Ökobetyár

High tech vagy low tech? | öko-retro-bio-grín

ÖKOSZOCIALIZMUS

2017. február 15. 09:07 - RózsaSá

ÖKOSZOCIALIZMUS

Tervszerűen és kellőképpen zsugorodni

11 társadalommodell:* Rendszerváltás:1.Uralomkritika 2.Szubszisztencia 3.Ökoszocializmus  4.Radikális értékbírálat  5.Indusztrializmusbírálat *Modernizálás: 6.Ökológiai korszerűsítés 7.Evolúciós szociálökonómia  *Fázisváltás: 8.Reflexív modernizálás 9.(Re)produktivitás 10.Kultúraváltás11.Alternatív szabályozás

 

Összefoglaló:
A koncepció középpontjában a kapitalista növekedésdinamika kritikája és ökoszocialista meghaladása áll, útban egy állandó gazdaságú, fenntartható társadalom felé. A gazdaság és a lakosság növekedése folyvást a véges erőforrások elfogyasztásával és az ökorendszerek – melyek a Földet számunkra lakhatóvá teszik - korlátozott terhelhetőségével jár együtt. Az éghajlatváltozás és a fosszilis energiák közelgő kifogyása mutatja, hogy a növekedés határai már láthatóak és a jelenlegi típusú fejlődés nem folytatható ill. óriási civilizációs veszélyekkel fenyeget.

A koncepciók és remények ezen veszélyek elhárítására a gazdasági növekedés és az anyagforgalom technikai szétválasztásával, megújuló energiákkal, magasabb hatásfokokkal illuzórikus. Ezért a gazdaság és a lakosság zsugorítása egy ökológiailag fenntartható egyensúlyig megkerülhetetlen és először is a gazdag ipari államok számára időszerű. Mivel a profitorientált kapitalista gazdasági és társadalmi rendszerben egy növekedéskényszer mélyen beágyazott, így egy ilyen zsugorítás, a konkurencia föltételei mellett, a társadalomban és a társadalmak között óhatatlanul káoszt és erőszakos konfliktusokat váltana ki. Békés és demokratikus, szociális félelmek nélküli átmenet egy zsugorodó, növekedéskényszer nélküli gazdaságba csak az ökoszocializmus keretein belül történhet. Ez lehetővé teszi az alapvető termelési eszközök társadalmasítását, a tervgazdálkodást, az egyenlő elosztást és a munkaigényes technológiákat. Egy ilyen ökologikus szocializmus az ökológiai szükségszerűségen túl, erkölcsi és szociális értékei miatt is kívánatos. Alapvetően különbözik az összeomlott reálszocializmustól, mely éppúgy, mint a kapitalizmus, egy környezetromboló indusztrializmus volt. A társadalomkritikus fölvilágosítás és politika sürgető föladata, hogy az embereket a lemondás és a zsugorodás szükségességéről meggyőzze, egy ökoszocialista utat fölmutasson, mint a fenntartható fejlődés megkerülhetetlen föltételét és a rendszerimmanens változásesély illúzióját szétoszlassa.

 

Az »ökoszocializmus" egy ökológiailag és szociálisan érvelő növekedéskritikus és határozottan antikapitalista kezdeményezés önmegjelölése. Főleg Saral Sarkar és Bruno Kern által publicisztikailag tűnik föl – de mint azonos nevű kezdeményezés is (www.oekosozialismus.net), amely főképp Sarkar 2001-es könyve, "A fenntartható társadalom – rendszeralternatívák kritikai elemzése” megjelenése után szökött szárba. („Eco-Socialism or Eco-Capitalism? London, 1999). Eltérően más növekedéskritikus szerzőkkel és irányzatokkal szemben  ezen koncepció követői a társadalmi-ökológiai válság kiútját csak egy tudatos többség által akart  szocialista társadalomba való átmenetben látják. Ezen társadalommodell "klasszikus" attribútumai a gazdasági kerettervezése, a források állami elosztása, stb. A szerzők ökoszocialista víziójukat elhatárolják az összeomlott ipari, növekedésfixált reálszocializmustól, valamint a venezuelai "petroszocializmustól" (Sarkar 2009 .338.o.). Az "ökoszocializmus" fogalom idősebb és más eredetű. Valószínűleg Flechtheim Scherer / Vilmar (1984) publikációi vezették be a német tudományos vitába, wissen¬schaftliche vita, ezekre Sarkarnak és Kern is pozitívan hivatkoznak. Az 1980-as zöldek balos szárnya részei önmagukat ökoszocialistáknak nevezték. Az itt tárgyalt „ökoszocialista” szerzők elméletileg az alábbiakra támaszkodnak:
§ Georgescu-Roegen ökológiai közgazdasága és a fizikai-termodinamikai érvelése (→ entrópia);
§ Daly növekedéskritiája  és egy állandó gazdaság koncepciója (steady state economy),

amely az ökológiai környezettel egyensúlyban áll;
§ Marx és Engels, akiknek haladásoptimizmusát és munkaérték-tanát  bírálják;
§ Gramsci  kulturális hegemóniája;
§ Otto Ulrich „Uralom és technika" reflexiói és annak belátása – miszerint Marx és Engelsszel ellentétben egy szolidáris társadalom fölépítésének föltétele nem a termelőerők teljes kibontakozása, hanem épp ellenkezőleg, egy bizonyos szintű technicizálás a társadalmi szolidáris viszonyok fölépítését inkább akadályozza. Ez talán az egyoldalúan a "Kommunista Kiáltvány" felé orientált marxizmus-értelmezés legfontosabb korrekciója.
§ Emellett Mahatma Gandhi is egy fontos hivatkozási pont.

Kern koncepciójuk szellemi megalapozói közé többek között  Michael Löwy-t, Carl Amery-t és Ivan Illich-et is sorolja. (Kern-interjú, 2010.02.20., Berlin). Az ökoszocializmus  publicisztikai és elméleti mérvadó képviselője Saral Sarkar, indiai germanista, publicista és politikai aktivista, egykori zöld, az ökofeminizmus megalapítója, Maria Mies élettársa. Szerzőtársa és írásainak tolmácsolója Bruno Kern (teológus, filozófus, publicista). Rajtuk kívül számunkra más szerző nem ismert, aki kifejezetten ezt a koncepciót vallja. Akadémiai körökben ez a megközelítés nem igen talált követőkre. Az Initiative Ökosozialismus-ban  250-300 ember lazán kapcsolódik egymáshoz. A cél főleg a fennálló viszonyokat befolyásolni, baloldali diskurzusokba bele szólni (Kern-interjú). Növekedéstbírálatban más szerzőkkel és hálózatokkal  szellemi rokonság és kapcsolat áll fönn – így az osztrák növekedéskritikus és az antikapitalista szerzőkkel (Exner és munkatársai, lásd még www.social-innovation.org.). akik egyetértőleg utalnak Sarkar-ra és az Initiative Ökosozialismus honlapján publikálnak. Azonban különbségek is láthatók. Így Andreas Exner Sarkar és Kern "államfixáltságát" kétkedően fogadja. A jóval befolyásosabb növekedéskritikus francia mozgalom képviselői is szót kapnakmint például Serge Latouche, ahogy a Balpárt ökológiai platformja is. Az ökoszocialista érvelés elsősorban ökoérzékeny társadalomkritikus  aktivistáknak címzett, olyan új társadalmi mozgalmaknak, mint az Attac, továbbá baloldali pártoknak, fórumoknak és hálózatoknak. Sarkar főleg olyan politikai  aktivistákhoz fordul, " akik megpróbálnak egy jobb világot teremteni, de akik [...] még elég sok illúziót kergetnek, és [...] hamis elméleteken csüngnek" (Sarkar 2009 .18.o.).  Őket kell megszabadítani a növekedés- és technológia-optimistista illúzióktól, amely az ökológiai kérdést a kapitalizmuson belül próbálná megoldani. Schmitter (2009) szerint a francia növekedés-ellenzők főleg három meggyőződést propagálnak:

-Mivel a kapitalizmus növekedéskényszer alatt áll, ők alapvetőleg antikapitalisták.

-A gazdaság csak eszköz lehet a cél érdekében.

-A környezet- és klímavédelem nem szabad, hogy a gyöngék terhére történjen. Ezért a jövedelmet el kell választani a munkától. Szerintük egy jövőképes politika a tudatosan szabályzott növekedés-visszavétel. A francia növekedés-ellenzők egyik értelmiségi szóvivője, Serge Latouche szerint (2005) céljuk, a növekedés visszavétel megegyezik a francia zöldek produktivitás bírálatával, szintúgy az Attac-éval.

 

4.1 KAPITALISTA NÖVEKEDÉSDINAMIKA – ÖKOLÓGIAILAG  ÉS SZOCIÁLISAN PUSZTÍTÓ

A kapitalista és nagyipari gazdasági és életmodell kettős pusztító folyamatot eredményez – a természeti életalapok szétzúzását és egyre több ember kizárását a gazdasági és szociális életföltételekből. Utóbbi az Észak-Dél egyenlőtlenséget illeti, de az ipari országok tömeges munkanélküliségét is. A két folyamat egymást föltételezi és erősíti és további válságfolyamatokat eredményez. Ezen körfolyamat áttörésének kiindulópontja és kulcsa az ökológiai kérdés. Ez a "legégetőbb szociális probléma" tekintve az ”elszegényített országok” szociális következményeit világszerte (Sarkar / Kern 2008 8.o.). Egyrészt az ökológiai válság új szintet ért el, vagyis az emberiség önkioltásának kockázatát néhány évtizeden belül. Másrészt az ökológiai krízis leküzdése, az "ökológiai fordulat" több globális igazságosság és a munkanélküliség leküzdésének föltétele Északon. A természet pusztítás közvetlen oka a gazdasági növekedés, vagyis a " a gazdasági rendszer fizikai dimenziójának expanziója " (Daly / Cobb 1990 után Sarkar 2004 .28.o.). A gazdaság és a népesség növekedése egy véges bolygón véges. Ez a folyamat a véges erőforrások fölélésével és a Föld korlátos kapacitásának kimerítésével jár.

 

"Harapófogó-válság"
A növekedés határai elértük; ezt, mint "ökológiai válságot" két módon tapasztalhatjuk: először a ma már széles körben elfogadott antropogén éghajlatváltozás prominens tüneteként. Visszacsatolási mechanizmusok, amelyek a Földet a múltban hűtötték, most a fölmelegedést erősítik (Sarkar 2009, 320.o.). Fennáll annak a veszélye, hogy az emberi faj néhány évtizeden belül önmagát kioltja (Kern / Sarkar 2009). Az eddigi növekedésfüggő fejlődés folytatása a természeti létalapokban kiszámíthatatlan veszélyekkel jár. Másodszor, még az olajcsúcshozam előtt fontos anyagok fogynak ki, mint pl. olyan „egyszeri hozományok”, mint a szoláriparban is használatos ritka fémek. A megújuló források olyan minőségben és mennyiségben nem állnak rendelkezésre, hogy a gazdaság az eddigi mértékben növekedhessen. Egy magasabb forrástermelékenység ökológiailag semleges kihatással  illuzórikus (lásd alább). A jelenlegi „harapófogó-válság” mindkét szempontja további válságok és konfliktusok forrása (Sarkar 2009). Ezek államközi erőszakot is kiválthatnak és veszélyeztethetik a demokráciát. Míg korábban a bőséges energiahordozók a kapitalizmus ellenfeleit és konfliktusait le tudták csillapítani (Sarkar 2009 .322.o.f.), a „harapófogó-krízisben” a béke és a demokrácia veszélyezettsége  jelentősen megnő. A kérdés nem az, hogy a világgazdaságnak zsugorodnia kell (először a gazdag Északon), hanem hogy ez hogyan menjen végbe: kaotikusan vagy tudatosan megszervezve és hogyan végződik - a barbarizmusban vagy egy új civilizációban kevesebb világnépességgel és természetkímélő forrás-felhasználással. Ez az új civilizáció nem keletkezhet a régi romjain, a globális és hosszantartó zsugorodással párhuzamosan kell fölépülnie. A békés átmenet egy állandó gazdaságba csak a kapitalizmuson túl lehetséges. Ez a diagnózis a kapitalista ipari rendszer határtalan gazdasági növekedés konstitutív kényszerével indokolható.

Növekedéskényszer
Hogy a növekedés ökológiai korlátjait és veszélyes jeleit mégis figyelmen kívül hagyják, hogy a növekedést egyszerűen nem állítják meg, és egy "váltóval", új fejlődési sínre irányítják, ennek mélyebb okai vannak. A kapitalista nagyipari társadalmakba egy növekedéskényszer be van építve. Ez közvetlenül érinti a gazdasági rendszerünket - csak, ha a gazdaság, mint egész növekszik, akkor tudnak a vállalatok profitot megvalósítani. Egyidőben a különböző társadalmi szubjektumok, területek, alrendszerek reprodukciója különböző mechanizmusokkal (pl. adórendszerrel) a gazdasági növekedéshez vannak kötve. Végső soron a "fejlődés" és a "haladás" egész civilizációja a gazdasági növekedésen múlik. A növekedéskényszert jelenleg a globalizáción keresztül érvényesítik.  A gazdag ipari országok természetfogyasztásának utóterheit az elszegényítettekre hárítják, melyek túlélési stratégiái további természetrombolást okoznak. Ez a rendszerben rejlő növekedésdinamika a kapitalizmus azon súlyos hiányossága, amely az ökológiai fenntarthatóság követelményeivel szemben föloldhatatlan ellentmondásba visz. Több forrásból ered, melyek egyben megindokolják, miért nem lehet a növekedést a jelenlegi rendszerben egyszerűen leállítani. Sarkar / Kern szerint ez a konkurenciában gyökerezik. A következmény, hogy a tőkések egyre többet halmoznak, hogy versenyképesek maradjanak. És mivel egyre nagyobb befektetésekre kényszerülnek, egyre nagyobb piacokra van szükségük (Sarkar / Kernc 2004) - "Növekedj vagy tágíts", ez a kérlelhetetlen törvény. Mivel egy vállalkozó sem akar tágítani, mindenkire kiterjed a növekedéskényszer. Csak ha a gazdaság, mint egész növekszik, akkor tudnak minden vállalat profitot elérni. És amikor a meglévő piacok már nem tudnak tovább növekedni, újakat kell létrehozni. Értsd: új igények keltenek, új termékeket találnak ki és egyre több és több területeket vonnak be a piacgazdaság alá (például a vetőmag kereskedelem, a létgondoskodás privatizációja, stb.) Schriefl / Exner (2002) szerint a piacgazdaság önmagától is növekedést produkál, ameddig telítetlen piacok léteznek. Ez nagyrészt a vállatok nyereségre való törekvésével kapcsolatos. A nyereség a legjobb módja, hogy túl a piaci versenyben túléljenek.

A profit növelésére két főút van:
* többet előállítani és eladni úgy, hogy a meglévő eszközöket jobban kihasználják ill. kibővítik, vagy

*új berendezések bevetése magasabb munkatermelékenységgel, ezáltal alacsonyabb költséggel ugyanakkora output-ot realizálni.

Tehát a nyereségek növekedése a vállalkozások növekedéséhez és a magasabb munkatermelékenységhez kapcsolt. Ezen túlmenően, a folyamatban lévő globalizáció erősebb gazdasági növekedéshez vezet és a további gazdasági növekedés viszont további globalizációt igényel. Nagyobb krízisek elkerülése érdekében politikai okokból a gazdasági teljesítménynek folyamatosan növekedni kell. Ha stagnál, ez egy zuhanó spirálist válthat ki: beruházások csökkenése - az érintett ágazatokban nő a munkanélküliség - így csökken a fogyasztás – ennek kihatása más ágazatokra. Ehhez hozzá jön, hogy a növekedés csillapítja a szociális egyenlőtlenségeket és elosztási konfliktusokat. Az állam adóbevételek útján a gazdasági gépezet a zökkenőmentes működéséhez van kötve. Ha csökkenti a kiadásait, súlyosbította a kereslet-visszaesést. A pénz a továbbiakban, mint a növekedés mélyebb oka lepleződik le. A gazdasági sikeresség kizárólag az absztrakt pénzszerzés mércéje. Mivel nem kötődik konkrét-érzéki szükségletekhez, a pénz önmaga iránt igényt vált ki. Ennek fényében, az ökoszocialisták illuzórikusnak tartják a kapitalista piacgazdaság rendszerén belüli fenntartható fejlődést. A profit dominanciáját és a konszernhatalmat be kell határolni, egy másik politika révén irányváltás elindítani. A fenntarthatósági vitában, de még a kritikus szakszervezeteknél, Attac-aktivistáknál és neo-keynesiánusoknál ez a főáram-fölfogás ellentmondásra lel: Az ökológiailag szükséges zsugorodás összeegyeztethetetlen a kapitalizmussal, továbbá egy technológiailag átalakított öko-kapitalizmussal sem elkerülhető. Ez egy másik koncepció-tipikus érvelésvonal.

 

Rendszer-immanens technológiai kiút - illuzórikus
Ez az érvelés az ökoválság technológiai megoldása ellen irányul, melyek a következő címszavak alatt futnak: dematerializálás és elválasztás (a jóléttől, a gazdasági növekedéstől, a környezetfogyasztástól), hatékonyság forradalom (faktor 4 ... 10), konzisztencia, szoláris társadalom. Mindegyik abból tézisből indul ki, miszerint a gazdasági növekedés tudománnyal és technikával, a forrás-fölhasználás drasztikus csökkentésével belátható ideig folytatható és az ipari országok jelenlegi életszínvonala egy új, forrásminimalizált, hulladék- és károsanyag-mentes jólétmodellel továbbra is fönntartható. Egy elképzelés, amely többek között Weizsäcker (1996), Scheer (1999) és Schmidt-Bleek (1993) által képviselt. Ehhez az ökoszocialista ellenérvelés: A nevezett stratégiák potenciáljai, az erőforrások mennyiségileg és minőségileg nem elégségesek arra, hogy a fosszilis energiabázist és más, ökológiailag problémás korlátozottan rendelkezésre álló forrásokat úgy helyettesítsék, hogy a jelenlegi növekedési / jóléti modell lefaragás nélkül folytatható volna. A hatékonyság-forradalom céljai teljesen irreálisak, ha a gazdaság továbbra is növekszik. A megújuló energiák potenciálját jelentősen túlbecsülik, ezek részben téves számításokon alapulnak. /Ez nem maradt válasz nélkül. Sarkar-nak és Kern-nek szemére vetik, hogy nem a már elért hatásfokokkal érvelnek, alábecsülik a további technikai haladást, az idevágó szakirodalmat figyelmen kívül hagyják, stb. (Lásd Bruno Schnell 2009). Kern interjújában (2010. 02.20. Berlin) kitart idézett adatai frissességénél (Ted Trainer, Minqui Li, stb.), nem látja, hogy az idézett energiamérlegeket és érveket cáfolnák./ Kiépítése a nyersanyagbázis, a felület és a tájfogyasztás miatt korlátozott. A gyorsan előrehaladó fölmelegedés miatt az időablak valószínűleg már túl szűk ahhoz, hogy az elméleti elgondolkodású technológiai megoldásokat gyakorlatilag gazdaságilag hasznosítsák és végül, az anyagtalanított gazdasági növekedés fizikailag nem lehetséges. Egy folytonos gazdasági növekedés az ökológiai fenntarthatósággal elvileg összeegyeztethetetlen. Ez a kritika különösen azon fölvetés ellen irányul, miszerint a megújuló energiaforrásokon alapuló energiaváltás jóléti modellünket megmentheti. Sarkar és Kern elméleti álláspontjuk indoklásában Georgescu-Roegen-re támaszkodnak (Sarkar 2009. 309.o.ff.), az ő termodinamika második főtétele ökológiai-gazdasági értelmezésére. Ez megkülönböztet emberek számára általában hasznosítható energiákat és különleges célokra alkalmas energiákat. A második tétel szerint egy zárt rendszerben a használható energia folyvást használhatatlan állapotba megy át. Az entrópia (→) - egy adott mennyiségű energia emberi használatra való alkalmasságának mértéke – folyamatosan növekszik. Bár a föld energia szempontjából nyitott és a nap kiapadhatatlan forrásnak tűnik. De a sugárzás hozzánk egy entrópikus, nem koncentrált, nagy felületen szétszórt ( "disszipatív") formában ér el, szemben az alacsony entrópiájú, erősen koncentrált napenergiákkal a véges fosszilis tüzelőanyagok formájában. Ezért egy naperőmű technikailag kivitelezhető, de gazdaságilag nem életképes. Az napsugárzás átalakítása villamos energiává összességében több energiába kerül, mint amennyit a technika 20 éves élettartama alatt szállít (Sarkar 2009. 312.o.). A szoláráram energiamérlege (→) tehát negatív, ha a napelemek gyártására fordított energiákat is figyelembe vesszük. /Sarkar az általa értelmezett entrópiatörvényből azt vonja le, hogy egy „szolárkorszak” csak egy másik, kisebb világnépességgel volna lehetséges, ahol a napenergiát eredeti, megújuló formájában (napsugárzás, biomassza, víz-, szélenergia, testi munka) használják ki./ Gazdaságilag életképesek - és nem csak műszakilag megvalósíthatók - a megújuló energiák akkor lennének, ha saját alapjukon, önmagukat képesek reprodukálni. Mindaddig a fosszilis energiákon "élősködnek" (Kern, 2009). Ezt az érvelést - negatív, vagy csak gyengén pozitív energiamérleget, a technológia minden eleme teljes életciklusa figyelembe vételével - a hatékonyságforradalom és a dematerializálás reményteljes bevetése ellen is fölhozzák. A nem megújuló más regeneratív energiaforrások helyettesítésénél (bioetanol, biodízel, stb.) hiányoznak az össz-számítások, melyek az előállítás összes tényezőjét figyelembe veszik. /Bruno Schnell viszont azt állítja, hogy időközben életciklus-analízisek ökológiai számításokkal szabványnak számítanak. Ami viszont nem standard (Kern-interjú) az ún. „emergy”, az „embodied energy” mely az üzemgazdasági költségkalkulációhoz hasonlóan az egész előállítási eljárás alatt fölhasznált energiát beszámolja (pl. Howard Oddum energiamérlegei)./Az üzemanyag-takarékos autók gyártásához sokkal több energia szükséges – mivel könnyebb súlyukat több alumíniummal érik el, utóbbi előállítása viszont rendkívül energiaigényes. Valószínűleg csak vízerőművek energiamérlege pozitív (Sarkar/ Kern 2008). Ez vonatkozhat a szélerőművekre is. Ám potenciáljuk teljes kihasználásához rendkívül magas energiaráfordítás szükséges. /Az USÁban, hogy 2030-ig az előre jelzett szél-villamosenergiát elérjék, évente 20 000 szélgépet kellene fölállítani a megfelelő infrastruktúrával, hogy a gazdaság igényét kielégítsék és ezt folyó olaj mellett./ Emellett a megújuló energiaforrások és nyersanyagok sem minőségben, sem mennyiségben nem állnak rendelkezésre, hogy a mai nem-megújulókat teljes mértékben helyettesítsék. A rendelkezésre álló biomassza, szél- és vízenergia nem elég ahhoz, hogy a mai ipari civilizációt életben tartsák. Sarkar (2009. 317 .o.) szerint már Georgescu-Roegen 1978-ban megállapította, hogy az EROEI (→ Energiamérleg) egyes megújulónál elégtelen. Olyan bázistechnológia nélkül, mint pl. a metalurgia, mely többnyire fosszilis tüzelőanyagot fogyaszt, a megújulók technikai infrastruktúrájának megépítése nem lehetséges. A nem-megújulók kiváltása már a rendelkezésre álló felületek – melyeket a biomassza és fotoelektromosság igényel - behatároltsága miatt sem lehetséges. Még mielőtt ezt a határt elérnénk, máris használati konfliktusok lépnének föl – pl. élelmiszertermelésnél, mivel az ökologikus mezőgazdasági több földet igényel. Végül a szakaszosan működő megújulók mellett, hagyományos erőműveket is üzemben kell tartani. Fosszilis energiabázis nélkül a mobilitás jelenlegi formában nem folytatható, ami a globalizált ipari társadalmakat egzisztenciájában érintené. Hidrogénüzemű üzemanyagcellák sem lehetnek pótlások, mivel a hidrogén energiamérlege mindig negatív (Kern 2009). Ami igaz az energiára Georgescu-Roegen (1978) szerint érvényes az anyagokra is. E közben nem lehetséges 100%-os újrahasznosítás (Sarkar 2009. 313.o.). /Az entrópiatörvényt az anyagokra is kiterjeszti: azok is folyvást és visszavonhatatlanul hozzáférhetőből hozzáférhetetlen állapotba mennek át (pl. korrózió vagy kopás), amit a termodinamika 4. törvényének nevez. Ezért nem lehetséges 100%-os recycling./ Így például használt autógumik morzsolásával nyert gumi-részecskék nem vezethetők vissza ténylegesen az ipari anyagkörforgásba (Sarkar 2009. 311.o.). Az újrahasznosítást elvileg túlbecsülik; még fémeknél is az első újrahasznosítás után mindössze 70% áll ismét rendelkezésre. Ez az érvelés a konzisztencia-stratégia elemei ellen is irányulnak, pl. egy anyagilag veszteségmentes használati kaszkád elképzelése ellen, amelyben egy folyamatfokozat kiinduló anyaga egy másik fokozat hulladéka vagy mellékterméke. Míg az erőforrás-hatékonyság emelése 10-es faktorral, ahogy azt Schmidt-Bleek és társai propagálják, egyes termékekre és technológiákra elképzelhető, ám az egész népgazdaságra kiterjesztve teljesen irreális folyamatos növekedés mellett. Tehát, feltételezve a növekedés üteme két százalék évente Így évi 2%-os növekedés mellett 2050-ig kell az erőforrás-hatékonyságot 27es faktorral kellene növelni (Sarkar 2009, F. Luks 1997), hogy elérjék a CO2 csökkentési célokat. A hatékonyság-forradalom víziója többnyire egyes termékek kalkulációjára vonatkozik. Ám még ott sem sikerült az optimista előrejelzéseket megerősíteni, így az információ- és szolgáltatás-társadalom „anyagtalanítása” lelepleződött, mint mítosz. Egy PC fölhasznált anyagekvivalense kb. 10 tonna, a PC tömeges használatával a papírfogyasztás sem csökkent. Ilyen számítások és remények makrogazdasági szinten teljesen hihetetlenek (Schriefl / Exner 2002, Sarkar 2001). Itt csupán az energia- és anyagintenzív termelések áthelyezését mérték szegényebb országokba. (Sarkar 2009). Új technológiák, melyek az erőforrás-hatékonyság megugrását eredményeznék, nincsenek a láthatáron (Kern 2009). A teljes függetlenítését Ezért a gazdasági növekedés leválasztása a forrás-fogyasztástól több okból nem lehetséges. Emellett, az elsősorban a természettudományos és technológiai érvek mellett a rebound hatásra (→) is hivatkoznak, amelyek a forrásmegtakarítást fölemésztik. Mert ha költségeket csökkentenek jobb erőforrás-hatékonysággal, ami rendszerkonform gazdasági ösztönző lenne, az így megtakarított pénzt jövedelmezőbb befektetéseket keres. Ezekre két lehetőség van: vagy egy alacsonyabb erőforrás-termelékenységű területre fektetnek be, amelynek aztán az ökológiai összhatása negatív is lehet, vagy termelésbővítésre fordítják egy forráshatékony területen, ekkor az összhatás csökken. Így a  nagyobb hatékonyság legalább is a régi termelő és fogyasztási minták mellett túlkompenzálódnak. És szociális innovációk, mint pl. közösségi használati formák vagy egy elégséges élet az „elég” elve szerint a termékigényt csökkenthetik, és így a gazdasági növekedést fékezhetik, de a kapitalizmus rendszer-immanens növekedéskényszerét megszüntetni nem képesek. Még ha a forrásfölhasználást jelentősen és tartósan csökkentenék is, ez kapitalista körülmények között válságot okozna. Ezért a (túléléshez) szükséges gazdaság-zsugorodás értelmes módon csak ezen a társadalmon túl képzelhető el és vihető végbe. A kapitalizmusban ezt megkísérelni nem volna értelme, mert ha sikerülne is, a zuhanó spirálisok, mint gazdasági depressziók katasztrofális következményekkel járnának.

4.2 ÖKOSZOCIALIZMUS, MINT ÁTMENET

Zsugorodni szocializmus által
A világgazdaság, a fent említett okok miatt, a következő néhány évben biztosan csökken fog, még az olajkor vége előtt, ahogy a világ népesség is. Az emberiség kevesebb áruval és szolgáltatásokkal fog rendelkezni és több testi munkára kényszerül. Mindenekelőtt az ipari társadalmak gazdaságának kell zsugorodni ahhoz, hogy fenntartható legyen. A kérdés csak az, hogy ez az átmenet hogyan, milyen kockázatokkal jár? Kapitalista körülmények között ez a folyamat kaotikusan futna le, nagy kockázatokkal, szociális veszteségekkel. Nyersanyag- és energiaszűke egész ágazatokat döntene be. Az imperialista forrásháborúk veszélye nagy. Ezek kirobbantása a megújuló energiaforrásokért is megtörténhet. A piacgazdaság már amúgy is korlátozott szabályzási mechanizmusai csak magas termelékenységnél működnek, elegendően nagy forráskínálatnál (Kern 2009). Ezért kell az összeomlást megelőzni. A visszakozás csak szervezetten kell, hogy történjen, ha a profit elsőbbségét és a növekedési kényszert kiiktatjuk (Sarkar / Kern 2004, 33.o.).  Egy fenntartható gazdaságba és társadalomba való átmenet egyetlen meggyőző alternatívája az ökológiai szocializmus. Csak ez teremtheti meg a fenntartható társadalom föltételeit, mivel:
§ Az elkerülhetetlen zsugorodás és a szükséges racionálás szervezetten csak egy tervezett gazdaságban lehetséges, de nem egy szabad piacgazdaságban.
§ A szükséges gazdasági zsugorodás széleskörű elfogadottságát csak egy egyenlő elosztás készítheti elő. Az ezzel kapcsolatos életvitel és fogyasztási módok változtatásait csak így lehet elfogadtatni. Egalitárius szerkezetek szerény fogyasztás-szinten az ipari országokban ösztönzik a gazdasági zsugorodás elfogadását a fejlődő és küszöb-országokban.
§ Végül, a munkanélküliség problémája csak egy tervezett szocialista gazdaságban oldható meg, amennyiben tudatosan munkaigényes technológiákat vezetnek be, nem utolsósorban ökológiai okokból (Sarkar 2001 és 2009 Sarkar / Kern 2008).

Munka, tervezés, részvétel
Az ökoszocialista társadalom alapvető jellemzői főleg az ökológiailag indokolt paradigmaváltásból adódnak, a növekedés korlátainak tiszteletben tartásával, továbbá H.E. Daly értelmében, egy "állandó gazdaságba" (steady-state economy) való átmenetből:
§ A fenntartható társadalom gazdasága elsősorban a megújuló erőforrásokra alapszik, nem-megújulók csak nagyon takarékosan kerülnek használra. A termelés új paradigmája a globálisan elosztott, decentralizált, kisléptékű, átlátható, nagyrészt önellátó regionális gazdasági szerkezet. A globalizáció, a világkereskedelem ökológiai okokból nagyrészt visszavételre kerül. Ám továbbképzésekre sok embernek a lehetőség fönntartott.
§ Egy fenntartható, steady-state-gazdaságban munkaigényes technológiák kerülnek előnybe, elsősorban azért, mert a megújuló erőforrások mennyisége a mai gépesítés és automatizálás szintjét nem engedi meg. Ez egyben szociálisan is kívánatos, mert ezzel mindenkinek lesz munkája.
§ A szabad piacgazdaság káosza helyett egy gazdasági keret-tervezés kell, hogy lépjen. A társadalom tudatosan meg kell, hogy egyezzen abban, milyen szükségletek milyen mértékben kerülnek kielégítésre és ennek megfelelően milyen mennyiségben, hogyan, mennyi forrásfölhasználással történjen a termelés.

  • Mindez a nagytőke társadalmasítását föltételezi, különösen a pénztőkét illetőleg. Ez nem feltétlenül államosítással kell, hogy végbe menjen, hanem sok féle tulajdonosi és társadalmasított formákon át. Csak társadalmasított üzemek csökkenthetik a termelést a köz érdekében, az ezekben dolgozó embereknek nem kell félni a tervezett "recessziótól" (Sarkar 2009. 140.o.).
    § Totalitárius tendenciákat elkerülendő, minden szinten részvétel szükséges, tanácsdemokrácia, kisebb áttekinthető politikai csoportokban, ill. tanácsköztársaságokban megszervezve. Mivel a gazdasági egységek decentralizáltak és nagyrészt önellátók, a politikai egységek is egy átlátható nagyság alatt maradnak.
  • A termékek és a fogyasztás korlátozások hozzávetőlegesen egyenlő elosztása szükséges, hogy a zsugorodási folyamat és az ezzel járó fogyasztás- és életmód-megnyirbálások az ipari társadalmak belsejében és az Észak-Dél viszonyában a népesség többsége által elfogadható legyen.

 

Igazságosság és erkölcs
Az elsődlegesen ökológiailag motivált termelési és gazdasági változtatások egyfajta "mellékhatása", hogy más szociális hátrányok okai is megszűnnek, mindenek előtt a tömeges munkanélküliség. Egy ökoszocialista társadalom már morális okokból is elvileg kiharcolandó (pl. az igazságosság végett). Ezen kívül, az ő élő szocialista értékek, mint az egyenlőség, az együttműködés és az uralommentesség azt az erkölcsi növekedést testesítik meg, ami H. E. Daly szerint, az állandó gazdaság elengedhetetlen föltétele (Sarkar 2009. 349.o.). A globális Délen a fenntartható fejlődés számára elsődleges a népességszaporulat megfékezése és későbbi teljes megállítása. Ezt szintén csak egy ökoszocialista társadalomban lehet elérni. Hozhat létre azokat a társadalmi Ott érhető el az az időskori szociális biztonság, ami a családonkénti átlagos gyermekszámot kettőre korlátozza. Pozitívan értékelendő Dél gazdasági és kulturális függőségének megszűntetése és a gyarmatosítás előtti történelmi fejlődés folytatása. Így egy külön kulturális identitás alakulhat ki és új kultúrák épülhetnek föl, túl egy környezetromboló anyagi jóléten. A szegényeket békén kell hagyni a "fejlődés-blablával”(Shiva 2002, Sarkar 2009). Radermacher (2002) globális Marshall-tervét vissza utasítják, amely szerint a gazdaság Délen 34-es szorzóval kell, hogy növekedjen.

/Radermacher víziója (2002): Az Észak a következő 30-50 évben megnégyszerezi ismét fogyasztását és a világszerte 10-es faktor a Dél fogyasztását 34-szeresre emeli. Ezzel az Észak-Dél egyenlőtlenség kb. 16:1-ről 2:1-re csökkenne/. Serge Latouche (2005) még az alternatív közgazdászokat is bírálja, akik a globális Délnek még egyáltalán növekedést juttatnának, dacára, hogy ennek negatív következményei jól ismertek.

4.3 HEGEMÓNIÁT KIVÍVNI  - ILLÚZIÓKKAL LESZÁMOLNI
Jelenleg a kapitalista ipari társadalmak a már említett "harapófogó-válságát" éljük át (Sarkar 2009. 13.o.f.), tehát egy eltűnő forrásbázis  és az éghajlatváltozás következményeinek kihívásait. Ez a növekedési időket még az olaj-korszak vége előtt lezárja, kezdetét veszi egy hosszantartó lineáris lecsúszás és a kapitalista szerkezetekből való kivonulás. Ezen a vélhetőleg keynesiánus vagy schumpeteriánus mentési kísérletek (pl. "Green New Deal") sem tudnak segíteni. De ez még mindig nem a kapitalizmus válsága. Ez csak akkor válik azzá, ha a növekedésgazdaság és  kultúra többségi megkérdőjelezése bekövetkezik.

Ökoszocializmus vagy barbárság
A gazdaság és a társadalom elkerülhetetlen zsugorodása hosszabb időszakot igényel, egy ökoszocialista átállás esélyeivel és óriási kockázataival. Ez a változás ellentétes a kapitalizmus alapvető mechanizmusaival, ezért sokféle ellenállással kell számolni – egy kapitalista sem kész önként visszahúzódni egy állandó alacsony szintű gazdaságba. A középosztály Északon és Délen védeni fogja vagyonaikat, stb. Ezért a szerzők két utat látnak:

  1. A válság egy kaotikus fejlődésbe csap át, a tőkés világgazdaság zsugorodásával, nemzetek és etnikai csoportok közötti háborúkkal az erőforrásokért, a társadalom szétesésével, erőszakkal, bűnözéssel, stb. A meghiúsuló kapitalizmus szellemi-értelmiségi vákuumát valószínűleg szélső jobb és tekintélyelvű mozgalmak foglalják el (Sarkar 2009. 367.o.).
  2. Sikerül a "zsugorodó folyamatokkal párhuzamosan egy új szerkezetű szocialista társadalmat fölépíteni" (Sarkar 2009. 323.o.). Ez az átmenet csak békés úton, a népesség-többség támogatásával gondolható el, amelyben az állam központi szerepet játszik.

 

Az embereket fölvilágosítani
Egy ilyen lehetőség céljából az A. Gramsci szerinti kulturális-intellektuális hegemóniát kell elérni (Sarkar 2009. 364.o.). Bár a fogyasztásról való lemondás nem népszerű, de amikor az illúziók elillantak és a forrásháborúk elindulnak, az emberek fogékonyabbak lesznek az ökológiai szocializmus koncepciójára. Addig is a politikai aktivisták elsődleges feladata az embereket ezen alternatíva szükségességéről meggyőzni. Tulajdonképpen az idő megérett az idő egy ilyen pro-ökoszocialista nyilvánossági offenzívára. A legtöbb balos és társadalomkritikai erőkkel szemben "nyíltan antikapitalista módon" egy "tervezett szocialista gazdaságért és a társadalomért" kell föllépni (Sarkar 2009. 346.o.). Ez nem igényel kidolgozott kész koncepciót; az alternatíva konkrét részletei úgyis csak a gyakorlati mozgalom során alakulnak ki, ahogy a kritikus önreflexió is. Szocialista pártoknak nem kell elsősorban elfogadtatásért kunyerálni, hanem az embereket a zsugorító kurzusról meggyőzni. A hosszú távú célok világosak legyenek, hogy a kormányzásban való részvevés értelméről dönteni lehessen. /Ezt Sarkar a korai PDS-nek címezte, a Balpárt egyik elődjének, melynek a növekedés és az ökológiai víziót illetőleg pontatlanságot vet a szemére./ A szellemi hegemóniáért és az aktivisták hosszú távú társadalmi változtatásért folytatott harcában egyértelmű legyen, hogy az állandó növekedés illuzórikus. Ezért az ökoszocialista növekedésbírálatok publicisztikáik nagy részét efféle "következetlenségek" és "tévutak" tisztázásának szentelik, a társadalomkritikai baloldali alternatív áramlatokban. A már fent említett irányzatok mellett (hatékonyság forradalom, "fenntartható növekedés"), a kritika az alábbiak ellen irányul:
§ a növekedéshatárok keynesiánusi mellőzése ellen. A keynesianizmus nem oldja fel a kapitalizmus növekedéskényszere és a természeti létalapok megtartása közötti ellentmondást és csak gazdasági növekedés melletti környezetvédelmet helyesel (Sarkar 2009. 238.o.ff.). BaIoldali teoretikusok is vallják azt a fölfogást, hogy a társadalom ökológiai átépítéséhez növekedés szükséges.

  • jövővíziók ellen, melyek a mai vagy akár még nagyobb anyagi jólét lehetőségét hirdetik. Ez pl. a "szoláris kommunizmus" (Löwy 2005) látomására érvényes, amely, hála a tudománynak és a technikának mindenki igényét kielégítheti.
    § egy feltétel nélküli alapjövedelem ellen. Ez pontosan azt a kapitalista növekedésökonómiát tételezi föl, melyet ökológiai okokból le kell győznünk. A "kiapadhatatlan termelői potenciálokra" való utalás figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a jelenlegi termelési szint lényegileg a fosszilis energiabázison alapszik, ami éppen eltűnőben van (Kern 2009a). Munkatermelékenység emelése céljából szintén nem követelhetünk technikai haladást, vagy 35 órás munkahetet teljes munkabérért és egyszerre a munkanélküliség megszüntetését. Ez csak 6-7 %-os növekedés mellett volna lehetséges, ami ökológiailag végzetes lenne.
    § Altvater következetlensége ellen, a kapitalizmus végének szükségessége kapcsán (lásd. 12. §), a korlátlanul rendelkezésre álló megújuló energiaforrások hite ellen. Elképzelése a szoláris társadalomról csak egy decentralizált szolidáris gazdaságban kerülhet megvalósításra; naivitás, hogy olyan óriásvállalatok, mint a Mc Donalds decentrálisan is szervezhetők. Egy szolidáris gazdaság alternatív koncepciója eléggé ködös és csupán egy barátságosabb arcú kapitalizmust takar (Sarkar 2009. 342ff.). Marx és Engels optimizmusát is bírálják, miszerint a tudomány és a technika ereje a modern problémamegoldásához elegendő és mindenkinek szabad időt és anyagi gazdagságot juttat. Marx politikai gazdaságtanában a gazdagság-termeléshez való természeti hozzájárulás kimarad. Ha az olajhozamcsúcs stb. miatt Marx által föltételezett abszolút és állandó természeti körülmények megváltoznak, akkor a munkaérték-elmélet torzított valóságot tükröz. Világos lesz, hogy egy áru értékét nemcsak a gyártásához szükséges társadalmi munka határozza meg (Sarkar 2009. 300f., Immler 1985). A túlnépesedés problémáját a marxizmus szintén nem veszi figyelembe.

Literatur

Altvater, Elmar 2005: Das Ende des Kapitalismus wie wir ihn kennen. Münster

Daly, Herman E. 1977: Steady-State Economics – The Economics of Biophysical Equilib­rium and Moral Growth. San Francisco

Daly, Herman E./Cobb, John B. Jr. 1990: For the Common Good. London

Exner, Andreas/ Schriefl, Ernst 2002. Nachhaltigkeit, Wirtschaftswachstum und Attac. [www.oekosozialismus.net/kommentar1.html; 05.02.2010]

Exner, Andreas/ Schriefl, Ernst 2003: Nachhaltiger Kapitalismus? 1. Teil: Über den Zusammenhang von Wirtschaftswachstum und ökologischer Nachhaltigkeit. In Streifzüge 03/2003, S.7-12

Exner, Andreas/ Schriefl, Ernst 2004 Na, Nchhaltiger Kapitalismus? 2. Teil: Die gängigen Leitbilder der Nachhaltigkeit und ihre Schwächen. In. Streifzüge 30/2004, S.29-32

Exner, Andreas/Lauk, Christian/Kulterer, Konstantin 2008: Die Grenzen des Kapitalis­mus. Wie wir am Wachstum scheitern. Wien

Flechtheim, Ossip K. 1984: Einführung in den Ökosozialismus. In: Scherer, Klaus-Jür­gen/Vilmar, Fritz (Hg.).Ein alternatives Sozialismuskonzept – Perspektiven des Ökosozialis­mus. Berlin

Georgescu-Roegen, Nicholas 1978: Technology Assessment. The Case of the Direct Use of Solar Energy. In: Atlantic Economic Journal. December

Georgescu-Roegen, Nicholas 1981: The Entropy Law and the Economic Process. Cam­bridge (Ma.), London

Immler, Hans 1985: Natur in der ökonomischen Theorie. Opladen

Kern, Bruno 2009: Die Wahrheit ist dem Menschen zumutbar. Energiewende zwischen infantilen Phantasien und Ernüchterung. In Streifzüge H. 46

Kern, Bruno 2009a: Bedingungsloses Grundeinkommen: Die infantile Schlaraffenlandmentali­tät einiger »Linker«. Eine notwendige Polemik.
[www.oekosozialsimus.net; 04.05.2010]

Latouche, Serge 2005: Nachdenken über ökologische Utopien. Gibt es einen Weg aus der Wachstumsökonomie? In: taz vom 11.11.2005

Löwy, Michael 2005: Destruktiver Fortschritt. Marx, Engels und die Ökologie. In: Utopie Kreativ, H. 174

Luks, Fred 1997: Der Himmel ist nicht die Grenze. In: Frankfurter Rundschau, 21.01.1997

Odum, Howard D. 1996: Environmental Accounting, Emergy and Decision Making, New York

Radermacher, Franz Josef 2002: Balance oder Zerstörung. Ökosoziale Marktwirtschaft als Schlüssel zu einer weltweiten nachhaltigen Entwicklung. Wien

Sarkar, Saral 2001: Die nachhaltige Gesellschaft – eine kritische Analyse der Systemalternati­ven. Zürich

Sarkar, Saral 2003: Nachhaltige Entwicklung: Der vergebliche Rettungsversuch für eine sterbende Illusion. In: Werlhof, Claudia von; Bennholdt-Thomsen, Veronika; Faraclas, Nicholas (Hg.) 2003: Subsistenz und Widerstand. Alternativen zur Globalisierung. Wien, S.69-83

Sarkar, Saral 2009: Die Krisen des Kapitalismus. Eine andere Studie der politischen Ökonomie. Hrg. von der Initiative Ökosozialismus, Köln/Mainz.

Sarkar, Saral/Kern, Bruno 2008: Ökosozialismus oder Barbarei. Eine zeitgemäße Kapitalis­muskritik. Herausgeber: Initiative Ökosozialismus, Köln (als Kurzfassung in: Sand im Getriebe Nr.75, S.11-14)

Scheer, Hermann 1999: Solare Weltwirtschaft – Strategie für die ökologische Moderne. München

Schmidt-Bleek, Friedrich 1993: Wie viel Umwelt braucht der Mensch? Ber­lin/Basel/Bo-ston

Schmitter, Ernst 2009: Wachstumsverweigerung als Programm. In: Archipel vom 29.09.2009

Shiva, Vandana 2003: Globalisierung und Armut. In: von Werlhof et al. 2003, S.87-96

Weizsäcker, Ernst-Ulrich von 1996: Faktor Vier. Doppelter Wohlstand – halbierter Natur­verbrauch. Der neue Bericht an den Club of Rome. München

Werlhof, Claudia von; Bennholdt-Thomsen, Veronika; Faraclas, Nicholas (Hg.) 2003: Subsistenz und Widerstand. Alternativen zur Globalisierung. Wien

 

/Kedves Saral, Bruno! Errefelé ez igen rosszul hangzik! Saral könyve nálam: Die nachhaltige Entwicklung/2012

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://okobetyar.blog.hu/api/trackback/id/tr4912262450

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.