7 közgazdász a kapitalizmus jövőjéről

A DIE ZEIT neves közgazdászokat kérdezett meg, hogyan nézne ki egy kapitalizmus növekedés nélkül és hogyan sikerülhet egy ilyen fordulat

1. TIM JACKSON, Uni Surrey, UK

2020 január: Hó alig esett, Ausztráliában tomboló erdőtüzek – mindezek a kizökkenő klíma előjelei. Ám a Davos-i World Economic Forum-nak nem a klíma volt az egyetlen témája, hanem maga a megingott kapitalizmus. Kire-mire fogják a válságot? Az adóssághegyekre? A kereskedelmi háborúkra? A politikai populizmusra? Túl sok ember szakadt le, a kapzsiság és a felelőtlenség megtette a magáét.

Maga a kapitalizmus a felelős. A természettel való kíméletlen bánásmódja, a munka leértékelése, a politika fojtogatása, a pénzrendszer eltorzítása, csökönyös ragaszkodása, minden észérv és logika ellenére ahhoz, hogy a több a jobb – mindez együtt rengeti meg a rendszert. Ám aki a növekedést megkérdőjelezi, az mindig is kergének, idealistának vagy fölforgatónak számított.

Aztán Davos után pár héttel a növekedés egyszerűen elillant - jött a vírus. Az országok sorban állították le gazdaságaikat, aki késlekedett, megbűnhődött. És így ébredünk meglepve a posztnövekedés világában. Ám ez már a vírus előtt fölbukkant a láthatáron. A 60-as évek 4 %-os növekedése még a leggazdagabb országokban is 1%-ra zuhant. Ebben az évben -5% várható. Európa gazdasága 10%-kal zsugorodhat.

Egy megosztott és elszegényedett világ mutatta meg magát. Még ínségben is a gazdagok és a kedvezményezettek jártak jól, míg a munkások a „fronton” mint tragikus esetek kerülnek be a covid-19-statisztikákba. Ám a legkirívóbb üzenet, hogy a kormányok az egészségvédelem érdekében drámaian beavatkozhatnak, munkásokat kurzarbeit-ra küldenek, cégeket mentenek, az ápolásba fektetnek be. A posztnövekedés meglehet, már az új normalitás, különösen Európában.

A krízis egyedülálló alkalom, régi gazdasági modelleinket átdolgozni. Ez már elkezdődött. Ami a pandémia reakciójaként villámgyorsan fölépült, nagyrészt fölhasználható alapként a széleskörű és alapvető újjáépítéshez. Első helyen áll az egzisztenciák védelme. Az ápolásnál, a kézművességnél, az oktatásban bevezetett kurzarbeit munkahely-garanciává kell, hogy alakuljon. Az embereket gyorsan át kell képezni és megedzeni a jövő gazdaságára. Állami ösztönző programokkal kell a posztnövekedés gazdaságára való átállást segíteni. Soha jobb időpont egy CO2-szegény infrastruktúra fölépítésére. Az emberek érdekeltek a shutdown kétségtelen pozitív kihatásait megőrizni: kevesebb jármű az utakon, aktívabb élet, erősebb közösségek, megterhelhető helyi ellátási utak.

Persze, rögvest jön a tiltakozás, hogy mindezt nem engedhetjük meg magunknak, a magas állami eladósodás miatt. Ám a neoliberális pénzpolitika szószólóira nem szabad hallgatnunk – ők visznek bennünket a társadalmi összeomlásba. Minden eszközt be kell vetnünk: adósság-föloldás, az államok össz-felelősség-vállalása egymásért, a spanyol javaslat: a törlesztés leállítása örökre vagy a központi bankok lehetősége, kihagyva a pénzpiacot, közvetlenül az államtól való kötvények vásárlására, tehát az állam direkt finanszírozása.

A korona-leckéknek köszönve soha ilyen jól nem voltunk fölkészülve, hogy átváltsunk egy reziliens, fönntartható gazdaságra. A jutalom óriási lenne. Talán erről kellene 20201-ben Davos-ban vitatkozni.

2. DENNIS MEADOWS, A növekedés határai (1972) szerzője

Az emberi faj kb. 15 000 generáció óta népesíti be a Földet. 1750-ig gyakorlatilag semmi növekedés nem volt. Csak a legutóbbi 15 generációnál – tehát 0,1% év alatt – alakult ki az az igény, hogy az élet mindenki számára tartósan és gyorsan megjavítandó. „Minden, ami már megtörtént, újra megtörténhet.” - mondta a fizikus Amory Lovins. („Amit megtettünk, megtesszük újból”, Prédikátor 1,9; RS20VII25). Tehát az ember szociálisan és pszichológiailag biztosan megélhet. Azonban politikailag és gazdaságilag lehetetlen, hogy aktívan ezt az utat válassza: a politikusoknak a későbbi „több” kilátására szükségük van, ha nem akarják elveszíteni a mostani „kevesebb”-egyezmények támogatását. A pénzbefektetők meg kell, hogy ígérjék, holnap mindenkinek több jut, hogy az óriási egyenlőtlenségeket produkáló pénzrendszer toleranciáját megőrizzék. A végtelen haladás hazugságát úgy tartják fönn, hogy a növekedést mindig újra definiálják. Olyan pénz-transzakciókat értékelnek túl, melyek valódi növekedést nem is produkálnak, csupán a pénzágazatot támogatják. Ez alatt az élelem-ellátás, a szolgáltatások és a valódi jólétet megvalósító termékek leértékelődnek. Ahogy mi ma a környezetszanálással bár jólétünket emeljük, további károkozással alig csökkentjük.

Valójában a polgárok jóléte már évek óta megy lefelé. Ez ezért nem közismert, mert az óriási adóssághalmaz elfedi. Ebben az évszázadban mindenki meg fogja érteni, hogy nulla vagy negatív növekedési fázisban vagyunk. Egy ember számára lehetséges és egyszerű, hogy egy kerékpáron gyorsan mozogjon vagy csak mellette álljon. Ám ahhoz, hogy a kerékpárt lassítsuk, vagy leszálljunk róla, jelentős előre-tervezés és képesség kell.

Mi akadályozza, hogy a globális társadalom a belső hozzáállást és képességet fölvegye és ebből a látszólag gyorsan növekvő gazdaságból kiszálljon? Első pillantásra a globális hatalom a GDP-emelésre való figyelemből profitál és abból is, ahogy a GDP-célt vad pénzügyi intézkedésekkel próbálja elérni. Rövidlátóan gondolkodva megpróbálják a növekedés mínuszba zuhanását megakadályozni. Ehhez bőkezűen osztogatják a szociális jótetteket és áldozatot is bevállalnak. Mivel befolyásuk óriási, föltételezem, ezek az elitek további évtizedekre is megtartják hatalmukat.

Ám ez nem jelenti a növekedés örökös fönntartását. A társadalom rákényszerül a növekedés föladására a klasszikus energiahiány, a természet pusztulása, a klímazavarok, a termőföld elvesztése, a környezetszanálás emelkedő költségei miatt. És talán a civilek mozgalmai miatt is.

A következő két évszázadban úgy a lakosság, mint az energiatartalékok és forrásfogyasztások is 50%-ban vagy még jobban csökkennek majd. Hogy ez mennyi káosszal és igazságtalansággal jár, az inkább a jövő vezető személyiségek kvalitásaitól és céljaitól függ, mintsem a kormányzási formákon. Ezek változni fognak. Az emberek településszinten szervezik magukat újjá, hogy megélhetésüket biztosítsák. Olyan politikai lépésekre szánják el magukat, melyek az ellenállóképességet erősítik és nem a növekedést. Az embernek a törzsi modellek sokkal hosszabban szolgáltak eredményesen, mint az olyan állammodellek, mint a monarchia, autokrácia, oligarchia vagy demokrácia. Úgy vélem a jövőben az ősi közösségformák fognak elterjedni.

3. ROBERT SOLOW, Nobel-díjas növekedéskutató (1987)

Egy ipari kapitalista népgazdaságnak növekednie kell, hogy fennmaradjon? Ezt a kérdést mindig nemmel válaszoltam meg. Hogy egy kapitalista népgazdaság sikeresen egy helyben lépked, nem mond ellent az ökonómia tudományoknak. Mint minden más gazdaságot, természetesen ezt is financiális és pénzpolitika kell, hogy támogassa, stabilizálja. Igény kell a szociális mobilitás ösztönzésére. De alapjában véve semmi nem függ egy népgazdaság abszolút nagyságától.

Ha a lakosság nagy része ökológiai lábnyomát csökkenteni akarja úgy, hogy jobban a szabadidő és a szolgáltatások felé fordul, ez ellen gazdasági szempontból semmi sem szól. Egy ilyen tömegek általi döntés központi problémái szerintem az átmeneti fázisban rejtőznek. Egy „nagy” növekvő népgazdaságból egy „kis” stacionárius rendszerbe való átmenet nem lehet könnyű. Eredményes végbevitele óriási nyomást fejtene ki a politikára, mely rendkívüli föladatok előtt állna. Kevesebb javak termelésével csökken a munkaerő-kereslet és egyben a kínálat is (a nagyobb szabadidő-kereslet miatt). Ezek a faktorok egymást nem semlegesítik, vélhetőleg itt a politikának kell beavatkozni. Még ha a munkapiac kiegyensúlyozott is lenne, regionálisan nagy egyenlőtlenségek adódhatnak. Pl. a bányászatban és az iparvidékeken magas munkanélküliség lépne föl, míg a turistarégiókban hiányozna munkaerő. Ez politikailag orvosolható.

És mi lenne a bezárt gyárak tömkelegével? Nyilván nem nyithatnak ki újra. A fölszerelés egy része szegényebb országoknak eladható vagy elajándékozható.

Az átmenet kemény diója financiális természetű. Mi lesz a polgárok és a bezárt cégek privát adósságaival? A hitelezők rentábilis ipari projektek reményében kötöttek egy rakás kölcsönszerződést és vásároltak kötvényeket. Ám a kevésbé áru-orientált gazdaság ezeket az elvárásokat meghiúsítja. Eredmény: vállalatok tömeges csődje.

Tehát a széleskörű zavarok elkerülhetetlenek lennének, kivéve, ha jogilag előírnák, mi legyen ezekkel az adósságokkal. Ki mennyit kell, hogy törlesszen vagy leírjon. Ez a rendszer lényegében önkényes lenne, ám legalább meg kell próbálni a terheket egyenletesen elosztani. Ideális esetben egy általános formula kapna többséget. Ám ez bizonytalan. Ennek elejét lehetne venni, ha a fordulat időben „be lenne harangozva”. Ekkor nem születnének hiú remények.

További probléma a fölgyülemlett vagyon. Ennek egy része az idős-ellátást szolgálja. Ám ha a társadalom kevesebbet fogyaszt, az ilyen – a jövő fogyasztásra tartalékolt – vagyonoknak is arányosan zsugorodnia kell. Ez logikus.

Egy nagy vagyonrész semmi használatra sincs kijelölve, főleg a nagyon gazdag polgároknál. Ezekben a mértéktelen és egyre növekvő egyenlőtlenségek idejében vagyont gyakran csak azért halmoznak, hogy hatalmat és befolyást növeljenek. És ez a befolyás még nőhet is. Íme egy példa: egy egy milliárd eurós vagyon „megvásárolhat” 20 000 átlagos évi jövedelmet, ha az 50 000 euró. Zsugorodott gazdaságban az évi jövedelem 40 000 euróra eshet, a nem piacosítható, de kedvelt aktivitások miatt. Ekkor azonban 1 mrd € már 25 000 éves jövedelmet „vehet meg”. A „Wende zu Weniger” (fordulat a kevesebb felé) tehát a jólét hatótávolságát növeli – és ez figyelmeztetésként értendő! Ezek a problémák, melyek „a kevesebb több”-re való váltáskor (és nem csak itt!) jelentkezhetnek, nem kell, hogy eltántorítsanak az alapvető idéától. Vegyük csupán intésként, hogy az elszántság az ökolábnyom visszanyesésére nem elegendő. Ugyanilyen elszántság kell politikai lépéseket tervezni és rögtönözni, melyek igazságos és hatékony módon terveinket megvalósítani segítenek.

4. CLEMENS FUEST Ifo-Inst. München

Szabadság a fogyasztóknak

Gazdasági válságok idején a zuhanó termelés és foglalkoztatás ellen a gyors növekedés a követelt ellenszer. De tényleg olyan rossz, ha megáll a növekedés? A zárlat alatt sok ember került stresszhelyzetbe, sokaknak pedig épp jól jött a föllélegzés. A káros gázkibocsátás és a zaj is észrevehetően csökkent. Tehát a jövő modellje lehetne egy kisebb vagy nulla növekedés? A növekedésbírálók már régen hangoztatják, hogy a természeti források végesek és a fölfúvódó gazdaság környezetrombolással jár. Az élet egészségesebb és harmonikusabb lenne, ha nem ragaszkodnánk ennyire a teljesítményhez, termeléshez, fogyasztáshoz.

Ökonómiailag a GDP növelése nem öncél. A gazdaság teljesítménye nő, ha több a befektetés és a munka. A több befektetés azonban fogyasztás-lemondást jelent – momentán. Többet dolgozni pedig a szabadidő megkurtításával jár. Így nézve nem lenne hatékony embereket több befektetésre és munkára ösztökélni. Hideg tél több fűtőolaj égetését vonja maga után, a GDP nő, de ez nem jelenti egyben a jólét növekedését is. Ha a forrásfogyasztás költségeket okoz, melyek nem terhelhetők rá a fogyasztókra, (pl. légszennyezés, CO2) akkor a gazdasági teljesítmény hatástalan.

Mindazonáltal tartós növekedés nem azon alapszik, hogy az emberek egyre többet dolgozzanak és tőkét halmozzanak. Valójában az emelkedő jóléttel rövidül a munkaidő. Érett ipari társadalmak jövedelmeik kisebb részét fektetik be újra, ellentétben a küszöbállamokkal. A növekedés attól sem függ, hogy a természeti források jobban fogynak vagy a környezet erősebben terhelődik. Amikor egy állam gazdaságilag fejlődik, eleinte nő a környezetmegterhelés, később azonban csökken, ha beáll egy megfelelő jóléti szint. Tartós növekedés főleg akkor történik, amikor új tudás jön és kerül fölhasználásra. A technikai haladás, az oktatás és a gazdaság szervezésének tökéletesítése lehetővé teszi a források hatékony fölhasználását. A klímavédelem CO2-semleges gazdaság útján csak innovációkkal lehetséges. (? A túlfogyasztás elvisz minden hatékonyságnövelést. A technika elérte határait: Nem lesz új világmegmentő találmány! Minden kutatás csak a CO2-őt növeli, lásd a fél évszázados fúziós reaktor fiaskóját! RS20VII26).

Mi történne, ha a járvány után sok ember elhatározná, hogy kevesebbet fogyaszt és dolgozik és így a technikai haladás ellenére a növekedés leállna. Elvileg egy piacgazdasági rendszer ilyen egyéni kívánságokhoz gyorsan alkalmazkodna. Ám ez azokat is érintené, akik tovább ennyit akarnak dolgozni. A csökkenő jövedelmekkel csökkennek az adóbevételek, a szociális járulékok is – az állam kevesebbet tudna elosztani. Az állami teljesítmények fogadói takarékra kényszerülnének – nem önszántukból! Kisebb növekedés rosszabb orvosi ellátást, az infrastruktúra ritkítását is hozná, kultúrára, tudományra, oktatásra kevesebb pénz jutna.

Várható, hogy mindez így lesz? Válságokkor arról beszélnek, hogy a jövőben minden másképp lesz. Valójában azonban a legtöbben gyorsan visszatérnek régi szokásaikhoz. Hogy egyesek közülünk többet dolgoznak és fogyasztanak, mint amennyi mások számára értelmes, a szabad társadalomhoz tartozik. A gazdasági növekedés végeredményben az emberek személyes döntése.

5. MARIANA MAZZUCATO, Uni College London

DIE ZEIT: Mazzucato asszony, megváltoztatná a kapitalizmust, hogy megszabadítsa a növekedéstől?

MAZZUCATO: Rossz a kérdés. Nem a növekedés léte a probléma, hanem a mértéke, amely az ember és a bolygó számára jobb irány.

Z: A rendszer tehát egyáltalán nem kaputt?

M: A rendszer hibáktól nyüzsög, döntéseinktől, amiket hozunk és a szerkezettől, amit kialakítunk. Az igazi kérdés, pontosan milyen gazdaságot és milyen növekedést akarunk? Ez teljesen más, mint a növekedést kiiktatni. Ezek olyan emberek követelései, akik nem törődnek a munkahelyekkel és az egyenlőtlenségekkel.

Z: A legtöbben, akik ma a növekedésről beszélnek, úgy gondolják, hogy több GDP...

M: Igen, a GDP nő, ha a termeléssel a környezetet rongáljuk és csökken, ha Ön elveszi a bébiszitterét, mert akkor ő tovább dolgozik, de nem kap mérhető fizetést, szörnyű. Hogyan értékeljük a másokról való gondoskodást vagy a közjavak, mint a parkok és a természet óvását? Ahogy ma a növekedést mérjük, gazdaságunk esszenciális részeit egyáltalán nem, vagy csak elégtelenül értékeljük.Vegyük csak a dolgozókat, akik a járvány alatt fontos munkát végeztek.

Z: Az ápolók például.

M: Igen. Ha ők alul fizetettek és széteső intézményekben dolgoznak, akkor munkájuk nem kap kellő értéket. Ha jobb fizetést kapnának és az intézmények erőre kapnának, azt mondanánk, ez jó.De ezt nem mondanánk a financiális szektor alkalmazottaira. Legtöbbjük nem a gazdaságot erősíti, hanem a

financiális szektort. És ez befolyik a növekedés mérésébe.

Z: Pontosabban, milyen növekedést akar Ön?

M: Tartós, zöld és inkluzív növekedést. Ezt az állam kell, hogy kiharcolja. Nézze meg vakcinafejlesztést, amit az állam is pénzel. Ha nem változtat a szabadalmi rendszeren, a végén csak a magáncégek nyernek. Sokszor van így. Az állam innovációkat pénzel, amiket aztán a polgár nem engedhet meg magának, az állam nem kapja vissza a pénzét.

Z: A környezetszennyezés nő. Mért higgyük el, hogy az Ön módszere szerint a bolygó megmenthető?

M: A befektetések más irányba terelendők, fosszilistól a zöld energia felé. Az anyaghasználatot jobban meg kell adóztatni, mint a munkát. Az adórendszerünk még mindig hibás. Ez a politika kudarcának egy része.

Z: Amit nem olyan egyszerű megváltoztatni. Nem lenne a „Wende zu Weniger” jobb?

M: Bár a politika csődöt mondott, senki sem akarja föladni. Ön azt mondja, mert a gazdasági rendszer csődöt mond, minden növekedést föl kell adni.

Z: A növekedésellenzők fogyasztásunk egy részét szükségtelennek tartja.

M: Van fogalma, Londonban hány ember nem kap enni? Hány gyerek éhezik, mert a szülei elvesztették munkájukat? Nem elég a neoliberalizmust kiátkozni, be kell piszkolni a kezünket és egy másféle növekedést kell kialakítanunk. Ez egyébként sokkal egyszerűbb, mint a gazdaságot zsugorítani.

Z: Mégis milyen három intézkedést kell elindítani?

M: Először: Rá kell venni a vállalkozásokat, hogy mindenki számára legyenek. Emberen, környezeten segítsenek, végig az egész termelési láncon, különben egy centet se kapjanak többé az államtól. Semmi szubvenciót, mentőpénzt, kreditgaranciát. Másodszor: Az állam, mint a gazdaság alakítója, sokkal ambíciózusabb kell, hogy legyen és új célokat kell, hogy kitűzzön. Jó példa Svédország, ahol a CO2-mentes jóléti állam a cél. Harmadszor: A változtatás missziója kerüljön bele mélyen a társadalomba. Történelmileg a rendszerfordulatokat mindig mozgalmak indítják el, amelyek a változtatásért küzdenek. Tehát ne csak símogassuk Greta&Co fejecskéjét, hanem dolgozzunk velük együtt.

6. JEFFREY SACHS, ENSz, NY

Civilek, előre!

Az első és a legfontosabb kérdés: Milyen jövőt kívánunk magunknak? Javaslatom: Szociálisan igazságosat, tehát az egészséghez, oktatáshoz, szociális védelemhez, tisztességes munkához és megfelelő szabadidőhöz való univerzális jogot mindenkinek. Olyant, amely a környezettel fenntartható módon jár el. Ehhez először sok területen nagy növekedésre van szükség, pl. a megújuló energiáknál, az elektromobilitásnál, a növényi fehérjéknél a táplálkozásunkban. Másrészt sokkal kisebb növekedés kell a fosszilis tüzelőanyagoknál, a húsfogyasztásnál, a csomagolásnál.

Emberek milliárdjai szűkölködnek alapvető infrastruktúrában, áramellátásban, gyors internetben, tiszta vízben, tisztálkodási lehetőségekben, oktatásban, orvosi ellátásban. Épp itt van szükség a jövőben egy kívánatos többre, nem pedig kevesebbre. Az energiafogyasztás összességében emelkedni fog, de ez megújuló kell, hogy legyen. Mindez óriási privát és állami befektetéseket igényel. Hívószavaink a „jólét”, a „haladás”, a „fordulat” legyen, ne a „GDP”, „növekedés”, „expanzió”. Új technológiák kellenek a szerkezetváltáshoz, nem stagnáció és posztnövekedés.

Milyen gazdasági rendszer szükséges ehhez?

1. Állami és a privátszektor mellé kell egy harmadik: a civil szektor, az aktív polgárok köre.

2. Olyan kapitalizmus kell, ahol a vállalkozások törvények szerint és a gyakorlatban felelősségüket, kötelezettségüket minden érintett felé vállalják.

3. Jelentős jövedelemtranszfer kell, hogy mindenki alapigénye kielégítésre kerüljön.

A rendszer legyen szubszidiáris, a gazdasági élet egyes aspektusai globális szinten szabályzandók (pl. párizsi klímaegyezmény), több nagyrégió-szinten (európai Green Deal) és a maradék nemzeti, tartományi és település szintjén. Az állami eszközök elosztását is újra kell szervezni. Jusson jelentősen több pénz globális és regionális szinten. A nemzetközi adóparadicsomokat föl kell számolnunk és meg kell adóztatni a digitális gazdaságot, hogy elegendő közpénz legyen a fordulathoz. Nem jogos és nem vállalható, hogy egy Jeffrey Bezos (Amazon) 161 mrd dollár magánvagyonnal rendelkezzen. Az EU globális szinten akkor halad a kívánt vízió felé, ha olyan közismert problémákat tűz napirendjére, melyeknek szupranacionális, pénzügyi és biztonságpolitikai relevanciája van. Európa esélye, hogy diplomáciával, de főleg együttműködéssel Kínával, Afrikával és más régiókkal a közös jövőt építse.

Az USA most letér erről az útról. Ennek az országnak a gondolkodásmódja – ahogy polgárai egy részének is – egy globális hegemónia foglya, mely rendkívüli egyenlőtlenségű és tarthatatlan gazdasági modellen alapszik. Az emberiség geopolitikai kihívás előtt áll. Átválthat egy multipoláris világra, melynél az együttműködés az út, nem a hidegháború, káros konkurenciaharc és a hit, hogy akié a hatalom, az mindent megtehet.

7. CLAUDIA KEMFERT, diw Berlin

Ne „csak-így-tovább”!

„Kalapács és tánc” a módszer, amivel a covid-19 ellen küzdünk. A kalapács a konzekvens zárlat, hogy a fertőzésszámokat gyorsan csökkentsük. A tánc a társadalmi élet lassú újranyitása, a gazdaságnak pedig lendületes keringő. Ez lehetne a nyugati gazdasági transzformáció jelszava is.

A gazdaságban és a tudományaiban nemrég még a „csak-így-tovább”-tradicionalisták uralkodtak, szilárd hitükkel a piacszabályzó láthatatlan kézben. Ám ahogy a pandémiánál a csodálatos öngyógyító erőkbe vetett bizalom gondatlanságnak bizonyult, a gazdaságban is a fosszilis iparban való hit életalapjainkat zúzza szét. A „csak-így-tovább” végzetes. A régi gazdaság sebei többé nem takargathatók: szociálisan igazságtalan, pusztítja a bolygót. Ám a teljes leállás, mint a vírus idején, sem lehet az élhető jövővízió - ha egyesek annak is próbálják beállítani. Videókonferenciák business-repülőutak helyett, kellemes kerékpározás több km-es autódugók helyett, kerti munka shopping helyett – mindez szépen hangzik. Ám ennek árnyoldala sokaknak: depresszív izoláció. Egy színház, koncert, ünnepség nélküli világban senki sem szeretne élni. Táncolni akarunk és képesek is vagyunk rá. Abba kell hagynunk a romboló fosszilis pogót (ugráló rúd) és végre ökologikus tangóba kell kezdenünk – összhangban a természettel.

A mai gazdasági rendszer átépítendő úgy, hogy immunissá váljunk a kapzsiság és a pazarlás vírusaira, valamint az általuk okozott betegségek ellen. A probléma a fosszilis gazdaság elsőbbsége, amely a humanizmus összes ideáljától eltávolodott. A gyönkék, a környezet és a klíma kárán egyeseknél óriási nyereségek halmozódnak föl. A számlát a jövő generációk kapják. A fosszilis világ lockdown-ja napirenden. A következő 10 év alatt nem föltétlen nagy kalapáccsal, de sok kis ütéssel el kell érnünk: az atomenergiából való kiszállást, a fracking és minden olaj és gázföltárás leállítását (??), a következetes szén-kiszállást. Olyan gazdaság kell, amely betartja a planetáris határokat és a népesség (nem a pénz!) szaporulatot, valamint a népegészséget tartja fókuszban.

Három stratégiát kell kombinálnunk: hatékonyságot, tehát a lehető legkisebb forrásfogyasztással célba érni, elégedettséget – tehát a fogyasztástudatot, mely számol a következményekkel; körkörös gazdaságot, amelyet a természet olyan csodálatosan mutat meg nekünk: nincs nála hulladék, minden újrahasznosul.

Olyan gazdaság kell, amely a vállalatokat nem egymás ellen versenyezteti a lehető legnagyobb nyereségért, hanem arról gondoskodik, hogy kooperáljanak – a lehető legnagyobb közjólétért. Ekkor a Tagesschau nem a napi tőzsdeárakat mutatná, hanem a levegő tisztaságát, a megújuló energiák százalékát, a forrásfogyasztást. Elképzelhető olyan gazdasági növekedés, amely a bolygót élteti és nem rombolja. A share-holder-value-gondolkodástól egyes konszernek tapogatózva elfordulnak. Újszerű és fenntartható mérleg-eljárásokat próbálnak bevezetni. Ekkor nem a gazdasági növekedés a jólét mércéje, hanem az emberek és a környezet egészsége. Ahogy most minden tettünket epidemiológiai szempontból vizsgálunk meg, a jövőben minden gazdaságalakítást a fenntarthatóság szemüvegén ítélnénk meg.

DIE ZEIT. 2020, júl. 9.