Ökobetyár

High tech vagy low tech? | öko-retro-bio-grín

PRECHT 83-98 OLDAL - A RETRÓPIA

2018. szeptember 05. 11:15 - RózsaSá

PRECHT83-98

A MÚLT SOHA SEM HALOTT – A retrópia

A társadalmaknak szükségük van történelmükre. Ez adja meg életünk domborművének mélységét, rezonanciaterét. A lett csak azt tudja magának fölismerni, amiről tudja, miből lett. Az emberek három időtér lakói: a múlté, a jelené és a jövőé. Így a múlt soha sem halott, nem is igazán elmúlt – legalábbis addig, míg az emberek fejében tovább él. A jövő pedig sosem egy ígéret önmagában, hanem mindig egy jelen horizontján, melynek gondjait enyhíti.

Az emberi élet ínségei és alapszükségletei nem követik a probléma/megoldás sémáját. Majdnem minden, ami életünkben értékes és fontos, nem egy probléma, sem annak megoldása. Ellentmondásaink és sajátosságaink, földolgozatlan tapasztalataink, csillogó emlékeink, szenvedélyeink, sikereink és vereségeink nem tűnnek el azáltal, hogy valaki megoldásokat kínál rájuk. És nem tör ránk olyan jövő, mely ne lenne átitatva kedvenc és átszenvedett, lerázott és magunkkal hurcolt múlttal. Az emberek azt, amik, gyakran jobban szeretik, semmint gondolják. Becsülik tapsztalataikat, mert ezek az ő tapasztalataik. Mert öregségünkben már mi más lehetünk, mint saját történelmünk.

84

Nem csoda tehát, ha az emberek megrázkódtatásaikat és áttöréseiket – diszrupcióikat – csak ritkán, vagycsak akkor becsülik, ha ezekből közvetlen előnyöket remélnek. Ellenben rendszerint nagyon szeretik térben és időben a hagyományok, átörökítések, szokások, folytatások szilárd talaját maguk alatt érezni. A dimenziók ma száguldva eltolódnak. Emberek milliói tülekednek Európa vagy az USA felé, az idő rendkívüli fölgyorsulásával, mely mindent megsemmisít, ami még tegnap érvényes volt. Ez olyan félelmet kelt, ami nemcsak egyszerűen irracionális. Sok emberi félelem lehet szó szerint nem racionális, hanem éppen érzelmi - ennek ellenére teljesen ésszerű. A félelmek kezdettől fogva biztosították az emberi faj túlélését. Tető a fejem fölött, áttekinthető területek és életfolyamatok, melyeket értelmezni és érteni vagyok képes. Biológiailag és ezzel pszichológiailag is fontosak számomra. Egy gazdasági forma, amely bolygónk minden terét határtalanítja, kultúrákat őrült iramban kitép, hagyományost újjal pótol, lapos társadalmakat szegényre és gazdagra osztja és mindenütt szükségleteket és igényeket kelt – ilyen lélekhaza jelentéktelen. Időérzékünk hasonló fordulatot szenved el. Gazdaságunk átalakulása a gyorsulást és a változást vallássá emeli. A lesz-t kultusszá nyilvánítja, a lét terhére. Így minden önmagát fenyegeti saját múltjával. A régről hozott bűzlik, mert régi.

Az idő és a tér koordinátái melyek a XX. században még éltek, most föloldódnak. A tapasztalatok és az együttességek, melyeket az emberek még egymás között megosztottak, szélsebességgel lerázottá és értéktelenné válnak.

85

A digitalizálás propagandistái, ahogy eddig őket megismertük, nem kérdezik, hogy az, amit megkapunk, jó-e, helyes-e, értékeinkkel harmonizálnak-e? A kérdés, ezt időben tesszük-e, nehogy lemaradjunk. Egy erkölcsi kérdésből egy időbeni kérdés lett. A társadalom jövőjéről nem ítéleterő, érzékelés vagy jóváhagyás dönt, hanem a ténykényszerek. Így szelektálja ki a gyorsulás az erkölcsiséget: digitalizálás first – megfontolás second. De aki azt közvetíti, hogy a múlt és a jelen többé nem folytatható, legalábbis folytonosan nem, ne csodálkozzon a kétkedések áradatán. No. lakosai 2018-ban még nem élnek a 2040-es év disztopikus tűrésmerevségében. Elképzelhető, hogy 2018-ban a gazdasági fórumok látogatói között vén rókák ülnek, akik már sok havat láttak, és a technikaguruk foglalkozási optimizmusát többé meghallgatni nem akarják? Mikor a gondolatok visszaszállnak a régi szép évekre, amikor az igazgatók még tudtak németül, és a dolgok jók voltak, mert tartósak voltak? Mikor a szülők és gyerekeik ugyanazt a rossz tévét nézték és az asztalnál még beszélgettek? Amikor a férfiak még férfiak voltak és nem simlisapkás sihederek? Érzik, hogy a technikusok az embereket még soha sem értették meg és az ember a spekulánsoknak smafu. A jövőt miért kellene épp ezekre bízni?

Ezt érzik, de erre ritkán találják meg a megfelelő szavakat. Bírálatuk halk és óvatos. Nem akarják magukat öreg csatalóként kiselejtezni, vaskalaposként megbélyegeztetni. Az emberek mindig is féltek a fölfordulástól.

86

A géprombolók a XIX. sz. elején nem ismerték föl az idők szavát, meg amit Vilmos császár a lovakról mesélt. És a végén nem tették őket mind szabadabbá, egészségesebbé és gazdagabbá? Ha a haladás neked túl erős, akkor te vagy a gyönge. A Fisherman-barát-logika nem némít el minden lélekűzött jövőszkeptikust a gazdaságban. Így gondjaival magára marad. Ami korábban értelmes volt, ma már nem az. A munkája azt követeli tőle, hogy olyasvalamiben működjön közre, amit többé nem tekinthet át, nem láthat elő és amiben érzelmei is útjában állnak. (Hovatovább a mérnököt arra kényszerítik, hogy öngyilkos géppel átverje a fogyasztót, lásd Obszolencia kislexikon,RS). Tudása és képessége a digitális korszakban már semmit sem ér. Mit adjon át gyerekeinek? Életbölcsessége, gondolkodási szokásai, tradíciók és értékei úgy öregednek, mint a bútorok. Ami nagyszüleinek még élethosszig egy otthon volt, ma évtizedenként változik. Kellenek valakinek az ő könyvei? Gyerekeinek még könyvespolcuk sincs. És soha sem mondhatja majd nekik: „Csináljátok úgy, ahogy én tettem!”.

Az emberek gondolatai, érzései és érdeklődései többé nem számítanak. Az ír világbölcs, konzervatív író és politikus, Edmund Burke számára a könyv volt az egyetlen megfogható autoritás. Hogy egy társadalom összetart, virágzik és fejlődik, erről nem törvények, papírra írt mondatok döntenek aláírással, hanem „együttességeik, kölcsönös rokonszenveik és hasonlóságaik.” Erkölcsök, viselkedési formák és életszokásaik alapozzák meg a szociális gittet. „Elkötelezettségek, melyek a szívben voltak lepecsételve.” (19). Ám az óriás digitális konszernek új világuralmuk gyakorlása közben ilyen normákkal nem törődnek, sem azzal, hogy hatalmukat erkölcsre és szokásokra alapozzák.

87

A digitális revolúció nemcsak a piacra és az együttélésre való rátámadás, hanem a népek esztétikájára is. Divat és nyelv egyenlőképp szabványosodik. Németből „némang” lesz. Maga a kreativitás is egységesítésre kerül, ha már egyszer befészkelte magát az óriásirodákba és future lab-okba. Viselkedés-, distinkció- és stílusnyereség, sem regionális sajátság, sem új tradíció nincs a láthatáron.

Ahol csak a digitális civilizáció megvetette a lábát, a digitális konszernek nem alkalmazkodnak a kultúrához. Ellenkezőleg: az egységcivilizáció, hoody-k és sneaker-ek képében, mindent lerohan. És a Burke -féle „erkölcsök, társasági érintkezési formák és életszokások” vonatkozásában az okostelefon használata a németnek, kirgíznek, massainak, IS-harcosnak nem elegendő. Ha a világnak ezzel a hozzáállással kell egy jobb hellyé változnia, úgy az emberi élet és együttélés átláthatatlan és megokolhatatlan sajátosságai félre lesznek tolva. Az ember változásra való képességét és igényét itt fölülbecsüljük – ahogy a francia forradalom erényterroristáinál és a sztálinizmus, maoizmus „új ember” föltalálásánál. Béke helyett békétlenséget, gyökértelenséget, írígységet és gyűlöletet szítottak. Az uralom egyetértésre kell, hogy alapuljon, nem kultikusan torzított ideálokra, legyen az erény, abszolút igazságosság, teljes egyenjogúság vagy megváltó giccs-technika. Aki a Google keresőgépét használja, vagy a FaceBook-on vagy Instagram-on tekereg, WhatsApp-híreket gyárt, csak egy szolgálathoz adta beleegyezését, nem az átláthatatlan digitális konszernek globális uralmához.

88

Ami a nyugati országokban jelenleg lejátszódik, sok ember úgy érzi – a szabad választások ellenére – nem az egyetértésen alapszik. A globalizálásról és az egységesítésről sehol sem történt szavazás. Következményei azonban most napirendre kerülnek, különösen ha a tőkeáramlatokat emberáramlatok kísérik, amint erre lehetőség adódik.

Európában mindenütt erről, főleg erről a látható következményről vitáznak. A tarka legények, akiket a vihar elsodort; nylonzacskós, fejkendős és műbőrdzsekis boldogságkeresők nem okai valaminek, hanem a mi gazdálkodásunk, valamint az egyenlőtlen életesélyek és források következményei. A kedélyek épp ezeken korbácsolódnak ma föl, a társadalmi feszültség itt találja meg szelepét. No.-ban, de a többi európai államban is, vagy a Trump-választóknál, sokan egy elkülönülésről álmodnak, arról, hogy meleg mátrixüket ne kelljen másokkal megosztani. Tényleg azt hiszik, hogy egy globális de luxe-t kaphatnak? Csak a napos és semmi árnyoldalt? Európa, mint digitális eldorádó? Egy kultúra- és műemlék-oázis túlöregedett, szépségműtött user-eknek és fogyasztóknak? Egy világ-szabadidő-park a tehetőseknek, természetvédelmileg konzerválva és az új klíma által virágoskertté varázsolva? Kína és Banglades futószalag termékeivel elárasztva, az értelmes és értelmetlen árukat végtelen játékként eladva? A nosztalgia a jobb tegnapért, a múlt gyógyítása után, mindenütt dívik.

88

No.-ban több ember csüng egy ilyen retrópián, mint amennyi a valószínű digitális disztópia miatt lázadozik. Menekült emberek az utakon láthatóbbak, hangosabbak és sokaknak zavaróbbak, mint az algoritmusok. Ám a disztópia másképp, mint retrópia, nem mutatható be. Aggodalmuk, túlterhelésük, bizonytalanságuk, agressziójuk és gyűlöletük miatt az emberek a német piacokon és sörözőkben így kiáltanak föl: „Deutschland!”. De mi No. és melyik No.-ba akarnak visszahátrálni? Hol kezdődik kiárusítása? A pizzériák olyan nem-németek, mint a szusi- és dönnerbódék? A föl-és letöltések ősi germán szokások? Mi volt No. egykor? A korai boltzárások országa, a kötelességből templombajárók országa, ahol még az egyetemisták is magázták egymást? Egy ország, melynek gasztronómiája a Strammer Max-ból és a cigánypecsenyéből állt, melynek énekkincse megtűrt külföldiek, mint Vico Torriani és Caterina Valente hangján tolmácsolódtak, mielőtt a 70-es években az olyan énekmigránsok, mint Roberto Blanco, Vicky Leanders, Demis Roussos és Bata Illic minden gátat áttörtek. Mi maradt ma német? A savanyú káposzta?

Az Alternative für Deutschland (AfD) az ezeréves germán történelmet idézi föl. Ez, némi sötét foltokkal, nem téves. Ám ha a XXI. század a kollapszus felé tart, ez nemcsak a menekülteken múlik. No. szédületes iramban az áruk és szolgáltatások globalizációjával tünteti el magát. Az átlagnémet naponta több időt tölt el a „global village”-ban, mint egy olyan képződményben, melynek arcát az időjárás-térkép adja meg, érzését pedig a futball. X-mas-okat ünnepel, ehhez a léleknélküli globális boltláncoknál vásárol be, vagy a sétáló utcák Disneyland-jeiban vagy az interneten.

90

No. a jobbosoknak egy sörfantázia, egy ország, amit elképzelni sem lehet és nincs is. Valójában már régen egy univerzális kultúrában élünk, amelyben nem számít, hogy egy német vagy egy szír nyomogatja digitális játékszerét, amit az USÁ-ban találtak föl, Koreában dobták piacra, kínai gyerekek csavarozták össze és olyan ritka földfémekkel van tele, amiket Kongóban éhező segédmunkások bányásztak ki. Mindez a németeknek megtetszett, vagy legalábbis, mint gazdasági természeti törvényt elfogadták. A képünk No.-ról – egy etnikai nép, biztosított államterülettel, egy zárt gazdasági térrel – a XIX. századból ered. A XXI. sz. képernyőin ez a kép elveszítette körvonalait. A piac mindent elsímít, a pénz nem ismer hazát és anyanyelvet. Ez nem politikai kudarc, hanem a világ folyama, amit a gazdaság föltartóztathatatlan gőz- és jólétgépei hajtanak. Ha az AfD adná a kancellárt, semmi sem lenne No.-on németebb. Hogy gyerekeink ismét korábban házasodnak és apró idilleket építenek föl, ezen semmit sem változtat. Mint lélekmenedék, a német idill még sokáig fog szolgálni. De ez csak egy érzés lesz egy mindent fölölelő world.com-on belül, semmiképp olyasvalami, ami identitásunkat megterhelné.

20 éve az US-politológus, Benjamin Barber, egy könyvet publikált: Jihadve McWorld (Coca Cola und Heiliger Krieg). Ez a folyton tovább terjeszkedő kapitalista egységcivilizáció McWorld és ellenségei, a mindenféle tribalisták, röviden dzsihád története volt. Barber elég bölcs volt ahhoz, hogy ezt a dzsihádot nem azonosította az arab kultúrával, ahogy azt később az ideológus Samuel Huntington a Clash of Civilisations-ban tette. Barber-nél nem a Nyugat és az arabok harcolnak egymás ellen, hanem a vérszegény profitgazdaság és azok véres politikája, akik a világ sok pontján identitásukat féltik. Míg Huntington a Nyugat szabadságharcát látta az Orient zsarnoksága ellen, Barber szemében a polgári szabadságot mindkettő, a McWorld és a dzsihád egyaránt fenyegette. Az előbbi, mert globálisan kiterjeszkedik, utóbbi, mert identitását kíméletlenül abszolutizálja.

A TTIP és a NSA idejében, az IS-szel a másik oldalon, Barber elemzése prófétainak és nagyon is aktuálisnak tűnik. A polgárokból fogyasztók és user-ek lettek, az iszlám terrorizmus az arab világban virágzik, mint soha. Csak a McWorld alakulása tűnik mérsékeltnek. Aki ma a globális ökonómiai mátrixot leírja, nem egy kígyózó gyorsétterem-konszernre gondol, hanem a mindenható digitális iparra, amit Barber még aligha sejthetett. (Ahogy a 33. kockázati tényező sem 1998-ban, hacsak nem a 33.: „csendes meghülyülés”RS) A mi időnk uniformizált értékesítő civilizációjára jobban illik a world.com elnevezés. Ez a fogaskerékmű, mely a világunkat alakítja és minden törzsharcosból statisztát csinál, legyen az IS, Front National, Esquerra Republicana Catalunya vagy Pegida. Az arab, francia, katalán és szász a mi időnk véres, hangos és srég jelenségei – a történelem menetét nem fogják föltartóztatni.

92

Ma azok nyernek, akik a piac láthatatlan kezében hisznek és nem más láthatatlan hatalomban, mint az isten, glória és haza. Haza, tradícionális értékek, vallási kötelékek, kulturális identitás és tekintélyelvűség iránti nosztalgiájukban a konzervatív nacionalisták és az iszlám fundamentalisták meglepően megegyeznek. Mindkettő bizalmatlan az idegenek iránt, mindkettő hiszi, hogy az ellenséges környezetben a bátor igazak közé tartozik, és a libertinus fősodor által legázolva érzi magát, félreértve és nem megbecsülve. Kölcsönös elvetés által egyesítve, a mi időnk konzervatívjainak arcot adnak, a múlt áldott idői iránti nosztalgiával kísérve. Mert korábban valószínűleg minden jobb volt – hacsak a korábbinál is korábbi nem volt még jobb.

De itt nem a konzervatívok végleges regressziójáról van szó, hanem arról, hogy a mi időnkben a konzervatív védőreflexeket komolyan kell venni, mert valóban értékek kerülnek veszélybe, melyek sok embernek valamit jelentenek és lelküknek egy keretet adnak. Csak bugyuta hajtásai lesznek irónia és gúny célpontjai. PEGIDA: Patriotische Europäer gegen die Islamisierung des Abendlandes - a név tényleg megmosolyogtató. (Európéer Hazafiak a Nyugat Iszlamizálása Ellen, EHNYIE). Monthy Python jut eszünkbe. Européer patrióták – mi az? Valaki, akinek hazája Európa, vagy valaki, aki hazáját Európán belül akarja megvédeni? Mi a különbség egy patrióta európéer és egy európéer patrióta között? Ez egy komédia, mert ezek ketten egymás ellen kellene, hogy harcoljanak. Ma már mindenfelé hazafi iszlamisták az Orient európaizálása ellen kelnek föl, legyen az IS, Al-Kaida vagy bárki – ezek gyilkos bandák, melyek egymás között sem békések.

93

A „Nyugat” fogalmát Drezdában melyik Oswald-Spengler-rajongó ásta ki, aki lelki szemei előtt már rég egy mindennap-Nyugatot lát? Mért merül föl a vitában folyton a zsidó-keresztény Nyugat értékeivel, melyhez kötődésünket – nemcsak a CSU szerint - ismételten erősen ki kell nyilvánítanunk? Milyen értékekről van itt szó? Azokról, melyek az iszlámmal is közösek, vagy azokról, melyek ettől eltérnek, mint pl. a szabadság értéke? Ám ez az érték nem egy zsidó-keresztény érték, hanem egy görög – újabban ismét erősen abban kifejezve, hogy a kölcsönöket nem fizetik vissza. És ha közben a kereszténységnek a szabadság ismét ízlik, ez csak azért, mert a fölvilágosodás filozófusai megfenyegettek: másképp a kereszténység teljesen fölbomlik. A lózungokba való menekülés, ezeknek karneválja elfedi, hogy mindezek mögött egy korszakváltás rejtezik! Egy hatalmas revolúció és egy komoly probléma! A konzervatív láthatólag nem illik többé a mi időnkbe, mindegy, milyen köntösbe öltözik. A hazából mi maradjon ebben a globális világban? A Schwäbischer Alb-on és Drezdában ugyanazt a burgert eszik, ugyanazt a zenét hallgatják, ugyanolyan ruhákban járnak. Hogy mi „in” és mi „out”, nem Chemnitz-ben döntik el. A templomba járó németek száma föltartózhatatlanul csökken. A szerelmi romantikánk mintája és házasságaink algoritmusai US-tv-sorozatokból ered. Munkahelyeink jövőjéről a Silicon Valley kapitalizmusa vagy a katari uralkodó dinasztia dönt. És a szép új világ, az adatfelhő, amivel a Google bennünket eláraszt, Hoyerverda fölött ugyanúgy tombol, mint Fokváros vagy Hannoi fölött. Mindenkinek joga lesz egy személyes hinta-mátrixre, univerzális design-nal. A szabadság jó, de csak szociális biztonsággal. Az idegen izgató és gazdagító, de mégis könnyen elbizonytalanít.

Az értékek elvesztésétől való félelem egy nagy és fontos téma. Az iszlám a globális-liberális kapitalizmus támadását kultúrális identitására már évtizedek óta ismeri. Ám kivédésére terror és zsarnokságon kívül semmi sem jut eszébe. Aligha tehető föl, hogy a német protesztválasztóknak, akik magukat német értékek védőinek hiszik, valami jobb jut az eszükbe. Máskülönben nem foglalkoznának az iszlám fenyegetéssel, mely ugyanúgy létéért küzd, mint ők. És ez Szászországban, ahol talán csak minden ezredik egy muszlim! Itt az iszlámosítástól tartani olyan, mint Ötztal-ban a Balti tengeri halászati kvóták miatt tiltakozni.

Tapasztalat gerjesztette düh sem a Pegidánál, sem az AfD-nél nem lehet. Ám a düh, a bizalmatlanság és a szorongás valós. „Ha valaki egy helyzetet valósnak tart, akkor annak következményei valósak.” - mondja egy fontos szociálpszichológiai fölismerés. Mégis lehetséges volna, hogy egy teljesen ismeretlen iszlámmal szembeni diffúz pánik mögött egy másik, teljesen jogos félelem rejtezik? Az, hogy a XXI. sz. elején egy régi világ tűnik el és helyette egy teljesen új tör be?

Hogy a kapitalizmus és a konzervativizmus nem illik jól össze, az már kezdettől fogva kiderült. Nem ok nélkül támadta a konzervatív udvari párt, a Tories, a XVIII. századi korakapitalista Angliában a liberális Whigs-et, amikor az szabad piacokat és kereskedelmet követelt. A kapitalizmus minden hagyományos és érzelmi értéket bedarál, mivel mindent csak egy racionális mértékkel mér: a pénzzel. Ahol a hatékonyság-gondolkodás az úr, ott emelkedik a jólét (ha nem is mindenkinek), de meghal a régről hozott. Ma a Föld több mrd embert etet. Európában, a XIX. században még emberek haltak éhen. A jólét ára, hogy egyre gyorsabban elveszítjük a hagyományost, amely legfeljebb kolbász-folklór-áru formájában konzerválva marad fent. Ahol a kapitalizmus egyedül tombol, London City, New York, Tokió és Szingapúr pénzpiacain, minden rendre fittyet hány, lenézi a takarékosságot és semmi felelősséget nem vállal.

Jólét mindenkinek” - ezt a lózungot kölcsönözte Ludwig Erhardt az orosz anarchistától, Pjotr Kropatkin-től. Ez az anarchista képlet, nagypolgári öltözékben, sokáig elfedte, milyen rosszul illeszkedik a konzervatív és a kapitalista gondolkodásmód egymáshoz. A Centrumpárt, a CDU elődje, a liberalizmussal szembeni, kibékíthetetlen konzervatív erő volt. És még a CDU Ahlen-i prgramja is, 1947-ben leszögezte: „A kapitalista rendszer a német nép állami és szociális életérdekeinek nem felelt meg... Ennek szociális és gazdasági rendnek tartalma és célja nem lehet többé a kapitalista nyereség- és hatalom-törekvés, hanem csak népünk jóléte.”

A szociális piacgazdaság, úgy tűnt, a konzervatív és a kapitalista közötti ellentétet sokáig föloldotta. Bár Wilhelm Röpke, egyike lelki atyjának, már a gazdasági csoda csúcspontján, 1958-ban figyelmeztetett a keserű végre. Már akkor aggasztotta, hogy az NSzK egy napon a kínálat-keresleten fölül semmi más értékkel nem bír, csak a kíméletlen költség-haszon kalkulációval.

A mai CDU dilemmája, hogy ez a repedés, jól álcázva, mindmáig megmaradt. Az uniópártok konzervatívjai ezt csontjuk velejéig érzik. Gazdasági rációjuk a globálkapitalizmus támogatására készteti őket, ez konzervatív érzelmeiknek erősen ellentmond. Ám amíg a társadalomnak nem jut eszébe, hogy a megkedvelt régi értékeket úgy építse be a digitalizált gazdaságba, hogy azok fennmaradjanak, ez a nyomasztó érzés politikailag meddő marad. A konzervatív érzés magában, a törzskocsmákban és a pictéri tüntetéseknél, gyorsan elillan. Egy reális alternatíva nincs a láthatáron.

És hogy a zűrzavar még nagyobb legyen: bármennyire is fontos a többség a magukat konzervatívnak tartók számára, az, hogy a középtől jobbra legyenek - a konzervatív gondolkodás már rég nem a „jobboldal” azonosság-ismérve. Birtokállapot-védő szakszervezetek, a világgazdaság egészét elvető balosok, a zöldek maradék ökofundamentalistái – mind a globálisan elszabadult liberalizmus ellenzői és ezzel konzervatívok.

Ám ugyanúgy, mint a fundamentalista iszlám tartós jövőre nem számíthat, a konzervativizmus sem. Ha nem néz előre és nem alkot reális víziókat, nemzedékről-nemzedékre el fog tűnni. Gyerekeink megtanulták, hogy a hit, a hűség, a tradíció és a miliő kényszerhazája helyett új, választott hazákat lehet keresni: választhatnak világnézetet, mindig más társakat vagy tartós barátságokat, határokon túl. A biztonság- és a védettség-igény nyilván nem lett kisebb, csak rugalmas utakat keres.

Mindez nagy hajlékonyságot és élet-okosságot föltételez, ami sikkerre visz és elszántságot kölcsönöz. A globális-kapitalista kihívással szemben gyerekeinknek is föl kell tenniük a kérdést: Hogyan akarunk élni? Ki védi meg lelki hazánkat a kiárusítástól? A válasz jövőirányult kell, hogy legyen. Mert az ember történelmében nincs önkéntes viszakozás, csak egy előrehaladás. Ezt szeretnénk a követelőző konzervatívoknak barátságosan mondani, Arisztotelésszel kiegészítve: „Bárki lehet dühös, ez egyszerű. Ám dühös lenni a helyesért, a helyes mértékben, a megfelelő időben, a helyes célból és a helyes módon – ez sokkal nehezebb.” Épp ezért kell a társadalomnak egy cél, amely segít a szükséges cselekvéseket fölismerni. A politikusok kezébe csak konkrét víziók adnak egy agendát, mit követeljenek, mit támogassanak, a gazdaság-, az oktatás-, a munkapiac-politikában.

98

Ha demokráciánk már a nagy vihar előtt egy „szétszakadáspróbát” él át, mi lesz néhány év múlva, amikor a bankok és biztosítók, az autógyárak és beszállítói dolgozóik százezreit bocsájtják el? Amikor az E-Discovery-programok jogászok munkáját végzik el és ügyintéző csak, mint szupervizor kap alkalmazást? Most úgy tűnik, a pártok még dermedtek a sokktól, nem ismerik föl, hogy rajtuk áll, a digitalizálás a világot javítja-e avagy rontja? Ám akinek semmi jó ígéret nem jut az eszébe - ez a Bundestag összes pártjára vonatkozik – az a témára fátylat borít és a kártyavárat tovább építi, ami alatt a föld már repedezik. Próbáljuk meg jövőbeni házunkat biztos alapokra építeni!

Ehhez a régi és az új idők ideáiból mozaikkockákat válogattam, forgattam, újjá faragtam és összeraktam. Ebből nem lett a kívánatos kész koncepció. A lezárt utópiák ideje lejárt; ideális életszigetek véglegesítésének ellentmond kritikus tudásunk és a világ folyása. Olyan óriási társadalmi kérdések, mint a digitális forradalom, nem szűkíthetők le egyszerűen probléma-megoldás-sémájára. A jobb reménye inkább a fönnálló dialektikus kritikájából fakad és a baljós fejlődéstől való óvakodástól. Így a sorok között egy humánus jövő képe bontakozik ki, arról, hogy korunk hatalmas átalakulása nem vezet szükségszerűen ínségbe, hanem egy élhető jövő esélyét adja meg.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://okobetyar.blog.hu/api/trackback/id/tr2814223393

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.