7.1.2 Koszovói háború, bevetés Afganisztánban, háború Irakban (1999, 2001, 2002)

Joschka Fischer Banda Aceh-ben (2005)

6 hónapra a kormányalakítás után, 1999 márc. 24-én kezdődött a Koszovó-háború. A piros-zöld kormány nemcsak állást foglalt, hanem katonailag is jelen volt. A zöld külügyminisztert, Joschka Fischer-t, rendkívüli felelősség terhelte.

A háború Afganisztánban (2001) hozta a következő koalíció-szakításpróbát. A zöldek hezitáló állásfoglalása miatt, Schröder kancellár bizalmatlansági kérvényt nyújtott be, hogy a zöldeket a katonai beavatkozás jóváhagyására kényszerítse. 8 zöld képviselő, akik korábban ellenezték a katonai intervenciót, szavazatukat 4 igenre és 4 nemre osztották föl, hogy megmentsék a koalíciót. Ilyen eljárás megengedhetősége és tisztessége – egy szakkérdéshez kötött bizalmatlansági indítvány során – úgy a zöldek között, mint a széles nyilvánosságban heves vitát keltett.

Harmadszorra a piros-zöld koalíció az iraki háborúba való bevetésről kellett, hogy döntsön. Ez esetben a német kormány megtagadta az USA melletti háborús részvételt (az ún. „akarók koalíciója”). Az ebben a háborúban való föltétel nélküli távolmaradás főleg a zöld koalíciópartner érvényesülése eredménye volt. Ez nagyban hozzásegített a sokáig nemvárt választási győzelemhez 2002-ben.[48]

7.1.3 Zöld súlypontok a kormányzásban

Renate Künast, Fogyasztóvédelmi, Élelmezési és Mezőgazdasági miniszter

2001–2005.

1998–2002 közötti ciklusban a következő zöld sikerek születtek:

-ökoadó (bár csak a zöld elképzelés visszanyesett formája)

-az állampolgársági jog reformja

-az élettársi viszony törvényesítése

-hosszútávon kilépés az atomenergiából

-A 100.000-tető-program (szoláráram-szubvenció)

-megújuló-energia-törvény (Erneuerbare-Energien-Gesetz /EEG/); a szél-, a napenergia, a biomassza és a geotermikus energia gazdasági és tudományos támogatása.

Renate Künast javaslatára az előző agrárminisztérium feladatköre a fogyasztóvédelemmel bővült és új nevet kapott (Fogyasztóvédelmi, Élelmezési és Mezőgazdasági Minisztérium).

Kühnart vezette az ún. agrár-fordulatot is, mely a fogyasztóvédelmet súlypontosította, támogatta az ökológiai mezőgazdaságot és az állatvédelmet, valamint bevezette a bio-pecsétet is, 2001 szeptemberében.

7.1.4 A zöld kormányzás bírálata

Prominens zöldek kilépése a pártból:

1981 Herbert Gruhl, Baldur Springmann

1985 Rudolf Bahro

1986 Udo Tischer

1987 Thomas Wüppesahl

1989 Otto Schily, Thea Bock

1990 Rainer Trampert, Thomas Ebermann, Christian Schmidt,

Verena Krieger, Harald Wolf, Heidi Bischoff-Pflanz,

Regula Schmidt-Bott, Dirk Schneider, Klaus Croissant,

Ulrich Briefs, Ulla Jelpke

1991 Jutta Ditfurth, Jürgen Reents, Eberhard Walde

1992 Walter Sauermilch

1993 Günter Nooke

1994 Christian Schenk, Jutta Oesterle-Schwerin, Gerhard Ruden

1996 Vera Lengsfeld

1997 Norbert Mann

1998 Heidi Lippmann

1999 Dieter Burgmann, Eckhard Stratmann-Mertens, Halo Saibold,

Christian Schwarzenholz, Heike Sudmann, Susanne Uhl,

Lutz Jobs, Julia Koppke, Norbert Hackbusch,

Andreas Bachmann, Ida Schillen

2000 Ozan Ceyhun, Wolfgang Kreissl-Dörfler

2001 Willi Hoss, Wolf-Dieter Hasenclever, Herbert Rusche, Ilka Schröder

2002 Wilfried Telkämper, Jamal Karsli

2005 Wolfgang Nešković, Monika Knoche

2007 Oswald Metzger, Barbara Spaniol, Rüdiger Sagel

2008 Margareta Wolf

2009 Angelika Beer, Bilkay Öney, Barbara Rütting

2015 Antje Hermenau

A koszovói háború az eddig szigorúan pacifista pártot alapjaiban rázta meg. Bár 1999 májusában, egy pártnapon Bielefeld-ben, a kérvényt a hadműveletek azonnali beszüntetéséről elvetették, de ezt egy elkeseredett és részben gyűlölködő vita előzte meg.[49] Joschka Fischer-t kórusban „háborús uszítóként” („Kriegstreiber“-ként) szidalmazták és egy festékzacskóval úgy eltalálták a fülét, hogy dobhártyája beszakadt.

A Koszovó-záróhatározat - bár a koalíciót megmentette – mély sebeket hagyott hátra. Sokan kiléptek a pártból, a hamburgi GAL egy képviselőcsoportja külön frakciót alakított (Regenbogen-Fraktion).

A belső pártellenzék egy „Basisgrün“ nevű mozgalmat indított, mely a zöldekre való szavazástól is eltanácsolt, az 1999-es eu-választásokon. Ekkor léptek ki a pártból: Willi Hoss, Monika Knoche, Herbert Rusche és Christian Schwarzenholz. 1998 és 2002 között a párttagság 52.000-ről 44.000-re apadt, bár 2005-re ismét lassan növekedett, 45.000-re.[50]

Egyes zöldek, mint a volt országos képviselő, Christian Simmert szerint, nem-demokratikus meggyőző módszerekkel próbálták az elhajlókat vissza terelni a kormányvonalra.

1999-ben 40 fiatal párttag – Cem Özdemir, Katrin Göring-Eckardt, Tarek Al-Wazir, Matthias Berninger, Ekin Deligöz és mások – megjelentetett egy stratégiairatot, amelyben kifejezték, hogy nekik, 30 éven aluliaknak, elegük van a 68-as generáció „élet-tévedéseiből”.[51] A párttól elvi megújulást követeltek egy felelős liberalizmus szellemében, továbbá pragmatikus politikát és a szociális piacgazdasággal való megbékélést.

Bírálat jött a politikatudománytól is, a pártstruktúra, a hiányzó kormányzás-képesség az első ciklusukban, továbbá stratégia- és koncepció-nélküliség miatt.[52] Összességében a Bündnis 90/Grünen szemére vetették, hogy „megkövesedtek a kormányban”, szolíddá, unalmassá váltak, mint párt ugyan túléltek, de elveszítették profiljukat.[53] A pártkutató Joachim Raschke, aki több terjedelmes könyvben a zöldekkel intenzíven foglalkozott, a zöldek 2 éves kormánymunkájára nyomorúságos bizonyítványt állított ki.[54] A pártnak nincs kormányzási koncepciója, radikalizmus és langyos realizmus között evickél, az elavult pártprogram és a pártstruktúrák kormányzási alkalmatlanságot tanúsítanak, hiányzik egy stratégiai központ. (Egy centrális erőtér?RS19V14)

Ám már 2004-re Raschke visszavett, mivel a párt a krízist produktívan kihasználva több strukturális problémát megoldott vagy enyhített. Mindez akkor történt, miután Fritz Kuhn és Renate Künast pártelnökök lettek és a párt reformálta szerkezetét.[55] A piros-zöld évek másik kritikája: a párt magát „egyfajta babiloni fogságba” lavírozta, Joschka Fischer-től való teljes függőségében.[56] Fischer évek óta a legnépszerűbb német politikus volt és a pártvonalat döntően befolyásolta.[57] Még egy hiányosságot is be kellett látni a zöldeknek: a gazdaság- és szociálpolitikában semmilyen koncepcióval nem szolgáltak.[58]

7.1.5 Vereségsorozat a tartományi választásokon 1998–2002

A Bündnis 90/Die Grünen a 4 kormányzási évükben mind a14 tartományi és az eu-választásnál is visszaesett. 1998-ban négy Landtag- és a Bundestag-választáson is elindultak lefelé. (Lásd választási eredmények). A veszteségek különösen a zöld fellegvárakban voltak jelentősek (Hamburg, Bremen, Berlin, Baden-Württemberg, Hessen).

7.1.6 Új alapprogram és belső pártszerkezet-változás

1998 után a zöldek praxis-sokkot éltek át, mely ráébresztette őket, hogy programjuk és pártstruktúrájuk igen csak távol esik a kormányzási valóságtól.[59] A kemény nyilvános kritikára [60] a párt még az 2002-es országos választás előtt markáns kurzuskorrektúrákkal reagált. Az első lépéseket az új irányba az országos konferencián, 2000 júniusában Münster-ben tették meg, Stratégiai központ lett a párttanács, miután itt a hivatal és a mandátum elválasztását megszüntették. Így a szövetségi kormány, a frakció, az országos és a tartományok elnöksége legfontosabb aktorai közös grémiumba kerültek. Renate Künast és Fritz Kuhn lettek az új pártszóvivők. Miután Künast belépett a kormánykabinetbe, helyét Claudia Roth vette át.

3 éves vita után, 2002 márciusában elfogadták „A jövő zöld” új alapprogramot,

[61] amely az 1980-as programot váltotta le.[62] Az új pártprogram homogénabb, finomabban érvelő, kevésbé rendszerbíráló volt, mint a határozottan antikapitalista 1980-as zöld program.[63] Az új program 90 %-os jóváhagyással fontos integráló szerepet kapott a pártban.[59] Ezzel a programmal a zöldek illeszkedtek a kormányzati valósághoz, megváltak az elmúlt évek szigorú pacifizmusától és tovább nem zárták ki a nemzetközi jog által igazolt erőszak alkalmazását, népirtás és terrorizmus esetén.[64] Gazdasági politikájukból kivették a szocialista követeléseket is.[65]

A pártszerkezet legfontosabb változtatása az volt, hogy részben érvénytelenítették a párthivatal és a mandátum kezdeti szigorú elválasztását, így az országos elnökség a Bundestag-frakcióval szorosabb kapcsolatba került. Megváltoztatták a választási kampánystratégiát is, 2002-ben először állítottak föl egy teljesen hivatásos kampánycsapatot. Először állítottak előtérbe egy csúcsjelöltet Joschka Fischer személyében.[66]

7.2 A piros-zöld koalíció második ciklusa (2002–2005)

7.2.1 Bundestag-választás 2002

2002 szeptemberében a zöldek az országos választáson 8,6 %-ot hoztak, ezzel zuhanásukat sikerült megállítani, 1,9 százalékos javítással. Ez ismét elegendő lett egy kormányalakításhoz a legyengült SPD-vel, amelytől sok másodszavazat vándorolt át a zöldekhez. Christian Ströbele, egy még megmaradt balos zöld a Bundestag-frakcióban, a B90/Zöldek első direktmandátumát szerezte meg, Berlin-Kreuzberg-ben, országos szinten.

A zöldek megerősödött pozícióját a koalícióban azonban semlegesítette a Bundesrat abszolút többségű unió-vezette tagállamok fölénye. A piros-zöld koalíciónak, 2002 májusa óta, ezzel szemben kellett kormányozni. Ebben az időszakban sok törvényt az SPD - CDU/CSU közvetítő bizottságában dolgoztak ki, ahol a zöldek labdába sem rúghattak.[67]

Ludger Volmer helyébe Kerstin Müller lépett, mint államtitkár a külügyben. Margareta Wolf a Környezetminisztériumba ment át, helyét Rezzo Schlauch vette át. Marieluise Beck államtitkár lett a Család, Szeniorok, Nők és Fiatalok Minisztériumában. Krista Sager és Katrin Göring-Eckardt vették át a frakcióvezetést.

7.2.2 Gazdasági és szociális politika

A költségvetési 10 mrd euró hiány miatt vizsgálóbizottság alakult, az ún. „hazugságbizottság”. (Mért nem jöttek Őszödre?RS19V15). Gerhard Schröder 2003 márc. 24-én meghirdette kormánynyilatkozatként, az Agenda 2010-et.[68] „Az állam teljesítményeit csökkenteni fogjuk”, ezzel jelentette be a kancellár a szociálállam átépítését és megújítását. A zöldek is megszavazták. Ehhez külön pártnapot hívtak össze 2003 júniusában, ahol heves vita után nagy többséggel az Agenda 2010-et elfogadták, hogy ismét megmentsék a koalíciót.[69]

A kancellária hivatalban megfogalmazott, igen népszerűtlen reformok elsősorban az SPD-t és kevésbé a zöldeket terhelte. [70] A zöldek a gazdasági és a szociálpolitikában alig voltak láthatók, bár a 2002-es alapprogramjuk ezen a területen is erősebb aktivitást írt elő. Egy polgárbiztosítást vittek be a vitába, de ez mint SPD koncepció nyilvánult meg. [71] Valójában a zöldek a Hartz-törvények érvényesítésében nem játszottak fontos szerepet, mivel ezek de facto az SPD-CDU/CSU nagykoalíció bizottságaiban kerültek kidolgozásra és elfogadásra. Ebben egyik zöld minisztérium sem működött közre.[72]

7.2.3 További konfliktusok 2002–2005

További konfliktust okozott Gerhard Schröder szóbeli ígérete, miszerint az Obrigheim-i atomerőmű élettartamát meghosszabbíthatják, továbbá a Hanau-i, sosem beindult fűtőelemgyár eladható Kínának. Obrigheim egy kompromisszummal zárult, az eladás pedig nem jött létre – mindez a zöldeknek kedvezett.

A 9/11-es, a madridi 2004. márciusi vonat- és a 2005 júliusi londoni terrorista merényletek után a bel- és jogpolitika fókuszába a terrorizmus és a belbiztonság kérdése került. A polgárjogba való különböző beavatkozások, mint az alkotmányvédő bíróság ítélete a lakások akusztikai lehallgatásáról, vagy a genomanalízis kiterjesztése heves vitákat indított el.

Ezzel szemben a polgárjogok kiterjesztése a 2. ciklusban csak pontszerűen ment végbe (információszabadság-törvény, élettársi kapcsolat). A polgárjogok tekintetében a zöldek tradicionális érzékenységét az irányváltás a kiszélesítéstől a visszanyesésig pofoncsapásként hatott. A Bundesrat únió-többségi fölénye azonban zöld befolyást az SPD-CDU/CSU megállapodásokra nem engedett meg, mint pl. a bevándorlási törvény átdolgozása ügyében. A nyitás helyett a korlátozás érvényesült. Ehhez adódott hozzá az ex-zöld Otto Schily, most SPD belügyminiszter körüli tartalmi súrlódás is fölerősödése is.[73]

A 2. piros-zöld ciklusban a környezetpolitika lefékezése is bekövetkezett.[74] Sem az EU-kemikáliatörvény, sem az emissziókereskedelem vagy az ökoadó további emelésénél nem került sor zöld követelések érvényesítésére.[74]

A Volmer-rendelet vízum-botránya további problémát jelentett a zöldeknek. Több német konzulátus és képviselet vízumokat adott kétes külföldieknek. (Az semmi, Orbán EU-állampolgárságot!RS19V15). Az ellenzéknek sikerült, pár hónappal az országos választás előtt, Joschka Fischer-t és Ludger Volmer-t kérdőre vonni egy vizsgálóbizottságban, amit élőben közvetítettek az egyik tv-ben. A zöld politikusok magas reputációján csorba esett.[75]

7.2.4 A zöldek képe a nyilvánosságban a második kormányzás alatt

Míg a zöldek első piros-zöld ciklusa alatt a német háborús részvételek miatt történetük legnagyobb belső konfliktusait élték át, 2. ciklusuk viszonylag nyugodtan telt el.[76] A szövetségi kormány levitatottabb cselekvési területe a szociálállam átépítése volt, ez inkább a szociáldemokratákat érte jobban. A zöldek ráadás-nyereségükkel biztosították a koalíció folytatását.

Joschka Fischer a legnépszerűbb német politikussá nőtte ki magát. A zöldek megbízható koalíciós partnernek bizonyultak, a tartományi választásokon mindig nyerésre álltak.[76] A fölmérések stabil 10%-ot mutattak és csak akkor estek vissza, mikor az SPD az országos hajrában 2005-ben jelentősen megerősödött.[70]

Mivel a zöld párt hevesen vitatott gazdasági és szociális pilitikája továbbra is profil nélküli maradt, ez egyrészt csillapította a kedélyeket, másrészt a jelentéktelenség felé vitte a zöldeket.[59] Némelyeknek ezért a zöldek lemerevedtek a kormányban, vitáik unalmassá váltak.[76]

7.2.5 Tartományi és Európa-választások 2002–2005

Míg a B90/Die Grünen 1998 -2002 között minden választásnál szavazatokat veszített, a Bundestag-választást követő tíz választáson sorozatosan nyertek. 2004-ben, +5,5% növekedéssel történetük legjobb választási sikerét seperhették be: 11,9 %-ot.

Berlini körzetekben: Mitte, Pankow és Friedrichshain-Kreuzberg legerősebb párt lettek. Egyes nagyvárosi negyedekben abszolút többségre jutottak (St. Pauli/Hamburg 57,8%, Berlin-Kreuzberg 52%). Hamburgban összesen 20 % fölé tornázták föl magukat.

2004 szept. 19-én, Szászországban 5,1 százalékkal a zöldek először 1998 után ismét a régi NDK egy tartományi parlamentjébe jutottak be. Ez – szavazatnövelés ellenére – Brandenburg-ban nem sikerült, ahogy Sachsen-Anhalt-ban sem érték el 1998-ban az 5%-ot. Az összes többi keleti parlamentből is kiestek. 2005 februárjában stagnáltak és kiestek, Heide Simonis miniszterelnökként való megerősítése elmaradt. 2005 május 22-én, Nordrhein-Westfalen-ban 0,9 %-kal kevesebb voksuk lett és az SPD szintén visszaesett, és ezzel a piros-zöld tartományi kormánynak beharangoztak.

8 Új választás és ellenzékben a Bundestag-ban (2005 óta)

8.1 Első ciklus ellenzékben (2005–2009)

Az elvesztett választás Nordrhein-Westfalen-ban, Gerhard Schröder számára ürügy volt, hogy megkísérelje egy évvel előre hozni az országos választásokat, ezért bizalmatlansági indítványt nyújtott be. Újsághírek szerint, ez Schröder és az SPD-párt- és frakcióvezető Franz Müntefering közötti megállapodás volt, melyben a zöldek direkt nem szerepeltek.[77] Joschka Fischer emlékirataiban az áll, Schröder ezt neki már áprilisban megpendítette, ha netán elbukják a választásokat NRW-ben és a döntésről Müntefering őt, Fischer-t, telefonon értesítette.

Az 2005-ös országos kampányban a zöldek és az SPD eltávolodtak egymástól.[78] Fölmérések szerint a piros-zöld koalíció folytatásának megerősítése, a választók által, nem volt valószínű. Ehhez mindkét oldalról tartalmi és személyes konfliktusok is jöttek. A B90/Zöldek – a hiányzó hatalomopció miatt is – enyhén visszaestek. Az SPD is gyöngült, ha nem is az előrejelzett mértékben, míg a CDU/CSU is jóval kevesebb szavazatot kapott, mint várták. A piros-zöld koalíció, ahogy sejtették, nem volt folytatható. A zöldek kiestek a kormányból és az összes Landtag-ból is, kivéve 2007 májusát, amikor Brémában új piros-zöld koalíció alakulhatott.

Az országos választási kimenetel után beindult a vita a fekete (CDU/CSU)-zöld koalíció esélyeiről, úgy a Bundes-, mint a Landtag-okban. Kommunális szinten ilyenből már volt egy tucat, pl. Köln és Kiel városokban – mindkettő fölbomlott.

2008-ban sikerült egy első fekete-zöld kombináció tartományi szinten, ám ez 2010-ben, Ole von Beust (CDU) visszalépése után meghiúsult.

A 2009-es országos választás előtt a Bündnis 90/Die Grünen megerősödött és Thüringen + Brandenburg tagállamokban visszakapaszkodhatott a kormányba. Ugyanekkor Saarland-ban a zöldek belementek az első Jamaika-koalicióba.

8.2 Második ciklus ellenzékben (2009–2013)

Bár a zöld párt a 2009-es Bundestag-választáskor büszke 10,7 %-ot hozott, az SPD gyönge szereplése miatt ellenzékben maradt. A CDU/CSU és FDP nagy fölénnyel nyert.

2011-ben Sachsen-Anhalt és Rheinland-Pfalz tagállamokban a zöldek visszatértek a parlamentekbe. Mikor ez Baden-Württemberg-ben is sikerült, a zöldek mind a 16 Landtag-ban képviselve voltak. Itt hozták 2011 márc. 27-én legjobb formájukat második befutóként. Az SPD-vel szövetkezve a CDU-FDP-koalíciót (Stefan Mappus-t) sikerült leváltaniuk.Winfried Kretschmann személyében először lett egy zöld politikus egy német tagállam miniszterelnöke.

8.3 2013 után

A Bündnis 90/Die Grünen a 2013-as országos választás előtt, elsőként, ős-szavazással csatasorba állította csúcsjelöltjeit. 2012 októberében kiválasztották a kvóta-duót: Jürgen Trittin és Katrin Göring-Eckardt szemályében. Renate Künast, Claudia Roth valamint 11 báziszöld elhasalt.

A választási részvétel 61,7-ra rúgott.[79] Míg elemzők az ős-szavazás előtt még egy nyitottságot véltek látni az Únió felé. A zöld választási program (2013. ápr.) a párt erős balra tolódását mutatta, az SPD-től is balra.[80] Im Juni 2013 júniusában egy további taggyűlésen 10 témát szavaztak meg, hogy azok kerüljenek az országos kampány középpontjába (Lásd választási program).[81]

Sötét árnyat vetett a választási kampányra a 2013 májusában beindult vita a pedofil csoportok szerepéről a pártban, valamint az ún. „vegán-napról”, amely a közkantinokban kerülne bevezetésre (Veggietag). A vitára reagálva a pártelnökség egy tanulmányt kért Franz Walter politológustól, 2013 júniusában a pedofil-mozgalomról. A dolgozatot 2014 novemberében publikálták.[82] 2015-ben a zöld országos elnökség határozatot hozott három érintett áldozat fájdalomdíjáról („kifizetés az okozott súlyos szenvedések elismerése okán”).[83]

A 2013 szept. 22-i Bundestag-választáson a zöldek -2,3%-kal estek vissza 8,4-re, 2009-hez képest. Ezzel a kormányzási cél az SPD-vel kútba esett.

Ezután a pártélen személycsere történt. Simone Peter lett az új pártelnök, Cem Özdemir mellett, a frakcióvezetést Katrin Göring-Eckardt és Anton Hofreiter vették át, új politikai igazgató Michael Kellner lett.

Stratégiailag is új irányt vettek. Már nem magukat az SPD természetes koalíciós partnerének a baloldalon, hanem „kapupánt”-pártként mutatták magukat, alapvetően nyitottak úgy a piros-zöld-piros, mint a fekete-zöld koalícióra (R2G-koalíció: szocialista, demokratikus-szocialista és kommunista partner).[84] A koalíciós döntés mércéje – erősebben, mint eddig – a zöld környezeti és energiapolitikai i

intézkedések érvényesítése volt.[84]

Az országos mellett Hessen-ben is választás volt, ahol létre jött a második CDU-zöld koalíció (Kabinet Bouffier II). 2014 május 25-i EU-választáson a zöldek 10,7 %-ot szereztek és ezzel 11 helyet az EU-parlamentben. Ez az eredmény az enyhe, -1,4%-os visszaesés ellenére született, 2009-hez képest.

2016 március 13-án, a Landtag-választásokon, Baden-Württemberg, Rheinland-Pfalz és Sachsen-Anhalt tagállamokban tarka kép mutatkozott. Baden-Württemberg[85] zöld pártja először lett a legerősebb nyertes egy Landtag-választáson és ezzel egy néppárt-szintet ért el. Rheinland-Pfalz[86] és Sachsen-Anhalt[87][88] veszteséget hozott. Ám a Bündnis 90/Die Grünen, Rheinland-Pfalz és Sachsen-Anhalt kormányába újra beléphetett.

Irodalom, link: lásd a forrást, Geschichte von Bündnis 90/Die Grünen, Wikipedia

VÉGE, VÉGE, VÉGE MINDENNEK,

VÉGE A JÓ KEDVÜNKNEK! (Már egészen belezöldültem.RS19V16)