“HEISENBERG nagy kvantumtojást tojt.” - kommentálta EINSTEIN. “Göttingenben hisznek benne, (én nem).” HEISENBERGet elképesztette a visszautasítás. Úgy érezte, ezen kezdeményezése éppen EINSTEIN eszméinek a megvalósítása.

EINSTEIN egy másik úton járt. 1905-ben a sugárzással foglalkozott, 1925-ben a gázok tulajdonságai érdekelték. 1925-ös végkövetkeztetései sem voltak kevésbé forradalmiak: ezt a molekulák közötti interferenciaképleteivel mutatta be. Az anyagnak is hullámtulajdonságokkal kell rendelkeznie, ez volt a végeredménye. “A fény kettős természete, mint fényhullám és fénykvantum átvivődik az elektronra és tovább minden anyagra; anyagi természete mellett, elméletileg és kísérletileg egyenrangúan, hullámtermészete is kiviláglik.” Így foglalta később szavakba találóan ezt a fölismerést ARNOLD SOMMERFELD “Az atomszerkezet és a színképvonalak” c. tankönyvében. Nézetének alá támasztására EINSTEIN LOUIS DE BROGLIE disszertációjára utalt. “Egy részecske, úgy, mint energia és impulzus, ugyanúgy frekvencia és hullámhossz által is jellemezhető.”

Milyen viszonyban áll a két elmélet egymással? Bár a matematikai egyenértéket sikerült kimutatni, közöttük az ismeretelméleti szakadék annál inkább elmélyült. A döntést ismét egy Solvay-tanácskozás, egy “csúcs- és válságkonferencia” hozta meg Brüsszelben. 1927-ben, az 5. kongresszuson tette közzé NIELS BOHR (HEISENBERG, PAULI és mások támogatásával) az ún. Koppenhágai Értelmezést, a HEISENBERG-féle határozatlansági elvet. EINSTEIN hiába próbálkozott hibát találni. “Sakkjátszmaszerűen” - tudósított egy résztvevő, “hozott föl EINSTEIN mindig új példákat (pl. bizonyos mértékben egy másodfajú örökmozgó), hogy a határozatlansági elvet megtörje.

71

Einstein levele Peter Pringsheim berlini fizikusnak 1923. november 1-én. A levél mutatja, hogy Einstein mennyire aktívan vett részt a kollégák közötti szakmai vitákban.

71

Egy filozófiai füstgomolyag egyik sötét felhőjéből ismételten szerszámokat kikeresve, példáról-példára, próbálta BOHRt megtörni. EINSTEIN (és vele MAX VON LAUE sem) a kvantummechanika koppenhágai értelmezésével sohasem tudott kibékülni. Ismételten hangsúlyozta, hogy a valóságot nem lehet valószínűségi törvényekre visszavezetni. Ennek ellenére EINSTEIN a koppenhágai iskola szószólóját, WOLFGANG PAULIt tekintette később saját utódjának, aki a fizikában azt volt hivatott megteremteni és befejezni, ami EINSTEINnek már nem adatott meg. A korábbi években EINSTEIN a fizikai valóşág megragadására csalhatatlan érzékkel rendelkezett; nagy elméletének alapkövéül ismételten lényeges faktumokat sikerült lefektetnie. Amikor azonban a 20-as évek vége felé a gravitáció és elektrodinamika  “egységes mezőelméletté” való egyesítése vált fő tudományos témájává, kezdeményezéseiben egyre inkább “formai nézőpontok” kezdtek túlsúllyá válni. Holott 1917-ben egy FELIX KLEINnek írott levlapján mondta: ”ezek, mint heurisztikus, rávezető eszközök, csődöt mondtak.”

72

Berlini fizikusok köre. A kilenc férfi közül az évek során ötöt Nobel-díjjal tüntettek ki. Albert Einstein (balról ül), James Franck (a pamlag közepén), Fritz Haber (jobbról ül a pamlag karfáján), Otto Hahn (jobbról), és Gustav Hertz (jobbra fönt áll).

72

PAULI 1929-ben EINSTEINnek írott levelében EINSTEIN új elméletét megsemmisítően bírálta: “Először is kifogásolható, hogy már az első megközelítésben a maxwelli egyenlet egy rendszere csak differenciált formában adható meg. Másodszor: nem létezik az összenergiára és összimpulzusra egy integrál... és hol marad a Merkúr napközeli pontja forgásának és a Nap által való fényelhajlításnak az értelmezése? Ez, úgy tűnik, az általános relativitáselmélet teljes lebontásakor Önnél elveszik. Én azonban ragaszkodom ehhez a szép elmélethez, akkor is, ha ezt Ön elárulja!” Az egész világ, de főleg a karikaturisták számára EINSTEIN volt a szuper-agy. Mint az ősi népek mondáiban egyes emberek kitűntek pl. testi erejükkel, mint SIEGFRIED, vagy ravaszságukkal, mint ODÜSSZEUSZ, így lett most EINSTEIN, a mi “tudományos” korszakunkban, mesebeli szellemi erővel bíró ember. EINSTEINnek van egy új elmélete és a kollégák megőrülnek vagy öngyilkosok lesznek, mert semmit sem fognak fel belőle.

73

A valóság persze megrázóan más volt: húsz évig, 1905-től 1925-ig EINSTEIN uralta a fizikát elméleteivel. Akkor viszont teremtő ereje megtört. Ez a törés EINSTEIN egyidős kortársainál nem következett be. OTTO HAHN, LISE MEITNER és MAX VON LAUE konkrét kérdésekkel foglalkoztak, mag-izometriával, béta-sugár-színképekkel és szupravezetéssel. Ehhez nem volt szükség minden esetben egy zseniális inspirációra, hogy célba jussanak. Szükség esetén elegendő volt, minden nagyobb eredetiség nélkül, a tanult módszereket alkalmazni.EINSTEIN, mint a fizikai valósághoz, a hozzá közel álló emberekhez is elvesztette kapcsolatát. Bizonyára felesége, ELSA, számára nem volt könnyű EINSTEINnel összeházasodva lenni. "Én egy igazi egylovas kocsi vagyok, mondta magáról, aki az államhoz, otthonához, baráti köréhez még szűk családjához sem tartozott soha egész szívvel, hanem ezekkel a kötődésekkel szemben egy soha nem nyugvó idegenséget és magányosság-igényt érzett. Ez a “magányosság-igény” jól érthető, különösen embertársai túl nagy kíváncsisága miatt is. EINSTEIN önmagát gyakran a mesebeli MIDÁSZ királlyal hasonlította össze: ez, bármit megérintett, arannyá változott. Ami egy naívnak hihetetlen szerencsének tűnik, valójában szörnyű átoknak bizonyul. “Úgy járok, mint MIDÁSZ,” mondta gyakran EINSTEIN, “azzal a különbséggel, hogy nálam minden újságcirkusszá válik.”

Híressége régen legendássá nőtte ki magát. Amikor 1930-ban Amerikába látogatott, úgy tűnt, hogy az egész kontinens a feje tetejére állt: "Érkezés New Yorkba. A legfantasztikusabb fogadtatás inkább bosszúság volt. Long Islandnál riporterek serege jött a hajóra. Ehhez egy had fotográfus, akik, mint éhes farkasok, vetették magukat rám. Az újságírók válogatott hülye kérdéseket tesznek föl, amiket olcsó viccekkel válaszolok meg, amiket nagy lelkesedéssel fogadnak.”

A humoros életbölcsességek, amiket EINSTEIN magából kiadott, a spontán vicces megjegyzések tették EINSTEINt keresett objektumává az újságíróknak. Meg nem játszott szerénysége, a külsőségek iránt tanúsított teljes közömbössége, összetéveszthetetlen képet adott magáról a nyilvánosság számára. EINSTEIN maga volt a világidegen zseni megszemélyesítése, akinek szárnyaló gondolatait senki halandó sem tudta követni.

Az ókor és különösen a középkor szerette az allegóriákat: egy elvont fogalom ily módon érzékekkel megfogható lett. Amikor az elméleti fizika a XX. században egyre inkább nehezen szemléltethetővé vált, akkor lépett a laikusok számára érthetetlen teória helyébe az egész világon a mindig új fényképeken terjesztett EINSTEIN fotója. Ahogy korábban az asztronómiát URÁNIA istennő testesítette meg, mint a 9 múzsák egyike, kezében egy égboltglóbusszal, úgy érzékeltette ALBERT EINSTEIN a modern fizika absztrakcióját.

73

Einstein és Charlie Chaplin, 1931: Együtt utaztak Los Angelesbe, hogy a CityLights filmbemutatóját megnézzék.  A tömeg fölismerte és ujjongva üdvözölte őket. Chaplin megjegyezte: “Önnek azért tapsolnak, mert magát senki sem érti, nekem meg azért, mert engem mindenki ért.”

73

Einstein megérkezik New Yorkba, 1921. A publicitás úgy tört rá Einsteinre, mint egy természeti katasztrófa.“Hát van bennem valami, ami egy szemfényvesztőben vagy egy hipnotizőrben, ami úgy vonzza az embereket, mint egy cirkuszi bohóc?” kérdezte magától Einstein, aki semmi mást nem akart, csak nyugodtan dolgozni.

74

A német tudomány választási gyűlése Adolf Hitler választásakor, 1937. november 11.-én, Lipcsében. Az elnöki sorban fölismerni egészen jobbról Ferdinand Sauerbruch sebészt, balról a negyedik Martin Heidegger filozófus. A gyűlésen szintén részt vettek Wilhelm Pinder művészettörténész és Eugen Fischer antropológus.

VÉGE IX

X.FEJEZET

Hazámra gondolok az éjszakában

"Hatalomátvétel" a tudományban

75

EINSTEIN a nemzeti szocialisták számára nemcsak egy zsidó származású tudós volt. Tisztelete a nép minden rétegében nyilvános meghallgatást és politikai befolyást jelentett. Mint meggyőződéses demokrata és pacifista a nemzeti szocialisták és a német nacionalisták erőfeszítéseinek ellenszegült. HITLER hatalomátvétele 1933. január 30-án meghozta a “leszámolás” pillanatát. A nemzeti szocialisták itt is a rájuk jellemző eszközeiket vetették be. 1933. március 2-án a "Völkischer Beobachter", a “Népi Figyelő”, az NSDAP pártlapja heves támadást intézett EINSTEIN és egy sor más művész és író ellen.

A szerencsének köszönhető, hogy EINSTEINt a világ szeme láttára nem zárták koncentrációs táborba. A hatalomátvétel idején az országon kívül és így biztonságban volt. Feleségével, Elsa asszonnyal az Egyesült Államokban volt látogatáson. Az egy amerikai alapítvány által pénzelt utazás célja - ironikus módon - a “német-amerikai kapcsolatok javítása” volt. A Németországból jövő hírek súlyosságát EINSTEIN rögtön fölfogta. Ekkor OTTO HAHN szintén az Egyesült Államokban tartózkodott. Mint vendégprofesszor, meghívást kapott egy szemeszterre, a New York állambeli Cornell Egyetemre, Ithacában. Otto Hahn megvetette a nemzeti szocialistákat és sohse adta szavazatát rájuk. Ám amikor a Reichstag leégése után amerikai újságírók a rendkívüli törvényekről, az alapjogok kiiktatásáról, az újságok betiltásáról, a letartóztatásokról sok kényes kérdést tettek föl neki, kötelességének érezte, hogy Németországról és a kormányról csak jót mondjon.

Ő maga is szívesen hitte volna a jót.  A beszélgetések a barátjával, RUDOLF LADENBURGgal, aki már évekkel ezelőtt Berlinből az Egyesült Államokba emigrált, segítettek neki az eseményeket jobban megérteni.  Ennek ellenére igen naív maradt. 1933 áprilisában Washingtonba, a német nagykövethez, Hans Lutherhez utazott, aki korábban a Weimari Köztársaság birodalmi minisztere és kancellárja volt, hogy előadja kétségeit. Ám minden illúzió volt, Hans Luther maga is tehetetlen volt.

75

Egyedül EINSTEIN, a meggyőződéses pacifista fogta föl, hogy a Harmadik Birodalom ellen csak politikai keménység és állhatatlanság segíthet. 1933 március 10-én egy amerikai újságírónak adott interjút: "Mindaddig, amíg számomra egy lehetőség adódik, csak olyan országban fogok tartózkodni, ahol a politikai szabadság, a tolerancia és a polgárok törvény előtti egyenlősége érvényesül. A politikai szabadsághoz hozzátartozik a politikai nézetek szóbani és írásos kinyilvánítása, minden egyén meggyőződésének toleranciája és tisztelete. Ezek a feltételek jelenleg Németországban nem adottak.  Ma ott olyanokat üldöznek, akik a nemzetközi megértés ápolásában különleges szolgálatokat tettek.”

Ez az interjú a német sajtóban negatív visszhangot keltett. A kollégák megdöbbenve követték az összecsapást EINSTEIN és az új “nemzeti kormány” között. "Mély aggodalommal hallok minden híresztelést,” írta Max Planck, "melyek az Ön politikai természetű nyilvános és privát föllépéseit követik, ezekben a zavaros és nehéz időkben. Nem vagyok olyan helyzetben, hogy ezeknek a jelentőségét megvizsgálhassam. Csak egyet látok világosan: ezek a hírek rendkívül megnehezítik a dolgukat azoknak, akik Önt értékelik és tisztelik, hogy Ön mellett kiálljanak."

Március 29-én a kultuszminisztérium új birodalmi komisszárja azt követelte a Porosz Akadémiától, hogy vizsgálja ki EINSTEIN újsághírek szerinti, a Harmadik Birodalommal kapcsolatos kritikáját és - adott esetben - indítson fegyelmi eljárást. Egy kibékítő közvetítés PLANCK szerint ki volt zárva. “Itt két világnézet csapott össze, melyek összeférhetetlenek. Én sem az egyik, sem a másik pártján nem állok. Az Öné is messze esik tőlem, emlékezzen csak beszélgetéseinkre az Ön által propagált katonai szolgálat megtagadásáról.”

20 évvel előtte hozta PLANCK a fiatal EINSTEINt Berlinbe az Akadémiára. Egymás tisztelete barátsággá nőtte ki magát. Minden különbözésük ellenére - politikai nézet, életkor, temperamentum - egy nehezen meghatározható, de kétségkívül elmélyült kölcsönös tisztelet jellemezte kapcsolatukat. Így PLANCKnak nagyon nehezére esett EINSTEINt az Akadémiáról való önkéntes kilépésre fölszólítani,

76

de kötelessége ezt parancsolta neki. Münchenből, útban egyen szicíliai nyaralásra, levelet írt a most már oly távoli barátjának. Csak PLANCK, aki Einsteint meghívta és tudományos jelentőségében soha semmi kételkedést nem tűrt, tehette meg ezt a méltánytalan kívánságot. Ám EINSTEIN hivataláról már önmagától lemondott: "Gondoltam, hogy az Akadémiának, legalábbis annak jobb tagjainak megkönnyebbülés, ha tagságomról leköszönök.”

A cél elértnek tűnt: az új kormány számára"elviselhetetlen" Einstein leválasztása megtörtént és az Akadémia, legalábbis kifelé, megőrizhette méltóságát.  Azonban a tudósok a hálót túl finomra szőtték;  ilyen előkelően a nácik nem tették. A Kulturális Minisztérium elküldte "nyomatékos kívánságát" egy nyilvános állásfoglalás végett.  A három másik titkár távollétében a jogász ERNST HEYMANN fogalmazta meg szégyenletes nyilatkozatot arról, hogy az Akadémia nem látja okát, hogy "EINSTEIN kilépését sajnálja."

Ez a nyilatkozat volt az Akadémia hozzájárulása a "zsidó-bojkott napjához.” Ezen a napon, 1933. április 1-én, amelyen az Akadémia közzétette nyilatkozatát az “EINSTEIN-ügy” kapcsán, az Egyetemet és a Technikai Főiskolát megszállta a berlini SA. A zsidó professzorokat és asszisztenseiket az intézeti termekből kiűzték, szidalmazták és bántalmazták. SA csapatok hatoltak be bírósági termekbe és félbeszakították a zsidó bírák munkáját. A városban megakadályozták, hogy a lakosok zsidó boltokba lépjenek. Az önkényes intézkedéseknél az SA és az SS mint “segédrendőrség” lépett föl, tehát az új hatalombitorlók megbízásából és jóváhagyásával garázdálkodtak.

Ezen események láttán sok tudóst a megbotránkozás és a szégyenérzés fogta el, ám elrejtették érzéseket. Az érzékeny és gyorsan fölinduló MAX VON LAUEból hiányzott a bölcs önkontroll. Nem tudott és nem akart lenyugodni. HEYMANN egyedül kiadott hivatalos nyilatkozata ellen határozottan föllépett; kifogásolta, hogy a matematikai-fizikai osztály, amelyhez ő is tartozott, egyik tagját sem, de még MAX PLANCKot és HEINRICH VON FICKERt, az illetékes osztály titkárait sem kérdezték meg. LAUE egy kérvényt készített elő - az eset megtárgyalását egy rendkívüli plenárülésen - és igyekezett minél több aláírást begyűjteni. Vajon hány kimagyarázkodást kellett végighallgatnia? Végül talált két kollégát, akik csatlakoztak hozzá. LAUE távirata Taorminába, PLANCKnak: "Személyes jelenléte itt sürgősen kívánatos!" hiábavaló volt - PLANCK meg volt győződve arról, hogy LAUE ok nélkül izgatta föl magát.

Így LAUE kérvénye elbukott. Az Akadémia jóváhagyta az EINSTEIN elleni nyilatkozatot és HEYMANNnak megköszönte a “célszerű eljárást”. Az egykori kollégák szétválasztása EINSTEINtől úgy volt értelmezhető, mint a megváltozott politikai körülmények következtében elkerülhetetlen aktus.  Úgy vélték, ennek így kellett történnie és ellenszegülni veszélyes volt. A többség még azt is elfogadta, hogy EINSTEIN csatlakozott a külföld “szörnyűséges uszításához”. Az 1700-ban alapított Porosz Tudományos Akadémia történetében lényegében csak egyetlen sötét epizódus esett meg: 1751-ben az Akadémia levelező tagját, SAMUEL KÖNIGet azzal vádolták meg, hogy meghamisította a filozófus Gottfried Wilhelm Leibniz egyik levelét. Így próbálta az akkori akadémia-elnök, MAUPERTUIS egy fontos felfedezés, a "legkisebb akció elvének” vélt elsőbbségét védeni. Az Akadémia még jobban, mint akkor SAMUEL KÖNIG esetében, most “ALBERT EINSTEIN-ügyében” megalázkodott.

77

Max von Laue

77

Einstein titkárnőjével, Helene Dukas-szal (egészen balról) és mostohalányával Princeton-ban. “ˇKényelmesen berendezkedtem a tenger mellett” írta barátjának,

Max von Laue-nak: “De gyakran gondolom, hogy az emberek kis köre,

kikkel harmonikusan össze voltam kötve, egyedülálló volt.”

78

Sommerfeld levele Einsteinnek Dél-Tirolból, 1934. Augusztus 26-án.

78

A belátók, mint MAX LAUE és MAX PLANCK nem tudtak a vaksággal megvert többséggel szemben érvényesülni. Ugyanúgy, mint csaknem kétszáz évvel ezelőtt, az igazságtalanul megvádolt SAMUEL KÖNIG egy méltóságteljes "appel au public" levéllel a nyilvánossághoz fordult, úgy utasította vissza most Albert Einstein is az Akadémia alaptalan vádait. Egy hivatalos levélen kívül egy másikat, egy személyeset is küldött MAX PLANCKnak:

 "Nem vettem részt semmiféle ‘szörnyűséges uszításban’. Az Akadémia javára írom, hogy egy ilyen rágalmazó kijelentést csakis külső nyomásra tehetett. De ebben az esetben sem lesz jó hírnevéhez elegendő és némelyek, a jobbak közül, már most szégyellik magukat. Ön valószínűleg hallotta, hogy ilyen rágalmazó vádak alapján tulajdonomat Németországban elkobozták... Hogy a külföld ezekről, a velem szemben alkalmazott praktikákról mit gondol, azt könnyen elképzelheti. Eljön az idő, amikor Németországban tisztességes emberek azért is szégyellni fogják magukat, amiért velem szemben polgártársaim ilyen alantas módon viselkedtek. Emlékeztetem arra, hogy Németország hírnevének mindezekben az években csak hasznára voltam és ezen semmit sem változtattam - míg a jobboldali sajtó ellenem rendszeresen uszított, anélkül, hogy valaki is vette volna a fáradtságot, hogy mellettem kiálljon.”

Biográfusok arról számoltak be, hogy EINSTEINt távollétében halálra ítélték és 20 000 birodalmi márka vérdíjat tűztek ki a fejére, ez azonban nem igaz, ez egy kései legenda. E nélkül is egész sor jogtalanság maradt.  Két fogadott lányát, ILSE-t és MARGOT-t, a rendőrség kihallgatta, házkutatás volt a berlini városi lakásában és a nyaralójában, Caputhban.  Erről HELENE DUKAS, EINSTEIN titkárnője így számolt be: “A kihallgatás DR. RUDOLF KAYSER, EINSTEIN vejének lakásában történt. ILSE KAYSER ágyhoz kötött beteg volt, MARGOT EINSTEIN náluk lakott ezekben a napokban. Két rendőrtisztviselő jött civilben és két egyenruhás SA-ember, de ők csak ott álltak. A kérdéseket a rendőrtisztviselő tette föl, akinek ez a föladat láthatólag nem volt ínyére. Azt kérdezte, van-e itt “propaganda-anyag” és hogy hallottak-e mostanában apjukról? Sem MARGOT, sem sógora nem adtak választ, azon kívül, hogy semmiről sem tudnak. Miközben az asztalon egy levél hevert EINSTEINtől, amiben HITLERt gúnyolja. Ekkor a rendőrtiszt ezt mondta: “Mivel apjukról mostanában semmit sem hallottak, nem is tudhatnak semmiről.”  - és udvariasan elbúcsúzott. Ezzel egyidőben EINSTEIN lakásában is egy ‘házkutatás’ történt, de ott csak a háztartási alkalmazott volt jelen, aki végig vezette a rendőröket a szobákban. Semmit sem vittek el. Amiket elkoboztak, azok banki számlák voltak, EINSTEIN asszony széfje, a caputhi nyaraló, ahol épp a “ Német Leányok Szövetsége” tanyázott, továbbá EINSTEIN professzor vitorlása is.”

79

Einstein nyaralója (Caputh, Potsdam, Märkische See) . 1929-től itt szerette eltölteni a forró nyári hónapokat. 1933-ban a házat rögtön elkobozták.

80

Ez történt 1933-ban azzal az emberrel, akiben a világ egy új NEWTONt tisztelt, akinek a német tudomány nagyrészt az "aranykorát" köszönhette, akinek kedvéért az első világháború után sok külföldi ismét fölvette a kapcsolatot Németországgal.

PLANCK Szicíliából való viszatérte után az Akadémia 1933. május 11-én ismét foglalkozott az "EINSTEIN-esettel". Abban a szent meggyőződésben, hogy az akadémiatagok egy különleges lojalitáskötelezettséget tanúsítanak, Planck ezt mondta: "Nagyon sajnálatos, hogy Einstein politikai magatartásával maradását lehetetlenné tette." De ugyanúgy félreérthetetlenül jegyzőkönyvbe adta: "Úgy hiszem, hogy akadémia szaktársaim és a német fizikusok többségének a nevében beszélek, ha kimondom, Einstein nem csupán egy a sok kiemelkedő fizikusok között, de az a fizikus, akinek itt az akadémiánkon megjelentetett munkái századunk fizikai ismereteit olyan mértékben elmélyítette, hogy ezek jelentősége csak JOHANNES KEPLER és ISAAC NEWTON teljesítményeivel mérhető. Ezt kimondani szükségesnek tartom, nehogy az utókor egyszer arra a gondolatra jusson, hogy EINSTEIN akadémiai szaktársai nem voltak képesek EINSTEIN tudományos jelentőségét felfogni."

EINSTEIN sok német tudományos intézményben közreműködött. A Porosz Akadémiáról való kilépésével mindezek a szálak elszakadtak, melyek az ország szellemi életével összekötötték. Más testületek is maguktól - ha nem önként, akkor egy intésre felülről – elkezdték EINSTEINhez való kapcsolatukat felülvizsgálni. Ám EINSTEINnek nem volt kedve hosszú és bosszantó levelezéseket folytatni, amibe a sajtó is ismét belekavarna. Így ezt írta MAX von LAUEnak: "Megtudtam, hogy a még tisztázatlan viszonyom olyan német testületekben, ahol még szerepel a nevem, Németországban kellemetlenséget okozna. Ezért arra kérlek, hogy alkalomadtán gondoskodj arról, hogy nevemet ezeknek a testületeknek a listájáról töröljék. Ide tartozik pl. a Német Fizikai Társaság, az Orden Pour le Mérite Társaság. Téged kifejezetten fölhatalmazlak, hogy ezt számomra elintézd. Ez az út lenne a helyes, hogy az újabb teátrális jeleneteket elkerüljük."

EINSTEINnek, a "fizika pápájának" Berlinből való elűzése és az Új Világba költözése nagy figyelmet keltett. Ezt szimbolikusan úgy értelmezték, hogy Németország vezető szerepe a fizikában véget ért és ezt most az Egyesült Államok vette át.

A jogállam lépésről lépésre egy diktatúrába fordult át. 1933. április 7-én életbe léptették "a tisztviselő foglalkozás visszaállításának törvényét". Ez tiszta önkényesség volt. A professzorok tisztviselői státusza "egész életre" szólt.  Ezt a szavatolt jogot most egy tollvonással megvonták.  Az elbocsátás

80

a 4-es paragrafus szerint megtörténhetett, egy olyan gumicikkely alapján, amelyet a hatalom kénye-kedve szerint politikai zsarolásra és megfélemlítés használhatott. A zsidó tisztviselők ellen irányuló 3. paragrafus olyan tudományosan magasan képzett szakembereket is érintett, akik gyakran hitük vagy származásuk alapján semmiképp sem érezték magukat “nem-németnek”, hanem éppúgy nemzetileg gondolkodtak, mint a német polgárok többsége.

E törvény szerint azoknak, akiket több mint 10 szolgálati év után elbocsátottak, végkielégítés járt és az első világháborús frontharcosokat egyáltalán nem lehetett elbocsátani. Ezekhez a rendelkezésekhez az első néhány hónapban tartották is magukat. Utána azonban vége lett a “kegyelemnek”. A zsidók teljesen jogfosztottakká váltak.  Hol is tehettek volna panaszt?

Így olyan megalomániás lózungokkal, mint “naggyá tenni Németországot!” a legnagyobbakat üldözték ki az országból. Ez az érvágás tetemes volt a német tudomány számára.  Pontos számok a kivándorlásról nincsenek. Egy nem teljes kimutatásból azonban kiderül, hogy a német egyetemek és műszaki főiskolák 7758 oktatójából csak 1934-1935 téli szemeszteréig, 1145 professzort és docenst, vagyis 15%-ot elbocsátottak. A fizikában ezek a számok magasabbak voltak, így a szellemi súlyt tekintve, az intelligencia mintegy egynegyede hagyta el az országot. Részben ennek következtében, a szellemi emigrációt követte az egyetemi hallgatók számának felére csökkenése a német főiskolákon, az 1929-es 112 ezerről, 56 ezerre 1939-ben.

Szégyent érezve és tehetetlenül nézte a német tudóstársadalom, amint kollégáik szinte egyik napról a másikra az országot elhagyták. Olyanok, akikkel hosszú éveken át a fakultásokon együtt dolgoztak, közösen oktattak és kutattak és akiknek otthonaikban is szívesen látott vendégek voltak.

Különösen tragikus volt FRITZ HABER sorsa.  Abban a hitben, hogy háborúban és békében hazájáért mindig a helyeset tette, HABER, mint a "gázháború atyja" évekig a világ megvetésében részesült.  Amikor 1933 után az új "nemzeti kormány" minden külföldön “háborús bűnösként” elítéltet most hősként és mártírként ünnepelt, HABER - zsidó származása miatt – ismét elűzettetett, elveszítette korábbi híres önbizalmát.

"Nem ismertem olyan más intézeti igazgatót, aki ennyire azonosult volna intézetével. Így amikor 1933-ban ezt a szerepét föl kellett adnia, gyógyíthatatlan sebet kapott.” - számolt be MAX VON LAUE. "Saját szememmel kellett látnom, amint Haber hosszan tartó, keserves vívódás után lemondási döntéséhez eljutott. Az angina pectoris rohamai, amiktől éveken át szenvedett, sokasodtak és emlékszem, amint egy ilyen roham után fölsóhajtott: 'Micsoda egy kór ez, amely lassan öli meg az embert.' “

MAX VON LAUE és LISE MEITNER szinte naponta meglátogatták. MEITNER később: “Csodáltam Laue együttérzését és szívmelegségét, amivel Haber nehéz helyzetét könnyíteni próbálta.

81

Ebben az időben Einstein írt Max Bornnak, egyik emigráns a másiknak : "Te tudod, hogy sohsem volt jó véleményem a németekről (erkölcsi és politikai értelemben).  Ám be kell vallanom, brutalitásuk és a gyávaságuk fokával mégis sikerült meglepniük." Einstein nem tudta, hogy PLANCK eldöntötte, személyesen fog Adolf Hitlernél szót emelni: "Hitler hatalomátvétele után, nekem, mint a Kaiser Wilhelm Társaság elnökének, jutott a föladat, Hitlernél tisztelgő látogatást tenni. Úgy gondoltam, hogy ezt a lehetőséget kihasználhatom, hogy zsidó kollégám, FRITZ HABER mentségére pár szót szóljak. Azért az emberért, akinek a levegő nitrogénjéből való ammóniaszintézise nélkül a háború már az elején elvesztett lett volna. HITLER szó szerint ezt válaszolta:, A zsidók ellen nincs semmi kifogásom.  De a zsidók mind kommunisták és mint ilyenek, mind ellenségek, harcom ezek ellen irányul. ' Megjegyzésemre, hogy különböző zsidók vannak, közöttük régi családok a legjobb német kultúrával, és ott már különbséget kellene tenni, azt válaszolta: 'Ez nem igaz. A zsidó az zsidó, úgy ragadnak össze, mint a bogáncsok. Ahol egy zsidó van, ott mindenféle más zsidó is összegyűlik. Maguknak a zsidóknak lett volna föladatuk, hogy maguk között szelektáljanak. Ezt nem tették meg, ezért minden zsidó ellen egyaránt föl kell lépni.' Közbevetésemre, hogy öncsonkítás lenne, a legértékesebb zsidókat kivándorlásra kényszeríteni, mert tudományos munkájukra szükség van és ez így elsősorban a külföldnek jut majd, Hitler ebbe nem ment bele, hanem mindenféle közhelyeket kezdett emlegetni és így fejezte be vitánkat: 'Azt mondják, néha ideggyengeségben szenvedek. Ez egy hazugság. Olyanok az idegeim, mint az acél.' E közben erősen a térdére csapkodott és egyre gyorsabban és gyorsabban ide-oda hintázott, úgy, hogy nekem nem maradt más hátra, mint elhallgatni és elbúcsúzni.”

PLANCK kezdőlátogatása volt az első és utolsó eset, hogy a "vezér és birodalmi kancellár" egy prominens tudóst fogadott. Hitlert soha sem érdekelte az alapkutatás, jelentőségét egy modern ipari állam számára nem fogta föl. És ami még rosszabb: régi gyűlölet élt benne. Nem felejtette el, ahogyan a tudósok megvetése 1933-ban őt személyesen találta el.

Az államfő, a "nemzeti kormány” vezére rezzenetlenül nézte, ahogyan a nemzet legdrágább kincse, az intellektuális potenciál elherdálódott. Mialatt egy gátlástalan hatalmi politika kezdődött, amely a birodalomnak világuralmat volt hivatott hoznia, ideológiai vakításban ásták alá Németország világban való helyét.

Hogy az elbocsátási hullám által súlyosan meggyengült Haber-intézetet a teljes összeomlástól megóvják, PLANCK HABERrel egyetértésben OTTO HAHNt nevezte ki intézeti biztosként. Egy távirattal haza hozta az Egyesült Államokból Berlinbe. 1933. július 21-én OTTO HAHN átvette új föladatát. Néhány nappal ezután a kultuszminisztérium egy GERHARD JANDER nevű kémikust nevezett ki HABER utódjául. Róla a Kaiser Wilhelm Társaságnál, ahol minden fontos szakembert számon tartottak, semmit sem hallottak. Mint kiderült, ő egy jelentéktelen privátdocens volt Greifwaldban. Viszont politikailag kiemelkedett, mint nemzeti szocialista.

81

Einstein levele Max von Laue-nak, 1934. március 23-án: "Mindig is éreztem, hogy Te nemcsak egy koponya, hanem egy legény is vagy."

82

Walther Nernst és Lise Meitner: komoly beszélgetések a Kaiser Wilhelm Társaság ünnepségekor. A kép valószínűleg 1936. január 10-én, a Társaság alapításának 25. évfordulóján készült. A Kaiser Wilhelm Társaság ezzel demonstrálta a náciktól való függetlenségét.

VÉGE X

XI. FEJEZET

Népvándorlás alulról

Fizika és politika a Harmadik Birodalomban

83

Az egykor híres Kaiser Wilhelm Fizikai-kémiai Intézet gyorsan szétesett - az a kutatóközpont, amelyet az egész világ csodált és amelytől a Szövetségesek az első világháborúban jobban tartottak, mint tíz német hadosztálytól.

HABERrel együtt kilenc Nobel-díjas hagyta el az országot. Nevük és sorsuk ismert a világban. De kik voltak azok, akik a megüresedett helyekre bekerültek? Ezek olyan gátlástalan csörtetők voltak, mint RUDOLF MENTZEL és ERICH SCHUMANN, lelkiismeretlen karrieristák, akik határozottan a párt vagy a Wehrmacht szolgálatába álltak. Most, mikor az alul levők kerültek felülre, tettvágyaiknak széles tevékenységi terület nyílt meg.

Hirtelen itt voltak a talpnyalók, a harmadrendűek, akik normális körülmények között semmire sem vitték volna, most időben fölvették az új irányt, és "magatartásukért" az új állam megjutalmazta őket. Ebbe a csoportba tartozott GERHARD JANDER, továbbá THEODOR WEICH, aki, mint az elméleti fizika professzora, találta meg az utat a vályúhoz, ahogy Heisenberg mondta: "Mivel soha sem tett közzé az elméleti fizikáról egy dolgozatot sem, így a helyzet a kívülállók számára is teljesen világos volt."  Ezekhez tartozott WILHELM MÜLLER is, aki 1941-ben a nagy ARNOLD SOMMERFELD utóda lett, valamint ide tartoztak még néhányan, akik annyira jelentéktelenek voltak, hogy nevüket a történelem gyorsan és kegyesen a feledés homályába burkolt. Sokan, akik már évek óta, mint magántanárok várakoztak, most megkaphatták az áhított tisztviselői státuszt. Megint mások, akik terven kívüli vagy rendkívüli professzorok voltak elismerés nélkül, most ordináriuszok vagy intézeti igazgatók lettek. A karokon most a kis lelkek vitték a szót, akik eddig árnyékban voltak. 

Akik a legjobban voltak meggyőződve arról, hogy most már minden az akaratuk szerint kell, hogy történjen, azok voltak a fanatikus antiszemiták. Ők voltak, úgymond az "öreg harcosok" a tudomány birodalmában. Már évek óta a vélt zsidó szellem ellen uszítottak. Ők voltak a nagy gyűlölők, akik saját kudarcukat a “zsidók és zsidóbarátok” gonosz szándékaira vezették vissza, ők voltak az“élet hátrányosai”akinek a nemzeti szocialista Weltanschauung, világnézet a testükre volt szabva. Ezekhez az eddig kívülállókhoz, akik 1933. január 30-án hirtelen a hatalom központjába kerültek, tartozott a két Nobel-díjas fizikus PHILIPP LENARD és JOHANNES STARK is.

83

1933 május 1-én STARKot kinevezték a Fizikai és Technikai Birodalmi Intézet elnökévé. A“Népi Figyelőben”PHILIPP LENARD így kommentálta a kinevezést: “Ez végre búcsút jelent a már szinte elkerülhetetlennek tartott, tömören fogalmazva Einstein-szerű gondolkodás uralmától. Most itt van Stark ezen a fontos poszton... Frick belügyminiszter úr ezen hatályos döntését már sokan fölfogták...a fizikában eddig sötétség uralkodott, mégpedig fölülről lefelé...erre a látványos példát, a természetkutatás káros befolyásolására zsidó részről Einstein adta. Vette a korábbi jó meglátásokat és önkényes adalékokkal összetákolt egy“elméletet”, amely kezd szétesni...Itt nem hagyhatjuk ki, hogy a különben derék teljesítményű kutatóknak a szemére vessük, hogy ennek a “relativitás-zsidónak” megengedték, hogy egyáltalán Németországban megvethesse a lábát...A felsőbb helyeken működő teoretikusok ezt a fejlődést jobban kordában kellett volna, hogy tartsák...Most Hitler vette át itt is a vezetést. A kísértet elillant, az idegenszellem elhagyja – méghozzá önként – az egyetemeket, sőt, az országot...”

A természettudósok hírhedt gyűlésén, Bad Nauheimban, 1920-ban, Lénárd és Stark a relativitás- és a kvantumelmélet ellen újabb és újabb támadásokat indítottak, melyekből a fizikusok azt vonták le, hogy a két Nobel-díjas az új elmélet fizikai alapjait nem értette meg. Képtelen rasszista ideológiájuk a kollégák gúnytárgya lett.

Ám azoknak az időknek, amikor a tudomány tévutas fölfogásain viccelődni lehetett, 1933-ban vége szakadt. A modern elméleti fizika egyes kiemelkedő alapítóinak, EINSTEINnek és BORNnak, mint zsidóknak és a “német nép ellenségeinek”, el kellett hagyni az országot. Kibékíthetetlen ellenfelei most joggal büszkélkedhettek ADOLF HITLERrel és a párt, az állam más vezetőivel hosszú éveken át ápolt szellemi kapcsolataival. A relativitás- és a kvantumelméletet, a XX. század legjelentősebb intellektuális teljesítményeit, mint“zsidó szellemi termékeket” a kiátkozás fenyegette. Hogy a fizika ezentúl hogyan folytatódjék, az a würzburgi fizikus konferencián, 1933 szeptemberében megmutatkozott. JOHANNES STARK egy alap-referárumot jelentett be.

84

Johannes Stark

84

MAX von LAUE, a társaság elnöke szembenézett a kihívással. Egy gondosan előkészített beszéddel nyitotta meg a kongresszust, a pontosan 300 évvel ezelőtti, az inkvizíció által elítélt GALILEIről. A hallgatók megértették, hogy az a Galilei, akiről beszélt, Einstein volt. "GALILEI nyilván az egész procedúra alatt föltette a kérdést: Minek ez az egész? Hogy én, vagy bárki ember állítja vagy sem, hogy politikai, akár egyházi hatalmak mellette vagy ellene vannak vagy sem -  mit sem változtat a tényeken! Fölismerésüket egy időn át föl lehet tartóztatni, de a végén át fognak törni! Így is lett... A kopernikuszi vonulat föltartózhatatlan volt...Követői minden elnyomás ellenére fölegyenesedhettek a győztes bizonyossággal, amit egy egyszerű mondat fejez ki: 'És mégis mozog...' ”

Közvetlenül ezután JOHANNES STARK ragadta meg a szót. Bosszúsan, néhány zsémbes mondattal kommentálta LAUE kijelentéseit. Ekkor visszatért előkészített beszéde szövegére. Ahogy a Führer a német nép számára a felelősséget viselte, úgy akarta ő is a “felelősséget”a fizikusok számára átvenni. A Birodalmi Intézet kiépítésére gigantikus terveket jelentett be. Az általa uralt intézet kéz a kézben kell, hogy Németországban a tudományt újjá szervezze.

A beszéd pusztító benyomást hagyott maga után. Ha valaki is a kollégák közül ezzel a“vezér-elvvel” rokonszenvezett, azt elutasította, hogy ez a“vezér” STARK legyen. STARK magát a Német Fizikai Társaság elnökévé akarta választatni, hogy ezután ezt a hivatalt a Birodalmi Fizikai és Technikai Intézet elnökségével egybeolvassza. Ám ennek a tervnek nem volt semmi esélye. Ő helyett új elnöknek az ipari fizikust, DR. KARL MEYt javasolták, aki egyben a Német Technikai Fizika Társaság elnöke is volt. Egy ügyes sakklépés, mert az egyetemi és az ipari fizikusok összehozása már régi törekvés volt. STARK visszavonta pályázatát. 1933.szeptember 20-án MEYt szinte egyhangúlag megválasztották új elnöknek.

A würzburgi fizika-kongresszuson való veresége nem hagyta nyugodni. Az áhított vezér-pozíciót a tudományban ezután politikai segítséggel akarta megkapni. Kérvényezte fölvételét a Porosz Akadémiára, ahol a "tisztogatások" nyomán helyek szabadultak föl. Mint az "Einstein-ügyben”, itt is a hatóságok durván beavatkoztak.

Laue korábban Max Planckot, mint az ő nagy akadémiai tanárát tisztelte, közeli barátok voltak és mindketten a Porosz Akadémia tagjai. Egészen biztos, hogy Planck és Laue négyszemközt megbeszélték, hogyan járjanak el. Planck fölfogása szerint a kormánynak engedni kell: "A nácizmus egy vihar, amely mindnyájunk feje fölött tombol." Azt mondta: "Nem tehetünk semmit, meg kell hajolnunk, mint a fák a szélben.” Planck minden ellenállást értelmetlennek tartott, mert a kormánynak elegendő eszköze és módja van, hogy - az akadémia számára    fájdalmas módon – célját elérje.

LAUE ezzel ellentétben úgy vélte, nem csupán Stark személyéről, hanem a kutatás szabadságáról van szó. Ha veszítünk is, jobb, hogy egyáltalán teszünk valamit, semmint eszméinket harc nélkül föladjuk. A vereség semmiképp borítékolt, ha erős szívvel járunk el, ez is megváltóan és fölszabadítóan tud hatni.

LAUEt erősítette a tudat, hogy a fizikusok nemzetközi közösségéhez tartoztak. Sok barátja volt a külföldi kollégák közt és a kapcsolatot, ahogy a körülmények engedték, fönt tartotta. Különösen fontosak voltak számára a kivándoroltak. Ha külföldi látogatók jöttek, levelet küldött velük EINSTEINnek, LADENBURGnak, SCHRÖDINGERnek. Saját utazásait rendszeresen arra is kihasználta, hogy barátainak kimerítően írjon. Ilyen gondolatcserék folytán LAUE tudta, hogy nem áll egyedül álláspontjával és megtanulta  - ami akkor nem volt magától értetődő – a politikai eseményeket nemcsak nacionalista szemmel nézni.

85

Fritz Haber, 1908-ban „nagynyomású kémcsőjével”kidolgozta híres eljárását, a levegő nitrogénjából és a víz hidrogénjéből ammóniát szintetizált. Miután Carl Bosch az eljárást 1913-ban nagyipari méretekre átültette, lehetségessé vált, mint mondták, „kenyeret a levegőből”kinyerni. Az ammónia só vagy oxidált formában mint salétrom egy fontos N-műtrágya lett. Az I. világháborúban Haber, a német patrióta, a “gázháború atyja” lett. Amikor a későbbi, a Szövetségesek által ún. „háborús bűnösöket” a nácik hősökké és mártírokká kiáltották ki, Habert kihagyták, csupán egyetlen ok miatt: zsidó származású volt.

85

LAUE számára a königsbergi filozófus, Immanuel Kant tanítása is fontos volt. A híres“tiszta ész kritikájában” megalkotta tudományos világnézetét, a“gyakorlati ész kritikájában”emberi tartását. Számára a kategorikus imperatívusz volt a mérvadó: "Cselekedj úgy, hogy akaratod maximuma minden időben egy általános törvényhozás elve lehessen."

A Porosz Akadémia 1933. december 14-i ülésén LAUE megvétózta Johannes Stark fölvételét. Heves vita következett. Végül a döntést a következő ülésig elhalasztották. Ezen az 1934. január 11-i napon MAX PLANCK, FRIEDRICH PASCHEN és KARL WILLY WAGNER visszavonták kérvényüket. Ezzel STARK fölvétele az Akadémiára meghiúsult.

Stark föllépése után a Würzburgban fizikusok gyűlésén, újabb akciója LAUE számára egy jelzés volt. Planck volt a német tudóstársadalom mindenki által tisztelt vezetője, álláspontja közismert volt, amit ő alkalomadtán egyértelműen ki is nyilvánított (így a személyes közbenjárása Hitlernél, a zsidó tudósok elbocsátásakor). De Planck öreg volt és a kormány törvénytelen  túlkapásaival szemben - megrögzött tekintélytiszteleténél fogva - gyakran tehetetlen volt. "PLANCK egy tragikus és nem egy romantikus hős volt, egy 'rendes' ember és egy forradalmár ellentéte" írta róla PETER  PAUL EWALD: "Az egyetlen Tell-figura Laue volt, így ő és nem Planck volt a példakép számomra, és még sokan másoknak is. Ez volt az oka és ezt csak most értem igazán, hogy EINSTEIN, mikor nála voltam, PLANCKnak és SOMMERFELDnek nem küldött üdvözletet. EWALD egy útján az Egyesült Államokban EINSTEINt is meglátogatta. Búcsúzáskor a következő párbeszéd zajlott le: EINSTEIN: “Üdvözölje Laue-t.” EWALD: “Planckot és Sommerfeldet is?” EINSTEIN: “Üdvözölje Laue-t.”

Miután a tárgyalások az Akadémián lefolytak, a következő összecsapás FRITZ HABER emlékünnepélye körül indult. Mint összetört ember, Németországban mint zsidó kiátkozva, kiközösítve külföldön, mint a“gázháború atyja”,  HABER emigrációba menekült. 1934. január 29-én halt meg Bázelben, mint megkeseredett ember.

A Porosz Akadémián MAX BODENSTEIN tartott egy méltó búcsúbeszédet és a "Die Naturwissenschaften" folyóiratban MAX von LAUE ezt írta: "THEMISTOKLES nem mint száműzött perzsa király került a történelembe, hanem mint Salamis győzője. HABER úgy fog bevonulni a történelembe, mint azon zseniális eljárás föltalálója, amelyben a nitrogént hidrogénnel egyesítve... kenyeret a levegőből lehet nyerni és ezt a diadalt  hazája és az egész emberiség szolgálatában vívta ki. "

Ezek a szavak nem tetszettek JOHN STARKnak: "Véleményem HABER összehasonlításáról THEMISTOKLESszel minden nemzeti szocialista fizikuséval egyezik.  Ez annál is inkább kézenfekvő, mert von Laue úr a würzburgi találkozón Einstein és Galilei összehasonlításával a nemzeti szocialista kormányt egy hasonló meggyanúsítással vádolta."

86

STARK ultimátum formájában követelte LAUE eltávolítását a Német Fizikai Társaság elnökségéből. De a fizikusok nem engedték magukat megzsarolni. A szándékot elutasították.

Az izgalmas berlini hónapok után LAUE feleségével és lányával sielni ment Svájcba. Az Eden szálloda tetőteraszán, Lenzerheidé-ben élvezték a márciusi napsütést. De ellenségei itt sem hagyták nyugton. A pihenésbe egy NSDAP-rágalom híre csapott bele: "Megindult egy uszítás ellenem. Ennek tényleges oka minden bizonnyal a következő volt: Már régóta tagja vagyok a 138-as tűzér ezred volt tisztjei szövetségének. Ez az egyesület most fölszólította tagjait, lépjenek be a tartalékos SA II szervezetbe. Én ezt megtagadtam, arra hivatkozva, hogy olyan hogy ezzel olyan olyan kötelezettségeket vállalnék, amelyeket lelkiismeretemmel nem tudnék összeegyeztetni. Ezt a nácik zokon vették, joggal, mert megneveztem nekik azt az ellenséget, amelyik, remélhetőleg egy nem túl távoli napon, a vesztüket okozza.”

LAUE komolyan fontolgatta az emigrációt. Ám Plancknak sikerült őt marasztalni. Bátorság kellett hozzá, hogy visszatérjen Németországba. EINSTEIN barátja volt,“rágalmazta”a nemzeti szocialistákat és útjában állt a ”megbízható pártelvtársaknak” (ún. “öreg harcosoknak”).  Az esettel az Oktatási, Tudományos és Népnevelési Birodalmi Minisztérium is foglalkozott. LAUE végül is – nyilván PLANCK bevatkozásával - egy egyszerű “megrovással” megúszta. A legfontosabb védelme valószínűleg a Nobel-díj volt. A miniszter tudta, hogy szankciója ez ellen a nemzetközileg jól ismert tudós ellen külföldön nemkívánatos reakciókhoz vezetne.  Utólag kérdezhetjük, ha a díj LAUEnál egy védőpajzs volt, EINSTEINnél ugyanez mért nem segített? EINSTEIN is Nobel-díjas volt és hozzá világhíresség.

Einstein a húszas években az emberek számára egy erkölcsi intézménnyé vált. Minden kissé tájékozott polgár is úgy ismerte, mint a nemzeti szocialisták egy meg nem alkuvó ellenfelét. A "szemtelen zsidót" végleg megregulázni minden árat megért, a legdrasztikusabb eszközt is, a rezsim szóhasználatával “kerül, amibe kerül”.

LAUE csak egy szaktudós volt, vele az összetűzés csupán a fizikusok körét érintette.  Csak egy erőteljesebb "megregulázás" keltett volna külföldön föltűnést. Így Bernhard Rust, a birodalmi miniszterek leggyöngébbje és legóvatosabbja a legkisebb ellenállás útját választotta. Hogy a LAUE elleni eljárásnak nagyobb lesz a füstje, mint a lángja, kezdetben semmiképp sem lehetett tudni. Hosszú hónapok teltek el gyötrelmes bizonytalanságban. Miért nem emigrált LAUE? Csüngött hazáján, a szégyenletes Németországon és itt látta további feladatait. Tudományos szellemét meg akarta őrizni. Bátorsága példát mutatott. A Német Fizikai Társaság megtagadta "levonni a konzekvenciát", hogy LAUEt kizárja. Stark fenyegetése, hogy akkor ő lép ki, sem használt.

86

Az aktákból látható, hogy LAUE továbbra is az elnökségben maradt; ám JOHANNES STARK neve többé nem szerepel a tagnévsorban.

"Mennyire örültem minden hírnek Tőled és Rólad. Mindig is úgy éreztem, hogy Te nem csak egy koponya, de egy legény is vagy." írta Albert Einstein. A figyelmes és szkeptikus figyelő úgy vélte, nyilván nem ok nélkül, hogy a simulók óriási tömegében a " 'scientists' sem képeznek kivételt (nagy többségükben) és ha mégis mások volnának, akkor az nem értelmi képességükre, hanem emberi formátumukra vezethető vissza, mint Laue-nál. "

Ebben a feszült légkörben Planck úgy döntött, hogy FRITZ HABER egy éves halálának évfordulójára emlékünnepélyt tartanak. Személyesen vezette az előkészületeket. 1935. január 10 és 13 között szétküldték a meghívókat. Bevezető szavakat mond a Kaiser Wilhelm Társaság elnöke, titkos tanácsos, professzor Dr. MAX P LANCK, emlékbeszédet tartanak Dr. OTTO HAHN,  a nyugállományú ezredes JOSEF KOTH, professzor KARL FRIEDRICH BONHOEFFER..." Kitört a vihar. RUST miniszter utasítására minden egyetemi alkalmazottnak megtiltották a részvételt, a szónokoknak tilos volt beszédet tartani. "Bonhoeffer és én", számolt be OTTO HAHN, "a lipcsei és a berlini egyetemtől üzenetet kaptunk, hogy nem beszélhetünk. Én magam azonban nem sokkal előtte kiléptem a Berlini Egyetemről. Így ezt tudathattam a rektorral. Azt válaszolta, így nincs joga számomra utasításokat adni. "

“Planck mindig kiállt az mellett, amit helyesnek tartott, akkor is, ha ez  nem volt számára túl kényelmes." Így látta EINSTEIN. És valóban, a helyzet nem volt számára igen kényelmes. PLANCK tartotta magát elvéhez: “Minden lépést jól átgondolni, aztán nem mindent lenyelni.”Döntéséhez – minden presszió ellenére - mindvégig ragaszkodott. LISE MEITNER azt mondta: "Ezt az ünnepséget végig fogom csinálni, hacsak nem a rendőrség visz ki. "

1935. január 29.-én, Planck maga ment a Kaiser Wilhelm Kémiai Intézetbe, hogy OTTO HAHNt és LISE MEITNERt a Harnack-házba kísérje. A hirdető táblán ott volt kifüggesztve: “A Kaiser Wilhelm Intézet minden tagjának, minden egyetemi alkalmazottnak, a Műszaki és Tudományos Birodalmi Közösség összes egyesülete tagjainak (egyáltalán az összes kutatónak) tilos a “zsidó Fritz Haber emlékünnepélyén”részt venni!” A Harnack-ház nagyterme szinte teljesen tele volt. Sok kémikus, akinek nem volt bátorsága részt venni, feleségükkel képviseltette magát. De amúgy is sok tudós és ipari szakember jelent meg. Az ünnepség méltóságteljesen és ünnepélyesen folyt le. PLANCK ezekkel a szavakkal zárta le üdvözlőbeszédét: "Haber hűséges volt hozzánk és mi hűségesek leszünk Haberhez.”

Otto Hahn kétszer is kiment a szónoki emelvényre. Először saját emlékbeszédét tartotta meg. Majd KOHT ezredes szavai után, BONHOEFFER kéziratát olvasta föl. Később OTTO HAHN erről így nyilatkozott: "Ez a részvétel bizonyos körökben emelte a tekintélyem.

89

Az intézet azonban kifelé, a hivatalos szervek felé jelentősen legyengült. Észrevették, hogy sok mindent nem helyeseltem. A májusi fölvonulásokra sohse nem mentem el. Csak egyszer csatlakoztunk LAUEval egy ilyenhez, de amikor 'politikus' tagok megláttak bennünket, mindjárt eltűntünk."

1934. június 23-án, FRIEDRICH SCHMIDT-OTT-ot, a Segélyközösség elnökét, "a német tudomány barátját, patrónusát és házigazdáját” hivatalából elbocsátották. MAX von LAUE, egy régi kapcsolat okán, így írt: "Mély sajnálattal fogadtam visszalépésének hírét. A német fizikusok döntő többsége, különösen a fizikai szakbizottság tagjai osztják ezt a sajnálatot... Ön a hivatalát az elmúlt 15 évben úgy vezette, hogy az Ön utódjának nehéz lesz ebben Önt követni. Az elnökségi váltás, a jelenlegi viszonyok között a német tudomány számára nehéz időket fog hozni és a fizika első és legnehezebb csapását fogja elszenvedni.”

Ez meg is történt. SCHMIDT-OTT helyére JOHANNES STARKot helyezték. Az alapszabály szerint az elnököt a rektorok és az akadémiai képviselők gyűlése választotta, ezért a nyilvántartási bíró nehézségeket támasztott. Laue erről: "A Birodalmi Kultuszminisztérium utólag akarta a főiskolák és az akadémiák hozzájárulását Stark kinevezéséhez megkapni... A főiskolai tanárok a“vezérelv” bevezetésével szájkosarat kaptak, így a főiskolák jóváhagyásához és a kormány által kinevezett rektorok igen szavazatához kétség nem fért. (A Müncheni Egyetem ennek ellenére nemmel szavazott). Ám mivel az akadémiákon a régi szabályzat volt érvényben, az öt birodalmi akadémia közül négyen Stark ellen szavaztak; Heidelbergről semmi közelebbit nem tudok. Stark természetesen ezt is az én művemnek tekintette, amiben nem is téved. Stark megbukott. A polgári törvénykönyv egyhangú szavazateredményt írt elő. Ennek ellenére, a birodalmi kultuszminiszter, Bernhard Rust Starkot a hivatalában törvényellenesen megerősítette.

A kívülálló ekkor befolyásos kettős pozíciót nyert, mint Birodalmi és Technika intézet, valamint a DFG, a Német Kutató Társaság elnöke, ahogy a Segélyközösséget újonnan nevezték. STARK ezentúl a“német kutatás biztosa” volt. Ahelyett azonban, hogy a kérvényezett projektekkel lelkiismeretesen foglalkozott volna, - erre a huszas években hatékony vizsgálati eljárást dolgoztak ki – STARK ezekről ripsz-ropsz döntött.  A kutatóközösségnél fölhalmozódtak azok a kérelmek, ahol a szakvéleményezők ajánlása alatt ez a mondat állt:“STARK elnök úr elutasítja.” Ez volt a nemzeti szocialisták akarata által a tudományra is felülről rákényszerített "vezérelv".

89

Ezek után nem csoda, hogy ADOLF HITLER birodalmi kancellárral, BERNHARD RUST oktatási, tudományi és népnevelési miniszterrel, valamint JOHANNES STARKkal, a Német Kutató Társaság elnökével a fizika Németországban egy “súlyos krízisbe” zuhant, ahogy azt WERNER HEISENBERG egyik 1936-os emlékiratában megállapította.

És ez volt a 3 éves nemzeti szocialista tudománypolitika  eredménye: (l) A kiemelkedő tudósok és ifjú kutatók nagy része emigrációba kényszerült, így óriási problémává vált a fölszabadult helyeket jó szakemberekkel föltölteni; (2) Az országban maradt tudósok mindenféle politikai csatározásokba voltak bele keverve, amely munkakapacitásukat korlátozta; úgy a minisztériumban, mint a kutatóközösségben, ahol a jövő kutatásainak irányait voltak hivatottak megadni, a teljes ignorancia honolt.

A német tudomány rákfenéje azonban a nemzeti szocialista ideológia volt. GOLO MANN és más történészek leszögezték: olyan, mint nemzeti szocialista világnézet, nem is létezik. És tényleg: az álfilozófikus, régi sérelmekből és jelszavakból a politikai demagógia nézőpontja szerint összetákolt nemzeti szocializmus tele volt belső ellentmondásokkal; minden más volt, csak nem egy logikailag összefüggő gondolatrendszer.

A homályos nemzeti szocializmust a legkülönféleképp lehetett értelmezni. Ezért nem volt biztos a kezdetektől fogva, hogy egyik vagy másik nézet – az összes többi kiátkozásával – legyen-e“igazi nemzeti szocialista”. Így pl. fiatal képzőművészek az expresszionalizmust, mint speciális német teljesítményt, a nemzeti szocialista “német forradalom” megfelelőjének fogták föl. Egészen addig, mígnem a Führer személyesen definiálta 1937-ben a "német művészet lényegét" - és az expresszionizmus, mint "degenerált" művészet, száműzettetett.

A Harmadik Birodalom ideológiáját (vagy amit a rezsim magától értetődően ideológiának tekintett) a természetkutatás területén, német fizikának nevezték. Ilyen címmel PHILIPP LENARD 1936-1937-ben négy kötetes kísérleti fizikai könyvet jelentetett meg, több évtizedes előadásaira alapozva. Az előszó a szerző háborús retorikájával kezdődik. “Német fizika? Ezt fogják majd kérdezni. Mondhattam volna árja fizikát vagy északi fajú emberek fizikáját; a valóság kikutatásának, az igazságkeresők fizikáját, azoknak a fizikáját, akik a természetkutatást megalapozták. - 'A tudomány mindig is nemzetközi volt és marad!' - vetik majd közbe. Ez azonban tévedés.  Mint minden, amit emberek teremtenek, rassztól, vértől függő.”

A modern fizika ellen (melynek középpontjában a kvantum- és a relativitáselmélet áll) LENARD és STARK egy olyan fizikát akart fölállítani, ahol ezek az elméletek nem jutnak érvényre. Valami újat azonban nem sikerült létrehozni. Az ő német fizikájuk a XIX. század fizikája volt, amit ifjúkorukban tanultak, kibővítve néhány tapasztalati ténnyel (melyek azonban a német fizika keretein belül nem voltak értelmezhetők).

90

 A modern fizika a német fizikával szemben – tudományosan nézve – összehasonlíthatatlanul fölényben volt. A Harmadik Birodalomban azonban – egy olyan időben, amikor gyakran a legabszurdabb és legálnokabb gondolatok is valósággá váltak – arra kellett számítani, hogy a LENARD-STARK-féle fizikát nyilvánítják a világképileg egyetlen helyes és megengedett iránynak. Jelek sokasága mutatott erre. A“Nemzeti Szocialista Havilapokban” és a“Népi Figyelőben” követelték, hogy a “zsidószellemet” végre a német tudományból is kiirtsák: “Einstein mára eltűnt Németországból... de az ő német barátai és támogatói még mindig lehetőséget kapnak, hogy az ő szellemében működjenek. Még mindig ott áll az ő támogatója, Planck, a Kaiser Wilhelm Társaság élén és még mindig szabad az ő barátjának és tolmácsának, Max von Laue úrnak a Berlini Tudományos Akadémián egy fizikai véleményező szerepét játszani; az elméleti formalista pedig, Werner Heisenberg, a szellem Einstein szelleméből, még egy megbízatással is ki lesz tüntetve.”

Egy különösen éles támadásban a "Fekete Testületek" nevű SS-lap Németország vezető elméleti fizikusait, mint“az einsteini szellem helytartóit”pocskondiázta. Mivel ők és még sokan mások is valóban “Einstein szellemi helytartói” voltak, ma ezt a német tudomány becsületmentésének szabad tekintenünk. 

HEISENBERG a "Fekete Testületek” szerint a fizika OSSIETZKYje, ezen ideológiai támadások ellen RUST miniszternek tiltakozó levelet írt, melyet a fizikusok százai írtak alá.

SOMMERFELD EINSTEINnek megírta, hogy őt politikailag, de nem szellemileg fosztották meg állampolgárságától: “Egyetlen esetben sem (az előadásai során) kifogásolták az Ön neve említését. Ebből leszűrheti, hogy a német egyetemista már rég torkig van a szellemi zsarnoksággal és attól, hogy egy kis csoport 'vezér'-igába fogja és mindinkább a szellem szabad levegője után áhítozik.”

MAX von LAUE nyilvánosan vitatta meg a STARK-LENARD-féle fizikát. WALTHER NERNST ezt írta LAUEnak: "Köszönettel adózom Önnek a Lenard 2. kötet nagyszerű recenziójáért. Nagyon találónak vélem, hogy a 'német fizika' címről semmit sem mond, hanem olyan német fizikusok kihagyására utal, mint Röntgen vagy Planck; semmi sem tudta volna erőteljesebben ennek az eszement összcímnek az abszurditását leleplezni!"

1935 nyarán LAUE meghívást kapott az Egyesült Államokba, vendégelőadásokat tartani. Ehhez – nagy meglepetésére – a minisztérium engedélyét is megkapta. "Kérem, tolmácsolja minden ismerős kollégának szívélyes üdvözletem", kötötte PLANCK a lelkére. "És kérjen megértést a nehézségek miatt, amikkel mi itt nap mint nap harcolunk, de méltányolják jószándékunkat is, amellyel ezekkel megküzdeni próbálunk. Bizonyára ismét nyugalmasabb és normálisabb idők fognak jönni. "

90

1936. januárjában a Kaiser Wilhelm Társaság 25. évfordulója közelgett. Az akkori rendkívüli helyzetet jellemezte, hogy PLANCK büszke öröm helyett mély aggodalommal nézett az ünnepi nap elé. A német egyetemek már régen elvesztették önrendelkezési jogaikat; a minisztériumok által kinevezett rektoroknak voltak alárendelve, akik a“vezérelv” szerint cselekedtek. Vajon a nácik az évforduló alkalmából a Társaság "Gleichschaltungját", egy-sínre-kapcsolását fogják bejelenteni? Ha a hivatalos beszédek folyamán egy ilyen közlés jönne - mint a Társaság elnöke, hogyan kell reagálnia, hogy a maradék függetlenséget megőrizze?

"Egészében jobban ment, mint ahogy azt a berlini feszült politikai légkör miatt várható volt."- számolt be a New York Times: "A kormányszóvivők a birodalmat dicsőítették, de nem fenyegetőztek. Másrészt a náci-sajtó ellenségesen viselkedett egy olyan szervezettel szemben, ahol még mindig néhány 'nem-árja' kutató folytathatta munkáját. Max Planck múlhatatlan tartásához híven olyan messzire ment, amennyire csak azt a józan ész megengedte. Megvédte a régi tudományos elveket és megismételte meggyőződését, hogy a tudományos kutatásban személyiség és szakavatottság többet számít, mint faj és diktatúra. Ez nem magánintézet többé. Részben az állam pénzeli és a vezetőségekben állami képviselők ülnek. Max Planck befolyása ellenére kiemelkedő személyiségeket veszített el. Hol van Fritz Haber? Halott egy menekültsírban. Hol van Einstein, Franck, Plaut, Fajans, Freundlich? Elűzve vagy elbocsátva. Hol vannak az ismeretlen, 'nem-árja' asszisztensek? Senki sem tudja. Még olyan hírességek sorsa is, mint Otto Warburg vagy Otto Meyerhof, bevallottan bizonytalan. Hogy egyes kiemelkedő 'nem-árják' maradhattak, csakis Max Plancknak köszönhető. Az egyetemek mellett a Kaiser Wilhelm Társaság jövője is sötét. Egy ilyen szervezetnek, ahol csak a képesség számít, amely elutasítja, hogy rasszalapú vagy vallási ideológák befolyásolják és amelyik hisz a zsenik jogában a saját úthoz – egy ilyen testületnek nincs helye ebben a fanatikusok által uralt totalitárius államban. Ahogy a dolgok állnak, a német tudomány utolsó ellenállását tanúsítja a Kaiser Wilhelm Társaság integritása védelmében.”Planck nem tartotta szerencsésnek a cikket: “Az ilyen feljegyzéseket a külföldi sajtóban nagyon veszélyesnek tartom, nem csodálkoznék, ha az, amit éppen elkerülni akarunk, nevesen a figyelem ráirányulását ilyen férfiakra, mint Meyerhof és Warburg, éppen egy ilyen cikk által kerülnek reflektorfénybe.”

91

LISE MEITNER is tovább dolgozhatott a Kaiser Wilhelm Kémiai Intézetben, mint részlegigazgató. Mint osztrák állampolgár, a nemzeti szocialisták faji törvényei még elkerülték, de mint zsidó nő, kínos zaklatásoknak volt kitéve. 1936-ban LAUEnak támadt egy mentő ötlete: LISE MEITNERt Nobel-díjra kell előterjeszteni. Ő magánál ez fényesen bevált, úgy gondolta, LISE MEITNERnél is védőpajzsul fog szolgálni. "A terv nagyon szimpatikus nekem", mondta Planck is,  "tavaly már részben kiviteleztem, javasoltam az 1936-os kémiai díjat Hahn és Meitner között megosztani. De minden más módosulattal is egyetértek, amit Heisenberg úrral egyeztetnek.” 

Habár közeli barátai voltak, ám Planck mégsem javasolta volna őket Nobel-díjra, ha nem lett volna tökéletesen meggyőződve magfizikai tudományos pionírmunkájuk jelentőségével. Tréfásan azt mondta egyszer: "Az 1879-es évjárat a fizika predesztinált éve volt, ekkor született Einstein, Laue és Hahn – no, és Lise Meitnert is ide lehet sorolni, hisz mint kotnyeles kislány már 1878 novemberében a világra jött, nem tudta idejét kivárni.”

Közben azonban mások által is a Nobel-díj, mint lehetőség fölvillant, hogy politikailag veszélyeztetetteket védjen. A német pacifistának, Carl von Ossietzkynek, akit az SS-ek az esterwegeni koncentrációs táborban kis híján halálra kínoztak, odaítélték a béke Nobel-díjat. A nácik tajtékoztak.

A Nobel-alapítvány ellen napirenden voltak a gyűlölködő támadások. Végül teljesen megti