A JÁRVÁNY HÁROM ERKÖLCSI TANULSÁGA - ZEIT, Hamburg/RózsaS

1. Rendszer-releváns foglalkozások

Rögtön a válság elején adódott demokratikus együttélésünk normatív alapjainak fölülvizsgálata, amikor a rendszer-releváns foglalkozások egyszerre kiemelkedtek. Frankfurt, Róma vagy New York - esténként mindenütt emberek álltak ki az ablakokban, hogy zenével, tapssal vagy integetéssel köszönjék meg munkájukat azoknak, akiknek együttélésünk létföltételeit köszönhetjük. Ezek ápolók, tűzoltók, szemétszállítók, busz- és metróvezetők, kórházi nővérek és orvosok, szupermarketek pénztárosai - mind, akik munkájukat a fertőzésveszély ellenére folytatták és bennünket elláttak. Ezen foglalkozások rangsorolása egy pillanatra a szociális értékelő rendszerben átfordult. Egyszerre olyan tevékenységek fontossága került napfényre, melyek eddig érdektelenek, rosszul fizetettek és alábecsültek voltak. Mely személyeknek és csoportoknak hol a helyük, azt a szociális munkamegosztás értékelésrendszere szabja meg. A reprodukciónkhoz szükséges tevékenységek elosztásán felül ezeknek produktív értéke kerül meghatározásra - a szociális egész szempontjából. Ezért a díjazás nemcsak a piaci kereslet-kínálat alapján dől el, hanem szociális értékük alapján is.

Időközben azonban mintha ismét elfelejtkeztünk volna arról, mely csoportoknak köszönhetjük fizikai létünk biztosítását. Alig kerül említésre, hogy jövedelmüket a szociális igazságosság szerint kell megszabni. Itt az állam kell, hogy a rendszer-releváns munkák díjazását helyre tegye. A gondozó, nevelő, orvosló tevékenységek kerüljenek a díjazás élére. Ez egy demokratikus közösség legfontosabb feladata, különösen az erodáló szociális összetartás idején.

2. Kölcsönös individuális felelősség

A járvány kiemelte, hogy egymásért felelősek vagyunk: távolságot tartunk, maszkot viselünk - egyáltalán figyelünk egymásra. Ez alatt egyesek csak saját jólétüket akarták érteni, mintha a maszk vagy az oltás pusztán egy célt szolgálna: mielőbbi visszatérést az edzőtermekbe. Ám a többség úgy vélte, személyes szabadságunk sokkal erősebben mások együttműködésére van ráutalva, mint ahogy azt a privát egoizmus piackonform megigézése, saját hasznunk ügyes maximalizálása láttatni szeretné. Tudatosult, hogy a szabadság ilyen individualista fölfogásától jobb lesz eltávolodni és inkább a kommunikatív összefonódást gyakorolni. Az egészség-vészhelyzet megmutatta, hogy személyes szabadságaink egymást komplementárisan kiegészítik, egyikünk fizikai jóléte másikunk segítségétől függ.

Ezt a magatartást mért ne lehetne a posztkovid időkre is átvinni? A privát egoizmust intézményesen a közéletből kiűzni? Ahol a lakosság elemi szükségletei forognak kockán, ott a kapitalista piacot vissza kell szorítani! Az egészségügy jószágai, a közközlekedés, a tájak, a sporthelyszínek, a városi életterek védelmet kell hogy kapjanak a kapitalista nyerészkedés elől. Minden polgár, jövedelmétől, szociális státuszától függetlenül akadálytalanul vehessen rész a szociális életben.

Sajnos, a kommunikatív összefonódás túl rövid ideig kapott figyelmet, széleskörű konzekvenciákra nem került sor. Szinte véletlenül került a kovid-napirendre és gyorsan el is tűnt onnan. Mintha mi sem történt volna, visszatért az individualista szubjektumok nyelve, vele a kizárólag privát hasznosuló szabadságok és jogok, melyeket mindenki és a maradék világ ellenében foggal-körömmel védeni kell.

3. A magántulajdon szentsége

A téma akkor merült föl, amikor a kiskereskedők a csőd szélére kerültek vagy az idősotthonok lakóit gyorsan be kellett oltani. Újságírók követelék, hogy a nagy ingatlantulajdonosok csökkentség a boltbérleteket vagy a nagy gyógyszergyárak tegyék olcsóbbá a vakcinákat. Ezeknek kifejlesztését az állam is támogatta. Ne a nyereséghalmozás legyen a legfőbb cél, hanem a rászorultak segítése világszerte.

Sokan fölszisszentek: ez a magántulajdon megsértése. Nem ismerik az alkotmányt (Grundgesetz, GG Art. 14), mely a magántulajdon szociális kötöttségét is előírja. Azzal érveltek, hogy az életük munkájával megszerzett ingatlanok tulajdonosait nem lehet ilyen veszteségekre rákényszeríteni.

A magántulajdon állami infrastruktúrák biztosításával keletkezik és jogi kötelezettségek korlátozzák, ha ezt az általános jólét, mint legfelsőbb cél, megkívánja. Ha az állam válságban van, tervgazdaságszerűen pl. bizonyos számú intenzívágyat kell biztosítani, cégeket gazdasági ösztönzéssel vagy direktívákkal teszt-szerek gyártására rávenni vagy gyógyszergyárakat vakcinák kifejlesztésére rábírni. Az utóbbi évtizedekben miért tűntek el ezek az alternatívák a vitákból? A piachoz való rögzülés leszűkítette gazdaságpolitikai látóterünket és elveszett a képesség új, a közjólétre hasznos gazdasági modellek kombinációján dolgozni, legyen az tervgazdaság, a köztulajdon, az állami direktíva vagy az önigazgatásos közbirtok (Allmende).

Radikális tanulságokat a járványból nem vontunk le. Valamit mégis: Nyilván senki sem fogja követelni az egész oktatás teljes átállítását e-learning-re, ahogy további elvonásokat sem az egészségügyben. De mennyit nyernénk a demokratikus intézmények erősítésével, a jelenléti tanításban a közjólét kiemelésével az individualista érdekekkel szemben?

DIE ZEIT, 20. 5. 2021.

Wünsche für eine bessere Zukunft