Ökobetyár

High tech vagy low tech? | öko-retro-bio-grín

PRECHT történetek terv helyett 200-218

2018. december 13. 06:43 - RózsaSá

Tervek helyett történetek

A POLITIKUSSÁG VISSZATÉRÉSE

200

A „Robert Taylor Homes Chicago” egy ragyogó ötlet volt. A várostervezők nemes gesztusokkal és szép szavakkal arra biztatták a szegényeket és leszakadtakat, elsősorban feketéket, hogy hagyják ott kulipintyóikat és költözzenek át a modern emeletes házakba. Egymás után húztak föl 28 silót a gazdag déli városrészben, az egyetem és a sztárépítész Frank Lloyd Wright szép Prairie House közelében. Ám az első beköltözők közül, akiket 1961-ben virággal fogadtak, nemsokára senki sem maradt a tömbökben. Amikor 1997-ben a Chicago Tribun rendőrriportere kíséretében az épületeket meglátogattam, a legszörnyűbb gettóban találtam magam. A bejáratok és leveles ládák ürülékkel voltak bekenve, gyerekek éjszaka fürdőkádban aludtak, a bandák veréseitől tartva, a letaposott füves részek tarka patronhűvelyekkel voltak teleszórva, mint egy szilveszter éjszaka után. Már 1993-ban megkezdődtek az első kiköltözések. A lebontás 2005-ben kezdődött és két év múlva az utolsó tömb is eltűnt.

Valami itt félrement. Átkozottul félrement, pedig milyen jó ötlet volt! Az új házak átláthatóak és higiénikusak voltak, lifttel, központi fűtéssel és meleg vízzel.

201

Miért nem javultak itt a szociális viszonyok? Szemben a szegény és piszkos bádogkalyibákkal, ahonnét a lakosok jöttek? A fantázia nélküli tömbök senkit sem ösztönöztek erényes életre. A 27 000 ember szűkös szociális helyzetben egymást sem biztatta tisztességre és becsületre. A várostervezők álma, rajzasztalon egy smart megoldást találni egy súlyos szociális problémára, kudarcba torkollott. Ezeket az óriásprojekteket, egy fikarcnyi emberi pszichológia nélkül, mint a csikágói, a „szolúcionizmus” gúnynévvel illették. A modernkor építészete nyüzsög az ilyen példáktól. Mindig egy egyszerű, világos és átlátszó megoldást ígérnek egy rendkívül összetett problémára. Gondoljunk a francia-svájci építész, Le Corbusier tervére, miszerint Párizsban, a Szajna jobb partján, szinte minden régi épületet le kell bontani és helyükre négyzetesen 18 monumentális toronyházat kell építeni. A diszrupció szellemétől megrészegülve, nem vették figyelembe a veszteségeket, ami különösen a történelmileg összeforrott óvárost érte, összetéveszthetetlen hangulatával.

2013-ban a fehérorosz újságíró, Evgeny Morozov a „solutionismus” fogalmát az építészetből kiterjesztette a Silicon Valley számos ötletére, jövőterveire és üzleti modelljeire. Itt is egy rövidlátó tökéletesítési terv tör előre, mely egyszer iszonyúan megbosszulja magát. Ez az akarat „csak mellékesen érdeklődik megjavítandó tettek iránt. Arra törekszik, hogy minden szociális összefüggést úgy értelmezzen át, hogy vagy pontosan körvonalazott probléma egészen meghatározott, kiszámítható megoldásokkal legyen kezelhető, vagy transzparens, nyilvánvaló folyamatoknak tűnjenek, melyek a helyes algoritmusokkal könnyen optimalizálhatók. Ám ezek váratlan következményekkel fognak járni.” (66) Sok társadalmi kérdést nem lehet technikai eszközökkel megválaszolni anélkül, hogy akaratlanul is erőszakot alkalmazzunk. „Az építészrajzokon minden csendes. A való életben nem.”- vélte a holland író, Cees Nooteboom. Ma már sok US-várost kamerákkal és mozgásérzékelőkkel raktak tele, hogy már senki sem érezze magát nem megfigyelve. Ezzel csökkent a bűnözés. Ám ekkor már nem egy szabad országban élünk, hanem egy rendőrállamban. Ezt Eric Schmidt híres mondata fejezte ki a legtömörebben: „Ha nem akarja, hogy valamit más is megtudjon, legjobb, ha nem is teszi meg.”. A fölvilágosodás filozófusai az emberi ítéleterőt akarták fejleszteni, hogy az emberek erényesebben viselkedjenek. A kibernetikusok elveszik a lehetőséget nem-erényesen viselkedni. „A bizalom jó, az ellenőrzés jobb.” Ez a Lenin-lózung száz évig szolgált a sztálinizmus cinikus emberképének – ma a Szilikonvölgy szociáltechnikájának a jelszava. A megfigyelő és az ellenőrző megoldások keresése nem korlátozódik Kaliforniára vagy az USÁra. Titkos szolgálatok és a rendőrség No.-ban is fölszáll a vonatra és a „terrorizmus elleni harc” mellékvizén „optimalizálja” lehetőségeit. És ismét a shifting baselines módszerével állunk szemben. Míg a 80-as években sok ember No.-ban a népszámlálás és a géppel olvasható igazolvány ellen lázadt, ma szelíden eltűrik a megfigyelő technikákat hétköznapjaikban. A biztonság és a szabadság viszony sok kicsi lépésben óriási mértékben eltolódik.

203

Nem azért, mert No.-ban a fenyegetettség az utóbbi években kiéleződött volna, hanem egyszerűen azért, mert olyan technikai lehetőségek nyíltak meg, melyek korábban nem voltak. Bevetésükről az eszközök léte dönt és nem a cél. No.-ban a bűnözési statisztika tényleg csökkenést mutat. Ezzel szemben nőtt a kiberbűnözés.

A helyzet becsapós. A megfigyelő technika minden új bevetésére vannak érvek. Hogy ez az egész fejlődés közben értékeket rombol szét, nem ver föl nagy port. Hisz az egyes lépések nem olyan szörnyűek. Az átláthatóság fontosabb lesz, mint a privátszférához való jog helyettesíti a szabadságot, A végén nem egy szabad országban, hanem egy kiberországban találjuk magunkat, számtalan apró lépések után. És ezen az úton valahol volt egy pont, ahol föltétlen meg kellett volna állni.

*

Az intranszparencia a társadalomban nagy érték. Tekintettel a mutyizásra, sumákolásra, korrupcióra - ez a kijelentés meghökkentőnek tűnik. A szolúcionisták sem az intranszparenciát írják zászlóikra, hanem a transzparenciát. A kételkedők olvassák el az angol író William Makepeace Thackeray glosszáját „On Being Found Out”, 1861-ből, egy teljesen transzparens társadalomról. „Képzeljék csak el, hogy mindenki, aki törvénysértést követ el, azonnal lelepleződik és megkapja büntetését. Képzeljék el az összes srácot az iskolában, akit sarokba kéne állítani, utána a tanítókat és az igazgatókat.

204

Képzeljék el a legfelsőbb parancsnokot vasra verve, aki előzőleg az egész hadsereg büntetését fölügyelte. Képzeljék el, amint a lelkipásztor fogdmeget kiált, rögvest elkapnánk a püspököt és deresre húznánk. A püspök után mi legyen a méltóságokkal, akit őt kinevezték? ...A verés szörnyű. A kéz lankad, az ember belefárad a sok vesszővágásba, lengetésbe. Mennyire örülök, hogy nem mindet leplezzük le. Kedves testvéreim, tiltakozom az ellen, hogy mind megkapjuk, amire rászolgáltunk.” (67) Természetesen Thackeray társadalma még messze van, de mi úton vagyunk feléje. Még nem tud mindenki mindent a másikról – csak a GAFA-k. Együttélésünkre nézve mérhetetlen nagy értékű, hogy nem tudunk mindent azokról az emberekről, akikkel dolgunk akad. A viselkedésszámlák, melyeket másokról vezetünk, épp oly hiányosak, mint a másokéi a miénkről. És ez jó így. Mert ha mindenkinek lehetősége volna mindent a másikról tudni, társadalmunk összeomlana. Már Thackrerey sejtette, hogy a legnagyobb transzparencia nem a szociális békéhez vezet, hanem a háborúsághoz! „Milyen szép csodálatos gondoskodása a természetnek, hogy a női nem nincs fölruházva azzal a képességgel, hogy leleplezzen bennünket. Szeretné, ha felesége és gyermeke Önt úgy ismerné, amilyen valójában és precízen az Ön értéke szerint méltányolná Önt? Ha igen, akkor Ön, kedves barátom, egy sivár házban lakna, meghitt otthona igen fagyossá válna...csak nem képzeled, hogy olyan vagy , amilyennek nekik tűnsz?” (68)

205

Egy teljesen átlátszó társadalom nem volna kívánatos. Ugyanez áll arra a társadalomra is, amely normától eltérő viselkedést egyáltalán nem enged meg. „Egy szociális normák rendszere sem teheti magát ki egy perfekt viselkedés-transzparenciának, anélkül, hogy halálosan lejáratná magát.” -írja a szociológus Heinrich Popitz. „Egy társadalom, amely minden viselkedés-elhajlást leleplezne, egyszersmint normái érvényességét döntené romba”. (69) Ha minden nyilvános lenne, ezáltal az emberek nem lennének tisztességesebbek. Ekkor minden szabály előbb vagy utóbb elveszítené érvényességét, mivel amúgy sem lehetne száz százalékosan betartani.

A normák kényszerűen valami merevséget, rögzítettséget, „nyakasságot” tartalmaznak és ezzel valami túl-követelést, illuzórikusat. (70) A szociális viselkedés és a morál a szürke zónákból él, egy viselkedésből, melyet nem ismerünk olyan pontosan. Ezt nem lehet szabványosítani, mint a szögeket vagy a csavarokat. Ahol hús-vér emberek élnek, a szociális viselkedéshez hozzátartozik a szabályok megsértése. Hogy mi is egy ilyen szabálysértés, a mindenkori kultúrától függ. Aki Beirut-ban átgyalogol a piroson, a rendőrség nem bünteti. Bayreuth-ban a kockázat nagyobb. Az ok világos: Ha Beirut-ban a rendőrség a gyalogosokkal foglalkozna, mással sem tudna törődni. A normák is a shifting baselines alá esnek. Ha mindenki vét a norma ellen, a normasértés jelentéktelenebbé válik, mintha mindenki tartaná magát a szabályhoz. Minél többet tudunk mások szabálytalanságairól, annál jobban érezzük saját téves viselkedésünket megengedőbbnek. Ha ismert lenne, hányan trükköznek az adóbevallásaikkal, ez biztosan nem vezetne egy jobb adómorálhoz. A hasonlító logikánkat követve, ez egy lefelé induló spirál kezdete lenne.

206

Ebből a szempontból mit gondoljunk a bevásárló kosárról, mely automatikusan befékez, ha elhagyjuk a szupermarket parkolóját? Vagy a New York-i metró-rendszerről, mely megakadályozza, hogy bárki blicceljen? Nemcsak azt akadályozza meg, hogy valaki tévesen viselkedjen, de egyben a választást is elveszi, valamit megtenni vagy nem tenni meg. Minél több biztonsági intézkedés határozza meg életünket, annál kevésbé vagyunk rászorulva, hogy ítélőképességünket iskolázzuk, és erkölcsös viselkedésünket magunk határozzuk meg. Bizonyos dolgokhoz azért tartjuk magunkat, mert mást nem is tehetünk. A szociális normák ezzel szemben választást hagynak követni őket vagy megszegni. Épp az, hogy nem kényszerülünk őket követni, ez teszi ezeket jelentőssé. Érvényességüket nem a kényszer, hanem az önkéntesség adja. És ezek maguk addig fontosak, míg nem mindenki tartja magát hozzájuk. Ui. mi jól és szívesen élünk egyfajta „szociális élet bizonytalansági elvével, mely végső soron ugyan úgy azt a jó véleményt szolgálja, amivel mi egymásról vagyunk, amit mi a szabályrendszerünktől kapunk. A normák nem viselik el a reflektorokat, valamennyi árnyékolásra van szükségünk.” (72) Reális életünk ismételten különböző normák közötti választást követel. Egyik követelése egy másiknak ellent mondhat. Ezt a helyzetet ki kell bírnunk. „Önmagukkal csak a balgák vannak tisztában.” Martin Seel mondata ugyanúgy érvényes a társadalomra is. És ami az igazságra érvényes, ugyan úgy érvényes minden más erkölcsi erényre is! Önmagunkat komolyan kell vennünk, de nem túl komolyan. A normák szabályok, melyek együttélésünket hivatottak megkönnyebbíteni. Minden egyes ilyen szabály egy konfliktust kell, hogy megelőzzön. Csak kérdés, ha minden konfliktust megelőzünk, mennyire marad élvezetes az életünk? És ki az, aki még önmaga gondolkodik?

207

Az etika célja nem a legnagyobb életbiztonság. Ez egy esély egy betöltött életre, lehető legtöbb ember számára. Ebben kell, hogy a normák segítsenek. Semmiképp nem céljuk, hogy mi szolgáljuk őket. És ha a norma-áthágások miatt fölháborodunk, jó, hogy ezek vannak. Ki szeretne egy olyan országban élni, ahol minden kihágást regisztrálnak és szankcionálnak? (És ahol mindent kétszer mondanak el?RS18XII4). Minden erkölcsi alaptétel iszonyattá válik, ha korlátlanul egy merev szabállyá teszik. Mindig becsületesnek lenni, mindig igazságosnak, mindig fair-nek, mindig együttérzőnek, mindig nagyvonalúnak, mindig hálásnak, stb. - ki szeretne ilyen lenni? Ez lenne egy tényleg betöltött élet?

Ha a jövő technikája azt ígéri, hogy analóg kérdéseket digitálisan válaszol meg, úgy, hogy egy biztonsági mátrixba szövi bele, meg kell őrizni kételkedésünket. A bűnözést a szabadság beáldozása árán legyőzni egy pürrhoszi győzelem: ha ebből sok lesz, már nem élünk egy önmeghatározó társadalomban. És azok, akik szüntelenül „jót” tesznek, mert magukat állandóan „trackenolni” és „nudgenolni” engedik, erkölcsileg nem autonómok, hanem függő junkie-k. Nem beszélve azok hátborzongató hatalmáról, akik minden adatunk birtokában vannak, és többet tudnak rólunk, motivációinkról, igényeinkről, és esetleges cselekvéseinkről, mint mi magunk.

Aki a digitális korszak humánus utópiáját föl akarja vázolni, ezt a veszélyt komolyan kell, hogy vegye. A szolúcionisták csendes építészrajzai nem szabad, hogy egy leszedált élethez vezessenek. Gondoljunk csak a Bauhaus-építészre, Walter Gropius-ra, aki lakóházai lakóinak megtiltotta, hogy virágcserepeket tegyenek ablakukba, mert ezzel rontják az uniformizált összképet. Ilyen „virágcserepek” állnak ma mindenütt szanaszéjjel, ahol emberek élnek és dolgoznak. De meddig tűrik még a hatékonyság és az optimalizálás főpapjai az életvilágunk és jellemeink rendetlenségét és összevisszaságát: a munkában nem százalékosan terhelhetőknél; a bogaras, magányos farkasoknál, a faragatlanoknál, az otrombáknál, a nehezen megközelíthetőknél, a krakélereknél, a kirobbanóknál, a lassúknál, a gúnyosoknál, a csélcsapoknál, stb., stb.? Mindezek a való, tarka, nehézkes élet részei. Fárasztó, de izgalmas. És történeteket szül, melyek nem tervek. „Egy történet az, ami akkor játszódik le, ha valami közbejön.” - fogalmazta meg egykor a filozófus Odo Marquard. Egy terv viszont akkor valósul meg, ha semmi sem jön közbe. Aki az okostelefonjáról szedi le a navigációt, az nem kell, hogy többé valakitől az utat tudakolja és megismerjen valakit. De ha semmi sem jön közbe, akkor mi még az élet? A humánus utópia felé vezető úton ezzel a veszéllyel szembe kell néznünk. Ha nem vigyázunk, a választott út a perfekció kristályos fagyhalálába vezet. Miközben kényszerűen, csupa jó szándékból megszüntetjük a politikát.

209

Ha „ nem leszünk elég erősek és bátrak, hogy a szilikonvölgyi mentalitást visszautasítsuk, amely ma a technikai perfekciót tovább szítja, akkor egy nap olyan politikával kell élnünk, mely egyáltalán nem kívánatos; olyan embertársakkal, akik elveszítették alapvető képességüket az erkölcsi cselekvéshez; olyan színtelen (vagy élettelen) kulturális intézményekkel, melyek semmilyen kockázatot nem vállalnak és csak a mérlegükre figyelnek; végül egy perfekt ellenőrzött társadalomban, ahol ellenzék nemcsak lehetetlen lesz, de talán még elképzelhető sem.” (Morozov).

Aki mindent az efficiencia szempontjából néz, a demokratikus EU-államok és az USA politikájával már nem tud mit kezdeni. A Szilikonvölgy vezérei nem palástolják, hogy a politikai rendszert optimalizálni kellene és ezt legjobb, ha őrájuk bízzuk. Eközben nem látják, hogy a demokráciák pl. szándékosan lassúak. A kétkamarás rendszerek és az erőszakmegosztás nemcsak a hatalom kiegyensúlyozását szolgálják, de a politikai döntések lefékezését is. Az antik Athénban a görögök a bevádoltat még aznap elítélték, egyszerű többséggel. Ez számos drámai téves ítélethez vezetett. A demokratikus és jogállami rendszerek, melyek a XVII.-XX. században fejlődtek ki, ilyen akcionizmusokat képesek megakadályozni. A legrövidebb út ugyan a leghatásosabbnak tűnik – ám a jó demokráciákban hatékonyabb, ha meghosszabbítják . Ami időt, ráfordítást és pénzt takarít meg, nem biztos, hogy mindig kétségkívül jó, hanem elég sokszor alapvetően téves. A gazdaság törvényei, miszerint az idő pénz lenne, és mindig a jutalom a leggyorsabbaké, nem érvényesek a politikára. Sok idéa hosszadalmas, komplikált, igényes és nehéz elfogadtatni. Aki a politikai szférát hatékonyabbá akarja tenni, a végén inkább eltűnteti és szociális technikával pótolja. És minél átláthatóbbá teszik a polgárok önmagukat a kétes üzleti szerződések jóváhagyásával, annál könnyebb lesz ez az eltolódás.

210

Ez egy, mint ahogy a régi alkotmányvédő-bíró, Udo Di Fabio mondja, „nehezen kijavítható átváltozási folyamatot indít be. Az akaratos, kritikus személyiségből, amitől a nyugati demokráciák léte függ, egy ingyenes teljesítmények által befogott személy lesz, aki szó szerint a mindenkori hálóközösséghez technikai öncenzúra és trendek által hozzáidomul és más, eltérő viselkedéseket keres.” (74)

Konformitásnyomás, konkurencia és acsarkodás mások iránt, nem épp a nyílt társadalom erős pillére. Ám a tanítás, csak magunkra gondolni és másokat kicselezni, már ősidők óta dívik és öregebb a digitalizálásnál. Akit naponta arra dresszíroznak, hogy mások kárára magának előnyt szerezzen, kétes állampolgári nevelést kap. Értékeink ingatag házát sok milliárd reklámpénzzel bombázzák: a gyerekkor erkölcsét, a vallás parányi morzsáját és az iskolai idők maradék demokráciafölfogását. Ez egy egyenlőtlen harc. Ma már senki sem kérdezi, prémiumtarifája másokkal szemben tisztességes-e? A piacgazdaság elemi magja, az ún. egyénelv, egy jól átgondolt szociális és humánus elvvel kell, hogy egyensúlyban legyen. Ezt prédikálta egykor Ludwig Erhard tanító mestere, Wilhelm Röpke. Ám hová lett mára ez a szociális és humánus elv? Ki harcol érte? A liberális gazdaság és a működő demokrácia Ny.-Európában elválaszthatatlanul összefonódott. Olyannyira, hogy egyiket a másik nélkül el sem tudjuk képzelni. De a sokat ígért harmonikus egységet semmiképp nem mutatják. A korlátlan kapitalizmust semmi sem fékezi. Nemcsak ruháinkba szövi bele márkajelzéseit, hanem tudatunk legfinomabb alsóneműibe bejutva kioltja állampolgárságunkat és tökéletes fogyasztóvá tesz. Egyre több életidőnket pazaroljuk el arra, hogy árakat és tarifákat hasonlítgatunk, hogy mások hátrányára nyerészkedjünk.

Mindeközben lelkünk szüntelen ingerlésnek van kitéve, túltelítve és egyben fölborzolva is. És épp ez gazdaságunk célja: Nem az elégedett fogyasztó, hanem ismételten az új elégedetlen. Nem csoda hát, hogy sokan megcsömörlenek a politikától vagy ingerülve reagálnak rá. Társadalmi kívánságaik, reményeik, céljaik csaponganak, mint a hálóvilág kísértet-identitásai; határtalanul megrendezve, csereszabatosan és érdektelenül, mint az okostelefonok milliárd szelfijei. Ez nem építi az állampolgári tudatot. A hiperfogyasztói társadalom és a demokrácia nem természetes szövetségesek, hanem, úgy tűnik, csak időszakos partnerek.

Erre a legkézenfekvőbb magyarázat már 180 éves és az US Alexis Tocqueville könyvében található. Ez az okos fiatal francia nemes a példás demokráciájú USÁban, 1835-ben, közönyös kereskedő néppel találta magát szemben, akik nem a közjóval, hanem önmagukkal foglalkoztak. Minél jobban dívik a liberalizmus, annál jobban halványul a polgárok politikai tudata. A végén, figyelmeztet Tocqueville, a demokrácia teljesen kiüresedik. A polgárok lemondanak a részvételről és az állam egy mindent átfogó bódító diktatúrába megy át, esztétikailag egalitéer, politikailag totalitárius és élesen smart. Tocqueville-nek igaza lesz? Ma ez a kérdés sürgetőbb, mint valaha. A Richard Sennett-féle „fogyasztó-néző polgár” demokratikus hatalmát át fogja adni az óriás digitális konszerneknek, hogy cserébe a kényelmesség szabadságát megkaphassa? (75) És igaz, amit a volt US munkaügyi miniszter és politikaprofesszor, Robert Reich mond: Mint fogyasztók és befektetők egyre több hatalmat kapunk, mint munkavállalók és polgárok egyre kevesebbet? (76) Ennek a folyamatnak nincs alternatívája? Vagy ezt meg lehet változtatni?

*

Hogy államokat erősen gazdasági érdekek uralnak, régi jelenség. A XVIII.-XIX. sz. Angliájában sem volt ez másképp. A brit K.-Indiai Társaságnak épp oly mindegy volt, ki a király, mint ma az óriáscégeknek, ki a kancellár. Új viszont, hogy ezek a vállalatok már nem nemzetiek. A GAFA-k többnyire nemzetek fölött és államtalanul ügyködnek. Ilyen helyzetben az állam és polgárai új szerepre kényszerülnek. Hogyan fognak a jövőben összetartani? Hogyan védi meg az állam a polgárait? Megszavazzuk-e neki a bizalmat, hogy minket a szükséges államvédelmen felül nem fog megfigyelni? Csak ha az államban megbízunk, akkor fogjuk igazán tisztelni. A utóbbi évtizedekben az államhoz való kötődés, különösen a pártokhoz, melyek az állampolgári akarat érvényesítéséért felelnek, meglehetősen meggyengült. E helyett az állammal szemben a polgárok ugyanúgy viselkednek, mint a fogyasztók. Ilyeneket kérdeznek: „Ez nekem mért éri meg?”, „Milyen előnyt szerzek ezzel?”. És ami a kor nagy kérdéseit illeti, minden választ a technika szellemében várnak el. Az állam oldja meg a menekült-problémát. Legjobban úgy, hogy definiáljon egy számot, mint legfelsőbb határt. És ezzel a probléma el van tüntetve. Ugyanez a környezet-problémánál, az egyenlőség-problémánál.

Aki a politikától elsősorban komfortot és megoldásokat vár, az a politikai gondolkodástól messzemenőleg elbúcsúzott. És pont itt lépnek színre a szociáltechnikai megoldások. Azt megakadályozni, hogy emberek bűnözőkké váljanak, nehéz és hosszadalmas tortúra. Egy várost bekamerázni, szenzorokkal telerakni, teljes ellenőrzés alá vonni – ellenben mi sem egyszerűbb. Már ez okból is a „smart city” sokaknak kedvelt víziója. A szenzortechnika egy város befogott adatait összegyűjtheti és egy felhőben tovább adhatja. A város lakosai és a technológia így állandó interakcióban vannak. Nézőpont szerint lesznek a dolgok körülöttünk „emberiek”, vagy az emberek tűnnek egy technikai infrastruktúra részeinek. A smart város idéája sokakat álmodozásba visz. Minden dolog és ember összekötése a gazdaságot hivatott hatékonyabbá tenni és új üzletmodellek ezreit a világra segíteni.

214

Minden amit teszek, amit tudok, adatokat generál, melyek segítik városomat „optimalizálni”. Az egész város így egy állandóan tanuló rendszerré válik, amelyben egy szemetes autó sem tesz meg szükségtelen utat, egy könyvtár sem tárol olyan könyvet, amit nem kölcsönöznek; egyetlen áruház sem téved vásárlói számában, semennyi energia sem kerül pazarlásra. Globális cégek számára ez a jövőben egy óriási biznisz. Ha a városok okosvárossá változnak, az IBM, a Cisco Systems, a Siemens, a Vattenfall évekig kap megrendelést. Egy másik út: EU-támogatással egyetemek működhetnek együtt, pl. Berlin, Bécs, Barcelona uni-jai. A központi kérdés ezeknél a projekteknél mindig: Ki dönti el, hogy egy város okosváros legyen-e és milyen területeken? A technikafilozófus, Armin Grunwald, ebben a fejlődés egy különlegesen érzékeny területét látja. Nem a politikusok és a technikai cégek, hanem maguk a városnegyedek lakói kell, hogy eldöntsék, milyen technikai infrastruktúrát akarnak lakóhelyükön. (77) A technológia meghatározza cselekvésrutinunkat, senki sem kényszeríthető semmilyen technikához való alkalmazásra. Aki az okosvárosokat alternatíva nélküli, természetadta evolúciónak tekinti, az egy „technikadeterminizmus” rabja, ami nem létezik. (78) Tehát itt is az ember álljon a központban és ne a technika. Hogy egy városrész vagy polgár energiatakarékos legyen, gyorsan többséget nyerhet. Az viszont valószínű nem, hogy minden polgár minden nyilvános helyen megfigyelés alá kerüljön.

A német városok tehát jól eszik, ha nem vásárolnak ilyen szolúcionista mega-infrastruktúrális összcsomagot és még csak nem is ácsingóznak ilyenekre. Mert aki a polgárokat nem vonja be döntéseibe, bizalomvesztést és ellenállást szenved el. (Lásd Párizs! RS18XII10). Ma még a többség el sem tudja képzelni, milyen élet vár rá egy smart city-ben. Édenkert vagy rémálom? Teljesen leszabályozott körülmények között csak a robotok érzik jól magukat, a jövő vadászai, pásztorai, kritikusai nem föltétlen. Az urbanitás véletlenek, váratlanságok, közterek és spontaneitások pezsgő városélete. Komplett eltervezett csak a temető.

A döntési folyamatok fölvilágosítás, információk és átláthatóság, valamint legnagyobb polgár-részvétel nélkül nem lehetnek a digitális korszak pillérei. Ám eddig állam és önkormányzat az e-government és az e-smart government minimális követelményeit sem elégítették ki. Adózás és építésengedély tekintetében a hatóságok még igen messze állnak a gyors és átlátható igazgatástól. Az e-democracy ilyen formái nélkül egy városképviselő vagy polgármester sem álmodhat okosvárosról. És aki igazi polgárokat akar és nem egyszerű, türelmetlen és lusta politikafogyasztókat, az be kell, hogy vonja őket a politikai döntésfolyamatokba, elkezdve már az iskolában.

Ami a városok kis tereire érvényes, a mesterséges intelligencia régiófölötti „megoldásaira” különösen az. Míg a polgárt egyre botrányosabb módon átvilágíthatóbbá tesszük, a dolgok internet-fejlődése és a mesterséges intelligencia üzleti modelljei egyre inkább elrejtve maradnak.

216

Aki ezen az érzékeny területen kutat, felelőssége tudatában kell, hogy legyen, valójában mit is tervez? Ez főleg a neurotechnikára vonatkozik, az agy-szgép összekötésére, mely belső képzeletvilágunkat teszi láthatóvá. Ha siketnémák és mozgásképtelen emberekről van szó, ezek a kutatások nagy segítséget jelenthetnek. De arról ki beszél, hogy ezen felül mit terveznek még ezekkel a technológiákkal? Érdekelt fölhasználók állnak sorba, különösen a titkos szolgálatok. Mit várhatunk el a „digitális ikrektől”, melyek valós termelő egységeket virtuálisan megkettőznek? Ilyen szimulációs modellek alkalmazása megmarad-e csupán a gépeknél?

Különösen kényes lesz, ha mesterséges intelligenciák etikailag kerülnek programozásra. Ez a probléma már az önvezető autóknál fölmerült, ahol valószínű legjobb az az ötlet, hogy a fiziognómia-fölismerő szenzorokat ne csinálják túlságosan intelligensre, hanem arc-vakra. Ám technikusok és technikafilozófusok arról álmodnak, hogy gépeket etikailag programozzanak. A következmények beláthatatlanok. Ha a gépek erkölcsileg programozottan cselekednek, vitatott esetekben, baleseteknél vagy katasztrófáknál, a programozó a felelős – teljesen jogosan. Sokkal jobb lenne itt meghúzni annak a határát, ami megengedhető. Amit etikailag programozni kell, és ezzel emberek erkölcsi döntéseit helyettesíteni, azt egyszerűen nem szabad engedélyeztetni. Aki a mesterséges intelligencia határait keresi, itt megtalálta. Ugyanaz a határ, mint az ápolórobotoknál. Ami az embereknek segít, elvileg nem megvetendő (kivéve, ha bűnözés céljából fejlesztik ki). Ami az embert szociális érzékeny területeken ki akarja szorítani és helyettesíteni, az erkölcsileg elítélendő. Ezel szemben még nem dőlt el, hogy kívánatos-e a mesterséges intelligencia bevetése. Hogy a túl sok intelligencia az embereket több szempontból butítja és érzéketlenné teszi, már részletesen tárgyaltuk. Talán itt egy jó példát hozhatunk föl, a holland forgalomtervezőt, Hans Mondermann-t. Különösen a közlekedésnél szerepel a biztonság az első helyen. Ám Mondermann a 80-as és a 90-es években leszedetett egy rakás közlekedési táblát. Indoklása: Túl sok szabály akadályozza a gondolkodást! „Ha az embereket állandóan csak vezetik és úgy kezelik, mint az idiótákat, úgy is fognak viselkedni, mint az idióták”. (79) Ehelyett Mondermann az utcákat leszűkítette és falusiassá alakította. Az autóvezetők ösztönösen reagáltak, levették lábukat a gázpedálról – előbb, mintha a táblák erre kötelezték volna őket. Ilyen Mondelmann-ok jót tennének a társadalmunknak – akkor is, ha a robocar-ok idejében a közlekedésben szűkül az önálló gondolkodás játéktere. Annál fontosabb, hogy más terek megmaradjanak, továbbá, hogy az állam védjen meg bennünket a digitális korszak olyan fejlődéseitől, melyek alapjogainkat veszélyeztetik.

218

A jövő humánus társadalmában a digitális technika sok területen előnyös, főleg az energia és más, természeti erőforrások fogyasztásánál. Az államok és a városok is „okosabbá” kell, hogy váljanak, és jobban alkalmazkodjanak a polgárok igényeihez. A polgári részvétel és a kommunikáció lehetővé teszik, hogy az emberek életkörnyezetükben aktívak legyenek és azt másokkal együtt alakítsák. Ám itt óvakodjunka szolúcionista totáltervektől, melyek azt ígérik, hogy a szociális problémákat technikával oldják meg. Az emberi viselkedés intranszparenciája, a szürke zónák és a lehetőség, szabályokat és normákat megszegni, az ember szabadságának elemi alkotórésze. A humánus utópia ezt a szabadságot akarja megőrizni. Ahol a technika ezt a szabadságot beszűkíti, vagy az ember helyett akar „etikai” döntéseket hozni, annak a technikának határokat kell szabni.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://okobetyar.blog.hu/api/trackback/id/tr5314475910

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.