6. ÖKOLÓGIAI MODERNIZÁLÁS

11 TÁRSADALOMMODELL -Társadalmi kiút-koncepciók az ökoválságból-

Adler/Schachtschneider: Green New Deal, Suffizienz oder Ökosozialismus

(Új Zöld Üzlet, elégségesség vagy ökoszocializmus) München, 2010

11 társadalommodell:* Rendszerváltás:1.Uralomkritika 2.Szubszisztencia 3.Ökoszocializmus  4.Radikális értékbírálat 5.Indusztrializmusbírálat *Modernizálás: 6.Ökológiai modernizálás 7.Evolúciós szociálökonómia *Fázisváltás: 8.Reflexív modernizálás 9.(Re)produktivitás 10.Kultúraváltás11.Alternatív szabályozás

A rendszer modernizálása

Ez a koncepciótípus a fundamentál-kritikus koncepciók ellenlábasa. Az alapvető premisszák és következtetések itt homlokegyenest ellentétesek. Lényegük: Az ökológiai válság csak az adott alapintézményeken belül oldható meg, amelyek problémamegoldási és innovációs képességüket korábbi kríziseknél és áttöréseknél már bizonyították . A továbbhaladó, immár ökológiai korszerűsítésekkel, a megfelelő szerkezeti reformokkal, az ökohatékonyság növelése a tőkehasznosítás integrális és politikailag ösztönzött technológiai átépítés része kell, hogy legyen lennie. Ez egy erőteljes, átmeneti állami beavatkozással is történhet, ahogy azt pl. a Green New Deal legfrissebb terveiben javasolják. Amik a fent említett koncepciótípusoknál, mint megszüntetendő ökoválság-okok számítanak - tőkehasznosítás, verseny, globalizáció, növekedéskényszer - azok itt alakítható előfeltételei az ökokrízis legyűrésére. Ezek a zöld bázis innovációk ösztönzői és globális terjesztői. Ellentmondások, veszélyek, ambivalenciák ugyan fölmerülnek, de ezek a modern előnyeinek elkerülhetetlen áldozatai, hogy a bornírt függőségekből kiléphessünk. Elemzésünket főleg Joseph Huber és Martin Jänicke (7. fej.) írásaira alapoztuk. Mindketten Nyugat-Berlinben az 1980-as években az „ökológiai korszerűsítés kezdeményezés” alapítói, amit aztán különböző módon egy elméleti koncepcióvá fejlesztettek, amely nemzetközileg is a fenntarthatóság-diskurzusban irányadóként fölvétetett és a jelenlegi Green New Deal alapjául szolgál. Másik forrásunk Rainer Land (8. fej.), aki Joseph Schumpeter nyomdokain haladva fölépítette az evolúcióelméleti indítványt, rendszer- és szabályzáselméleti ideákra támaszkodva. A koncepció lényege főáram a környezet-tudományokban és a fenntarthatósági diskurzusban: a szisztematikus hajtóerők átirányítása egy ökológiai, politikailag ösztönzött technológiai fejlődésútra. Ez a koncepcionális alapja sok kutató és támogatási programnak. Ezen koncepció stratégiái főleg a Wuppertal Institut "hatékonyság-forradalmi" 4-es és 10-es faktor képletei alakjában tettek szert népszerűségre a nyilvánosságban.

Mindhárom (A, B, C) koncepciótípus közül nyilván az ökológiai korszerűsítés lelt legszéleskörűbb elfogadtatásra. (A technika megoldja, csak semmi forradalom! RS). Ezen koncepciótípus vezérideái (pl. technológiai fejlődés, mint fő problémamegoldó, piackonform innovációk és reformok, gazdasági növekedés folytathatósága ökológiai feltételekkel; társadalmi struktúrák és életformák változtatása - csak amennyire szükséges) minden szociális és politikai csoportban föllelhetők.  Ezeket vallják az elit természettudomány, a technológia és a politika funkcionáriusai; az innovatív vállalkozók és fogyasztók, a közigazgatás, a vállalkozók környezetfelelősei és a környezetvédelmi mozgalom aktivistái. Nyilvánvalóan könnyen áveszik az elterjedt gondolkodásmódot és a szociális tapasztalatokat (pl. a tudomány és a technika megváltozott szerepét illetőleg), reményeket és kívánságokat fejeznek ki, és egyes szakmai csoportoknak, pl. mérnökönek új értelemadó tevékenységtartalmakat tárnak föl. Ezen elképzelések hegemóniájának jelenlegi kifejeződése a politikai és gazdasági elitek "Green New Deal"-koncepció felé való növekvő irányultsága: állami irányvonalak és ösztönzők által, egy környezetbarát innovációs lökettel egy ökológiai-ipari forradalmat kell kirobbantani, amely a tartós gazdasági növekedés új fázisának forrása lesz

                    7  ÖKOLÓGIAI MODERNIZÁLÁS

- Rendszerkonform innovációkkal, ökohatékony anyagcserével -

Összefoglaló:

Az ökológiai problémák az ipar-természet anyagcsere zavarai, melyek az ember életalapjait életveszélyesen megingatják. Ezek a társadalom-természet határon jelentkeznek azáltal, hogy a technológiák, termékek, alkalmazások elégtelenül illeszkednek be a természet körfolyamataiba, miáltal a természet "helytelen" vagy túlzott igénybevételére kerül sor. Egyúttal figyelmeztetnek bennünket ezen anyagcserék társadalmi szabályozásának hiányosságaira ("állam- és piacfiaskók").

Az ökológiai kérdés megoldásának kulcsa az új technológiák, amelyek az ipari metabolizmusokat minőségileg és szerkezetileg úgy változtatják meg, hogy azok ismét harmonikusan, káros mellékhatások nélkül a természeti folyamatokba integrálhatók legyenek. Ehhez átfogó technológiai környezetinnovációk szükségesek, melyek a mennyiségileg is növekvő anyagforgalmakat természetkímélően lefuttatják. Az ipari természetfogyasztás hatásfoka (öko-efficiencia) a gazdasági növekedésnél gyorsabban kell, hogy emelkedjen, hogy a végén a kettő elváljon egymástól. Egy ilyen húsbavágó technikai-gazdasági paradigmaváltást a természettel való ipari bánásmódban a piac "normális" innovációs erői önmagukban nem képesek elérni és biztosan nem a megfelelő ütemben (éghajlatváltozás fenyeget). Ezért ezt politikailag kell ösztökélni, mégpedig rendszerkonform innovációkkal és modernizálásokkal valamennyi társadalmi területen, ahol a technológiai környezetinnovációk és globális terjesztésük befolyásolhatók. A modern kapitalista társadalmak alapintézményei ilyen ökológiai modernizációkra elvileg képesek. Ahogy a XX. században a szociális kérdést a szociális állam kialakításával „lecsillapítani” és földolgozni lehetett, így ma is egy szabályozó "környezetállam" fölépítésével az ökológiai kérdés megoldható és a társadalmi fejlődés természetes létalapjai biztosíthatók. Ehhez elsősorban a környezetinnovációk főszereplőit kell támogatni, akik közvetlenül befolyásolják az ilyen innovációk fejlődését és terjesztését. Ezek ökológiailag innovatív kutatók, mérnökök, géptervezők, "zöld" befektetők, technológiailag innovatív, nemzetközileg működő vállalatok, pionír-államok progresszív technológiákkal és szabályzásokkal, stb. A környezetvédelmi mozgalom továbbra is ide sorolható, habár az öko-takarékos fogyasztók nem sok vizet zavarnak. (Csak várj! RS)

Ezt a koncepciót az 1980-as években a Freie Universität Berlin és a Wissenschaftszentrum Berlin szociológusai már körvonalazták. /Ehhez a körhöz tartoztak J. Huber és M. Jänicke, továbbá V. Hauff, U.E. Simonis, V. von Prittwitz, H. Weidner, U. von Weizsäcker. Az 1990-es években az USÁ-ban született egy hasonló kezdeményezés  »industrial ecology« címmel, bár mérnökök és vállalatok tervezési osztályai által. (Huber-interjú, 2009.12.12. ,Halle)/.

Rendszerszerűen aztán főleg a politológus Martin Jänicke és a szociológus Joseph Huber dolgozta ki. Alapvető cél az volt, hogy az ökonómia és az ökológia közös átfedési területeit megtalálják és az ipar-zöldmozgalom összetűzéseit reformindítványokkal elkerüljék.  Az „ökológiai modernizáció", mint "konszenzusképes formula" mutatkozott (Jänicke, 1993, 18. o.) nagyszámú szereplő számára. Az ökológiai problémákra praktikus, rendszerkonform megoldásokat kellett találni (Jänicke 1993), a szociális kérdés rendszeren belüli földolgozásához hasonlóan. Ezért kezdettől fogva az integráló és megelőző környezetvédelem számára technológiai innovációk bevezetése volt fontos, párhuzamosan más funkcionális területek korszerűsítésével, amelyeket jogilag, pénzügyileg vagy kulturálisan az ipari társadalom-természet anyagcseréjét voltak hivatottak irányítani (Huber 2003).

A koncepció kapcsolódott a környezetdiskurzus különböző pontjaihoz: pl. az innovációs területén a japán MITI már 1974-ben egy olyan tervezetet dolgozott ki, amelyben a környezet- és erőforrás-kímélő termelések jelentős szerepet kaptak. Hauff és Scharpf az NszK-ban 1975-ben hasonló célú innovációs politikát javasolt, az Egyesült Államokban pedig Ashford (MIT) 1979-ben az állami környezetvédelmi előírások innováció-serkentő hatásait mutatta ki (Jänicke 2008. 30. o.). A svájci Prognos Institut 1983-ban a "környezet-innovációt" (→) Schumpeter / Kondratyev értelmében egy fajta megatrendként látta előre (vö.8. fej.). Huber szerint (2001, 283.o.) az ökológiai modernizáció fontos úttörői a következő tervezetek: szerves növekedés (Mesarovic / Pestel 1974), minőségi növekedés (pl. Biswanger et al. 1983) és a leválasztott növekedés (pl. Lovins 1977). /Az előfutár koncepciók és megvitatásuk részletesen itt: Jänicke 2008 und Huber 2001./ Ezen elméleti koncepció hirdetői elsősorban a modernizációs elmélet klasszikusára, kifejezetten a "továbbhaladó modernizációra" és az iparosítás (Zapf) föltételeire hivatkoznak, továbbá az evolúciós közgazdaságtanra és az innovációs elméletre (Schumpeter / Kondratyev).  Jaenicke (2008) ezen felül vezérlés és szabályozás elméleteire (Scharpf, Offe) továbbá Luhmann téziseire, ill. a "rendeleti kapitalizmus" újabb kezdeményezéseire támaszkodik.

Huber (2001) koncepciójának elméleti alapjait részletesebben is kifejti. Ennek vezérfonala egy "szisztematikus-evolúciós" paradigma, mely rendszer-, fejlesztés- és a cselekvésperspektívákat köt össze. Huber számára mértékadó szempontok:

 az újkori történelemfolyamat, mint modernizáció (→) értelmezése, feltételezve, hogy az 1989-1990-es események után a modernizációs eljárások másként, most mint "további korszerűsítés" (→) folytatódnak;

 a társadalmak bipoláris önvezérlés elvének tézise ill. a bimodális alkalmazkodó módok (→ Promodus és Anamodus) az ún. nyugati kultúrkör ismérvei, melyek hathatósan lehetővé teszik a Nyugat azon képességét, hogy folyamatosan modernizáljon.

 a modernizáló mozgalom ciklus-tézis, miszerint a szociális mozgalmak főleg a modernizáció-löketek elvetése reakciójaként jelentkeznek,  majd - mint minden rendszer - egy életciklust (→) futnak be;

 a diskurzusok szerepének értelmezése (Foucault és mások nyomán), miszerint ezek megelőzik az új aktorkonstellációkat és szerkezeteket;

 a bázisinnovációk hosszúhullámú-ciklikus lefutásának föltevése Schumpeter / Kondratyev szerint (lásd még a 8. fejezetet);

 az életciklus-elemzés és az ehhez kapcsolódó növekedés-hatékonyság-elv

(→), miszerint minden rendszer négyfejlődésfokozatot fut be, bár az első két fázisban abszolút növekszik, de tanulási folyamatai révén a teljesítmény egységenti fajlagos anyagfogyasztást csökkenti, hogy aztán újra befektesse (→ rebound-hatás);

 az IPAT- képlet ( A. és P. Ehrlich 1990), melyben a környezetterhelések nagysága  (I) elsősorban a populáció (P), majd az igény- ill. fogyasztásszint (A), valamint  a tudomány és technológia fejlettségi foka (T), függvénye.

Az "ökológiai modernizáció" (ÖM) alapvető premisszái és tartalmai vélhetőleg a környezetproblémák ill. ezeknek földolgozás-stratégiái a leghatékonyabb megközelítések. Ezek alkotják a gazdaság, a tudomány, a politika, a közigazgatás, a nyilvánosság idevágó elképzelések főáramát. Ez lényegében az a feltételezés, hogy az ökokérdés (csak) a rendszeren belül és lépésenként oldható meg - legalábbis a katasztrófák elhárításáig - éspedig elsősorban technikai haladással, politikai, szociális és gazdasági szabályozások reformjával az adott alapintézmények keretein belül.

Ezen koncepció lapvető álláspontjai és érvelései lényegében az összes időszerű indítvány velejét képezik, egy (Global) Green New Deal célja érdekében. Az ÖM legfontosabb ideáit szociáldemokratikus politikusok (Brundtland, Hauff) vitték be a fenntartható fejlődés vezérfonalába (Huber 2001. 287.o.). Így a fizikai fogyasztástól való függetlenítés terve ("dematerializáció") a fenntarthatósági stratégia "hatékonyság forradalomává" lett. A német és európai pártok programjait az ÖM elemei jellemezték, különböző címszavak alatt – pl. "ökológiai átépítés" (zöldek) vagy az ipari társadalom "ökológiai megújítása" (szociáldemokraták), vagy "ökológikus piacgazdaság" (konzervatív és liberális pártok). Huber szerint különösen a szociáldemokraták éltek a "modernizációs retorikával" (Huber 2001. 287.o.). Az ÖM az ökológiai diskurzus "szociáldemokratizálódásához" vezetett, tehát a forradalmi kiszállás és fordulat-elképzelésektől való elforduláshoz, egyben a környezetvédő mozgalomban egy rendszerimmanens reformstratégia előnyben részesítéséhez. Az ÖM diskurzus a környezetmozgalom differenciálódás katalizároraként is hatott, ill. a zöldek reálókra és fundikra való szétválására. A fundamentalisták – pl. Bahro – az ÖM indítványt, mint „ökokapitalizmust” elvetették (Huber 2001. 292.o.).

A különféle csoportok ökológiai modernizálóiból kialakult társadalmi "modernizációs koalíció" (1998-2005) a piros-zöld koalíció lényeges feltétele volt, amelyben az ÖM vezérelvei a hivatalos kormánypolitika programjává avanzsáltak és egyes reformokban (pl. az ökológiai adóreformban) öltöttek testet. A nagykoalíció kormánya ennek fontos elemeit "ökológiai iparpolitika” címmel tovább is vitte /koalíciós megállapodás 2005/ (Jänicke 2008).

Az ÖM gyakran kutatás (támgató) programok koncepcionális kereteit képezik (pl. a BMBF fenntarthatóság-kutatásában) olyan területeken, mint a technikai utóhatás-becslés, anyagforgalom-igazgatás, termék-életpálya, Product Stewardship, tartós termékek használata, stb. (Mire mentek vele? Oda a Deutsche Wertarbeit: öngyilkos készülékek! RS). 1990-es években az ÖM bejutott a nemzetközi környezetkutatásba és ma már egész Kínáig elterjedt (Jänicke 2008). Az USÁ-ban egy az ÖM-hez hasonló tervet fejlesztették ki "industral ecology" néven. Ez minden nagy iparágba beépült: a mezőgazdaságba, az egészségügybe, a kultúriparba, stb. További ÖM-szerű projektek ill. konkretizálásaik: az öko-hatékonyság (→), „greening of industry”, természeti körfolyamatokba integrált ipari ökológia (→), ökológiai vagy metabolikus konzisztencia (→), öko-hatékonysági stratégia (→), a zero-waste koncepció (zártláncú termelés), anyagforgalom-igazgatás, a clean technology (Huber 2001, Jänicke 2008).

Hogy ezen ideák alapvonalait a továbbiakban bemutathassuk, az indítvány két alapítója és hirdetője publikációit választottuk ki. Egyikük a szociológus Joseph Huber, aki az "Általános környezetvédelmi szociológia" (2001) c. tanulmányával ezen koncepció átfogó elméleti indoklásának ambíciózus kísérletét tette meg. Másodszor, a politológus Martin Jänicke, aki U.E. Simonis és társaival a "a környezetpolitika-elemzés berlini iskolája” szerzőjeként vált ismertté (FU 2006). Ő főleg az állami aktorokkal és a környezet-cselekvés politikai rendszabályozásával foglalkozik továbbá 1974 óta politikusok és kormányok tanácsadója, bel- és külföldön. Valószínűleg az "Ökológiai modernizálás” kifejezés is tőle ered. /A szakkifejezést a politikai nyilvánosságban először 1982-ben, a Nyugat Berlin-i képviselőházban használta (Jänicke 1982), tudományos kontextusban aztán 1984-ben (Jänicke 1984)/.

7.1  AZ ÖKOLÓGIAI KÉRDÉS – AZ IPARI METABOLIZMUS ÉS IRÁNYÍTÁSÁNAK PROBLÉMÁJA

A központi témája ennek a koncepciónak kifejezetten az ökológiai probléma. Más kérdésekkel és átalakításokkal kapcsolatos összefüggéseket csak az ökológiai problémák tárgyalásához szükséges mértékben veszik figyelembe.

Más problémákkal és tervezési célokkal való kapcsolatait csak akkor tárgyalják, ha ez elengedhetetlen a környezetvédelmi kérdések kezeléséhez. Az ökológiai kérdést nem tekinti más emancipációs kérdésekkel föloldhatatlan kontextusban, ahogy ezt pl. a fenntarthatóság diskurzus részben vagy az uralomkritikus mozgalom teljes egészében teszi. Társadalmi kérdésekkel csak akkor foglalkozik, ha azok közvetlenül, funkcionálisan az ökológiával össze vannak fonódva (pl. az ökológiai strukturális váltás elfogadása, vagy annak lehetséges foglalkoztatásra való kihatásai).

A környezeti problémák életveszélyeztető mértékét és a katasztrófák kockázatát mindenekelőtt az antropogén változások (pl. klímaátcsapás) gyorsaságával látják összefüggésben.  A természetbe való emberi beavatkozások mértékével, minőségével és eredményességével foglalkoznak. Az ökológiai kérdést a XIX., ill. XX. századi munkás-, ill. szociális kérdésével állítják történetileg párhuzamba. Ezzel nemcsak az ökológiai probléma történelmi szerepét emelik ki, hanem e kettő "életciklus-váltás" feldolgozás-formáit látják hasonlónak: a rendszer forradalmi megkérdőjelezésétől, a szociáldemokrata reformer „kislépés”- stratégiáig; a mozgalmak, mozgalmárok kirekesztésétől integrálásukig, stb.

Környezetkihatások, -problémák és az ökológiai kérdés

Az ökológiai problémák az iparilag fejlett országokban, mint az ember/társadalom és a természet/környezet közötti, ipar által közvetített metabolizmus zavarai foghatók föl. /Ehhez ellenvélemény: Becker 2002/

Minden populáció környezetváltozásokat hagy maga után és minden élőlény törekvése, hogy környezetét maximálisan kihasználja. A környezeti problémák tehát nem kizárólag antropogén eredetűek. Ezen felül a környezet is károsítja önmagát, lásd pl. természetes éghajlati ingadozások. Továbbá nem minden ember okozta környezetváltozás vagy terhelés problematikus, ahogy ezt az entrópia-törvény egyes értelmezői állítják (vö. fej.7.2). A populációból kiinduló környezet-terhelés fő nagyhatású tényezői az említett IPAT- ökölszabályban találhatók (Huber 2001).

A környezeti problémák először egy populáció tér- és anyaghasználatának zavarai (Huber 2001. 158.o.), ill. egy élet ciklikus-ökoszisztéma dinamika rendellenességei. /Huber (2005) három tipikus problématerülete: a geo- és bioszféra-életföltételek változásai, pl. klímaátcsapás, források elhasználódása és kimerülése (környezetrombolás); baleset-, mérgezés-, és fertőzésveszélyek jelentkezése az ipari metabolizmus természetfolyamataiba való elégtelen integrálása miatt./ Hogy mi számít „zavarnak”, ill. „problémának”, mindig emberi szemszögéből határozzák meg, mégpedig mint a geo- és bioszferikus életalapok veszélyeztetését (Huber 2001.168.o.). Nincs egy természeti állapot, egy "ökológiai ősmérő" amely mint objektív hivatkozási pont "ökológiailag helytálló" vagy a megzavart viszonyokat mutatná /Csak hullák! RS/ (Huber 2001.171.o.; 2008). Az emberek olyan környezeti eseményeket tartanak problematikusnak, melyeket használati funkciójuk csorbításaként élnek meg. vagy ilyenektől félnek. (Bhopál?RS) Tipikus eset a környezet észlelésének esztétikai csorbítása; anyagi javak károsodása vagy emberek, állatok, növények egészségi veszélyei (Huber 2001.169.o.). Hogy a környezetcsorbítások milyen kihatásokkal járnak, mennyire és egyáltalán válnak-e társadalmi problémákká, mindenekelőtt két tényezőtől függnek: a probléma nyomásának súlyától és a problémamegoldó cselekvési kapacitásoktól (Huber 2001). Környezeti tudatosság általában akkor keletkezik, ha mint társadalmilag releváns nagyság – mindkettő adott. Ezért csupán a 1970-es évek elején váltak ökológiai kérdéssé (pl. szennyezett és mérgezett folyók), tehát egy politikailag releváns társadalmi problémává (Huber 2001), mely az ún. „szociális kérdés” történelmi jelentőségével és "megoldási kiútjával" hasonlítható össze (Huber 2001 Jänicke 2008).

Az iparosítás és ökológiai problémáinak szakaszai

Az ökológiai problémák keletkezésére és sajátosságára, végül földolgozására is Huber szerint az iparosítás megfelelő szakaszai különleges jelentőséggel bírnak. Ezek a világrendszerbeli különböző gazdasági-ipari fejlődés szinten álló államok szomszédsága miatt léteznek. Huber iparosítás életciklus-modellje négy fázisból áll, melyekbe – az ENSZ-osztályozására támaszkodva - (Huber 2001 S.175ff) a különböző fejlettségi szintű országokat sorolja be. Modellje szerint az utófázis környezeti problémái az előzetes szakaszban lefékezésre vagy megszüntetésre kerülnek, de nyomban újak jönnek létre:

1. fázis: kezdődő iparosodás, hagyomány-föloldó városiasodás, ugrásszerű népességgyarapodás. Ebben a forrás hozzáférhetőség, az alapellátás és –szanálás (pl. ivóvíz, higiénia, talaj-, víz-, faforrások túlhasználatai) dominálnak. A robbanásszerű népességnövekedéssel a hagyományos szubszisztencia struktúrák már nem tudnak lépést tartani. Ide sorolhatók az ún. least developed countries.

II.fázis: az ipari termelés kiterjedése, átmenet a teljes iparosításba és a népességnövekedése lelassulásába. Ebben a durva, érezhető ipari környezetszennyeződések (levegő, víz, talaj, stb.) a jellemzők. Itt tartanak az ún. küszöbállamok, mint Kína, India, Brazília, Dél-Afrika, stb.

A III. fázisban (teljes tudományos és technikai iparosítás, tömeg-jólét) ezek a problémák nagyjából eltörpülnek, nem utolsósorban a környezetvédő mozgalom hatására, mely a III. fázisba való átmenetkor a nyugati iparosodott országokban indultak el. Ám az ökológiailag következetlen ipari társadalom anyaghasználatának óriási tömegei a természeti körforgások reprodukciójára új veszélyeket hoznak (éghajlatváltozás, káros kemikáliák terjesztése és földúsítása a környezetben és az élőlényekben, a faj- és élőhelyek veszteségei, stb. - Jänicke 2008, 174.o.). A szolgáltatási és tudománytársadalomba való belépéskor a szerkezetváltozás ingyenhatásainak reménye nem vált be – ez még inkább anyag- és energiaintenzívebb, mint a hagyományos ipari társadalom (Huber 2000). Míg az ipari forradalom előtt a környezetproblémák lokálisan, szórványosan jelentkezetek, most már globálisak, sokfélék, súlyosak, nem utolsó sorban a tudomány és a technika által hatványozott erővel történő emberi beavatkozások miatt. Szintén új a változás irama is, ami felveti azt a kérdést, vajon a lomha természeti ökoszisztémák ezt képesek-e csillapítani? (Huber 2001, 160.o. ff.).

178. fázis: az ipari rendszer ismét beágyazódik a természeti körfolyamatokba és az I. és a II. fázis örökölt problémái II átfogó környezetmegújítások (az ökorendszerek, a vízforrások természetes állapotának visszaállítása) által tartósan megoldódnak. Ez az „Earth System Engineering” vagy geokibernetikus menedzsment név alatt fut (Schellnhuber Huber 2001,178.o.) Föltétele: az óriási méretű, környezetkímélő (dekarbonizált) energiabázis. Az egyetlen módja, hogy fokozatosan Csak így lehet a IV. fázis valójában az utolsó a modernizációs ciklusban, mely már nem von új, súlyos környezeti problémákat maga után (Huber 2001.179.o.)

Az iparilag legfejlettebb országok jelenleg a III. és a IV. fázis között vannak átmenőben. A veszély, hogy az anyagi- energiaigényes iparosítás a növekvő emberiség létalapjait megsemmisíti, továbbra is fönnáll (Jänicke 2008.174.o.). A problémák szerkezete, megjelenési formája és globális eloszlása megváltozott. A technikai megoldások látványos területein (pl. a levegő és a víz minősége) a gazdaggá vált régi ipari országokban jobb lett a helyzet; míg a biológiai sokféleség és a talajminőség visszaesett, a hosszú idejű iparosításon át felhalmozott negatív környezet-kihatások miatt (Jänicke 2008.175.o.). Ugyanakkor azonban, a problémák nehézségi foka is megnőtt

 ok és okozat gyakran időben és térben szétesik;

 a problémák rejtettek, alig észlelhetők és a környezetszennyezőkkel nehezebben kapcsolhatók össze;

 a közvetlen érintettség lecsökken;

 hiányoznak a piacképes technológiai megoldások, ill. befolyásos, jól szervezett szennyezők ellenállnak (autóklubok, agrárkamarák - Jänicke 2008 .174.o.).

Ezen kívül, Ehhez hozzá jön, hogy a parlamenti intézmények főleg a reaktív politika, a tapasztalatból tanulás régi útjain járnak, holott egyre több az ökológiai tapasztalat, melyeket csupán átvenni kellene (Jänicke 2008 .187.o.).

Szennyezés: minden területen

Az ipari ökológia mai környezetproblémái általánosan annak a kifejeződése, hogy az ember életterét helytelenül vagy túlhasználja. /Ebben nem a „természetfölötti uralom” a problematikus, hanem a „hogyan”, mint brutális megerőszakolás vagy ko-evolúciós, óvatos illeszkedő közelítés. (Huber-interjú, 2009. 12.12., Halle) / Eközben a geo- és biogén anyagkörfolyamatok antropogén anyagforgalma tovább nem tarthatóan dezintegrálódott. Minőségileg új a különféle típusú környezeti hatások sokasága, mennyiségileg is megnövekedett méretei, térbeli eloszlása és változásuk irama. Mindez növeli a katasztrófa veszélyeit (Huber 2001.160.o.). Ez viszont, Jänicke (20018) szerint, az adott technológiai és intézményi föltételek mellett gazdálkodás és gazdasági növekedés következménye az ember-természet metabolizmusában. A gazdálkodás ökológiai felelőssége externalizált, legalábbis intézményesen nem elég erősen rögzített (Jänicke 2008). Így az okozó-cselekvés a „tetteseknél” visszacsatolást nem nyer, szankciók nincsenek.

Van egy bizonyos "aránytalanság" a piac hajtóerőiben, ill. a kapitalista gazdasági rendszerben. Ezek okozzák a gazdasági növekedés, technológiai versenyt, a globalizációt, a folyamatos munkatermelékenység növelését, stb. De ezek vagy túl gyengék vagy irány-vakok (piaci kudarc) hogy önmaguktól egy öko-hatékonyság emelést eredményezzenek, amely a gazdasági növekedés negatív következményit legalább kompenzálná (Jänicke 2008, 78, 30.o.).

A környezeti hatások és problémák okozásának differenciált modelljét Huber (2001.160.o.ff.; 2003) fejlesztette ki. Az ökológiai kihatások közvetlenül kizárólag az emberek és gépek általi anyagi termelésben és fogyasztásban keletkeznek. Munkájuk / tevékenységük transzmissziós helye a társadalom és a természet között húzódik. Ugyanakkor a környezeti problémák és azok társadalmi hatásai az összes funkció és terület függvény, amelyek ezeket a termeléseket és fogyasztásokat szabályozzák, erősítik és ellenőrzik. Feltételezve különbözik Huber ebből kiindulva az antropogén környezethatások meghatározását három síkra osztja:

1. a) operatív okozások. Ezen a szinten találhatók: a társadalmi termelések/fogyasztások fajai és méretei, a városiasodás, melyek a szétrobbantott és még ismét össze nem zárt („dezintegrált”) anyagáramlatokkal és –körforgásokkal vannak összekötve. Ezáltal anyagokat vegyítenek vagy szabadítanak föl, melyek bizonyos összefüggésekben és koncentrációkban, mint káros anyagok hatnak és az ökológiai anyagcsere-funkciók zavarait okozzák. Ebben az értelemben itt az ipari főokozó az energiakomplex, a fosszilis és nukleáris energetika, valamint az agrár-bio-kemo-komplex (toxicitás, talaj). Aktorok ezen a síkon: termelés és eljárásfejlesztők, technológusok, mérnökök, géptervezők, vegyészek, a mezőgazdasági termelők, fogyasztók, stb. - mindegyikük a kezelt termelési kapacitásuk szerint.
2. b) Hatékony szabályzás. Ez egyrészt gazdasági tényezőkkel történik, pénz általi, források-, transzakciók pénzelésmódok formáiban, másrészt menedzsment és közigazgatási gyakorlattal - jogi alapjaikkal és informális viselkedésformákkal egyetemben. Itt a vállalati, a köz- és privátköltségvetések szereplői (bankárok, befektetők, marketingesek, stb.) környezetvédelmi hatóságok valamint a menedzsment részei.
3. c) Az éppen megnevezett tényezők a formatív ellenőrzés alá esnek, kulturális és politikai befolyás által. Itt elsősorban a modern társadalom értékbázisa és a vele összefont tudásszerkezetek, egy kitöltött élet értelem-kritériumai. Ettől viszont igények és érdekek függnek, ahogy a politikai akaratképzés is. Ilyen formatív funkciók hordozó szerkezeteihez és aktoraihoz tartoznak: miliők és társadalmi mozgalmak, kutatók, tanárok, papok, véleményformálók, döntéshozók a társadalom minden csoportjában és intézményeiben.

Az ipari metabolizmus változásai a "c"-nél kezdődnek, diskurzusokkal és a környezetvédő mozgalmakkal (vö.128.o.f.).

7.2 INNOVÁCIÓ: LEGYEN ÖKOLOGIKUS!

Miután a fejlett országok régi ipari szakaszukat meghaladták, társadalmaik haladó modernizálási folyamatai az ökológiai modernizálást is átfogják. Ez magába foglalja az ipari társadalom ego- és bioszférába való visszaültetését, modern eszközökkel, főleg tudományos tudással, fejlett technológiákkal, hogy a Föld tűrőképességét javítsák és lehetővé tegyék a fenntartható fejlődést (Huber 2008b, 360.o.). Fő eszközök ehhez a technológiai innovációk, tehát új termékek, eljárások és gyakorlatok, melyek kedvezőbb környezethatásokat keltenek, mint elődeik (Huber 2008a). Ezek olyan mértékben kellenek, hogy kifejlesztve és bevezetve legyenek, továbbá a társadalom-természet egész anyagcseréjét meghatározzák, hogy az öko-hatékonyság gyorsabban nőjön, mint a gazdaság (Jänicke 2008). Ehhez modernizálások, illesztések kellenek minden társadalmi területen – környezetinnovációk – amennyire ezeket az ökológiai cél megköveteli és rendszerkonform marad. Ez a politikai modernizálásokra is vonatkozik, tehát egy magasabb ökologikus probléma megoldás-kapacitás intézményesítései (Jänicke 1993), pl. az ipari metabolizmus alkalmas társadalmi szabályozásával. Az ÖM-koncepció súlya ott van, ahol az emberiség anyagilag direkt a természettel áll kölcsönös hatásban („metabolizál”) az ipari műveletek birodalmában. Ezek egyben a társadalmi metabolizmus ökológiai tulajdonságai megváltoztatásának kulcsai (Huber 2004). Az emberiség környezetkihatásainak méreteit és módjait ugyan más tényezők is befolyásolják, pl. a népesség nagysága és fogyasztási igényszintje, környezettudata, politikai szabályozások és gazdasági mechanizmusok. Ám ezek az ipari metabolizmust csak akkor és olyan mértékben változtatják meg, ha ezek „technológia” műveleti és átfedési területét érintik. Ezért a termék és a fogyasztás ökológiai tulajdonságait csak új technológiák képesek javítani és a kiapadó forrásokra nehezülő nyomást csökkenteni. Ezt csak technológiai környezetinnovációk tehetik meg, tehát innovációk, melyek a társadalmi metabolizmus öko-konzisztenciáját és/vagy öko-effektivitását jelentős mértékben javítják.

Az ÖM – Huber értelmezésében – főleg a fenntartható fejlődés egy programja, amely a metabolisztikus konzisztenciának, ill. az öko-hatékonyságnak előnyt ad.

/A konzisztencia itt, az ökológiai viszonylatban, „az anyagfolyamok és az energiakinyerés olyan természetre szabott állapotát jelenti…ahol antropogén és geogén anyagáramlatok egymást nem zavarják”. A konzisztens anyagfolyamok a környező természet anyagcsere folyamataival úgy harmonizálnak, hogy nagyobb volumenek is beilleszthetők. Így a „konzisztens anyagáramok egymás között kompatibilis anyagáramok” (Huber 2000)/ A technológia szerkezeti, minőségi oldalát ragadja meg, kevésbé a kvantitatív anyagforgalmakat a meglévő szerkezetekben. Pl. egy magas energiafogyasztás ökológiailag problémamentes, ha tiszta, kiapadhatatlan forrásokra alapszik. (?? Egy napelem gyártásakor egy tucat kémiai fürdőn megy át! RS) Hogy a természettel való anyagcserét javítsuk, rendszerint minőségileg új technológiákra, mindenek előtt alapinnovációkra van szükség. Egy ösvényen belüli innovációk, ill. a már kifinomult technológiák életciklusaiban csak kisebb metabolikus javítások eszközölhetők és ezek is az ún. bumeránghatás (- rebound) által gátlódnak. A környezetinnovációs stratégiák döntő eszköze, a technológiai környezetinnovációk, melyek az ipari anyagcsere ökológiailag konzisztens re-adapciójára fokuszálnak, pl. fenntartható forrásmenedzsment, veszélyes anyagok helyettesítése, zárt láncú gazdaság, 0-emisszió stratégia, Product Stewardship, stb. Ilyen szerkezetileg fölszabadító technológiai környezetinnovációk a fotoelektromosság, geotermia, nanotechnológia. Huber ide vitatott technológiákat is sorol: géntechnika formákat, CCS vagy geo-engineering eljárásokat (Huber 2008a). A társadalom figyelmét azokra a területekre kell irányítani, ahol a legtöbb környezetinnovációk és szerkezetileg is a legjelentősebb hatások lehetségesek. Ez először is a termelési lánc kezdete, tehát főleg a nyer- és kiinduló anyagok föltárása, ill. előállítása (acél, alumínium, cement), az anyagok földolgozása és közbenső termékek előállítása. Itt van a környezetinnovációk 71%-a. Ehhez képest a termelési lánc végterületeinek innovációi, tehát a fogyasztói használat (Car-Sharing, lízing vétel helyett, hulladékhasznosíts stb., Huber 2008a) aránylag csekély hatással vannak az öko-hatékonyságra. Másrészt ezek a technológiai életciklus- vagy termékfejlesztés korai („tanuló”) fázisai. A strukturálás és a diffúzió későbbi szakaszának érett technológiái az összes technológiai környezetinnovációk csupán 10%-át teszik ki. Az ipari metabolizmus szerkezetváltásának öko-minősége ösvényváltást föltételez, új technológiák kifejlesztését és alkalmazását, az érett technológiák módosítását kevésbé. Mint mindenütt, az újak kulcstulajdonságait az életciklus elején, nem a végén determinálják (Huber 2008a). Ezekből a leletekből adódnak, hol kell főleg a politikai-gazdasági szabályzást alkalmazni (vö. 7.3 fej.). A „prominens” fenntarthatósági stratégia számára Huber a következő tanulságot vonja le:

Nem hatékonyság elégségesség helyett, hanem konzisztencia

Míg Huber a szufficiencia-indítványt bírálja /MIPS: Material Input Per Serviceunit, Schmidt-Beek/ az efficienciát következetlennek tartja  és részben a konzisztencia konkurenciájának:

*Az efficiencia-stratégia lényege: kevesebbet ugyanabból (a károsból). Ökológiailag differenciálatlan, káros és kár-nélküli használatra oszt és egy nem-konkrét mennyiségi gondolkodást követ (Huber 2001, 324.o.f.). A természetben nincsenek homogén ekvivalenciák, sem pénzben, sem MIPS-ben. A természeti tényezők csak korlátlanul csereszabatosak.

*Egy bizonyos technológia haladó fejlődési szakaszában hatékonyság-növelések szerkezetkonzervatívan és nem innovatívan hatnak. Ezek a haladó rendszernövekedés rebound stabilizására szolgálnak, az ún. rebound-hatás (-) révén.

*Az efficiencia és a konzisztencia stratégiái nem egészítik ki egymást, hanem alternatívák, különböző technikai filozófiájuknak és főleg korlátozott befektetendő eszközeiknek köszönve (Huber 2001, 326, 312.o.f.) Ezzel szemben Jänicke és az ÖM szerzők javarésze a három stratégia között komplementáris viszonyt lát, a két technológián alapuló stratégiának világos előnyt adva.

A szufficiencia Huber szerint elméletileg kérdéses, gyakorlatilag pedig nem valósítható meg. A fogyasztásról való lemondás és egy mértékletes élet világnézetileg ugyan rendelkezhet saját értékkel, mely főleg az eredeti környezetmozgalomban sejthető. (Ha többet eszünk, több marad? RS)  Ám a szufficiencia politikailag tarthatatlan (Huber 2001, 305.o.) elég a globális népességrobbanásra gondolni, vagy a kisebbségi státuszára. A fogyasztásról való lemondás a világlakosság növekvő számára való tekintettel, az ökológiai világvégét csak késlelteti. Még a radikális lemondások is csak 20-30% fogyasztáscsökkentéshez vezettek (Huber 2001, 408.o.) Ám a fogyasztás-igényszint a következő évtizedekben nem lesz napirenden, globális méretekben meg végképp nem. A „szufficiencia” bevezetése csak egy ökodiktatúrával sikerülne, egy központi tervező iroda által. Ilyet senki sem akar, intézményi kapacitások erre nincsenek, a tervgazdaság beláthat időkre „out”. Huber itt még az ún. „ökologikus paradoxonra” is utal (2001, 407.o.; 2008a, 1985). (Az ökokatasztrófa jobb lesz? Az ökoszocializmus ma már világmozgalom. RS) Egyrészt az emelkedő fogyasztási igényszint az ipari termelést és az anyagforgalmat tovább hajtja, másrészt a fogyasztásmagatartás társadalmi anyagcseréjére való direkt befolyása igen csekély (max. 15%, Huber 2008a 1985) A fogyasztói társadalom környezetterhelését a technológiák alapelvei és a termékek fizikai alkata határozza meg, amiről az életciklusok korai szakaszaiban döntenek. Az átirányítások lehetősége a lánc végén a legkisebb. Bizonyos ökohatékony fogyasztási formák (pl. közösségi használat) meglehetősen korlátozottak és bizonyos személyiségtípusoknál kulturális határokba ütköznek, melyeket többek között Hirschl et al. 2001, is megerősít. Huber szerint a szufficiens-indítvány téves elméleti premisszái közé tartozik, Huber  Georgescu-Roegen, az ökologikus ökonómia mértékadó megfogalmazója általi, egyszerűsített entrópia értelmezése is. Ő szerint minden gazdasági értékteremtés automatikusan ökologiai károkozással jár. Ez egy emberellenes és hibás ideológia. Mert irreleváns és környezetgazdagító antropogén környezet-beavatkozás is van, mint pl. a középkori tarvágások, melyek a biodiverzitást emelték (2001, 170.o.f.) /És utána gazzal tüzeltek, fűházakat építettek? RS/. A gazdasági növekedés nem jelent automatikusan környezetrombolást. A fent említett általánosított entrópia-tézis csak a hagyományos ipari technológiákra érvényes (Huber 2001, 436.o.).  Ezen kívül az entrópia-törvény gazdaságra való kiterjesztésénél csak a lebontás, tehát a de-indusztrializáció, de-materializálás került elemzésre, míg a rend fölépítése kimaradt (2001, 279.o.) /Tekintve, h. az entrópia rendezetlenség növekedést jelent. RS/  A nulla növekedés ökológiailag nem indokolható. A gazdasági növekedés monetáris értéknövekedést jelent – hogy ez miféle módon történik a javakkal, az más kérdés. Az elért tömegforgalmak egyszerű reprodukciója is – az ipari anyagcsere adott problematikus ökológiai minősége alapján – az összeomlást csupán elodázná. És ez is csak azon elégtelen föltételnél, hogy az iparosítás folyamatát életciklus ösvényén rendeletileg le lehetne állítani. Ez a gondolkodás mutatja, hogy a megvalósíthatóság-őrület kritikusai ugyanettől szenvednének, mint az ipar, stb. – csak éppen a kiszállás megvalósíthatóságától (Huber 2001, 278.o.). Hasonló okból a „szelektív növekedés” opciója – „Észak ne növekedjen, Dél tovább növekedjen” – egy interdependens világrendszerben de facto nem áll rendelkezésre. Ennek a koncepciónak mégis van egy racionális veleje. Egy szerkezetváltás szelektív erősítése lehetséges, mert ez által az iparosítás nyomvonalától nem tér el, hanem a szabadságfokokat ennek alakítására lehet fölhasználni (Huber 2001, 285.o.). A pozícionált termékek kritikája (Schernhorn, vö. 11.fej.) ugyanígy nem reális. Amíg a társadalomban hierarchikus tagoltságú struktúra van, a termékek pozícionált diszkriminálásának funkcióját lefejteni nem lehet, így a státusz-fogyasztást sem lehet megszüntetni (Huber 2001, 407.o.).

Társadalmi (bázis)innovációk?

Az ÖM-indítványban a technológiai innovációk a kulcselem az ipari metabolizmus re integrációjához a természetes anyagcserébe. Ám a technológia és fejlődése ebben a koncepcióban is társadalmilag beágyazott, a társadalmi alrendszerek impulzusaitól függve és ellenőrizve (vö. 7.1 fej.) Ezért egy technológiai-ökológiai paradigmaváltás az „ökológiai konzisztencia” ill. „öko-hatékonyság” irányába a különböző társadalmi területek innovációihoz kötött. Így itt is fölmerül a kérdés, milyen társadalmi változások szükségeltetnek, hogy technológiai környezetinnovációk a kellő iramban és terjedelemben elinduljanak és terjedjenek. A szerzők válasza 3 részből áll

1996. A továbbhaladó modernizálás elmélete szerint, melyen az ÖM elmélete alapszik, a nyugati kapitalista társadalmak bázisintézményeinek átépítése nem szükséges./Zapf szerint ide sorolhatók: konkurenciademokrácia, piacgazdaság, jóléti állam és tömeges fogyasztás (Zapf ,1996. 67. o.)/ Ezek alapvetően abban a helyzetben vannak, hogy megbirkózzanak az ökológiai kérdéssel, ahogy ezt a szociális kérdésnél is bebizonyították. Ökológiai problémamegoldó kapacitásaikat növelni kell, hogy a Jänicke által már idejekorán kritizált állam- és piaccsődöt elkerüljük. A piac „normális” innovációs dinamikája és más ösztönző erők már nem elegendőek azokat az „erős környezetinnovációkat” (Jänicke 2008) bevetni, melyek pl. a klímavédelemhez szükségesek. Hogy elérjük, hogy az öko-hatékonyság gyorsabban emelkedjen a gazdasági növekedésnél, a rendszer- és piac-konform hajtóerők és inherens mechanizmusok (pl. profit-cél, piackonkurencia, innovációs verseny, globalizáció, stb.) ebbe a hatásirányba kell, hogy forduljanak, és hatásmódjukat erősíteni kell (Jacob/Jänicke 2008). Hosszú távon az öko-effektivitás növelése annyira dinamikus és permanens kell, hogy legyen, mint az utóbbi évszázad munkaprodktivitása és ezt, mint „hajtót” az innováció-dinamikával leváltsa. Az ökohatékony vállalat gazdaságilag is sikeresebb kell, hogy legyen nemzeti és nemzetközi innovációs versenyben is. A technológiai vezető szerepért folyó harc – egy fejlett piac modernizálás kényszere –mindez egyben az ökológiai termékek és technológiák, a konzisztensebb anyagkörfolyamatokra is hatnia kell.

Csak ha ez sikerül, akkor folytatódhat a gazdasági növekedés, mivel ekkor ennek ökológiai kihatásai elfogadható határok között maradnak (Jänicke 2008). Hogy egy ilyen gazdasági-technológiai paradigmaváltást a természettel való ipari bánásmódban elérjünk, egy így értelmezett preventív környezetvédelmet minden társadalmi területbe integrálni kell. Reprodukciójához és fejlődéséhez nem szabad semmit bevinni vagy hozzáadni. A környezetfelelősséget integrálni kell az okozók körébe. Szembesíteni kell őket a problémákkal, amit okoztak, hogy a megoldásokhoz kompetenciáikat föl lehessen használni (Jänicke 2008, 113.o.). E célból az ökológiai modernizálás stratégiákat, szabályzásmintákat, eszközöket fejleszt ki (vö. 7.3 fej.)

1. b) Az ÖM ma készenlétben álló folyamatai fontos társadalmi változásokra épülhetnek, melyek a környezetmozgalom során már megtörténtek (részletesen lásd alább).
2. c) Főleg a politikai modernizálásoknak kell ilyen társadalmi szabályzásokat fölépíteni, melyek a környezetinnovációkat és terjesztésüket támogatják (vö. 7.3 fej.).

Az első kapavágások már megtörténtek

Az ÖM folyamata arra a társadalmi változásokra és modernizálásokra alapul, melyek a környezetvédő mozgalom drámai kezdeti szakaszában (1960-1980) az ipari „táborral” való konfliktusokban születtek. (Modernizálni akart a nagyanyád, mi csak nem hagytuk, hogy mérgezzétek a népet! RS). Ekkor váltak a társadalmi szabályzószerkezetekben és az aktorkonstellációkban a társadalmi tudatban és tapasztalatokban azok az átfordulások lehetővé, melyeknek alapjaira a további ökológiai modernizálások épülhettek. Ezen konfliktusos fázis egyike a legfontosabb eredményeinek egy „zöld modernizálás-koalíció” kialakulása. Ehhez az aktor-konstellációhoz tartozik a környezetvédő mozgalom, mint az új társadalmi mozgalom része. Ezek a formatív, tehát tudat- és politikai akaratképző folyamatok „motorjai” (Huber 2001). Alternatív diskurzusokkal a hagyományos ipari „helytartót” és paradigmáját kihívják és a társadalmi szerkezet-átalakulást bevezetik. Ez a diskurzus először igen konfrontatív. A környezetmozgalom oldalán a „Kiszállás a …-ból”, „Megtagadása a …”, „Totál-alternatíva a…” lózungokra és valamelyest egy ellentársadalomra fixált. Miután a diskurzushegemóniát megszerezték (? Semmi ilyet nem akartunk!RS), az álláspontjaikat „radikátlanították”, a mozgalom/ipar táboraiban a modernizálók között növekvő pragmatikus koalíciók köttettek. (Vagyis a reálók, Jóska Fischer&co. elkurvultak. RS) Az ipari vállalatok, melyek a közvetlen problémaokozók, egyben potenciális problémamegoldók is, föladták az ökológiai követelmények és aktoraival szembeni konfrontatív magatartásukat az 1980-as évek közepétől és egy kooperatív álláspontot foglaltak el (Huber 2001). Ebben a nyilvánvalóvá vált hasznosság (költségcsökkentés, a társadalmi közegbe való újra beágyazás) adta a döntő motivációt. Főleg a nemzetek feletti óriásvállalatok állítottak föl saját környezetmenedzsment-osztályokat. (Kisöpörtünk egy országot, de a szemetet csak átsepertük a szomszédba és kiprovokáltunk egy új, szanáló iparágat /Entsorgungsindustrie/, mely tovább szennyez. RS). Az állami környezetpolitika – már a problémák komplexitása miatt is – egy új politikai területen öltött testet, saját jogrenddel, hivatalokkal, szakemberekkel (Huber 2001). Az 1970-es években kialakult környezet-tudományok is ennek a „green advocacy coalition”-nak lettek részei (Jänicke 2008). Fölismeréseik befolyásolják a környezetmozgalmat, a nyilvános diskurzust, a környezetbürokráciát és –szabályozásokat. Az ipari fejlett államokban gyakran csak tudományosan érzékelhető problémák hatására a környezetpolitikai aktorszerepük nőtt (Jänicke 2008, 134. o.). /A kéndioxidot Kölnben „tudományosan” szagoltam a levegőben! RS/. Erre az ICCP, mint globális aktor a példa. Közben az aktorcsoportok és intézmények között erős és kompetens „zöld” koalíciók jöttek létre, melyek a környezetpolitikai pionírországok általános ismérveivé váltak, mint a részvétel és a konszenzus kultúrája, melyekre mértékadóan épültek (Jänicke 2008, 89. o.). A környezet-tudatosság a társadalmi tudat egy stabilis elemévé vált, kezdve a környezetmozgalomnál, fiatalok és képzettek, elitek és középosztályok minden csoportjánál és miliőiben (Huber 2001, 234.o. ). Az ökológiai diskurzus a „fenntarthatóság”-témával 1990 óta egy hosszú távon érvényes és globális keretet kapott. A „fenntarható fejlődés” nem a környezetmozgalom kizárólagos koncepciója, hanem minden mértékadó társadalmi aktor pozitívan tárgyalt témája (Huber 2001, 271. o.). A környezet-cselekvés és politika ma fontos társadalmi tapasztalatokra épülhet:  c s a k  az iparral lehetséges a társadalom ökologizálása, ha konfliktusok árán is. Itt kap hordozó, konstruktív szerepet. Csak az ipar rendelkezik a kellő tudással és tőkével (? Tudományos intézetek, -akadémiák, -társaságok, bankok, privát-megtakarítások, -vagyonok – Huber úr, Önt az ipar fizeti? RS). Tehát az ökológiai szerkezetváltás csak magával az ipar eszközeivel lehetséges és ehhez nincs totál-alternatíva (Jänicke 2001, 271. o.). Másképp a környezetmozgalom, -politika, -törvények semmiképp nem okozták a gazdaság csődjét, a növekedés, a foglalkoztatás, a nemzetközi versenyképesség, stb. tekintetében. Ellenkezőleg: a környezetpolitikai és –technológiai pionírállamok nemzetközileg a legversenyképesebbek (Jänicke 2008, és 2017-ben? RS)

7.3 AZ ÖKOLÓGIAI MODERNIZÁLÁS SZABÁLYOZÁSAI  ÉS AKTORAI

Ma az ipari államban az a törekvés, hogy az elérteket konszolidáljuk és további környezetinnovációkat indítsunk el a konzisztencia és az ökohatékonyság-emelése elkezdett útján. Politikailag ezt az (indirekt) irányítás, a szabályzás és a governence formái ösztönzésével kell előre vinni, ill. a környezetállam kiépítésével. A világrendszer síkján egy hatékonyabb környezetinnováció-diffúzió szükségeltetik, a fejlődő és küszöbállamok környezettechnológiai fölzárkóztatására és ezeknek differenciált bevonására a nemzetközi környezetrendszerbe.

Stratégiák és szabályzóminták

Ezen technológiai környezetinnovációk ÖM-beli központi szerepéből a környezetpolitikára közvetlen teendők adódnak. Ez sokkal inkább, mint eddig a technológiai kutatás és fejlesztés politikája kell, hogy legyen. És ha egy technológia korai életciklus-szakaszában szerkezetileg jelentős technológiai környezetinnovációk keletkeznek (vö. 7.2 fej.) akkor a technológiai termékfejlesztők, termelők és befektetők csoportjait mozgósítani és támogatni kell, kezdő vagy kockázati tőkével, piacbevezető segítséggel, stb. A termelési lánc kezdetére erősebben kell koncentrálni, pl. az energia, nyersanyag, metalurgia, agrárium, kémia ágazataira, de az építő és jármű-iparra is. Itt keletkeznek a legnagyobb ökológiai terhek, itt a legnagyobb az energiafogyasztás – a környezetkihatás legfőbb indikátora. Ennek megfelelően az itteni környezetinnovációk hatása is itt a legnagyobb. Az ÖM további útján, a technológiai környezetinnovációk terén 3 fontos föladat adódik:

42. a) a biotikus energiahordozókat (szén, olaj) gyorsan tiszta energiahordozókra kell lecserélni. Ez nemcsak klímapolitikai okokból szükséges, hanem mert a jövő energiája ténylegesen kiapadhatatlan forrásokból kell, hogy eredjen (Huber 2001, 42. o.).
43. b) Az anyagfolyamok méregtelenítése és a természetbarát konzisztenciába való visszavezetése, a veszélyes anyagok termelési folyamatokból és a termékekből való kivonása és helyettesítése által. Ez elsősorban a már említett ABC-komlexumra vonatkozik. Ehhez az agráriumban a géntechnika járulhat hozzá (Huber 2001, 442. o.). Ez részben fedésbe kerül a követelménnyel
44. c) hogy a jövőben erősebben kell azokkal a „perzisztens” környezeti problémákkal foglalkozni, melyekre eddig még piacképes technológiai megoldásokat nem sikerült kidolgozni, mint pl. a biodiverzitásra (Jänicke/Jacob 2008, 70. o.). /Az ÖM határait ott látja, ahol piacképes technológiai megoldások nincsenek, vagy talán nem is lehetségesek, pl. a felületfogyasztás, talajkontamináció, biodiverzitás, nukleáris hulladékok végső elhelyezése./ Hosszú távú támogatandó cél az ipari növekedés, a nyersanyagfogyasztás és a környezet-megterhelés abszolút szétválasztása (Jänicke 2008, 15. o.).

Az 1990-es évektől kezdve az együttműködőbb aktorkonstelláció és a környezet-ügy széleskörű elfogadottsága lehetővé tette a direkt bürokratikus ellenőrzésből való átmenetet a koordinatív, részvételi, kontextus-vezérelt szabályzómintákba (2005, Jänicke 2008). Ezek nagyobb hangsúlyt fektetnek a vállalatok és háztartások önálló környezetcselekvések keretföltételeinek kialakítására, az érintettek összehangolására, egymásközti tárgyalásokra (Huber 2001, 350. o.ff.). Az (indirekt) irányítás, szabályozás és governance alkalmas formáival továbbra is törekedni kell a következőkre:

*a környezetfelelősséget az okozóknál internalizálni,

*a politikai szabályzást a gazdasági ösztönzőkkel összekötni,

*célorientált kooperatív megoldásokat támogatni (pl. igazgatóságok és célcsoportok között),

*a civiltársadalom aktorai részvételi cselekvési potenciáljait igénybe venni (Jänicke 2008), pl. NGO-kat az akaratképző folyamatokba bevonni.

A (kontextus)irányítás ilyen formái csak bizonyos „kulturális korrelációknál” működnek (pl. a dialógus és a konszenzus kultúrájánál), melyeket kapacitásfejlesztés céljából kell kialakítani, pl. környezetfölmérések és kutatások útján (Huber 2001). Fontos lesz továbbá egy anticipatív politikai stílus, mivel az ökológiai problémák egyre inkább preventív cselekvéseket igényelnek (Jänicke 2008). A szabályozások innovatív-ösztönzők kellenek, hogy legyenek már a kutatás, fejlesztés, konstrukció kezdeti szakaszában. Tehát ott, ahol 60-90%-ban a termékek öko-hatékonyságáról döntenek (Huber 2008a). Ehhez ökológiailag magas szintű termék- és gyártó-sztenderdek is szükségeltetnek. Jänicke számára főleg a japán Top Runner Programm példakép /vö 12. fej./ a hatékony termékszabályzásra. A rebound-hatások elkerülésére más gazdasági eszközök, mint az öko-adók vagy az emmisszió-kereskedelem is bevetendő.

Környezeti sztenderdek jogegységes kidolgozása továbbra is nagyon fontos (Huber 2005, 643. o.), igényes hosszú távú állami célkitűzéseknél. Ezek szigorú bevezetésére és betartatására a vállalatoknak megfelelő játék- és időtereket kell biztosítani, őket a környezetinnovációkra sarkallni /vö. 12. fej./. Erre különböző eszközök vannak, így pl. a Hollandiában alkalmazott nemzeti környezet-tervek (Jänicke 2008). Bár az ilyen állami szabályzások hasonlítanak a központi tervgazdálkodáshoz (Hát mégis ökoszocializmus? RS), de eredményesebbek, mint a merev előírások, vagy a Best-Practice-ajánlások (Huber 2008a,b). Jänicke számára egy környezetállam fölépítése általános törekvés, nem utolsósorban szabályzó föladatok révén, melyek egyre inkább a klímapolitika végett az államra hárulnak. A környezetállam egy új bázisfunkciót kap: föladata, a gazdasági növekedés gazdasági és társadalmi negatív környezetkihatásait határok között tartani, hogy a természeti életalapokat biztosítsuk (Jänicke/Jacob 2008). Itt Jänicke a múltbéli szociálállam kifejlesztésében analógiát lát és Levi Faur (2008) nyomán egy „regulatív kapitalizmusba” átkötő tendencia szempontját (Jänicke 2008, 63. o.f.).

Világ-környezetpolitika

A szerzők úgy látják, a globalizációval és a megnövekedett világkereskedelemmel az ÖM térhódításának esélyei a világrendszer szintjén javultak. Ez különösen az öko-sztenderdek nemzetállamok közötti kiegyenlítésére vonatkozik, magas szinten. A nemzetközi innovációs versengés itt a lényeges mechanizmus, amely a technológiai és politikai környezetinnovációk diffúzióját az éllovas országoktól a befogadó országok felé, terjeszti. A klímára vonatkozó energiapolitika a nemzetközi verseny legfontosabb témája kell, hogy legyen. Kisebb országok is esélyesek, hogy az ÖM pionírállamai arénájába belépjenek (Jänicke 2008). A technológiai innovációkra való fő kihatás és a diffúzió világszerte - a globalizáció ellenére – a nemzetállamoknál, pontosabban a pionírországok ill. a nemzetközileg föllépő technológiailag fejlett vállalatoknál marad. Itt egy fontos mechanizmus az ún. Lead-piacok (Jacob/Jänicke). Ezek a környezetinnovatív országokban születnek, pionírtudományok és vállalatok együttműködése által elegendően nagy piac keletkezik (pl. szélerőművek Dániában, az 1980-as években). Itt is gyakran a tiszta politikai célkitűzések a mértékadók. Mikor kezdetben a Lead-piacokon a technológiai és regulatív környezetinnovációk (pl. a német EEG) /Erneuerbare-Energien-Gesetz, megújuló-energiák-törvény/ realizálhatóságait demonstrálják, az esély nő, hogy másoktól átveszik, és így globális sztenderdekké válnak. A környezetinnovációk globális diffúziója legfőbb akadálya az egyenlőtlen fejlődés a hierarchikus világrendszerben. Bár ezek már gyakran a fölfelé törő ipari országoktól átvehetők, ám a legkevésbé fejlett országokban legtöbbnyire még hiányoznak az elemi kulturális (pl. elegendő képzett munkaerők) politikai, technikai infrastrukturális feltételek. (Szakbarbár technokraták? RS). Generációk átugrása inkább kivétel, mint pl. a mobiltelefóniába való ugrás előzetes vonalas hálózat nélkül. A legmodernebb környezettechnológiák átvételének föltételeit kiépíteni hosszabb időt vesz igénybe (Huber 2008b).

A legsürgősebb cselekvésföladat a fejlődő országok évtizedek óta emelkedő energiaigénye. (?? Még így is eltörpül a Nyugat en.fogyasztásától! És amit a nyugati életmód átvétele okoz.RS). Ha a jelenkori fosszilis és újranövő energiabázist megtartanák, az katasztrofális lenne. A Föld minden jelentős tömegfogyasztóját és kibocsájtóját a globális világrendszerbe – a technológiai nemzetek útmutató előteljesítményeik nélkül – ez aligha érhető el. Egyébként is a világ környezetpolitikai áttörés fő felelőssége őket terheli (??? Mert összekaparják a marék tűzifát az ebédfőzéshez? RS). De technológiailag fejlett államokban is több időre van szükség tiszta energiainnovációkra, tekintettel a klímaváltozásra, a biodiverzitás veszteségeire, stb. Egy globális javulás csak a következő évtizedekben várható.

Ezért az ÖM-pártiaknál is kétkedés marad, vajon az ökoinnovatív haladás megfelel-e a környezetrombolás mértékének? (Huber 2008). A (Global) New Green Deal követői keysiánus gyorsító érvelése ezen akar segíteni, mely koncepcionálisan az ÖM-re alapoz. Bírálják az ökológiailag érvelő Észak-Dél elosztó indítványokat és igazságosság értelmezésüket. A „mindenkinek mindenből ugyanannyit” követelés alapja egy igényigazságosság radikális egalitárius értelmezése, ez pedig tiszta „forráskommunizmus” (Huber 2001). A globális gazdasági lejtő teljesítményekre és technológiai előnyökre alapul, melyen sok generáció dolgozott, nem pedig primer a fejlődő országok kizsákmányolásán. A fejlődő és küszöbországoknak ezért nincs joguk a fölzárkózó környezetrombolásra, mert az ő ipari-gazdasági fölemelkedésük jelentősen nagyobb népességszinten történik, mint a régi ipari államokban. (per capita? RS). Némely elégségességpárti radikális egalitarizmusa még az UNO-Proceeding kereteit is szétrobbantja. Elosztó programjuk az alapszükségletekre korlátozódik, de teljesítmény és vagyonosodási jogokat is elismer, pl. a holland agrárium több holland generáció munkájának eredménye.

A világkereskedelem és a globalizáció kritikája is visszautasításra kerül. A vád: kizsákmányolás és rablógazdaság a gazdagok forrásimportjával” nem állja meg a helyét, mert a fejlődő és a küszöbországok forrásforgalmai főleg a belső fogyasztásban történnek (pl. fából: 70-80% tűzifa) vagy a népesség nyomásának hatására mennek végbe (Huber 2001, 428. o.f.). Ezen kívül ezeknek az országoknak devizára van szükségük, hogy a modern technológiákat behozhassák. Más problémák (éhbér, gyermekmunka) a reprodukció-költségek externalizálására vezethetők vissza, nem a kereskedelemre. És hogy a globalizációval egy szociál- és ökológiailag romboló dumping-verseny jönne létre, Huber és Jänicke visszautasítja, olyan empirikus tanulmányokra hivatkozva, melyek éppen az ellenkező tendenciákat mutatják (Huber 2001, Jänicke 2008). (Mit mondanak ezek az országok? RS).

Nem a takarékos a fenntarthatóság hőse, hanem az öko-föltaláló és a zöld befektető

(Ha többet eszem, több marad? Minden találmány: vagy fölösleges, vagy káros! Lásd: Népszabadság NOL-fórum, alternatív.RS.)

Az ÖM-koncepcióban az aktorok közvetlen, változtató befolyása a környezetre és a társadalomra az  ösvényfüggőségekhez (~) és a körfolyamatokhoz kötött, ezzel szorosan fázisfüggők. Itt szerezhetünk tudományos információkat arról, hogy a rendszer, a cselekvés tárgya milyen fázisban van, hogy a Don Quijote-féle akcionizmusokat elkerüljük. Másrészt viszont, mint fent jeleztük, a változtató cselekvés esélyei, módja és mértéke a tevékenységterületektől és a benne elfoglalt pozícióktól erősen függ. Ám mivel minden funkcióterület ilyen vagy olyan módon az okozásban és az ökológiai problémák megoldásában involvált, mindenkinek valamilyen esélye van az ÖM folyamataiba bekapcsolódni. Aki egy funkcióelithez tartozik – elsősorban a kutatás és a fejlesztés terén, az iparban vagy a politikában, stb. – nagyobb és közvetlen befolyással bír. Föltalálók és (technológiai) környezetinnovációk terjesztői ill. személyek és intézetek, ebben az értelemben kulcsszereplők, akiknek hatalmukban áll a föltételekről dönteni vagy ezeket nagy mértékben befolyásolni. Ők a következők:

-személyek a kutatás, fejlesztés, konstrukció, formatervezés területén;

-vállalkozók, akik a megfelelő befektetésekről döntenek;

-nagykereskedők, akik a termelőkre nagy nyomást gyakorolhatnak és a fogyasztók ökológiai kívánságaikat is továbbíthatják;

-környezet-szakemberek, kutatók és politikusok, akik a fent említett aktorok cselekvési keretföltételeit megszabhatják;

-informális koalíciók és szövetségek ezen csoportok között;

-világrendszer-síkon aktív, főleg a környezet-technológiában vezető, nemzetközi középvállalkozások és konszernek, környezetinnovatív pionírországok, NGO-k vagy tudományos testületek, mint az IPCC;

-államok – Jänicke kiemeli az államok felelősségét – melyek, a vállalatoktól eltérően, a közjó felé elkötelezettek;