Meghívás VILÁGUNKAT ÚJRAGONDOLNI - Maja Göpel könyve, 2020
-Politikaközgazdász, Leuphana Uni Lüneburg, a „Scientist for Future”, a „”Forum Ökologisch-Soziale Marktwirtschaft”és a Balaton Csoport tagja-
„Ez nem egy klímakönyv.”
Hanem kortesbeszéd egy új, élhető és igazságos világért.
A legtöbb ember egy zárt világ dobozában ül. Göpel kihívja őket onnan, hogy kívülről, más szemmel lássák a világot és szervezzék újjá. Ne üljenek föl mindenféle haladás-ígéretnek. Építsenek egy olyan világot, ahol az ember és a természet tartós szimbiózisban élhet együtt. Meg kell tanulnunk jobban elosztani és megelégedni azzal, amit kapunk. Le kell szoknunk arról, hogy mindent pénzre számítsunk át, hogy mindig ez legyen értékpiramisunk csúcsán. Ha nem ezt tesszük, magunkcsinálta katasztrófa végez velünk.
Maja Göpel a 80-as évek környezet- és béke-mozgalmaiban nőtt föl. (Mi 1977-ben kezdtünk el az élelmiszer-szennyeződésekkel és a savas esővel foglalkozni, lásd 2 könyv; Maja is a BUND-nál dolgozott később, Kölnben találkozhattunk. RS20V22). Csodálkozott, hogy míg sokan szeretetet, békét, szép biztos környezetet akarnak, mégsem tesznek érte semmit. Számára a haladás több, mint innováció. Ide tartozik az emberi jogok kérdése, az egyenjogúság törvénybe foglalása, az Agenda 2030 tizenhét fenntarthatósági célja. A tisztán profitorientált technikai haladás vezetett a mai globális környezetproblémához, amikor a légkört CO2-szemét-lerakóvá tették. (Majdnem tudománykritika, lásd Tüntetés a MtudE ellen, 2005, RS).
Göpel, mint WBGU-tanácstag, globális fenntartható koncepciókon dolgozik és a nagy transzformációk lehetőségének híve. (WBGU: Wissenschaftliche Beirat der Bundesrepublik für Globale Umweltveränderungen, ez valami Fenntartható Fejlövés Bizottság?RS20V22). „Egy korszak végét éljük meg, ahol egyre nagyobb az energiával, élelemmel, gyógyszerekkel, biztonsággal való ellátás – ám minden megbízhatónak tűnő rendszer óriási nyomás alatt áll.”
A válságok az emberből kihozzák a legjobbat és a legrosszabbat is, mondja a köztársasági elnök, Frank Walter Steinmeier. Egyesek csak aggódnak, mások lehetőséget látnak a „krízis-után”-ban. Maja Göpel az utóbbiakhoz tartozik. Bátran egy olyan politikai világrend-szcenáriót vázol föl, mely krízisálló lehetne. Követelése, a „Nullwachstum” fölhergeli közgazdász kollégáit, de számára a nulla-növekedés nem értékteremtés-nélküli. Fenntartható módon kevesebbet gyártunk, de mást. Betartandó a kiegyensúlyozott energiamérleg, recycling, cradle to cradle (bölcsőtől a bölcsőig).
10 fejezetben olvashatjuk, közismert példákon bemutatva, hogy a jogrendszer egyszerű módosításaival a klímavédelemre elegendő pénz biztosítható. A telhetetlen homo oeconomicus az egész Földet szemétteleppé változtatja. „Amilyen képet rajzolnak az emberek egy dologról, nem föltétlen egyenlő azzal, amivel szembesülnek.” (Göpel). Ez az emberkép téves és sürgősen aktualizálandó. Az a rendszer, amely az egoizmust jutalmazza, egoistákat nevel.” Egy ilyen piac nem ismer határokat, ám a bolygó véges.
A szerző gazdaságelméleteket elemez, bár nem olyan részletesen, mint Kate Raworth („Die Donut-Ökonomie” – végre egy gazdasági modell, amely a bolygót nem rombolja szét), aki leírja az uralkodó gazdaság történetét és azt, hogyan nézne ki egy fenntartható ökologikus és szociális gazdaságmodell. Az össztársadalom egészségének javítása sok egyén másokra figyeléséből és szolidaritásából rakódik össze. Talán ez az első lépés az emberiség számára, hogy a jólétet újra értelmezze. (És nem az első lépés a Holdra.RS20V24). Az önhatékonyság megtapasztalása a legjobb eszköz, egy krízisben a reaktív védekezésről aktív megoldásokra váltani. És ha ezt kommunikációval és kooperációval csúcsra járatjuk, akkor olyan sok emberek is lendületbe jön, amiről nem is álmodhatunk (189.o.).
A klasszikus ökonómia csapdája
200 éve foglyai vagyunk egy szemléletnek; Adam Smith, Ricardo, Darwin tanainak, melyeket kritikátlanul átveszünk – holott már teljesen más világban élünk. Ezek az ideák vitték a világot a teljes összeomlás szélére - két generáció alatt.
A „modern haladás” nem más, mint terjeszkedni és kizsákmányolni. A világ természeti kincseit megszerezzük, termékké formáljuk aztán gyorsan a szemétre dobjuk, miközben mindent beszennyezünk. Semmi körkörös gazdaság. Csakhogy a világ véges, a regenerálására nincs garancia. Az ember nem úgy kezeli a természetet, mint egy élő egészet, hanem mint egy gépet, amit tetszőlegesen átépíteni és megváltoztatni lehet, aszerint, hoz-e hasznot vagy eldobható? Ezeket a „magától értetődő” gondolkodási sémákat szembesítenünk kell a valósággal és kellőképpen fölül kell bírálnunk.
A globalizált haladásmodell nemcsak a természetet, de kultúránkat és életmódunkat is őrült tempóban homogenizálta és ökonomizálta. Míg a természet felújítja önmagát, élőt az élőbe visszajuttat, szemetet nem termel,addig a klasszikus közgazdaságtan azt tanítja, mint egoisták, hogyan éljünk túl - csupa egoista között. Termeljünk egyre többet és halmozzunk föl vagyont, mert ezáltal mindenki jóléte növekszik. A szerző ezt a közhitet igyekszik megdönteni.
Méhek helyett drónok
Az emberi tevékenység abszurditása: az US-kiskereskedelmi lánc Walmart szabadalmat nyújtott be a méhpusztulás megoldására. Virág-beporzó drónokat akarnak bevetni.
A növekedés mítosza
Mért kell nekünk a növekedés? Azért, hogy a „global player” egyre kisebb csoportja egyre nagyobb nyereséget kaszáljon, mint pl. az Amazon vezére? Tomas Sedlacek hasonlóan érvel a jó és a rossz ökonómiájáról és már 10 éve gazdasági zsugorodást javasol. (A Kölni Csoportban 30 éve mondjuk.RS20V22). Az intézményeket emberek építik. A tulajdon egyfajta föderalizmushoz vezetett, amely a társadalmakat ismételten szegényekre és gazdagokra osztja. Igazi plutokratikus viszonyok között élünk, termelőeszköz- és forrástulajdonosok szabályos dinasztiája alatt. Thomas Piketti, a „Tőke a XXI. században” munkájában találóan utal arra, milyen sok óriási vagyonokat kezelő ember életében nem találkozik a földdel, gépekkel, dolgozókkal – a források formáival. Őrület az a gazdasági rendszer, mely teljes egészében emberalkotta mechanikus folyamatoktól, energiaforrásoktól függ.
Cui bono – kinek használ?
Kérdi a szerző ismételten és új, nem-rendszerimmanens gondolatszikrákat követel, amelyben az ökológia és az ökonómia egység és a permanens növekedés nem megoldás, hanem probléma. Hogyan navigálhatunk sikeresen ebben az új világban? Mi a jó élet? Hogyan állíthatjuk át úgy a gazdaságot, hogy az az életalapokkal, a regenerációjával összhangban legyen – mikor amúgy is kevesebbel kell majd beérnünk, de az ne legyen sokkoló?
A privátjet-jeivel utazgató repülőrekorderek nagyobb öko-lábnyomot produkálnak, mint a kevésbé vagyonosok összesen. Stefan Gössling 2017-ben összeállította a „Vielflieger”-listáját, élén Bill Gates-szel, aki 2017-ben 350 órát repült, ezzel 38 ember élethosszanti CO2-kibocsájtását élte föl. Tehát akik ilyet megengedhetnek maguknak, folytathatják környezetromboló és nyersanyag-megsemmisítő életmódjukat. (A német jólkeresők, 3000€/7000kgCO2, a legnagyobb CO2-kibocsájtók, lásd: Persönliche CO2-Fußabdruck.RS20V22).
„Igazságos az, hogy ma a jövőben élők pénzeszközeit 'repüljük' el? Hogy egyesek a klímaváltozást maguknak úgy oldják meg, hogy szebb helyekre költöznek, megveszik a megdrágult élelmiszereket és pusztuló házaikat a biztosítókkal fizettetik meg? Elszomorító, hogy mindez a többséget nem izgatja, hanem inkább az, hogy a szokott jóléti kedvezményeit megtarthassa. Pl. London, 2019 októbere: az emberek egy tüntetés miatti vonatkésésen akadtak föl, ahelyett, hogy csatlakoztak volna a légszennyezés elleni tiltakozáshoz.
Nincs ökologikus megoldás – szociális megoldás nélkül. Hogy a többség fönntartható módon élhessen, keményen meg kell adóztatni a magasjövedelműeket, ahogy azokat a cégeket is, melyek a köz infrastruktúráját és forrásait használják, nyereségeiket pedig privatizálják. („Elveszti közpénz jellegét” copyright KósaL). Csak az újraelosztás vezet a szolidáris világközösséghez.
Hová születünk?
Az újraelosztás fejezetben az US-filozófus John Rawls „igazságosságdilemmáját” idézi. Az egyén életlehetőségeit születése határozza meg és ezzel az igazságos elosztás esélyei minimálódnak. 2018-ban Berlinben ezt egy többnyelvű plakátakció illusztrálta: „Mindenkit a puszta véletlen szül egyik vagy másik oldalra.” Az örökölt privilégiumokra való utalás még mindig annyira népszerűtlen, mint az egyenlőtlen bérek és jövedelmek, vagy a globálisan aktív vállalatok alig
Az „Allmende”-probléma
Ez az „Allmende” közlegelő-probléma, amit már Stephan Lessenich is részletezett. Az egoisták letarolják a falu legelőjét – az állatok éhen halnak. A piac is egy Allmende és amikor a közgazdászok az államot innét távol akarják tartani, a piac pusztítását indítják el - , ahogy ezt 2008 is megmutatta.
A trickle-down-hatás
Neoliberalizmus: „Káosz fenyegeti az országot, ha a növekedés egy pillanatra is leáll. A növekvő gazdaság a legszegényebbeket is segíti.” Ám a statisztika mást mutat. Az „alulra is leszivárog” már akkor sem volt igaz, amikor Ronald Reagan bejelentette a tévében. A közjó emelését csak az állam érheti el újraelosztással, az érdemtelenül megszerzett gazdagság megadóztatásával. A fejekben rögzült az a kép, miszerint a kézművesek, takarítónők, ápolók és kávéaratók munkája kevesebbet ér, mint a csúcsmenedzsereké vagy lobbyistáké. A Föld „teljesítménye”, azaz hogy bennünket etet és itat, ebben a gazdaságban nem nyer pénzbeli kifejezést. A nyereségvadászok a „munkát” egyre inkább leértékelik és „dolgoztatják pénzüket”. A kifogyó nyersanyagok szintén bagó-áron kelnek el, mivel csak ki kell kaparni a földből.
A lemondástól való félelem belénk-oltott
Arra vagyunk ránevelve, hogy csak egy teljesen szabadjára engedett piacon vagyunk képesek funkcionálni. Hatékony gépekké tettek bennünket, akik gátlástalanul mindent elkövetnek, hogy a lehető legnagyobb fogyasztáshoz a lehető legtöbb pénzt harácsolják össze. Már a „lemondás” szó is riasztókat kapcsol be a fejünkben: „státuszvesztés, szegénység, kopár lúzer élet fenyeget bennünket.”
Ebből az ördögi körből ugyanúgy nem tudunk kiszabadulni, mint kormányaink. Példa erre a legutóbbi alkudozás a CO2-adó miatt. „Pedig ez lenne a helyes út, az őrületnek véget vetni” (Göpel). Csak akkor változtatunk magatartásunkon, ha minden termék árában benne lesz a kártérítés is. Ekkor érti meg a fogyasztó, milyen terhet jelent egy termék a környezetre. (1984-ben kértük a bonni minisztériumot, írassák rá minden gyári termékre, mennyi kWh fogyott a gyártásakor. Visszaírták, hogy hány kcal van a margarinban. RS20V23).
A szupergazdagok, sportsztárok rossz példaképek
Ismét a hatalommegosztás kérdése: a szegények alig befolyásolják a politikát. Beveszik az amerikai mesét, hogy ők is olyan luxusvillákban élhetnének, ha kicsit megerőltetik magukat. Csakhogy ekkor minden százszor gyorsabban menne gallyra. A klímakérdés egyben elosztáskérdés is. A szociálpolitika, amely a pénzt a szociális rendszerekbe és a szükséges infrastruktúrákba tereli be, egyben egy jó klímapolitika is. Az igazságosság a fenntartható gazdaság kulcsa, ha annak globálisan is működnie kell. Csak így akadályozhatjuk meg, hogy az ökológiai kártyát kijátsszák a szociális kártyával szemben. A kettő összetartozik és csak együtt oldható meg (Göpel).
A párizsi kikeresetű sárgamellényesek azért mennek ki az utcára, mert úgy érzik, a klímapolitika költségeit is rájuk akarják verni. Így van ez Németországban is. A szegény háztartások viselik a legnehezebben az árdrágulásokat, amiket a kormány a klímapolitikával indokol.
A Nyugat lopott gazdagsága
Észak nemcsak, hogy kirabolta Dél országait, olcsó munkaerőt ott szerez, szemetét ott rakja le, hanem maga is saját jólétét rombolással, a fosszilis energiahordozók égetésével biztosítja. Már rég több klímaromboló gázt engedett a légkörbe, mint amennyit a Dél soha nem is bocsáthat ki. A gőgös jóléti lakosok ahelyett, hogy visszafognák a fogyasztásukat, tovább folytatják, „utánam a vízözön”-felelőtlenséggel. Mintha nem is jönne a holnap, mintha nem is lennének gyerekeik, unokáik, akik szintén élni akarnak- talán valamennyire szerényebben.
A WGBU-t a kormány saját ölebének véli, mert annak irány-mutatásait a magatartás-változtatásról teljesen negligálja. A zöld-piros Schröder-kormány a megújuló-energia-törvénnyel, az Energiewende-vel, az ámokfutást egy pillanatra megállította és Németországot az élre állította. Ám a következő kormányok mindezt fölpuhították vagy visszavonták. Ezt a radikális növekedés-lobby média-túlhatalmának köszönhetjük. Ezt próbálják ellensúlyozni az ilyen könyvek, mint Maja Göpel-é, aki arra szólít föl, hogy a túlfogyasztásról való lemondást ne érezzük veszteségnek, hanem az önrendelkező élet nyereségének.
Még több járvány kell?
Sajnos egy járvány kellett ahhoz, hogy Göpel gondolatai kiemelkedjenek a zajból – bár ezt 2020. február 28-án még nem tudhatta. Most, április közepén, Berlinben üresen tátongnak az utcák, repülők ragadtak le a földön. Most kell a szolidaritás és a globális föllépés. A klímahatás még fölbecsülendő, annyi látszik, hogy kevesebb a kiokádott CO2, por és vízszennyezés. A járvány idején lehetőségünk és kötelességünk újból rákérdezni: Milyen jövőt is akarunk? Hogy állíthatjuk át gondolkodásunkat? Hogyan lehetne átépítéssel az állattartást, az agráriumot, a mobilitást fenntarthatóvá tennünk? A pandémia előszele annak, ami közeleg. Ez a pillanat, amikor a korlátozások, a gazdasági csapások, halálesetek arra figyelmeztetnek, hogy ideje a nagy krízisre fölkészülni - „Aufstand gegen das Aussterben”, a kihalás ellen fölkelni. A könyv nem forradalomra, hanem apró lépésekre szólít föl, de azokat mihamarabb meg kell tenni.
Forrás: Philosophisch Etische Rezensionen, Deutschlandfunk, Literatur im Fenster, AVIVA Berlin
Más források:
*Naomi Klein - Warum nur ein Green New Deal unseren Planeten retten kann. On Fire. The (Burning) Case for a Green New Deal. Die kanadische Klimaaktivistin Naomi Klein (Die Entscheidung. Kapitalismus vw. Klima", "Die Schock-Strategie. Der Aufstieg des Katastrophen-Kapitalismus", "No Logo!")
*The Green Lie - Die grüne Lüge. Buch Kathrin Hartmann, Dokumentarfilm Werner Boote
*www.zdf.de; Maja Göpel im ZDF-Gespräch mit Richard David Precht zum Thema "Ökonomie und Ökologie - Ein Widerspruch?" am 15. März 2020, Länge: 42 Minuten.
*Laudatio von Prof. Dr. Angelika Zahrnt bei der Preisverleihung des Adam-Smith-Preis für marktwirtschaftliche Umweltpolitik an die Nachhaltigkeitswissenschaftlerin Prof. Dr. Maja Göpel vom Forum Ökologisch-Soziale Marktwirtschaft (FÖS ).
*Charta der Scientists for Future, einem überinstitutionellen, überparteilichen und interdisziplinären Zusammenschluss von Wissenschaftler*innen, die sich für eine nachhaltige Zukunft engagieren.
