EGY FÁNAK IS VAN LELKE – A. Weber- taz/RózsaS

Andreas Weber a filozófia doktora és biológus. Könyvei: „Alles lebt“ (Minden él); „Essbar sein. Versuch einer biologischen Mystik“ (Ehetőnek lenni. Egy biológiai misztikum kísérlete.).

Wochentaz (WT): W. úr, Ön vissza akarja hozni az érzelmeket az ökológiába. Épp most tüntetnek a gazdák („Bauern for Future“), akik bosszantva érzik magukat a klímaminiszter által, aki visszanyeste szubvenciójukat. A környezetvédelem ritkán volt ilyen érzelmi hátterű.

AW: Már a szó „Umweltschutz” is része a problémának. Szembe állít a természettel, objektummá degradálja. A környezetmozgalom védeni akarja. Mindent támogatok, ami javítani akarja az életet, de az ökológiai krízist nem oldhatjuk meg azzal a gondolkodásmóddal, amivel okoztuk. A modern gondolkodás a világ eldologiasításához vezetett. Az emberen kívül semmit sem tekintünk saját tapasztalatú alanynak. A növényeket, állatokat, de a folyókat, erdőket, hegyeket is lelketlennek tekintjük. Ez a stratégia elviselhetőbbé teszi a források kapzsi kizsákmányolását.

WT: Hogy minden lelkes, az az indigén kultúrák animizmusának tana. Ám a tudat legalább egy idegrendszert föltételez. Mennyire veszik Önt komolyan?

AW: A tudat nem bizonyítható. Tudjuk, hogy nekünk van, a többiekről föltételezzük, ha tudunk velük kommunikálni. Ma már tudjuk, hogy a növények is kommunikálnak - sőt, segítik is egymást. Ám nekik nincs idegrendszerük, ezért nem szabadna „idegközpontúlag” gondolkodnunk. Mi, emberek, nem vagyunk az egyedüli szubjektumok. Ezt a gőgöt gyorsan le kellene vetkőznünk. Ha minden szereplőt, mint alanyt elismerünk, csak akkor élhetünk velük egyenrangú közösségben.

WT: Ezt mintha egy erdei remete mondaná.

AW: Az erdőben nem vagyok kisiklott, hanem bekötött. A panpszichizmus híve vagyok, bár ez a filozófia az utóbbi 50 évben igencsak háttérbe szorult. Most azonban egyre erősebb a törekvés, hogy a folyók, lápok, erdők, állatok saját jogi státuszt kapjanak. Ekkor bíróságilag föl lehet lépni rombolásuk ellen. Néhány folyó, pl. az újzélandi Whanganui máris jogi szubjektum státusszal bír. WT: Mégis olyan fogalom, mint a „Weltlebewesengemeinschaft“ (világélőlényközösség) elég utópisztikusnak hangzik.

AW: Nekem nem. Egyes még élő indigén kultúrák megosztják a világot más élő, érző és kommunikáló lényekkel. Együtt ápolják az egész ökorendszer termékenységét.

WT: Az ilyen kultúra az optimális?

AW: Nem gondolom, hogy minden tekintetben kifogástalanok. Persze, nagyon különbözők. Ám elképesztő intellektuális teljesítményeket produkáltak. Gondoljunk csak azokra a csendes- óceáni népekre, akik napokon át, minden technikai szerkezet nélkül, navigáltak a nyílt tengeren. Ám mindenekelőtt a tudatukban volt: Nem én vagyok az első.

WT: Tehát áldozzuk be a modern technikát és térjünk vissza a természetbe?

AW: A vissza sosem működik. Központi vívmányok, mint a modern tudomány, megőrizendők. Ám rájuk is ki kell hogy terjedjen a modern gondolkodás kritikája. Mint biológus, ismerem a megfigyelés értékét. Bárki kutathat, megerősíthet vagy cáfolhat tudásokat. Amit kritizálok, a hit, hogy csak az létezik, amit eszközeinkkel mérhetünk. Ez vezet ehhez a lelketlen világhoz. („A mérhető világ nem a világ, hanem csak a világ mérhető oldala.” RS).

WT: Ezzel a világnézettel nem ütközött a kollegáival?

AW: Egyszer éterrel megölt 1000 legyet kaptunk vizsgálatra. Megjegyeztem, 30 is elég lett volna. A válasz: Ezek kis biogépek, érzelmekkel kezelni őket illúzió! Nos, ez az a dogma, ami ma fenyeget bennünket.

WT: Az állatvilágban is ütik-verik egymást. Az Ön közösségképe nem romantikus kissé?

AW: A közösség nem jelent mindig harmóniát. Az élethez a halál is hozzátartozik. Mi, úgymond, egy állandó „ehetőség” állapotában vagyunk és ez kegyetlen. Ám „ütni-szúrni” emberi fogalmak, erős értékeléssel. Engem az alázat foglalkoztat.

WT: A racionális könnyen átcsaphat irracionálisba. Lásd jobbos ezotérikusok és nácik. Utóbbiak a természet elveire hivatkoztak, az erősek állítólagos jogára kiirtani a „kártékonyokat”.

AW: A nácik természetfölfogása a brutális túlélőharcra alapult. Kipécéztek egy pár fogalmat és propagandájukkal úgy tettek, mintha az lenne az objektív igazság. Az új, fölvilágosult tudás pontosan az ellenkezője a fasizmusnak. Alázattal más lényeknek is meg kell engednünk, hogy érvényesüljenek. Ez ezotérika-rezisztens. Az ezotérika egy titkos tudás, amelyhez csak a beavatottak férhetnek hozzá, egy notórius jobbantudás – az alázat ellenkezője.

WT: Ön egy modern animizmust gyakorol. Egy fával barátkozik a berlini Grunewald-ban, gyakran átöleli?

AW: Ez egy szép öreg tölgy. Igen, néha megérintem. Ám inkább csak alatta álldogálok és tudatosítom, hogy egymást belélegezzük. Amit én kilehelek, azt a fa belélegzi és fordítva. Aggódom, hogy a lény jól érezze magát és ehhez új erőt gyűjtök. Ezt a kölcsönös folyamatot bárki könnyen reaktiválhatja önmagában, pl., ha kertjében szeretettel gondozza növényeit.

WT: Tényleg úgy hiszi, hogy egy fának van tudata?

AW: De mennyire! Persze az ő belső érzékelése teljesen más, mint a miénk. Mégis vannak párhuzamok: ő is a születés és az elmúlás váltakozásában él. Lelkiállapota külsőleg is látható: tavaszi életereje, őszi elhalálozása.

WT: Sokan azt mondják, ez szentimentális természetromantika.

AW: Ezzel próbálják meg az érzelmi természetviszonyt hitelteleníteni. Pedig már a XVIII. századi romantikusok kiemelték a szubjektivitást a természetben és igyekeztek a világot elevenségében újra fölfedezni. A lényekhez való érzelmi viszonyunk az érem egyik oldala. De ha a klímára térünk rá, kérdés, az ilyen szűk világhoz való viszony vajon mint egész, egyáltalán érezhető-e? A klímakrízis megosztott lélegzés. A légkör tele azokkal a gázokkal, amiket mi emberek, állatok, növények beleengedünk – úgyszólván, mindnyájunk gáz alakú kiterjedése. Az atmoszféra: mi vagyunk! Így ez a krízis nem technikai havária, amit CO2-csappal elintézhetünk. Ez egy ősi, saját probléma: a világközösség viszonydrámája. A klímaaktivisták ezt kellene, hogy kiemeljék. Ám az ilyen érzelmi problémaleírások igen kényesek, ha azt akarjuk, hogy a politika komolyan vegyen bennünket.

wochentaz, 13. 1. 2024

„Die Atmosphäre, das sind wir!“