitalista fejlődésút egyáltalán lehetséges volna. Ezen felül a posztfordizmus elemzéséből speciális elvárások születnek a koncepció felé. Tartalmaznia kellene a természettel való gazdasági bánásmód új paradigmáját, hogy a fordi ciklus központi fejlődéshatárát meghaladja – vagyis a forráshatékonyság lemaradását a termelékenység fejlődésétől megszüntesse. Továbbá egy eddig még föl nem tárt innovációs terület forrását is be kellene kapcsolnia, a fordista ökonómia „nagy széria” módszeréhez hasonlóan. Az öko-hatékonyság modernizálás-lendítéssel új növekedés és a tőke számára új fölhalmozási lehetőség lenne lehetséges, továbbá az összefüggés (részesülés) illő konzisztencia dinamikája keletkezne, a gazdasági és életmód között, mely egyben szociális stabilitást is biztosítana.

 

Öko-tőkehasznosítás: ipari természethasználat

A szerkezetváltozás a gazdaság módját döntően határozza meg. A fejlődés és a növekedés egy új párosítása szükségeltetik, melynél a növekvő termelés csökkenő forrásfogyasztással jár együtt és egy környezet-konzisztens ipar keletkezik. (Már volt: a 80-as években kikényszerítettünk egy szanáló iparágat (Entsorgungsindustrie), mely a maga részéről tovább terhel.RS). A természeti források használati hatékonysága gyorsabban kell, hogy emelkedjen, mint a globális termelés, ill. a munka termelékenysége (Land 2009b). (Maga mindent kétszer mond? RS)

A technika és a gazdasági szabályzás forradalmáról van szó, (hűha!) mely a termelő és a természeti körfolyamatok között egy újfajta fizikai és gazdasági kötést tesz lehetővé: Az ökorendszerek reproduktivitása a technikai és gazdasági innovációk intern szelekció-kritériumává lesz, a produktivitást és a fölhalmozást illetőleg. A termelési körfolyamatokat reproduktív kell a természeti körfolyamatokra rákötni. Ehhez új anyagok, energiarendszerek, körfolyamat gazdaság szükséges. A reproduktív anyag- és energiagazdaságok ipari ágazatai a fordista ágakat (pl. az autóiparban), mint az innováció motorjait, le kell, hogy váltsák.

A természettel való új anyagi bánásmód, a megfelelő technológiai típus kialakítása, egy gazdaságimmanens szabályzás állandó reprodukálható eredménye kell, hogy legyen. Ezért ennek a pénz nyelvén kell bekövetkeznie, a tőkehasznosítás kategóriáin át. Mert az ökológiai források használatának költségei és a gazdasági teljesítmények, ill. az ökológiai körfolyamatok reprodukciós befektetései között, csak így hozható egy kényszerű ökológiai összefüggés létre. A bérmunkához és a tőke különböző forgásához hasonlóan egy „öko-tőkét” kell képezni és az ökológiai források gazdasági körfolyamatát  kell elindítani, melynél az értékesítési folyamatok (értékképzés és –körforgás) az anyagi-tárgyi (termelés, fogyasztás) reprodukciót szabályozzák. Ez az ökológiai források áruvá változtatását és értékesítését, mint tőke, feltételezi (Land, 1994, 3. o.). (Ezzel a források elveszítik ökológiai jellegüket. Vörösbegy eladó!RS)

Az ökológiai reprodukció egy értékesítési összefüggésbe való szervezése azzal az előnnyel járna, hogy az ökológiai források megtartása és kibővítése immanens értékesítő kritérium lenne, vagyis az árképzésben az ökológiai komponens elsődleges szabályzását vonná maga után. (Először úgy volt, hogy gazdagodjunk, hogy legyen miből leosztani a szegényeknek, most pedig ugyanezért adjuk el a természetet?RS) „Az ökológiai források reprodukciója gazdaságosnak tűnne…szétzúzása gazdaságtalannak…az ökológiai körfolyamatok gazdasági alakítása  - zárt anyag-körfolyamatok és új energia-áramlatok – egy elsődleges gazdasági növekedés lenne, nem pedig csupán újraelosztással gerjesztett fogyasztás útján… (Land, 1994, 3.o.) Ez a gondolat túlhalad a piacképzéseken, pl. a környezet-tanúsítványokon. Tőke-körfolyamatokra fókuszál, ahol a használati jogok eladásából származó bevételeket a környezetforrások megtartására és föltárására adható ki, továbbá a társadalom ökológiai átépítésére, reproduktív összefüggés létre hozása céljából (uo.)  (A legjobb kapitalizmus sem tudja föltölteni a bányákat!RS)

Öko-tőkehasznosítás: nyilvános, részvételi, szociális

Az ökológiai források és folyamatok tőke alakú formába öntése, Land által, semmi esetre sem a neoliberalizmus szellemében történik. Ellenkezőleg: az öko-tőkét szociálisan, életszerűen, kulturálisan kell beágyazni. És ezt olyan mértékben, ahogy Andre Gorz kihívóan követelte (Land 1994, idézi): Ha a tőkét ennyire meg lehetne szelídíteni, egyszersmind föl is lehetne számolni. Ám ezt a reálszocialista tapasztalatok hátterével és a fent említett elméleti premisszák miatt az ESÖ elveti. Land öko-tőke modelljét egy hasznosító társadalom példájával illusztrálja (Land 1994, 1995a). Az „öko-tőke-hasznosítási társaság” tulajdonjogai, melyeket törvény útján nyer el, világosan behatároltak, csak a világosan definiált és időhatáros használati jogok szerepelhetnek gazdasági tárgyként és adhatók el – nem a természetforrások maguk. Az értékesítő társaság tőkéje lényegében az értékesítési jogokból, a szerzett dologi befektetésekből és pénzügyekből áll. Mint nyilvános tőketársaság szerepel, amely döntéseit részvételi módon hozza (Land 1994) és egy „nyilvánosság jogi részvénytársaság” státuszát élvezi. E közben:

*a tulajdontárgyak kötöttek: 1/3 az alkalmazottaké vagy képviselőiké, 1/3 a gazdaságé (más vállalkozások vagy gazdasági szövetségek), 1/3 a nyilvánosság képviseletéé (pl. ökológiai csoportok, melyek a forrásokkal szakszerű viszonyban állnak),

*nyilvánossági kötelesség, átláthatóság, a tulajdonosok és az állam általi messzemenő ellenőrzési lehetőségek fennállnak,

*a nyereségek csak a törvényes megbízások keretein belül kerülhetnek újra befektetésre,

*nem lekötött nyereségek szétosztásra kerülnek, az üzemek ökológiai átépítésére, életvilágok és szociális területek támogatására fordíthatók, pl. alkalmazotti munkák más időbeni elosztására és sajátmunkára.

Ilyen ökológiai értékesítő társaságok olyan ökológiai hasznosításokat szabályozhatnak, mint füstgáz-emissziók, víz- és tájhasználat, energiatermelés- és fogyasztás. Ezeket régiók szerint kell elosztani és hálózatba kötni, hogy az önzést elkerüljük. Egy ilyen modell lehetővé teszi az ökológiai reprodukció szabályzását a modern gazdaság jellegzetes intézményei révén  – piacok, tőke- és nyereségképzés, jogilag biztosított részvételi formák, stb., közben ügyelve az ökológiai források specifikus jellegére, mint köztulajdonra. És mindezt az állam és az igazgatási bürokrácia fölfújása nélkül. Az öko-tőke a gazdaság öko-innovatív átépítését célozza meg, gazdasági kategóriák révén (Land 1994, 1995a). ESÖ-szempontból a döntő hatású önszerveződés és -fejlesztés politikai rendeletekkel aligha érhető el, ezekkel legfeljebb az első lépések és kísérletek kezdődhetnek el, továbbá az átállás keretei és időtartamai definiálhatók. Az öko-adók, mint politikai eszközök csak korlátoltan hatnak, mert önszervezést nem generálnak, és csak a bürokratikus igazgatás eseti döntéseiként juthatnak érvényre. A gazdasági cselekvéseket ugyan behatárolják, de magát a gazdasági számításokat nem.

 /Land/Busch (2009b) a politikai, adminisztratív szabályzás-irányító dilemmáját az EU REACH kémiai rendeletével illusztrálja. Bár ez egy fontos lépés a környezet-konzisztencia felé; ettől fogva a gyártóknak kell igazolni termékeik ártalmatlanságát. De egy rendelet még nem szabályozás (Regelung – Regulierung), mert engedélyezési eljáráshoz igen gyengén fölszerelt hatóságok állnak szembe a nemzetközi óriásvállalatokkal, melyek hatalmas költségvetéssel és kutató-laboratóriumokkal rendelkeznek. Ha az engedélyezési hatóságokat nem stafírozhatjuk ki hasonlóan, csak a szabályozás marad, melyek a gazdasági alanyok eredeti gazdasági érdekeit közvetlenül mozgósítják és ezzel a környezet-konzisztencia ellenőrzés direkt a konszernek kutató laborjaiba kerül. Ám ez csak akkor lehetséges, ha a környezet-konzisztencia a tőkehasznosítás ill. a menedzsment kritériumává lesz. Ha ez sikerülne, (pl. a kockázatok tőkésítése a kutatási ökokapitál-fondok révén) akkor az állami ellenőrzés épp úgy okafogyottá válna, mint az üzemek ellenőrzése dolgozói kizsákmányolásának tekintetében./

Így az ökoadó-bevételek nem föltétlen a gazdaság ökológiai és az életmód fejlesztésébe folynak vissza. Pénzügyileg az ökológiai forráshasználat fenntartására, reprodukciójára és föltárására fordított befektetések és az adóbevételek között nem keletkezik összefüggés. Tehát nem lesz szisztematikus (önreferáló) visszacsatolás az ökoadó-bevételek, az ökológiai források, valamint a primer gazdasági folyamatok reprodukciójára fordított kiadások között. Így az „ökológiai gazdaságforrások” nem válnak „önjáróvá”, a primer gazdasági aktivitás önszervezési területévé. Ez csak intézményesen menne, ahol az ökológiai gazdaságimmanens kritériumokat az árakon keresztül a vállalkozások és a fogyasztók szelekciódöntéseibe beépítik.

A növekedésről való lemondás ökológiailag kontraproduktív lenne. A status quo beállna, jövőbeni technológiák, melyekkel a környezetrombolás elkerülhető és a már fönnálló ökológiai problémák részben kijavíthatók lennének, nem kerülnének kifejlesztésre. Az adott népességnövekedés-út miatt ez oda vezetne, hogy a fejlett államok lakosai jelentősen többet kellene, hogy leadjanak, mint amennyit a harmadik világ nyerne. Egy, a forráshasználat intenzív reprodukciója sikeres átmentése, kevés pozitív példája közül – a savas gázok csökkentése – nulla növekedésnél, széleskörű beruházások nélkül, nem sikerülhetett volna (Land/Busch 2009b, Land 2009a). Főleg ennek sarkallása az érték-, piac-, környezetkonform  gazdaságimmanens szabályzásában képezi ennek a koncepciónak profilját.

Ezt az álláspontjukat több perspektívából is megindokolják. Először is, mindenekelőtt érték-, ill. reprodukcióelméletileg: az ökológiai források használatának megtartása, ill. reprodukciója, de szanálása és helyettesítése is célzott intézkedéseket igényel. Az ökológiai források ezért „termékek és termelésfeltételek, reprodukált és reprodukálandó termelési feltételek” (Land 1995a, 7. o.) Ezzel az értékelmélet rája alkalmazható. Ám ezek általános termelési föltételek, mindenütt hatással vannak az emberek életfeltételeire. Ezért tőkegazdasági értékbe helyezése nem egyszerű privatizáció kérdése, hanem egy más, öko-szociális, visszakötő konstrukciókat is igényel (lásd öko-tőke értékesítő vállalkozás), hogy diszfunkcionális díjtalan használatát meghaladja (Land 1994). Ezt a reálszocializmus tapasztalatai is igazolják. Mivel ennek gazdaságimmanens regulációja nincsen, a politika a vállalatokra állandóan egy eljárást kellett, hogy rákényszerítsen, amely üzemgazdasági szempontból értelmetlen. Ezért a tervgazdaság nem válhatott be, és maradt a kérdés, hogy az ökológiai reprodukció-költségek hogyan „kerülhettek be” az üzemgazdasági kalkulációba.

Rendszerelméletileg a modern gazdaság nem képzelhető el önszabályzás nélkül. Bár a kapitalista gazdaságmód változására szükség van és, ahogy ezt a kapitalizmus történetének különböző fejlődésútjai egymásmellettisége és –utánisága mutatja, ez lehetséges is, ám a gazdasági szabályzás teljesen más rendszerének bevezetése, mely a gazdaságot, mint nem-rendszert tekinti, mint önálló funkcionáló tagot saját értelem nélkül – kb. ilyen lózunggal „gazdaság az emberek igényeiért” – történelmileg cáfolt. Egy gazdaság önreferencia nélkül („tőkét, hogy több tőke legyen”) mint modern gazdaság, értelmesen nem képzelhető el. Ám egy olyan gazdaság, amely az embereknek önfejlődéssel értelmes életföltételeket teremt, lehetséges. Ehhez átépítés és a szabályzó rendszerek reformja szükséges (szociális biztonsági rendszerek, együttes döntés, terméknövekedés-részesedés, stb.), ám nem az önszabályzás értékkategóriákon át való likvidálása (Land 1994, 1995a). Bár modernelméleti nézetből végül a „szubrendszer gazdaság” kialakulása és a gazdaság és az élet előmodern identitásának megszűnésével, mindkettő közvetítésének súlyos problémája jön létre, ahogy a tőkereprodukció kényszer alatti életvilág alárendelésének veszélye is. Ám a bornírt, előmodern, személyes függőviszonyokból, épp ez az elválasztás és önállósodás teszi az emancipációt lehetővé. E kettő közvetítése tehát szükséges, hogy az életvilágot társadalmi reprodukciójához való kötöttségében védje is, megengedje önértelmüket és relatív függetlenségüket, valamint pl. a munkanélküliek, mint fölöslegesek” marginálódását megakadályozza.

A szociális részesedést modernizálni

Land szerint a szociális részesedés egy új forráshatékony és környezet-konzisztens szocio-gazdasági fejlődésmodell lényeges része és feltétele. Ehhez a szociális elv szükséges, amely megfelel az új természetviszonynak és egy új iparnak, tehát csökkenő forrásterheléseknél alkalmazotti munkát és tömegfogyasztást tesz lehetővé. Erre a fordizmusban keletkezett részesedési elv elvben megfelel, mivel társadalmi-politikai stabilitást tesz lehetővé. A fordista részesedéshez, mint a sztenderdizált tömegjavak jogos részének fogyasztásához való visszatérés sem lehetséges, sem kívánatos, legkevésbé a fiatal nemzedékek szemszögéből. Az ő individualitás-kibontakozás felé való megnövekedett igényük új részesedés-területeken (részvétel, stb.) kerülhet kielégítésre (Land 2010b).  A fordista normál munkaviszony neoliberális „alternatívái” nincsenek abban a helyzetben, hogy szociális biztonságot, társadalmi aktivitást, értelmes életperspektívát nyújtsanak. Ezek előmodern, személyhez kötött társadalmi problémahelyzeteket reaktiválnak és a szociális részesedést puszta egzisztencia-biztosítással próbálják helyettesíteni. Az alkalmazotti munka új formája - az emberi jogok kiterjesztéséből kiindulva - fair részéhez való tényleges hozzáférési jogot és diszponált időtartamot (ill. alapjövedelmet) kell, hogy nyújtson. A jövőbeni ökológiai innovációk felé való útkeresést, Land az alkalmazotti munka és a diszponálható idő társadalmilag hasznos fölhasználása, rugalmas munkamodell, alkalmazotti jövedelem és a transzferjövedelem (alapjövedelem) kombinációjában látja. Így válik a részesedés lehetővé –„aktiválás helyett”, egyben azt is elkerülve, hogy a túldolgozó és a munkanélküli személyek közötti társadalmi feszültség szociálisan rögzülne. Az alapjövedelmi időtartamok irányításával a munkapiac konjunkturális ingadozásait ki lehetne egyenlíteni és ezzel a szociális társak között, a gazdasági depressziók fázisa alatt is, kevesebb egyenlőtlen hatalmi viszonyok jönnének létre (Land 2007).

 

Fölzárkózó korszerűsítés – kooperatív és öko-innovatív

Land/Busch (2009b) szerint globális szinten is a világgazdaság forráshatékony iparosítás-útjára és a megfelelő részesedési elv kombinációjára van szükség, ugyanúgy a globális kooperáció új formájára, amely a verseny-állam elvet leváltja. A még tartó világnépesség-növekedés és a fejlődő valamint a küszöbországok fölzárkózó modernizálása tekintetében az ökohatékonyság-nyereségek jelentősen meg kellene, hogy haladják a globális GDP és a munkatermelékenység növekedését, ca. 5-10%-ban, globális átlagban.

A küszöbállamok olyan utat kell, hogy válasszanak, amelyen a gazdasági növekedés és a forráshatékonyság párhuzamosan emelkedik, pl. úgy, hogy technológiai és gazdasági sztenderdeket alkalmaznak, melyek a fejlett országok legmagasabb szintű energia- és környezettechnológiáinak felelnek meg. Ezeknek költségeit részben a fejlett országok kell, hogy vállalják, a know-how szállítása mellett. Az elért csökkenéseket azután nekik jóvá kell írni. Optimális lenne az ipari országok emisszióinak nagymértékű csökkentése, forszírozott technológiai fejlesztésekkel, kombinálva ezen technológiák kifejlesztett alkalmazásaival, új környezetipar fölépítésére a harmadik világban. (Gott behüte!RS)

8.3 ÁTMENETEK: KIÉPÍTENI, FÖLTALÁLNI, KÍSÉRLETEZNI

Mozaikevolúció, teljes körű reform helyett

Az öko-konzisztencia és –hatékonyság tőkegazdasági dinamizmusba való beültetése és az ennek megfelelő szociális elv képezik az új szabályzástípus két központi oszlopát. A szociálökonómiai útváltáshoz lényegesen több „elemre” van szükség, melyek koherenciájából és pozitív visszacsatolásából konzisztencia-dinamika fejlődik ki. Ezeket nem a tudósok és a politikusok találják föl, hanem endogén önszerveződés révén jönnek létre.

Az új fejlődésvonal egy „talált tárgy”. Társadalmi (bázis)aktorok találják meg és föl, sokrétű kísérletekkel és politikai viták ill. szociális harcok útján. Konstrukciója a „mozaikevolúció”-elvet követi (Land 1996). /20 év után mi lett?RS/ A komplex változások ezen szintézise és szinkronizációja minden átfogó terv nélkül történik, pl. szinguláris változások egymásutániságával, melyek rekombinálódnak vagy erősítik egymást.

A reformpolitika, mint a fejődés „alakítója”, csak olyan messze mehet, amennyire a társadalomban keletkezett magatartásföltételek azt megengedik. Nem teremthet új intézményeket, amíg a társadalmi önszervező folyamat más fejlődésirányt meg nem enged. Egy mindent átfogó, végleges cél-elképzeléseket kitűző és ezekből lépéseket levezető reformpolitika, evolúciós perspektívából nem lehetséges.

Mindamellett alakító lehetőségek léteznek, hogy a posztfordista átfordulásban a kereső folyamatokat erősítsék. Így egy nyilvános válságdiskurzus tisztázhatja egyáltalán, hogy egy mélyen szántó fordulathelyzetről van szó. E közben egy posztfordista, szociálisan és ökológiailag újra fogalmazott társadalom víziója kommunikatíve értelmes kezdet. A társadalom és a politika a társadalmi „pionír” aktorok útkeresését és kísérletezéseit támogatják, szintúgy az önszervező erőket, a „szociális tőke” képzését, stb. (Thomas/Woderick 2006). A kísérletek eredményeit nyilvános vitára kell bocsátani és adott esetben, mint kötelező szabályzást, intézményesíteni (Land 1999).

 

Helyzet ma

Land szerint a forráshasználat tőkegazdasági szabályzása egészen az elején tart, beleértve az állam jogi és szervezési funkcióit, valamint az állami funkciójú államközi és nemzetközi szervezeteket is. (2008!RS) Mindenek előtt hiányoznak  az immanens regulációk és a pozitív visszacsatolások a tőkehasznosítás összefüggésében. Ezeknek kellene oda hatni, hogy csak olyan befektetések gazdálkodjanak ki hozamot, melyek „legalább a forrásalkalmazásra vonatkoztatott hatásnövelés általános társadalmi szintjét” elérik, továbbá „a forráshatékonyság-befektetések átlagon fölüli hozamokkal megtérülnek és újból befektethetők új, forráshatékonyság növelő innovációkba” (Land/Busch 2009b, 39. o.). Kiépíthető innovatív kezdeteket Land csak a tanúsítvány-kereskedelemben, a regeneratív energia és környezet-technológiai befektetési alapoknál, valamint az ökobankoknál lát. Eddig egy megfelelő pénzelési rendszer sem jött létre, egy befektetési öko-tőkepiac, pl. a forráshatékonyság emeléséért kibocsátott pénzpapírok, amelyeket a megfelelő befektetésekre fordítanak. A globális CO2-emisszió központi problémáján fog megmutatkozni, hogy a gazdaságfejlődés egy működőképes szabályzórendszere önerősítő visszacsatolással globális mértékben ki fog-e alakulni?

Hogy a rendelkezésre álló elemekből és kísérletekből egy szabályzórendszer jövőképes intézményekkel mikor és milyen konkrét formában jön létre, ezt tudományosan éppen úgy nem lehet levezetni, vagy politikailag „elő-reformálni”, ahogy Roosevelt a New Deal indításakor, 1933-ban, az 1960-as fordista jóléti ökonómiát sem láthatta előre (Land 2009a,b).

Green New Deal?

Aktuálisan egy útváltás reményei fűződnek egy (globális) Green New Deal idéához. A számítás szerinti ötödik Kondratyev-hullám kezdete 2008-ban (Land/Busch 2008, Hedtke 2008, Ruben 2008) és a pénzügyi kapitalizmus krízise formailag kísértetiesen emlékeztet a fordizmus New Deal általi születésére. Bár Schumpeter a New Deal, Roosevelt és Keynes ellen volt, Land szerint (2009b) a keynisiánus politika, Schumpeter értelmében, bábáskodhat a fordizmus születésénél, ha éppen nem a régi struktúrák „teremtő szétzúzásával” ezt akadályozza (ahogy ez a „leépítő prémiummal” történt), hanem egy intézményes transzformációt hajt végre. Mint akkor, most is a krízis egy politikai folyamat katalizátora lehet, egy globális Green New Deal-é, amely egy működőképes fejlődéstípushoz vezet, egy új technikai-gazdasági és egy szociálökonómiai modell kombinációjaként (Land 2009a). És ú

ugyanúgy, mint az 50-es években a 4. hosszú hullám az előző kapitalizmus különböző szabályzásait a szó kettős értelmében fölfüggesztette, az új gazdasági paradigma rekombinálása a forráshatékonyságot és az ökológiai konzisztenciát részesedési formákkal és ezzel a technológiai és szociálgazdasági befektetéseknek és innovációknak egy új „pool”-t teremthetne. Ennek jele már az ökológiai iparok félénk csírázásában megmutatkozik (Land/Busch 2009b).

 

Ma egy új fejlődéshez és iparosításhoz vezető út lehetne az „Energiewende” (energiafordulat): energia-megtakarítás emelkedő energiahatékonysággal és megújuló forrású energiatermeléssel, a fosszilis energiaforrások egyidejű lecserélésével. A regeneratív energiák az első nagy terület, melyen egy új természetviszony iparilag gyakorolható lehet (Land 2009a). Kelet-Németország (K-No.) ennek a energiafordulatnak pionírja és a megújuló energiák egy új gazdasági és szociálökonómiai fejlődésút keresésének kiinduló pontja lehetne. Egy ilyen energia és forrásfordulat sokoldalú hatásokat kelthetne (növekedési ráták, high-tech lendület, lokális és regionális aktorok összehangolása, kompetenciák, stb.). Ehhez hozzá tartozna az energiatermelés rekommunalizálása, részesedési lehetőségek, előnyök a helyi lakosság számára, pl. stabil energiaárak és részvételi alapok. Bioenergetikai falvak alkalmat nyújtanának a fenti „ökohasznosítási társaság” modell kipróbálására. Decentrális, kis megoldások a priori nem részesíthetők előnyben, de a központi és decentrális indítványok egyensúlya fontos (Kepler et al. 2009).

A K-No.-i gazdasági struktúrák fejlődését erre az útra terelni ajánlatos, erre állami befektető programot fölállítani. Mert a piacok csak akkor tudják a hatástalan fejlődéseket a hatékonyaktól elválasztani, ha léteznek. A pionírokat az alakulási fázisban államilag és társadalmilag támogatni kell. Egy reproduktív energia- és anyaggazdaság ágazatai a fordista innovációs motorokat leválhatják és K-No.-ban egy önhordozó gazdasági fejlődést kelteni.

A szükséges kereső és reorganizáló folyamatokat (Links/Volke 2009) a szociális projektek új aktorai (térpionírok) és aktor konstellációi indítják be, melyekben tanuló és önszervező folyamatok indulnak, a jövő számára fontos gyakorlatok és szervezési formák keletkezhetnek. Különösen K-No.-ban található az önsegélyző, szociális és ökológiai csoportok széles spektruma. Ezt a szociális tőkét politikailag támogatni és fölhasználni kell.

A szövegekben kiemelkedő csoportok, melyek a posztfordista áttörést egy öko-konzisztencia fejlődésútra vinnék, nem láthatók. A Schumpeter-féle vállakozó-innovátor sem lép láthatóan színre. Mivel az ESÖ-nézetből tudományosan generált tudás és a gyakorlati problémamegoldás között szisztematikus összefüggés nincsen, a tudomány sem hivatott fejlődéseket serkenteni. Legfeljebb – mint a többi vitapartner – a nyilvánosságon át részt vehet a vélemény- és akaratképzési folyamatokban. Ez inkább az innovatív bázisaktorok, tudomány, politikai-kritikus nyilvánosság, reformista politika közötti összefogás, amely keresve, kísérletezve ezt a folyamatot ösztönzi. Ha az eddigi gazdasági tőkebefektetések kútba esnek vagy kifutnak, akkor kapnak a kísérletező kívülállók esélyt az új szigeteinek létrehozására. Ha ezek a szigetek állandósulnak és a következő újításoknak kedveznek, akkor kezdődik meg az innováció és a befektetések szelekció-irányának megváltozása.

 

Literatur

Dawkins, Richard 2002: Das egoistische Gen. Reinbeck

Gebicke, Kaus 1997: Nikolaj Dimitrievic Kondratieff. Über dynamische Modellierung des Kapitalismus. In: Berliner Debatte INITIAL . H.1/2, S.92-103

Hedtke, Ulrich 2008: Schumpeter und das Jahr 2008.. Bemerkungen zur Erstveröffentli¬chung eines Briefes von Joseph A. Schumpeter an George Garvy. In: Berliner Debatte INITIAL. H.4, S.66-78 Berlin

Keppler, Dorothee/ Land, Rainer/Laufer, Dino/ Ohlhorst, Dörte/ Powalla, Oliver/ Thomas, Michael/Walk, Heike 2009: Gestaltung des Umbruchs – neue Energie im Osten. An¬sätze eines zukunftsfähigen sozial-ökologischen Entwicklungspfades. unveröff. Manu¬skript November 2009

Kollmorgen, Raj 1993: Das Schumpeter-Phänomen. Überlegungen zur Schumpeter-Rezep¬tion in der späten DDR. In: Berliner Debatte INITIAL H.6, S.41-52

Land, Rainer (Hg.) 1990: Das Umbaupapier. Argumente gegen die Wiedervereinigung. Berlin

Land, Rainer 1993: Evolution der Moderne und Emanzipation. Vom »Modernen Sozialis¬mus« zum »Libertären Ökosozialismus« In: Berliner Debatte INITIAL H.6, S.61-72

Land, Rainer 1994: Ökosteuer oder Ökokapital? Versuch einer Antwort auf Fragen von Andre Gorz. In: Andere Zeiten. Forum für politische Ökologie und soziale Emanzipation. H4, S.3-12

Land, Rainer 1995: Nach dem Fordismus. Überlegungen zum »Ende der Arbeitsgesell¬schaft«. In: Dathe, Dieter (Hg.). Wege aus der Krise der Arbeitsgesellschaft. Berliner De¬batte/GSFP, Berlin 1995, S.7-24

Land, Rainer 1995a: Irrwege und Auswege der Ökokapital-Debatte. In: Andere Zeiten. Forum für politische Ökologie und soziale Emanzipation. H.3. Berlin, S.3-10

Land, Rainer 1996: Vom Fordismus zum Öko-Kapitalismus? Überlegungen zu Regulations¬prinzipien eines neuen Entwicklungspfades. In: Berliner Debatte INITIAL H.6, S.18-23

Land, Rainer 1999: Reformpolitik in Zeiten der Depression. In: Berliner Debatte

INI¬TIAL H.4/5, S.5- 19

Land, Rainer 2006: Zur Lage in Ostdeutschland. Bericht des Netzwerkes und Innovationsver¬bundes Ostdeutschlandforschung. Berichtsteile 3-5. In: Berliner Debatte INITIAL H.5, S.27-65

Land, Rainer 2007: Grundeinkommen und Vollbeschäftigung! In: Berliner Debatte INI¬TIAL H.2, S.73 -84

Land, Rainer 2009a: Die globale Energiewende und die politische Agenda von Barack Obama. In: Berliner Debatte INITIAL. H.2. S.62-66

Land, Rainer 2009b: Schumpeter und der New Deal. In: Berliner Debatte INITIAL H4. S. 49-61

Land, Rainer 2010a: Eine demokratische DDR? Das Projekt »Moderner Sozialismus«. In: Aus Politik und Zeitgeschichte. Beilage der Zeitschrift Das Parlament, H.11

Dazu ein Exkurs: Moderner Sozialismus als Evolutionstheorie

[www.rainer-land-online.de, 26.07.2010]

Land, Rainer 2010b: Ökologische Wirtschaftsentwicklung und soziale Teilhabe. In: Neue Ge-sellschaft/Frankfurter Hefte. H.5, S.34-36

Land, Rainer o.J.: Staatssozialistische Planwirtschaft und wirtschaftliche Entwicklung. Warum Planwirtschaft nicht innovativ sein kann. (unveröffentlichtes Manuskript)

Land, Rainer/ Busch, Ulrich 2008: Ein neuer Kondratieff, eine Finanzkrise und die Zu¬kunft unserer Träume. In: Berliner Debatte INITIAL. H.4, S.2-6

Land, Rainer/ Busch, Ulrich 2009a: Der Teilhabekapitalismus und sein Ende. Die wirtschaftli¬che Entwicklung Deutschlands von 1950 bis 2009. Entwurf eines Kapitels für die sozioökonomische Berichterstattung SOEB

[www.soeb.de; 25.07.2010]

Land, Rainer/Busch, Ulrich 2009b: Ressourceneffizienz und die Grenzen des fordisti¬schen Typs sozioökonomischer Entwicklung. Anhang 3 zum SOEB-Kapitel: Ökonomische Ent¬wicklung an Makroindikatoren.

[www.rainer-land-online.de; 25.07.2010]

Links, Christoph/Volke, Kristina (Hg.) 2009: Zukunft erfinden. Kreative Projekte in Ostdeutschland. Berlin

Pohlmann, Markus 1996: »Nach« Weber: Sozialwissenschaftliche Interpretationen der Zukunft des Kapitalismus. In: Berliner Debatte INITIAL H.6, S.54 – 66

Ruben, Peter 1993: »... mit fliegenden Fahnen zu Schumpeter«. Raj Kollmorgen sprach mit Peter Ruben. In: Berliner Debatte INITIAL. H.6, S.53-60

Ruben, Peter 1997: Wirtschaftsentwicklung und Marxsche Formationslehre. In: Berliner Debatte INITIAL. H.1/2, S.105-120

Ruben, Peter 1998: Die kommunistische Antwort auf die soziale Frage. In: Berliner De¬batte INITIAL H.1, S.5-18

Ruben, Peter 2008: Vom Kondratieff-Zyklus und seinem Erklärungspotenzial. In: Berli¬ner Debatte INITIAL H.4, S.50-65

Schwarz, Rainer 1997: Was ist neu an der evolutorischen Ökonomie? In: Berliner De¬batte INITIAL H.1/2, S.85-91

Thomas, Michael/Woderich, Rudolf 2006: Regionale Disparitäten und endogene Bil¬dung neuen Sozialkapitals. In: Berliner Debatte Initial. H.5, S.77-89

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://okobetyar.blog.hu/api/trackback/id/tr5912262518

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.