Ökobetyár

High tech vagy low tech? | öko-retro-bio-grín

ÚT AZ ATOMKORSZAKBA III (KÖNYV 122-167 OLDAL, VÉGE)

2017. február 23. 10:48 - RózsaSá

Max Planck, Werner Heisenberg és még sokan mások is úgy érezték, a hatalomátvétel egy természeti katasztrófa, egy nagy lavina, amely egy törvény szerint föltartózhatatlanul gördül lefelé és végül megáll.

Einstein véleménye erről az analógiáról nem ismert. A II. világháború vége után, talán - utólag visszatekintve az eseményekre - valószínűleg ő is így gondolta. Hajlamos volt hinni az emberi magatartás tompa ösztönszerűségében, ami annyit jelent, a politikai események lefutása kényszerűleg be kell, hogy következzen, mintegy belső törvény szerint.

A hatalomátvétel idején és az utáni első években Einstein ezt az analógiát bizonyosan tévesnek találta: Ha a lezúduló lavina képét elfogadjuk sajátunknak, ebből következik, hogy a dolgokat hagyni kell folyni, mert úgysem tudunk rajta változtatni. Ám Einstein akkor  mégis maga próbált meg egy jelentős hatalmat a nemzeti szocialisták ellen mozgósítani: a demokratikus államok közvéleményét.

Einstein célja az volt, hogy figyelmeztesse az embereket a hatalmas veszélyre és a kormányokat határozott cselekvésre késztetni. Ez jobban sikerült volna, ha jó hírű tudósok Németországból Einstein köré gyűlnek? A kérdést nem lehet megválaszolni. Az elképzelés, hogy más német tudósok Einsteint támogatták volna, egy olyan politikai érettséget föltételezett, amilyennel akkor csak egyedül Einstein rendelkezett.

Nem könnyű döntés, egy idegen országba menni. Csak kevés tudós vállalta föl önszántából.  Azt remélték, hogy a tudományban találják meg személyes békéjüket. Az országban maradt tudósok alapjában véve hasonlóan viselkedtek. A politikától olyan távol tartották magukat, amennyire csak lehetett. Azonban állandóan kénytelen voltak kompromisszumokat kötni. Akartak-e, vagy sem, részei voltak egy nagy mechanizmusnak és belekeveredtek az eseményekbe.

A II. világháború után EINSTEIN úgy látta, Németország képtelen egy demokratikus jogállammá fejlődni. Miből gondolta ezt? Az óriási remények, amiket a császári birodalom vége után táplált és amelyekben ennyire csalódnia kellett.

  1. november 11-én, a fegyverszünet napján, anyjának írt képeslapján a forradalom iránti öröm jut kifejezésre: "Ne aggódj. Eddig minden símán ment, mondhatni impozánsan. A mostani vezetőség, úgy tűnik, fölnőtt a föladataihoz. Boldog vagyok, hogy a dolgok így alakulnak. Mostantól igazán jó lesz itt. A csőd csodákat tett."

 

122

122.jpg

Szimpózum Einstein 70. Születésnapján, Princetonban. Balról jobbra: H.P. Robertson, Eugene P. Wigner, Hermann Weyl, Kurt Goedel, Isidor Rabi, Albert Einstein, Rudolf Ladenburg, J. Robert Oppenheimer és G.M. Clemence.

 

123

123.jpg

Zsidó gyerekekkel. “A zsidó sors keménysége” folytán Einstein számára a zsidó emberekkel való szolidaritás vált a legerősebb belső kötődéssé.

 

124

EINSTEINt kollégái "óber-szocinak" tartották és amikor az egyetemisták az egyetem rektorát leváltottnak nyilvánították, a professzorok Einsteint hozták segíteni. Max Born-nal és Max Wertheimer-rel a Reichstaghoz utaztak ( "egy villamoson", mint később említette). Ott az egyetemista forradalmi bizottságok üléseztek. EINSTEIN figyelmeztetette őket a szovjet tanács-rendszer veszélyeire és határozottan egy nyugati típusú demokráciát szorgalmazott: "A jelenlegi szociáldemokrata vezetőknek kijár az őszinte elismerés. Az általuk képviselt eszmék versenyző erői büszke tudatában már elhatározták, hogy összehívják a törvényhozó nagygyűlést. Ezzel megmutatták, hogy a demokratikus eszményeket nagyra értékelik. Kívánjuk nekik a sikert, hogy minket az első  komoly nehézségekből kivezessenek, amibe az ő elődeik bűnei és felemásságuk miatt belekeveredtünk."

EINSTEIN hitt az új időkben és együtt akart rajtuk dolgozni. Ám derűlátása gyorsan elszállt. "Néhány napig Rostockban voltam az egyetemi évforduló megünneplésén és ott ebből az alkalomból bősz politikai uszító beszédeket hallhattam, láthattam igazi gyönyörködést a kisállam-politikában... Ünnepi teremként csak a színház szolgálhatott,  miáltal az ünnepség kissé komédiaszerű jelleget kapott. Elbűvölő volt látni, ahogy a két proszcéniumpáholyban a régi és az új kormány férfiai ültek. Az akadémiai nagyságok természetesen tűszúrásokkal ingerelték az új kormányt, az ex-nagyherceg egy szűnni nem akaró tapsvihart aratott. A gyökeret vert szolgalelkűség ellen nem segít a forradalom."

1933 után Einstein és kollégája-barátja, Max Born között a levélváltás ismételten egy kérdés körül forgott: a német nép sorsa, hogy a nemzeti szocializmus "gyűlölet és az erőszak járványát" elkapja, valami elkerülhetetlen, föltartózhatatlan volt-e? Később Einstein hajlott egy ilyen fölfogásra. A tudományban is a szigorú kauzalitáshoz és

124

determináltsághoz akart ragaszkodni, annak ellenére, hogy korai  fölfogásaival ellentétben utat tört és - különösen az 1917-es kvantummunkái által – egy másik értelmezés kezdett érvényesülni. EINSTEIN később úgy vélte, hogy az emberek ösztönszerű magatartása politikai dolgokban alkalmas lehet a determinizmus hitét a fizikában ismét egészen föléleszteni.

EINSTEIN nem tudta elhinni, hogy a fejlődés egy más irányba is mehetett volna és talán egészen véletlenszerű, jelentőségében nem könnyen felismerhető események miatt az összes lehetőségek legrosszabbika valósult meg: "Hogy minden ennyire félre ment, csak egy hajszálon múlott, " válaszolta neki Max Born. Visszatekintve, EINSTEIN számára a hatalomátvétel egy elkerülhetetlen folyamat eredményének tűnt.

Ennek megfelelően meg volt győződve, hogy a második világháború után Németország belpolitikai fejlődése nem vezethet egy igazi demokráciához. Akkor sem, amikor a tudatváltozás jelei mutatkoztak, többé nem változtatta meg véleményét.

Talán megengedhető, hogy a politikai erők Einstein általi megítélését párhuzamba állítsuk a fizikai erőknek tanúsított jelentőségével. A fizika területén eredetileg EINSTEINnek egy egyenesen hihetetlen realitásérzéke volt. Ám amikor a negyvenes-ötvenes évek után "egységes mezőelméletet" keresett, ő az elektromágneses erőkre és a gravitációra korlátozta kutatását; az erős és a radioaktív magerőket nem vonta be szemléleteibe, holott ezek a képet jelentősen megváltoztatták.

Hasonlóképpen a politikában. Sokkal korábban, mint más megfigyelők, EINSTEIN a nemzeti szocialistákról egy biztos ítéletet alakított ki magának és azokról a veszélyekről is, amelyek a fiatal Weimari Köztársaságot fenyegették. Ám mikor a második világháború vége után Németországban egy egészen más fejlődés kezdett kirajzolódni, ítéletében az erős demokratikus erők szerepét többé már nem méltányolta.

 

125

125.jpg

Einstein háza Princetonban, New Jersey, Mercerstreet 112. Itt élt Einstein haláláig, és itt élnek ma mostoha lánya Margot és titkárnője Helene Dukas.

 

126

126.jpg

Otto Hahn és Lise Meitner

 

VÉGE XIV

XV. FEJEZET

Az atomenergia politikai problémái

Remény és fenyegetés az emberiség számára

 

127

1951 áprilisában MAX VON LAUE Berlinbe költözött és átvette az Institut für Physikalische Chemie und Chemie igazgatóságát. Így lett közvetve FRITZ HABER utóda, aki először mint német hazafi háború és békében kitüntetést kapott, majd zsidó származása miatt a nácik elüldözték. Mikor LAUE hivatalba lépett, az intézet még nem a Kaiser-Wilhelm-Gesellschaft-é (társaság) volt, hanem a dahlemi kutató intézeté. A Max-Planck-Gesellschaft-ba való újra fölvétel csak 2 év múlva, a Kaiser-Wilhelm-Gesellschaft újra szervezésekor történt meg. OTTO HAHN Göttingenben maradt, mint a Max Planck Társaság elnöke. LISE MEITNER 1947-ben nyugdíjba vonult; de Stockholmban ismét dolgozhatott egy kis szobában, a Műszaki Főiskolán. Ezt a svéd Atomenergia Ügynökség tette számára lehetővé, szintúgy az ottani atomreaktorhoz való hozzáférést.  

ALBERT EINSTEIN alig hagyta el a kis egyetemi várost Princetont. Itt az emberek megszokták, kisebb népcsődület kísérte, mikor a tengerparti házától a Mercer Streetről “munkahelyére”, az Institute for Advanced Study munkaszobájába átsétált. MAX VON LAUE volt az egyedüli a négy kolléga közül, akinek életútja vissza vezetett  Berlinbe. Ez a város a többinél jóval nagyobb károkat szenvedett. Sok lakónegyeddel együtt, a tudomány egykori szent templomai, a Preußische Akademie, a Technische Hochschule Charlottenburg, a Physikalisch-Technische Reichsanstalt, a kutatóintézetek Dahlemben romokban hevertek. A szétbombázott Friedrich-Wilhelm-Universität romjai között tehenek és birkák legelésztek. Alig végezték el az első üzembehelyező munkálatokat, újabb veszélyek leselkedtek: a szovjet hatalommal a hátukban a kommunisták egész Berlinben  "demokráciát" akartak berendezni. "Úgy éreztem magam, mint a legtöbb nyugat-berlini," mondta MAX VON LAUE, “akik előőrsökön védekeztek ezen lelketlenség előretörése ellen.”

Egy nemzedékkel korábban, 1918-ban, már fenyegetett egy hasonló veszély. Ekkor  EINSTEIN a német Reichstagban így csillapította a forradalmi egyetemistákat:"Minden igazi demokraták őrködnünk kell, hogy a régi jobbos osztályzsarnokságot ne egy új, balos zsarnokság váltsa föl. Ne engedjétek magatokat a bosszú által vezérelve arra a katasztrofális véleményre jutni, hogy egy átmeneti proletárdiktatúra szükséges, hogy a néptársak fejébe a szabadságot bele kalapáljuk. Az erőszak csak keserűséget, gyűlöletet és a reakciót szül. "1918-ban EINSTEIN  jelmondata:  minden embert legyen jóakarattal hűséges a demokratikus kormányhoz. Mint  tudományos nézeteiben, ebben is, a kutató kollégák csak lassan és huzakodva követték.   A politikában a haladásnak a meggyökeresedett előítéletek még jobban ellen állnak, mint a fizikában. Thomas S. Kuhn könyvében, (A tudományos forradalmak szerkezete) a tudományos és a társadalmi fejlődés hasonlóságait dolgozta ki. (Jóval többet: a tudományos kitételek igazságait kérdőjelezi meg.R.S.) A fiatal EINSTEIN a tudományban évtizedekkel megelőzte kollégáit, a távolság csak lassan csökkent. A döntő év1927 volt. Itt EINSTEIN megállt; de a fiatal kvantumfizikusok tovább haladtak, élükön NIELS BOHR, WERNER HEISENBERG WOLFGANG PAULI.

Milyen volt a politikai-társadalmi területen? EINSTEIN már az első világháború előtt, az imperializmus korszakában világpolgárnak érezte magát..Azonban német kollégái, főleg a zsidó származású , MAX BORN és FRITZ HABER “nemzetileg” gondolkodtak.Csak később, az I. világháború tapasztalatai folytán és a nemzeti szocialisták hatalomátvétele  után jött a változás. Különösen jellemző példa  ARNOLD SOMMERFELDé : neki, mint  keleti porosznak a legmagasabb politikai érték a német haza volt.1934-ben azonban így ír EINSTEINnek: “a 'nemzeti' szó lejárattatásával minden bennem erősen élő nemzeti érzésről teljesen leszoktattak. Most nem bánnám, ha Németország, mint hatalom fölbomlana és egy békés Európába olvadna be. “EINSTEIN pacifizmusa a legtöbb berlini kollégájának még húszas években még gyanús volt. Legkésőbb a második világháború után értették meg mind, mit jelent a háború  az ipari korszakban. Ha nem is nevezték magukat kifejezetten "pacifistáknak", ténylegesen azokká váltak.

Az atombomba a fenyegetés fegyvertárát döntően megnövelte. 1945. július 16-án  első alkalommal robbantottak föl egy atombombát és ezzel az emberiség az atomkorszak küszöbét lépte át. “Egy acéltoronyban egy új, forradalmi fegyver volt elhelyezve,

128

hogy a háborút, ahogy eddig ismertük, megváltoztassa vagy az örök háborúzás végét elhozza. Ez a bomba olyan erővel robbant, hogy az emberiség egy új fizikai világba lépett át.”  EINSTEIN élete tragédiája, hogy bármennyire is gyűlölte a háborút, éppen ő adott egy lökést az atombomba megépítéséhez. "Az én hozzájárulásom az atombomba építéséhez egyetlen cselekedetből állt: aláírtam egy, Roosevelt elnöknek címzett levelet. Nagyon is tudatában voltam a szörnyű veszélynek, mit jelent e vállalkozás az emberiség számára. De a valószínűség, hogy a németek ugyanezen a projekten jó kilátásokkal dolgoztak, erre a lépésre kényszerített. Annak ellenére, hogy meggyőződéses, kitartó pacifista vagyok, nem maradt más választásom. Háborúban ölni, felfogásom szerint, nem jobb egy közönséges gyilkosságnál. "

Amikor a koreai háború kitörése után az amerikai nyilvánosságban az NSZK és Japán újra felfegyverkezésének tervei napvilágra kerültek, EINSTEIN nagyon keményen reagált. Nem Németország, hanem a nyugati nemzetek hozzáállása lepte meg, amelyek a szerencsétlen tapasztalatok ellenére, az oly veszélyes német hatalom visszaállításán dolgoztak, Einstein nem regisztrálta, hogy a német lakosság alapvetően megváltoztatta szemléletét. Az emberek   két háború keserű tapasztalataiból tanultak, most békét akartak. Nem úgy, mint a második világháború előtt és a húszas években, most nem a fölfegyverkezés, hanem a demilitarizálás lett népszerű. A tervezett "védelmi hozzájárulás" a lakosság erős ellenállásába ütközött.

 

128

128.jpg

Einstein utolsó éveiben. Abban az időben költött: "Tehát a régi legény most úgy néz ki / Érzed: Ajaj! Ez egy horror /A lényeg: mi van belül / És különben is, mit számít ez? "

 

129

A Német Szövetségi Köztársaság, KONRAD ADENAUER a három megszálló Szövetséges hatalommal, az USÁval, Nagybritanniával és Franciaországgal megkötötte a párizsi szerződéseket. Ezzel NSZKnak vissza adták a szuverenitását, egyúttal fölvették a katonai szövetségbe.  A parlamenti ratifikáláskor éles vitára került sor a kormány és az ellenzék között. 1955. febr. 13-ára a Norddeutsche Rundfunk egy előadást jelentett be, WERNER HEISENBERGtől. ADENAUER attól tartott, HEISENBERG,  az ekkor sokat és hevesen vitatott nukleáris fegyverbevetésről is beszélni fog. Ez nyugtalaníthatta volna a lakosságot és komolyan veszélyeztette volna a szerződéseket. ADENAUER egy telefonbeszélgetésben arra kérte HEISENBERGet, mondja le rádióelőadását., amit az meg is tett. A Norddeutsche Rundfunk, az Északnémet Rádió vezérigazgatója, ADOLF GRIMME azonnal értesítette HEINRICH KOPFot Hannoverben, akinek a kormányához nemrégiben mint kultuszminiszter tartozott. A miniszterelnök elnök maga ment OTTO HAHNhoz.

 

129

129.jpg

Adenauer szövetségi kancellár 1958-ban a Max-Planck Társaságnál. Adenauer

(balról), Heisenberg (középen), Laue (félig takarva) és Hahn (jobbra).

 

129

Otto Hahn karikatúragyűjteményéből.

 

130

130.jpg

A "Német Atombizottság" megalapításánál, 1952-ben. Balról: Heisenberg, Haxel, Hahn és a CSU politikus, Franz Josef Strauß.

 

130

A Nobel-díjasok úgynevezett "Mainaui Nyilatkozata" (július 15, 1955), kidolgozásában Otto Hahnnak fő szerepe volt.

 

130

KOPF, mint igazi honatya, aggódott a fenyegető és beláthatatlan következményű háború miatt. Hevesen vitatkozott OTTO HAHNnal, aki naplójában följegyezte: „Kopf teljesen megrendült, még sohsem láttam ilyennek”.

  1. 13.-a vasárnap délutánján, legjobb rádiózó időben, százezrek hallgatták OTTO HAHNt, aki „Kobalt 60, áldás vagy átok az emberiségre” címmel tartott rádióbeszédet. Az előadást angolra fordítva Angliában, Dániában és Norvégiában is sugározták. Az emberek reakciója bátorító volt. Itt javasolta OTTO HAHN először a Nobel-díjasok általi közös kiáltványt, amely később Mainauer Kundgebung néven keltett föltűnést:

 

131

131.jpg

Otto Hahn 75. születésnapján, 1954. március 8-án. Balról: Otto Hahn, Adolf Grimme, Heinrich Kopf und Adolf Butenandt.

 

132

132.jpg

A Nobel-díjasok konferenciája 1659-ben, Lindau-ban. Balról: Max Born, Max von Laue und Otto Hahn.

 

 

133

“Mi különböző országok természetkutatói vagyunk, különböző rasszhoz tartozóak, különböző hitűek, különböző politikai fölfogásúak. Külsőleg köt össze bennünket a Nobel-díj, amelyet szabad volt átvennünk. Örömmel állítottuk életünket a tudomány szolgálatába. Ez, úgy gondoljuk, az emberek egy boldogabb élethez vezető útja. Megrökönyödéssel látjuk, hogy épp ez a tudomány olyan eszközöket ad az emberek kezébe, hogy elpusztíthatják önmagukat. A ma lehetséges fegyvereivel olyan mértékben lehet radioaktív sugárzással az egész Földet beszennyezni, hogy teljes népek semmisülhetnek meg. Ez a halál úgy a semlegeseket, mint a háborúzókat érintheti.Ha a nagyhatalmak között kirobbanna egy háború, ki szavatolná, hogy ez nem egy halálos harchoz vezetne? Így egy nemzet, amely egy totális háborúba bocsátkozna, saját halálát idézné elő és veszélyezteti az egész világot veszélyeztetné. Nem tagadjuk, hogy ma a békét talán épp ezektől  a halálos fegyverektől való félelem tartja fent. Ennek ellenére önbecsapásnak látjuk, ha a kormányok úgy hiszik, hogy hosszú távon is az ezektől a fegyverektől való félelem segít a háborút elkerülni. Szorongás és feszültség vezetett nagyon gyakran háborúkhoz. Ugyanúgy nekünk az is önámításnak tűnik úgy hinni, hogy kisebb konfliktusok hagyományos fegyverekkel dönthetők el. Végveszélyben egyik nemzet sem tarja vissza magát semmilyen fegyvertől, amelyet a tudományos technika előállíthat. Minden nemzetnek meg kell azt a döntést hoznia, hogy az erőszakról, mint a politika utolsó eszközéről, önkéntesen lemondjon. Ha erre nem hajlandók, meg fognak szűnni létezni.”

 

133

133.jpg

Lise Meitner a táblánál: Egy fluor-19-es magreakciót ír föl.

 

133

Ugyanakkor, amikor OTTO HAHN a“Mainaui Nyilatkozatot” előkészítette,  ALBERT EINSTEIN is egy hasonlóval foglalkozott. BERTRAND RUSSEL egy tervezetet küldött EINSTEINnek. Ő rögtön NIELS BOHRt is bevonta: “Ne ráncolja a homlokát, "írta neki," mert most nem a mi régi vitatárgyunkról van szó, hanem valamiről, amiben teljesen egyetértünk. BERTRAND RUSSEL...egy kisebb számú, nemzetközileg elismert tudóscsoportot akar összehozni, hogy minden népnek és kormánynak egy közös figyelmeztetést küldjünk, az atomfegyverek és a fegyverkezési verseny minden népet fenyegető előállt helyzet miatt. "A hírnévüknek  ez volt az egyetlen pozitív hozama: az emberek meghallgatták őket. MAX VON LAUE és LISE MEITNER a nyilvánosság által többnyire háborítatlanul maradt; ők csak a szűkebb "scientific community, tudományos közösség" számára voltak ismertek. Csak a kongresszusokon vették őket az újságírók és diákok körül.

 

134

OTTO HAHN még az "utca emberének"  is fogalom volt. Hogy ez konkrétan mit jelentett - egy a sok példa közül - egy levélből derül ki, amit HAHN írt 1953-ban feleségének Bécsből: "Mindjárt elvittek a Hotel Sacher-ba, ahol egy nagy darab Sacher-tortát ettem meg.Minden nagyon szép lett volna, ha nem lettek volna állandóan rádióriporterek a nyomomban. Ettől semmi értelmeset nem lehetett csinálni. Hirtelen egy olyan dolog miatt lettem híres, amihez – kivéve egy első kezdeményezést – semmi közöm sincsen és amiben épp oly laikus vagyok, mint bármely más halandó. Úgy érzem magam, mint egy abszolút szélhámos, akinek folyton attól kell tartania, hogy leleplezik." "Egy furcsa népszerűség azt hozta magával", írta EINSTEIN körülbelül ugyanabban az időben, “hogy minden, amit csinálok, zajos majomkomédiává  növi ki magát. Ez számomra teljes házi őrizetet jelent, ami itt tart engem Princetonban. A hegedülgetésnek is vége számomra. Az évek során jött, hogy a saját magam által keltett hangokat sem tudtam elviselni többé. Ami maradt, a szüntelen munka, kemény tudományos problémákon. Ez a lenyűgöző varázslat egészen az utolsó leheletemig tartani fog. "

Amikor nagy munkájának 50. évfordulója közelgett, EINSTEIN nyugtalan volt, hogy ismét a figyelem központjába kell kerülnie. Egy súlyos betegség egyenest megkönnyebbülésnek tűnt számára. Három hónappal a halála előtt ezt írta régi barátjának, MAX VON LAUEnak: "Be kell vallanom, hogy ez az isteni elrendelés valami fölszabadító is a számomra. Mert minden, ami valahogy a személyi kultusszal kapcsolatos, mindig is kínos volt nekem. Ha valamit a hosszú életem során megtanultam, az az,hogy az elemi folyamatokba való mélyebb betekintéstől sokkal távolabb vagyunk, mint ahogy azt legtöbb kortársaink hiszik. "

Kifejezetten megtiltotta, hogy saját sírja és emlékműve legyen. Házából sem csináljanak múzeumot. MAX VON LAUE tollat ragadott, amikor megkapta a hírt EINSTEIN  haláláról: "Nemcsak egy nagy és nemes gondolkodó, hanem a fizika egy korszaka is véget ért. "A Washington Post karikaturistája még találóbban fejezte ki: “Ha egyszer, a távoli jövőben a világűr mélyéből intelligenciák (emberi vagy emberszerű lények) a kozmoszt átkutatják, akkor úgy tűnik nekik, hogy a planetáris porszemek közül egyen, amit Földnek hívunk, csak ez volt említésre méltó: ALBERT EINSTEIN lived here. Albert Einstein élt itt.”

 

135

Max von Laue kézzel írt jegyzete, 1955. április 18-án:

Ez volt az a nap, amikor a princetoni kórházban meghalt Einstein.

 

136

136.jpg

Kép Einsteinről, élete utolsó éveiben (1952 körül). Természetes szerénysége és a külsőségek iránti teljes közömbössége összetéveszthetetlenül kirajzolta képét a nyilvánosságban. Az életidegen zseni megtestesítőjének megszemélyesítésévé vált, akit gondolatépítményébe közönséges halandó képtelen volt követni.

 

VÉGE XV

 

A (cenzurált?) első kiadásból:

 

137?

024_2.jpg

 

(Bocs, másik könyv!)

026_2.jpg

Heves viták folytak 1957-ben a tervezett atomreaktor elhelyezéséről. A kiszemelt hely, Karlsruhe város és vidék környéke összes községe vehemensen tiltakozott. Max Borell, Friedrichstal polgármesterét országos lapok bírálták, mondván, nyakas fejlődésellenes, akadályozza egy energiaforrás építését, “amire pár éven belül, föltétlen szükségünk lesz.” (STERN-magazin). A “nyűgösnek” kikiáltott Borell, aki községe nyugalmáért aggódott, elvesztette a politikai csatát.

 

138?

027_1.jpg

  1. szeptember 1-én, 5:45-kor, percre pontosan 24 évre a II. világháború kitörése után Mutlangenben (Schwäbischer Alb) megkezdődött az ottani US-katonai bázis 3 napos blokádja. A tüntetésen számos neves író és közéleti személyiség vett részt: Heinrich Böll, Günter Grass, Luise Rinser, Heinrich Albertz, Rolf Hochhuth, Alfred Mechtersheimer, Helmut Gollwitzer, Jörg Zink, Petra Kelly, Gerd Bastian, Robert Jungk és még sokan mások.

 

139?

 

A húsvéti menetelések, “egyes példákban”: Ludwigsburgból, Reutlingenből és Eßlingenből indultak az atomfegyverek elleni tüntetők a stuttgarti kastély elé.

2000 környezetvédő, több  polgári kezdeményező csoportból a Rajna-Majna-Neckar-körzetből vonult 1981 húsvét hétfőjén a Biblis atomerőműhöz.

Tízezrek tüntettek 1982 húsvétján a békéért és a leszerelésért. Kb. 4000 ember menetelt a Ruhr-vidéken át Dortmundba. Ott a zárórendezvényen Ranke-Heinemann professzor asszony és a berlini Heinrich Albertz atya mondott beszédet.

1983-ban kisebb csoportok csillagvonulásban tüntettek az amerikai középtávú atomrakéták tervezett telepítési helyén.

037_1.jpg

 

138-165

137.jpg

Időtábla

166

THE TIMES, 1919. november 8.

167

Irodalom

168

Lise Meitner sztenogramja (1938. július 16.). A Birodalmi Belügyminisztérium a Kaiser Wilhelm Társaság elnöksége részére küldött levél, amit Lise Meitner-nek telefonon továbbítottak: “Dr. Frick belügyminiszter úr megbízásából szabad Önöknek levelükre közölnöm, hogy a Meitner professzor asszony részére, külföldre szóló útlevél kiállítása ellen politikai kifogások merültek föl. Nem kívánatos, hogy neves zsidók Németországból külföldre utazzanak és ott, mint a német tudomány képviselői, vagy saját nevükben, tapasztalataikkal, belső hozzáállásukkal Németország ellen lépjenek föl. A Kaiser Wilhelm Társaság bizonyára talál módot arra, hogy Meitner professzor asszonyt, kiválása után is Németországban tartsa...Ezt a fölfogást különösen a birodalmi SS-vezér és főnök, valamint a Birodalmi Belügyminisztérium Német Rendőrsége képviseli.” (Lásd 91 o.)

169-170

Névmutató

171

Képforrások

 

VÉGE, VÉGE, VÉGE  MINDENNEK,

VÉGE A JÓ KEDVÜNKNEK!

 169.jpg170.jpg167.jpg

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://okobetyar.blog.hu/api/trackback/id/tr2312284497

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.