OKOSTELEFON: KÉSLELTETI A FELNŐTTÉ VÁLÁST teljes cikk! - DER SPIEGEL Nr. 41 (Engem meg gyerekké tesz?)
Ha Liva tudni akarja, mikor esedékes a menzesze, ránéz az okostelefonjára. Ugyan így, ha parkoló jegyet vált, ágyat foglal egy hostelben, vagy tudni akarja, kocogás közben hány kalóriát éget el. És akkor is, ha este buli után egyedül megy haza sötét utcákon, rövid életjeleket küld barátnőinek. Számaikat nem tudja fejből. Miért is? Ezek tárolva vannak a telóban.
Liva 18 éves, egy hamburgi gimnázium 13. osztályába jár. Már ez a harmadik okostelefonja. Az elsőt 14 évesen kapta a szüleitől. Csak úgy, nem különleges alkalomból, a többieknek is volt már egy. Azóta a kütyü mindig kéznél van: reggel, délben, délután, este, éjszaka. Állandó kísérőjévé vált, ez a készülék minden egyben: szolgál, mint tv, fényképező, laptop, navigátor, sztereohangfal, rádió, stopperóra, lépésszámoló, zseblámpa, napilap, zsebszámoló, telefon, videókamera, ébresztőóra. És még sok mindenre. Azt is mondhatjuk, életének irányító központjává lett. Liva ebben nem különbözik a legtöbb serdülőtől és sok fölnőttől.
Marad a kérdés: ki kommandíroz kit? Az ember a gépet vagy a gép az embert?
Liva és társai azért érdekesek, mert ők az első nemzedék, akik magától értetődően okostelefonnal nőnek föl, digitálisan tanulnak, kommunikálnak, élnek. Természetesen a legtöbb fölnőtt is használ okostelefont, ők is beolvasztották hétköznapjaikba és csak nehezen tudnának leszokni róla, ha hirtelen nem lenne. Ám a 18 évesek nem is ismernek mást - legalábbis saját nézetükön kívül. Amikor megszülettek, sok szülőnek már volt mobiltelefonja. Így ők maguk is kaptak: a 12-13 évesek 92%-a, az összes serdülő 97%-a – tehát gyakorlatilag mindegyikük.
Ez egy tekintélyes szám. Más fölmérések mutatják, 12-17-évesek napi 2,5 órát töltenek el szociális médiumokban – főleg az okostelefonjukkal. Mit csinálnak ott ennyi ideig? És főleg: mit csinál velük a kütyü? A válaszoktól függ, szükség van-e szabályozásra és ha igen, milyenre. A vita iskolákban és családokban egyaránt tombol. Franciaország az iskolákra egyértelmű korlátozást szabott ki: a nemzetgyűlés júliusban kimondta, 15 éven alul, iskolákban és kirándulásokon minden internetes készülék tilos. Sok családban azonban újból és újból veszekedés tör ki a teló miatt. A vita szinte olyan magától értetődő, mint a használat. Sok szülő aggódik, mikor gyerekekét mindig előrehajolva, lefelé fixírozó szemekkel és fürge ujjakkal látja. Sokan figyelmeztetnek és riadóztatnak – ezzel csak növelve a szülői félelmeket.
Ilyen pl. Manfred Spitzer, a digitális korszak apokaliptikusa, Ulm-i pszichológus. Évek óta ugyanazt a könyvet jelenteti meg, különböző címekkel: „Vigyázat, képernyő!”, „Digitális demencia”, „Cyberbetegek”. Modern technikák rövidlátást, depressziót, elbutulást, érzéketlenséget, önzést okoznak, továbbá továbbá túlsúlyt, tartáshibát, magas vérnyomást, cukorbetegséget, alvás-zavart. Több százezer példány kel el. Nem kell prófétának lenni, hogy megjósoljuk, az új Spitzer-könyv, „Az okostelefon-epidémia”, szintén könyvsiker lesz. Spitzer hajmeresztő logikai manővereket csinál, szelektíven idéz tanulmányokat, hogy téziseit alátámassza. Az Ulm-i egyetemi klinika pszichológia főorvosa, elismert orvos és kutató, kétségkívül szakértő – ám nem a médiumpszichológia terén.
Lényegesen visszafogottabb egy másik könyv, amelyik errefelé hónapok óta vitákat kelt. A „Me, My Selfie and I” szerzője az amerikai pszichológus professzornő, Jean Twenge. (A német kiadás május óta kapható). Diagnózisa: a fiatal emberek ma magányosabbak, depresszívebbek, szorongóbbak, mint korábban a fiatalok. Az ok: vélhetőleg az okostelefon. „A következő évtizedekben több olyan fiatalt fogunk látni, akik egy helyzetre ismerik ugyan a helyes emoji-t, de nem a helyes arckifejezést”- írja Twenge és okostelefon-korlátozást javasol. A teljes absztinenciától eltanácsol. Tinik, akik örökké a telefonjukat babrálják, föltűnően gyakran depresszívek, ám azok sem különösen boldogok, akik ilyen telefont soha sem használnak. „Apró adagokban ez a technika igen hasznos lehet, megkönnyítheti életünket.”
A professzorasszony legizgalmasabb tézise: az i-generáció lassabban nő föl. A mai 18 évesek úgy viselkednek, mint régen a 15 évesek, a 13 évesek, mint a 10 évesek. Kevesebbet mennek el valahová szüleik nélkül, kevesebb alkoholt isznak és később és kevesebbet szexelnek. Ez igencsak meglepő a YouPorn weblapok és a Dating-App Tinder csúcs-látogatottsága miatt. Nem is olyan régen, ugyanilyen okból, szexuálisan lezülött, promiszkuitív nemzedékről volt szó, a „pornó-generációról”. Twenge tanulmánya az USÁ-ra vonatkozik, de a német kiadó talált egy sor német fiatalokról szóló hasonló kimutatást. Így a 14-17 éves fiatalok első heteroszexuális közösülése 2005 és 2014 között 5%-kal csökkent. A 16-17-évesek alkoholizálása 2001 és 2016 között 97%-ról 87%-ra ment vissza. A hetente bulizás is csökkent: 2006-2017 között 11%-ról 5%-ra.
Ám a lassuló fölnőtté válásra egy egész sor más magyarázatot is találhatunk. Lehetséges, hogy az okostelefonok távoltartják őket a személyes interakcióktól, alkoholtól, szextől, kluboktól. „A buli örökké fut, csak most a Snapchat-en” - írja Twenge. Ugyanúgy az is lehetséges, hogy a kisebb családok jobban vigyáznak gyerekükre, vagy a fiatal nemzedék most jobban szót ért szüleivel, mint az előzők, tehát késztetésük, hogy a szülői házból délután és este meneküljenek, kisebb lett. A profnő azt is megfigyelte, hogy a fiatal fölnőttek lelki problémái néhány év alatt megsokasodtak, főleg 2012 és 2015 között, épp akkor, amikor az okostelefonok elszaporodtak. Fölméréseket idéz, melyek igazolják, hogy a serdülők, akik sok időt töltenek közösségi oldalakon, gyakrabban lesznek depressziósak, magányosabbnak érzik magukat, rosszabbul alszanak.
De mit jelent ez? Azért boldogtalanok, mert az okostelefonjukon lógnak, mert a Twitter-en a HateSpeech-csel kell megküzdniük, mert magukat az Instagram-on másokkal mérik össze, így még jobban kényesek lesznek a kinézetükre, mint a korábbi nemzedékek - vagy azért nyomkodják a kütyüt, mert boldogtalanok és a hálón foglalkoztatva, megerősítve érzik magukat?
Florian Herford-nál, annyi bizonyos, valami félrement. Herford, akit valójában másképp hívnak és nem szeretné, ha ráismernének, már egy éve lakik az „Auxilium Reloaded”-ban, a Dortmund-Aplerbeck-i médiafüggő fiatalok otthonában. Ott elválasztják azoktól a dolgoktól, melyek sokáig rabul ejtették.
H. 23 éves, 190 cm magas fiú. Visszavonult a számítógépes játékok világába. A virtuális világban találta meg azt, amit a valóságban nem: sikert, barátot, boldogságot. „Ha valakit állandóan dagadtnak csúfolnak, az kikészít” - mondja H. Lakását szinte sosem hagyta el. Literszámra itta az energiaitalokat és az ételt házhoz hozatta. Mikor majdnem 300 kilós lett, nem bírta tovább és beutaltatta magát egy pszichiátriai klinikára.
A mobilok ott nem teljesen tabuk, hanem ideig-óráig megengedettek. „Nem akarjuk a médiumokhoz való hozzáférést teljesen betiltani, hanem visszaadni fölöttük az ellenőrzést a fiataloknak” - mondja Magnus Hofmann terapeuta. A páciensek egy normális életritmusba kell, hogy visszataláljanak. Mindegyik benntlakó köteles iskolába vagy munkába járni, egy hobbit keresni és a terápiás üléseken részt venni. Ez évekig jól ment, ám amióta a mobilok nagy teljesítményű számítógéppé váltak, Hofmann-nak lett egy problémája. A kütyü nélkül némely benntlakó meztelennek érezte magát, hiányzott neki egy testrésze. Az okostelefon használatát korlátozni kellett, „különben el kezdik azokon azokat a játékokat játszani, amik idehozták őket.”
H. számára is a mobil drog-pótszerré vált, mielőtt Dortmundba jött. „Amikor a telóm 50% töltöttség alá ment, bepánikoltam.” H. mindenütt konnektort keresett, két töltőt is hordott magánál, ráadásul egy Powerbank külső akkumulátort.
Mint a többiek, az okostelefont arra használta, hogy a közösségi oldalakon, mint az Instagram és a WhatsApp, barangoljon, de legtöbbet saját játékait játszotta tovább. Egy nagy stratégiajáték kísérő app-ján menet közben hajóflottákat indított el, melyek őt a főjátékban előre vitték. „Csak menet közben nem egy játéktrófeát lehetett begyűjteni.”
Időközben H., aki egy szakácskurzust végez, köszönve a terápiának, sokszor jól elvan telója nélkül is. „Kezdetben segített a telóm magammal vinni, de nem bekapcsolni. Így biztonságban voltam, hogy kéznél volt. Mégis mindent elérhettem, nem 10 mp, hanem 2 perc alatt.”
H. története szélsőséges. Ám megmutatja, milyen hatalmas a vonzereje az ilyen készülékeknek, pontosabban, a rájuk telepített alkalmazásoknak. Hogy egy egész nemzedék rákapott az okostelefonra, nem véletlen. Snapchat, WhatsApp, Instagram – ezek a vállalatok az okostelefon használatát alapszükségletté teszik. A rászoktatás szándékos, az i-generáció legkedveltebb app-jaiba bele van programozva. A YouTube-on minden lejátszott videó után automatikusan beindul a következő. A felhasználók bele kell, hogy nyúljanak, ha ez ellen védekezni akarnak, mielőtt kiszállnának az alkalmazásból.
Az Instagram-on, a publikálás után, a sztorik 24 óra múlva törlődnek. Aki naponta legalább egyszer nem megy rájuk, elmulasztja. A Snapchat-en kis lángocskák jelzik, az egymást követő napokon hány chat-et – fotót, rövid videót – csereberélt a fölhasználó. Aki nem küld naponta legalább egy snap-et el, elveszik összes begyűjtött lángocskáját.
A közösségi oldalak vonzása mindenekelőtt abból áll, hogy légy mindenben benne, ha csak a képernyőn is. Szakértők a „fear of missing out”-ról (FOMO), az elmulasztás félelméről, beszélnek. Az információözön azt az érzést kelti, mindig vételre kell kapcsolnunk, szünetelni nem lehet.
Egyes fiatalok ez ellen teljes lekapcsolással védekeznek. Ez a „Digital Detox” kicsiny, de egyre növekvő csoportja, készülékeiket ritkán használják, vagy nincs is nekik.
A szociológus Klaus Hurrelmann, a Shell-Studien társszerzője, No. legismertebb generáció-kutatója a nemzedékeket 3 csoportba osztja:
1. „Szuverének”: a legnagyobb csoport (a fiatalok fele). Ők tudatosan bánnak az okostelefonnal, náluk a lehetőségek ésszerű kihasználása fontosabb, mint a kockázatok. Könnyedén összehoznak egy 30-40 tagú csoportot, szorosabb kapcsolattal és ezekkel gyakran kommunikálnak. „Ilyen kapcsolat korábban csak 5 személlyel volt lehetséges, ma ennek többszörösével” - mondja Hurrelmann. (Kilóra megy?RS19I1) Nem számít, ha személyesen nem találkoznak, csak telefonáljanak, chat-eljenek. Ők képesek ezeket a csatornákat intenzíven kihasználni. Ők a digitalizálás nyertesei.
2. „Bizonytalanok”: 30-40%. Az okostelefon-kezelésben eléggé jártasak, de a készülék által nyújtott lehetőségeket csak részben használják ki. Nem érzékelik, mennyire túlterheltek, nem kis fáradtságukba kerül, a technikát uralni. A veszély mindig ott les rájuk, a sokféle ajánlattól elcsábulnak. Ez a csoport felügyeletet és szabályozást igényel.
3. „Szolgák”: ez a legkisebb csoport sürgősen kezelést kell, hogy kapjon. „Magukat teljesen a telefonjuknak vetik alá, a technika rabszolgává tette őket.”
Bizonytalan, szolgai – legalább ez a két csoport nem hagyható magára az ilyen készülékekkel. Ez segítene rajtuk. Németországbanban (No.) szívesen az iskolákra tolják a problémát, mintha azt a tanárnak kellene megoldani - ha tudná egyáltalán.
Az okostelefon-problémával nagyon sok iskola küzd. Itthon általános rendelet, mint Franciao.-ban, nincs. Csak Bajorország hozott szigorítást: a készülékeknek a szünetekben és a lyukas órákon kikapcsolva a táskákban van a helyük. Az órákon szintén, kivéve, ahogy azt a CSU-kultuszminiszter Bernd Sibler hangsúlyozza, „pedagógiai célokból” kerülnek bekapcsolásra. („Te pedagógiai célból guglizol”?RS19II5) Aki ettől el akar térni, annak a szülők, a diák, a tanár és az igazgató egyetértésére van szükség.
Dieter Brückner iskolájának egy ilyen engedményt kiharcolt. Ő gimnázium-igazgató Würzburg-Veitshöchheim-ben, e mellett a Szövetségi Iskolaigazgatók Konferenciájának elnöke. „Smartphone és az internet iskolánk hétköznapjainkhoz tartozik, a diákok meg kell, hogy tanuljanak ezekkel értelmesen dolgozni.”- mondja a 62 éves igazgató. A felsősök készülékeiket tanításon kívül is használhatják, de szigorú kötöttségekkel. „Csak a könyvtárban és a felsősök termében, ott is csak iskolai célokra.” Fontos, hogy ez sem a fiatalabbak szeme előtt történjen, hiszen végül is jó példát kell mutatniuk. Aki ehhez nem tartja magát és rajta kapják, handy-jét bevonják és csak a rektornál, fejmosás után kaphatja vissza. Tanórán viszont a telefon használata kifejezetten megengedett, a diákok információkat gyűjtenek vagy az online-Duden-ben (német értelmező szótár.RS19II5) keresgélnek. A Würzburg-i szabályozás – sok tiltással, kevés kivétellel – a veszélyes okostelefon háziasításának kísérlete. Nem föltétlen követendő, vannak más utak is, ám Brückner gimnáziuma ezzel legalább egy fontos kritériumnak tesz eleget: ésszerű szabályokat alkudnak ki a lehetséges kockázatok kivédésére, miközben az okostelefonnal való bánásmód életszerű marad.
Hogy hogyan is segíthet ez a technika a tanításban, az a hamburgi Osterbeck-gimnáziumban is látható. Klasszikus zöld tábla krétával itt már nincs, minden osztályteremben beamer-projektor és digitális tábla van, mellette zománcos fehér tábla (whiteboard), amire filctollal írnak. (És beszívják a mérgeket.RS19II1) „Aggódtunk, hogy a krétapor árthat a projektornak” - mondja Björn Grünke, digitális felelős. Előveszi okostelefonját, kinyitja az app-ot, hogy megnézze, melyik terem éppen szabad. Ezt az alkalmazást Hamburg város tavaly vezette be egyes iskoláiban, próbaképp. Ez egy virtuális osztálynapló, sok feladattal és tansegédlettel, minden szakra. Minden tanár és diák regisztrálva van, osztályok szerint. Amikor megjönnek az új ötödikesek az iskolába, először is egy smartphone-crash-kurzust kapnak. „A gyerekek a mobilt mint munkaeszközt kell, hogy fölfogják.” - mondja Björn Grünke. Eddig csak játékszer volt a számukra. Újból és újból megdöbben, mennyire nem ismeri némely gyerek a saját készülékét – akkor is, ha órák hosszat YouTube-videókat néz és virtuális WhatsApp-híreket hív le. „Sokan már az olyan egyszerű feladatnál elakadnak, hogyan csináljanak egy screenshot-ot és úgy tárolják, hogy azt ismét megtalálják.” Kerek egy hét után az ötödikesek eléggé fölkészültek, hogy a smart tanításon részt vegyenek.
A diákok telefonjukkal bejelentkeznek a Bettermarks tanszoftverébe, hogy ott a tanárok által kijelölt gyakorlatokat megtalálják. Számolni papíron kell, az eredményeket beviszik az app-ba és ott rögtön láthatják, jó-e a megoldás. „Számomra ez igen praktikus” - mondja Grünke. Így minden gyerek képességének megfelelő feladatot adhat és megtakarítja a korrektúrákat. „Az időt így jobban kihasználhatom, pl. magyarázatra.” Amikor a matektanár nem rég a felületszámításra tért át, a gyerekeket először mégis kockáspapír hajtogatásra és kockaszámlálásra vette rá. „Ez sokkal látványosabb volt” - mondja Grünke. „Az okostelefon természetesen csak egy a sok pedagógiai eszköz közül. Ha a készülékekre nincs szükség, a táskában hevernek, vagy az asztalon a képernyővel lefelé és kikapcsolva. Grünke megfigyelte, hogy a digitalizálás a tanár-diák hatalomviszonyt fölpuhítja, szélsőséges esetben megfordítja. „Azzal kell élnünk, hogy egyes tanulók ebben jártasabbak, mint mi. Ezt nem minden kolléga viseli el könnyen.”
Az i-generáció az első, amely már serdülőként korunk egy központi kultúrtechnikáját jobban ismeri, mint a szüleik. Ahelyett, hogy a szülők tanítanák és vezetnék őket, a szüleik kénytelenek leckét venni tőlük. Egy sértő folyamat? Heves viták a szülőértekezleteken és az esti család vacsoráknál: a frankfurti pszichoanalitikus, Martin Altmeyer, ezt a szülőnemzedék tudatalatti vágyával magyarázza, miszerint „egy társadalmi fejlődést szeretnének megállítani, mely túlterheli őket - egy fordított Ödipusz-komplexus.” A korábbi nemzedékek a világot ódzkodva adták át a fiataloknak, ma úgy tűnik, ezt a mediatizált világot, idő előtt, odalökik a médiakompetens utánpótlásnak, hogy ezt a korai örökséget kissé megkeserítsék.
(Nekem 1990-ben nyomtak először a kezembe egy ilyen handy-t, egy osztrák hegyen. Megrémültem: az utolsó zsinórt is elvágták! „A régi tudások hordozói, akik az élethez értenek, kihalnak és nemsokára csupa számítógépes szaladgál itt. Nem szabad, hogy az unoka többet tudjon, mint a nagyapa. Nem is tud: az ő tudása nem esszenciális. Régen a falu öregjeit kérdezték, ma a számítógépeseket. Vesztünkre: ha majd minden számítógépet az utcára dobnak, mert azt nem lehet megenni, akkor derül majd ki, mihez kell érteni: élelmet és meleget termelni. A világot nem új találmányokkal, hanem szociális szövetségekkel, belátással és mértéktartással lehet megtartani. Hol az a találmány, ami a belátást és a szolidaritást fejleszti? Nézzünk csak szét a konyhánkban, milyen gép kellene még? A polgár 10 000 kacatjával olyan boldogtalan, mint azelőtt. Semmilyen gyár nem tudja gyártani, amire valójában szüksége van: bizalomra, elismertségre, meghittségre, barátságra, otthonra, szeretetre. Az ember fékezze meg az eszét és fedezze föl a szívét! - Az értelmiségi munka megvetendő!” Tüntetés a MtudE ellen, 2004)
Jürgen Ries a fiatalokkal jól kijött, 37 évig vezette Solingen legnagyobb és sokszor egyetlen diszkóját, a „Getaway-t”. Diáknemzedékek táncoltak nála sztrobo-fényben, söröztek, csocsóztak, ücsörögtek a sötét sarkokban. Ám ennek február óta vége, legalábbis a „Get”-ben. „Többet nem érte meg.”- mondja Ries. Sok dolog miatt, egyike az okostelefon. Ahhoz, hogy a fiatalok mindig kommunikáljanak, többé nem kell találkozniuk. (…) Ha mégis találkoznak, akkor saját bulijaikon, spotify mellett, sör a szupermarketból. A Musikstreaming-szolgálaton millió song-ot hívhatnak le, bármikor. „A világ egy DJ-je sem szolgálhatja ki az összes ember ízlését.” Ries egy emlékezetes képet idéz: Négy fiatal egy asztalnál, előttük poharak, kezükben okostelefon. Odalépett hozzájuk: „Mit csináltok? Egymásnak írogáltok?” Még ma is mosolyog, amilyen képet vágtak.
A koncerteken a rajongók már nem öngyújtókkal, hanem telójuk kijelzőjével csápolnak; videókat, szelfiket készítenek saját rajongóiknak, föllövik a közösségi oldalakra. Ami a színpadon történik, mellékes. Olyan sztárok, mint Alicia Keys, Bruno Mars és Adele újabban a fan-jaikat egy teló-szünetre kényszerítik. Mielőtt a terembe engedik őket, telóikat egy párnázott zsákocskába kell, hogy tegyék, amiket a rendészek lezárnak és csak így vihetik be. Csak a koncert után kapják vissza, amikor a biztonságiak a handy-hálózsákokat egy készülékkel kinyitják. Így a figyelem teljesen a zenészekre irányulhat és természetesen az előadást sem lehet fölvenni, a jogvédelem biztosított. Amikor a rockzenész Jack White, a White Stripes régi frontembere No.-ban októberben föllép, ő is itt veti be először ezt a módszert. „A zenét közvetlenül átélni – ez földobja a közönséget.” - reméli. Jürgen Ries megdöbben ilyen sztorik hallatán. „Ha mi a Getaway-ból kitiltottuk volna a mobilt, be sem jöttek volna.”
Michael Mennekes egyike a tiniknek, már csak ritkán jött. Most ünnepelte 18. születésnapját, van jogsija és esténként a mamája Fiatján furikázik Solingen-ben. Vasárnap este van, megy a barátjához, sörözni. A haverok egy kicsit dumálni fognak, talán néhány YouTube-videót is megnéznek. Diszkóban utoljára hónapokkal ezelőtt voltak. Kocsmákba vagy lokálokba csak ritkán mennek. „Valahogy ez nem kell nekem.” - mondja Michel. Együtt üldögélni otthon, vagy nyáron akár kint, sörözni, zenét hallgatni, traccsolni, csak úgy „csillelni” - így néznek ki Michel és barátai estéi. Gyakran ki sem megy a szobájából. Akkor heverészik az ágyán, néha egyedül, néha barátnőjével, laptoppal az ölében, Netflix-sorozatokat néz. Aktuális az „Insatiable”, a Hamupipőke egy új kiadása, amiben egy lány kilói és osztálytársai mobbing-jai ellen küzd, szerencsésen lefogy és a végén még egy szépségversenyt is megnyer. Az első évad 12 részes, á 45 perc. Mennekes és barátnője 4 nap alatt mindet megnézte. Ennek ellenére a szakmunkás-képzős nem gondolja, hogy túl sokat lóg a mobilján és a laptopján. Éjszakára a telót ágyába viszi, ez az ébresztőórája. Ilyenkor kiszáll az internetből. „Jól alszom, de nem szeretném, ha zavarnának.”. Barátnője szülei megkövetelik, hogy lányuk handy-jét éjszakára a konyhában hagyja, meséli Michel. Ott csüng rendszerint a töltőn, hogy másnap ismét bevethető legyen.
A szülőktől függ az is, hogy gyerekeik problémái súlyosbodnak-e avagy sem. Nem új vita: szülők veszekednek gyerekeikkel órákhosszat, mennyi a megengedett tévézés, PC-játék, chat-elés. Régen a tv és a számítógép nagy darab, kockaképernyős gép volt, a lakásban fix helyen. Föltűnt, ha valaki sok időt töltött el előttük. Egy okostelefon viszont egy zsebbe belefér, mindig és mindenkor előhúzható. Itt az ellenőrzés szinte megoldhatatlan a szülők számára. Ehhez jön, hogy a smartphone-nál jó példát mutatni sokkal nehezebb, mint más technikai újdonságnál. Gameboys? Főleg gyerekeket csábított. Playstation? A szülők csupán leporolták. Computer? Egy játékszer volt a gyerekeknek – a szülők örültek, ha munkahelyükön kívül csak ritkán kellett használniuk. Ám az okostelefon mindkét nemzedéket egyaránt csábítja. A vita ezen oldala a szülők számára kényes lehet. Ők sem járnak el helyesebben, mint a gyerekeik. Miattuk a morgás pl. nem tartja vissza a szülőket attól, hogy osztálytárs-szülőkkel WhatsApp-csoportot szervezzenek, „olyan praktikus”. Hogy ekkor csak precíz, céltudatos, szükséges híreket küldözgetnek egymásnak - hisz ők okostelefonjukkal csak okosan bánnak - maguk sem állítják. Thomas Feibel ismeri ezt a belső konfliktust. Négy gyereket nevelt föl, a legfiatalabb lány most 17 éves. Az apa épp nemrég érezte magát rajtakapva. Mail-jeit válaszolgatva, az időről megfeledkezve, amikor telefonjáról fölnézett, lányát látta, hasonlót csinálni. „Mindig elfelejtjük, hogy gyerekeinket nemcsak azzal neveljük, amiket mondunk, hanem főleg azzal, amiket teszünk.” (Minden technikai haladás csak az időnket rabolja. Régen egy igazgató naponta 4-5 levelet kellett, hogy megválaszoljon, ma 60 e-mail-t. Ma a sok szoba, holmi, étel, ruha miatt fajlagosan hosszabb a háztartási munka. /Precht, ökobetyár/).
„Gyakran még banálisabb: a gyerekek úgy lesznek okostelefon-tulajdonosok, hogy szüleik régi készülékeiket nekik adják.” Nem ritkán a felnőttek így keresnek igazolást arra, hogy ők maguk egy új modellhez hozzájuthassanak, bár a régi még jól működik. „Mikor a gyerekek örülnek a készülékeknek, ez a szülők lelkiismeretét könnyíti.” Gyakori kérdés: Hány évesen kaphat a gyerek okostelefont? Feibel nem mond egy konkrét életkort. „A gyerek érettsége a döntő.” Vannak nyolc éves, technikailag jártasok, akiknek egy smartphone csodás lehetőségeket adhat, tudásuk bővítésére. Másrészt ismer idősebb fiatalokat, akik képtelenek felelősségteljesen egy telefonnal bánni. „Az okostelefon felnőttek számára lett kitalálva.” Csak ha a gyerek elért egy bizonyos érettségi fokot, akkor kaphat egy ilyen készüléket. Feibel azt tanácsolja, kérdezzük csak meg a gyereket, miért akar egy okostelefont, mire akarja használni és milyen szabályokat akar önmaga számára hozni a használatkor. „Ekkor gyorsan észrevehetjük, hogy gyerekünk eléggé fölkészült-e egy ilyen lépésre.” Végül a megbeszélt szabályokat rögzítenünk kell, legjobb írásban. Így később könnyen ellenőrizhetjük, tartotta-e magát ehhez mindenki. A szabályokat egyszer évente aktualizálhatjuk.
A Dittmers család Hamburgban radikális megoldást alkalmaz. 18 órakor a handy-k bekerülnek egy handy-trezorba. Ez egy szürke, lapos, lezárható doboz a hálószobában. A ládikó hátulján van három lyuk, ezeken vannak a töltőkábelek átfűzve, így a telefonok a töltőre kapcsolhatók. 18-21 óra között teló-tilalom van; apa, anya, fiú offline. Kezdetben nem is a gyerek telefon-fogyasztásáról volt szó, hanem az apáéról. A 11 éves fiú nemrég kapott egy iPhone-t, osztálytársaihoz képest kissé későn. Eddig nem is használta túl gyakran. Szülei viszont mindig úgy érezték, folyton elérhetők kellenek, hogy legyenek. Mindkettőjük vállalkozó, egyikük jógatanár, másikuk videóproducer. Amikor este hazaértek és együtt leültek a fiukkal, újból és újból megszólalt a telefon. Valamilyen hívás, melyet „föltétlen” fogadni kellett. A handy mindig villogott, mert hírek jöttek. És ha már fölvették a telefont, azt is megnézték, milyen lesz az időjárás. „Ez valahogy mindig idegölő volt.” - mondja Dimmers. A fiuk is ideges volt, mert a szülők folyton másokkal kezdtek el foglalkozni.
Ez a sztori életveszélyes is lehet. 2017 forró nyarán a Fürdőmesterek Országos Szövetsége riadóztatott: Az uszodákban egyre több szülő a smartphone-ját figyeli és nem a gyerekét. Hamburg, Hannover és Bréma uszodáiban gyerekek fulladtak vízbe, vagy fuldoklásból mentették ki őket.
Nemrég egy hét éves kisfiú szólított föl tüntetésre Hamburgban. Idegesítette, hogy szülei mindig a telefonjukat babrálják és nem vele játszanak, panaszkodott a gyerek a tévében. Szerencsére anyukája észbe kapott és mellé állva, bejelentette a tüntetést. A hamburgi Schanzen-negyed felé vonulásban 150 szülő és gyerek vett részt. Emil szervező apja nyakában egy hangosbeszélőn buzdította a nyilvánosságot: TELÓT KIKAPCSOLNI – MOST MI JÖVÜNK! A rendőrségtől megtudtuk, a demonstráció békésen végződött – egy játszótéren.
(A szerzők csupa nők: Laura, Katharina, Ann-Kathrin, Miriam.)
