XVI. VÉRES HARC AZ IGAZSÁGÉRT

1555-BEN Németország 90 %-a evangélikus. Az Augsburg-i vallásbéke a két konfesszió közötti békeegyezmény volt. A Luther-egyház még az alapító életében szerveződik, a nemzeti egyházakban, melyek a világi területekkel fedésben vannak. Ezeknek régensei a tartományi egyházak fejei. Az állam és az egyház liaisonja a protestantizmus alatt csak szorosabbá vált, mint amilyen a császár és a pápa ellenpólusakor a középkorban volt és amely a több száz éves trón-oltár szövetséget megalapozta. Ez véglegesen csak a császári birodalom végével szakad szét, 1918-ban.  A katolikus egyház „ellenreformációt” indít, miután fölismeri, hogy egyelőre hiányzik neki az erő, a protestantizmust erőszakkal visszaszorítani. Harcát ezért erőszakmentesen folytatja, ellenpropagandával, térítéssel, de szellemi ütköztetéssel is, ám mindenekelőtt egy önreformációval, belső megújulással. Így tekintve, Luther régi egyházának mégis tett egy utolsó szolgálatot: az egyház a protestantizmus eredményei nyomására kutatni kezdte a sikeressége okait, hogy ezeket, amennyire lehet, likvidálja. Ez tényleg bevált. Sok egykori kilépő visszatért a katolikus egyház karjaiba. Sokan azonban nem. Ezért egyszerűen két egyház volt. Tehát két igazság is. És ha két igazság van, nem lehet-e három, négy, sok igazság? Vagy talán egy se, legalábbis nem egy abszolút? Ezek a kérdések már csak itt vannak. Hozzájuk mások is jönnek. A már említett Nikolaus Kopernikus

174 aki pusztán valamiféle számítások alapján, azt meri állítani, hogy a Föld nem lapos, hanem gömbölyű és nem a mindenség közepében áll, ahogy az egyház tanítja, hanem a Nap körül kering. Bebizonyítani nem tudta, de ezt nem Kolumbusz bizonyította végül, hajóútjával Indiába? Ha az egyház ebben a pontban téved, nem téved-e sok minden másban is? És Nürnberg-ben van egy festő, Albrecht Dürer, aki többé nem szentképecskéket és bibliai jeleneteket fest, hanem magának lefesti anyját, Nürnberg-i patríciusokat és egész egyszerű kortársait. Mit jelentsen ez? A dolgokat addig lehet tologatni – mint a bútorokat egy szobában – míg végül semmi sem marad az évszázadok óta kijelölt helyén? Kopernikus kizökkentette a Földet a világmindenség középpontjából, ez a Dürer pedig az embert rakja a Föld központjába. Tényleg oda tartozik? Tényleg az egész világ a XVI. századra teljesen ver-rückt (eltolt, bolond) lesz? Ám volt rosszabb is, amiről az európaiaknak fogalmuk sem volt, valami, az akkori időkben teljesen őrült dolog, ami méregszekrénybe tartandó és csak a beavatottak használhatták kis adagokban. Egy szöveg, egy eretnekség, aminél maga Luther is az eretnek elégetését követelte volna. Ez az eretnek azt állította, hogy nem a teremtő igazgatja a világot, ez az isten nem is létezik, a Föld egy véletlenül keletkezett képződmény, ami nem a világmindenség középpontjában áll, továbbá az ember, halálával megszűnik, nem távozik belőle halhatatlan lélek. Csak az anyag, amiből áll, változik, örök és megsemmisíthetetlen. Az emberek közötti szeretet csak a természet egy ravaszsága, hogy az embereket rávegye a szaporodásra. Az egész kozmosz alapelve abból áll, hogy folyton atomok atomokkal egyesülnek, ismét szétválnak és ezáltal a világot és a természet jelenségeinek

175 ezt a sokféleségét hozzák létre. A vallás nem más, mint babona. Nincs sem mennyország, sem pokol, sem eredendő bűn, sem föloldozás. Ebben a szövegben ott van – bár úgy tűnik, túl korán – az Újkor, mert míg ez az ateista-természettudományos világkép érvényre jut, sok-sok évszázad telik el. De ki írta ezt a szöveget (De rerum natura – A dolgok természetéről) és az egyház, szerzőjét miért nem üldözte rögvest, Luther helyett? A meghökkentő válasz: az íróját azért nem lehetett fülön csípni, mert már rég meghalt. Lucretius római íróról és filozófusról van szó, aki ezt a szöveget Kr. e. 50 körül írta. A írás hosszú ideig eltűntnek nyilváníttatott, mígnem 1417-ben, Poggio Bracciolini egy példányát megtalálta és újra kinyomtatta, és nyomban el kezdte terjeszteni, a klerikusok, egyházfiak és humanisták között – nagy titokban. Amikor 1516-ban napvilágra került, mi is terjed itt titokban, az egyház közbe lépett és a szöveg minden további nyomtatását megtiltotta. De akkor már számos példány forgott közkézen, titokban mindig tovább adva. Lucretius ateizmusa inspirálta  és megfertőzte Európa számos tudósát 1417-ben és legalább annyit segített, mint Luther teológiája, az Újkor és a fölvilágosodás útjának előkészítésében. Montaigne (1533-1592) olvasta a művet, Shakespeare (1564-1616) ismerte és Rómeó és Juliájába be is csempészett egy kis atompárt, Moliére (1622-1673) lefordította franciára. Akkor is, ha valamit csak egy kevés nagy műveltségű tudós olvasgat, csendes szobácskájában és erről titokban vitáz, nem maradhat el, hogy ebből valami ki ne szivárogna. Mások fejébe beoson, ha tudatlanul is, de ott munkálkodik,

176 kételyt szít, elbizonytalanít, a fönnállót és a látszólag megdönthetetlent az erózió és a bomlasztás lassú folyamatának veti alá - ráadásul ahhoz, amivel Luther általános nyugtalanságot okozott. A szkeptikus gondolkodás kora kezdődött el, a próba és tévedés módszerével való lassú előre tapogatózás – fájdalmas procedúra azon népek számára, akik hozzászoktak, hogy nem kell gondolkodni, ha hitük van, ami egyben tudás is. Már a két igazság léte a fejedelmeket, a királyokat, lelkieket, művelteket, de iparosokat, parasztokat is elég nehéz probléma elé állította. Sokan tényleg balgaságnak tartották, két, egymással ellentmondó „igazság” egymás melletti létezését. Hisz csak egy igazság lehet! Legrosszabb esetben egy sem. De nem kettő egyszerre. Ám az ember bizonyosság-igénye nagy. Biztonságban akar élni. Abban, amit vele tanítattak és tanítani fognak, mindig bízni akar. Ami eddig érvényes volt, maradjon a jövőben is az.  Olyan mértékben, ahogy ez az elvárás csalódást okoz, nő a nosztalgikus elvárás a régi bizonyosságok iránt, és a készség, ezekhez visszatérni. Ugyanilyen mértékben nő az ellenkező oldalon az igény a régi bizonyosságokat újakkal helyettesíteni, a régi, tévesként leleplezett bizonyosságokkal szemben, saját, új, immár érvényes bizonyosságokkal szembesíteni. A következmény: a társadalmon egy szakadás fut végig, az eredmény nem több biztonság, hanem több bizonytalanság. Golo Mann a reformációt a német történelem „alapeseményének” nevezi, mely az országot simán kettébe szelte, úgy, hogy az a posztkeresztény máig kihat. Egy szakadás, amelytől olyan sokan szenvedtek, hogy először úgy tűnt, kézenfekvőbb egy olyan döntést hozni, ami a szakadást megszűntetve, a régi bizonyosságokhoz való visszatérést eredményezi, vagy ezeket végleg lerázza. Hogyan lehet egy olyan döntést hozni, hogy az az örökös vita végére végleg pontot tegyen? Hatalommal és erőszakkal. Erre állandó a kísértés. Ebbe a csapdába csúszott Európa bele, amikor 1618. május 23-án, Luther halála után kétharmad évszázaddal, három embert a prágai vár ablakán kidobtak a várárokba. Valójában csak egynek kellett volna az ablakon kirepülni, a cseh királynak, Ferdinand von Steiermark-nak. De az épp nem volt kéznél, amikor a fölkelők a várba behatoltak és az első három, a királyhoz rangban közel álló embert, aki véletlenül ott volt, megragadták és kihajították az ablakon. A fölkelés kirobbanásának az oka, egy ígéret megszegése. A túlnyomórészt protestáns Csehországnak, 1609-ben, egy felséglevélben, II. Rudolf császár, a szabad vallásgyakorlat jogát ítélte oda, ám a cseh felsőbbség a rekatolizációt kezdte erőltetni. A protestánsok jogaikat látták lassan csorbulni. Egyre gyakrabban törtek ki zavargások, melyek egy napon a prágai konfliktusban csúcsosodtak. Egyébként a kidobott emberek a zuhanást túlélték, a katolikusok szerint Szűz Mária mentette meg őket. A protestáns legenda szerint puha trágyadombra estek. Így vagy úgy, ez a prágai incidens lett a 30 éves háború kezdőpontja, melynél kezdetben hitviták folytak az igazságért, később azonban egyre inkább az egyeduralomért, hatalomért, érdekekért, javadalmazásért, földért, pénzért folyt a harc. Az összetűzések egy háborúban olvadtak egybe, „katolikusok az evangélikusok ellen”, „a császár és a katolikus liga a protestáns unió ellen”. A harc brutális mészárlásba csapott át, egymás öldöklésébe, miközben a vallási kérdések egészen a háttérbe szorultak és az egész egy normális háborúba ment át, hatalomért és területekért. Gyilkosság, rablás, gyújtogatás, megerőszakolás, éhség és pestis sújtotta a katonákat és a civil lakosságot. Egész vidékek néptelenedtek el. Dél-Németország részein csak a lakosság egyharmada élt túl. Csak mikor minden forrást föléltek, a résztvevők belefásultak a harcba, a folytatáshoz tovább nem volt erejük – csak akkor ültek le a háborús felek egymással tárgyalni, hogy kompromisszumot kössenek és végre béke legyen. Ez a „vestfáliai béke”, amit Münster-ben és Osnabrück-ben kötöttek, területi és alkotmányjogi változtatásokon kívül egész sor újkori vívmányokat hoztak, amiket bár 30 évvel korábban, vérontás nélkül is bevezethettek volna. Mégis, különösképp a protestánsok, ünnepelték a két vallás teljes egyenjogúságát. Mindkettő ugyanolyan joggal gyakorolhatta vallását, és a birodalmi napokon egyik konfesszió sem szavazhatta le a másikat. Majd egy évszázadig tartott, míg a leégetett vidék ismét magához tudott térni.

XVII LUTHER – KI IS VOLT VALÓJÁBAN?

Ha a világ 2017. október 31-én erre a német régi kolduló barátra emlékezik, akkor az ünnepségek és a beszédek özönében ez az egész történelem a legjobban csodálatba ejtőbb jelensége könnyen kifelejtődhet: hogy ennek az embernek, alapjában véve, csak négy év kellett, hogy a világtörténelmet annyira megváltoztassa, hogy mi egy fél évezred múlva is ezt ekkora nagy dolognak tartsuk. Olyan dolognak, amit ő csupán szavaival vitt végbe, főképp írott szavaival. A világot szövegeivel 1517. október 31-én, 95 tézisével kezdte. Ma egy ember, aki legszívesebben egy thrillert olvas, vagy US-sorozatokat, mint a Homeland vagy Breaking Bad, élvez, halálra unja magát, ha ezeket a téziseket sorban végigolvassa. Ám az akkori világ ezektől a soroktól annyira zsongásba jött, hogy még ma is erről beszélünk, miközben elképzeljük, hogy a Breaking Bad-ről 500 év múlva senki sem fog beszélni, míg a 95 tézis legalább a történelemkönyvekben és a lexikonokban túl fog élni. Ezért a szöveget – legjobb két adás US-sorozat között – legalább egyszer át kell olvasni. A 95 tézis után Luther gyorsan publikálja a Sermo a búcsúról és a kegyelemről c. írását. Ez a bűnbánatról, keresztségről, áldozásról, pápaságról és az Új Testamentumról szól – és még csak 1520-at írunk. Ugyan abban az évben megjelenik 3 főműve: A német keresztény nemességnek, Az egyház babiloni fogságáról és A keresztény ember szabadságáról. 1521-ben megírja A szerzetesi fogadalom ellenében-t és a Traktátus a szentmise hamisságáról-t. Ezzel 4 év alatt a pápai hivatal legitimitását vonta kétségbe, a pápát antikrisztusként írta le, a paphivatalt le-, a világi foglalkozásokat fölértékelte, a szerzeteseket és az apácákat fölöslegesnek nyilvánította, minden hívő papságát megalapozta, laikusoknak megadta a jogot az egyház dolgaiba való beleszólásra, az áldozást újra értékelte, mint úrvacsorát, a szentségek számát hétről kettőre vitte le, a szentség- és ereklyeimádatot megszűntette, az egész keresztény hitet három oszlopra állította: sola, fide, sola gratia, sola scriptum, egyedül a hit, egyedül a kegyelem, egyedül az írás (által). Ebben a négy évben égette el a pápai fenyegető és kiátkozó bullát, Worms-ban megtagadta a visszavonásra való fölszólítást, és Wartburg-ban lefordította az Új Testamentumot görögből németre. Ezzel 1521 végén már minden itt volt, ami a reformáció lényege és ami az evangélikus és a református egyházak alapításához vezetett. Egyedül, ami még hiányzott, az ő személyes szerzetesi fogadalma és cölibátusa megtörése. Ezt Katharina-val való házasságával, 4 évre rá, pótolta. Ennek egy mellékterméke egy új intézmény keletkezése: az evangélikus paplaké. Hogy Luther teljesítménye milyen óriási volt és milyen súlyos következményekkel járt, az a németeknek és a világnak csak az idő múlásával világosodik meg, annál érthetőbben, minél több idő múlik el. Természetesen Luther szellemi kortársai is látták, milyen különleges lélek munkálkodik itt, de hogy milyen mélyszántó következményekkel, azt nem láthatták, nem is sejthették. Luther maga ámult volna, ha elmondják neki, mennyire befolyásolta a következő 500 év világ- és szellemtörténetét az, amit abban a négy kurta évben végbevitt – tekintettel arra, hogy ő a közeli világvégét várta és arra egyáltalán nem számított, hogy egy fél évezred múlva még beszélni fognak róla. (De nem ennyit, ismételve, hogy kiadjon egy egész könyvet!RS17XII16). E helyett tanai az egész világon elterjedtek. A Luteránus Világszövetség ma 136 tagegyházat számlál, 76 országban, amelyekhez 61,7 millió a 65,4 millió luteránusból, tartozik (88). Ők és a számos református egyházak, melyek nem tartoznak ehhez a világszövetséghez, 2017. október 31-én ünneplik a reformációt. Luther-t elég korán, még életében dicsőítették meg, ami nagyságát inkább palástolta, semmint megvilágította. Ő ezt soha sem akarta. 1522-ben elhárította a már gyakori „luteránus” kifejezést: „Először, kérem nevemről hallgattassék, ne mondjuk magunkat luteránusnak, hanem Krisztus gyermekeinek… A tan nem az enyém, engem nem is feszítettek keresztre senkiért… hogy is jönnék én, szegény, bűzlő kukaczsák ahhoz, hogy Krisztus gyermekeit az én szentségtelen nevemmel illessék? Így ne, kedves barátaim, irtsuk ki a pártneveket és nevezzük keresztényeknek magunkat, az után, aki ezt a tant adta nekünk.” (89). Ez semmit sem használt. Ellenkezőleg: benne látták a visszatérő Éliást, vagy az „angyalt, az örök evangélium hírrel”. Fametszetek mutatják őt szent glóriával a fején. Wartburg-ban a buzgó, jó üzleti érzékű várurak a Luther-szobában egy foltot festenek a falra, mely állítólag attól lett, mikor Luther az ördöghöz vágott egy tintásüveget. A zarándokok tiszteletteljesen megcsodálták a foltot, tapogatták, kitörtek belőle egy darabot, ahogy Luther íróasztalából is és hazavitték, mint csodatevő ereklyét. Azonban legalább annyira protestánsok voltak, hogy bár tisztelték, a „héroszi Luther-t, de nem vártak el tőle pártfogást istennél, sem csodát a sírnál és az imádságnál sem emlegették, mint közbenjárót” (91). Luther további fejlődése, mint nemzeti szent, nem volt többé megállítható. A talapzat, amelyre állították, évről-évre nőtt, végül oly magasan állt az emberek feje fölött, hogy az ember Luther lassan láthatatlanná vált és egy projekció-felületté lett, ahol mindenki azt látott, amit óhajtott.

184 Minden nemzedék saját Luther-képet kreált magának, ezt már Lucas Cranach elkezdte. Fáradhatatlanul gyártotta a Luther-portrékat, igény szerint: Luther, mint szerzetes, lovag, herkules vagy professzor került lefestésre, kiegészítve a feleség és a barát, Philipp Melanchton képével. Ezeket az oltár jobb és bal oldalára akasztották, egyes helyeken (Wittenberg-ben) még az oltár fölé is. Luther saját nevének vallásmegjelölésként való használata ellen tiltakozott, ám most, a képözönnél, kritikája nem ismert (92). Így gyakorlatilag elkerülhetetlen volt, hogy a Luther és Cranach által indított ikonográfia idővel önállósodjon és mindenféle érdekek szolgálatába állítódjon. Az első nagy reformáció-jubíleum, ebben a tekintetben még ártatlan volt. A luteránusok majdnem elfelejtették és a belső vetélytársak, a kálvinisták figyelmeztettek, hogy a tézisek kiszögezésének száz éves évfordulója 1617. október 31-én van. Addig protestáns régiókban inkább „Szent Martin” születése és halála napját volt szokás megülni. A luteránusok gyorsan és valamennyire lelkesen csatlakoztak az évfordulói megemlékezésekhez, a harcos Luther köré gyűlve, aki száz éve a „romlingok” ellen állta a sarat. Azzal a meggyőződéssel ünnepeltek, hogy az ellenreformáció sikerei után továbbra is össze kell zárniuk, harcolni a pápa és hivatala ellen. Akkoriban Róma és a katolikusok a protestánsokat ellenségként kezelték és agresszívan szorongatták. Az Augsburg-i vallásbéke nem hozott igazán nyugalmat. Franciaországban a hugenottákat – a protestáns kálvinistákat – kezdettől fogva államhatalommal üldözték.

185 Párizsban és más francia országrészeken 1572. augusztus 23-án éjjel az ún. Szent Bertalan éjszakán, az anyakirálynő, Katharina von Medici parancsára ezreket mészároltak le. Utána számos hugenotta menekült el Franciaországból, mindenfelé a világba, Németországba is, ahol ma is léteznek hugenotta közösségek. Akkoriban senki sem fogadott volna a protestantizmus túlélésére. 1617-ben, a száz éves évfordulón sem. Egy évre rá, a 30 éves háború kitörése után tényleg élet és halál kérdése volt. Az első nagy reformáció-jubíleum után azonban valami teljesen új, súlyos következményekkel járó valami kezdődött: a Mayflower nevű hajó horgonyt vetett Amerika Észak-atlanti partjánál. A hajóból angol puritánok, szigorú kálvinisták szálltak ki és megalapították Plymouth városát, Massachusetts-ben. Az angolok már előttük 40 éve elkezdtek Észak-Amerika betelepítésével, Neufundland-on. Ám 1620 után, a Mayflower érkezésével az ún. zarándokatyák letelepedése után, egyik bevándorló hullám érte a másikat. Nemcsak brit és holland kálvinisták jöttek, hanem francia hugenották, svájci zwinglisták, német és skandináv luteránusok – Amerika protestáns lett, míg a spanyolok és a portugálok Dél-Amerikába vándoroltak ki. Ez a kontinens római-katolikus lett. A két kontinens vallási eltérése az oka, hogy kulturálisan, gazdaságilag és politikailag teljesen másképp fejlődtek. Ha akkor, a XVII. században fordítva történik, ha a spanyolok és a portugálok Észak-Amerikát népesítik be, másrészt az angol, német, skandináv protestánsok Dél-Amerikát, ma valami olyasmi lenne, mint egy Dél-Amerikai Egyesült Államok, egy szigorúan őrzött északi határral, amelyen folyvást szegény Észak-ameriakaiak próbálnának meg délre átjutni. (És az őserdőben termelnek gabonát? Nyernek szenet-olajat? Pár ezer km-rel messzebbre utaznak?RS17XII17).

186 Ez természetesen egy spekuláció, de a tény marad, hogy a vallásilag különböző  isten-, ember- és világfölfogások a két kontinensen teljesen különböző fejlődést generáltak. A reformáció eseménye nélkül, nemcsak Amerika, de az egész világ másképp nézne ki. Később ebből fejlődött ki a Nyugat, a világ, a többi népek és a más régió-kultúrák fölötti dominenciája. Így tehát ezek is érintettek azon fejlődés által, amely kiváltói közé a reformáció is tartozik. Az 1717-es 200. évforduló évében a protestánsok a régi Európában végleg gyökeret vertek. Közben saját jelentőségükben, önmagukban annyira hittek, hogy azt is megengedték maguknak, amit a legszívesebben tettek: a civakodást. A viszály azon tény természetes következménye, hogy hiányzik az a legfelsőbb fok és autoritás, amely eldöntené, mi az igazság. A Biblia helyes értelmezése, az igazi istenkép, az igazi Luther-kép körüli vita a protestantizmus mindennapjaihoz tartozik. Ennek viszont természetes következménye a protestantizmus óriási „faji sokfélesége”, ami évszázadok alatt elburjánzott. Ezt nemcsak a Luteránus Világszövetség számos egyháza tükrözi, hanem az ehhez a szövetséghez nem tartozó egyházak és szekták sokasága is, melyeknek igen sajátos a fölfogása arról, mi az igazán keresztény és istennek tetsző, de eközben legalább egyben megegyeznek: egy fölöttük uralkodó pápa elutasításában. 1717-ben a Luther-képek két pólus között ingadoznak: az óprotestáns ortodoxia és az új föltörő pietizmus, mint a fölvilágosodás irányzata között. Az ortodoxok Luther sziporkázó tüzét megszelídítették és egy szolid, tartós paragrafus- és tanépületbe zárták, melyből minden friss lélek hiányzott. A fölvilágosodás képviselői Luther-ben szellemi kortársukat látták és ami ennek ellent mondott, azt kiszórták.

187 A megújhodás egy fontos löketét a pietisták adták. Az igaz hit körüli marakodást félretéve szorgalmazták a kereszténység praktizálását és a szociális elkötelezettséget. Ennek leghíresebb képviselője a teológus/pedagógus August Hermann Francke, aki 1698-ban, Halle városában árvaházat alapított, mely 30 év alatt egy egész faluvá nőtte ki magát, ahol iskolák, lakások, műhelyek és kertek működtek és ahol 2500 ember élt és dolgozott. Ebből lettek a Francke-alapítványok, melyek egy új református programot valósítottak meg: tanulás mindenkinek, önigazgatás és szociális részvétel (93). Már Luther követelte a tanulást mindenkinek és ehhez a megfelelő iskolákat. Francke ezt az elfeledett gondolatot fölelevenítette és alapított egy iskolát, minden szociális rétegnek. Luther gondolkodásának megfelelően az önálló gondolkodásra, az önfelelős cselekvésre és az önrendelkező életre való nevelést, de az általános szociális kötelességet is propagálta. Az egyház, az állam, de minden egyén köteles arról gondoskodni, hogy az erős támogassa a gyengét. Francke sok követőt ösztönzött Európában. Gondolkodásával, művével, a protestantizmus egy fontos elemét erősítette, mely egyre inkább szétágazott. Hogy közben a protestantizmuson belül, milyen nagy eltérések keletkeztek, „még ma is két templom épületén ismerhető föl, melyek a 1717-es reformáció-évforduló után épültek: a pompás díszítésű drezdai Frauenkirche, (az érzék-barátok egy emlékműve) és a Brüdergemeinde egyszerű nagyterme, a Drezdától közeli Herrnhut-ban, mely aszkézis irányult hitvallásról tanúskodik” (94). És: a protestantizmushoz tartozik a zene is. Johann Sebastian Bach, 1717-ben utolsó évét tölti Weimar-ban, utána Köthen-ben lesz karmester, 6 évvel később pedig tamáskántor Lipcsében. Luther teológiájából szikrákat csihol, de az újkori matematika és a Newton-féle mechanika is inspirálja – ebből komponál vallásfölötti, soha nem hallott zenét. További 100 évre rá, a következő évfordulón, Johann Wolfgang von Goethe kapcsolódik be. 1816-ban javasolja, a közeledő ünnepet „úgy megülni, hogy minden művelt katolikus együtt ünnepeljen.” A kozmopolita Goethe ezzel korát és az egész ökumenét megelőzte. Egy év múlva ajánlotta, hogy a reformáció kezdetére való emlékezést kössék össze a lipcsei „népek csatájával”, ahol Napóleon veszített, legyen ez a „tiszta humanitás” ünnepe. Ehelyett Luther-t, mint német hőst, kötelességtudó ház-apát, példás alattvalót dicsőítették (96). Számos beszéd franciaellenes ressentiment-ekkel és a francia forradalom elleni ellenszenvvel volt átitatva. Katolikusokkal, franciákkal való közös, tiszta humanitás ünnepéről szó sem volt. A német nacionalizmus áldatlan történeti veszi kezdetét, a német-francia ellenségeskedés öröklődik és 1917-ben, a 400 éves évfordulón iszonyatos háborúba torkollik. Luther-t az I. világháború propaganda figurájává teszik, mint a németek megmentőjét, a harciasság mintaképét, ellenség ellen küzdő katonát. Az „Erős vár a mi Istenünk” a német katonák harci dalává lesz. De ez még nem minden, jött a mélypont. 1933-ban, Hitler kancellárrá választásakor, Luther-t politikai céljaira használta föl. Luther 450. születésnapját, 1933. november 10-én ünnepelték. Sok protestáns, akik magukat „német kereszténynek” nevezték, lelkesen ünnepeltek, „Heil Hitler”-t kiáltottak, templomaikat horogkeresztes zászlókkal aggatták tele és a továbbiakban Hitler, a Wehrmacht és az SS minden gaztettét üdvözölték.

189 Alakult ugyan egy „hitet tevő egyház”, amely a „német kereszténységet” és a nemzeti szocializmust elvetette, de ez egy igazán ütőképes Hitler-ellenzékre nem volt elegendő. Egyesek, mint Dietrich Bonhoeffer, Martin Niemüller és Helmut Gollwitzer ellenállók lettek és a protestantizmus kevés maradék becsületét megmentették. Ám mindhárman egyházukban igencsak magukra maradtak, Bonhoeffer életével fizetett ellenszegülő magatartásával. Luther kihasználásának története nem lenne egész a volt NDK oldalhajtásával. Annak hőse természetesen nem a „fejedelemszolga” Luther volt, hanem a parasztfölkelés-vezér Thomas Müntzer. Ez az NDK későbbi fázisában megváltozott. Az akkor diktatórikusan uralkodó SED (Németország Szocialista Egységpártja) propagandájában Luther hirtelen a fejedelemszolgából „a korai polgári forradalom” csúcsfigurájává avanzsált. Az ok, amiért a kelet-német tanárok az „új” Luther-t kellett, hogy tanítsák, pofonegyszerű: a pénz. A megszorult NDK-kormánynak sürgősen devizára lett szüksége, hogy a lassanként zúgolódó népnek külföldi árut importálhasson. Luther 500. születésnapjának nagy megünneplése kínálkozott. Hátsó gondolat: turisták fognak az országba jönni és az áhítatott devizát behozni. Hogy a 2017-es évben Luther ismét turistákat, különösképpen Kelet-Németországba kell, hogy hozzon, nem tagadható le. Hisz Erfurt, Eisenach, Wittenberg városában, egész Thüringen-ben és Sachsen-ben, valamint Sachsen-Anhalt-ban a készülődés már évek óta látható. Luther a városi és a tartományi marketing húzóereje lesz. Ismét turistákban, üzletekben, pozitív imázsban reménykednek, Luther segedelmével, habár az egyháztagok – evangélikusok úgy, mint a katolikusok – száma épp Luther saját hatásterületén történelmi mélypontot ért el. Sachsen-Anhalt, amely Wittenberg-gel együtt valaha a „reformáció Rómájának” számított, ma 80%-ban vallástalan. Ám Luther, Bach, Händel, Schiller, Goethe hazájában elhivatottságot éreznek a keresztény Nyugatot megvédeni. Marketing helyett valójában inkább keresztény misszióra, humanista kultúrmunkára volna szükség… Az EKG-ben (Német Evangélikus Egyház) is egy imázs-növekedést remélnek, ha nem is tagszám-sokasodást, de legalább az egyházkilépők számának csökkenését. Ám hogy hangzanak az érvek? Mért kellene most Luther miatt az egyházba belépni? Mit mondhat ő ma nekünk? Mondhat-e egyáltalán valamit? Mért kell a Luteránus Világszövetségben 145 protestáns egyháznak lenni, hozzá még egy pár tucatnak? Mért nem tudnak egy átfogó, nagy egyházban egyesülni? Nem lenne időszerű, Luther után 500 évvel, a katolikus egyházzal végre egy új fejezetet nyitni? És egyáltalán, szükség van-e ma még protestánsokra? Csak remélhetjük, hogy ezek a kérdések a tervezett Luther-spektákulumok özönében és az egész nagy rendezvény overkill-jében nem fognak háttérbe szorulni és igazi válaszokat fogunk kapni. A következő fejezetben az evangélikus-luteránus szerző megkísérel saját személyes választ adni.

XVIII. PROTESTÁNSOK – AVAGY A VILÁGNAK MIÉRT ÉPP MOST VAN SZÜKSÉGE RÁJUK

A vallások idegesítenek. Egymás ellen harcolnak, gyűlölik egymást, kölcsönösen gyilkolják egymást, vagy a „hitetleneket” lefejezik le kamera előtt; síiták, szunniták ellen, alaviták aleviták ellen, és mind a zsidók ellen; muszlimok keresztények ellen, hinduk muszlimok ellen, liberális zsidók, protestánsok és katolikusok, a konzervatív evangélikusok, tradicionalisták, ortodoxok ellen. És mind együtt különösen egyet bosszantanak: a modern, nyugati, valamelyest fölvilágosult átlagembert, akinek abszolút igazsága, hogy nincs abszolút igazság. De ha lenne is, halandó abban nem részesülne, és ez, így gondolta még nemrég a modern ember, valójában konszenzus minden józan ember között, legalábbis Közép-Európában. Mindenki üdvözüljön a saját életmódja szerint, de üdvözülésével a másikat hagyja békén. Ezért a modern európai, eddig a valójában tűrhetetlen magatartás-módokhoz higgadtan és toleránsan viszonyult és elkönyvelte, mint „komolyan tovább nem veendő kuriozitásokat,” mint pl. az Athos hegyi görög-ortodox szerzetesek esetét. Ők hegyük kapujánál majd egy évezrede jogot formálnak arra, hogy egy táblát akasszanak ki: NŐKNEK SAJNOS TILOS A BEMENET! A kitiltás a nőstény állatokra is vonatkozik, kivéve a macskákat (a patkányok miatt) és a tyúkokat (a tojások miatt). Képzeljük csak el, mi lenne Európában, ha a tábla-föliratot ekként változtatnánk meg: zsidóknak tilos a bemenet? Vagy feketéknek vagy norvégeknek, nyugdíjasoknak, szőkéknek, hinduknak, balkezeseknek, fogyatékosoknak. Ebben az esetben a tábla óriási botrányt váltana ki és minden bíróság nyomban bevonatná. De a nőknél, azoknál lehet. Hisz már több ezer éve így megy. Régi, tiszteletreméltó hagyomány. Respektálni kell. Vallásszabadság. És ameddig csak a fura szerzetesek a hegyükön maradnak… De ennek a közönyös toleranciának nálunk már lassan vége szakad, mióta az ilyen vallási furcsaságok nem messzi országokban, hanem házunk előtt történnek meg és olyan követelményekkel kerülünk szembe, amelyekkel nem tudunk mit kezdeni (Csak nekünk szabad őket „globalizálni”, áru-kacatainkkal elárasztani?RS17XII18): kereszteket ki az iskolákból, muszlim-imaszőnyegeket be, étkezési előírások, tánctilalom nagypénteken, halottak napján semmi futball, fejkendők, burkák, minarettek, sakterolás, körülmetélés, véleményszabadság-körülmetélés a vallási érzelmekre való tekintettel vagy biztonsági okokból, a blaszfémia-paragrafus szigorításának vitája, félelem az iszlámtól és a jobboldali radikalizmustól, rettegés a terrorizmustól és az erőszaktól, no-go-zónák városainkban, menekültek nyomorúsága határaink előtt – a vallási és a kulturális konfliktusok mindenütt a világon szaporodnak. És ezek a konfliktusok betörnek a mi eddig olyan jól rendezett és békés európai világunkba. Számuk a bevándorlók számával növekszik, akik magukkal hozzák kulturális és vallási hátterüket. A normális, ezer éve letelepedett közép-európai ebből nem kér, de rákényszerül ezzel szembenézni, habár a Bibliában nem különösképp jártas, a Koránról meg éppen rendszerint semmit sem tud. Nem érti, egy férfi identitását mért fitymája, egy nőét szűzhártyája adja? Nem tudja, miről van szó a protestánsok és a katolikusok úrvacsora-vitájánál és nem is akarja tudni azt sem, a sertés mért tisztátalanabb a juhnál. Nem érti, hogyan merészelnek egyes tévedő emberek, mint a pápa. az imám, vagy a főrabbi mások számára kötelező igazságokat megfogalmazni. (Meg a tudósok, lásd tudománybabonaRS17XII19).

193 És azt még kevésbé érti, hogy a XXI. században hogyan lehetséges, hogy milliók autoritások diktátumának vetik alá magukat és engedik, hogy szexuális és étkezési gyakorlatot írjanak elő nekik, azt, mi illő, ahelyett, hogy előszednék a józan eszüket. (Előbbi megvédene a milliókra halálos civilizációs betegségektől?RS17XII19). A mai modern, világi embernek nehezére esik az önálló gondolkodásról lemondani, amely az autoritások hangos követelménye, főleg az iszlám oldalon. Mégis engedi, ha fejcsóválással is, a vallások ezen kavalkádját – a tolerancia és a vallásszabadság jegyében. Csakhogy: mindezáltal nem lesznek számára rokonszenvesebbek a vallások. Nem keltenek benne hitet és bizalmat. És ahelyett, hogy a világi embert újból a vallások felé fordítanák, teljesen és véglegesen eltaszítják. Ez új problémát gerjeszt:  a multietnikus, multikulturális, sokvallású társadalmaknak, melyek néhány évtizede gombamód Európában keletkeznek, egyet kell érteniük abban, hogyan akadályozzák meg széthullásukat, hogyan éljenek és dolgozzanak egymás mellett. Ehhez néhány alapelv szükséges, melyhez mindnek tartania kell magát, mely nem lehet vita tárgya. De hol legyen a hely, ahol a multikulturális együttélés alapszabályairól életfontosságú kölcsönös megértés jönne létre? Ki tudná a sok különböző embert összehozni, a szabályokról beszélgetést szervezni, levezetni és elfogadásukért fáradozni? A politikai pártok? Nekik már csak kevesen hisznek el bármit is. Az állam? Az is gyanús. Tehát az egyházak? Igen – különösképp az evangélikusok, mert beigazolódott, hogy a múltban gyakran szemükre vetett és részben maguk által is elismert „profilnélküliség”, valójában az erősségük. A profil az valami merev, bár tisztán definiált szerkezete révén, kiválóan újra fölismerhető, de ez mit sem ér, ha a profil a valósághoz nem illeszkedik és nem hat rá. A téli gumi profilok hó és latyak esetén hasznosak, nyáron az alacsony hőfokokra tervezett gumikeverék viszont veszélyeztetheti a sofőr biztonságát.

(egy gumi az orrodra!RS17XII19) Egy dinamikus  profilú gumira volna szükség, mely minden új, előre nem látható helyzethez is alkalmazkodni képes. Ezzel a dinamikával és rugalmassággal, minden más vallás előtt, a protestantizmus rendelkezik, amelynek tagjai ugyan közös igazságban hisznek, de ezen igazság bebetonozásától óvják magukat. Ezért a fazettakereszt, melyet egyes tartományi egyházak, pl. Hessen-ben és Nassau-ban (EKHN) maguknak, mint logo-t választottak, a protestantizmus szellemét kiválóan vizualizálják. Ám egy kép helyett egy videó kellene ezen szellem vizualizálására. Ez egy rezgő, villogó, csillogó, formáját folyvást változtató, de a keresztet mindig visszaadó forma lenne, amely azonban sose rögzülne egyetlen alakban. A protestánsok tudják, hogy egy abszolút, örökérvényű, minden emberre érvényes igazság nem ismerhető föl, nem fogalmazható meg. Tudják, hogy a közösség minden tagja csak a saját, egyéni részigazságát éli meg, hitét egy „közös háttér-igazságban” azonban nem adja föl, ezért folyvást érzelgősnek, gyámoltalannak tűnik, ha erről a háttér-igazságról kérdezik. Emiatt mindig civakodnak, de a vita valamikor mindig ezzel a belátással ér véget: mi mindnyájan Isten gyermekei vagyunk, ezért kötelességünk egymást elviselni, ha ebben-abban a kérdésben nem is értünk egyet.

195 És ismét elviselik egymást, némelyek dörögve, mások morogva, megint mások makacsul, saját igazságukhoz ragaszkodva, de együtt maradnak és megtanulják egymást elviselni, mellékesen konfliktuskezelést, meditálást és moderálást is elsajátítanak. Megtanulják saját bizonytalanságukat, pontatlanságukat, határozatlanságukat elfogadni. Megtanulják, hogy minden nagy probléma komplex és ezért differenciáltan kell szemlélni és ha ezeket írásaikban megfogalmazzák, ásítóan unalmas, kiegyensúlyozott szövegek jönnek létre, melyek minden olvasót leszedálnak. Ám ezek a szövegek szinte mindig magas reflexió-szintűek, melyek miatt, mint protestánsnak, nem kell szégyenkezni és ha egy aktív, vagy egy volt evangélikus vezető – legyen az Huber, Schneider vagy Bedform-Strohm – talkshow-ban beszél, nem esünk le a székről, sőt, én kicsit büszke is vagyok rá, mert ő valójában mindig értelmes, intelligens, emberi, dogma-mentes és, legalábbis első pillantásra, hiúság nélküli és alázatos. Bár a protestánsok sajátságos határozatlansága a divat, a korszellem, a másod- és harmadszellem számára magát kiszolgáltatottá teszi, nem ritkán ezek áldozata is lesz, de utána ismét összeszedi magát. Így egy multikulturális, világi, individualista társadalomba jobban illik, mint más vallásközösségek, kivéve talán a számunkra idegen buddhizmust. A protestantizmus a mi világunkba is jobban illik, mert problémáira – környezeti, klíma, szociális igazságosság, rendőrállam kérdések – a „fej” szabad, míg a katolicizmus három szent tehenével véget nem érően küszködik (fogamzásgátlás, női papság, homoszexualitás egyenlő bűn). Ehhez jött nemrégiben az ún. proccoló püspökség botránya Limburg-ban. A katolikus egyház mostanában és még egy ideig magával törődik és nem a világgal és a végső igazsággal. Vélhetőleg a protestantizmus alkalmazkodó képessége az, ami sok protestánst juttat abba a helyzetbe, hogy országunk sorsát intézze.

196 Nézzük csak meg: a köztársasági elnök, a kancellár, a pénzügy-, a belügy- a védügy, a családügyi-, az egészügyi miniszter, a CDU frakcióvezetője, főtitkára – mind protestáns. (Valóban?RS17XII19) Vannak katolikusok is a kormányban, mint a munkaügyi és a szociális miniszter Andrea Nahles, az igazságügyi miniszter Heiko Haas, a környezetminiszter Barbara Heindricks, de ők kevesebben vannak, az arány 10:6. Számok puszta fölsorolása első pillanatra véletlen benyomását kelti, tisztán külsőségnek számíthat, de a protestánsok használhatóságára a tudományban, politikában, gazdaságban mélyebb okokat találhatunk. Ehhez két név kötődik: Rudolf Bultmann és Dietrich Bonhoeffer. Az ismeretlen teológus Rudolf Bultmann, röviddel a II. világháború után, olyan előadást tartott, ami miatt kis híján kizárták az evangélikus egyházból. Azt mondta, hogy a Bibliában álló csodatörténetek az angyalokról, démonokról és az ördögről, a világ három szintre osztásáról (menny, föld, pokol) nem történelmi események híradásai, hanem mítoszok. Krisztus ábrázolása is, mint egy isteni lény előléte, aki a földön, mint ember újjászületik, az emberek bűneit magára veszi, kereszthalált hal, 3 nap múlva föltámad, a mennybe száll és onnan visszatér – mindez mitikus. Az az elképzelés is mitikus, miszerint mindenféle katasztrófák után a halottakat életre kelti, ítélőszék elé állítja, az egész emberiséget üdvözültekre és átkozottakra osztja.

196 Mindezen történetek ókori mítoszokból, kései zsidó apokaliptikus iratokból és gnosztikus megváltási fantáziákból vannak összerakva és ezeket a modern világkép meghaladta. Ezzel, mondja Bultmann, a pokoljárás és Krisztus mennybemenetele is ki van pipálva, ahogy egy kozmikus katasztrófa által bekövetkező világvége elképzelése is. Ki van pipálva a menny felhőiből alászálló emberfia is, a csoda, mint puszta csoda, a szellem- és a démonhit szintúgy. Nem lehet „elektromos fényt és rádiókészüléket, betegség esetén modern orvosi és klinikai eszközöket igénybe venni és egyidőben az Új Testamentum szellem- és csodavilágában hinni. És aki úgy gondolja, hogy ezt megteheti, ezzel a kereszténység hirdetését érthetetlenné és lehetetlenné teszi.” (98). Ezzel Luther is ki van pipálva. Ha hirtelen visszajönne, és olvasná, amit Bultmann írt, hallaná, milyen teológiát tanítanak ma egyetemeinken, megborzongva elfordulna, Bultmann-t ördögnek nevezné és megparancsolná, hogy nevét az evangélikus-luteránus egyház cégtáblájáról töröljék ki. Ám ez az egyház épp Bultmann által mentetett meg! Mítosztalanítási programjával a protestáns egyházat kora szellemi szintjére emelte és ezzel a tudománnyal és az ateizmussal való viszályában vitaképessé tette – amit némely militáns, Richard Dawkins kaliberű ateista, még nyilván nem vett észre. Bultmann-nak köszönve a protestáns teológusok ma Dawkins minden támadását ki tudnák védeni. A teológia számára, Bultmann mögé, becsületes visszakozás már nem lehetséges és Luther korfüggő boszorkány-, démon-, ördög- és pokolhitéhez sincs visszaút. Ehelyett Bultmann mérföldkövet jelölt ki,

198 amit a különféle katolicizmusok, ortodoxiák és mohammedanizmusok még el kell, hogy érjenek. Épp ezért a modern ember számára a protestánsok jobb beszélgetőtársak – és talán a modern iszlám születésére is jobb bábák – mint a dogmák által gúzsba kötött katolikusok, vagy a militáns ateisták, akiknek egyébként ez az egész vallási „fontoskodás” az idegeikre megy. Bár Bultmann számára a mitikus világkép el volt intézve, de a tényleges, nem-mitikus krisztusi világkép, amely a modern embernek ma is releváns, és épp akkor lesz hozzáférhető, ha megszabadítják a mitikus ballaszttól. Ehhez a világképhez a protestáns egyház már úton van. De legalább úton van, míg a többiek messze Bultmann mögött döcögnek és a tarthatatlan, mitikusan indokolt dogmáikhoz ragaszkodnak. A következő mérföldkő, amit a vallások el kell, hogy érjenek, ha biztos jövőt akarnak maguknak, a Dietrich Bonhoeffer féle vallástalan kereszténység. Ez a magjáig lecsupaszított kereszténység többé nem vallás, hanem hit. Mint ilyen, ez fölvilágosodás-, vallás-, uralom-, autoritásbírálat, a kapitalizmus, mint vallás kritikája; a gazdagság, a siker, a karrier, a szépség, a karcsúság, a fitnessz bálványának kritikája is. Dietrich Bonhoeffer-rel a hit a mellékes dolgokról – rítusok, dogmák, ételtilalmak, tisztasági- és sikerparancsolatok, külsőségek – a fő dologra helyeződik át. Ebben már nem a túlvilágról, hanem az itteniről van szó. Nem a jövőről, hanem a máról és a kérdés: mi a jó élet, mit kell tennünk, hogy a jó élet itt és most lehetővé váljon? Bonhoeffer-rel Luther nem civakodott volna, bár Bonhoeffer Bultmann teológiáját, Luther ellenében, megvédte volna. Ám, hogy az ember méltósága és értéke nem a teljesítményeitől és műveitől ered, ebben Luther egy elfogadható mentség-tan formáját ismerte volna föl. Bonhoeffer aktív ellenállását Hitler ellen viszont Luther bírálta volna. A „német kereszténységet” is természetesen elítélte volna, de vélhetőleg az uralkodók elleni erőszakos ellenállást még hevesebben – ezt mondta volna: ez nem luteránus, hanem müntzeránus. Luther óriási érdeklődéssel regisztrálta volna, hogy egyes régi vitaesetei a humanistákkal, mind a mai napig nem tisztázódtak. Továbbra sem világos, van-e az embernek szabad akarata? (A férjnek nincs.RS17XII22). Az ember jó-e, természeténél fogva, vagy legalább is megfelelő műveltség és nevelés útján olyan lehet, amilyennek a humanisták hitték és ahogy később a fölvilágosodásban, Jean-Jacques Rousseau-ék állították? Ez szintén még ma is hit kérdése, amely tudományos fölismeréssel tisztázandó. Heves bólogatással és nem kis meglepetéssel olvasná Luther az ateista Sigmund Freud sorait: a valóság szívesen tagadott darabja abból áll, hogy az ember nem „gyönge…lény, aki, legfeljebb, ha megtámadják, akkor kész védekezni, hanem ösztön-tehetségéhez egy jó adag agresszió-hajlam is tartozik” (99). Az ember felebarátja tehát nemcsak egy „lehetséges segítő és sexobjektum, hanem egy kísértés is, rajta agresszivitását kiélni, munkaerejét kárpótlás nélkül kihasználni, belegyezése nélkül szexuálisan kiaknázni, holmiját elvenni, megalázni, neki fájdalmat okozni, kínozni és megölni.” Homo homini lupus – ember embernek farkasa. „Kinek van bátorsága az élet és a történelem ezen tapasztalatai után ezt a mondatot kétségbe vonni?” A zsidó aufklärista Freud ezzel Luther emberképét erősíti meg, amit ő az Ó és Új Testamentumból kiolvasott: „ …az ember szívének gondolatja gonosz az ő ifjúságától fogva” (I Móz. 6.5 és 8.25), „ők mindnyájan bűnösök” (Róm 3.23). Az ember természeténél fogva éppen, hogy nem jó. Ezért isten kegyelmére van szorulva.

200 Ahogy egykor Luther korával szembe ment – nem  volt sem római, sem humanista – úgy állnak ma Freud és követői a széles körben elterjedt emberi jóságba vetett hittel. És ahogy egykor a humanista Rotterdami Erasmus-t megfeddte, határozatlansága miatt szinte megvetette, ma az evangélikus egyházat, gyakran eldöntetlennek tűnő, is-is hozzáállásáért, nyilván átkozná. Ilyen luteri tüske, ennek az egyháznak a húsában jót tesz, mégsem szabad Luther-nek nagyon engedni, mert ma ilyen luteránus nyakassággal semmire sem lehet menni. Modern protestánsok, Luther ügyében, már rég emancipálódtak, épp abban, hogy domináns tanmesterüknek, ahol kell, öntudatosan ellentmondjanak, tehát echte luteránusként lépnek föl, mivel igazi luteránus pápát nem fogad el, még evangélikust sem. És éppen ez, a Luther szellemiségéből eredő ellenállás az, ami miatt ma a protestánsokra szükség van. A hatalomban, az autoritásban, a dogmatizmusban való egészséges kételkedésük, olyan időben annál inkább szükségeltetik, amikor egyre több politikus, zsarnok, diktátor és vallási, de tudományos és gazdasági autoritás is, hatalmi igényét és igazságát próbálja érvényre juttatni. Ezek nemcsak a homofóbia, idegengyűlölet, nőellenesség és vallási fundamentalisták nacionalizmusa, melyek ma bennünket provokálnak, hanem a mi gazdasági, technikai és tudományos elitjeink ökonomizmusa is. Ők ma olyan jövőt képesek kreálni, amelyben Orwell autoriter rendőrállama egy „szép új világgal” szövetkezve, olyan techno-diktatúrába torkollik, ahonnét nincs menekvés. A protestánsok igényükkel, hogy a tudománnyal és az ateizmussal egy szinten vitába szálljanak, minden tudományos, gazdasági és technikai dogmát is megkérdőjelezzenek, a a jövő alakítására jobban fölvannak szerelve, mint a hagyományos vallásgyakorlók, akiket dogmáik, rítusaik, előírásaik megbénítanak. A protestánsokra szintén szükség van mindenütt ott, ahol az ember értékét műveivel mérik és ahol idegen istenek előtt hajbókolnak: hatalom, gazdagság, tulajdon, szépség, tőke, növekedés, nemzet, osztály előtt.  A múlt tanulságainak köszönve a protestánsok megtanultak a világgal együtt dolgozni, de egyidejűleg magukat visszafogni is. Ezért ilyen korszerű a protestantizmus – és, számomra – az összes hitközösség között a leghaladóbb és ezért kiválóan alkalmas, hogy a vallások közötti párbeszédben vezető szerepet töltsön be. Hogy mindez a liberálisokkal, fölvilágosult zsidókkal, muszlimokkal és katolikusokkal is lehetséges, nem vitatom. A többiek amúgy sem lesznek fölöslegesek. A pápára továbbra is szükség lesz, hogy a világ katolikusai egy szószólót kapjanak. Ha ő a kapitalizmust kritizálja, az egész világ odafigyel. Ha az EKD-tanácselnök ezt teszi, az érdeklődés mérsékelt. Ezért, ha a pápa a békéért és a szabadságért szól, ha a pénz uralmát marasztalja el, mindig együtt szól a protestánsokkal is. Ha azonban azt mondja, a nők nem alkalmasak papnak, fogamzásgátlót szedni isteni parancsolat elleni vétek és a homoszexualitás bűn, akkor a protestánsok ellentmondanak és ezzel sok katolikus szívéből is szólnak. Valójában tehát nem is olyan nagy baj, hogy van egy nagy katolikus egyház és sok kaotikus kicsi protestáns kertecske-egyház és ezen felül, más vallások tarka sokfélesége. Ha elég okosak, egymást kihívják, korrigálják, ezzel további közös együttélésüket biztosítják és a sok viszály és különbség ellenére mégis együvé tartoznak. És hogy mi a biztos, arra az izraeli író, Amos Oz nagymamája adott egy csodálatos példát.

202 Arról az örökös zsidó-keresztény vitáról, hogy már itt volt-e a Messiás (katolikus hit) vagy csak ezután fog jönni (zsidó hit) ezt mondja: Olyan fontos ez? Nem tudna mindenki várni és figyelni? Ha a Messiás jön és ezt mondja: „Halló, öröm újból látni benneteket!” akkor a zsidók legyenek belátók. De ha ő ezt mondja: „Halló, hogy vagytok? Örülök, hogy itt lehetek!” akkor az összes keresztény kérjen bocsánatot a zsidóktól (100). Hogy ki kitől, miért kellene bocsánatot kérnie – ez olyan kérdés, amit az 500 éves reformáció-évforduló alkalmából meg kellene vitatni.