Ökobetyár

High tech vagy low tech? | öko-retro-bio-grín

PRECHTgyámolított élet? 173-199

2018. november 08. 06:31 - RózsaSá

GYÁMOLÍTOTT ÉLET? - A nemvárt ingere – PRECHT 173-199

173

A német-finn Vándormadarak...egyszer Inari felé (1996) filmben van egy megkapó jelenet. A kamionsofőr-kísérő Hannes (Joachim Król) igen magányos életet él. Csúnya, gátlásos és barátok nélküli lévén, teljesen visszaszorult privát világába. Vasutak menetrendjeit tanulmányozza és tanulja meg kívülről. Célja, hogy a menetrend-versenyt Inari-ban, Lappföld egy kis falujában, mindenképp megnyerje. A vonaton megismerkedik egy szép nővel, a finn Sirpa-val, aki azon csodálkozik, hogy Hannes épp erre utazik vonattal Inari-ba. Ez bár a legrövidebb út, de nem a legszebb. A másik ugyanis, ahogy Sirpa neki elmeséli, É.-Svédországon, Haparanda-n át visz és tovább a tengeren. Hannes fülig szerelmes lesz a vonzó Sirpa-ba. Amikor végül a menetrend-szakértők versenyén nagy előnnyel vezet, megkapja a legutolsó kérdést: „Melyik a legrövidebb út Inari-ba?” Hannes tétovázik. Ahelyett, hogy a legrövidebb utat adná meg, megnevezi a legszebb utat Haparanda-n át, amiről Sirpa mesélt neki. A válasz miatt ugrik a győzelem, bár Hannes tudja, a versenybíráknak a legjobb út a legrövidebb. Ám mivel Sirpa ott ül a nézők között,

174

Hannes nem tarthatja többé a legrövidebb utat a legjobbnak. Így a versenyt, amire olyan hosszan készült, elveszíti – de meghódítja Sirpa szívét!

Az ember élete nem a lerövidítésekre programozott. Aki kerülő utakon jár, többet lát a tájból. És „a sors átláthatatlanságáról ismerszik meg”, mondja Radik Knapp osztrák költő. Meglehet, sok ember a legkényelmesebb utat keresi. Mások szabad idejükben hegyeket másznak, esőerdőkön küzdik át magukat, vagy maratont futnak. Nyilván gyakran keressük a könnyed szórakozást és kerüljük azt, ami megerőltető és fáradtságos. Mégis azokat a foglalatosságokat és tapasztalatokat értékeljük, tartjuk értelmesnek, melyek elérése nem volt épp könnyű.

Hogy a legjobb út nem kötelezően a legrövidebb és a leghatékonyabb, egy fontos maxima, amely megvéd bennünket a digitális korszakban a fatális tévedésektől. Társadalmunkat és gazdaságunkat egyaránt ilyen lerövidítésekkel bombázzák az új technikai lehetőségek. A hatékonyság maximalizálásával ígérik a legjobb önellenőrzést és a legokosabb megoldást, minden problémára. Így pl. az online-kereskedés óriási előnyöket kínál. Interneten megspórolhatjuk az időt, amit boltokba való járásra szánnánk. Termékeket, árakat tudunk a neten összehasonlítani. Nem kell cipekednünk. Tehát a jövőben mindent online rendeljünk meg?

Jómagam példáját veszem: antikvár-könyveket gyűjtök, főleg a XVIII. és XIX. századból. Nemcsak a régi könyvek szagát, kinézésüket, tapintásukat szeretem, hanem mindazt, ami gyűjtésükkel együtt jár: idegen városokban, antikváriumokban keresgélni, fura antikváriusokat megismerni. Tetszik a rendetlenség ezekben a régi könyvesboltokban, felfedező és kutatási vágyaimat itt kielégíthetem, ebben a lezárt világban. Szeretem ezt a légkört és büszke vagyok, ha egy-egy „ínyenc” darabra akadok és megszerezhetem. (Ne vegyünk könyveket, vegye meg a könyvtár! Ökokiskáté,RS18X26). Az online-kereskedelem mindettől megfoszt és a városokban kihalnak az antikváriumok. Az interneten csak azt találom, amit keresek, jól rendezetten, állapot és ár szerint. Soha sem veszek meg egy könyvet túl drágán. Ám ha mindaz hiányzik, amiért egyáltalán elkezdtem régi könyveket gyűjteni, akkor miért tenném ezt továbbra is? Ha a legrövidebb út fölöslegessé teszi az egész utazást, vele együtt elvész az egész készülődési izgalom! És nem ugyanez érvényes a ruhákra is? A cipő, amit Rómában vettem, elveszíti különlegességét, ha online rendelem. (Ne utazzunk sehová! Ne vásároljunk semmit!Ökokiskáté,RS18X27) Semmi sincsen többé sehol, ami eddig csak ott volt. Nem nehéz ezt a világra kiterjeszteni. Minek a boltok a belvárosban, ha minden megrendelhető a neten? És hogy nézne ki egy belváros boltok nélkül? Talán úgy nézne ki, mint a nem olyan híres Marl, É-Ruhr-Vidéken. A városatyák bölcs gondolatnak tartották a 70-es években, hogy megépítik a Marler Stern shoppingcenter-t, É-Rajna-Vesztfália legnagyobb belvárosi plazáját. Miután 1974-ben a Stern megnyílt, a Marl-i belváros egy csapásra üressé vált. Még a 90-es években is láthatók voltak bedeszkázott kirakatok. A belváros pillanatok alatt kihalt. Hogy a „Stern” a kontinens legnagyobb légpárnás tetőjével időközben ugyanúgy kihalt, a szomorú történetet cseppet sem vidámítja.

A Silicon Valley lakóinak az urbánus kultúra elvesztése semmit sem jelent – ilyen nem is volt nekik. A kockafejűek egyébként sem olyan emberek, akik a belvárosokat tarka élettel gazdagítanák. A Silicon Valley többnyire urbánus ugar, valamikori gyümölcsültetvény helyén. Lakói számára a város - mint fórum, találkozások, bevásárlás és nézelődés helye - a digitális korszakban már nem szükséges. Hisz személyesen már semmit sem intéznek: az ételt hozatják, sofőrjeik vannak, senki sem mos maga. Flörtre és szexre pedig van elég portál, app és film. Hogy urbánus kultúrájú metropoliszok, San Francisco és San José közötti tájain túl, még fiatal emberek körében is igen vonzóak, nagyon örvendetes. Berlin ebből a jövőben is profitálhat. Itt sokkal több US-fiatal akar élni, mint Palo Alto-ban! Mannheim, Halle és Wuppertal ezzel szemben kevesebbet nyerhet. Egyébként a grasszáló online-kereskedelem semmi újat sem teremt, csak a 80-as és 90-es évek tendenciáit erősíti. A régi minőségi kiskereskedelem eltűnik a városokból és helyébe nemzetközi láncok lépnek.

Aki 20 év múlva is élhető kisvárost akar No.-ban, annak okos kommunál-politikusokra van szüksége. Nem árt idejében rákérdezni, városukba tényleg totál digitalizált szupermarketeket akarnak-e? Hasonlítsunk össze egy provance-i heti piacot egy eladó nélküli szupermarkettel, ahol az árak csak úgy ugrálnak! Ekkor láthatjuk, minek örülnek igazán az emberek és mi foglalkoztatja őket. Egy műtő teljes sterilitása létfontosságú, de ugyanez bevásárlásnál nem. Az átláthatatlanság fölkelti a fölfedező kedvet. Egy embertől valamit megvenni definitíve nem ugyanaz, mint egy robottól.

2018-ban ezekre a kérdésekre még válaszokat keresünk. Hol gazdagítja az életet digitalizáció és hol vezet zsákutcába? Mozgáskorlátozottaknak és időseknek nyilván jó, ha a hűtő alap-élelmiszereket magától után-rendel és ezeket fölveszi. De ez ne vezessen a hozzátartozók gondoskodási kötelességének fölmentéséhez! Másrészt sokaknak szíve-joga ilyen „okos” konyhákon csak mosolyogni. Egy lakás, mely lakói orvosi adatainak állandó értékelésével a világítást folyton beállítja, mint egy filmet a moziban, némelyeknek lehet ugyan vonzó. De hogy szexi-e a candle-fényt már beállítva találni, ha valaki partnerével a kádba indul, és nem romantikusabb, ha saját kezűleg gyújtanak gyertyát és végzik az előkészületeket, döntse el mindenki maga. Nem mindenki álmodik olyan szobafalakról, melyek depresszió esetén a borút optikailag visszatükrözi és rögvest füstölő pálcikákat vagy antidepresszánsokat reklámoz a tapétán. Nem kell mindent tökéletesíteni, ami tökéletesíthető. Nem lesz minden technikailag jobbítható egyben életminőségben is jobb, hanem esetleg rosszabb. Néhány dolog, pl. a futball, kifejezetten a sikertelenség artisztikájából él. A legtöbb támadást visszaverik, így azok sikertelenek lesznek.

178

Ha minden lövés gólt eredményezne, a játék igen unalmas lenne. Épp ez teszi a labdarúgást az élet szép metafórájává, ahol a sikerek, a csúcspontok, a látványosságok, a rendkívüliek a kivétel és nem a szabály. Nyilván az ember már sok százezer év óta egy ilyen normálállapotra van beállítva. Aki ezen alapvetően változtatni akar, nemcsak az életkörülményeket kell megváltoztatnia, de magát az embert is - beláthatatlan kimenetellel. A drogokkal és gyógyszerekkel végzett kísérletek, melyek az ember biokémiai „gyártási” állapotát összekuszálják, eléggé egyértelműek. Semmi ezekből nem teremt egy új belső egyensúlyt, hanem csak egy pillanatnyi eltolódást, ellenreakciókkal és függőséggel.

Nem minden dolog, ami azt ígéri, hogy digitális módszerekkel majd megold egy problémát, tényleg képes is erre. Ezért lehet érdekes az igazi problémákat a látszatproblémáktól elkülöníteni. A hatékonyság-növelés különösen legkevésbé alkalmas területe a művészet. A művészet definíciója szerint épp ellentéte a hatékonyság növelésének. Gondoljunk a svájci művész, Ursus Wehrli szép könyvecskéjére: Rendet teremteni a művészetben (60). A festészet műveit gondosan részeire szedve - emberek, vonások, színek – szép rendben, stószokba rakhatók. Hasonlóképp szortírozzák az újságok cikkeiket az online-kínálatukban – az olvasók egyéni érdeklődése szerint. Csak azt kapjuk, szépen külön tálalva, ami iránt egyébként is érdeklődünk vagy korábban rákattintottunk. Így a túlságosan eltérő szépen kiesik látókörünkből. Ez akkor tűnik igazán hatékonynak, ha a cél az, hogy a már meglévő érdeklődésünket erősítsék és újakat ne keltsenek.

179

A drága filmeket Hollywood-ban már most tesztközönség előtt szűrik át és az érzelmi és dramaturgiai hatásokat előre belövik. Ha a tesztközönség hangulatát digitálisan mérik, ez a jövőben még pontosabban elvégezhető lesz. A sikeres filmek dramaturgiája egyébként is már algoritmizált, ahogy Rembrandt művei is és a könyvekkel megy a legkönnyebben. Hogy a jövőben egyáltalán szükség lesz-e forgatókönyv- és regényírókra, egyes geek-ek már most tagadják. Minden perfekt és többé már semmi sem meglepő. Ha tényleg így lesz, senkinek sem kell többé több művészet. Nem föladata-e a tapasztalat képletét szétrobbantani és fölkelni a kulturális norma ellen? Ezt állítják legalábbis a művészet-teoretikusok már évtizedek óta. De talán ez a formája a művészetnek a tökéletes világban már nem is szükséges? A sztálinizmus művészetének sem volt szabad tapasztalatokat fölborítani, hanem föladata volt egy megváltozhatatlan rendrendszert dramaturgiailag elsöprően megerősíteni. Ma már egy van Gogh-kiállítás vagy egy Mozart-koncert aligha töri föl valaki tapasztalatát. A koncertrendezők, operák és színházak főleg azt játszák, ami a tömegnek kedves. Digitális technikával a közönség közérzete még pontosabban leolvasható és előrelátható. Kultúra és művészet mindig ugyanazt erősíti meg – egy tendencia, amely a 90-es évektől fönnáll és intendánsokat, kiállítás-szervezőket, rendezőket ejt már rég kétségbe. Nem beszélve a tv-kínálat monokultúrájáról, amit ma a digitalizálás megenged. Nézettség és célcsoportok mérése évről-évre pontosabb. A programok függése ilyen mérésektől már annyira erős, hogy valószínű, a programfelelősök egész csapata sem lenne képes, fölmérések nélkül, egy napi programot összeállítani.

180 Az adatgyűjtés itt tényleg a művészet és a kultúra szolgálatában áll? Vagy fordítva: azt tartjuk látni, hallgatni, olvasni érdemesnek, ami „megérkezik”? (was „ankommt”?) A digitális adatgyűjtés sok területen vezethet haladáshoz, de a kultúránál és a művészetnél ennek ellenkezője rajzolódik ki – innovációellenesség és stagnálás. Ezzel az a tendencia erősödik, amely az önkormányzatok vélt takarékossági kényszere által, a neoliberális kultúrpoltika miatt, amúgy is jelen van. Előresietett szolgálatkészség a publikum és a tömegízlés a művészetet és a kultúrát még soha sem vitte előrébb.

Aki nem akar „rendet teremteni” a művészetben és a kultúrában, a jövő társadalmában sokkal többet kell ezért tennie, mint eddig. Minél erősebben a hatékonyság-mentalitás határozza meg életünket, annál inkább küzdenünk kell ennek távoltartására a fontos területeken. A nem-konvencionálist támogatni, a minőséget nem a mennyiség szerint megítélni, fontos föladat a művészet és a kultúra felelőseinek. Épp ezek a területek nem illeszkednek a „probléma-megoldás” sémájába. Egy pozitív utópiában No.-nak más kultúrpolitikára van szüksége, mely nem a régit, a meglevőt, a rögzültet támogatja, hanem a kicsit, a nem-szokványost, a ferdét. Ha a jövőben sokan nem fognak a kereső munkából élni, fontos, hogy a legtöbben közülük „életművészként” legyenek képesek kibontakozni. Milyen szép lenne, ha a jövő No.-a a költők és gondolkodók országa lenne! És nem a „Gammler-ek” és „Gamer-ek” országa! A hasznosság és a gazdasági siker sötét árnya, melyet a neoliberalizmus vetett, még mindig nyomasztóan nehezedik a kultúrára. Visszaemlékszem egy rendezvényre 2016-ban, Essen-ben, melynek témája a gazdaság, kultúra és kreativitás volt. Az egyik előadó a Hamburgi Kreativitás Társaságnál arról döntött, mely újító fiatalok kapjanak támogatást és kik nem. Ezt mondta: Első kérdésem mindig: Milyen problémát akar megoldani? Nem hittem a füleimnek. Ezt kérdezi egy kreativitásért-felelős szakember? Milyen problémát oldott meg Velázquez? És Mozart? Milyet Franz Kafka? A példa mutatja, a kreativitás matematikai-technikai fogalma mennyire elfojtotta a többi definícióját – még azoknál is, akik foglalkozásukból kifolyólag ezt jobban tudhatnák. Kreativitás az élet legtöbb eseteiben az, amit akkor vetünk be, ha nem tudjuk pontosan, minek is kell kijönnie. A „probléma-megoldás” az emberi kreativitás sok kérdésében nem visz bennünket előbbre. Másként mondva: Mindenki a megoldásokról beszél – a filozófusok nem!

Egy másik példa, amely a „probléma-megoldás” keretét szétfeszíti, a főzés. Egy nagy bank rendezvényén Bonn-ban, alkalmam volt a Samwer testvérek (a Rocket Internet cég tulajdonosai) elképzeléseit hallgatni. A smart fiatal entrepreneure a jövő házairól mesélt. A leggyönyörűbb: nem lesz szükség többé konyhára! Elég egy okoshűtő, a többit elintézik a drónok, hoznak élelmet a szupermarketekből vagy az ötcsillagos-étterem konyhájáról. Mit nyernénk ezzel? - kérdeztem. „Időt!” És mit kezdenénk az így nyert idővel? Erre már a „jövőépítő” nem tudott megnyugtató választ adni. Hogy vannak emberek, akiknek a közös főzőcskézés jobban eltöltött időnek számít, mint a díványon ülve szgépen játszani vagy online megrendeléseket föladni, ez már láthatólag meghaladta fantáziáját. Szociobiológusok szerint a kooperáció és a társaságigény úgy keletkezett, hogy egyedül nem lehetett mamutra vadászni. Ebben lehet valami. De legalább annyira fontos, hogy senki sem volt képes egyedül egy egész mamutot megenni! És nyilván a legtöbben ezért szeretnek társaságban főzni és étkezni – eltekintve néhány „nerd”-től és „geek”-től.

*

Tehát amit a digitális technika hoz, lehet egy haladás, de lehet egy visszalépés is. Kezdjük először a kulturális visszalépés veszélyeivel. Silicon Valley sok víziója közelebbi pillantásra nem az. Nem kevésnél hiányzik az emberismeret. Azt istenítik, amit a technika kiad és nem azt, amire az embereknek és a társadalomnak sürgősen szüksége van. Sok mindent, ami tökéletesíthető, nem kellene tökéletesíteni. Különösen akkor nem, amikor a következményeket és a felelősséget senki sem akarja vállalni.

Képzeljünk el egy társadalmat, ahol minden perfekt és a leghatékonyabb – mi jöhet ezután? Semmit sem lehet többé megváltoztatni vagy variálni anélkül, hogy a dolgokat kevésbé hatékonnyá ne tennénk. És mit jelent egyáltalán az efficienciát, mint a legmagasabb mércét kitűzni? Az ember leghatékonyabb állapota, minden életprobléma tökéletes megoldása – a halál: olyan állapot, amelyben nem kell többé mozogni, energiát fogyasztani, valamiért fáradozni és megszabadulunk az élet minden zavarosságától és rémképétől.

183

Egy jobb megoldás a halálnál nincs, ez az ember „legsmartabb” állapota. Az élet azonban nem smart, hanem ellenálló, kiszámíthatatlan, kiforratlan és nem egyértelmű – és épp ez teszi vonzóvá, értékessé és izgalmassá!

A digitális korszak emberbarát utópiája pont ebből kell, hogy kiinduljon. Élesítse meg látásunkat, hogy eldönthessük, mely technikai haladás kívánatos és melyik nem. Hogy ma már menő személyzeti vezetőt szoftverrel helyettesíteni, mint egy bolond ötlet fog bekerülni a történelembe. Ha ez félremegy, jöhetnek az új foglalkozások: „exnovateure” és „reanalogizáló referens”, melyek az első melléfogást vissza csinálhatják. Mert akit a szgép, mint optimális munkaerőt kiszámít, nem biztos, hogy illeni fog leendő munkatársaihoz. Itt sok alkoholmentes sört adnak el, amelytől nem lehet berúgni.

Rosszabbak a rövidítések és betűszavak, melyek később veszélyessé válhatnak. Az USÁ-ban, 1997-2007 között, minden 3. gyerek CD-ről és DVD-ről tanulta az anyanyelvét. A „Brainy Baby” és a „Baby Einstein” programokkal próbálták a kicsiket a legjobb szintre hozni – katasztrófális eredménnyel! A tudományos teszteken ezek a gyerekek rendre elbuktak (61). Anyanyelv-tanuláskor egy gyerek nemcsak szavakra reagál, hanem szemkontaktusra, mimikára, gesztikulációra és odafordulásra. A nonverbális kommunikáció az embernél épp oly fontos, mint a verbális. Ez így van az összes legtöbb emlősnél is.

184

Konszernek, mint a Disney, ilyen tanprogramokkal 400 millió dollárt vágtak zsebre - félrenevelt gyerekek tömegét hagyva maguk után. Csinos példa arra, hogy egy új technológiába vetett hit, mely könnyebb utat vagy lerövidítést ígér, gyorsan az objektivitás sérüléséhez vezet. Azt is mutatja, hogy ha az emberek egy terméket megvesznek, befogadnak vagy helyeselnek, nem lehet mérce arra, hogy az valóban üdvözlendő. (Egyetek ...t, száz millió légy nem tévedhet!RS18XI2) Mindenütt, ahol tipikusan emberi, vagy pszichológiailag jelentős dolog kerül technikára való lecserélésre, beláthatatlan veszélyek fenyegetnek. Ebben segíthet, ha rákérdezünk: Egy pszichológiai jelentőségű folyamatot egy technika támogat, vagy helyettesít? Az első gyakran lehet hasznos, utóbbi veszélyes.

Az ember egy furcsa lény. Boldogságához szüksége van ellentmondásra és ellenállásra. Alig valaki más mutatta ezt olyan szépen meg, mint az US-filozófus Robert Nozick. 1974-ben olvasóinak bemutatta az „élménygép” gondolatkísérletét. Zseniális neuropszichológusok egy gépet szerkesztettek, mely lehetővé teszi, hogy elmerüljünk egy ideális óhajvilágban. Az illúzió olyan tökéletes, hogy nem tudjuk a reális világtól megkülönböztetni. Minden, amit átélünk, teljesen valóságosnak tűnik. Ebben a világban minden kívánságunk teljesül, minden perfekt és olyan, amilyennek akarjuk. Beülnénk ebbe a gépbe?

Nozick úgy gondolta, hogy a legtöbben ezt nem tennék. 2018 februárjában, Münchenben, egy rendezvényen ezt a kérdést föltettem ezer IT-fejlesztőnek (információ és telekommunikáció).Válasz: csak egytizedük cserélte volna föl életét egy ilyen élménygépre. Valószínű, megijesztette őket az elképzelés, tökéletes illúzióban élni.

185

És vélhetőleg az sem tetszene nekik, ha minden kívánságuk teljesülne. Úgy tűnik, itt valami bűzlik. Ha pedig ezzel így állunk, ez csak egyet jelenthet: az életben van valami fontosabb, mint a tökéletes boldogság. Az ijesztő mégis az, hogy ennek ellenére mindnyájan be fogunk ülni Nozick élménygépébe. Nem egyetlen nagy ugrással, bátor nekifutással, hanem ezer apró lépéssel. Egyik sem tűnik nekünk kockázatosnak vagy látványosnak. Korábban az emberek megelégedtek a realitás szemlélésével. Annyi minden csodálnivaló volt! A gyerekek dinókat csodáltak, melyekből eddig csak csontokat ismertek a múzeumokból és festett képeket. Lelkesítette őket az indiánok és a kalózok világa, egy állatkerti látogatás élmény volt számukra, ahogy a mozdonyok, autók és repülőgépek is. Sok nyugat-európai tízévesnek a XXI. században mára ez meglehetősen unalmassá vált. Ők már rég a pörgő filmekhez és a játékvilágok perfekt illúziójához szoktak hozzá. És a valóság ezzel már ritkán versenyezhet. A jövőben még egy teljesen „Mixed Reality”-ben is élhetnek majd. És ha a valódi világ nem tetszik, virtuális-reality-sisakjukkal vagy holografikus szemüvegeikkel egy párhuzamos univerzumba merülhetnek alá. Mindennapi létük lassan és láthatatlanul átszíneződik. És mindezért nem kell megerőltetni magukat. Semmit sem kell tudni, megtudakolni, hideg vízbe ugrani, ahogy ezt tízévesek sok nemzedéke tette. Mindent elintéznek az apps-programok. Saját gyerekeiknek nem nagyon lesz mit elmesélni arról, mit is csináltak gyerekkorukban. Saját világuk, melyre visszatekintenének, nincs – csak idegen képek.

186

Az érzelmi, kreatív és erkölcsi alap, amit egy ilyen felnőtté váló egész életére meg kellene, hogy szerezzen, a nulla felé tart. Az életben már minden előregyártott, semmit sem élnek át önmaguk. És a végén olyan lusták és türelmetlenek lesznek, amilyen kuncsaftra a reklámgazdaság vágyakozik – olyan emberre, aki előbb mondana le szavazati jogáról, mint okostelefonjáról vagy egy új kütyüről, amire rá lesz kapcsolódva.

Hogy ezek a gyerekek lesznek majd többségben vagy kisebbségben maradnak, 2018-ban még nem dőlt el. A digitális korszak utópiája ezért célul az autonómia megvédését kell, hogy kitűzze. Egy érték, dolgokat önmagunk megtenni tudni, képességekkel és ügyességekkel rendelkezni – legyen az kézműves, erkölcsi vagy egész-élet-irányultság. Egy gyám-élet, amelyben mindent kívülről átvállalnak, a praktikustól a rendkívüli átéléséig – nem mondható emberi haladásnak. Szupermenek helyett olyan emberekkel lenne dolgunk, akik nem nőnek túl túlságosan gyerekstádiumukon, mert nem muszáj nekik.

A nagy fölvilágosodás-filozófusok, Kant, Schiller és Herder, óvtak a kiskorúság paradicsomáról való álmodozástól. Egy vágykielégítő és szenvedés-mentesítő társadalom nem tűnt nekik célravezetőnek. A szabadság – ennek óriási értéke – nem egy lerövidített út a boldogsághoz. Nem a gyámolított emberek paradicsoma volt a céljuk, hanem olyan ember, aki a kulturális haladásért az életben aktívan előre dolgozza magát és közben érettebbé válik. Szabad lenni: önmagunk és mások fölött felelősséget vállalni és nem gondoskodásra várni. Ahol a technikai haladás oda vezet, hogy egyre kevesebb felelősséget kell vállalnunk, társadalmunk alaptörvényének mond ellent, mely felelős állampolgárokat föltételez.

2018-ban is sok ember érzi, mit is jelent ez. Csupa szép napból álló életet élni nyilván nem érdemes; ennek javíthatatlan következménye az unalom lenne. Sok idővel rendelkezni szép – de csak akkor, ha egyébként volna mit csinálnunk. És a kielégítés nem életcél. Ha az életben mindig csak a hatékonyság, a legrövidebb út és a maximális kielégítés a cél, akkor ez egyoldalú eltúlzása annak, ami az ember maga és ami az életben döntő.

Hasonló kérdések merülnek föl a német gazdaságban is. Nem minden, ami a Szilikon Völgyben (gyakran csak rövid távon) sikeres, No.-ban is egy jó üzletmodell. Még ma is mosolyoghatunk azokon a top-menedzsereken, akik csillogó öltönyökben utaztak ki a Valley-ba, aztán szakállasan, magasnyakú pulóverben jöttek vissza. A 70-es és a 80-as években hasonlóan kísérelték meg a japán gazdaság filozófiáját lemásolni. Ne feledjük el ma sem, hogy Japán valamikori csillogó sikermodellje (Kaizen-elvű effektív munka, „jobbra váltás”) őket sem kímélte meg a stagnációtól és a recessziótól. Jól meg kéne fontolni, hogy egy pillanat trendjét túl jóhiszeműen és engedelmesen kövessük. Egészen bizonyos, hogy No.-ban hiányzik egy „hibakultúra”. De először is ez a szóbanforgó fiaskó-kultúra Silicon Valley-ben is nem olyan régi történet, ahogy azt a német közgazdászok állítják. Másodszor nyilván nem tévedés, kérdéses üzletmodelleket szkeptikusan fogadni. A német vállalkozási kultúra nem alaptalanul jó hírű világszerte, a német termékek minősége magasabb az amerikaiakétól. És egy társadalom, melynek gerincét a középosztály adja, más erkölcsök, szokások, tradíciók és sikermodellek sorával rendelkezik, mint az olyan ország, ahol csak néhány óriáscég uralkodik. A fogyasztási cikkek ipara is relatív csekély szerepet játszik a német gazdaságban. És bizonyos üzleti modellek és vállalkozási kultúrák, melyek No.-ban már 200 éve beváltak, az USÁ-ban nem is lelhetők föl. Gondoljunk csak a Volks- és Raiffeisen bankokra, a Sparkasse-kre, melyek pénzüzletei a szövetkezeti vagy közhasznúsági elvek szerint bonyolódnak. (A magyar Rafit ha ismernéd...RS18X3). Ezeket BlockChain vagy FinTech modellekre lecserélni nemcsak más üzleti szerkezet, de egy radikális kultúraváltás is, mely a kölcsönösség elvétől és a városok, járások támogatásától csak távolodik.

Mindez nem menti föl a német gazdaságot attól, hogy kreatív üzleti modelleket fejlesszen, új digitális technikákat a legjobban bevessen. Gondoljunk csak az energia- és környezet-technikákra, a szemétkezelésre, de sok más üzleti ágra is. Itt van két terület, ahol a nemvárt ingere igen szűk korlátok közé szorul. És épp ez teszi a humánus utópia szellemében különösen fontossá és vonzóvá.

*

Autóbaleset-halálok és halálos betegségek semmi jót és megőrizendőt nem jelentenek. Ezeket megakadályozni a jövőben jó cél. És ezen a két területen sokat várhatunk a digitális technikától.

Kezdjük a közlekedés jövőjével. Hogy a fetisizált autóközlekedés, mely városainkat eltömíti, nem nézhet hosszú jövő elé, egy jó hír. Amióta a legtöbb német még egy második kocsit is tart, a közlekedés problémái egyre nagyobbak lettek. No.-ban 2017-ben 3 ezren haltak és 400 ezren sebesültek meg az utakon. Ehhez képest a meggyilkoltak száma 373! 2015-2016 között Ny.-Európában 150-en haltak meg terrorista merényletekben. Ebben a helyzetben az ígéret, a közlekedést biztonságossá tenni, egy áldás. Több mobilitás a jövőben kevesebb forgalmat jelent. Minél több a forgalom a német utakon, annál inkább korlátozott az egyének mozgásszabadsága. Itt az önvezető autók fontos szerepet játszhatnak. (A fogalom „autonóm vezetés” félrevezető, mert épp nem magunk, tehát nem autonóm vezetünk). Az önvezető autók (az USÁ-ban már forgalomban) státusz szimbólumként alkalmatlanok. A halk elektroautók, egyszerű, könnyű karosszériával nem alkalmasak luxus díszítésekre, sem arra, hogy bömböltetve fölvágjanak vele a szomszédok és a nők előtt. Az autó egyszerű haszonjárművé válik, ezért vélhetőleg kevesen fogják magáncélból vásárolni – legalábbis a nagyvárosokban. Ehelyett feltöltik a megfelelő app-ot, kifizetik a díjat és helybe rendelik az önjáró autókat, főleg a nagyváros-régiókban.

190

Mivel jár mindez? Világszerte autók milliárdjai töméntelen energiákat fogyasztanak és mérgezik a levegőt. A jövőben azonban csak azok a járművek szükségeltetnek, melyek tényleg üzemben vannak. (És egy kis tartalék). A mai világban a járművek főleg parkolnak, éjszaka egy placcon, vagy nappal a gyár mellett, ha azzal járnak munkába. Ha minden jármű mindig mozog, a becslések szerint az összesnek csak 20%-ára lenne szükség (64). Parkoló felületek válnának szabaddá, melyek helyén kertek lennének vagy vendéglők teraszai. Az autók központi mélygarázsokból jönnének elő, vagy cserélnék utasaikat, ezzel is elkerülve az üresjáratokat. Nagyvárosainkba falusi idill köszöntene be, mint a XIX. sz. rézmetszetein. A város csendesebb, zöldebb és főleg biztonságosabb lenne! A közlekedési balesetek 90%-ban emberi hibákra vezethetők vissza. Önjáró autóknál ezek a nullára csökkennének. A gyerekeket nem kellene ennyire megfélemlíteni, hogy reszkessenek, ha lelépnek a járdáról.A dugók és a káros gázok megszűnnének, a városi levegő kitisztulna: mekkora életminőség-nyereség lenne!

És ennek mi az ára? A német polgárnak föl kéne adnia, hogy magát autója által definiálja - ezt a régi gazdasági csoda éveiben annyira megkedvelt szenvedélyt. Ez a folyamat már beindult. A fiatalok száma, akik identitásukat autójukból eredeztetik, egyre csökken. Egy középkategóriás autó nem alkalmas státusz szimbólumként, legfeljebb a sportautók és a SUV-ok (Sport Utility Vehicle, városi terepjárók).

191

Ám épp a SUV a szép példája a státusz-kultusz zsákutcájának. Egy személygépkocsi már nagyobb nem lehet, be sem fér egy mélygarázsba és elveszi a teret más járművektől. Mintha ezek járnának egy utolsó táncot a vulkánon, amint óriási energiafogyasztással a gyerekek életalapjait élik föl. Az ökológiai veszélyipar ezen státusz-szimbólumáért nem kár. A dinoszauruszok is a krétakorban nőttek a legnagyobbra – röviddel kihalásuk előtt! A meteorit-becsapódás No.-ot sem fogja megkímélni. Önvezető autók épp oly kevéssé vannak a Bundesrepublik-ra szabva, mint az okostelefonok. Ehelyett globális jelenséggel van dolgunk, amely mindenütt hat, teljesen függetlenül minden párt akaratától vagy ipar-szövetség nem-akaratától. Az önvezető autókról No.-ban nem a választások döntenek. Ha még egy pár probléma elhárul a robocar-ok útjából, hamarosan ilyen járművek lepik el a német utakat. Amelyek ma még útjukban állnak, azok nem biztosítási vagy felelősségi kérdések. Ezek megoldhatók. Ebből az üzletből egy biztosító sem marad ki, ha nem akarja létét kockáztatni.

A jövő közlekedését etikus kérdések, mint pl. ütközések elkerülése végett hogyan legyen az autó programozva, sem fogják akadályozni. Csak attól a gondolattól kell megszabadulni, hogy egy önvezető kocsinak „tanulnia” kell. Még mindig egy összetett közlekedési helyzet, meg kell, hogy változtassa a szoftvert - mint „tapasztalati tanulás”, Ennek ellenőrzésére kell egy felügyelő szoftver, mely maga és más szoftverek által is ellenőrizve lesz. Még ez a szoftver is tanulékony lesz.

192

A végén ott lesz egy szoftver, amit senki így nem programozott, és kiszabadul az ellenőrzés alól. Ez tehát nem egy jó ötlet. Ezért jó a kérdés, az autó szoftverének miért is kell egyáltalán tanulnia? Hogy egy nehéz forgalmi helyzetet kikerüljön, meg sem kell próbálni „etikailag” beprogramozni. Egy tisztán technikai megoldás sokkal jobb: védeni az utast, jobbra kitérni, ha ez nem megy, akkor balra. Amíg az autó nincs arcfelismerő szenzorokkal fölszerelve, mely a személyeket koruk, nemük, stb. szerint fölismeri, (ami nem föltétlen szükséges), minden bizarr okoskodás a nyugdíjasok és a gyerekek életértékéről a jármű programozásánál tárgytalan. Az autó etikailag semleges marad, senkinek sem kell tartani a „tanulási tapasztalatától”.

Valójában valami egész más tisztázatlan: Hogyan lehet a smart-autóknál megakadályozni - melyek mindig időben fékeznek és sosem türelmetlenek - hogy gyalogosok (még drámaibb: a kerékpárosok) a közlekedést zavarják, ignorálják, vagy blokkolják? Az önvezető autó mindezt higgadtan megengedi. Az ilyen kihágásokat annál inkább keményebben kell a rendőrségnek szankcionálni, ami nem egyszerű. (Tessék kerékpáron járni, Tanár úr! 1.gyaloglás, 2. kerékpározás, 3. közjármű, 4.autó!RS18XI5).

Nem világos továbbá az átmenet sem, habár ez már többé-kevésbé kirajzolódott. Könnyű önvezető autók és nehéz fémkarosszériájú, több száz lóerős bolidák tényleg nem illenek össze, ahogy a lovaskocsik sem az autókkal. Amikor az autók föltűntek a városokban, megijesztették a lovakat, mire azok gyorsan eltűntek. Sejthető, hogy most is hasonló fog történni. Belvárosi lakónegyedek lakói, sok gyerekkel, nem fogják eltűrni, hogy „normális” autók száguldjanak utcáikban, ha az önvezető autók előnyeit fölismerik és élvezik. A régi kocsikat városról-városra ki fogják tiltani, kivéve a rendőrség, tűzoltók, stb. járműveit. A végén a hagyományos ember-sofőrös kocsik el fognak tűnni, és az utasokat úgy fogják szállítani, mint régen a fiákerek. Marad a kérdés, mi legyen azokkal, akik az önvezető autó díját nem tudják kifizetni? Nekik marad a közközlekedés. Ez, hogy igazi alternatíva legyen és a csúcsforgalom dugói megszűnjenek, adóból és nem jegyeladásból legyenek pénzelve. Legyen mindenki számára ingyenes, minden üzleti modelltől független.

A városi közlekedéstervezőkre tehát nagy logikai föladat hárul. Korán kell nekifogniuk, hogy a későbbi káoszt elkerüljék. És akik úgy gondolják, az autóvezetés tudománya a kultúrtechnika része, csinálhatnak sportot is belőle. A haszonállat lóból is csak a versenylovak maradtak meg a városokban. Miért ne lehetne azoknak, akik autót vezetni tudnak és akarnak, gyakorló pályákat létesíteni?

*

Térjünk át a pozitív utópia második részére, a gyógyászatra. Betegségek előrelátására, korai fölismerésére és kezelésére új lehetőségek egész hada nyílhat meg. A műszerek precízebbek lesznek, egyre jobb szenzortechnikával. Ukltrahang-készülékek már ma képesek szerveket kinagyítva leképezni, matematikai funkciókkal grafikusan ábrázolni.

194

Minél több az egészségi adat (vér-, kórtörténet, lelet), kerül anonim tárolásra, annál jobban lehet betegségeket kimutatni. Ehhez megfelelő digitális infrastruktúra kell, mely egyben azt is biztosítja, hogy pl. személyes egészségi adataimhoz orvosomon kívül más ne férhessen hozzá. Digitális know-how javítja a diagnosztikát és egyben személyre szabott terápiát tesz lehetővé. Cukorbetegeknek, magas vérnyomásúaknak egy áldás, ha egy csuklóra kötött karperec állandóan figyeli állapotukat és bekötve egy egyetemi klinikára, erős eltérés esetén orvosokat riadóztasson. (Akik innét vándoroltak ki!RS18XI6). Digitalizált és hálósított betegadatok adminisztráció-terheket vesznek le az orvosok hátáról.

Mindezek jó hírek! Hogy tényleg egy emberibb gyógyászathoz vezetnek-e, nemcsak az orvoslás haladásán múlik. Mert mint minden technikai innovációnál, ennél is fölmerül a kérdés, hogyan bánik ezzel a társadalom, a változásokat milyen idéák kísérik és hogyan kerülendők el a káros következmények, melyek egy jó vagy jobb társadalomra nézve semmiképp sem kívánatosak? Magas egészségi kockázatú emberek, akik magukat digitális készülékekkel figyeltetik, ez bizonyára egy óriási előny és életmentő is lehet. Kérdés azonban, hogy ők-e az egyedüliek, akik erre a jövőben számíthatnak? Hol kezdődik el az egészségi kockázat? És mit szólnak ehhez a betegbiztosítók?

195

Az is kedvezőbb tarifát kap, aki magas egészségi kockázat nélkül is figyelteti magát? Ez egy olyan társadalomhoz vezet, ahol mindenki önmonitorozással foglalkozik ideje nagy részében – egy erősen egocentrikus tevékenység. Ez olyan embereket eredményez, akik a digitális segítségecskéjük nélkül már nem is tudják, mennyire betegek vagy egészségesek valójában, mert elveszítik iránytűjüket. Normális egészségeseknek egy ilyen gépfüggőség nem kívánatos, ilyen viselkedés ösztönzése orvosok és betegkasszák által még kevésbé. Másik nagy veszély, emberek által végzendő feladatokat gépekre bízni. Keserű poén lenne, ha a digitális korszak személyesített orvoslása oda vezetne, hogy egyre ritkábban találkozhatunk élő szakemberekkel. Online egészségi tanácsadás nem ugyanaz, mint egy gondoskodó, ápoló ember kezét érezni bőrünkön. Hogy a betegadatokkal föltöltött IBM „Watson” gépdoktor mindig egy jobb diagnózist állít föl, mint egy élő orvos, aki betegét évtizedek óta ismeri, nem igazolt. Digitális rendszerek a gyógyászatban segítkezhetnek, ám ha egy orvost akarnak helyettesíteni, veszélyessé válhatnak. A szabály „asszisztálni igen, szubsztituálni nem”, mely szociális és etikai kérdéseknél a digitális technikában betartandó, az orvoslásban kiváltképp fontos. Ijesztő, de ide is befészkelte magát a hiedelem, hogy a világ mérhető oldala maga a világ, vagyis, hogy itt a mért betegadatok magával a beteggel lesznek egyenlők. Az iskolamedicina hiátusa, hogy a lélek és a test komplex és individuális összjátékát gyakran mellőzi és félő, hogy ez a digitális korszakban még rosszabb lesz.

196

Ha egy nap az emberi lélek millió adatra szétbontva lesz elénk tálalva, nagy kérdés, mit segít ez nekünk? Az elv, miszerint amit adathálómmal nem foghatok ki, vagyis a testileg érezhető közérzetet, az nem is hal, csak erősödhet. Ezért egyre fontosabb, hogy a medicina áldásos fejlődését épp ilyen nagy empátia-mobilitás kísérje. Minél egzaktabb és racionálisabb lesz a technika, annál fontosabb lesz, hogy az orvos beleérzőbb és együttérzőbb legyen. Ha igaz, hogy a digitális technika az orvosoknak sok időt takarít meg, amit eddig bürokráciára fordítottak, így a terep már jól elő van készítve.

Az emberiség egy új segítőjéről már volt szó. Ennek egy igazi életsegítővé kell válnia, aki a végén háziorvosok módján a betegekről gondoskodik és nem válik egy információ-földolgozó programmá. Ehhez persze az orvosi egyetemeken más felvételi kritérium kell és nem a numerus clausus. Nem a legszorgalmasabbakra és a racionálisan legtehetségesebbekre van a reális orvoslásban sürgősen szükség, hanem a szeretetteljesek között a legalkalmasabbakra és a legjobb képességűekre.

Minél jobban megmutatja a medicina, hogy az emberek jólétét szolgálja, annál nagyobb lesz a digitális segédeszközökbe vetett bizalom. Minél nagyobb a kultúraváltás a gyógyászatban, annál erősebb lesz a technika elfogadása! Ugyanez érvényes a gondoskodásban. A gondoskodó robotokat üdvözöljük vagy kiátkozzuk? A kérdés elvileg igen egyszerűen válaszolható meg. Japánban a gondoskodó robot nagy dolog és sok pénzzel támogatják. Főleg két robot-típusról van szó: segítő-robotok és kedvenc-robotok. A segítő-robotok úgy nézhetnek ki, mint guruló szemetes kosarak, melyek az orvost kísérik a vizitnél. Belsejében elég hely van különféle készülékeknek és betegaktáknak. Már vannak még nem széria-érett prototípusok, segítenek ágytálat cserélni, bénult embert kerekes székbe át emelni vagy ők maguk változnak át egy kerekes székké. A kedvenc-robotok viszont kicsik, könnyűek és puhák. Japánban ilyeneket nyomnak demens betegek karjaiba. Ha műbundájukat vakarják, dorombolnak és fóka-uszonyaikkal hadonásznak. Sehol sem annyira látványos a „támogató” és a „helyettesítő” különbség, mint ennél a példánál. Az első robot-típus biztosan jó segítség lehet, nemcsak Japánban. Aki tudja, milyen nyűg és kín egy ágyhozkötöttet tolószékbe átemelni, rögtön látja, mekkora segítség lehet egy ilyen gép. De milyen problémát old meg egy kedvenc-robot? Szeniliseknek is kijár a szeretet? Aki erre fittyet hány, semmi keresnivalója egy gondoskodó osztályon. A megjegyzés, hogy egy demens nem tud különbséget tenni, egy élő állat, egy gondoskodó ember és egy plüss-játék között, nyilván jogos. Pontosan erre alapoz a robot bevetése, ilyen esetekben. Ám ezzel a dolog etikai oldalát nem pipáltuk ki. Nem probléma, ha lelki sérült embertársunkat gúny tárgyává tesszük? Akkor sem, ha az érintett ebből semmit föl nem fog?

198

Mind tiszteletlennek, ízléstelennek, obszcénnek találnánk, ha valaki egy szellemileg sérültön szórakozna. Ezt botrányosnak tartanánk, nem is elsősorban a sérült nevében, hanem a jó erkölcs nevében. Ezt a bánásmódot kritizálhatjuk. Lehetséges, hogy egy lelki sérültben, egyike az utolsó megmaradt pszichikai vágyának: szeretetet adni és kapni. És épp itt kellene spórolni, a beteget ámítani és bolondot csinálni belőle?

Ahogy az orvoslásban, úgy az ápolásban is: aki több technikát akar bevetni, nem szabad a gondoskodó embert helyettesítenie. Különben a digitalizálás ígéretét játszuk el: életünket jobbá tenni.

De mit is jelent: „jobbá”? A humánus utópiában a jobbá nem jelent egyben rövidebbé, kényelmesebbé, „smart-abbá”. A technika az ember valódi igényeihez kell, hogy idomuljon és ezek nem egyszerűen kvantifikálhatók. Aki a kultúráját a tömegekhez mérten szabja, nem értette meg, mi a kultúra. A kultúra nem problémákat kell, hogy megoldjon, vagy csak a már elfogadottat megerősítsen. Tehát a legkézenfekvőbb nem mindig a legjobb.

199

Egy emberközpontú társadalomban nem szabad túl sokat szabványosítani. Kell, hogy legyen játéktér az eltérő gondolkodásnak és magatartásnak. Legyen az autonómia mindig a központban. Csak ahol komoly problémák tornyosulnak – pl. a közlekedésben és az orvoslásban – lehetnek a „smart” megoldások valódi megoldások. Csak az az új közlekedés, mely a baleseteket minimalizálja és az a digitálisan támogatott medicina, mely helyesen és nagy tudatossággal életjobbításra szolgál, lehet üdvözlendő.

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://okobetyar.blog.hu/api/trackback/id/tr8014359449

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.