- REFLEXÍV MODERNIZÁLÁS
11 társadalommodell -Társadalmi kiút-koncepciók az ökoválságból -
Adler/Schachtschneider: Green New Deal, Suffizienz oder Ökosozialismus
(Új Zöld Üzlet, elégségesség vagy ökoszocializmus) München, 2010
11 társadalommodell:* Rendszerváltás:1.Uralomkritika 2.Szubszisztencia 3.Ökoszocializmus 4.Radikális értékbírálat 5.Indusztrializmusbírálat *Modernizálás: 6.Ökológiai korszerűsítés 7.Evolúciós szociálökonómia *Fázisváltás: 8.Reflexív modernizálás 9.(Re)produktivitás 10.Kultúraváltás11.Alternatív szabályozás
FÁZISVÁLTÁS NYÍLT KIMENETELLEL
Ezen koncepciók meglehetősen heterogén csoportja összességében szkeptikusabb és kritikusabb, mint az ökológiai modernizálók. Az ökológiai válság okait ezen szerzők a társadalmi viszonyokban „mélyebben” vélik látni, az alapintézmények, az alapvető funkcióelvek és szabályozása csődöt mondásában látják. Megoldási indítványaikban, alternatív elképzeléseikben erőteljesebb áttörésekre számítanak, szelídíteni akarják a tőkehasznosítást, a piacbeágyazást, a növekedésdinamikát pedig lassítani vagy leállítani. A kiutakat konfliktusosabbnak látják, a szociális harcok és az új hegemónia-konstellációk miatt. Ám az első koncepciócsoport fundamentális modern- és kapitalizmus kritikájától eltérően az ő számukra ez a modernen és a kapitalista gazdaságon belüli szocio-ökologikus fázisváltás egy átfordulás, a kapitalista vívmányok megtartása mellett. Hogy egy ilyen átépítés végül is a kapitalista viszonyokkal kompatibilisnek bizonyul-e, nyitva hagyják.
Ezen koncepciótípus közül négyet elemeztünk:
*A főleg Ulrich Beck által kifejlesztett reflexív modernizálást, mely a jelenleg még domináns ipari-modern intézményei gyökeres átépítéséből áll, az ökológiai kockázatok ütköztetésével (vö. 9.fej.).
*Adelheid Biesecker és Sabine Hofmeister feminista ösztönzésű „(re)produktivitás”-indítvány, mely az ember és a természet ún. produktív és reproduktív teljesítményei gazdaságilag egyenértékű kezelését veszi célba, az „ökonómia egészének” tudatos megtartásával (vö. 10.fej.).
*Egy növekedés nélküli piacgazdaságba való kultúraváltás, melyet növekedéskritikus közgazdászok (többek között Niko Paech), szerzők „szabadgazdasági” fölfogással és a Wuppertal-Intézet propagál. Ennek alapját etikusan cselekvő fogyasztók és vállalkozók képezik. A globális munkamegosztás, az alkalmazotti munka, az „ellátási igény” vissza szorításra kerül, több sajátmunka és lokális kötöttségek lépnek előtérbe (vö. 11.fej.).
*Alternatív szabályzás, mely a kapitalista neoliberális fázisát leváltja. A koncepció képviselői Alain Liepitz, Frank Deppe, Frieder Otto Wolf és mások, de a Wuppertal Institut munkatársai is („Kapitalismus 3.0”). Egy szociál-ökonómiai fölhalmozásrendszer ökologiai-technikai innováció-lendítés, kisebb profitráták, a financiális szektor újbóli bekötése és erősebb régió-irányultság által lesz lehetővé. Ennek megfelelő társadalmi szabályzás a szolidaritás megújított formájából (pl. alapjövedelem), fair bérekből, a gazdasági és politikai részvételből a piac szociál-ökológiai kereteiből és a köztulajdon kibővített formájából áll. Néhány szabályzás-elméleti szerző (Wolf, Klein, Altvater, Brand, Görg) ebben az új szabályzásban csupán a posztkapitalista viszonyokba való átmeneti fázist látják, amelynek alapján az ökológiai válság elvi megoldása növekedéskényszer és irracionális értéktársadalmasítás nélkül lehetséges.
Ezek a koncepciók befogadást és képviseletet nyernek a publicisztika társadalmi, kapitalizmus- ill. növekedéskritikus területein, szoci-áltudományos kutatásban, a politikai pártok, alapítványok, szervezetek szociális mozgalmaiban. Különösen a növekedéskritika nyer befolyást nemzetközileg is.
- REFLEXÍV MODERNIZÁLÁS
- Egy „zöld modernitás” esélyei –
Összefoglalás
A nyugati civilizáció számára a globális és ökológiai kockázatok (pl. klímaátcsapás) ma a legnagyobb fenyegetés. Ezek az ipari-társadalmi és nemzetállami fölfogású modernitás mély válságára utalnak. Intézményei nyilvánvalóan képtelenek a modernitás ipari sikereinek ökológiai mellék-következményeivel megbirkózni és ezeket saját normatív igényeinek megfelelően földolgozni. Így a szerkezetileg gyökeret vert „szervezett felelőtlenség” megakadályozza az okozó-elv konzekvens érvényesítését.
A nyugati modern ipari társadalmak ökológiai kockázatai és más önveszélyeztetései a diskurzusok és konfliktusok központi témájává lett és a „rizikótársadalom” sok tagjának hétköznapi életét jellemzi. A modernitás meghasonulásával és a „kockázatos mellékhatásokkal” a bázisintézmények megoldási kapacitásaiba vetett hit meginogni látszik és szellemi-normatív alapjai töredeznek. Ezzel azonban egy fundamentális öntranszformáció esélyei megnövekednek, hogy az ipari modern „föllazult szerkezetei” egy második modernbe menjenek át. Ebben a jólét már nem túlnyomó részt anyagilag definiált, a természethez való viszony kizsákmányolás-mentes lesz és a nemzeti perspektíva egy kozmopolitikaival cserélődik le. (Trump?RS) Ez az intézményi architektúra alapvető megváltoztatását föltételezi, hogy a cselekvési következmények felelőssége (újra) helyre állítható legyen.
Hogy az ipari-társadalmi szerkezetek erózió-folyamatainak ilyen irányadása sikerül-e, vagy az önpusztító tendencia fog továbbra is dominálni, teljesen nyitott. Szükségesek többek között az állam, a civil társadalom, az ökológiailag innovatív vállalkozások és konszernek közötti új szövetségek; továbbá a döntési folyamatok nyilvánosságának nagyobb hangsúlya, az igazságosabb kozmopolitikai-nemzetközi rend, a „fogyasztói hatalom” megszervezése. Az „összegyűlt” egyesek ezzel túl lennének terhelve.
A reflexív modernizálás elmélet (RME), mindenekelőtt, egy jelendiagnózist fogalmaz meg, erősebben és másképpen, mint a szokásos modernizáló koncepciók, közben globális mértékben kihangsúlyozva a nyugati társadalmak újdonságait, töréseit, konfliktusait és veszélyeit. Elméletileg a szociológia is megújításra szorul, hogy képes legyen a modernitás „öntranszformációját” átfogni, tehát a modern társadalmak átmeneti folyamatait, az egyszerűből a reflexív modernizálásba (-), a nemzetállamiból a globális világ-rizikótársadalmába (-). Ehhez több paradigmaváltás szükséges:
A modernizálást nem szabad többé, mint önfenntartó funkcionális differenciálódás (-) folyamataként fölfogni. Vélhetőleg nemzetállami ipari-társadalmi bázisintézményeinek önfeloldását, önveszélyeztetését, de megújulását is magában rejti (Beck 2008). A modern eddigi érvényes sztenderdformáitól (pl. alapcsalád, normálmunka) „eltérő” jelenségeket nem szabad csupán, mint anomáliát, szétesést, krízist leírni, ahogy a kortárs szociáltudományok nagyrészt teszik. Az RME ezzel szemben ilyen vélt de-strukturálódásokat, mint lehető re-strukturálást fog föl és elemez.
A „nem-mint-társadalom”-szociológiát is meg kell haladni, egy adott másikként a természettől elvonatkoztatva (Beck 2008, 155.o.), mely a második modern ökológiai kihívásaival szemben vakká tesz. A természet és a társadalom kettős osztatú szembeállítása a természet és a társadalom elért összeolvadásának nem felel meg (Beck/Bonß/Lau 2004, 60.o.). A módszertani nacionalizmus láthatára, egy globalizált világban, szintén anakronisztikus. Lényeges egyenlőtlenségeket mellőz és ezért a világrizikó-társadalmi dinamikából kinyert keretekkel cserélendő le (Beck 2008, 60.o.). A „mi” időbeni, térbeli és szociális leválasztása a mellékhatások mi-től, a globális kockázatok tekintetében, döntő központi téma kell, hogy legyen (Beck 2008, 291.o.) /???RS/ Az RME kutatási programjában különböző tématerületeken vizsgálják, hogyan fonódik a kontinuitás és a törés, az első modernből való átmenetben a második modernbe és eközben az első modern intézményei alapvetően mennyire változnak meg. A vizsgálatok a második modern egy új, kritikus elméletét próbálják megfogalmazni. A veszélyeztetett jövő szemszögéből utakat kell, hogy keressen ahhoz, hogyan hozhatja az önpusztítás veszélyét és az újrakezdés képességét egyensúlyba (Beck 2008).
Az RME No-ban főleg Ulrich Beck és kutató csoportja által került kifejlesztésre. Ő az első szociológus, aki megkísérelte az ökológiai válságot a szociológiai tudományok tárgyterületébe és elméleti épületébe integrálni.
Ez kezdettől fogva a rizikó (-) koncepció révén történt, amivel ő a nyugati modern más áttöréseit is értelmezi. Beck kétségkívül a legolvasottabb kortárs német nyelvű szociológus; könyve a „rizikótársadalom” (1986), az utóbbi évtizedek legsikeresebb szociáltudományos bestseller-e volt. Ebből már kitetszik, hogy messze a szaktudománya határán kívül is hat, vélhetőleg elsősorban bal-liberális, kultúrpolgári, alternatív-kritikus címkéjű miliők és nyilvánosságok között. Ennek a népszerűségnek egyik tünete az általa megfogalmazott „individualizálódás” kifejezés gyakori használata is. Ehhez az is hozzá járul, hogy gyakran és határozottan foglal állást aktuális társadalompolitikai kérdésekben és vitákat is indít. Ismeretelméleti pozícióját Beck „puha” vagy „intézményes konstrukturalizmusnak” nevezi (Beck 2008, 157.o.). Ez a természet és társadalom dualizmusától való hagyományos búcsú jegyében körvonalazódik, melyet főképp Bruno Latour (2001) és Donna Haraway (1995) fogalmazott meg. El kell kerülni a „szigorú konstruktivizmus” gyengeségeit, mely a károk irreverzibilitását és a kockázatok anyagi tömegét alábecsüli.
/Ez a Luhmann-rendszerelmélet gyengéje, mely az ökológiai problémák létezését tagadja, míg azokat nem érzékeljük (Beck 2008, 344.o.)/
Másrészt viszont ügyel, hogy ne essen a „naiv realizmus” hibájába – amit J. Huber és M. Jänicke szemére vet – és a kockázatok szociális megrendezését alábecsülje (Beck 2008, Strydom 2002 nyomán).
Az RME az ökológiai és a többi szokásos (egyszerű, folyamatos) modernizálástól mindenekelőtt a diszkontinuitás premisszájában, a bázisintézmények törésében különbözik. Ami az ökológiai modernizálók számára az ökológiai problémák megoldásának alapjai (piac, állam, technikai haladás, funkcionális differenciáció (-) stb., melyeket csupán erőteljesebben kellene ökologizálni, ezek Beck et al. számára éppen az ökológiai problémák és más óriáskockázatok kiváltó okai (Beck/Holzer 2004) /!!!RS/ Ellenben a modernitás kontinuitása a báziselvek (-) általánosabb síkjain létezik, mint pl. államiság, alkalmazotti munkával való individuális reprodukció, a természet és a társadalom elkülönítése, stb. Ám ezekhez más intézményi formák szükségeltetnek, hogy az új kockázatokat földolgozhassák. Ez a kontinuitás-feltételezés a maga részéről az RME indítványt elhatárolja a többi posztmodern elmélettől, melyeknél az identitás, a határok, stb. teljesen föloldódnak. Máskülönben ebből a gondolkodás-irányból is sok mindent átvesznek, főleg Bruno Latours természet-társadalom szembenállásának feloldását. Anthony Gidden brit reflexív modernizálás iskolájára itt nem térünk ki, mivel ez ökológiai kérdésekben lényegesen nem különbözik (vö. Schachtschneider 205, 308.o.).
/Beck szemszögéből különbség csak abból a kérdésből adódik, hogy az indítvány egy szociálszerkezetre alapszik-e – Beck-nél ez a mellék-következményre – vagy egy szemantikusra-e, Gidden et al.-nál a reflexióra. Gidden-nél a szociális változások tulajdonképpeni motorja a szociális cselekvések alapjainak tudományos vagy szakértő tudása. (Beck 2008, bővebben Beck/Gidden/Lash 1996/.
9.1 AZ IPARI MODERN SIKERE ÉS INTÉZMÉNYEINEK KUDARCA
Az ökoválság és okainak elemzését Beck az RME-ben a nyugati modern átfogó diagnózisa formájában fogalmazza meg (Beck 1986, 2008). A nyugat egy korszakalkotó átalakuláson esik át. Legfontosabb tipikus és legveszélyesebb jel a globális ökológiai kockázatok hosszú sora – első sorban a klímaváltozás – mely egyben hajtó ereje is. Ezek a valósan létező intézmények korlátozott problémamegoldó képességét mutatják, melyek a sikeres modernizáló folyamatok (iparosítás, globalizálás, etc.) akaratlan mellék-következményeiből erednek. Ezek a kockázatok a diskurzusokban, konfliktusokban, politikában és a hétköznapokban egyre erősebben jelennek meg. Tehát a modern társadalmak saját maguk keltette, az elő-modern viszonyokból eredő problémákkal kerülnek szembe és eközben önmagukat, mint önpusztító, veszélyeztetett társadalmakat tapasztalják meg. Eltűnik az a bizonyosság, hogy a veszélyeket az adott bázisintézmények (-) jobb tudással, nemzetileg háríthatják el. A modern öntranszformáció folyamatai az emberi civilizáció lehető önmegsemmisítése és önmegújulása feszültségterületein ambivalens.
Az RME az ökokrízist nem a körülöttünk lévő világ egy problémájaként fogja föl, hanem a modern belső-világ problémájaként, önmaga gerjesztette bizonytalanságokkal való bánásmódjaként. Az ipari termelés nem-előrelátott mellék-következményeinek globális ökológiai kockázatokká való átalakulása nem ún. „környezet-probléma”, hanem magának az ipari modernnek első, nemzetállami fázisának mélyreható intézménykrízise.
„A /…/ „természet”, „ökológia” és „környezet” kulcs-terminusait /…/ olyan fogalmiságokkal helyettesítek, melyek a természet-társadalom szembenállását föloldják és az ember által előállított bizonytalanságokat teszik a középpontba: kockázat, katasztrófa, mellék-következmények, biztosíthatóság, individualizálás és globalizálás (Beck 2008, 153.o.). A speciális „környezet-koncepciót” Beck, mint „politikai öngyilkosságot, elveti (Beck 2010) /!!!RS/ Globális ökológiai válságok, mint a klímaváltozás, a szociális egyenlőtlenség hatalom- és konfliktus-dinamikájával kell, hogy összekapcsolódjon, hogy a szociológia és a politika szívébe jusson (uo.).
Globális kockázatok – az ipari modern „sikere”
Az ökológiai kockázatok, különösen a klímaváltozás a világ-rizikótársadalom dinamikájának kulcsdimenziói. A klímaátcsapás, a környezetpusztítás és a szűkülő energia- és vízellátás, ill. ezek háborús veszélyeinek kombinációi a nyugati civilizáció és életstílus legnagyobb fenyegetései, a gazdasági válság és a terrorizmus mellett. Ezek a világ-rizikótársadalom (-) legfőbb jellemzői. Ebben a kockázatok többszörösen és konkrét formában fogalmazhatók meg:
* A civilizációs önmegsemmisítés közvetlen veszélye – a földi túlélés kockán forgása, (Beck 2008, 289.o.);
* Az ezekre való első reakciók – az első modernitás logikája szerinti – tehát a mellék-következmények mellék-következményei (forrásháborúk, a klímamenekültek kizárása, etc.);
* Az ökológiai problémák tendenciózusan erősítik a szociális egyenlőtlenségeket és új sebezhetőségeket hoznak létre. Ez főleg globálisan, de a nyugati társadalmakban is, a világ legszegényebbjeit érinti legerősebben, így az ökológiai válságot más egyenlőtlenségi dimenziókkal tetézik (Beck 2008, 77.o.).
Beck az ökoválság általános okait az ipari modern alapvető paradoxonjaként írja le: a globális ökoproblémák egy felől a nyugati ipari-kapitalista modern globális győzelemhulláma kifejeződései. Következményekre vak haladáshitével, anyagi, a növekedésre alapozó jólétmodelljével és az ezzel járó csillapíthatatlan forráséhségével a Föld legtávolibb zugait is meghódította. A globális ökológiai kockázatok egyben intézményei kudarcát is mutatják. Ezek képtelenek a siker nem szándékolt mellékhatásait – pl. a fölmelegedést – „eredményesen”, saját normatív igényeinek megfelelően földolgozni. Az ökoproblémák egy sikeres iparosítás termékei, mely a természetre és az emberre való következményeit figyelmen kívül hagyja. Hisz a források végtelen hozzáférhetőségében és ez által saját természeti és kulturális alapjait éli föl (Beck, 2004, 2008). Az első modernitásban gyökerező intézmények ezen kudarcai és a bele fektetett racionalitásai az atomenergia és a klímaváltozás példáiban érhető tetten. Itt már az ökológiai óriáskockázatokra a bizonyosságelv többé nem alkalmazható és az okozóelv növekvő mértékben hatályon kívülre kerül. A döntések, kockázat-keltések és érintettségek tettesei és áldozatai, okai és következményei többé nem tudhatók be, többek között azért sem, mert térben és időben elszakadnak egymástól. (Lásd vörös iszap, felmentés.RS). Azok az országok, régiók, népcsoportok, melyek a legkevésbé okozói a fölmelegedésnek, de a legsebezhetőbbek, tőkéjük és teljesítményük ökológiai leértékelése miatt ennek a folyamatnak a legsúlyosabb elszenvedői (Beck 2008).
Ennek a „szervezett felelősségnek” lényeges szerkezeti gyökerét Beck a növekvő társadalmi differenciálódásban látja (Beck 2008, 345.o.). Bár illetőségek láthatók, de ezek részrendszerekre vannak elosztva. Ezzel szemben a globális modernizáció-eljárások nem rendelhetők bizonyos részrendszerekhez, mert éppen ezen „részrendszerek koprodukciói” (Beck, 345.o.). Ezért keletkezik olyasvalami, mint az „illetőség, mint kiszámíthatatlanság vagy szervezett felelőtlenség” (uo.). Ahol Luhmann és mások minden probléma meta-megoldását látják, vagyis a társadalmi rendszerek folytatódó differenciációját (pl. a környezetpolitika, -jog, -technológia kiépítését) ott az RME követői a modern társadalom alapintézményei korlátolt problémamegoldási képességeit vélik tetten érni.
Anakronisztikus válaszfalak
A nemzetállam, mint aktor és értelmezési keret, anakronisztikussá válik, a globalizáció és más kockázatok tekintetében. (Ismétel, hogy legyen egy könyvrevaló.RS). A meghaladott, az ipari modern nemzetállami fázisa által fémjelzett intézmények a globális kockázatokkal szemben csődöt mondanak. „Nemzeti nézetük” (Beck 2008,289.o.) miatt a globális léptékű, ultimatív veszélyeket képtelenek szociálisan érzékelni és politikailag földolgozni. A klímaváltozást csak egy transznacionális politika képes megfelelően kezelni. A nemzeti perspektíva, mely a sajátot a másétól, az idegentől elválaszt, obszoléttá válik, mivel a távoli már rég megérkezett közénk. A „metodolisztikus nacionalizmus”, mely a szociális egyenlőtlenségeket elsősorban csak a nemzeti határok között érzékeli, ahol a teljesítményelv legitimizálja, megszabadít ugyan a világ nyomorának látványától (Beck 2009a), ám a növekvő globális egyenlőség-elvárásokkal és a klímaváltozás, valamint a forrásfogyasztás radikálisan egyenlőtlen következményeivel keményen ütközik. A „nacionális minimál-állam és a tőke neoliberális koalíciója” a jelenlegi világ-rizikótársadalomban különösképp végzetes (Beck 2008). Beck a fenyegető klímaösszeomlás miatt a piac szuverenitását minden idők legnagyobb piackudarcának tartja (Beck, 2008, 125.o.). Dichotomikus vagy-vagy elválasztások (pl. természet-társadalom), a növekvő keveredések és „hibridizációk” következtében, kérdésessé válnak és téves érzékelésekhez vezetnek. Éppen a klímaváltozásban és ennek lehetséges katasztrofális hatásaiban, természetes és szociális föltételek jutnak érvényre, együttesen régiók sebezhetőségeit okozzák. A modernizáló teoretikusok által, a háború óta hirdetett „természetes” és társadalmi erők különválasztása ma már nem életszerű (Beck 2010). Tehát végeredményben az ökológiai és más óriáskockázatok lényegében a modern nyugati társadalmak szerkezeteire és gondolkodás módjára vezethetők vissza, különösképp egy olyan alapvető elemre, mint a funkcionális differenciálódás (Beck 1996). /Maga mindent kétszer mond?RS/ Utóbbi annyit jelent, hogy a társadalmi föladatok és problémák növekvő mértékben elválasztott alrendszerekben, saját logikájuk szerint kerülnek földolgozásra, miközben az egészre való rálátás elveszik. Ennek megfelelően a szerzők erősen kételkednek abban, hogy a modern társadalmak az új problémákhoz, az érvényes kereteken belül, mennyire képes alkalmazkodni (Beck 2008). Ez a lényeges különbség az RME és az ökológiai modernizáló koncepció között (vö. 8.fej.), melyek követői a megoldást épp ezek tökéletesítésétől várják el. Az RME hirdetői viszont ezen struktúrák eróziójában reménykednek, hogy ezáltal átmenet induljon be az új irányába.
9.2 A „ZÖLD MODERNITÁS” VÍZIÓJA
Sikeres válaszok a globális ökológiai kockázatokra, különösképp az klímaváltozásra, Beck et al. szerint, csakis a modernitáson belül keresendők. Egy egyszerű vissza-a-természetbe nincsen, a természet és az ember egybeolvadását visszacsinálni nem lehet. A modernnel szembeni ütközőirányok keresése ugyanúgy téves, mint értelmetlen. Másrészt viszont a nyugati modern fönnálló intézményei puszta tökéletesítése, ökológiai modernizálása szintúgy zsákutca. Alapjaiban átépíteni, újra föltalálni viszont szükséges. Eközben nem az első modernitás teljes alternatívájáról van szó, hanem a modern modernizálásáról: az intézményeket úgy átépíteni, hogy azok a modern alapvető elveinek és normatív igényeinek megfeleljenek. Az eddigi modernizálás olyan mellékhatásai, mint a klímaváltozás, csak így dolgozhatók föl. (A disznót is „földolgozzák” RS).
Az RME céljai és alapelvei, többek között:
* a felelősséget (pl. óriásvállalatokét a klímáért) láthatóvá tenni és a tetteseket cselekményeik következményeivel szembesíteni;
* a kockázatokat biztosíthatóvá tenni;
* a vagy-vagy ill. a mi-és-a-többiek gondolkodásmód által kirekesztetteket újra bevonni;
* az is-is ambivalenciát megengedni;
* a torzító, beszűkítő nemzetállami nézőpontot kozmopolita perspektívával leváltani.
Az új kockázatok a modern nyugati modelljét reflexív, új együttműködésre kényszerítik (Beck 2000, 172.o.), továbbá speciálisan az ökoválság terén a kizsákmányolásra épülő ipari-társadalmi természetkoncepciót revízióra (Beck 2008, 408.o.). Vélhetőleg már a társadalmi természetviszonyok egy társadalmi tanulási folyamatában vagyunk (Viehöfer, Gugutzer, Keller 2004). Ez a vágás mélyebb, mint a korábbi forradalmak, melyek a hatalmi viszonyokat ugyan megváltoztatták, de a technikai-gazdasági (önmegsemmisítő) haladás céljait megtartották. Beck (2010) hárítja, hogy a modernitást a természet ellenében bűnbakként állítsák be, és a zöld ellen-mozgalmat és politikát csupán, mint „anti”(globalizációs) vagy korlátozó (növekedés, CO2, stb.) aktivitásként fogalmazódjon meg. Kiinduló pontja nem egy törékeny planéta képe, melyen a természet az emberektől csak egy visszafordulással és korlátozással menthető meg. Legyen bátorságunk egy pozitív vízióhoz, egy „zöld modernitáshoz”, új jóléti koncepcióval: a jólétet nem gazdasági sarokszámokkal kell definiálni, hanem egy általános boldogulásként, mely a szabadságot és a kreativitást magába foglalja. A gazdagság az, ami nekünk szabadságot ad, hogy egyedülálló individuumok legyünk, és másokkal egyenlőségben és különbözőségben éljünk együtt.
Ehhez új intézmények szükségeltetnek, új bölcseleteket termelni és fogyasztani, új kötődés a környezetvédelemhez, gazdasági fejlődéshez és a globális igazságossághoz. Végül is a „társadalmak zöldítésének” átfogó folyamatára van szükség (Beck 2010). Ez csak globálisan, kozmopolita módon lehetséges. Ezt a klímaváltozás, mint a legprominensebb speciális eset teszi legjobban világossá, mint egy világtörténeti folyamat része és hajtóereje , egy ilyen „zöld” modernizáció modernizálásának. Ez lehetne a legerősebb erő, amely egy civilizáció-sorsközösséget keletkezésére kihat.
E mellett a „zöld modernitás” remény-szcenáriója mellett más jövőlehetőségeket is lát. A pesszimista pandanja: a klímakatasztrófák, migrációhullám, fundamentalista nacionalizmus, valamint erőszak-kitörések(klímaháborúk) ördögi köre. Erre már a nyugati és a nyugaton kívüli modernizálás utakon vannak jelek. Mindazonáltal valószínűnek tart egyfajta „zöld kapitalizmust”, egy öko-technológiai csak-így-tovább modernizálást (Beck 2009a). Beck egy olyan ökoválság-szemszöget javasol, amely a jobb és a több emancipáció lehetőségét is fölfedi, mert ezzel a problémákra való nyomást emeli, melyek a klímaváltozás nélkül is fenyegetnek. Ez a kívánság nem voluntarista óhajként értendő, hanem egy valós lehetőség megalapozásaként, mely magából a modernizálási folyamatokból nő ki.
9.3 ÖNSZEMBESÍTÉSSEL AZ ÖNTRANSZFORMÁCIÓHOZ
A klímaváltozás globális kockázata és az ezzel kapcsolatos rizikó-diskurzusok és konfliktusok által a nyugati modern a civilizációjára önveszélyeztető potenciáljaival szembesül. Ezek a veszélyek saját ipari sikerei központi nem szándékolt mellék-következményeiből erednek.
/Kockázat-konfliktusok az alábbi két személy között robbannak ki: 1. a döntő, aki mer és ezáltal a többiekre is rázúdítja a következményeket; 2. a másik, aki nem, vagy alig tud védekezni, tehát a mellék-következmények kényszerfogyasztója (Beck 2008)/
Jóléti ígéretei törékennyé lesznek, bázisintézményei kérdésessé. Normatív-intézményi alapjai eróziótendenciái az ipari modern viszonyait a változásokra hajlamossá teszi, ugyanakkor az alternatív ideákra nyitottabbá. Ez tehát az öntranszformáció esélyeit is tartalmazza, egy „zöld modernitás” irányába. Ezen öntranszformáció kiinduló pontja és hajtóereje először is maga a kockázatok sora. Ezek közül is elsősorban a globális ökológiai kockázat, aktuálisan a klímaváltozás, a gazdasági rizikó és a terrorizmus. Ezek konfliktusok és diskurzusok tárgyává lesznek és egyre több ember hétköznapi életét határozzák meg. Mivel az ezzel kapcsolatos konfliktusokat és veszélyeket vetíti előre, az ilyesfajta kockázatok, kockázat-diskurzusok és konfliktusok önkéntelenül is fölvilágosító is funkciót kapnak. Ebben a tömegmédiumok rendezéseikkel és képeikkel prominens szerepet játszanak. Láthatatlant láthatóvá tehetnek, távolit közelbe hozhatnak. Ily módon az olyan témák, mint a klíma, kulturálisan jelentőssé válnak, nemcsak az elitek számára. Ezzel a kockázat-diskurzusok a változtatandó fölfogásra és paradigmákra impulzusként hathatnak.
Bizonyosságok, normák, intézmények erodálnak
Ez már az öntranszformáció második momentumára utal: az eddigi modernitás lényeges, kognitív- és intézményes alapjai magától értetődése és hitelessége inog meg. Ezen önleíró-képlete, tudásállományok, a modernitás ipari társadalmi intézményeinek leértékelődése és eróziója közvetlenül a tudományos, gazdasági-technikai haladásba vetett hitet érinti. A gazdasági és össztársadalmi racionalitás egysége iránti bizalom mindenekelőtt a tovább már nem ignorálható iparosítás ökológiai mellék-következményei miatt megrendül. Ezzel a modernitás vezérelve esik szét, miszerint a bizonytalanságok és veszélyek nemzetileg és jobb tudással kezelhetők. Hagyományos gondolkodási módok, mint a nemzeti keretek vagy a dichotomikus szétválasztások („mi és a többiek”, „természetes és társadalmi”) elveszítik érvényességüket, így pl. alkalmatlannak tűnik a fölmelegedést szociális okaiban és következményeiben értelmezni és politikailag földolgozni.
Az ipartársadalmi modern éles határt húz az ember, dolog, foglalatosság kategóriák közé, rend- ill. cselekvéslogikája határokba ütközik és így az illetőség és felelősség egyértelmű hozzárendelését teszi lehetővé (Beck/Bonß/Lau 2004). Ez a természet és a társadalom szétválasztására is vonatkozik, ahogy Beck et al. számára, Bruno Latour nyomán (2001) a modern számára fundamentális orientációteljesítményű, konstitutív megkülönböztetésére is. Ez, többek között, a természet nem mentegetendő gazdasági kizsákmányolását is lehetővé teszi (Viehöfer/Gugutzer/Keller 2004). Ez a határvonal a külső és a belső természet egyre mélyülő tudományos-technikai beavatkozásai miatt, már az 1960-as évektől vitatott. A természetes és az antropogén klímaváltozás különbségtétele, a külső természet társadalmasított határa lesz később egy prominens esetté. Ezen kívül a „természetes és a társadalmi” elválasztásai a természettudományok tekintélyével később már nem dönthetők el és ki sem békíthetők. Ezek az intézményesen beágyazott gyakorlatok eredményeivé váltak és eközben nem-tudományos nyilvánosságok az egyenjogúak ütközésének arénájává váltak (uo.).
Míg az első modernitás értelmezési konfliktusai a haladás és az elfogadott bázisintézmények általánosan osztott értékelképzelések „háttér-egybecsengésének” keretein belül kerültek lefutásra, a második modernre inkább a „kategorikus disszonancia” jellemző. Egy ilyen döntésigényt különösen az ökoválság indokol, melyre nincsenek egyértelmű, egy tudományos vagy kulturális konszenzusra alapuló megoldások. Problémamegoldások már csak a disszonancia föltételeinél gondolhatók el (Beck 2008).
Ezekre az elbizonytalanításokra az első modernitás először különböző ellenstratégiákkal reagál: a többértelműség, véleménykülönbség, pluralitás nem elismert, hanem marginalizált vagy átmenetiként értelmezett, etc. (Beck/Bonß/Lau 2004). Ám az életlenségek és többértelműségek olyan mértékben szaporodnak, hogy új, az első modernitás dualitását meghaladó struktúralogikák sejthetők. Az új, mely ezekben az áttörésekben jelentkezik, a második modernitásba való átmenetek az elsőnek nem teljes alternatíváit testesítik meg. Az új cselekvés ill. döntési logika indítványai inkább egy „is-is” elvnek felelnek meg, egy „reflexív pluralizmusnak”, mely plurális, ambivalens hozzárendelési szabályokat ismer. A pluralitással és az ambivalenciával való reflexív bánásmód formái keletkeznek (Beck/Bonß/Lau 2004). Az „alternatívák összefonódása” révén, tudományos tudás és nem-tudományos tapasztalattudás integrálása vagy transznacionális politikarendszerek és nem állami aktorok összekapcsolódása jöhet létre.
Beck et al. teljes határföloldást nem figyel meg, inkább több többértelműségeket és hibridizációkat – így a társadalom a külső és a belső természethez való viszonyában. Az új rizikótársadalmi konfliktusdinamika a korábbi ipartársadalmi, pl. osztálykonfliktusokat nem helyettesíti, hanem átfedi (Beck 2008). Így az ökológiai és a szociális válságok kölcsönösen erősíthetik egymást.
Új döntéskényszerek, nyitások és ambivalenciák
A jelzett határtalanítások és a nem-egyértelműségek új döntéskényszereket tartalmaznak. Az intézmények és az alapvető megkülönböztetések orientációteljesítményei kérdésessé válnak, az egyének számára új opciók és kényszerek keletkeznek, ebben az értelemben egy új individualizáció-löket is. Döntési területek, melyek az iparkapitalizmusban a politikusból, demokráciából, nyilvánosságból kivétettek, mint pl. a privátság, gazdaság, tudomány, (Beck 1993) politikai összetűzések terévé válnak: a politika politizálása, a demokrácia demokratizálása, mint a modern reflexívvé válása. És ahol az olyan legitimálási képletek konfliktusai, mint „racionalitás” vagy „haladás”, elveszítik semlegesítő hatásaikat, a szubpolitika új arénái keletkeznek (Beck 1993), tehát – a kormányzatok mellett – politikai formáló síkok alulról. Még maga az ipari-üzemi cselekvés is nyilvánosságfüggő lesz és ezzel külső csoportok befolyására hajlamos.
Minden a konfliktusok forgószelébe kerül, ki kell tárgyalni, a szociális miliők és szerepminták képzőereje amúgy is már régóta halványul („individualizáció”). Ennek megfelelően a rendszerek cselekvéshajlamosak lesznek, az ipari társadalmak bázisintézményei ellentmondásosak és konfliktusosak. A szociális mozgalmak befolyási esélyei növekednek. Az öngerjesztett kockázatok és önpusztító potenciáljaik döntésnyitottsága, változékonysága és elkerülhetősége nyilvános viták tárgya lesz.
Épp az ökológiai krízis kontextusában és a környezetmozgalmak nyomán a kockázatok „definíciós hatalmi viszonyai” is változnak, a szociális mozgalmak, tömegmédiumok, nem-tudományos nyilvánosságok javára.
/Definíciós hatalmi viszonyok a definíciós eszközök fölötti rendelkezésre alapulnak (pl. tudományi vagy jogi szabályok), rizikó-definíciós konfliktusokkal döntenek a rizikók veszélyességéről, kompenzációiról és más szabályzásairól (Beck 2008, 70.o.)./
Miután a társadalom maga, mint világ-rizikótársadalom témává lesz, egy virtuális világnyilvánosság körvonalazódik. A civilizációs önveszélyeztetés érzékelt globalitása alakítható politikai impulzusokat szabadít föl. Indítványok új kooperációra, kozmopolitizmusra, sőt, egy világpolgár-társadalomra is keletkeznek. A transznacionális követő-nyilvánosság esélyt nyit arra, hogy egyfajta közös planetáris tudat keletkezzen. Globális kockázatokat reális utópiákba lehet kovácsolni és így a nyugat egy új, ellenség nélküli összetartó erejévé válhat (Beck 2008).
Mindez a viszonyokat változékonyabbá teszi, döntés-nyitottabbá, az öntranszformáció harmadik momentumává. Ezzel a transzformáció általános esélyei is növekednek, melyek az ökológiai kockázatokat csillapítják, vagy föloldják. Ám, hogy azt hogyan és egyáltalán használni fogják-e, elvileg nyitott. Egy megváltó „remény-dialektika”, Hölderlin mottója szerint „a veszéllyel a megmentés is növekszik”, ezen koncepció után, nem létezik. Másrészt posztmodern esetlegesség sem. Az ökoválság azon problémamegoldásai, melyek az „ipartársadalom üzleti alapon”, pl. további funkcionális differenciáción át, megfelelő alrendszerek kiépítéséből állna, szintén kizártnak tűnik. Az egyértelmű, ill. konszenzusos megoldások vagy határmeghúzások visszatérésével sem számíthatunk, ugyanúgy a szakértők és tudósok szeplőtelen szerepével sem. Ez az ökológiai modernizáció indítványokkal szembeni alapvető eltérést jelöli meg.
Felelősséget helyreállítani, intézményeket reflexív megújítani
A modernitás öntranszformációjának negyedik és döntő lépése, mely a „zöldítéshez” elvihet, új intézmények föltalálása vagy a meglévők radikális átépítése. Ezek egy olyan politikát kell, hogy lehetővé tegyenek, melyek nemcsak – mint az ipari államok mostani klímapolitikája – a post-hoc-következményekre koncentrálnak, hanem az okokat és a föltételeket is előveszik, melyek a klíma és más problémákat, mint észrevétlen mellék-következményeket produkálják (Beck 2009). Ehhez a következő célok és elvek kellenek: pl. az okozó-elvet következetesen érvényesíteni, a kockázatokat a biztosítási kritériumoknak alávetni, a nemzetállam-elvet egy mellékhatás-elvvel helyettesíteni, a döntésekbe releváns aktorokat bevonni. Mindezeknek közös nevezője: felelősséget helyreállítani, a tetteseket döntéseik következményeivel szembesíteni.
Egy új intézményrendszer építésének első lépése – a jelenlegi tervezett felelőtlenségen túl – a demokrácia kiszélesítése lehetne. Ez, többek között, a veszélyes, szakértők rajzasztalain kidolgozott biztonsággal szembeni politika jogi, nyilvánossági és hétköznapi önállóságok kijátszását jelenti (Beck 2008). Minden társadalom-releváns vitába és grémiumba ellenszavazatokat kell bekötni és interdiszciplináris sokrétűséget biztosítani. A nyilvánosság és a nyilvánosságtudomány egy „nyitott felsőházként”, mint egy diszkurzív felülvizsgálat második helyeként” kell működnie. A tudományos tervekre, következményekre, veszélyekre melyek a „normáltudományból” kimaradnak, ún. laikusok kell, hogy mértéket szabjanak. Föl kell tenni a kérdést: Hogyan akarunk élni? (!!!)
Tulajdonviszonyok megváltoztatása, az intézményi építmények reflexív transzformációihoz, nem föltétlen szükséges (Beck 2008, 70.o.). Szükséges azonban az amúgy is mozgásba lendült definícióviszonyokat átformálni, mert ezek a szabályozásokat meg kell, hogy előzzék. A kulcskérdés itt is: hogyan lehet a szervezett felelőtlenséget meghaladni, pl. számonkéréssel, evidenciával, kompenzációval. Hogy a definíciós hatalmi viszonyokat megváltoztathassuk, ezeket először kritikusan át kell világítani, pl. ilyen kérdésekkel: Ki definiálja a termékek veszélyességét vagy kockázatát és kinél van a felelősség – az okozóknál vagy a veszélyezett érintetteknél? (Itthon lásd vörös-iszap-per.RS) Ki kitől kérhet információt és mi számít „bizonyítéknak”? Ki dönt a kártalanításokról, mennyiben vehetnek részt az érintettek a megfelelő szabályozások létrejöttében?
Kant vagy kataszrófa
/Beck-interjú 2010.03.08. München/ Az ökológiai kockázatok elhárítására döntő a nemzeti, bornírt nézőpont föladása, egy kozmopolita perspektíva előnyére, amely különböző síkokon – a regionálistól a globálisig – összefonódott. Csak így lesz érthető, hogy a klímaváltozás, a szociális egyenlőtlenségek globális konfliktusdinamikája nélkül, nem fogható föl. A „természetes és a szociális katasztrófa-következmények” egyenlőtlenül oszlanak el, a csoportok és régiók különböző szocio-gazdasági sérülékenységük miatt. Azok a legsebezhetőbbek, akik a legkevésbé okozzák a fölmelegedést. A klímaváltozás radikalizálja és globalizálja az egyenlőtlenségeket. A klímaváltozás által keltett új és fölerősített régi egyenlőtlenségek „határtalanított robbanóereje” nemcsak elsősorban a globális szegények és gazdagok között „objektíve” növekvő feszültségből ered, hanem főleg a világszerte növekvő egyenlőség-elvárásokból. Ez is a nyugati modell sikerének egy akaratlan mellék-következménye, mely az emberi jogok ideáját a világ minden sarkába elvitte.
Ezzel a háttérrel Beck a nemzetállam-elv a mellékhatás-elvvel való helyettesítését javasolja. A természetes-szociális egyenlőtlenségek alapegységét olyan személyek, népességek, régiók adják, melyek a nemzetállami határokon kívül mások döntéseinek mellékhatásaiban érintettek (Beck 2008a). Mivel a gazdagok sem tudnak a klímaváltozás közvetlen következményei elől elmenekülni, Beck egy kozmopolita imperativuszt „bocsát ki”: transznacionálisan kooperálni, egy kozmopolita határok nélküli szolidaritás és meghiúsulás alapján. Kant örök béke ideáját megvalósítani vagy a katasztrófát előidézni. Egy ilyen ideákkal kísért kozmopolita realizmus, nemzeti érdekekből kell, hogy egy világ-belpolitika üzleti alapja legyen és kozmopolita közösségképzéseket (Beck 2010a) kell, hogy támogasson, melyek a nemzeti határokon túl határok nélküli ökológia problémákat dolgoznak föl. Ebben minden releváns réteg és aktor részt kell, hogy vegyen, a civil társadalmi csoportok is, melyek még többnyire a tárgyalásokon kívül állnak - Governance government helyett.
Mivel a küszöb- és fejlődő államok a gazdasági növekedésre szóló igazságos jogaik amúgy sem tárgyalóképesek, az ipari államok jól értelmezett önérdekeltségük okán, ezen államokba be kell, hogy fektessenek és saját jóléti modelljüknek szükséges változtatásával példát kell, hogy mutassanak, ahogy a klímatárgyalások elkötelezettségeiben is. A Nyugatnak a posztkoloniális világ (pl. gondoskodó élet és munka pontjaiban) tapasztalatai felé is nyitnia kell.
Aktorok?
Az aktorok milyen szerepet játszhatnak, hogy az intézmények átépítése ambivalens, nyílt folyamatát, ebben az értelemben befolyásolják? Ez a kérdés nem áll az első helyen a reflexív modernizálás elméletében és kutatási programjában, a válaszok is részben megoszlanak. Ezen koncepció nyomán inkább a viszonyok azok, melyek önmagukkal kerülnek ellentmondásba és így mozgásba. A lehetséges és kívánt szociális változások csak részben az aktorok tudatos cselekvéseinek eredménye. Végül is a (világ)kockázat – rendezés és akaratlan fölvilágosítás révén – önmaga válik az „okká és a társadalom átalakító médiumává” (Beck 2008, 40.o.). Ezért nem különösebben meglepő, hogy Beck egy „forradalmi szubjektum” utáni kutatást, mely pl. a fölmelegedést megállítaná, nem tart célravezetőnek. Másrészt nem is lát olyan aktorcsoportot, mely egy ökológiai transzformáció per se útjában állna. Frontváltás és nem várt szövetségek, pl. a civil társadalmi mozgalmakkal, a környezettechnika és a megújuló energiák piacáért való versengésben, a transznacionális konszernektől is elvárható. Viselkedésük épp az intézményi viszonyok alakításától függ, elsősorban attól, hogy tetteik ökológiai mellékhatásaiért felelőssé tehetők-e? Az individualizáció teoretikusai attól is óvnak, hogy az individuumok szerepét és életstílusát túlbecsüljük. A klímaváltozás „összegyűlt egyesekkel” nem tartóztatható föl (Beck 2008, 120.o.). Maguk a kormányok sem akadályozhatják meg, mert a gazdasági döntésekre való befolyásuk igen csekéllyé vált. És ha a biztonság mindhárom oszlopa erodál - állam, gazdaság, tudomány – mit tehetnek akkor az egyének? (Csak ők maradnak: választók, fogyasztók – a 80-as évek békemozgalma elérte a nukleáris töltetek részbeni leszerelését! RS). Mindazonáltal a világkockázat társadalma hatalomkonstellációi az aktorcsoportokon belül eltolódhatnak. A globalizációs kockázatok és ezek diskurzusai az államokat, de főként a civil társadalmi mozgalmakat följogosítja, mivel velük legitimációs forrásokat hoznak létre (127.o.) Tendenciózusan fölhatalmazzák a globális tőkét, mivel ezeknek befektetési döntéseikre, a globális kockázatok, növekvő mértékben látható konzekvenciákkal járnak. A fogyasztók hatalma – a világkockázatokban szunnyadó politikai óriások – a környezetmozgalmak és a szakszervezetek transznacionális szervezési formáival erősítendő (Beck 2008b).
A jövő veszélyeinek, a döntések következményeinek, nyilvános tematizálása a szociális mozgalmak befolyását támogatja, mely azonban keretföltételeket, mint a demokratikus nyilvánosság, etc. föltételez, melyek csak a világ egyes részeiben adottak. Irodalmárok, civil kurázsi és etika a kockázatdiskurzusokban megkapják történelmi befolyásolási esélyeiket, ezzel szemben a szakértők és a funkció-elitek hatalma gyengül. (Valóban?RS) Új poszt-utópisztikus mozgósítások keletkeznek és a kozmopolita indítványok, egy planetáris felelősség-etika céljából, az új kulturális mozgalmakban a rizikódiskurzusokban szószólóikat megkapják (Beck 2008). Míg a globális kockázatok politikai aktorai még hiányoznak, a lényeges aktorok a parlamentarizmus révén etc. nemzetállamilag jelen vannak. Szükség van egy kozmopolita, globálisan aktív békemozgalomra. És nem utolsó sorban, a bevezetőben említett értelemben, egy paradigmatikusan újító, publicisztikailag-fölvilágosítóan beavatkozó szociológiára, mely a klímaváltozás és a szociális egyenlőtlenségek közötti összefüggéseket kellő hangsúllyal tárgyalja (Beck 2010).
Literatur
Beck, Ulrich 1986: Risikogesellschaft. Auf dem Weg in eine andere Moderne. Frankfurt am Main
Beck, Ulrich 1993: Die Erfindung des Politischen. Zu einer Theorie reflexiver Modernisie¬rung. Frankfurt am Main
Beck, Ulrich 2008: Weltrisikogesellschaft. Auf der Suche nach der verlorenen Sicherheit. Frankfurt am Main
Beck, Ulrich 2008a: Ungleichheit ohne Grenzen. In: Die Zeit Nr. 42, 9.10.2008
Beck, Ulrich 2008b: Globalisierung von unten. In: die tageszeitung vom 19./20.7.2008
Beck, Ulrich 2009: Wie regiert man eine sich selbst gefährdende Zivilisation? In: Berliner Zeitung vom 5./6.12.2009
Beck, Ulrich 2010: Klima des Wandels oder wie wird die grüne Moderne möglich (unveröf¬fentlichtes Thesenpapier)
Beck, Ulrich 2010a: Weltinnenpolitik (unveröffentlichtes Manuskript)
Beck, Ulrich/Bonß, Wolfgang/Lau, Christoph 2004: Entgrenzung erzwingt Entscheidung: Was ist neu an der Theorie reflexiver Modernisierung? In: Beck, Ulrich/Lau, Chris¬toph (hrsg.) 2004, S.13-62
Beck, Ulrich/Giddens, Anthony/Lash, Scott 1996: Reflexive Modernisierung. Eine Kontro¬verse. Frankfurt am Main
Beck, Ulrich/Holzer, Boris 2004: Reflexivität und Reflexion. In: Beck, Ulrich/Lau, Chris¬toph (hrsg.) 2004, S.165-192
Beck, Ulrich/Holzer, Boris 2004: Wie global ist die Weltrisikogesellschaft? In: Beck, Ulrich/Lau, Christoph (Hg.) 2004, S. 421- 439
Beck, Ulrich/Lau, Christoph (Hg.) 2004: Entgrenzung und Entscheidung: Was ist neu an der Theorie reflexiver Modernisierung? Frankfurt am Main
Bonß, Wolfgang/Esser, Felicitas/Hohl, Joachim/Pelizäus-Hoffmeister, Helga/Zinn, Jens 2004: Biographische Sicherheit. In: Beck, Ulrich/Lau, Christoph (Hg. 2004, S.211-233
Haraway, Donna 1995: Die Neuerfindung der Natur. Primaten, Cyborgs und Frauen. Frankfurt am Main /New York
Latour, Bruno 2001: Das Parlament der Dinge. Für eine politische Ökologie. Frankfurt am Main
Schachtschneider, Ulrich 2005: Nachhaltigkeit als geänderte Moderne? Frankfurt am Main
Strydom, Piet 2002: Risk, Environment and Society: Ongoing Debates, Current Issues and Future Prospects. Buckingham
Viehöver, Willy/Gugutzer, Robert/ Keller, Reiner/Lau, Christoph 2004: Vergesellschaftung der Natur, Naturalisierung der Gesellschaft. In: Beck,Ulrich/ Lau, Christoph (Hg.), S. 65-94
Kedves (néma) Barátaim! A 11 társadalommodell egy netirodalom online-könyv. A 9. most jön (www.okobetyar.blog.hu). Szabad csiszoltabb változatát visszaküldeni! RózsaS
ULRICH BECK VS. LOTHAR GOTHE
- Ulrich Beck
1986-os könyve, a Kockázat-társadalom (követte a Világ-rizikótársadalom) 35 nyelven jelent meg, haláláig (2015), fáradhatatlanul küzdött egy „zöld”, reflexív modernizálásért, miután a mai ipari társadalom diagnózisát kendőzetlenül elébünk tárta: „szervezetlen felelőtlenség”, anakronizmus, önmegsemmisítés. Az ipari társadalom sikerének mellék-következményeivel nem tud mit kezdeni. Az okozóelvet nem lehet érvényesíteni, tettes és áldozat nem különböztethető meg (lásd itthon: vörösiszap-felmentés). A klímaváltozás a piac minden idők legnagyobb csődje. Klímaháborúk, migrációs hullámok, fundamentalista nacionalizmusok fenyegetnek (2009!), melyeket a mai intézmények képtelenek kezelni, ezért azokat átépíteni, újraformálni, ütőképessé kell tenni. A „környezet” koncepciót politikai öngyilkosságnak tartja. Valószínűsíti, hogy az öko-technológiai, „csak-így-tovább” -modernizálás folytatódik, egyfajta „zöld kapitalizmus” felé. A jólétet újra kell definiálni, meg kell szervezni a fogyasztói hatalmat, az óriásvállalatokat szembesíteni kell az ökológiai mellékhatásokkal. A helyes út egy igazságosabb, kozmopolita nemzetközi rend lehet.
- Lothar Gothe
Az 1983-as Bad Boll-i szubszisztencia konferencia után „ökologizálódott”. Ott hagyva az SSK (Szocialista Önsegély Köln) városi projektjét, ahol eddig elkallódó fiatalokat gyűjtött össze, vidéken vett földet és az SSK-val együtt belevágott a Setét Grundocska szubszisztencia-projektbe. A Gummersbach közeli elvadult völgyet kultiválták, erdősítették, szántót-kertészetet hoztak létre, skót galloway-szarvasmarhákat hoztak. A biogazda Gothe ott sem tagadta meg harcos múltját: a mai napig aktívan föllép a környék ökológiai megmentéséért. (www.okobetyar.blog.hu)
Kedves Ulrich! Még szép, hogy mi „összegyűlt egyesek”, nem állunk az ökológia útjába és csak „részben” vagyunk eredményesek! 300 ezren voltunk Bonnban 1981-ben, Reagan fogadtatásán – és győztünk! A Budapest Klub „planetáris tudat” konferenciája (Vár, 2016. november), ahogy Hankiss Új Reformkora (2011. február, záró, uo.) úgy tűnik, csak üvegházhatás volt, míg a Degrowth (Corvinus 2016. aug.) igen reménykeltő, ha az is csak nagy bulinak tűnt. Aktornak ki marad, ha nem a választó és a fogyasztó? Versenyt futunk az Armageddonnal és nyerünk – ha teknőscserével is!
