SZERESD A MUNKÁDAT! Benavav/Jaffe/Redecker
A gazdaságtörténész Aaron Benavav és az US-újságíró, Sarah Jaffe és a filozófus Eva von Redecker gondolatai a munka jövőjéről.
A robotok nem fogják elvenni az összes munkánkat és bennünket a technika rabszolgáivá tenni, de nem is fognak bennünket fölszabadítani a munkától, írja Benavav a könyvében. Mit csinálna az idejével, ha nem kellene dolgoznia? Kérdi Jaffe interjú alanyaitól. Őket különböző ágazatokban és miliőkben találja meg. Ezek eladók, gyerekfölvigyázók, gyári munkások, de programozók is. A válaszok sokrétűek. Némelyek sportolnának, vagy festenének, mások családjukkal lennének többet, megint mások fiaikkal vállalkoznának. Végül mégis mind egyre jutnak: a munkához nincs alternatíva. Ezt olvashatjuk Jaffe könyvében, a Work Won’t Love You Back-ben.
Az emberek tudják, hogy pénzt kell keresniük. Olyan körülmények mellett, melyekre alig, vagy egyáltalán nem lehetnek kihatással. Jaffe kérdését életidegennek vagy arcátlannak is mondhatjuk, de ő nem akar provokálni. A természetesnek vett viszonyok kérdésessé tételével azok forradalmi potenciáljára kérdez rá. Mai munkavilágunkat radikálisan másképp is meg lehetne és kellene megszervezni: igazságosabban, becsületesebben, fenntarthatóbban. Teljesen más szabadságot és szabadidőt adhatna nekünk.
2020 elején, a járvány kezdetén, világos volt, hogy a munkát is tartósan megváltoztatja. Irodák maradtak üresen és hirtelen fölöslegesnek tűntek. Üzleti repülőutakat töröltek és értelmüket - legalább is részben - kérdőjelezték meg. Új kommunikációs formák váltak szükségessé. Hirtelen a rendszerfenntartó munkákat megtapsolták, társadalmi jelentőségüket kiemelték - de anyagi jutalmazásuk elmaradt. Sokan a homeoffice-ba szorulva hiányolják munkatársaikat, sok ember gyerekkel dupla munkára kényszerítve, odahaza régi életüket kívánták vissza. Elvesztett munkájuk után sok millióan életfönntartásukért aggódnak. Sok millióan, akiknek dolgozni muszáj, húsgyáriak, szupermarket pénztárosok, kiszállítók egészségüket féltik. A pandémia felszínre hozta, hogy munkavilágunk normálállapotban is mennyire brutális és irracionális.
A munka nem játék
Jaffe a könyvében föltárja, mit jelent a munka a kapitalizmusban. Milyen mítoszok keringenek róla és ezeknek mennyire nincsen semmi közük a valósághoz. Jaffe fő tézise, hogy egyre több munkahely ígérete a beteljesülés és a szenvedélykeltés. Itt nem a start-up-cégek pingpong-asztalára vagy a snack-bárjaira kell gondolnunk, ami azt sugallja a fiataloknak, hogy a munka csak egy nagy game. Ez a labor-of-love ideológia sok más ágazatba is beszivárgott, a szolgáltatásba, a pedagógiába, a kultúrába és az NGO-terekbe is. Mindenütt oldódjanak föl a munkájukban, legyenek hálásak, lássák benne életük értelmét. De semmiképp - és ez az ideológia - ne lássák a dolgot annak, ami valójában: munka.
Jaffe 10 ember történetét meséli el. A Bronx-i fekete nevelőanya attól szenved, hogy határok betartásáért kell küzdenie. A kis fizetés és a tisztelet hiányát azzal a esszenciális narratívával próbálják fölülírni, miszerint némelyek a házimunkára születtek. A 4. fejezet címe: Service with a smile. Egy játékáruház eladója megaláztatásairól számol be. Munkáját valami diák mellékfoglalkozásnak tekintik. Egy vásárló egyszer ezt mondta lányának: "Tanulj hogy ne úgy végezd, mint ő!" Jaffe a társadalomtudományi végzettségűekről is szól, ("proletarian professionals") akik szintén hátra maradnak. A munkák többsége dícsőitésre vagy lebecsülésre kerül. Gyakran mindkettő egyszerre. Csak ne kényeskedj, mondják a dolgozóknak, ezt te választottad, föl is kapaszkodhatsz. Rezümé: Szeressük a munkánkat, de viszontszeretetre ne számítsunk.
A bemutatott körülmények országspecifikusak (USA, UK). A szociális háló az USÁ-ban érzékelhetőbben gyengébb, mint Németországban. Ugyanígy a munka- és egészségvédelem is. Sok makro-változás Németországban is megfigyelhető, pl. a szakszervezeti tagság visszaesése. Ez az USÁ-ban 1983 óta a felére, 10,3%-ra csökkent. Németországban 7,7 millióról 6 millióra - a rekord dolgozószám ellenére (45,3 M 2019-ben). Közös, hogy egyre több munkahely időszakos, alulfizetett vagy más módon hátrányos.
A pandémia csak súlyosbított a helyzeten. A Deutsche Institut für Wirtschaftsforschung szerint egy millióan vesztették el mini-job-jukat. 2013 óta először emelkedett a munkanélküliség. Jaffe öszeköti a "szeresd a munkádat"-lózungot a növekvően töredező és prekarizálódó munkavilággal. Ez a poszt-iparosodás jelensége. Már előtte is, ahogy Max Weber jelezte, a munkát a protestáns etika határozta meg. A fordista gazdaságban is kiszipolyozták a munkásokat és alábecsülték a női munkát. Csak a neoliberalizmus, írja Jaffe, kísérelte meg nem a munkától való szabadulást, hanem a munkán át való szabadságot nekünk eladni. Jaffe facitja keserű: a new-work-avantgarde álmai - Agilitás! Flexibilitás! Spontaneitás! - rémálmokká váltak. Sok ágazatban akkora a fluktuáció, hogy a munkakörülmények nem is kérdőjelezhetők meg. Szociális elkötelezettséget csak a gazdagok engedhetnek meg maguknak. A fizetetlen gondoskodó munkák javarészét nők végzik. A peaple of color még mindig olyan munkákra szorul, melyeket senki más nem vállal. Sok millió amerikai éveket és évtizedeket hiteleik visszafizetésével töltik el, amiket college-kiképzésükért vettek föl. Ma már a professional managerial class sem bízhat biztos jövedelemben és karrierben. Ezen kívül a munkavilág tele van bullshit job-okkal. A "labor of love" egy nagy svindli.
A hatalom, a munka és a források elosztása
Hogy valami alapvetően hibás, azt már a szabad piacgazdaság hirdetői is észrevették. Klaus Schwab, a Davos-i világgazdasági fórum alapítója és az Editorial Board Financial Times is jelezte, hogy a neoliberális politika visszafordítására van szükség, tehát a hatalom és a források újraelosztására. Bár nem tudni, mit értenek ők újraelosztáson, mégis valami nagyobb dolog kezd kibontakozni. Mi jöhet ezen óriási törés után? Hogyan lehet a munkát demokratikusabban és ökologikusabban elosztani? Az is kérdés, a technológiák, algoritmusok, robotok mért nem vezettek több szabadsághoz, ahogy azt a tech-pozitivisták, szilikonvölgy-fetisiszták és optimista jövőkutatók beharangozták?
Ezeket a kérdéseket taglalja Benanav Automation and the Future of Work c. könyvében. Tagadja, hogy az új technológiák és az automatizálás vezetett volna a munkapiac mai problémájához. A valódi ok a gyönge növekedés. Míg a 70-es években növekedett a termelékenység, sok munkahely szűnt meg, főleg az ipari szektorban. Helyette, a szolgáltatásban pl., nem jött létre több új. Ezért versenyeznek ma egyre kevesebb munkáért egyre többen. Benanav a disztópia-utópia vitán is túllép. A robotok nem veszik el a munkánkat és nem tesznek bennünket rabszolgává, de nem is fognak fölszabadítani a munkától. Döntő, hogy milyen lesz az irány, ki milyen feltételek mellett alkalmazza a technológiákat és kinek?
A feltétel nélküli alapjövedelemben nem hisz. Ez a központi problémát nem érinti, ami a munkaszervezésben rejlik. Ezt a legtöbben nem ellenőrizhetik és belőle a legkevesebben profitálnak. "Az emberek nem szólhatnak bele abba, hogyan végezzék munkájukat. Ultragazdag egyének kicsi osztálya monopolizálja a befektetési és munkáltatói döntéseket." Akinek vagyona és tőkéje van, legyen az saját cég, néhány ház vagy örökölt összeg, annak nem fáj a feje a munkavilág növekvő töredezettségétől, bizonytalanságától, időszakosságától. Ellenkezőleg: a járvány csak megerősítette, hogy a sokak válsága kevesek jackpot-ja. Az Amazon-munkások munkakörülményeik ellen lázadnak, a konszern elfojtja szakszervezeti szervezkedésüket. Nem mondhatjuk, hogy ennek semmi köze a leköszönő CEO Jeff Bezos vagyonának több milliárdos hízásához.
A probléma tehát a vagyonelosztásban van? Ennél a baj jóval nagyobb, olvashatjuk a filozófus Eva von Redecker könyvében (Revolution für das Leben). A probléma, különösen a klímaváltozás tükrében, maga a tulajdon formája.
A kapitalista "életszétzúzás"
A szerző ennek több formáját írja le. Ahogy a gazdaságunkkal a természetet kiraboljuk, ahogy munkásaink testét romboljuk, ahogy embercsoportokat rasszista, szexista és más módon uralunk és ahogy ezt a világot ezer esztelen kategóriára és határra bontjuk - mindezt a dologi uralom ("Sachherrschaft") elve alapján tesszük. "A modern tulajdon a tulajdonost nemcsak ellenőrzésre és használatra jogosítja föl, hanem visszaélésre és rombolásra is. Mi rombolunk, mert ezt szabad, ill. azok rombolnak, akik birtokolnak, de a romok eltakarítását a vagyontalanokra hárítják. A liberalizmus fundamentuma, a tulajdon, a kisebbségek kedvezményeit védi, de ezek a privilégiumok nem védik a többség jólétét. A dolgokról látnunk kellene, hogy megosztásra, "egymásnak termelődött" - ehelyett a mai termelő-logikát a tulajdon rögzítése, a profitmaximalizálás és a konkurencia hajtja. Így pedig - és ezzel az egyenlőtlenség lényegére tapint - a gazdagság olyan kezekben koncentrálódik, "melyek nem dolgoznak".
Ha a 3 szerzővel egyetértünk, sötét világ tárul elénk. Nem kellene örökre így maradnia. Mindhárman kihangsúlyozzák, azért ilyen kiábrándító, fatális és elidegenítő, ahogyan dolgozunk, mert a munkamódunkra semmi hatással nem lehetünk. Sem a föltételeket, sem az eredményeket nem tartjuk kézben - ami talán a XXI. században nem is föltétlen jogosultság lenne. Nem lesz semmi forradalmi robbanás, ami ezt megváltoztatná. És a technológiák egyedül sem fognak bennünket fölszabadítani. Akkor hát mi legyen? Mi a megoldás?
Több idő a kedvtelésre
Jaffe nem tesz konkrét cselekvési javaslatokat, de könyvében világossá teszi, hogy a tartós transzformáció lehetőségét ott látja, ahol a munkások magukat, mint ilyenként tudatosítják, ahol összefognak, megszervezik magukat és megmutatják kollektív hatalmukat. Szakszervezetet alapítani, belépni, sztrájkolni és több önrendelkezést kiharcolni. Az ellenállás az elmúlt években nőtt, kezdve a Techworkers Coalition-tól a Szilikonvölgyben, egészen a demokratikus szocializmus kései fölébredéséhez az USÁ-ban. (Fentebb még az állt, hogy csökken a szakszervezeti tagok száma!RS21II15). A világ, amely be akarja adni nekünk, hogy a munka szeretet, összedől körülöttünk. Jaffe "politics of time-ot" követel, egy olyan politikát, mely a munkát demokratikusabban osztja el és az embereknek több idejük lesz kedvteléseikre és gondoskodásaikra (Care-Arbeit), önmagukról is. Redecker szintén bízik az új tiltakozó mozgalmakban, a balos közbenső terekben. Ami a Black Lives Matter, a Fridays for Future, a NiUnaMenos aktivistáit a rasszizmus, klímakatasztrófa, erőszak elleni harcban összeköti, a cél, hogy ez nemcsak egy kapitalizmus elleni fölkelés. Ez mozgalom az elosztó gazdaságért, a regenerálódásért, a gondoskodásért, hogy erre több idejük legyen az embereknek. És már a munkaidő csökkentése az emissziókat is jelentősen visszaveszi.
A munka megmarad, a piszkos, kellemetlen és megerőltető munka is - amiket a robotok nem vehetnek át és talán nem is kellene. "Ami munka a fejlett technológiájú társadalmakban megmarad, el kell osztani, hogy mindenkinek joga és hatalma legyen az idejéről dönteni." (Benavav). Ő is lemond a "To-Do-Liste-ről" és a tervről, de elgondolkodik, hogyan nézne ki egy "post-scarcity-world", melyben a bőség és nem az ínség uralkodna. Az elkerülhetetlen munka demokratikus elosztásához a munka fogalmát alapvetően újra kell definiálni. Thomas Morus Utópiájára, Karl Marx-ra és U.E.B Du Bois' jövődemokráciájára hivatkozik. A fizetett és a nemfizetett munkák szociális különbségtétele egy kooperatív gazdaságban megszűnne. Termelés és fogyasztás körfolyamat legyen, ne végpont, mely a többi szociál-ökologikus elgondolásoktól el van vágva. Ki hogyan dolgozik, legyen az egyén tehetsége és hajlama függvénye. Ki mit gyárt, függjön attól, amire az egyénnek és a csoportnak szüksége van. A XX. sz. tervgazdasága gazdaságilag és ökológiailag is elbukott. Autokratikus bürokráciához is vezetett. A XXI. sz. szocialista gazdasága lokális és globális tervek ötvözése kell, hogy legyen; hatékonyabb, fenntarthatóbb, anti-hierarchikus és élvezetesebb.
ZEIT online, 13. 2. 2021.
Zukunft der Arbeit: Freiheit und Freizeit für alle
