- Ötletek a napunk megtervezéséhez -

KÍVÁNCSISÁG, MOTIVÁCIÓ, CÉL ÉS BOLDOGSÁG

150

A világ legboldogabb emberei nem Silicon Valley-ben élnek, hanem Norvégiában, Dániában, Izlandon, Svájcban. Az USA, ahol a „Do it right thing” mottó szerint a jövőt csinálják, a 14. helyre szorul és a trend: 10 éve csak lefelé! Az ENSz világboldogság-jelentése (World Happiness Report 2017) ráadásul az USA zsákutcáját is tanúsítja. Aki csak a gazdasági mutatókat nézi, a társadalmat önzővé, gyanakvóvá teszi; a korrupciót, a szociális feszültségeket, az etnikai konfliktusokat gerjeszti (50). Kétségtelen, hogy a technika az emberi civilizáció története folyamán sokat segített. Ám azt állítani, hogy a technika és a boldogság kéz a kézben járnak, merő ámítás. Szingapúr, a legjobban digitalizált államok első helyezettje (51) a boldogságlistán csak 26., Argentína és Mexikó mögött. A technika azonosítása a boldogsággal tiszta ideológia: az emberkép egyoldalú eltúlzása és a történelem egyoldalú értelmezése. A World Happiness Report kritériumai szerint a boldogság a szociális gondoskodás, az egészség, a szabadság, a jövedelem és a jó kormányzás függvénye.

151

Nyilvánvaló, hogy a technika és a jövedelem hozzájárul a boldogsághoz. Önmagában azonban nem szavatolja sem a szabadságot, sem a szociális gondoskodást, sem a jó kormányzást. Az is előfordulhat - erről majd szólunk – hogy mindezeknek útjába is állhat, hibás alkalmazásnál. A report szerint a boldogságot, többek között, a legjobban a „munkanélküliség” akadályozza. Ez nem csoda, ha a kapitalista etika régi iskolája munka- és teljesítménytársadalma játékszabályait nézzük meg. A „rossz munkakörülmények” szintén boldogtalanítanak. Az alapjövedelemmel legalább ezek a gyötrelmek megszüntethetők, egy olyan produktivitású országban, mint No. Ki tudja, ezen a boldogságlistán országunk megtartja-e 16. helyét a jövőben? Egy magasabb GDP önmagában nem fogja a németeket boldogabbá tenni. Az ENSz boldogságmérői óva intenek Kína példájától. Ott a GDP 1990 után máig az ötszörösére emelkedett. Már szinte minden városi háztartásban van mosógép, tv és hűtőszekrény. Ennek ellenére Kína a 97. helyéről 25 év alatt nem tudott följebb kapaszkodni! A boldogságnyereséget, amit a technika és a komfort hozott, fölfalta a szociális magányosodás és a bizonytalanság érzése. Igaz, az ilyen boldogságlistákon lehet mosolyogni. Nem épp a boldogság az, amit nem lehet mérni? Ki mondhatja el magáról, mennyire boldog? És nem ugrál a boldogság napról-napra, percről-percre, le-föl? Az ún. boldogságökonómia egy gyanús tudomány, mert egzaktan akarja mérni, amit egzaktan nem lehet mérni. Aki a boldogságot mérni akarja, nem értette meg!

152

Hogy a boldogsághoz mi segít, már a görögök óta ismert: figyelmesség, tisztelet, bizalomkultúra, önmegerősítés, önhatékonyság; a művészet, saját igényeinkkel bánni, létfélelem távol tartása, jó környezet, barátok, stb. És a boldogságot szaporítani vagy megőrizni egy olyan országnak, mint No., nincs szüksége további anyagi növekedésre. A GDP növekedési százalékai nem adódnak hozzá a boldogsághoz. Nem kell növekedés ahhoz, hogy az emberek boldogabbak legyenek. A növekedés ahhoz szükséges, hogy a régi típusú szociálállamot pénzelhessük. Továbbá, hogy a gazdasági dinamikát tovább hajtsa, mely több jólétet ígér - ha nem is mindenkinek. Ami biztos: több energiafogyasztás, forrás-kifosztás, klímaváltozás és több szemét.

Minden technikai haladás károkat is okoz, élet-dimenziókat rövidít meg. A XIX. és a XX. sz. gépkorszaka dinamizálta a fejlett társadalmakat; hangosabbá, kirívóbbá, hektikusabbá, tarkábbá tette. Csend és üldögélés már nem számítanak értéknek, ahogy az önelégültség, megelégedettség sem erény többé. A természet sem az, ami volt. Egyszerre olyan forrássá vált, melyet hatékonyan és optimálisan ki kell használni és szipolyozni. A természettel való bánásmód annyit jelent, megváltoztatni, amennyire csak lehet. Az élet ütemezésre került. A lesz fontosabb lett, mint a lét. Mindenütt egy jövő leselkedett, mely jobb kell, hogy legyen, mint a jelen. A modern a status quo-val való megrögzött elégedetlenség korává vált. Valami jobbat, mint a jelent, mindenütt kaphatsz.

153

Röviddel a századforduló után született nagyszüleim nemzedéke többnyire nem kockázatot, hanem bizonyságot keresett. Két világháború által meggyötörve, hiperinflációt és rendszerváltásokat átélve (császárságból a Weimar-i Köztársaságba, onnét a Hitler-diktatúrába, majd az NszK-ba) nyugalmat, megszokottságot, rutint és szerény jólétet kerestek. Az elvárások azonban 1960 és 1990 között egyre növekedtek. Több utazás, több fogyasztás, több státusz. Ám a punkokon, rocksztárokon és formula-1-pilótákon kívül ki vágyott egy diszruptív életre? Ha a fogyasztási vágyat reklámözönnel naponta gerjesztik – a digitalizálás új ígéretei, az állandóan változó élet, a gazdasági átfordulások és sok eddig érvényes gazdasági szabály félrelökése ellenére máig sok ember igényei kielégítetlen maradnak. Ember és gép egybeolvadásáról, valóság és fikció keveredéséről nem is szólva.Ezt a pergő életet talán néhány rajongó élvezi, de ezek a kevesek. Amit a Silicon Valley befektetői ebben nyerni vagy veszíteni hisznek, korántsem érvényes Limburg-ra, Wuppertal-ra. Szemmel láthatólag errefelé több olyan ember van, akiknek az autentikus élmény valamivel nagyobb értéket jelent, mint egyszerűen Itt és Most lenni. Nekik fontos, hogy a reális és a virtuális között különbséget tudjanak tenni és a valós életet részesítsék előnyben. A boldogság mércéje, mint a Happiness Report mutatja, nem a technikai haladás, hanem ősidőktől fogva a humanitás.

154

Ha ez így van, minden utópia célja lenne, annyi humanitást megőrizni, amennyit csak lehet, visszanyerni vagy hatáskörét megváltozott előjellel kiterjeszteni. És ahogy az 1. ipari forradalom a munkásmozgalmat javító eszközként vetette be, hogy embereket deklarált emberi jogok ellenére tovább ne tekintsék hasznos szerszámoknak, úgy ma is egy erős mozgalomra van szükség, a 4. ipari forradalom hátrányainak kiküszöbölésére. Ismét a munkavilág emberibbé való átalakításáról van szó. Arról ,hogy a bérmunka túl az autenticitáson és a humánumon, az emberkép egy technoid beszűkítése ellen játékteret nyerjünk. Az ember, mint egy kerekecske a nagy gépezetben, mint adatok manipulálható halmaza – mindkettő emberkép mögött ugyanaz az ismérvek lealacsonyítása érhető tetten, ami az embert kiteszi.

Ezzel adott a feladat: egy radikális hatékonyság-mentalitás korában az efficiencia alternatíváját kell újra fölfedeznünk! Mert a technikai fejlődés, ahogy azt a Silicon Valley megálmodja és prédikálja, nem varázsol bennünket „szupermenekké”, hanem olyan gyámoltalan lényekké, akik segédeszközök nélkül nem tudnak élni. Kézügyességünk elveszik, nyelvi kifejező készségünk elkorcsosul, agyi élő memóriánk gyöngül (hisz ott a gépé), kreativitásunk kizárólag technikai sémákat követ, fantáziánk előregyártott klisékből áll, kíváncsiságunkat kiszorítja a kényelem, türelmünket az állandó türelmetlenség - a szórakoztatlan állapotot már nem bírjuk ki. Ha egy „szupermen” így néz ki, ki akarna az lenni?

155

Az emberiség történetében a kultúra az életnek szolgált, a technika a túlélésnek. Ma a technika határozza meg életünket, de melyik kultúra biztosítja túlélésünket? Erre válaszolni az utópia feladata. Hogyan érjük el, hogy a mi jó okokból megszeretett értékeink túléljenek és ne haljon ki az emberi faj?

Egy fontos területről már beszéltünk. A fizetetlen foglalatosság és a kereső munka közötti határ nem maradhat többé merev. Ha nem változik, két osztályra szakad a társadalom. Az elsőben az alapjövedelmesek, fogyasztás és szórakoztatás által jóllakatott „haszontalanok”, akik legfeljebb mint adathordozók értékesek némelyeknek. És lesz a kisebb csoport, melynek tagjai egyre több vagyonra tesznek szert, foglalkozásukat átörökítik és az „Elysium”-ban laknak. E helyett olyan modellre van szükségünk, mely minden FNA-címzettnek megkönnyíti a foglalkoztatásba való visszatérést (rész- vagy teljes munkaidőben), vagy vállalkozáshoz ad segítséget. Két évig kiesni a kereső munkából, ilyen változó munkavilágban, nem tragédia. Az is bizonyos, hogy a jövőben is szükség lesz jól képzett specialistákra, akik reggel nem vadásznak, sem pásztorkodnak, mielőtt a műtőbe lépnek. Ám a vadászok, pásztorok és kritikusok elől minden akadályt el kell hárítani, hogy egyik státuszból a másikba átcsúszhassanak – mivel joguk lesz az alapjövedelemhez ráadás-keresethez. A jövő varázsszavai „önszervezés”, „önfelelősség”, „önfölhatalmazás” - elegendő anyagi jövedelmek alapján. Ám terveket kovácsolni, ténykedéseket értelmesnek látni, különböző képességeket föltételez. Csak az veheti kezébe az életét, aki ezt már megtanulta vagy ezt rossz vagy hiányos nevelés által 156

meg sem ismerte. Csak így képzelhető el, hogy tényleg keletkezik egy öntudatos polgárság, amely a digitális eszközöket informálódásra és önszervezésre használja föl. Persze a jövő humánus társadalmának kérdése nem kizárólag „alulról” lesz eldöntve. Mint minden társadalmi változásnál, itt is az önszervező polgárok az állami politika támogatására szorulnak rá, mely a tudatváltozást erősíti. Nem zárt rendszerű szociális hálózatok lényegesebben többet segítenek, mint a FaceBook, Twitter vagy Instagram. Bár ezek is óriási infocsere-platformok – főleg az adatkémek szolgálatában – de a kulisszák mögött nem a szabadság, hanem az üzlet rejtezik. A platform érdeke nem egyezik használói érdekeivel. Hogy mit csinálnak az emberek adataival, abba nincs beleszólás. Az üzleti modell titkos. Ezen szolgáltatók hatalma olyan nagy, hogy már rég nem, mint a társadalom passzív szereplőinek tekinthetők, hanem saját érdekeik aktorainak. Aki a FaceBook-on csereberél, részt vesz a politikai szféra hatalomeltolódásában, a technikai konszernek felé. Tehát a fölhatalmazást már akkor megadom, ha egy ilyen digitális térbe belépek. Ez még mindig sok embernek nehezére esik, mert a következmények kísértetiesen láthatatlanok. (Sokaknak? Egyet mondj!RS18X14). A törvényhozó beavatkozásán fölül, mely bizonyos etikátlan üzletmodelleket megtilt, mást nem igen lehet tenni. Egy másik pont az ún. „tudatkultúra”, Cicerót idézve „cultura animi” - a dolgok és viszonyok értékét, 157

melyekkel élünk, ismét jobban megbecsülni.; pontosabban odanézni, több időt rászánni, valamit önmagának lenni meghagyni, semmint valahol mindig megnyomni, hogy sípoljon vagy új képet köpjön ki. Amikor a Google alelnök, Sebastian Thrun ezt mondja: „Mi, emberek, nem kellene hogy repetitív dolgokat tegyünk. Ezért kár értünk”, akkor úgy tűnik, nem tudja, mi az ember. Az ember élete telis-tele van repetitív dolgokkal: enni, inni, aludni, napunkat elmesélni, ölelkezni, főzni, együtt ágyba bújni. Egy betöltött élet a legtöbb embernek egy jó adag egyformaság és kedvenc rituálé. A különös ezekben: nem minden foglalatosság történik külső célból. Nem kell megtennünk, hogy túléljünk és pénzt sem keresünk ezzel. Kártyázni, futballozni, kertészkedni, akváriumot gondozni, kutyát tartani vagy közösen kvaterkázni nem jelent túlélő-cselekvést, sem pénzügyi gazdagodást. (Kivéve a hivatásos betörőket vagy a kutyatenyésztőket.) /Sakkoztam a téren és odalépett egy rendőr, hogy mért nem emelem a GDP-t?RS18X14/. Mindez a társadalomban sem számít teljesítménynek, ellentétben egy biztosítóbirodalom fölépítésével vagy veszélyes növényvédő szerek terjesztésével világszerte. Egy foglalatosság nem lesz azáltal értékes, hogy társadalmilag fontos célt követ. Sok minden értelmét önmagában hordozza: teszem, mert szívesen teszem. Egy ilyen „céltudatos cselekvés 158

cél nélkül” („Zweckmäßigkeit ohne Zweck”) már 200 éve, Immanuel Kant szerint, a művészet lényege. Oscar Wilde sem gondolta másképp, amikor a jövő emberét művészként írta le. És a XXI. században az életművészethez is nagyban hozzájárul, dolgokat tenni, melyek értelmüket magukban hordozzák. Humor, alkohol, sport és a szex legtöbbike, összesen gyakorlati érték nélküli, de gyakran hozzájárul a boldogsághoz. (Alkoholistának lenni soha sem késő!RS18X15). Ezt minden utópistának figyelembe kell vennie, az intrinzikus motiváció – az önmeghatározó érdek - minden utópia középpontja kell, hogy legyen. Csillogó bősége teszi ki az ember mivoltát. Folyton hasznosat tenni az alacsonyabb fejlettségű állatok ismérve. Hangyák és termitek naponta hasznosat tesznek. Épp a biológiailag nélkülözhetetlen tarka sokrétűsége teszi az embert emberré. Boldog és jó ember megszabadult a „tenni valamiért”-diktatúrájától. Barátságokat sem szabad költség-haszon kalkuláció alá vonni, gyerekeinket sem szabad így nevelni. Persze, beléjük lehet verni, hogy csak azt tegyék, amiből kézzelfogható és pénzelő előny származik. Dresszírozhatjuk őket, legyenek mindenben a legjobbak, szerezzenek hírnevet és sok pénzt. Kétes esetben ehhez Oscar Wilde idézete illik: „Valaminek csak az árát, de nem az értékét fogják ismerni.” Ami másoknak egy szimfónia vagy egy irodalmi mű örömet okoz, számukra eladható „content” lesz. (Ezt a szót használják, akik igazi műveltség és jó érzés híján vannak). Ám miért legyen cél a hírnév és a siker – egy boldog gyerekkor helyett – erre, ahogy az angol filozófus Terry Eagleton mondja: „nincs egyértelmű világos válasz. A magyarázkodásoknak egyszer a végére kell érnünk.” (14). A kultúra több, mint a hasznosság. A haladás nem lehet öncélú, ez csak akkor jó, ha több emberséghez vezet. Épp ezért fáradoznak a Silicon Valley főideológusai, hogy üzleti modelljüket, az átláthatóságot, a határtalan kommunikációt, és az emberi tudat teljes kognitív határtalanítását, mint emberséghaladást adják el. 159

Vagy nem akarta-e az ember mindig is az időt és a teret legyőzni? Nem akart-e folyton tudata szűk dobozából kitörni? Igen, nyilván ilyenek is akadtak mindig. És olyanok is, akik ezt nem akarták, hanem békében embereket és dolgokat pátyolgatni és ápolgatni, melyek nekik kedvesek és szeretettek voltak. Ám itt is óvakodjunk az ideológiailag megkurtított ítéletektől arról, hogy az „ember” mit is akar és hová is akar jutni! Ezek a kérdések nem az emberi természet tetszőleges taksálásával dőlnek el, hanem az élet hosszú megfigyelésével, az élő emberek igényeinek alapos ismeretével - politikai vitafórumokon, vélemények ütköztetésével. Nyilván a bevált gondozása és őrizése ugyanúgy az ember igényeihez tartozik, mint az elmúltat eldobni, lerakni, öregedni hagyni, lerázni, értékteleníteni. A fiatalok éppúgy szeretik öregapjuk fotelét, mint tabletjüket. A lesz nem minden esetben értékesebb a lenni-nél, a diszrupció nem föltétlen ér többet a folytonosságnál. Hogy az emberek a XIX. században egyre inkább a haladásban, mint az istenben hittek, nem jelenti azt, hogy a haladás isten.

160

A jövőnek nincs lényegi előnye a jelennel szemben. Ám legkésőbb a francia Auguste Comte-tal a haladás a XIX. században egy civilvallássá válik. „Ordem e Progressio” - ez a brazil zászló- fölirat a pozitivista filozófiából ered. Az ember hajtóereje a magasztosabb felé, az ösztönzője, célja pedig a haladás. Ezzel az előjellel azonban az alapállapottal való elégedettségnek vége. A jelen egy jellegtelen állapottá lesz, csak a jövő számít. Íly módon a status quo-val való elégedetlenség a haladás motorjává vált, a viktoriánus kortól, a XXI. század társadalmáig. Egy kuncsaft elégedettsége sem tartson soká, különben nem lesz kész újat venni. Az igénykielégítő társadalomból az igénykeltő társadalommá lettünk. És a boldogság mindig a jövőben van. Balgaság volna állítani, hogy ez a bevésődés egy fajta magasabb logika vagy észjárás eredménye. Minden nép életbölcsessége, főleg a kelet-ázsiai filozófiáé, ennek homlokegyenest ellent mond. A napot méltányolni, megőrizni és kiélvezni, ugyanúgy az ókori bölcsességtanokban megtalálható, mint a kereszténységben. Ám egy társadalomban, ahol sok agyafúrt gép mindent mér – lépéseket, lépcsőfokokat, vérnyomást, pulzust, alvásidőt, kalóriát, kedélyt, napi programot, menzeszt, vitaminokat és májparamétereket – nehéz a napot adatok nélkül megőrizni. Aki minduntalan mér, önmagához képest, egy szélsőséges helyzetbe lép. Önmagát tárgyként kezeli, ahelyett, hogy csak létezni hagyná. Gondoljunk Martin Seel-re: „A világ mérhető oldala nem a világ, csak a világ mérhető oldala.” Önmagunk mérhető oldala is csak önmagunk mérhető oldala – és nem mi magunk.Mi lenne unalmasabb az emlékezetünkben, mint ezek az adatok. Kivéve talán a millió

161

szelfit, melyeket gyerekeinknek mint személyes örökséget hagyunk hátra: a mama és a papa mindig csak önmagukkal voltak elfoglalva! Ám minél több ember az ún. „self-tracking”-gel önmagát figyeli, az annál hétköznapibb lesz. Az, ami engem kitesz, az nem többé az én élettörténetem és öninterpretációm; nem „narratíva” többé, hanem addíció. Ahelyett, hogy identitásunk elbeszélői legyünk, beszállítói leszünk mindazoknak, akik ezeket a szolgáltatásokat rendelkezésünkre bocsátják, hogy aztán bezacskózzanak bennünket és eladjanak. (Jön a krampusz és elvisz a zsákjában? Kezd agyára menni!RS18X17). Egészségesen élni egy teljesen érthető kívánság. Ám, hogy egészségünk mindig a leghatásosabb megoldástól függjön – ez már ideológia. Efficiencia-törekvés nem az ember természetes tulajdonsága. A természet nem hatékony – lényege a pazarlás. A viktoriánus egy-dimenziós emberkép, amit Darwin is átvett, egyoldalúan beszűkítette pillantásunkat a biológiai természetre. Még Darwin kortársa, Karl Marx is megjegyezte, jót szórakozva: „Nem különös, hogy Darwin bestiái és növényei között mennyire fölismeri ismét az angol társadalmat, munkamegosztásával, konkurenciájával, új piacok föltárásával, 'találmányaival' és Malthus létharcával.” (55) Ennek ellenére biológusok és evolúció-pszichológusok még ma is természet-adta „stratégiákat”, „előnyöket”, „számításokat” vélnek látni ott, ahol semmi ilyen nincs. Ha így lenne, az állatok „állatian” sok energiát takarítanának meg – holott az egész természet egy nagy energiapazarlás! Így tekintve az ember optimalizáló megbízatása is másnak tűnik. Mért lenne az egyes ember, vagy akár az egész emberi faj célja, az optimalizálás? Mért szabaduljon meg az ember teljesen az állatiságától, míg olyan polírozott és 162

szagsemleges nem lesz, mint egy gép? Úgy tűnik, néhány kockafej a Silicon Valley-ben elvesztette természetes viszonyát a testéhez. Sehol a világon nincs olyan higiéné és sterilizálás-őrület, mint ezeknél. Bár a görög filozófusok tanácsa szerint az ember dolgozzon magán, belátását és erényeit fejlessze és csiszolja, de hogy ez az emberi mivoltát meghaladja, az is legfeljebb az ezotérikus Plotin-nál fordul elő, de ott sem a géppé válás a cél, hanem az egyesülés a kozmikus eggyel. Aki az embert túl akarja szárnyalni és szuperment akar belőle csinálni, annál hiányzik az ember szeretete vagy morális érettsége – vagy mindkettő. Annak a pszichológus kanapéjára kellene feküdnie. De ezt ki mondja meg neki, mikor ezzel a gondolkodással és törekvéssel legálisan egy halom pénzt keres? Így engedik a mítoszt szálldogálni, miszerint az ember története már evolúciójában eleve le van fektetve. És a végén lesz egy technocén, az ember és a gép összeolvadása, vagy rosszabb esetben az autonóm gépek diktatúrája. A középkor keresztényei hasonlóképp jövendölték meg az isten ezeréves birodalmát a földön, és a nácik „előrelátása” szerint egy hasonló nekik is megvalósul – egy természeti törvény alapján. De megnyugodhatunk, egy igazi perfekt szuperment a Valley-ben sem terveznek. Csak tökéletlen emberek szavatolják, hogy a jövőben is minden vásárlási reklámra ugranak, minden manipulációnak fölülnek. Egy perfekt ember, aki ösztöneinek ura és a környező világ átlátója, a Silicon Valley halála lenne. Az emberek történelmét emberek csinálják és nem természeti erők - geológiai katasztrófákat kivéve. Az előre fölrajzolt világmenet egy fikció. Nem más, mint egy marketingtrükk, amivel 163

Silicon Valley saját jövőfantáziáit a jövőként adja el. Egy humánus utópia ezeket félretolja, mert a haladás eszméje olyan digitális technika, mely jobb jövőt hoz és nem az ember fejlődésének a célja. Igaz, hogy az emberek mindig is testi hiányosságaikat intelligenciájukkal igyekeztek kiküszöbölni, hogy életüket kevésbé fáradtságossá tegyék. Ám ennyi kényelem és komfort nem lehet az emberiség célja. Mindig több komfort mindig kevesebb boldogságot is jelenhet, különösen, ha már semmit sem kell majd csinálni. Egy ultimatív komfort egy leállás állapota. Az ember egy mozgó állat – nem kőhal, pók, vagy polip – aki akkor lesz a legboldogabb, ha gombnyomogatás és törlő mozdulatokon kívül semmi mást sem kell már tennie? Agyrém! Tehát egy humánus utópia nem ír elő egy rögzített világmenetet, hanem a valódi igényekhez igazodik. Ezt semmi mással nem lehet olyan szépen illusztrálni, mint az időhöz való viszonyunkkal. „Az időnk száguld”, „A Föld egyre gyorsabban forog”. Mindkét mondat azt fejezi ki, amit ma az emberek éreznek, holott pontosan tudják, hogy ez nincs így.

164

És mégis hogy van az, hogy a mi kultúrkörünkben majd mindenki olyasvalamit érez, ami egyáltalán nem is lehetséges? Ennek fő oka, hogy azt hisszük, időnket a leghatékonyabban muszáj kihasználnunk. Holott egyre több lehetőségünk van választani, mit is akarunk tenni. Amilyen hajszoltak vagyunk, mindig azzal fenyegetjük magunkat, amit a rendelkezésünkre álló időben nem intéztünk el. Hogy ugyanannyi idő alatt minél többet tegyünk, egy időrezsim alá vetjük magunkat és időablakot szabunk magunknak bizonyos dolgok elvégzésére. Így lesz a rossz idő-lelkiismeretünk állandó kísérőnk. Az 1. ipari forradalom óta az európai kultúra az időt forrásnak tekinti és a pénzzel teszi egyenlővé: „Az idő pénz.” Aki gyorsabban termel, versenyelőnyre tesz szert. Gyorsabban dobhat valamit a piacra és emelheti a darabszámot. A munka ütemével a mobilitás is megnövekedett a forgalom új formáival: vonat, autó, repülő. A gyorsabb szállítás vezetett a Goethe által ún. „velocifer korszakhoz”. És ahol korábban a részvényárakat telefonon továbbították, ma valósidejű kommunikáció uralkodik a világ tőzsdéin. Minél jobban magunk alá gyűrjük az időt, annál kisebb lesz a világ. Az emberek ma nem egy „időben” élnek, hanem „van” idejük – vagy éppen nincs. A munkaidő a szabadidővel áll szemben ugyanolyan szabályokkal: a legjobban ki kell „használni”, mert ez a forrás is véges. Minden idő ma a „tenni valamit” diktatúrája alatt áll. Ezen semmit sem segít, ha a digitális kütyük föltalálói folyton azt ígérik, ezekkel időt nyerünk. Eddig minden technikai haladás csak az ember idejét rabolta.

165

Ahogy azt a szociológus Hartmut Rosa kimutatta, a lehetőségekkel nő az igény is. Aki régen 6 levelet válaszolt meg, ma 60 email-re kell, hogy reagáljon (56). (A mosógép, a mosogatógép, a fölszaporodott mosnivaló miatt, nem rövidítette le a háztartási munkaidőt.RS18X17). „Az idő pénz”-lózung igencsak félrevezető, de ezt alig firtatja valaki. Pénzzel igen gyakran az emberi élet sem hosszabbítható meg. Egyébként is az idő és a pénz igen eltérő tulajdonságúak. A pénz, ha elosztják, megfeleződik - az idő nem. Nem lesz gyorsabb, mint egyébként. Esetleg, mint „kitöltött idő” marad emlékezetünkben, mindenesetre inkább, mint az az idő, amit lépések és lépcsőfokok számolgatásával töltöttünk el. A legfontosabb: pénzt megtakaríthatunk, időt nem. Egy „idő-spórkassza” csak Michael Ende Momo-jában van. Sem a fast food, speed dating, power napping vagy multitasking számunkra időt nem takarít meg. Ezek csupán más viselkedésmódok, ugyanannyi életidőben. És egyre több gyakran egyre kevesebbet jelent. Másfelől, egy élethosszú teljes foglalatosság egész sor akaratlan mellékhatást produkál. A jelen zsugorodni látszik. Már Goethe regényhőse, Eduard, 1809-ben (Vonzások és választások), ezt mondja: „Eléggé elszomorító...hogy most már nem tanulhatunk egész életünkre. Elődeink ahhoz a tanításhoz tartották magukat, melyet ifjú korukban kaptak. Nekünk azonban minden öt évben újakra kell cserélnünk a régen tanultakat, ha lépést akarunk tartani a divattal.”(57) Semmi sem tűnik tartósan érvényesnek. Így mihez tartsuk magunkat? Ez legjobban a politikát sújtja. Nem csoda, hogy a politikából a hosszú távú gondolkodás kimaradt, a taktika lépett a stratégia helyébe. Ha a lépéstartás nem hagy időt a gondolkodásra, az idővel együtt az utópia is elveszik. És a retrópia - az idő, amiben az órák lassabban járnak – lép a jövőgondolatok helyébe. Ebből a digitális korszak utópiája sokat tanulhat.

166

Életvilágunk további gyorsítása nem ígéret, hanem fenyegetés. A jövő társadalmának nyugalmi zónákra és szigetekre van szüksége, hogy le tudjon lassulni. Minden növelése helyett egy ügyelés-kultúrára van szükségünk, mely minden olyan kapcsolat értékét érzékeli, amit az emberek környezetükkel fölépítenek. Egy ilyen „rezonanciát” (Hartmut Rosa) érzékelni és gondozni ebben a nagy ingerözönben éles koncentrálást igényel. Ezt gyerekeink fejébe bejuttatni és trenírozni, a XXI. sz. művelődése legfontosabb föladata. Intelligens gépek intelligens használatot követelnek. És virtuóz kezelésük a kikapcsoló gombját is magába kell, hogy foglalja... A XXI. sz. kultúrája egy „azonnaliság” kultúrája. „Az ügyfél mindent akar és azt azonnal. Lusta és türelmetlen” - ezt tanulhattam meg számtalan rendezvényen. Boldog lenne az előttem szóló, ha gyerekei „lusták és türelmetlenek” lennének? Mint pl. Donald Trump? Hogy lehet ezt a gazdaságban kétely nélkül föltételezni, ami pedagógusoknak egy rémálom? Hibás fejlesztéseket kiszolgálni tényleg szükséges gazdasági okokból? Melyeket pedagógiai, szociális, politikai és etikai okokból elvetünk? Aki mindent akar és rögtön, nincs fölkészülve korunk nagy töréseire.

167

Ami számít, az a hosszú távú gondolkodás, döntéserősség, erély komplikált folyamatoknál és etikai hozzáállásokban. Mindezt megtanítani, oktatási rendszerünk fontos feladata. Hogy gyerekeink a jövő élet kihívásaira az iskolákban nem kellőképp lesznek fölkészítve – ebben a kérdésben mindenki egyetért. (Kivéve a rendszer néhány vaskalapos képviselőjét, némely tanárt és kultuszbürokratát.) „No. többet tehetne az oktatásért.” De ez alatt mit is értenek? Leegyszerűsítve, itt két olyan álláspont ütközik, mely ellenmondóbb nem is lehetne. Sok gazdasági szereplő (csak nem Flassbeck?RS18X19) és egyetemi oktatási szakember számára a dolog roppant egyszerű: egy digitális társadalomnak több digitális know-how-ra van szüksége. Minél több digitális technikát vetnek be a tanításban, és minél erősebben nyomatják a MINT-tárgyakat, annál jobban lesznek a gyerekek a jövő munkapiacára fölkészítve? Nem feledve a vállalkozói szellem korai ösztönzését. Minél több gyerek gründol később egy start up-ot, annál jobb híre lesz az iskolának. Sokaknak ez kézenfekvő - legalább is az első pillantásra. De aki a témával hosszabban foglalkozik, annak föltűnik, egy ilyen oktatási célnak milyenek is a föltételei. Először is azt képzeli, hogy oktatási rendszerünk föladata, a munkapiac számára a kívánt kiszabott munkaerőt tálcán szervírozni. Másodszor, azt hiszi, a jövő munkapiaca ugyanígy fog kinézni, mint most, megtetézve egy jóval magasabb informatikus és entrepreneure kereslettel. Ebben a modellben nagyobb társadalmi törések, a digitális forradalom következtében, nem fordulnak elő. És oktatás mindenekelőtt csak egyet jelenthet: kiképzést! A második pozíció egy másik oktatáscélt fogalmaz meg. Az oktatás, ahány fiatal embernek csak lehet, adjon egy betöltött élethez való képességet. A mostani munka- és teljesítménytársadalom jelenlevő és

168

sejthető igénye nem a legmagasabb mérce. Ki tudja, 10 év múlva valóban több informatikusra lesz-e szükség? Lehet, hogy ún. „empátiafoglalkozásokra” lesz kereslet, ahogy az a Millenium-projektben áll. Ilyen helyzetben, az oktatást a munkapiac rövid távú spekulációkhoz igazítani, felelőtlenség és veszélyes. Az oktatás legmagasabb célja az nem lehet, hogy lehető sok gyereket arra instruáljunk, hogy magas vállalkozási nyereségeket akarjanak elérni. Társadalmunk láthatólag csak így működhet, ha a hidegvérű költség-haszon maximálók financiális előnyükkel kisebbségben vannak. Ki lenne ilyen feltételeknél óvónő vagy idős-gondozó? Minden oktatáscél, mely a munkapiac a személyiség-alakításra vonatkozik, rövidlátó. Nemcsak olyan emberekre van szüksége, akik a digitális gazdaságban eredményesek. Olyanok is kellenek, akik értékeinket, kézműves művészeteinket tovább viszik, másokért is fáradoznak, hagyományokat ápolnak, gondoskodnak és alternatív társadalmi modelleket dolgoznak ki. Egy csupán geek-ekből, spekulánsokból, YouTube-sztárokból és influencerekből álló világ nemcsak nem lehetséges, de nem is kívánatos. Nem hátrány, ha holnap valaki szakács, ökogazda, szociális munkás, asztalos vagy komolyzenész akar lenni.

169

Egy új oktatási rendszer mértéke nem lehet egy vélt munkapiac, hanem olyan célú, mely gyerekeinket képessé teszi a jövő világában a helytállásra. Ehhez nemcsak technikai tudásra van szükség. (Azt már sokszor maguktól is tudják.) Azt kell megtanulniuk, hogyan tájékozódjanak egy olyan társadalomban, ahol a technika egyre nagyobb szerepet játszik. Kultiválni kell nekik azt, ami őket emberré és individuummá teszi. Aki minden külső ingernek enged, aki nem képes hosszabb ideig egy dologra koncentrálni, aki nem ápolja anyanyelvét, aki nem képes igény kielégítését elhalasztani – az ezt nem lesz képes megtenni. Önmagát és vágyait megismerni és reflektálni, döntőerejét önmagával és másokkal szemben gyakorolni, visszalépni megtanulni, önuralmát megőrizni, elgondolkodni, a stresszt jól kezelni – mindez a jövőben sokkal jelentősebb lesz, mint eddig. Ebben az ingerözön világban ugyanúgy fontos a kíváncsiságot el nem veszíteni. Aki mindenütt (technikai) válaszokat kap, egyszer nem kérdez többet. Semmilyen második kihívás nem fogja annyira iskoláinkat és egyetemeinket gondolkodás-megváltoztatásra kényszeríteni, mint gyerekeink intrinzikus motivációja a megőrzésre és gondoskodásra. Eddig iskolarendszerünk ennek ellenkezőjére – az extrinzikus motivációra alapul – gyerekeink az iskolában jegyekért tanulnak. (Mondjon bárki bármit). Ameddig ez a munkaéletre való fölkészülést szolgálta, a bírálók nem találhattak kifogást. A klasszikus munkavilágban végül is ugyanígy extrinzikus jutalomért dolgozunk – pénzért. Ám olyan mértékben, ahogy a kereső munka a digitalizált világból kiszorul, ez a kondicionálás értelmét veszti. Gyerekeink később készek kellenek, hogy legyenek magasabb képzettségű foglalkozásokban rendkívüli teljesítményekre – intrinzikus motivációból. És nekik akkor lesz szükségük még több intrinzikus motivációra, ha időközönként vagy hosszabb ideig nem állnak kereső munkában.

170

Életüknek ők maguk kell, hogy kereteket és a nap lefolyására jó terveket építsenek – ez a jövő kihívása! Minél több az intrinzikus motiváció, annál jobb az egész társdalomnak. Hogy iskoláinkra, ezek szerkezetére, a tanárképzésre, a tanításra, a tantervekre milyen hatással bír, ezt egy másik helyen már részletesen leírtam (58). Sajnos, az oktatásvita továbbra is főleg egy formai kérdés körül forog: „Milyen a jó iskolatípus? G8 vagy G9?” És: „Mekkora legyen az érettségizők száma?”. Ugyanez az iskolák digitalizálásánál: „Mely kortól kell a diákoknak tabletet használni?” „Az iskolákban legyen több digitális készülék, vagy inkább kevés?” „Hogyan építsünk föl gyorsan egy WLAN-kapcsolatot?” „Ki fizesse a digitalizálás infrastruktúráját?” Hogy a digitalizálás az eddigi extrinzikus tanrendszert megingatja, arról alig esik szó. Pedig a munka- és teljesítménytársadalommal való párhuzam rikító. A helyzet komolysága drámaian alábecsült. (Vagy „fölé”?RS18X20). Mindkét esetben az a hit uralkodik, hogy egy félholt lovat tovább lehet a célig hajszolni: itt a kereső munka által pénzelt szociális rendszer, amott az extrinzikus jutalmazásra épült oktatási rendszer.

Az oktatáskritikusok körében legalább két pontban van egyetértés. Aki most iskolába jár, szakmát tanul, vagy egyetemista, kész kell lennie arra, hogy egész életében tovább kell tanulnia. Hogy ez nem megy sok intrinzikus motiváció nélkül, szintén világos. És abban is megegyezés történt, hogy ez kreativitás nélkül nem fog menni. A „kreativitás” viszont egy igen csalóka fogalom. Nemcsak zeneszerzők, írók, szakácsok és szoftver-fejlesztők kreatívak, hanem leleményes seftelők, trükkös csalók és maffiózók is.

171

Morál nélküli kreativitás társadalmilag nem kívánatos. (Pl.Orbánovics!RS18X20). Száraz tanulás, „szívből”-nélkül sem. Döntéseinkben a jövőben az erkölcsnek egyre nagyobb lesz a jelentősége. Ugyanez vonatkozik a technikai készülékekkel való bánásmódra. A „mérni” és a „mérhetőség” helyes megítélése szintén oktatáskérdés. Aki önmagát meg akarja ismerni, nem számolgathatja egyszerűen csak a lépéseit, hanem rákérdez, miért lépked egyáltalán? „Digitális önkontroll” és „digitális kockázatkompetencia” két fogalom, melyet a pszichológus Gerd Gigerenzer leír, az, amin múlik: „képesség digitális technológiákkal informáltan bánni, azzal a céllal, hogy hasznosságukat növeljük, lehető károkozásukat csökkentsük.” (59). A jövő iskoláiban a tanulóknak meg kell tanulniuk, a digitális kockázatokat fölbecsülni (pl. telefonálás autóvezetés közben) és a pszichológiai összefüggéseket megérteni. Aki sok dolgot egyszerre intéz el, nem multitasking-ol, hanem memóriáját tartósan károsítja. És aki emlékezetét kirakja egy gépre, alig fog valamit is fejben tartani tudni. Ezért lesznek egyre fontosabbak olyan mára feledésbe merült gyakorlatok, mint verset kívülről megtanulni és az emlékezőképességet edzeni. Iskola után is lesznek olyan helyzetek a jövőben, ahol készülék nélkül is valamit jól meg kell jegyezni. És minél kevesebbet tárolunk az emlékezetünkben, annál kevesebb áll majd gyerekeink rendelkezésére saját gondolataik szabad társításához. Ezektől a pontoktól No. pedagógiája 2018-ban messze áll. Bár szeretnék az oktatási minisztérium 2016-ban meghozott „Digitalpakt” csomagját a digitális korszak fölkészítésére az iskolákban bevetni, de hogy ezzel hogy nézzen ki a megfelelő tanítás a jövőben, olyan sötétben maradt, mint a hold árnyékos oldala.

172

Az utópia ellenben követeli, hogy a gyerekeknek egészen konkrétan segítsünk abban, hogy megvédjék magukat a figyelemeltereléstől és a függővé válástól. Született kíváncsiságukat megőrizni és óvni akarja. A jövő iskolái legyenek olyan helyek, ahol minden egyes gyerek döntéserejét kifejlesztik – mert ez óriási merényletnek van kitéve.Egy humánus utópia azzal foglalkozik, ami az embert általában boldoggá teszi és életének értelmet ad. Minden modern technikát ebben az összefüggésben kell látni és értékelni. Eközben nem szabad megkísérelni az embert a technikához idomítani, hanem igényei szerint kell eljárni. Hogy a kevesebb kereső munka világában az emberek boldogok legyenek, sok időt és energiát kell arra szánni, hogy önmagukat kultiválják! Különösképp azért, mert a digitális technika tőlük mértékletes bánásmódot követel. Az oktatásrendszer fő feladata, a kíváncsiságot és az intrinzikus motivációt a pedagógia fókuszába helyezze, hogy a tanulókat képessé tegye egy betöltött életre a jövőben – akkor is, ha a kereső munka nem áll hosszabban az életük középpontjában. (Köv.: Gondozott élet? A váratlan ingere, 173-199, +70 maradt)

GYÁMOLÍTOTT ÉLET? - A nemvárt ingere -

173

A német-finn Vándormadarak...egyszer Inari felé (1996) filmben van egy megkapó jelenet. A kamionsofőr-kísérő Hannes (Joachim Król) igen magányos életet él. Csúnya, gátlásos és barátok nélküli lévén, teljesen visszaszorult privát világába. Vasutak menetrendjeit tanulmányozza és tanulja meg kívülről. Célja, hogy a menetrend-versenyt Inari-ban, Lappföld egy kis falujában, mindenképp megnyerje. A vonaton megismerkedik egy szép nővel, a finn Sirpa-val, aki azon csodálkozik, hogy Hannes épp erre utazik vonattal Inari-ba. Ez bár a legrövidebb út, de nem a legszebb. A másik ugyanis, ahogy Sirpa neki elmeséli, É.-Svédországon, Haparanda-n át visz és tovább a tengeren. Hannes fülig szerelmes lesz a vonzó Sirpa-ba. Amikor végül a menetrend-szakértők versenyén nagy előnnyel vezet, megkapja a legutolsó kérdést: „Melyik a legrövidebb út Inari-ba?” Hannes tétovázik. Ahelyett, hogy a legrövidebb utat adná meg, megnevezi a legszebb utat Haparanda-n át, amiről Sirpa mesélt neki. A válasz miatt ugrik a győzelem, bár Hannes tudja, a versenybíráknak a legjobb út a legrövidebb. Ám mivel Sirpa ott ül a nézők között,

174

Hannes nem tarthatja többé a legrövidebb utat a legjobbnak. Így a versenyt, amire olyan hosszan készült, elveszíti – de meghódítja Sirpa szívét!

Az ember élete nem a lerövidítésekre programozott. Aki kerülő utakon jár, többet lát a tájból. És „a sors átláthatatlanságáról ismerszik meg”, mondja Radik Knapp osztrák költő. Meglehet, sok ember a legkényelmesebb utat keresi. Mások szabad idejükben hegyeket másznak, esőerdőkön küzdik át magukat, vagy maratont futnak. Nyilván gyakran keressük a könnyed szórakozást és kerüljük azt, ami megerőltető és fáradtságos. Mégis azokat a foglalatosságokat és tapasztalatokat értékeljük, tartjuk értelmesnek, melyek elérése nem volt épp könnyű.

Hogy a legjobb út nem kötelezően a legrövidebb és a leghatékonyabb, egy fontos maxima, amely megvéd bennünket a digitális korszakban a fatális tévedésektől. Társadalmunkat és gazdaságunkat egyaránt ilyen lerövidítésekkel bombázzák az új technikai lehetőségek. A hatékonyság maximalizálásával ígérik a legjobb önellenőrzést és a legokosabb megoldást, minden problémára. Így pl. az online-kereskedés óriási előnyöket kínál. Interneten megspórolhatjuk az időt, amit boltokba való járásra szánnánk. Termékeket, árakat tudunk a neten összehasonlítani. Nem kell cipekednünk. Tehát a jövőben mindent online rendeljünk meg?

Jómagam példáját veszem: antikvár-könyveket gyűjtök, főleg a XVIII. és XIX. századból. Nemcsak a régi könyvek szagát, kinézésüket, tapintásukat szeretem, hanem mindazt, ami gyűjtésükkel együtt jár: idegen városokban, antikváriumokban keresgélni, fura antikváriusokat megismerni. Tetszik a rendetlenség ezekben a régi könyvesboltokban, felfedező és kutatási vágyaimat itt kielégíthetem, ebben a lezárt világban. Szeretem ezt a légkört és büszke vagyok, ha egy-egy „ínyenc” darabra akadok és megszerezhetem. (Ne vegyünk könyveket, vegye meg a könyvtár! Ökokiskáté,RS18X26). Az online-kereskedelem mindettől megfoszt és a városokban kihalnak az antikváriumok. Az interneten csak azt találom, amit keresek, jól rendezetten, állapot és ár szerint. Soha sem veszek meg egy könyvet túl drágán. Ám ha mindaz hiányzik, amiért egyáltalán elkezdtem régi könyveket gyűjteni, akkor miért tenném ezt továbbra is? Ha a legrövidebb út fölöslegessé teszi az egész utazást, vele együtt elvész az egész készülődési izgalom! És nem ugyanez érvényes a ruhákra is? A cipő, amit Rómában vettem, elveszíti különlegességét, ha online rendelem. (Ne utazzunk sehová! Ne vásároljunk semmit!Ökokiskáté,RS18X27) Semmi sincsen többé sehol, ami eddig csak ott volt. Nem nehéz ezt a világra kiterjeszteni. Minek a boltok a belvárosban, ha minden megrendelhető a neten? És hogy nézne ki egy belváros boltok nélkül? Talán úgy nézne ki, mint a nem olyan híres Marl, É-Ruhr-Vidéken. A városatyák bölcs gondolatnak tartották a 70-es években, hogy megépítik a Marler Stern shoppingcenter-t, É-Rajna-Vesztfália legnagyobb belvárosi plazáját. Miután 1974-ben a Stern megnyílt, a Marl-i belváros egy csapásra üressé vált. Még a 90-es években is láthatók voltak bedeszkázott kirakatok. A belváros pillanatok alatt kihalt. Hogy a „Stern” a kontinens legnagyobb légpárnás tetőjével időközben ugyanúgy kihalt, a szomorú történetet cseppet sem vidámítja.

A Silicon Valley lakóinak az urbánus kultúra elvesztése semmit sem jelent – ilyen nem is volt nekik. A kockafejűek egyébként sem olyan emberek, akik a belvárosokat tarka élettel gazdagítanák. A Silicon Valley többnyire urbánus ugar, valamikori gyümölcsültetvény helyén. Lakói számára a város - mint fórum, találkozások, bevásárlás és nézelődés helye - a digitális korszakban már nem szükséges. Hisz személyesen már semmit sem intéznek: az ételt hozatják, sofőrjeik vannak, senki sem mos maga. Flörtre és szexre pedig van elég portál, app és film. Hogy urbánus kultúrájú metropoliszok, San Francisco és San José közötti tájain túl, még fiatal emberek körében is igen vonzóak, nagyon örvendetes. Berlin ebből a jövőben is profitálhat. Itt sokkal több US-fiatal akar élni, mint Palo Alto-ban! Mannheim, Halle és Wuppertal ezzel szemben kevesebbet nyerhet. Egyébként a grasszáló online-kereskedelem semmi újat sem teremt, csak a 80-as és 90-es évek tendenciáit erősíti. A régi minőségi kiskereskedelem eltűnik a városokból és helyébe nemzetközi láncok lépnek.

Aki 20 év múlva is élhető kisvárost akar No.-ban, annak okos kommunál-politikusokra van szüksége. Nem árt idejében rákérdezni, városukba tényleg totál digitalizált szupermarketeket akarnak-e? Hasonlítsunk össze egy provance-i heti piacot egy eladó nélküli szupermarkettel, ahol az árak csak úgy ugrálnak! Ekkor láthatjuk, minek örülnek igazán az emberek és mi foglalkoztatja őket. Egy műtő teljes sterilitása létfontosságú, de ugyanez bevásárlásnál nem. Az átláthatatlanság fölkelti a fölfedező kedvet. Egy embertől valamit megvenni definitíve nem ugyanaz, mint egy robottól.

2018-ban ezekre a kérdésekre még válaszokat keresünk. Hol gazdagítja az életet digitalizáció és hol vezet zsákutcába? Mozgáskorlátozottaknak és időseknek nyilván jó, ha a hűtő alap-élelmiszereket magától után-rendel és ezeket fölveszi. De ez ne vezessen a hozzátartozók gondoskodási kötelességének fölmentéséhez! Másrészt sokaknak szíve-joga ilyen „okos” konyhákon csak mosolyogni. Egy lakás, mely lakói orvosi adatainak állandó értékelésével a világítást folyton beállítja, mint egy filmet a moziban, némelyeknek lehet ugyan vonzó. De hogy szexi-e a candle-fényt már beállítva találni, ha valaki partnerével a kádba indul, és nem romantikusabb, ha saját kezűleg gyújtanak gyertyát és végzik az előkészületeket, döntse el mindenki maga. Nem mindenki álmodik olyan szobafalakról, melyek depresszió esetén a borút optikailag visszatükrözi és rögvest füstölő pálcikákat vagy antidepresszánsokat reklámoz a tapétán. Nem kell mindent tökéletesíteni, ami tökéletesíthető. Nem lesz minden technikailag jobbítható egyben életminőségben is jobb, hanem esetleg rosszabb. Néhány dolog, pl. a futball, kifejezetten a sikertelenség artisztikájából él. A legtöbb támadást visszaverik, így azok sikertelenek lesznek.

178

Ha minden lövés gólt eredményezne, a játék igen unalmas lenne. Épp ez teszi a labdarúgást az élet szép metafórájává, ahol a sikerek, a csúcspontok, a látványosságok, a rendkívüliek a kivétel és nem a szabály. Nyilván az ember már sok százezer év óta egy ilyen normálállapotra van beállítva. Aki ezen alapvetően változtatni akar, nemcsak az életkörülményeket kell megváltoztatnia, de magát az embert is - beláthatatlan kimenetellel. A drogokkal és gyógyszerekkel végzett kísérletek, melyek az ember biokémiai „gyártási” állapotát összekuszálják, eléggé egyértelműek. Semmi ezekből nem teremt egy új belső egyensúlyt, hanem csak egy pillanatnyi eltolódást, ellenreakciókkal és függőséggel.

Nem minden dolog, ami azt ígéri, hogy digitális módszerekkel majd megold egy problémát, tényleg képes is erre. Ezért lehet érdekes az igazi problémákat a látszatproblémáktól elkülöníteni. A hatékonyság-növelés különösen legkevésbé alkalmas területe a művészet. A művészet definíciója szerint épp ellentéte a hatékonyság növelésének. Gondoljunk a svájci művész, Ursus Wehrli szép könyvecskéjére: Rendet teremteni a művészetben (60). A festészet műveit gondosan részeire szedve - emberek, vonások, színek – szép rendben, stószokba rakhatók. Hasonlóképp szortírozzák az újságok cikkeiket az online-kínálatukban – az olvasók egyéni érdeklődése szerint. Csak azt kapjuk, szépen külön tálalva, ami iránt egyébként is érdeklődünk vagy korábban rákattintottunk. Így a túlságosan eltérő szépen kiesik látókörünkből. Ez akkor tűnik igazán hatékonynak, ha a cél az, hogy a már meglévő érdeklődésünket erősítsék és újakat ne keltsenek.

179

A drága filmeket Hollywood-ban már most tesztközönség előtt szűrik át és az érzelmi és dramaturgiai hatásokat előre belövik. Ha a tesztközönség hangulatát digitálisan mérik, ez a jövőben még pontosabban elvégezhető lesz. A sikeres filmek dramaturgiája egyébként is már algoritmizált, ahogy Rembrandt művei is és a könyvekkel megy a legkönnyebben. Hogy a jövőben egyáltalán szükség lesz-e forgatókönyv- és regényírókra, egyes geek-ek már most tagadják. Minden perfekt és többé már semmi sem meglepő. Ha tényleg így lesz, senkinek sem kell többé több művészet. Nem föladata-e a tapasztalat képletét szétrobbantani és fölkelni a kulturális norma ellen? Ezt állítják legalábbis a művészet-teoretikusok már évtizedek óta. De talán ez a formája a művészetnek a tökéletes világban már nem is szükséges? A sztálinizmus művészetének sem volt szabad tapasztalatokat fölborítani, hanem föladata volt egy megváltozhatatlan rendrendszert dramaturgiailag elsöprően megerősíteni. Ma már egy van Gogh-kiállítás vagy egy Mozart-koncert aligha töri föl valaki tapasztalatát. A koncertrendezők, operák és színházak főleg azt játszák, ami a tömegnek kedves. Digitális technikával a közönség közérzete még pontosabban leolvasható és előrelátható. Kultúra és művészet mindig ugyanazt erősíti meg – egy tendencia, amely a 90-es évektől fönnáll és intendánsokat, kiállítás-szervezőket, rendezőket ejt már rég kétségbe. Nem beszélve a tv-kínálat monokultúrájáról, amit ma a digitalizálás megenged. Nézettség és célcsoportok mérése évről-évre pontosabb. A programok függése ilyen mérésektől már annyira erős, hogy valószínű, a programfelelősök egész csapata sem lenne képes, fölmérések nélkül, egy napi programot összeállítani.

180 Az adatgyűjtés itt tényleg a művészet és a kultúra szolgálatában áll? Vagy fordítva: azt tartjuk látni, hallgatni, olvasni érdemesnek, ami „megérkezik”? (was „ankommt”?) A digitális adatgyűjtés sok területen vezethet haladáshoz, de a kultúránál és a művészetnél ennek ellenkezője rajzolódik ki – innovációellenesség és stagnálás. Ezzel az a tendencia erősödik, amely az önkormányzatok vélt takarékossági kényszere által, a neoliberális kultúrpoltika miatt, amúgy is jelen van. Előresietett szolgálatkészség a publikum és a tömegízlés a művészetet és a kultúrát még soha sem vitte előrébb.

Aki nem akar „rendet teremteni” a művészetben és a kultúrában, a jövő társadalmában sokkal többet kell ezért tennie, mint eddig. Minél erősebben a hatékonyság-mentalitás határozza meg életünket, annál inkább küzdenünk kell ennek távoltartására a fontos területeken. A nem-konvencionálist támogatni, a minőséget nem a mennyiség szerint megítélni, fontos föladat a művészet és a kultúra felelőseinek. Épp ezek a területek nem illeszkednek a „probléma-megoldás” sémájába. Egy pozitív utópiában No.-nak más kultúrpolitikára van szüksége, mely nem a régit, a meglevőt, a rögzültet támogatja, hanem a kicsit, a nem-szokványost, a ferdét. Ha a jövőben sokan nem fognak a kereső munkából élni, fontos, hogy a legtöbben közülük „életművészként” legyenek képesek kibontakozni. Milyen szép lenne, ha a jövő No.-a a költők és gondolkodók országa lenne! És nem a „Gammler-ek” és „Gamer-ek” országa! A hasznosság és a gazdasági siker sötét árnya, melyet a neoliberalizmus vetett, még mindig nyomasztóan nehezedik a kultúrára. Visszaemlékszem egy rendezvényre 2016-ban, Essen-ben, melynek témája a gazdaság, kultúra és kreativitás volt. Az egyik előadó a Hamburgi Kreativitás Társaságnál arról döntött, mely újító fiatalok kapjanak támogatást és kik nem. Ezt mondta: Első kérdésem mindig: Milyen problémát akar megoldani? Nem hittem a füleimnek. Ezt kérdezi egy kreativitásért-felelős szakember? Milyen problémát oldott meg Velázquez? És Mozart? Milyet Franz Kafka? A példa mutatja, a kreativitás matematikai-technikai fogalma mennyire elfojtotta a többi definícióját – még azoknál is, akik foglalkozásukból kifolyólag ezt jobban tudhatnák. Kreativitás az élet legtöbb eseteiben az, amit akkor vetünk be, ha nem tudjuk pontosan, minek is kell kijönnie. A „probléma-megoldás” az emberi kreativitás sok kérdésében nem visz bennünket előbbre. Másként mondva: Mindenki a megoldásokról beszél – a filozófusok nem!

Egy másik példa, amely a „probléma-megoldás” keretét szétfeszíti, a főzés. Egy nagy bank rendezvényén Bonn-ban, alkalmam volt a Samwer testvérek (a Rocket Internet cég tulajdonosai) elképzeléseit hallgatni. A smart fiatal entrepreneure a jövő házairól mesélt. A leggyönyörűbb: nem lesz szükség többé konyhára! Elég egy okoshűtő, a többit elintézik a drónok, hoznak élelmet a szupermarketekből vagy az ötcsillagos-étterem konyhájáról. Mit nyernénk ezzel? - kérdeztem. „Időt!” És mit kezdenénk az így nyert idővel? Erre már a „jövőépítő” nem tudott megnyugtató választ adni. Hogy vannak emberek, akiknek a közös főzőcskézés jobban eltöltött időnek számít, mint a díványon ülve szgépen játszani vagy online megrendeléseket föladni, ez már láthatólag meghaladta fantáziáját. Szociobiológusok szerint a kooperáció és a társaságigény úgy keletkezett, hogy egyedül nem lehetett mamutra vadászni. Ebben lehet valami. De legalább annyira fontos, hogy senki sem volt képes egyedül egy egész mamutot megenni! És nyilván a legtöbben ezért szeretnek társaságban főzni és étkezni – eltekintve néhány „nerd”-től és „geek”-től.

Tehát amit a digitális technika hoz, lehet egy haladás, de lehet egy visszalépés is. Kezdjük először a kulturális visszalépés veszélyeivel. Silicon Valley sok víziója közelebbi pillantásra nem az. Nem kevésnél hiányzik az emberismeret. Azt istenítik, amit a technika kiad és nem azt, amire az embereknek és a társadalomnak sürgősen szüksége van. Sok mindent, ami tökéletesíthető, nem kellene tökéletesíteni. Különösen akkor nem, amikor a következményeket és a felelősséget senki sem akarja vállalni.

Képzeljünk el egy társadalmat, ahol minden perfekt és a leghatékonyabb – mi jöhet ezután? Semmit sem lehet többé megváltoztatni vagy variálni anélkül, hogy a dolgokat kevésbé hatékonnyá ne tennénk. És mit jelent egyáltalán az efficienciát, mint a legmagasabb mércét kitűzni? Az ember leghatékonyabb állapota, minden életprobléma tökéletes megoldása – a halál: olyan állapot, amelyben nem kell többé mozogni, energiát fogyasztani, valamiért fáradozni és megszabadulunk az élet minden zavarosságától és rémképétől.

183

Egy jobb megoldás a halálnál nincs, ez az ember „legsmartabb” állapota. Az élet azonban nem smart, hanem ellenálló, kiszámíthatatlan, kiforratlan és nem egyértelmű – és épp ez teszi vonzóvá, értékessé és izgalmassá!

A digitális korszak emberbarát utópiája pont ebből kell, hogy kiinduljon. Élesítse meg látásunkat, hogy eldönthessük, mely technikai haladás kívánatos és melyik nem. Hogy ma már menő személyzeti vezetőt szoftverrel helyettesíteni, mint egy bolond ötlet fog bekerülni a történelembe. Ha ez félremegy, jöhetnek az új foglalkozások: „exnovateure” és „reanalogizáló referens”, melyek az első melléfogást vissza csinálhatják. Mert akit a szgép, mint optimális munkaerőt kiszámít, nem biztos, hogy illeni fog leendő munkatársaihoz. Itt sok alkoholmentes sört adnak el, amelytől nem lehet berúgni.

Rosszabbak a rövidítések és betűszavak, melyek később veszélyessé válhatnak. Az USÁ-ban, 1997-2007 között, minden 3. gyerek CD-ről és DVD-ről tanulta az anyanyelvét. A „Brainy Baby” és a „Baby Einstein” programokkal próbálták a kicsiket a legjobb szintre hozni – katasztrófális eredménnyel! A tudományos teszteken ezek a gyerekek rendre elbuktak (61). Anyanyelv-tanuláskor egy gyerek nemcsak szavakra reagál, hanem szemkontaktusra, mimikára, gesztikulációra és odafordulásra. A nonverbális kommunikáció az embernél épp oly fontos, mint a verbális. Ez így van az összes legtöbb emlősnél is.

184

Konszernek, mint a Disney, ilyen tanprogramokkal 400 millió dollárt vágtak zsebre - félrenevelt gyerekek tömegét hagyva maguk után. Csinos példa arra, hogy egy új technológiába vetett hit, mely könnyebb utat vagy lerövidítést ígér, gyorsan az objektivitás sérüléséhez vezet. Azt is mutatja, hogy ha az emberek egy terméket megvesznek, befogadnak vagy helyeselnek, nem lehet mérce arra, hogy az valóban üdvözlendő. (Egyetek ...t, száz millió légy nem tévedhet!RS18XI2) Mindenütt, ahol tipikusan emberi, vagy pszichológiail