33

Nem, mert egy termék világpiaci versenyképességében – adott minőségnél – az ár a döntő és ezt nem a bérek abszolút szintje adja meg, hanem a bérek aránya a termelékenységhez, tehát a darabbér-költségek. Mennyi bér rejtőzik egy termékben, egy „darabban”, az az alaptőke nagyságától függ. Ha pl. a termék készítése csak kézi munkából áll, és egy nap alatt egy kézműves állítja elő, akkor a darabbér-költség megfelel a kézműves napi bérének. Ha azonban a darab géppel készül, amit egy munkás kezel, és napi 10 darabot gyárt, a darabbér-költség a napi bér egytizede. Ha a munkás tízszer annyit keres is, mint a kézműves, akkor is minden darabot olcsóbban kínálhat versenytársánál.

Ebből következik, hogy a jelenlegi német magas darabbér-költségek ugyanúgy nem az égből hullottak alá, mint az alacsony kínaiak. Mindkettő a múltban alakult ki, apró lépésekben. Ezek a produktivitás tükrei, melyek a kigazdálkodott alaptőkén alapszanak. Aki az időszerű itteni darabköltségeket általánosan magasnak tartja, mellőzi a termelékenység történelmi fejlődését és az alaptőkét, vagy azt állítja, hogy a nyugatnémet alaptőke a fokozatosan nyíló piacok miatt, a kelet-nyugat konfliktus végén egyszerre obszolétté vált, leértékelve a terjeszkedő globalizáció által.

34

Ez a fölfogás, tekintettel sok német exportőr világpiaci vezető helyére, különösen az alacsonybér-országokban, nyilvánvalóan abszurd. Egy termék ára nemcsak a darabbérköltségtől függ, hanem a tőkeköltségtől is, amelyeket a termelésben fölhasznált tőke okoz. Hogy példánknál maradjunk, a mi munkásunknak először szüksége van a gépre, hogy termelhessen. Ha a bér- és a tőkeköltségek a tőkeintenzív termelési módban, együtt a produktivitás-előnnyel, magasabbak lennének, mint a munkaintenzív termelés, a tőkeintenzív termelés nem lenne versenyképes. A tőkeintenzív termelési mód elő sem fordulna, vagy egy munkaintenzív termelési mód kiszorítaná.

De ki látott volna olyat, hogy a gépi szövők kiszorultak volna a kéziszövők által? Ellenkezőleg: az emberiség mindig azon volt és van, hogy egy lehetőleg nagy alaptőkét gyűjtsön, mert a technikai haladás relatív kevés produktív foglalkozást tesz fölöslegessé. (?Nem több tucatot?RS18VII19). Így termelékenyebb foglalkozásokat lehet választani, amivel magasabb keresetet és életszínvonalat lehet elérni.

Ez pedig nem jelent mást, mint hogy a fejlődés, a mindig emelkedő tőkebevetés felé, közép- és hosszútávon, a gazdasági világban, egy fajta természeti törvény lesz. Lehet-e a szövőket hosszú távon olyan rosszul fizetni, hogy egy szövőszék építése sosem lesz kifizetődő? Ez nem képzelhető el. Ez azonban kényszerűen annyit jelent, hogy sem az alaptőke történelmi fejlődése, sem a bérköltségeké nem volt tévedés.

35

Mivel a német termelékenység a meglévő tőke folytán magasabb, mint Kínában, így a darabbérköltségek – különböző bérszintek ellenére – egyenlők. Így kiszorítás a világpiacon nem történik, tehát a magasbér-ország nem importál automatikusan mindent az alacsonybér-országból. Azokon a területeken, ahol a német darabbérköltségek a kínaiakét meghaladják, kereskedelem történik. Eközben az olcsó kínálók a drágábbakat kiszorítják a világpiacról. Ez a nemzetközi szerkezetváltás, amiben No. olyan kitűnően szerepel.

Magasbér-országok olyan termékekre szakosodnak, melyek különleges technológiával kerülnek gyártásra. Csak az képes magasan specializált termékeket a világpiacra dobni, aki a megfelelő nagy és magasan specializált tőkével rendelkezik. Ezek rendszerint nem az alacsonybér-országok kínálói, hiszen ezek épp azért kerültek ebbe a csoportba, mert még nincsenek erősen iparosítva és szakosodva.

Tehát, amint - eltérően a legtöbb közgazdasági tankönyvtől – nemcsak két kereskedelmi termékből indulunk ki, hanem életszerűen egy óriási árupalettát veszünk figyelembe, a kemény nemzetközi kiszorító versenyről, ahol a gazdag nemzetek föltétlen veszítenek, elképzelésünk elveszíti minden plauzibilitását. A szokásos elméleti modell, amelyben a gyártók tetszőlegesen választhatnak a különböző termelési technológiák között, hogy a munka és a tőke termelési tényező faktor-ár, tehát a bér-kamat viszonyához, optimálisan alkalmazkodjanak – teljesen irreális és megtévesztő.

36

Eközben nemcsak az alkalmazkodási súrlódások nehézségei, vagy a termelési tényezők időbeli immobilitás-korlátozásai felelősek azért, hogy a faktor-ár-viszonyhoz nincs tetszőleges illeszkedés. Valami sokkal alapvetőbbről van szó. Egy telefont vagy egy Mercedest nem lehet tetszőleges munkaintenzitással előállítani. Ha ezt akarnánk, ki kellene találnunk egy teljesen új, magas munkaintenzitást célzó termelési módot. Ez nemcsak drága, de értelmetlen is lenne. A tőkeintenzív termelési mód hosszú távon mindig a nyerő, mert több jólétpotenciált és ezzel az egész világon a magasabb bérek föltételeit teremti meg. Ezért egy alacsony munkaköltségű, hipotetikus munkaintenzív termelési mód parallelfejlesztése hosszú távon mindig a semmibe vezet. Aki ezt nem hiszi, keressen egy vállalatot, amely Kínában vagy Indiában a 70-es évek technológiájával modern világpiaci számítógépeket gyárt.

Ha egy intenzív termelési mód fölmutatása technológiailag lehetséges is volna, nem valósulna meg. Egyszerűen azért, mert a ma szokásos tőkeintenzív termelési technikákat a fölzárkózó államok olcsó béreivel lehet kombinálni. Az ez által realizált időleges monopolnyereségek minden más megoldást gazdaságtalanná tesznek. Csak mert a gazdasági standardmodellek föltételezik, a vállalkozások kalkulációiban a monoponyereségek nem játszanak szerepet. Az uralkodó tanítás a nemzetközi kereskedelem és faktorvándorlás reális elemzéséhez nem ad hozzáférést.

37

Tragikus ebben, hogy szakmán kívüli értelmiségek – anélkül, hogy tudnák, mit tesznek – a standardmodellek föltevéseit elfogadva, ezen az alapon kísérlik meg a globalizálás elemzését.

Kereskedelem tőkevándorlásnál

A bérköltség csökkentésének hívei a gazdag országokban azzal érvelnek, hogy a tőkének megvan a rendszeres lehetősége alacsonybér-országokba kivándorolni. Az itteni munkanélküliség mutatja, hogy belföldön keveset invesztálnak. Ez attól volna, hogy a magas bérekhez viszonyítva, a tőke rentabilitása kicsi. Ha No.-on kívül nyereségesebb befektetések adódnának, ezeket kihasználnák és a tőke áttelepedne. Ez a mechanizmus a kelet-nyugat konfliktus és az ezzel velejáró szegényebb országok részvétele óta a világkereskedelemben egy új dinamikát ért el, amelyhez itt is alkalmazkodni kell. A termelékenységi tényezők szűkösségviszonyai alapjaiban változtak meg, lényegesen több munkaerő állna rendelkezésre, de ezek egy időben még megközelítőleg sem hoznának annyi tőkét a világgazdaságba, mint kollegáik az ipari államokban. Így a tőketényező a munkához viszonyítva lényegesen szűkösebbé vált. Ez a megnőtt szűkösség szükségessé teszi a tőkét alacsonyabb bérekkel maradásra bírni, amely az alacsonybérű fölzárkózó népgazdaságokban erős szívóhatást fejt ki az itteni tőkére (lásd Sinn 2003, 91ff.).

38

Ez a szemlélet annyiban igaz, hogy az itteni vállalkozások számára tényleg kifizetődő lehet tőkeintenzív termelési technológiáit a fölzárkózó népgazdaságok alacsony béreivel kombinálni. Ez mindig egy lehetőség volt átmeneti monopolnyereségek realizálására, ami 1989 óta egyszerűbb. Az olcsóbér-országokban is igen csábító a vállalkozásoknak nyugati technológiákat másolni, vagyis ezeket importálni, hogy aztán az alacsony bérekkel párosítva átlagon fölüli nyereségeket valósítsanak meg. Amennyiben a bérfejlesztés az alacsonybér-országokban követi az ottani közgazdaság átlagos produktivitásfejlesztését, éveken, sőt évtizedeken át tekintélyes monopolnyereségeket lehet elérni, mivel ott a termelékenységi szint az alacsony tőke-kiindulóérték miatt még sokáig a gazdag országok produktivitásszintje alatt lesz.

Félrevezető azonban, ha a tőkeátvándorlást az alacsonybér-országokba az itteni munkanélküliségért tesszük felelőssé. Mert ha valaki a gazdasági fejlődést az NSzK-ban a II. világháború, vagy Lengyelországban a fal ledöntése után figyeli, azt láthatja, hogy a tőkevándorlás nem hirtelen, óriási mértékben, hanem fokozatosan következett be. Különben a nyugatnémet tőkefölépítés a háború után sokkal gyorsabban meg kellett volna, hogy történjen. Lengyelország is olcsó béreivel 30 év után nagy mértékben iparosítva kellene, hogy legyen, ha a nettó tőkemozgás a magasbér-országokból az alacsonybér-országokba olyan erőteljes lenne, ahogy azt a globalizáció pesszimistái állítják.

39

A tőkevándorlás áttekinthető mértéke egyrészt úgy magyarázható, hogy ez nem teljesen kockázatmentes. Az alacsonybér-országokban ún. „humán tőke” kell, hogy rendelkezésre álljon, tehát a know-how a termelési folyamat minden síkján. A fölzárkózó népgazdaságok gazdasági és politikai keretföltételei kielégítően stabilak kellenek, hogy legyenek, hogy a vállalkozókat rávegyék a befektetésre. Gyakran változó kormányok, különböző gazdasági koncepciókkal, elijeszthetik a bel- és külföldi befektetőket, ahogy a hiányzó belső biztonság is.

Az alacsonybér-országokba való tömeges tőkeátvándorlás félelme és a fenyegető tőkeszűkösség ellen a magasbérű országokban, mégis egy alapvetőbb érv szól. Ha a gazdaságfejlesztést, mint egy folyamatot fogjuk föl, melynek folyamán nyereségek és tőke keletkezik, elsősorban egyáltalán nem a vállalkozók, a dolgozók és államok egymás kölcsönös leharcolásáról van szó, az állítólagos nagyon lassú (takarék útján) termelésfaktor tőke szaporítása mellett. Ha az alacsonybér-országokban tényleg nyereség-esélyeket lehet kihasználni, a fölzárkózó országok által sürgősen szükséges tőke a folyamat révén magától fölgyülemlik. Tehát oly módon, hogy az ország tőkemérlegét egyáltalán nem terheli és megengedi, hogy a magasbér-országokból annyi terméket hozzanak be, amennyi csak lehetséges.

40

A tőke és a know-how importjában a fejlődő ország szemszögéből és a gazdag országok szemszögéből is először az a döntő, hogy az ország csekély tőkéje miatt csak egy igen kicsi termékpaletta lesz versenyképes a világpiacon. Minden külföldi befektető a tőkefölépítéshez és ezzel több kereset és jólét alapjaihoz járul hozzá. Természetesen itt is egy szerkezetváltás történik, rendszerint sokkal erőteljesebb, mint a magasbér-országokban. A világpiac-konform áruk gyártásfolyamatainak átvitele itt jóval gyorsabban hat, mint új technológiák kitalálása és bevetése. Fejlődő országok tőkefölépítéskor technológiai ugrásokra képesek, melyek a magasan fejlett népgazdaságokban nem lehetségesek. Kínában nem kell a nyugati ipari államok 60 éve kifejlesztett technológiáit alkalmazni, hanem nyomban az aktuális technikákat vethetik be.

Hogy a nemzetközi szerkezetváltás az alacsonybér-országok lakosai életében óriási változásokat okoz, errefelé sokan elfelejtik. Mégis az alacsonybér-kombinációja az ipari országok technológiáival nagy esélyt kínál, gazdaságilag fölzárkózni és a jólétkülönbségeket csökkenteni. Az alacsonybér-előny lehetővé teszi technológiai tudás importálását és a világpiacképes áruk kínálatát évről-évre bővíteni, így a világkereskedelemből profitálni. A magasbér-országokban a bércsökkentési követelésekkel megkísérlik a fejlődő országok fölzárkózását lassítani vagy megakadályozni.

41

Ezt az álláspontot rendszerint azok képviselik, akik a protekcionalizmust szigorúan ellenzik, és a szegény országoknak mindent megígérnek, hogy azok piacaikat teljesen megnyissák. Ám ha az ipari államok versenyképessége a bér okozta árcsökkenések révén nő, a fejlődő népgazdaságoktól elveszik piacaikat, így ezek kevés termékeiket a nemzetközi piacokon még nehezebben tudják eladni.

Ha a német béreket a kínai és indiaiakkal abszolút kiegyenlítenék, egyértelműen a váltókurzus-ventilre volna szükség, mert akkor No. a nemzetközi kereskedelem és tőkeforgalom központi szabályát szegné meg. No.-ban a bérköltségek csökkenése után az euró drasztikus fölértékelése elkerülhetetlen lenne. A váltóárfolyamok bérdarabköltség-különbségeket szisztematikusan ki kell, hogy egyenlítsék, de az abszolút bérszintet soha. Másként, mint sok ökonómia-professzor, a devizakereskedők tudják, mi számít a nemzetközi összemérésekben.

A magasbér-No.-ban a bércsökkentés stratégiájának ugyanígy jelentős következményei vannak azon országok számára, melyek közepesen fejledtek, pláne, ha pénznemük azonos, mint Olaszo., Spanyolo., Portugália és Görögo. Ha a német vállalkozók versenyképességüket bércsökkentéssel próbálnák meg növelni, ez mindazokat érintené, akik bére valamennyire alacsonyabb a miénknél és a tőke-különbséget épp ezen bérkülönbség által csökkentve versenyképesebbek lettek. Ezek az államok kénytelenek a mi bércsökkentéseinket követni, ha nem akarják összes piacaikat elveszíteni. Ez középtávon elkerülhetetlenül az euró fölértékeléséhez vezet és a német törekvéseket, a kínai bérekhez közeledni, lenullázza. Ez a fejlődő államoknak szerencse, a szegényebb euró-államoknak katasztrófa.

Ez az Európai Központi Banknál már kezd derengni – az ez úton előrevetített deflációs veszélyről nem is szólva (lásd Europäische Zentralbank, 2005, ahol bár a fontos adatokat gondosan összegyűjtötték, /2. táblázat, 64.o./, ebből a kézenfekvő tennivalót nem látták. Így az eurókrízist korai fázisában nem sikerült megakadályozni).

Ezek az érvek azokat a munkavállalókat, akik a magasbér-országokban munkahelyüket úgy veszítették el, hogy cégük a gyártást egy alacsonybér-országba tette át, nem fogják meggyőzni. Ők kétségkívül nehéz helyzetbe jutottak. A társadalomnak ezekre a helyzetekre egy jól működő szociális hálóval kell, hogy rendelkezzen és lehetővé kell tennie, hogy a munkanélküliek más gazdasági ágakban találjanak munkát. Ezen el nem hanyagolható egyéni esetek ellenére összgazdasági szempontból, No.-ban a helyzet egészen másképp néz ki. No. lényegesen több árut exportál, mint importál. Így a külföldön értékesített áruk a német gazdaságot erősítik és per saldo munkahelyeket létesítenek. Ez ugyan más ágazatokban történik, mint amelyekből a munkahelyeket külfödre vitték, összegében azonban No. a nemzetközi kereskedelem révén, munkahelyek tekintetében jobban áll és nem rosszabbul.

A nemzetközi szerkezetváltáshoz való szükséges illeszkedési folyamatot kétségkívül szociálisan biztosítani kell. Ám úgy tenni, hogy No. a globalizáció miatt munkahely-vesztes lenne, egyszerűen téves. Aki az európai időszerű munkapiacproblémákat elemzi és a globalizációt okolja, nem gondolta át alaposan vagy rejtett politikai célokból félelmet gerjeszt.

Kereskedelem munkavándorlásnál

Mi történik akkor, ha egyes munkavállalók vagy azoknak egész csoportjai az alacsonybér-országokban nem akarnak addig várni, míg a tőke fölgyülemlik, hanem ők maguk kelnek útra a tőkéhez, vagyis a magasbér-oszágokba költöznek át? Hogy ez tömegjelenséggé válhat, vagy demográfiailag előnyös, továbbá ennek milyen jogi korlátai lehetnek, itt ezt nem tárgyaljuk.

44

Ám azt igen, hogy az érintett országokban milyen gazdasági mechanizmusok működnek, milyen gazdasági játékszabályokat kell, hogy érvényesítsenek? Normális munkahely-helyzetnél egy magasbér-országban az ún. határozó-országelv (Bestimmungslandprinzip) érvényes, vagyis a bevándorlók a magasbér-országban ugyanolyan képesítésnél ugyanolyan bért kapnak, mint a hazaiak. Milyen gazdasági következményekkel kell a befogadó országnak számolni? Ha a bevándorló munkaerők gyorsan munkát találnak, probléma nincs, sőt, ez növeli a növekedéspotenciált. Ha azonban a befogadó országban munkanélküliség van, kevéssé valószínű, hogy a bevándorlók az uralkodó bérek mellett munkát találnak. Miért részesülne, ugyanolyan feltételeknél, a külfödi a belföldivel szemben, ha ez utóbbi sem nyelvi problémákkal, sem egyéb beilleszkedési nehézségekkel nem küzd? Ha a bevándorlók nem találnak munkát, terhelik az ország szociális hálóját. Ezt nagyobb mértékben egy társadalom sem tolerálja. Azt a minimális életszínvonalat, melyet tagjainak a szociális béke és az összetartás végett biztosítani próbál, a maradék világnak, vagy annak csak egy érezhető részének, nyilván nem nyújthatja.

Szolidaritását sokkal hatékonyabban a fejlesztési segély jelentős emelésével mutathatja ki.

45

Mi történik azonban, ha a bevándorlók alacsonyabb bérrel is beérik és ezt a vendéglátó ország elfogadja? Ezzel nyilván könnyebben jutnak munkához. Kivándorlás-motiváció, ha az alacsonyabb bér ellenére jobban járnak mint otthon. /Ez a kalkuláció nem mindig jön be, ha az életköltségek magasak, kevés a lakás, az is drága, vagy a szociális integráció nem működik./ És mely vállalkozó szalasztaná ezt a nyereségesélyt (ugyanolyan képesítésnél, a beilleszkedési nehézségeket elhanyagolva), hogy magas hatékonyságú tőkéjét a megfelelő alacsony bérekkel (most itthon) kombinálja?

A határozó-országelv hatályon kívül helyezésével és az eredő-országelv bevezetésével a bevándorlók kiszorítják a hazai munkaerőket. Ezek vagy munkanélküliek lesznek és a szociális biztosítás tartja el őket – ami a társadalom számára nem elfogadható és tartósan nem is finanszírozható – vagy a béreket leszállítják. Ha a magasbér-ország bérei ezáltal csúszni kezdenek, minden már fent említett következmény föllép: belföldi kereslet-visszaesés, a vállalkozók csökkenő nyereségei, elszalasztott növekedési és jóléti lehetőségek, a világpiacon erősödő kiszorító verseny, a hazai pénznem fölértékelése. Így a kivándorlók a kiváltott bércsökkenéssel saját országukat is károsítják. Bár az ő munkapiacuk közvetlenül tehermentesül, ám az áttelepüléssel az alacsonybér-országokban nem épül föl hozzáadott tőke, mint ami a tőkevándorlással történik. A hátramaradt lakosság a kivándorlókból nem profitál, az átlagos termelékenységi szint nem növekszik és ez által az átlagos bérszint sem, nem történik fölzárkózás. Sőt, az alacsonybér-országok a világpiacon még versenyképesebb szereplőkkel néznek szembe, mert a magasbér-országokban a bércsökkenés teret ad világpiaci nyereségeknek árcsökkentés útján. Bár ezeket a nyereségeket a magasbér-országok valuta-fölértékelése ismét föléli, de a károk óriásiak. Ehhez jön, hogy a bérdömping minden országot, amelyik a magasbér-országgal pénzunióban van, vagy váltókurzusát rögzíti, a lejtőn magával sodorja. /Ha azonban a kivándorlásra hajlamosak a legkíválóbb és a legrugalmasabb munkaerők, akkor az alacsonybér-országokra nézve ez inkább egy „brain drain” és hasonlóan káros./

47

Csak a határozó-országelv konzekvens alkalmazása képes a magasbér-országokat, magas munkanélküliségnél is, ezt a minden kereskedelmi szereplőt károsító ördögi körtől megmenteni. Ez annyit tesz, hogy No. nem képes a bevándorlók féktelen özönét elviselni és – a minket körülvevő alacsonybér-országok legelemibb érdekében - nem is szabad elviselnie. Minden nemzetre, minden kulturálisan összetartó vagy minden ugyanolyan fejlett, tehát hasonló tőkeellátottságú társadalomra, szigorúan a „law of price” kell, hogy érvényesüljön, tehát az „egyenlő munkáért egyenlő bért” alapelve.

Ha ezt az alapelvet megsértik, a krízis ellen olyan eszközöket ajánlanak, melyek a gazdaságot a lejtőn lefelé lökik: bércsökkenések gyöngítik a belsőkeresletet, ezáltal leviszik a nyereségeket és ezzel a belföldi befektetési készség csökken. Bár ez átmenetileg erősíti az exportot, de soha olyan mértékben, hogy a belső kereslet hiányát egészen kompenzálja. Így az állam túlterheltté válik, nem garantálhatja a biztosítási rendszerek működését, melyek valóban nem a gazdaságpolitika tartós csődjére lettek kitalálva, hanem a nemzetközi szerkezetváltás kárainak időszakos enyhítésére,

A téves elemzés itt a nyomor következő bűnbakját rögtön megtalálja. Az államot egészében (mondja a neoliberalizmus) vissza kell keretei közé szorítani, ha a globalizáció kihívásait a piacokon le kell gyűrnünk. Ezek után ne csodálkozzunk, hogy a lakosság egyre jobban fél a globalizációtól és az idegen gyűlölet egyre terjed! Aki a társadalmat alapjában kérdőjelezi meg, nemcsak gazdasági, de politikai következményekkel is tisztában kell, hogy legyen.

A digitalizálás mint fenyegetés?

A robot mint jobkiller?

Egy új téma kerül föl gyorsan a napirendre: az automatizáció, az ember kiszorítása a robot által. Ezt az ördögöt festik a falra. Ez az ősrégi konfúzió „on machinery”, ahogy az angol közgazdász David Ricardo nevezte 200 éve, ma ismét viharos viták középpontja.

Holott a probléma olyan egyszerű, hogy az ember azt kérdi magától, mért nem fogja föl az emberiség? Az összefüggés Friederike Spiecker és Heiner Flassbeck A tömegmunkanélküliség vége c. könyvében így van leírva: Nem egyértelmű? A munkanélküliség egy elháríthatatlan sorscsapás: Amit tegnap még sok munkás szalagon végzett el, azt ma megteszi egy robot. Ahol tegnap még a termelt árut emberek csomagolták és címezték, azt ma elvégzi egy számítógépes robot. Egyre több ember veszíti el munkáját és – több átképzés ellenére - sem talál új kereseti lehetőséget, örökre munknélkülivé válik. A növekvő gépesítéssel tesszük magunkat munkanélkülivé? Aki egyszer bepillant egy autógyár ember nélküli csarnokába, mély benyomást nyer és azon kapja magát, hogy azokkal kezd rokonszenvezni, akik száz éve megrohamozták a gépeket, hogy mentsék munkahelyeiket.

Ám néha benyomásaink is becsaphatnak bennünket. Hogy mindnyájan egy óriási gömbön ülünk és a titokzatos gravitáció tart itt bennünket, 400 éve még alig hitte el valaki, mivel a felkelő és lenyugvó nap hihetetlenül erősen bevésődött képzelőerőnkbe. A tőke és az embert kiszorító gép jóléttermető mechanizmusa majdnem olyan titokzatos, mint a gravitáció és annyira központja komplex gazdaságunknak, mint a gravitáció a Föld komplex természetes folyamatainak. Mivel a dolog összetett, le kell egyszerűsítenünk, hogy megértsük. Képzeljül el Robinson Crusoe-t egy magányos szigeten. Kezdetben fáradtságos halfogásból él. De hogy ne örökké kézzel fogja a halat, csinál magának egy horgot – tehát invesztál. Miért? Hogy egy pár órát naponta lustálkodjon, ha a pecabot működik? Vagy hogy egy kunyhót építsen, anélkül, hogy éhezne, vagy mindkettőt. Célja: élethelyzete javítása, egy jóléti nyereség. Hogy a nyert szabad időt szórakozásra, vagy más tárgyak készítésére használja föl, rajta múlik. Mindenesetre Robinson nem tekinti magát munkanélkülinek, mert a gyorsabb halászattal (munkateljesítménye növelésével) vagy új dolgokhoz (pl. kunyhó) vagy szabadidőhöz jut. (Flassbeck & Spiecker 2016, 27.o.).

Más szavakkal: Azáltal, hogy az emberek valamit okosabban csinálnak, mint előtte, tehát ha az életüket gépekkel (tőkével) megkönnyítik, senki sem lesz munkanélküli. (A városi falun élelmet termel és házát javítja – a munkanélküli-probléma fele meg van oldva. Robinzon-ház, SZEA-füzet 13, RS18VII25). Mivel a termelékenység növelésével a társadalom reáljövedelme összességében nő, mindenki számára megnyílik a lehetőség több árura vagy szabadidőre.

50

A többlet-árukereslethez arról kell gondoskodni, hogy akik ezt a keresletet generálják és ilyen igényük van, olyan jövedelmet is kapjanak, hogy a többlet-termékeket megvásárolhassák. (Csak hogy ezek a „többlet-termékek” nem emelik a jólétet, mert javarészt értelmetlen kacat, eldobható áru, melyek csak a nyersanyagok esztelen tékozlását növelik, ránk hozva a klíma- és ökokatasztrófát. A degrowth-mozgalom fölismerte a növekedés abszurditását.RS18VII26).

A szabadidő növekedése valamivel összetettebb, mert elsőre nem egyszerű kitalálni, hogy a munkaidő csökkentését a munkavállalók többsége igazán akarja-e? Ha így van, akkor ez mindenki számára lehetőség kell, hogy legyen és meg kell akadályozni, hogy a kereslet összeomoljon, vagyis, hogy a vállalatoknál kihasználatlan kapacitások szaporodjanak föl (vö. Spiecker 2014).

Tehát még azt a kérdést kell megválaszolni, hogyan növelhető a jövedelem és a kereslet, melyekre föltétlen szükség van, hogy a racionalizálás okozta munkanéküliséget elkerüljük. A fent idézett FAZ álláspont szerint csak egy út van: a telejsítménynövelés alapú árcsökkentés. (Nehmen die Roboter den Menschen die Arbeit weg? FAZ, Plickert, Philip, 28. Dez. 2017). Ez az út elvileg járható. Ha a vállalkozó-szektorban a nyomás elég nagy, a sikeres racionalizálás árredukciót kényszerít ki, legalábbis a versenytársak áremelésénél kisebb emelést. Ha ezáltal az általános árszint csökken, állandó nominálbéreknél növekednek a reálbérek. Emelkedő reálbérek (változatlan takarék-hajlamnál) növelik az áruk és szolgáltatások iránti keresletet.

51

Ez (önmagában véve) pozitív munkahelyhatást fejt ki, ezzel pedig (önmagában véve) a racionalizálás negatív hatásait semlegesítenék.

De miért kell az áraknak (ill. az árszintnek) abszolút esniük – ahogy azt az FAZ állítja – emelkedő termelékenységnél, hogy a reálbér-emelést kikényszerítse, mely ahhoz szükséges, hogy a keresletbővítés megengedhető legyen, ami lehetővé teszi, változatlan alkalmazottszám mellett, a megnőtt termékmennyiséget értékesíteni?

A válasz egyszerű (?Igenis, Tanár úr!RS18VII26): Az áraknak nem muszáj lemenniük, a nominálbér-fejlesztéstől függ, hogy az árszint csökken-e, állandó marad, vagy kicsit nő, ami a pozitív inflációs célnak megfelelne, amelyeket a nyugati társadalmak maguknak kitűztek.

A döntő tapasztalati összefüggés könnyen érthető (?) /1. kép/. A reálbérek ugyanolyan mértékben emelkednek, ahogyan a termelékenység, ha a nominálbérek évről-évre úgy mennek föl, ahogy a produktivitás plusz a mindenkori inflációs ráta, ill. az inflációs cél (itt GDP-deflátor szerint mérve). Ha sikerül ilyen nominálbér-növekményrátát megvalósítani ill. keresztül vinni, a társadalom egy tartós és stabil pozitív inflációs rátát realizálhat.

No. inflációja 1970 és 1991 között, tehát az újraegyesítésig, kb. 3,5% volt, de a nagy bérnyomás fázisában (a 90-es évek közepéig) a nominálbér-növekményt olyan erősen visszanyeste, hogy a nominálbérek és a produktivitás összjátékából még 1% infláció jött ki, ami nem jelent mást, mint hogy az utóbbi évek defláció-tendenciája Európában No.-ban vette eredetét.

A megfigyelt hosszú időn át a verseny-nyomás az árupiacon az inflációráta esését okozza, ha a bérek nem emelkednek, amit mi régóta aranyszabálynak mondunk, nevezetesen produktivitástrend plusz inflációs cél. A nominálbérekre kifejtett nyomás hosszabb időn át egy alacsonyabb inflációs rátát vagy akár deflációt is okoz (Japán, 50-es évek), kevésbé, vagy egyáltalán nem történik egy reálbér-lemaradás a termelékenységnövelés ellenére. Következésképp abszolút racionális, a nyomás útján való elosztás-kísérletekről való lemondás és a nominálbéreket már eleve megemelni, ahogyan az a produktivitástrendnek és a célinflációs rátának megfelel.

Ez persze egy olyan üzenet, amelyet az olyan újságnál, mint az FAZ, nem szívesen hallanak. A bérflexibilitásra fogadnak, ami természetesen a reálbérek flexibilitását jelenti és kétséges esetben reálbér-lemaradáshoz vezet, a termelékenység növekedése mögött. Ha azonban a reálbérek a produktivitás mögött lemaradnak, ahogy ez No.-ban az utóbbi 15 évben meg is történt, akkor az árutömeg-növekmény, ami potenciálisan lehetséges, a saját lakosság által nem lesz fölvásárolva, folytatása pedig az elkerülhetetlen munkanélküliség, ha a külföld a keresletkiesést nem kompenzálja.

Ha egy ország a bérek lemaradását megengedi, arra játszik, hogy a külföld erején fölül él, tehát a bérlenyomó ország egy teljesítménymérleg-többletet tesz lehetővé, saját teljesítménymérleg hiányával. Ez volt az a változat, ami No.-ot az EU-pénzunión belül oly „sikeressé” tette, mert a többi ország valutaleértékeléssel nem védekezhetett.

Az egész világra, vagy egy relatív zárt népgazdaságra, mint az USA vagy az EU, egy ilyen politika következményei könnyen előreláthatók: csökkenő, vagy a produktivitás mögött lemaradó reálbérek növelik a munkanélküliséget.