XII. FEJEZET
Az atomkorszak kapujában
A fizika világtörténet lesz
93
LISE MEITNER levelei kétségbeeséseit tükrözték. “Úgy érzem magam, mint egy fölhúzott bábú,” írta, “aki automatikusan tesz bizonyos dolgokat, barátságosan mosolyog hozzá, de valójában nem igazán élő.”
Szökésekor csak a legszükségesebb dolgokat vihette magával. Most szüksége volt könyveire, készülékeire és terv-vázlataira, hogy ismét kutathasson. Az egyetlen dolog, ami segíthetett neki, az a munkája volt. OTTO HAHN maga futkározott hivatalokba, de ott kinevették, amiért egy “nem-árjáért” fáradozott. Az a gondolat is nyomasztotta, hogy LISE MEITNER úgy hiheti, nem tesz meg mindent érte. Holott minden lehetőt elkövetett. Hatóságokhoz szaladgált, körbe telefonált és magát rossz hírbe hozta azzal, hogy egy Lise Sarah Meitnernek próbál segíteni. Egy nevetséges rendelet kötelezővé tette, hogy a zsidók második keresztnévként Isidor vagy Sarah nevet viseljék.
A náciknak fogalmuk sem volt a tudományról. A radiokémia egy modern kutatási terület volt, a fizika és a kémia között és HAHN intézetének egy különleges erőssége volt, hogy ott a fizikus LISE MEITNER mint osztályvezető dolgozott.
OTTO HAHN túl hosszú ideig ellenezte az elbocsátását, ezért most egy fegyelmi eljárás fenyegette. Nem köszönt "Heil Hitler"-rel, és fiatal kutatók alkalmazásánál magához hasonlókat részesített előnyben. Fritz Haber tiltott gyászünnepségén beszédet tartott. Mi minden gyűlhetett össze személyi aktájában?
Otto Hahn, a Kaiser Wilhelm Kémiai Intézet igazgatója, cím: Berlin-Dahlem, Thielallee 63 -67, 1938 decemberében élete legnehezebb krízisébe zuhant. A tél közeledtével kiújultak reumatikus fájdalmai. Lehet, ezért látott mindent ilyen sötéten. Meddig fog még fia, Hanno mellette maradni? Mindenki láthatta, hogy a háború küszöbön áll. Hanno-t az elsők között sorozzák be. Egyedül a tudományos munka adott még neki örömet, ezt nem tagadhatta még a legrosszabb hangulatban sem. Kedvenc radiokémiáját bevezette Németországban és ennek a szaknak mestere volt. De most félt. A Harmadik Birodalom szemében ő "megbízhatatlan" volt. Körülötte hemzsegtek a stréberek, akik posztjára ácsingóztak. És akkor mi lesz? Ő nem tudott otthon, íróasztal mellett dolgozni, mint barátja, MAX VON LAUE. Ha annak egy régi levélborítékot és egy ceruzát adtak, mindene megvolt, amire szüksége volt. OTTO HAHN helye a laboratóriumban volt. A radioaktív készítmények egy vagyonba kerültek. Intézete nélkül a kutatás számára megszűnt volna.
93
Otto Hahn volt hatvan éves volt. Egy hatvan éves tudósnak a helyzete valóban sokkal jobb volt, mint egy hatvan éves balett-táncosnőé? Az azonos korú Albert Einsteinre gondolt. 1933-ig számos alkalommal találkoztak Berlinben - hivatalosan és privát. HAHN mindig tele volt csodálattal barátja, Einstein iránt, aki látszólag könnyedén produkálta zseniális elméleteit, egyiket a másik után. Most azonban az agya "elkopott", ahogy azt régi barátainak írta. Valóban tíz év óta semmi sem jutott az eszébe. LISE MEITNER elmondta, hogy Wolfgang Pauli már viccelődött ezen. Otto Hahn még mindig bírt és akart dolgozni. A munka volt az élete. 1938 decemberében végezte kísérleteit - több tapasztalattal és több belső elkötelezettséggel, mint valaha: talán ezek voltak az utolsók, amiket megengedtek neki.
Ám az eredményei furcsák voltak. Hetek óta egy problémával küszködtek munkatársával, Fritz Strassmann-nal. Uránt sugaraztak neutronokkal. Milyen új elemeket keletkeznek? Valami nem volt rendben, de száz százalékosan biztos eredményeket nehéz volt kapni. Ebben az esetben nagyon kicsiny mennyiségekről volt szó. A régi iskola kémikusai csak a fejüket csóválták. Olyan volt, mintha New Yorkban egy üveg whiskyt a tengerbe öntenének, majd, miután a whisky szépen eloszlott az Atlanti-óceánban, a föladat az lenne, egy Helgoland-nál vett próbából ki kell mutatni az alkoholt. Uránt neutronokkal bombáztak. Milyen új elemek képződnek? Ez volt a nagy kérdés. A válasz, amit HAHN és STRASSMANN 1938. december 15-én adtak: uránból rádium keletkezik. De a fizikusok szkeptikusak voltak. Eddig még csak a szomszédos elemekre való átalakulást figyelhették meg. Az urán rendszáma 92 volt, tehát, úgymond, a "92"-es házszámot viselte az atomok utcájában. A rádium viszont a 88-as számú volt. A 93-as számút még elképzelhették, akár a 90-et is, de a 88-at nem. Ám rádiumnak kellett lennie. Ilyen kis anyagmennyiségeknél, amiket a legfinomabb mérleggel sem lehetett kimutatni, szükség volt egy“hordozó” anyagra. Hahn és Strassmann e célra báriumot használt, amely kémiailag a rádiummal rokon volt és ezért a rádium a "kicsapásnál" (ahogy a vegyészek mondják) mindig szépen a hordozón maradt.
96
Otto Hahn és Fritz Strassmann első közlése (utolsó és utolsó előtti oldal) a „Die Naturwissenschaften” folyóiratban, évfolyam 27 (1939), 14-15. o.
96
Lise Meitner és Otto Robert Frisch publikációja az angol „Nature” folyóiratban, 143. kötet (1939), 239 és 471 o.
98
Otto Hahn és Fritz Strassmann az úgynevezett "Hahn- asztal" mellett, a Deutsches Museum-ban Münchenben, emlékezés a nagy felfedezésre 1938. decemberében. A kép 1961 táján készült.
98
Kísérteties lett. A legfinomabb utóvizsgálatok bárium hordozóval ismételten azt mutatták, hogy az új anyag semmi módon nem különböztethető meg a báriumtól. Mint vegyész, arra a következtetésre jutott, hogy az új anyagnak báriumnak kell lennie. De lehetséges volt ez? A fizikusok még azt sem akarták elhinni, hogy a 92-es rendszámú uránból 88-as rendszámú rádium lesz. A bárium rendszáma pedig 56! Hogyan keletkezhet az uránból neutron besugárzással bárium? Ez azt jelentené, hogy az atom teljesen széttört.
98
Otto Hahn úgy járt el, mint egy bírósági orvosszakértő, aki a tárgyalás folyamán új bizonyítékokat keresve a vádlott ujjlenyomata helyett az államügyészét találja meg. Mit mondana Lise Meitner? Otto Hahn visszaemlékezett heves vitáikra. Harminc évvel ezelőtt, együttműködésük kezdetén, Lise Meitner mindig csendben maradt. Ebben a férfitársadalomban az első világháború előtt, mint nőnek nem volt könnyű dolga. De az évek során tudományos sikerei halmozódtak és velük erősödött önbizalma is. Az intézeti kollokviumok után rendszeresen vitatkoztak egymással. Ott álltak a lépcsőföljárónál és Lise Meitner gyakran így zárta le a vitát: "Kakasocskám", mondta, vagy pedig "Édes Kakasocskám" menj föl, a fizikáról fogalmad sincs." Az első emeleten, mint igazgatónak, a legszebb helyiségei voltak. Tulajdonképpen intézete egy vár volt, vastag falakkal és tornyokkal. OTTO HAHN szerette. Rendkívül lelkiismeretesen bánt az intézetével és munkatársaitól ugyanezt elvárta. Minden ajtókilincsre egy toalett-papírtekercs volt akasztva és minden telefon mellé egy odatéve. Így sikerült a rettegett radioaktív szennyezettséget megakadályozni. De valójában az első helyen nem is az egészség számított, inkább a kísérletek "tisztasága". Hahn és Strassmann ebben az esetben is megbízhattak kísérleteikben. Ám, mint kutatók, óvatosak voltak: Semmit sem állítani, amit egészen biztosan bizonyítani nem lehet! Így 1938. december 21-i közleményükben a "Naturwissenschaften" folyóiratban ezt írták: "Arra a következtetésre jutunk, hogy a mi rádium-izotópjaink tulajdonságai megegyeznek a báriuméval, mert más elemek, mint a rádium és a bárium nem jöhetnek szóba ... Mint a fizikához valamilyen módon közel álló mag-kémikusok még nem szántuk rá magunkat, hogy ezt, a magfizika eddigi tapasztalataival ellentétes eredményt, megerősítjük. Lehetséges, hogy a jelenséget egy egész sor különös véletlen okozza." Néhány nappal később, Otto Hahn és Fritz Strassmann teljesen biztosak voltak: uránból bárium keletkezett. Széthasították az atommagot.
Elsőként Lise Meitner tudta meg. Karácsony napjaiban unokaöccse, a szintén fizikus Otto Robert Frisch látogatta meg Svédországban. Az egyik faluban töltötték az ünnepet barátokkal. Amikor meghallotta a felfedezést, Otto Robert Frisch ellentmondott, ahogy ellentmondott volna Otto Hahn-nak is: Urán báriumra hasad? Lehetetlen! De Otto Hahn-nak hinni kellett. Senki sem dolgozott olyan gondosan, mint ő. Lise Meitner és Otto Robert Frisch együtt gondolkoztak, úgymond, próbaképp: Tegyük fel, HAHNnak igaza van. Mi következik ebből? Ha a bárium (rendszáma 56) egy töredék, akkor a második töredéknek a rendszáma 36 kell, hogy legyen. Ez pedig egy kripton atommag. Tehát az uránhasítást így lehetne fölírni: 92U + 1,0 n = 56Ba + 36Kr
99
Otto Hahn zsebnaptára. 1938. december 19-én említette először az “izgalmas kísérleteit” Lise Meitnerhez írt levelében. A híres publikáció kéziratát december 22-én zárta le.
Otto Hahn és Fritz Strassmann munkaasztala, rekonstrukció, Deutsches Museum, München. Ezzel a kísérleti berendezéssel találták föl az uránhasítást 1938-ban.
100
A tömegszámokat még nem lehetett bevetni. Nem lehetett tudni, melyik urán-izotóp bomlik és az sem volt tudható, milyen bárium- és kripton-izotópok keletkeznek. Ám az, hogy neutron-többlettel rendelkező nehézizotópok kell, hogy legyenek, könnyen fölismerhető volt. A tömeghiány 200 eV körül mozgott, azaz a fölszabadult energia minden más, eddig ismert magreakcióénál nagyobb volt.
Akkoriban, ha egy fizikus megoldhatatlan problémára lelt, NIELS BOHRhoz fordult Koppenhágában. Így tett OTTO ROBERT FISCHER is, LISE MEITNER megbízásából. BOHR útban volt az USÁba, majdnem lekéste a hajót. Az amerikai fizikusok tőle tudták meg azokat a kísérleti eredményeket, amiket a többiek már olvashattak a „Die Naturwissenschaften” folyóiratban. Azokban az országokban, ahol hasonlóan fölszerelt intézetek voltak, megismételték a kísérleteket. A fizikusok kétségbevonhatatlanul megállapították:
1.Minden uránhasadásnál nagy energia szabadul föl.
2.A folyamatokat neutronok váltják ki, egyszerre 2-3 neutron keletkezik.
Ezek után mint egy hógolyó, egy láncreakció kellett, hogy elinduljon, a neutronoknak ugrásszerűen kellett szaporodniuk - és ugyanúgy a széthasított uránatommagoknak: l, 2, 4, 8, 16, 32, 64... A másodperc töredéke alatt az urán összes atommagja szét kell, hogy hasadjon. Ez egy - elvileg - óriási erejű robbanóanyag volna, vagy ha sikerülne “megszelídíteni”, egy fantasztikus teljesítményű erőmű lenne.
Ugyanebben az időben, amikor ezt a reakciót a kutatók fölfedezték, a német csapatok bevonultak Prágába. Most mindenki fölfoghatta, hogy lehetetlen lesz a "Harmadik Birodalommal” békében élni. "Peace for our time", "békét a mi nemzedékünknek" szeretett volna a brit miniszterelnök Chamberlain a "müncheni egyezménnyel " 1938 őszén biztosítani. Alig fél évre rá, 1939 tavaszán, Hitler máris megszegte a szerződést. Angliában kezdtek készülni a háborúra. Amerikában ott voltak a menekültek Európából, akik jól tudták, mit kell Hitlerről tartani. Az atomfizikus Szilárd Leónak volt egy rémálma: Ha Németország az atomenergiában előnyre tesz szert, ezt a nácik gátlástalan zsarolásra fogják fölhasználni. Figyelmeztetni kell az amerikai kormányt! Fogalmuk sem volt erről a hatalmas veszélyről. Szilárd nemrég érkezett Amerikába, néhány fizikuson kívül senki sem ismerte őt. Einsteinhez utazott.
Közben már 1939. július végén jártak. Einstein az atlanti tengerparton nyaralt. Ott ültek Szilárddal bérelt nyaralója tornácán ("Old Grove Road", Peconic Long Island). Szilárd, születése szerint magyar, sokat dolgozott Németországban és így azon a nyelven beszélhetett Einsteinnel, amit az igazán értett: németül.
100
Einstein, a meggyőződéses pacifista, 1939. augusztus 2-i levelével (lásd. kép), a nemzeti szocialisták hatalmától való félelmében az atombomba építéséhez egy lökést adott. 1939 végén Einstein és Szilárd megfogalmazták a levelet Roosevelt elnöknek. (Kép rekonstruálva 1946 nyarán).
100
Ebben a kényes kérdésben finomságok számítottak. Einstein készített egy vázlatot, Szilárd lefordította angolra, és néhány szakaszt hozzáfűzött.
"Néhány, E. Fermi és L. Szilárd nálam levő kéziratos dolgozata alapján föltételezhető, hogy az urán elem belátható időn belül egy új, fontos energiaforrássá változtatható. A helyzet bizonyos szempontjai miatt a kormány figyelmére és ha szükséges, gyors fellépésére van szükség. Ezért kötelességemnek tartom, Önnek az alábbi tényeket és javaslatok előterjeszteni: Az elmúlt négy hónapban - Joliot franciaországi, valamint Fermi és Szilárd
Egyesült Államok-beli munkája nyomán - megnyílt a lehetőség egy olyan, nagy tömegű uránnal, atomi láncreakciót generálni, amelyben hatalmas energiamennyiségek és a nagy mennyiségű új, rádium-szerű elemek keletkeznek. Szinte biztosnak tűnik, hogy ez a következő években sikerülhet... "
Már 1907-ben Einsteint már olyan reakciók érdekelték, amelyekben "(M-összeg m) / M nem túl kicsi 1-hez képest. " Abban az időben E = mxc2 képletének kísérleti igazolása érdekelte. Időközben ez az összefüggés százszorosan, ezerszeresen beigazolódott.
101
Most az volt a kérdés, hogy az Otto Hahn és Fritz Strassmann által felfedezett maghasítás technikailag tényleg alkalmas-e energiát kinyerni? Einstein mindig is gondolt egy ilyen lehetőségre.
1919-ben az I. világháború után, a nagy energiaválság idején a "Berliner Tageblatt" egyik riportere ezt meg is kérdezte. Ernest Rutherford ekkor vitte végbe az első mesterséges magreakciót: alfa-részecskék (hélium atommag) belövésével nitrogénből oxigént csinált.
Ez valóban egy nagyon ritka esemény volt A szkeptikus és pragmatikus Rutherford kitartott amellett, hogy atomenergiát kinyerni, "dog’s moonshine", fantaszta elképzelés. Einstein azonban már 1919-ben jegyzőkönyvbe adta: "Egyáltalán nem zárható ki, hogy [Rutherford kísérleténél] jelentős mennyiségű energiák szabadulnak fel. Lehetséges lenne és nem is valószínűtlen, hogy ebből egy hatalmas erejű, új energiaforrás tárható föl, de erre egy közvetlen támpontot a ma ismert tények nem adnak. Nagyon nehéz előrejelezni valamit, de ez a lehetőségek határain belül van. Ha egyáltalán lehetséges lesz, ilyen módon energiát fölszabadítani, akkor valószínűleg az egész energiamérleg...óriási jelentőségű lesz."
Most eljött az idő. 1939. augusztus 2-án Einstein aláírta a levelet Roosevelt elnöknek. Szilárd átadta az elnök egy barátjának. Kevés huzavona után az elnök fölfogta. Attaséjának, Watson "Pa" generálisának kimondta elhíresült szavait: "Pa, ez itt azt jelenti, cselekednünk kell. "A fizika világtörténelemmé vált.
Az I. világháború kitörésekor az emberek éljeneztek; amikor a II. világháború elkezdődött, mindenki csendben volt. 1914-ben Otto Hahn be kellett, hogy vonuljon, most, 1939-ben fián, Hanno-n volt a sor. Max von Laue fiát már két évvel korábban Amerikába küldte, nehogy abba a helyzetbe kerüljön, hogy egy Hitlerért kelljen harcolnia.
102
A Hadügyi Fegyverkezési Hivatalban 1939 szeptemberében egymást érték az ülésezések: A nukleáris energia bevethető lesz-e még ebben a háborúban? A tudósok szkeptikusak voltak. Bármennyire is bizonytalanok legyenek a lehetőségek, kötelességük, mondták, a szükséges vizsgálatokat elvégezni.
Így legalább a további fejlesztésekkel nem lesznek meglepve. A Hadügyi Fegyverkezési Hivatal lefoglalta a Kaiser Wilhelm Fizikai Intézetet. Az intézet 1917-ben alakult, igazgatók voltak EINSTEIN és LAUE. Akkor csupán jogi értelemben létezett; épületet csak 1936 után kapott, amikor Einstein már rég Amerikába ment. Laue igazgatóhelyettes maradt, amikor Peter Debye vette át a vezetést. Most ismét váltás történt. Debye az Egyesült Államokba ment; köszönhetően a holland
állampolgárságának, akadálytalanul elhagyhatta az országot. Az intézet igazgatója Werner Heisenberg lett. Laue-t nem érdekelte Debye tevékenysége, és most azzal sem törődött, mit művel Heisenberg "urán-projektjével". Ebben Otto Hahn sem vett részt. Bár az alapvető gondolat tőle származott, minden más a fizikusok és mérnökök dolga volt. 1938. decemberi óriási sikere után senki sem merte elbocsátani. A háború ellenére megtartotta az előadásait, még a semleges külföldön is. A munka ment tovább, mint rendesen. Németországban senki sem sejtette, hogy az Egyesült Államokban a legmegfeszítőbb munkával az atomreaktor és az atombomba megvalósításán dolgoznak. A nácik által alábecsült amerikaiak óriási energiabefektetésekkel egy új ipart hoztak létre. Az USA háborúba való belépése után még jobban rákapcsoltak. Az Egyesült Államok technikai lehetőségeiről a hónapról hónapra fokozódó légicsapások tettek tanúságot. 1944 február 16-ra virradó éjjel egy berlini nagy bombatámadásnak Otto Hahn Kaiser Wilhelm Kémiai Intézete is áldozatul esett. "Hátborzongatóan szép volt", figyelte meg Max von Laue, “amint a monumentális épület tetőteréből és déli falaiból lángtenger csapott föl." 1944 őszén az intézet maradékait Tailfingenbe, Württemberg-Hohenzollern-be költöztették. A Kaiser Wilhelm Fizikai Intézet is oda költözött, a szomszédos Hechingenbe. Ahogy Berlinben itt is a tudósoknak lehetőség kellett a beszélgetésre. "A tudomány eszmecsere közben alakul ki", szokta volt Heisenberg mondani. Max von Laue és Otto Hahn hetente találkozott egy falusi vendéglőben, ebédnél, Hechingen és Tailfingen között, szinte rendszeresen. A két, már több mint 65 éves úrnak ez jó kondíciótréning volt. Húsz évvel ezelőtt még négyezres hegyeket másztak meg együtt. Még mindig úgy érezték, most is képesek lennének erre. Ám most sürgetőbb gondjaik voltak. 1945 áprilisában, a kisvárost Tailfingen-t is "az utolsó emberig" védeni kellett.
102
De a nőknek sikerült a német katonákat visszavonulásra rávenni. Ám a tankakadályok ott maradtak, ami komoly aggodalomra adott okot. Mivel Otto Hahn ismerte a polgármestert,1945. április 24-én elment a városházára. "A Führer parancsa: ellenállni a végsőkig", mondták ott. Hahn határozottan válaszolt: "A Führer most már semmi parancsot nem adhat. Maga nem is tudhatja, hogy már rég Ausztriába vagy máshová menekült. Ha megmenti városát, becsülni fogják, ha értelmetlen ellenállást tanúsít, átkozni fogják.”
- április 25-én a háború Tailfingen számára véget ért. A Szövetségesek harc nélkül vonultak be. Egy különleges egység jött, tudósok, tisztek és CIC-ügynökök. Feladatuk az volt, hogy kiderítsék, mennyire jutottak a németek az atombombával. Otto Hahn erről keveset tudott mondani, csak annyit, amennyit Heisenbergtől megtudott. Katonai kísérettel vitték Hechingenbe. Egy éjjel maradt barátja, Max von Laue lakásában. Bolond idők voltak ezek, amikben éltek. Laue és Hahn pertut ittak. Már régóta jó barátok voltak; most áttértek a bizalmas “te” megszólításra. A következő napon egy hosszú terepjáró-oszlopban Heidelbergbe hajtottak. Az értékes rakomány az "egg-heads" volt, ahogy az amerikaiak a német tudósokat nevezték. A kihallgatásukkor a tisztek Otto Hahn-t és Max von Laue-t a legnagyobb tisztelettel kezelték. Végül egy csoport gyűlt össze tíz tudóssal, egy kémikussal (Otto Hahn) és kilenc fizikussal, köztük Max von Laue, Werner Heisenberg és Carl Friedrich von Weizsäcker. A háború zűrzavarában egyik helyről a másikra vitték őket. 1945. május 7-én, Alfred Jodl a német fegyveres erők nevében Reimsben aláírta a feltétel nélküli kapitulációt. A véletlen úgy hozta, hogy ők is a városban voltak. Szobájukból, a Rue Gambetta-ról, láthatták a katedrálist. Néhány nappal később egy régi, omladozó várban voltak, Versailles-nál: "Dögunalom”, jegyezte föl Erich Bagge a naplójában: "Állunk a 60 négyzetméteres terünkön a parkban, amikor odajön hozzánk két magasabb fokozatú tiszt. Egyikük, egy idősebb férfi odalép Laue-hoz és megkérdi: ‘You are the famous Professor von Laue?’ Mindenki nevet.”
Hogy lefoglalják magukat, "fizikai kollokviumokat” tartottak, ahogy azt intézeteikben megszokták. Otto Hahn beszámolt a föld-életkor meghatározásáról hélium-módszerrel, Max von Laue saját fizikai pályafutásáról. Érdekes különlegességeket tudtunk meg a Röntgen-interferencia történetéből", jegyezte meg Bagge," ahogy kísérletei elvégzéséért küzdött, Sommerfeld elmaradt elismeréséről és az egyetemi hatóságok packázásáról."
103
A Kaiser Wilhelm Kémiai Intézet lerombolása után. „Láttam Otto Hahn Kaiser Wilhelm Kémiai Intézetét égni az emlékezetes éjszakán, 1944. február 15-én. Hátborzongatóan szép volt, figyelte amint a monumentális épület tetőteréből és a szétrobbantott déli falaiból lángtenger csapott föl." Így emlékezett vissza Max von Laue.
104
Haigerloch, Dél-Württenberg, Hohenzollern-hegység. A vártemplom sziklapincéjében épített Werner Heisenberg csapata egy atomreaktort.
Farmhall vidéki kúria a Cambridge (Anglia) melletti Huntingdonban. Ide internáltak tíz német tudóst hat hónapig.
105
Az Alsos-küldetés: a Szövetségesek különleges egysége feladatul kapta, hogy állapítsa meg, mennyire vannak a németek az atomenergia-projektjükkel. Balról: Otto Hahnt, mint foglyot elszállítják.
A német atomreaktort leszerelik. A kritikus pontot, amelynél a láncreakció önmagát fenntartja, a német urán-máglya a háború vége előtt már nem érte el. Otto Hahn és Max von Laue nem vettek részt ezekben a munkálatokban, mégis, a többi atomfizikussal együtt, 8 hónapig internálva voltak.
106
Albert Einstein, J. Robert Oppenheimer-rel, “az amerikai atombomba atyjával”, az “Institute for Advanced Study”épületében, 1950 táján.
104
- július 3-án egy katonai repülőgépen átvitték őket Angliába. Egy "Farmhall" nevű kúriába,, mintegy 25 mérföldre Cambridge-től szállásolták el őket. "Kezdettől fogva természetesen Otto Hahn volt a csoport doyenje," mesélte Walther Gerlach. "A helyzet gyors átlátása, tiszta ítélet, emberség, humor, slágfertigség és állhatatosság - minden fegyver rendelkezésére állt a 'gondozókkal' való tárgyalásokhoz, a nehézségek kiküszöböléséhez."
Főleg azért voltak feszültségek, mert a német tudósok nem értették, miért voltak internálva. A bizonytalanság családjuk sorsát illetően is nehezen volt elviselhető. Ám a szövetségi tisztek, akik őrzésükért felelősek voltak, sem tudtak többet. Ez volt a "parancs". Fogva tartásuk értelme csak pár hét múlva derült ki: nem fecseghették ki az atomreaktor és az atombomba új lehetőségeit. Az amerikaiak meg akarták lepni a világot.
Otto Hahn és Max von Laue egy-egy nagy szobát kapott. A házban és a hatalmas kertben – becsületszóra - szabadon mozoghattak. Az étkezés és a bánásmód nagyon jó volt. "Vannak könyveink három nyelven, naponta új újságok" – írta Otto Hahn haza. "Este olvasunk, skátot játszunk, bridzsezünk vagy sakkozunk. Néhányan közülünk elméleti munkát végeznek; én nem. De tanulok írógépen írni." Esténként többnyire a két brit tiszttel ültek egy asztalnál. Gyakran Otto Hahn vezette a beszélgetést. Néhány héttel később a régi történetek új köntösben köszöntöttek vissza, így született a "Cocktales" elnevezés. Egy tipikus fizikus vicc volt: A Hahn által fölszolgált "Cocktales" szószerinti fordításban "Hähns Märchen-t, kakas meséket" jelentett.
Míg a német kutatók az unalommal küzdöttek, az amerikai kollégák egy diadalt ünnepeltek. 1945. július 16-án Oppenheimer és munkatársai a Nevadai sivatagban fölrobbantották az első atombombát. A kísérlet teljes siker volt és - mint az amerikai hadügyminisztérium egy későbbi jelentésében lejegyezték - "az emberiség egy új korszakba lépett."
Röviddel karácsony előtt 1938-ban Otto Hahn gyújtotta meg a gyújtózsinórt, a láng hat és fél évig égett, de most célba talált. A robbanás megrázta a világot. A hír 1945 augusztus 6-án 18 órakor jött az angol rádióban:
"Truman elnök a szövetségi tudósok egy óriás vívmányát jelentette be: elkészült az atombomba. Egyet máris ledobtak egy japán katonai bázisra. Egy ilyen bomba annyi robbanóerővel bír, mint kétezer tíztonnás bombánk. Az elnök azt is bejelentette, hogy az atomenergia fölhasználása békeidőben óriási jelentőségű lesz."
Az angol őrnagy egy üveg ginnel a kezében kopogtatott be Otto Hahn szobájába. Otto Hahn a hírt nem akarta elhinni, de a tiszt bizonygatta, hogy ez az Egyesült Államok elnökének hivatalos jelentése.
105
"Ennek az új nagy nyomorúságnak a gondolatára az idegeim szinte fölmondják a szolgálatot", írta le HAHN az érzéseit," máskülönben meg nagyon örülök, hogy nem mi, németek, hanem az angol-amerikai szövetségesek csinálták meg ezt az új fegyvert. "
HAHN azonnal lement az ebédlőbe, ahol már a többi fizikus leült vacsorázni. Egy pillanatig mind némán ültek, elborzadva, hitetlenkedve; aztán kitört belőlük. A CIC csak erre várt. Anélkül, hogy a német fizikusok valamit is sejtettek volna, a brit titkos szolgálat lehallgató készülékeket rejtett el. 21 órakor azután mindnyájan feszülten hallgatták Truman és Churchill közös nyilatkozatát. 300.000 halottról esett szó. Megtudták, hogy az atombomba két milliárd dollárba került és 180 000 ember dolgozott rajta, közöttük 14 000 fizikus és mérnök. Otto Hahn, belső fölindulása ellenére észrevette, hogy a szövetséges tisztek magukra hagyták őket. Hálás volt ezért a tapintatért. De a tisztek csak Groves tábornok szigorú utasításait követték. Az amerikai atombomba-építés vezetője vehemensen érdeklődött az iránt, mire jutottak a németek a projektjükkel. Heisenberg és emberei nem akarták, vagy nem tudták a bombát megépíteni? GROVES tábornok mohón olvasta a hangfölvételek leiratait.
Heisenberg: "Azt lehet mondani, hogy Németországban 1942 elején adták a legnagyobb összeget a projektre, miután Rust-tal [a tudományügyi miniszterrel] üléseztünk és meg tudtuk győzni arról, hogy a dolog lehetséges...
105
1942 tavaszán nem lehetett annyi erkölcsi bátorságunk, hogy a kormánynak 180 000 ember munkába állítását javasoljuk.
"Weizsäcker: "Azt hiszem, azért nem sikerült, mert minden fizikus elvből nem akarta, hogy sikerüljön. Ha mindannyian akartuk volna, hogy Németország a háborút megnyerje, sikerülhetett volna nekünk ... "
Hahn: "Ezt én nem hiszem, de hálás vagyok, hogy nekünk nem sikerült."
Történelmileg visszatekintve, Hahn-nal kell egyet értenünk: szerencse, hogy nem lett német atombomba. HAHN később elmondta, amikor tudatosultak benne fölfedezésének következményei, öngyilkosságra gondolt. Azon az éjszakán, a tíz tudós közül egyik sem tudott gyorsan elaludni. Amikor végre LAUE hosszas viták után visszavonult, azt mondta: "Amikor fiatal voltam, szerettem volna fizikát csinálni és világtörténelmet átélni. Most, öreg napjaimra mondhatom, fizikát csináltam és hogy még világtörténelmet is átéltem, igazán állíthatom.” Ám LAUE nem nyugodott meg: "Tennünk kell valamit, aggódom Otto Hahn miatt. Ezek a hírek úgy megrázták, hogy rossztól tartok." Ezért ébren maradtak, míg nem hallották, hogy Otto Hahn elaludt.
A világ más lett. Az emberiség átlépett egy küszöböt és bejutott az atomkorszakba. Ennek nyitott ajtót Otto Hahn, anélkül, hogy tudta volna. Hirosima elpusztításával az Egyesült Államok leggondosabban őrzött katonai titka vált szó szerint „egy csapásra” ismertté.
106
Einstein és Oppenheimer ("az amerikai atombomba atyja"), Institute for Advanced Study, 1950 körül
107
A Farmhall-i internálás elérte célját; 1945. augusztus 6. után már értelmét vesztette. De az emberi világban sok értelmetlenség történik. A német fizikusok újra és újra reménykedni kezdtek, hogy hamarosan kiszabadulnak, de újra és újra csalódniuk kellett.
Elmúlt a nyár és az ősz is. A hosszú hónapok alatt
a fizikusoknál egyfajta börtön-dühöngés alakult ki. "Még a legnormálisabb köztünk Hahn úr", jegyezte föl ERICH
BAGGE, „bár van egy olyan érzésem, hogy nála is alaposan izzik a parázs a hamu alatt ". Mivel a kérdésre, mi is az ő jogi státuszuk, az angol őrnagy RITTNER azt válaszolta, ők "detained under His Majesty's pleasure". Ezért magukat " detainedeknek ", lefogottaknak nevezték. Hogy nem feledkeztek meg róluk, a brit kollégák látogatásai mutatták. Augusztus 20-án jött CHARLES DARWIN, szeptember 9-én BLAK-
KETT. Kétszer találkozott HAHN, HEISENBERG és LAUE a londoni Royal Institution-ban, neves brit tudósokkal. Szabadon bocsájtásuk időpontja, jövőbeni lakó- és munkahelyek, továbbá - ezekkel a személyes problémákkal szorosan összefüggő - német tudomány újjáépítése volt a beszélgetés témája. November 16-án jött egy jó hír. A tíz tudós reggeli után a "szalonban" üldögélt, a reggeli koncertet hallgatták és a legfrissebb újságokat lapozgatták. Akkor Heisenberg hirtelen így szólt: "Hahn úr, olvassa el ezt!", és nyújtotta neki a Daily Telegraph-ot. "Most egyáltalán nincs időm erre," válaszolt Hahn szórakozottan. "Pedig ez nagyon fontos lehet az Önnek, itt ugyanis az áll, hogy Nobel-díjat kap."
107
A három Nobel-díjas: Werner Heisenberg (balra), Max von Laue (középen) és Otto Hahn; Göttingen,1946, röviddel a Farmhall-ból való visszatérés után.
108
Azon az estén ünnepeltek. Volt egy nagy ünnepi vacsora, az angol kapitány még egy üveg gint és vörösbort is hozott. Az egyes fogások között részben vicces, részben komoly beszélgetések folytak. DIEBNER és WIRTZ egy régi diákdalt költött át és együtt énekelték a refrént: "És ha kérdik, ebben vajon ki a hibás, a válasz: Otto Hahn".
„Detained since more than half a year
Sind HAHN und wir in Farmhall hier.
Wie ist das möglich, fragt man sich,
Die Story seems höchst wunderlich.
The real reasons, nebenbei,
Sind weil we worked on nuclei.
Ein jeder weiß, das Unglück kam
Infolge splitting von Uran.
Verliert man jetzt so seine Wetten,
So heißt’s, you did not split the atom.
Die Energie macht alles wärmer,
Only die Schweden werden ärmer:
Auf akademisches Geheiß
Kriegt Deutschland einen Nobel-Preis.
Die Feldherrn, Staatschefs, Zeitungsknaben,
ihn every day im Munde haben.
Sogar die sweethearts in the worlds,
Sie nennen sich jetzt: Atom-Girls!
Und kommen wir aus diesem Bau,
We hope, we will be lucky now . . .“
Először felejtették el, hogy itt foglyok voltak és nem tudták, mikor fognak ismét családjukhoz, hazájukhoz, munkájukhoz visszatérni.
Nevettek, Otto Hahn-nak a könnye is kicsordult. Túl nagy volt a feszültség az elmúlt hónapokban. Mi lehet most a feleségével, aki egyedül maradt vissza Tailfingenben és mi lehet súlyosan sebesült fiával?
Weizsäcker írt egy limericket:
"Volt egy bizottság Svédországban,
nem adta díját mindenkinek,
de ha mégis megkapod egyszer,
így akkor is fatális,
mert akkor hogy jutsz el Farmhall-ból Svédországba?"
A legrövidebb beszéd Max von Laue-é volt. Azt idézte, amit egyszer THEODOR FONTANE írt:
„Tehetségek, kinek ne volnának? Talentumok: játékok gyermekeknek. Csak a komolyság teszi az embert, a szorgalom a lángészt." Otto Hahn szörnyen szabadkozott: "A szorgalmat megengedem, de a zsenialitást egyáltalán nem."
108
A Nobel-díj átadás hivatalos programja, 1946. december 10-én, Stockholmban.
109
A svéd trónörökös átadja a Nobel-díjat Otto Hahn-nak (balra) 1946. december 11-én, Stockholmban.
111
Max Planck (balra) és Max von Laue Göttingában, 1946-ban. A német tudomány számára óriási szerencse volt, hogy az amerikai asztrofizikus Gerard P. Kuiper Planck-ot Rogätz-ből (Magdeburg közeléből) egy huszáros akcióval Göttingába hozta.
XIII. FEJEZET
Az újjáépítés
Max Planck Társaság megalapítása
111
A háború utolsó hónapjaiban Dr. ERNST TELSCHOV a Kaiser Wilhelm Társaság főigazgatóságát áthelyezte Göttingába. Az összeomlás után a helyzet lesújtó volt: az intézetek javarésze szétrombolva, a tagok holtak vagy eltűntek, a fizetés leállítva, egymásközti kapcsolat megszakítva. A Társaság elnöke, ALBERT VOGLER vezérigazgató, 1941 óta CARL BOSCH utóda, az összeomlása után sajátkezűleg vetett véget életének. Berlinben a szovjet katonai közigazgatás az egész városért felelős polgármestert és magisztrátust nevezett ki. Még a Szövetségesek bevonulása előtt a főpolgármester és a magisztrátus egy kipróbált régi kommunistát, Dr. Robert Havemann-t nevezett ki a “Kaiser Wilhelm Társaság ideiglenes vezetőjévé."
HAVEMANN 1945. június 6-án “rendelkezésében” így nyilatkozott: “Hivatalom a mai napon átvettem és a Kaiser Wilhelm Társaság elnökeként jogaimat és feladataimat teljes mértékben, a statútum szerint, az új tény- és jogállás értelmében gyakorlom.”
HAVEMANN a főtitkár dr. Telschow teljhatalmát hatályon kívül helyezte és megkísérelte a Társaság intézeteit és számláit valamennyi megszállási övezetben magához ragadni.
Ebben a veszélyes helyzetben egy reménysugár tűnt föl, amikor az öreg Planck Göttingában megjelent. Planck szörnyűségeket élt át. Fiát pár hónappal a kapituláció előtt halálra ítélték és kivégezték. Erwin Planck tudott az 1944. július 20-i katonai puccskísérletről, ezenkívül több barátja is az összeesküvőkhöz tartozott. Így Planck mind a négy gyermeke első házasságából már halott volt. Csak második felesége, MARGA és egyetlen fiuk, HERMANN maradt neki. Ez a fiú, aki Planck nemes arcvonásait örökölte, fogyatékos volt. "Siker, becsület, elismerés, belső elégedettség a legnagyobb teljesítmény tudatában és mégis sorscsapásoktól kísérve, egész életében csak baj, baj, baj - mint Jób könyvében...” mondta akkor Planck egyik kollégája.
111
A légitámadás Berlinben, 1945. február 16-ra virradó éjszaka Otto Hahn Kaiser Wilhelm Kémiai Intézetét romokba döntötte. Elpusztult PLANCK háza is (Grunewald, Wangenheimerstraße 21). Akkor már PLANCK feleségével a gyáros CARL STILL birtokán Rogätz-ben, az Elba mellett lakott. A háború utolsó napjaiban itt került a két front kereszttüzébe; a súlyos artrózistól szenvedő 87 éves több menekülttel kénytelen volt a szabadban éjszakázni.
Amikor az amerikai tudósok Göttingában a német kollégák háború alatti munkáiról érdeklődtek, értesültek Planck sorsáról. Május 16-án az amerikai asztrofizikus GERARD P. KUIPER megkockáztatta az utat Rogätz-be. PLANCKra nyomorban és elkeseredve talált rá. Habár szigorúan tilos volt a szovjet zónából németeket evakuálni, Kuiper MAX és MARGA PLANCKot kis autójával Göttingába hozta. "Ha megállítanak,” tervezte Kuiper, " azt fogom mondani, hogy egy fontos tudóst kell orvosi kezelésre vinnem. "
Planck volt a Kaiser Wilhelm Társaság korábbi elnökeinek egyetlen túlélője. Tekintélyével már sokkal könnyebb volt ROBERT HAVEMANN jogellenes hivatalba helyezése ellen föllépni.
Szeptember 15-én Planck körlevelet intézett a Kaiser Wilhelm Társaság minden igazgatójához: "A berlini rádió és néhány újság az orosz zónában azt a hírt terjesztették, hogy egy dr. HAVEMANN úr, professzor Heubner korábbi asszisztense, vette át a Kaiser Wilhelm Társaság elnöki hivatalát ill. a Dahlem-i intézetek igazgatását. Dr. HAVEMANN maga közölte az intézetekkel írásban Berlin város főpolgármestere és a magisztrátus (népművelési osztály) általi kinevezését. A Kaiser Wilhelm Társaság még Dahlem-ben jelenlévő tudósai (asszisztensek és osztályvezetők) tiltakoztak a kinevezése ellen. Ha Dr. HAVEMANN úr kinevezése valóban az orosz megszállási hatóság jóváhagyásával is történt, ez csupán az orosz zónára korlátozódik. A katonai kormányt írásban értesítettem, hogy dr. HAVEMANN kinevezése nem felel meg az alapszabályzatnak és a Kaiser Wilhelm Társaság nem ismeri el."
112
Max Planck és Otto Hahn (jobbra).
112
A Társaság sorsára döntő jelentőségű volt lehető leggyorsabban egy általánosan elismert elnököt találni. Ki vehette át ezt a hivatalt? A követelmények még normális időkben is magasak voltak; az élen eddig olyan kiemelkedő személyiségek álltak, mint: HARNACK, PLANCK, BOSCH és VOGLER.
Most a föltételek még szigorúbbak voltak: erre a föladatra, mint mindig, most is csak egy elsőrangú tudós jöhetett számításba, aki még azt is vállalta, hogy lemond a saját kutatásairól. Ez a hivatal, ebben a vészhelyzetben egész embert igényelt. A leendő elnök föltétlen politikailag tiszta múltú kellett, hogy legyen és lehető hosszú ideje a Társaság tagja. Ez a két követelmény is csak nehezen volt összeegyeztethető. A Harmadik Birodalomban a magasrangú tisztviselőknek (professzoroknak és a Kaiser Wilhelm Társaság munkatársainak) nyomatékosan "javasolták", hogy lépjenek be a pártba. Ezt a fölszólítást csak egész keveseknek lehetett következmények nélkül megtagadni.
Így Ernst Telschow Max Planck-nak csak három nevet mondott. Planck habozás nélkül mondta: "Válassza Otto Hahn-t!" Hahn tartózkodási helyéről a legvadabb mendemondák keringtek. Utoljára Kaiser Wilhelm Társaság munkatársai április 27-én, Hechingen-ben látták. Max von Laue-t más fizikussal együtt egy katonai konvojban vitték el.
112
Brit tisztek megígérték, hogy Planck levelét továbbítják. PLANCK 1945. július 25-én ezt írta Otto Hahn-nak: "Mint a Kaiser Wilhelm Társaság korábbi elnöke további sorsát és jövőjét a lelkemen viselem. Nem kívánatos, hogy a Társaság elnöki posztja hosszú időn át üres maradjon, ezért arra kértem dr. Telschow-ot, hogy a Kaiser Wilhelm Intézetek igazgatóinál készítse elő az új elnök megválasztását. Erre Önt, föltételezem, egyhangúlag fogják fölterjeszteni. Önt különösen alkalmasnak tartom a Társaságot külföldön képviselni. Engedje meg, hogy az okokat, amelyek Ön mellett szólnak, bővebben kifejtsem. Visszatéréséig Németországba, kész vagyok Önt képviselni. "
Hahn 1946. január 12-én jött először Göttingába. Heisenberg-gel és Telschow-val hosszasan beszélgetett a Kaiser Wilhelm Társaság Herzberger Landstrasse-i irodájában. Másnap meglátogatta őt Max Planck. "Heisenberg-gel a Planck-családnál találkozom, ahová kenyér-, sózott marhahús-, vaj-fejadagjainkat, és a teát Angliából hozunk. Planck unokahúga, Hilla Seidel, jól néz ki; Planck is frissebb, mint amire számítottam. Azt mondja, föltétlen át kell vennem a Kaiser Wilhelm Társaság elnökségét. Gyorsan egy pohár bort is megiszunk, amit a frankfurti főpolgármestertől kapott a Goethe-díj mellé. " - írta Hahn naplójában.
Hahn Max von Laue-val együtt telepedett le Göttingában. Miután, mint első német egyetem, a Georgia Augusta 1945 szeptemberében minden karon fölvette a munkát, a brit katonai kormányzat a tudományos intézetek újra megnyitását is engedélyezte.
1946.április 1-én Otto Hahn hivatalosan is átvette a Kaiser Wilhelm Társaság elnöki tisztségét. "Féltizenketőre megyek Planck-hoz" - jegyezte föl Hahn, "hogy megmondjam neki, mától kezdve leváltom. Ágyban fekszik, szörnyen rosszul néz ki. De nyilvánvalóan örül, hogy a ,provizóriumnak’ vége".
Körülbelül ugyanebben az időben a négyes ellenőrző bizottság amerikai katonai kormányzója javasolta a Kaiser Wilhelm Intézet föloszlatását. A szovjet és a francia képviselő megszavazta, a brit ellenezte. Akkor még szokás volt, ha a három hatalom egyet értett, a negyedik nem opponálhatott. Így egy idő után a brit is jóváhagyta. Szerencsére a Szövetségesek Ellenőrző Tanácsának malmai lassan őröltek. Így volt idő ellenlépéseket előkészíteni. Hahn, Laue, Planck, Heisenberg és az összes korábbi tag a Társaságot minden áron fönn akarta tartani.
1946 júliusában, a Royal Society - a háború miatt pár évet megkésve - Newton 300. születésnapját ünnepelte. Tudósok jöttek a világ minden tájáról Londonba. A Társaság egyetlen németet, legidősebb külföldi tagját, Max Planck-ot hívta meg.
113
Ezzel a két levéllel adta közzé Max Planck és Otto Hahn, hogy 1948. április 1-től a Kaiser Wilhelm Társaság új elnöke Otto Hahn. A jogutód szervezet, a Max Planck Társaság elnöke szintén Otto Hahn lett.
114
A Max Planck Társaság alapító ülése 1948. február 26-án. Balról: Erich Regener, Adolf Grimme, Otto Hahn és Max von Laue.
114
Planck-ot csak május közepén, hatheti kórházi kezelés után engedték ki. Artrózisa miatt, csak bottal, kínkeservesen tudott járni. Ám a londoni utazásról nem hagyta magát lebeszélni.
Bertie K. Blount ezredes ismét hű barátnak bizonyult. Blount még a nemzeti szocialisták rohama előtt kémiát tanult Németországban és a doktori vizsgáját is itt tette le. Most a brit katonai kormányzat "Research Branch" részlegében a német tudomány újjáépítésével volt megbízva. Ő maga vállalta, hogy Planck-ot elkíséri. Max és Marga Planck egy katonai repülőgéppel repült Londonba. Blount több levelet is vitt magával, Heisenberg levelét Bohr-nak, Hahn levelét Henry Dale-nek és másoknak.
Az ünnepség szüneteiben a Kaiser Wilhelm Társaság sorsáról is szó esett. Szerencsés körülmény, hogy Max von Laue is ott volt Londonban. Önéletrajzában ezt írta:
114
"Amit 1946. júliusában Londonban tapasztaltam, a Royal Society és hozzá közelálló tudósköröknek dicsőségére vált. Először is, volt egy nemzetközi kristallográfia-konferencia...közben azt figyeltem meg, hogy mint német, (amit nem tudtam és nem is akartam eltitkolni), a lakosság részéről semmiféle haragot nem éreztem. Pedig gyakran kértem az utcán útbaigazítást, a válasz mindig barátságos volt. A konferencia időben rögtön a Royal Society NEWTON-ünnepsége után következett...engem egy nőtlen Royal Society-tag vitt be az esti nagy bálba, mivel tévedésből két belépőt kapott. "
Max von Laue természetesen sokkal aktívabb szerepet játszhatott, mint a 87 éves Planck. Bátor kiállása a náci rezsim ellen rokonszenvet keltett.
115
Laue és Planck a Kaiser Wilhelm Társaságot úgy tekintették, mint egy kutató szervezetet, amely a tudományban jelentős eredményeket ért el és a zsarnokság idején is hű maradt elveihez. De a külföldieknek Vilmos császár neve elviselhetetlen volt. Szerintük a név a tudomány és a nemzeti hatalmi politika végzetes összefonódását jelentette és elszántak voltak, hogy ezt a hagyományt végleg megszakítsák. Planck Lise Meitner-rel megértést mutatott a névváltoztatásra, amelyeknek szükségességét Laue is belátta.
Planck megöregedett. Lise Meitner sajnálattal látta, hogy a tiszteletreméltó tanár, a sok ember között teljesen gyámoltalannak tűnt. Az angol nyelv idegen maradt a számára.
Lise Meitner és Max Planck között a húszas és harmincas években nagyon jó viszony alakul ki. Planck többször mondta neki, hogy azért értik meg ilyen jól egymást, mert emberi dolgokban is hasonlóan reagálnak. Laue, Hahn és a többiek ezért Meitner-nek fölrótták, hogy Planck-ot többre becsüli, mint Einsteint. Ha alkalom adódott, Lise Meitner és Planck összeültek, ilyenkor Planck teljesen a régi volt. Mindent meg lehetett vele beszélni. Lise Meitner boldog volt: "Emberi és személyes tulajdonságai olyan nagyszerűek voltak, mint korábban. "
Ám LAUE úgy tűnt, elvesztette régi tetterejét. A Harmadik Birodalom idején mindenki között ő volt a legbátrabb. Három éve Lise Meitner-rel találkozott Stockholmban és akkor Meitner figyelmeztette: Bizonyára megfigyelik és a találkozóik miatt a nácik nyakába akaszthatnak egy szolgálati fegyelmit.
"Még egy ok arra, hogy ezt tegyem", volt akkor a válasz.
Most azonban harsány nevetése elmaradt, amit kollégái annyira csodáltak. Sok minden nyomasztotta: az éhínség Németországban, a fekete piac, ahol ismét, mint a náci időszakban, a gátlástalanok jártak jobban, a kitelepítések, Németország szétszakítása, a véleménynyilvánítás elnyomása a szovjet zónában.
Londonban szinte minden országból voltak tudósok. Odajöttek Max von Laue-hoz kezet szorítani, néha szó nélkül. "Nem volt könnyű elnyomni érzelemkitöréseimet. "
A Newton-kongresszus után Blount ezredes még néhány napig Londonban maradt. Egy este Sir Henry Dale házánál a két férfi érvek és ellenérvek súlyait mérlegelte. "Csak a név az, ami ellen vannak," mondta Dale, "Vilmos császár neve kardcsörtetést és tengeri expanzió képét idézik föl bennük. Nevezzük Max Planck Társaságnak és mindenki elégedett lesz. " BLOUNT Göttingába való visszatérésekor levelet hozott Dale-től Otto Hahn és Hill számára. "Barátságos válaszok", jegyezte meg HAHN naplójában, "de semmi remény a név megtartására. Lise Meitner, Bohr, Bjerknes ugyanígy vélekedtek, miután Laue és Planck informálta őket. Elhatározzuk, hogy a brit zónában egy utódszervezetet alapítunk. "
Így 1946. szeptember 11-én, Bad Driburg-ban megalakult a "Tudománytámogató Max Planck Társaság a brit zónában". A kísérlet, az amerikai zóna intézeteit is közös fedél aká hozni, először meghiúsult. Csak Otto Hahn Clay tábornoknál, a frankfurti US-fegyveres erők főparancsnokánál való látogatása után, 1947. augusztus 4-én sikerült ez is. "Míg én a tábornok előszobájában várakoztam” számolt be erről Telschow, "Hahn professzor a szomszédos szobában élénk beszélgetést folytatott. Mindketten igen hangosak izgatottak voltak. Hahn professzornak, ahogy mondani szokta, ‘vér szállt a fejébe’ és Clay tábornoknak bizonygatta, hogy a Kaiser Wilhelm Társaság sohasem volt náci szervezet. Ezzel sikerült az amerikai zóna elismerését is a Társaság számára megszerezni. "
Így 1948. február 26-án és február 27-én, Göttingában létrejött a Max Planck Társaság, most "a brit zónában"-toldalék nélkül.
115
Max von Laue (balra) meglátogatta Max Planck-ot Göttingában (1946).
116
Einstein “Institute for Advanced Study” előadótermében, Princeton, New Jersey, USA.
VÉGE XIII
XIV FEJEZET
Einstein és a németek
A múlt legyőzése
117
A fölépítő munka fontos része volt ismét baráti kapcsolatokat szőni a kollégákkal a világ minden tájáról. OTTO HAHN világosan emlékezett az I. világháború utáni évekre. Csak nagyon lassan sikerült egy kevés bizalmat külföldön visszanyerni. És most megint mindent elölről kellett kezdeni.
Az adóşság most sokkal nagyobb volt. A nemzeti szocialisták gaztetteire nem volt példa a történelemben. Egy pontban azonban a föltételek kedvezőbbnek tűntek: Míg 1914-ben, a híres-hírhedt "93 német értelmiségi kiáltványával” a tudósok rokonszenvüket fejezték ki a kormánnyal, ugyanez 1939-ben nem történt meg. Túlnyomó többségében a német tudósok (mint az egész nép) a támadó háborút és a zsidóüldözéseket rosszallotta, ám ezen hozzáállás kifejezésére csak a legszűkebb körökben volt lehetséges. Max Planck mégis, a 80. születésnapi nagy ünnepségén, 1938. április 23-án, nyiltan a német nép békevágyáról, valamint a Franciaországgal való megértésről beszélt. Most különösen fontos volt, hogy a száműzött kollégákat megnyerjék. Kultúrálisan többségük megmaradt németnek. Legtöbbjük továbbra is a német nyelvet helyezte előnybe, mint például Albert Einstein és Lise Meitner.
A külfölddel való megértés kulcsát az emigránsok jelentették. Ha őket sikerül meggyőzni, hogy Németországban új szellemiség vert tanyát, akkor a többi külföldi kollégát is megnyerik ügyüknek. A 1948. december 18-án OTTO HAHN, mint a Max Planck Társaság elnöke, levelet írt ALBERT EINSTEINnek: "Talán Ön is hallotta, Max von Laue, Rudolf Ladenburg és más kollégáktól, hogy mi itt Göttingenben 1948 februárjában, először a brit és az amerikai zónában, megalapítottuk a Max Planck Tudománytámogató Társaságot. A Max Planck Társaság a Kaiser Wilhelm Társaság 1933 előtti hagyományaira akar kapcsolódni. Az amerikai és brit katonai kormányok által engedélyezett alapszabályok is hozzávetőlegesen úgy vannak megfogalmazva, ahogy az a Kaiser Wilhelm Társaságban a náci időszak előtt voltak.
117
Kérésemre JAMES FRANCK, OTTO MEYERHOF, RUDOLF LADENBURG, RICHARD GOLDSCHMIDT és más, a Kaiser Wilhelm Társaság régi tagjai, most mint külföldi tudományos tagok, az új Max Planck Társaságba beléptek.
Azt szeretném kérdezni, hogy Ön is ugyanerre a lépésre tudná-e rászánni magát? A Társaság szenátusának és jómagamnak is természetesen nagy öröm és megtisztelés lenne. Ami a szenátorokat illeti, megnevezhetek Önnek néhány szenátus tagot, pl. így szenátorunk a korábbi porosz kultuszminiszter DR. GRIMME, a volt centrumképviselő prelátus SCHREIBER, DR. PETERSEN, a volt hamburgi főpolgármester fivére - mindháromnak 1933 után fel kellett adnia állását -; továbbá professzor WINDAUS, professzor REGENER, professzor WIELAND és mások. Ezekből a nevekből láthatja, hogy a nemzeti nacionalista tendenciák valamiféle föléledése a mi új társaságunkban ki van zárva. Köszönettel venném, ha az Ön őszinte döntését közölné velem és az alkalmat kihasználva, karácsonyra és újévre szívből minden jót kívánok."
A természet törvényeit megfogni titokzatos és nehéz; az ember pedig még jobban megindokolhatatlan, még akkor is, ha már évek óta ismerjük. A Max Planck Társaság elnöke nem sejtette, hogy Albert Einstein, vidám és humoros barátja, maga és Németország között már végérvényesen meghúzta a határvonalat: "Miután a németek zsidó testvéreimet Európában meggyilkolták, a németekkel többé semmi dolgom." Otto Hahn számára Einstein válasza egy dokumentum volt. A németeknek egy nagyon lehangoló. A század elején az ország tudósai meg voltak győződve arról, hogy éppen az ő népük kiemelkedően az emberi kultúra hordozói. A német tudományos eredmények be is kerültek a történelembe. Ebben a tekintetben nem lehetett csalódni. Mindenezen kulturális teljesítmények azonban a Németország nevében, a nemzeti szocialisták által elkövetett gaztetteket nem tudták ellensúlyozni.
118
Helene Dukas, Albert Einstein és Margot Einstein (balról) fölesküsznek az amerikai alkotmányra. Einstein 1933-ban lemondott német állampolgárságáról és 1940-ben megkapta az amerikait. A svájci állampolgárságát (Bürgerrecht), a német mellett (?), mint az amerikait is, élete végéig megtartotta.
118
"Fájdalmasan érint," írta Einstein, “hogy éppen Önnek, egyiküknek azon kevesek közül, aki ezekben a szörnyű években egyenes tartású maradt és a tőle telhetőt megtette, elutasító választ kell adnom. De nem lehet másképp. A németek bűncselekményei a legszörnyűségesebbek, amiket az úgynevezett civilizált nemzetek történelmében elkövettek. A német értelmiségiek - mint osztály - hozzáállása nem volt különb a csőcselékéénél. Még bűnbánat és az őszinte akarat sem mutatkozik azt a keveset jóvátenni, amit ezek után a hatalmas gyilkosságok után jóvá lehetne tenni. Ilyen körülményeknél egy ellenállhatatlan irtózatot érzek bármiféle dologban részt venni, amely a német nyilvánosságot megtestesíti, egyszerűen tisztasági igényeimből kifolyólag. Ön meg fogja érteni és tudni, hogy ennek semmi köze kettőnk kapcsolatához, amely számomra mindig örömteljes volt. Szívélyes üdvözletem küldöm, termékeny és áldásos munkát kívánok. "
Einsteinnek fontos volt, elutasítását világosan és félreérthetetlenül megfogalmazni. Mindazonáltal a levélből nem hiányzik a melegség; EINSTEIN egy becsületes ember volt, aki az egykori szívélyes barátságot nem felejtette el.
A válasz a dologban lesújtó volt. Einstein nem hitt egy jobb Németország felé vezető fejlődésben: "Azokból a fickókból becsületes demokratákat faragni ", lehetetlennek tartotta. Ez világosan kifejezésre jut leveleiben, elsősorban JAMES FRANCKhoz írottakban, aki szintén fizikus és emigráns volt. Einstein nézetei talán 3 pontban lehet összefoglalni:
118
- A német tudósok is vétkesek a húszas években följött nemzeti szocialisták hatalomra kerülésében és abban is, hogy ez a rezsim már az első hónapokban megszilárdíthatta hatalmát.
- Bűntudatnak és megbánásnak, a nemzeti szocialisták gaztettei miatt, a németeknél semmi nyoma.
- A sovinizmus Németországban kiirthatatlan. Örökké veszélyt fog jelenteni a világ számára. Ezért ezt az országot tartósan meg kell fosztani a hatalomtól, mindenekelőtt megakadályozni egy erős ipar fölépítését.
Most itt nem lényeges, hogy minden egyes esetben bebizonyítsuk, Einsteinnek mennyiben volt igaza és mennyiben tévedett; egy egyértelmű és határozott történelmi "igazság" ezekben a kérdésekben egyébként sincs. Fontosabb inkább az, hogy Einsteint jobban megértsük. Honnét erednek ezek az ítéletek? Egyedül állt-e velük, vagy jellemző volt kor- és sorstársaira is?
Ahogy Albert Einstein 1946-ban írt önéletrajza hírül adja, mint gyermek, mélyen vallásos volt; népszerű tudományos könyvek olvasása vezette arra a következtetésre, hogy a Biblia sok története nem lehet igaz : "Ennek folytatása lett egy egyenesen fanatikus szabad gondolkodás, azzal a benyomással kapcsolódva, hogy az állam fönntartja magának a jogot, hogy a fiataloknak hazudjon; ez megsemmisítő benyomás volt. "
Ilyen tapasztalatok után aztán nőtt benne a bizalmatlanság mindenféle autoritás iránt. Egész életében Einstein mindenről saját gondolatokat alakított ki: a természet törvényeiről és a törvényekről, amelyeket az emberek hoznak, hogy az együttélésüket szabályozzák. A német tudósok hagyományos nézete szerint a tudósoknak semmi köze a politikához; a tudós a szakjához ért, tehát csak azzal törődjön, a politikát engedje át másoknak. A tudomány, különösen a fizika, ez a "féltékeny szerető", a tudósnak annyira igénybe veszi az erejét, hogy az joggal úgy érzi, másra nincs ideje.
1933 Laue ezt írta Einsteinnek: "De miért is kellett Neked politikailag is föllépned! Távol áll tőlem, hogy nézeteid miatt szemrehányást tegyek Neked! Csupán úgy gondolom, a tudós ezzel legyen visszafogott. A politikai harc csak más módszereket követel és más természetű, mint a tudományos kutatás. A tudós a politikában rendszerint alulra kerül. Így történt Veled is. A romokból azt, ami volt, nem lehet ismét összerakni. "
Einstein válasza azt mutatja, hogy, mint a tudományban, a politikai fölfogásában is messze kollégái előtt volt: "El tudom képzelni, mit érzel. Ezek a dolgok jelentőségükben messze túlmutatnak a személyességen. Ez olyan, mint egy népvándorlás alulról, a finomabb széttiprása a nyers által. Nézeted, hogy a tudományos ember a politikai, tágabb értelemben az emberi dolgokról hallgasson, én nem osztom. Éppen a németországi viszonyokból láthatod, hová vezet egy ilyen önkorlátozás. Ez annyit jelent, hogy a vezetést ellenállás nélkül, a vakoknak és a felelőtleneknek kell átengedni. Nem rejtőzik e mögött a felelősségérzés hiánya?
119
Albert Einstein Otto Hahn-nak írott levele, 1949. január 28-án.
120
Lise Meitner, a szövetségi elnök Theodor Heuss és Otto Hahn, 1949. szeptember 23-i ünnepi beszédnél, a Max-Planck-érem odaítélésekor Hahn-nak és Lise Meitner-nek.
120
Hol lennénk ma, ha olyan emberek, mint Giordano Bruno, Spinoza, Voltaire, Humboldt is így gondolkoztak és cselekedtek volna? Egy szót sem bánok meg, amit kimondtam és hiszem, hogy általuk az emberek szolgálatára voltam. Úgy hiszed, hogy sajnálom, hogy ilyen körülmények között nem maradtam az országotokban? Ez számomra elviselhetetlen lett volna, ha vattába pakolnak is. Meleg baráti érzésem irányodba és ottani más kevesek irányába továbbra is fennáll."
Abban az időben, 1933 májusában LAUE még nem tudott oly távoli barátjának igazat adni, hogy most a tudósok feladata a tudomány elefántcsonttoronyából kilépni és a politikai gépezetbe belenyúlni, ám ennél a véleményénél nem sokáig maradt meg.
Einstein fölfogása szerint a német tudósok politikai absztinenciájukkal csak megkönnyebbítették a nemzeti szocialisták dolgát.
Ami az éveket illeti 1933-ig, igazat kell neki adnunk. Még a meggyőződéses demokraták is az országban (az író Carl Zuckmayer, Erich Kästner és Leonhard Frank) szemrehányásokat tettek önmaguknak, hogy nem eléggé határozottan léptek föl a nemzeti szocialisták ellen. "Elmulasztottuk,” mondta Zuckmayer ", hogy amikor a mi időnk és óránk volt, megelőzni őket." Döntő volt, hogy a polgárság és a professzorok széles körének a demokratikus államért való határozott föllépése hiányzott, sokan a szívükben még mindig a monarchián csüngtek.
120
"Emlékszel," írta Einstein 1944-ben Max Born-nak, “amikor együtt utaztunk villamoson a Reichstag épületébe /1918/, meggyőződve arról, hogy azokból a fickókból becsületes demokratákat lehet csinálni? Milyen naívak voltunk, mi 40 éves férfiak. Nevetnem kell, ha erre gondolok. Egyikünk sem érzékelte, mennyire a gerincükben fészkel és nem a nagyagyukban és mennyire szilárdan."
Az 1933-as hatalomátvétel után a nemzeti szocialisták ellen föllépni még nehezebbé vált. Egy német fizikus sem merészelt olyan messzire menni, mint Max von Laue.
Einstein nem vette észre, hogy még sokan mások is, a lehetőségek keretein belül, ellenálltak. Egy diktatúra lényegéhez tartozik a kellemetlen hírek elnyomása. A tiltakozás legerősebb formája az állam ellen, egy hivatali állás fölmondása, amely egy professzor számára lehetséges volt, vajon milyen hatással lehetett? A lipcsei egyetemen Heisenberg, Van der Waerden és Hund ezt a lépést mérlegelték. Még a mai perspektívából sem - amikor már a rezsim bűnözői karakterét és gaztetteit ismerjük - nem könnyű megítélni, hogy akkor helyes lett volna, ha egy professzor tiltakozásul helyéről leköszön.
121
Talán ennek egy jelzéshatása lett volna és a nácik olcsó győzelmei diadalát megszakította volna. Ennek a nézetnek ellentmondott PETER PAUL EWALD, LAUE kollégája és barátja a müncheni időkből, aki később szintén az emigrációt választotta: "Hund, Van der Waerden és Heisenberg együttes visszalépése semmit sem használt volna, mert a hírt nácik teljesen elnyomták volna. Ugyanolyan volt a helyzet, amilyenbe a rektorokat hozták a wiesbadenbeni konferencián (1933. április 10-én). A német rektoroknak egy, a 'hivatali tisztviselőség visszaállításáról szóló törvény' ellen kellett volna közösen tiltakozni. Először is a nemzeti szocialista rektorok (pl. Göttingen) ellenközleményét váltotta volna ki, és másodsorban a visszalépő rektorokat rögtön vonalas pártelvtársakkal helyettesítették volna.
121
Werner Heisenberg (jobbra) és Max von Laue 1958.
121
Valószínűleg sok rektor hazatérte után állásáról leköszönt (pl. én), de ezekről a sajtóba semmi sem került be."
Max Planck, Werner Heisenberg és még sokan mások is úgy érezték, a hatalomátvétel egy természeti kataszr
