11. ALTERNATÍV SZABÁLYZÁS

-A kapitalizmus egy szociálisabb, ökologikusabb fázisa-

11 társadalommodell -Társadalmi kiút-koncepciók az ökoválságból-

Adler/Schachtschneider: Green New Deal, Suffizienz oder Ökosozialismus

(Új Zöld Üzlet, elégségesség vagy ökoszocializmus) München, 2010

11 társadalommodell:* Rendszerváltás:1.Uralomkritika 2.Szubszisztencia 3.Ökoszocializmus  4.Radikális értékbírálat  5.Indusztrializmusbírálat *Modernizálás: 6.Ökológiai korszerűsítés 7.Evolúciós szociálökonómia  *Fázisváltás: 8.Reflexív modernizálás 9.(Re)produktivitás 10.Kultúraváltás11.Alternatív szabályozás www.okobetyar.blog.hu

Összefoglalás

Ezen gondolkodási irány a kapitalizmus szabályozásának útját-módját taglalja. Az ökológiai válság a szabályzásmód egyik kifejeződése, amely a neoliberalizmus az 1970-es évek közepétől tartó szakaszában alakult ki. Az ökológiai kérdés történelmileg először a politikai ökonómiában jelentkezik, pl. a környezetkímélő technikák bevezetésének gazdaság-ösztönzői formájában. Az „ökológiai lábnyom”, a természetforrások igénybevétele, mégis tovább növekszik. A globális verseny aláássa a környezet-sztenderdeket, a szállítási energia a magasba szökik és a glóbusz legrejtettebb zugát is föltúrják nyersanyagok után kutatva. A pénzügyi piacok uralma megnehezíti az ökológiai és a hosszú távú projektekbe való befektetéseket. Növekvő jövedelem-egyenlőtlenségek és társadalmi szétszakadások akadályozzák az ökológiai értékváltást.

Alapvetően a kapitalizmus egy bizonyos regulációja bármiféle gazdasági vagy fejlesztési törvényekkel nincs „előírva”. Elemei: fogyasztás-csökkentés, ökológiai technika, globális és lokális szabályzás, több köztulajdon, a szolidaritás megújított formái, több önszervezés és részvétel. Ezen az alapon egy új akkumuláció-rendszer alakulhat ki, vagyis a kapitalista profit realizálásának egy új modusa, mely többé nem a fosszilis tüzelőanyagok kizsákmányolására, sem a természeti források túlhasználatára alapszik.

Ehhez egészen hasonlatos, bár a szabályzás-indítvány elméletére való hivatkozás nélkül, a „Kapitalizmus 3.0”, egy „öko-fair piacgazdasággal”. Ez a Wuppertal Intézet tanulmányában kidolgozottan és hirdetve, mint lehető és szükséges kiút, megtalálható.

Az alternatív szabályzás azonban nem érhető el egyszerűen egy csoport szándékos hatásával. Senkinek a társadalomban nincsen ilyen központi helyzete. (Kivéve Orbánt.RS).

Az új reguláció egy „lelet”: Ha egy hegemón társadalmi koalíció „észreveszi”, hogy egy új szabályzás és az ahhoz illő akkumuláció-rezsim összjátéka sikeres, úgy ezt az utat tovább követik, intézményesen megerősítik és kifinomítják.

Más szabályzás-elméletileg érvelő szerzők (Brand, Görg, Altvater, Candeias, et al.) viszont nem látnak olyan szabályzásmódot, amellyel az ökoválságot lényegesen jobban föl lehetne dolgozni. Bár a jövő szabályzások az ökológiai kérdést erősebben veszik figyelembe, p. a Green New Deal keretein belül, a probléma továbbra is verseny- és növekedés-imperativusoknak marad alárendelve. a kapitalizmus új formációja legfeljebb a posztkapitalizmusba való átmeneti stádiumként szerepelhet.

Az „ecole de la regulation-t” az 1970-es évek közepén főleg a párizsi közgazdász Alain Lipietz és Michel Aglietta munkái alapozták meg. Kiinduló kérdésük volt, a kapitalista nemzetgazdaságok bizonyos történelmi szakaszában hogyan tudtak kialakulni az intézmények, melyek ezen társadalmak stabilizálásához döntően hozzájárultak és amelyeknek keletkezése pusztán gazdaságilag nem volt magyarázható. Mint Althusser tanulói, egy strukturalista marxizmus elméleti hagyományából indultak ki. E szerint a társadalmi folyamatok nemcsak gazdasági szerkezetek által voltak determinálva, ami a marxi elmélet egy redukcionisztikus olvasatát jelentette volna, hanem a gazdasági többszörös uralomformájú szerkezetek, a politika, a diskurzusok, a tudományok, stb. által is. A francia regulácionalisták egy társadalmi központ nemléte föltételezéséből indultak ki, ám a strukturalizmus determinisztikus konzekvenciáit elvetették, mely szubjektumok befolyását a társadalmi szerkezetek keletkezésében kizárja. Bizonyos szabályzó módok keletkezését ők inkább a társadalmi aktorok harcaiból és kompromisszumaiból kísérelték meg levezetni.

Ezzel az indítvány elválik attól a marxista elmélettől, mely egy általános, mindenütt érvényes polgári-kapitalista társadalom működésmódjából indult ki. A regulációs indítványt főleg német kritikus közgazdászNők és szociológusNők vették újra elő és fejlesztették tovább, az 1980-as években, akik egy nem determinisztikus kapitalista gazdasági elmélet iránt érdeklődtek, és az emancipált baloldal számára (a marxizmus egyszerű olvasatát meghaladva) támogatást kívántak nyújtani. Az elmélet terjesztése kisebb körökre szorítkozott, nem utolsó sorban komplex elmélet-építménye miatt, továbbá cselekvés és szerkezet, életvilág és kapitalista gazdaság, intézményesítés és válság valamennyi területi szint integrálási nehézsége miatt. Egy változékony, ha nem is voluntarisztikusan tetszőlegesen változtatható kapitalista társadalom társadalmi szerkezetének alapgondolata több kontextusban is fölmerül, gyakorta éppen a szociál-ökológiai diskurzusok keretein belül is. A fordizmus (-) történelmi elemzéseinél messzemenő összhang uralkodik. Ez a szabályzás-indítványon kívül is elterjedt fogalom eredetileg a Gramsci-féle hegemónia-elméletben merül föl, amely a konszenzus létrejöttét a kapitalista társadalmakban a tisztán gazdasági mechanizmusokon túl próbálja magyarázni. Fordizmusként a háború utáni idők 1970-es évek közepéig húzódó fázist írja le, amely stabilitását az ipari tömegtermelés spirálisan emelkedő hatékonyság, magasabb nyereség, emelkedő bérek, több tömegfogyasztás, több tömegtermelés, stb. eseményeinek köszönheti. Az alkalmazottak először vehették meg saját gyártotta termékeiket, mint a Ford történelmi előfutárának munkásai, az 1910-es években. A kapitalizmus ezen fejlesztési módja a természetforrások a világtörténelemben egyedülálló fogyasztásával járt  és a környezetproblémákat először terjesztette ki globális síkra. Míg a fordista akkumuláció és reguláció leírása a saját körökön kívül is összecseng, ám, hogy ez a fejlesztésmód mennyire „koherens”, azaz mennyire összehangolt és stabil, arról a regulációs teoretikusNők eltérően vélekednek.

Az ezekben az indítványokban és elméleti vitákban előforduló szociál-ökológiai átépítés opciójának kérdését itt nem tárgyaljuk tovább. A továbbiakban az ökológiai válság okait vizsgáljuk, a jelenlegi szabályzásban, továbbá olyan koncepciókat mutatunk be, melyek a kapitalizmus szociál-ökológiai szabályzását legalább egy átmeneti fázisra realizálhatónak tartják.

12.1 AZ ÖKOLÓGIAI VÁLSÁG KIÉLESEDÉSE A NEOLIBERALIZMUSBAN

A kapitalizmus részben neoliberálisnak, részben – hiányos stabilitása miatt – egyszerűen csak posztfordizmusnak nevezett, az utóbbi 30 év alatti uralkodó szabályzása, a regulációs elmélet diagnózisa szerint, nem jelent kiutat az ökoválságból. Ellenkezőleg: a krízis kiéleződéséhez vezet, habár a környezetkérdés a reguláció alkotórésze lett.

A fordizmus előfutár-fázisában ez nem így volt. A fordista fejlődésút az ökoválságot először globális dimenziójában hozta felszínre, amely aztán részben sírásójává vált. Így a fordisztikus akkumulációs rendszerével (-), mindig emelkedő tömegtermelésével, szétosztó regulációs módjával (-), a jóléti állam állandó tovább építésével a fogyasztás-szint is állandóan növekedett. Míg a tömegtermelés és a munkatermelékenység a béremeléssel és a konzumkereslettel szisztematikusan összekötött volt, a forráshatékonyság emelésére hiányzott egy megfelelő mechanizmus.

/Ennek részletezését lásd 8. fej., Evolúciós szociálökonómia/

Az ipari termelés, a drága környezettechnológia nélkül, világtörténelmileg első ízben egyedülálló, kimagaslóan megugró nyersanyagfogyasztáshoz vezetett, különösen a fosszilis energiaforrásoknál. A természet magas kibocsátások és a hulladéközön általi túlhasználata lépett föl. A belső fejlesztési korlátok (a racionalizálás határai) mellett, az értékesítési folyamatok kimerülése, a külső ökológiai határok egy új fejlesztésmódot (-) tettek szükségessé.

/Hirsch és Roth szerint, a taylorisztikus munkaszervezésben rejlő racionalizálási potenciálok határaikhoz értek, úgy technológiailag, mint az ipari munkások munkamotivációjának szempontjából („futószalag abszentizmus”). Az „értéktöbblet szerkezetének” további korlátlan folytatása lehetetlenségét döntőnek találják. A tömegcikkek (autók, tévék, hűtők, mosógépek, stb.) további eladásának növelése elakadt, mivel a „belső piac” eddig még kapitalista módon nem értékesített gazdasági területek örökös bővítése véget ért (Hirsch/Roth 1986)/

A termelés emelkedő nyersanyagköltségei, ill. a megfelelő termékek (autók) fogyasztása a növekedési rátákat visszanyeste. Az 1970-es években a „növekedés határai” jelentek meg a látóhatáron. A közelgő forrásszűke egyik jele az 1973-as olajválság volt, ami után az árak a magasba szöktek. A fordisztikus akkumulációs rendszer örökös továbbvitele, mely a természetforrások csaknem ingyenes hozzáférése alapján működött, a saját ökológiai következményei miatt többé már nem volt lehetséges (Hirsch/Roth 1996, Hirsch 1993).

Ám a fordizmus nemcsak gazdaságilag nem tudott tovább működni. A technikai haladás és a természeturalom szociális paradigmája (-) is, az első fölismerhető környezetkárok és a növekedés határainak föltűnésével, kétségessé vált. Megatechnológiák kiszámíthatatlan kockázataival, pl. az atomerő, vagy az ipari agrárium, a lakosság egyre nagyobb részéről kerültek elvetésre. A fordista fejlődésmód eme ökológiai-anyagi alapú bírálata, végül is az ipari társadalom átfogó ökológiai átépítésének követelésébe torkollott, amely ma a társadalom többségénél tudatosult.

Míg erről, az 1970-es évek közepéig tartó fejlődésmódról, a legtöbb szerző egyetértően „fordizmusról” beszél, az ez utáni fázis megjelölése eltérő: „neoliberalizmus”, „ pénzpiac-kapitalizmus”, „piacradikalizmus”, vagy egy új, találó fogalom hiányában, egyszerűen csak „posztfordizmus”.

Ez – az alábbiakban, mint neoliberalizmusként jelzett fázis – tanúsítja az ökológiai válság kiéleződését, több reguláció-elméletileg érvelő szerzőNők, de a Wuppertal Insitut, elsősorban fönntarhatóság-irányultságú kritikusNői szerint is:

• Az akkumulációs rezsim által globalizált termelés növeli a természetforrások használatát,
• a kiélezett globális verseny, a szabadkereskedelem prioritása és a pénzpiacok uralma kiiktatja a környezeti előírásokat,
• a természet növekvő értékesítése, pl. a genetikai forrásoknál, nem egy óvatos bánásmódhoz, hanem egy kizárólagos használathoz vezet,
• elmélyülő szociális szakadás, mely a fogyasztási magatartás kívánt változtatását gátolja.

A fordizmus által kiváltott ökológiai probléma a posztfordizmusban erőteljesen jelenik meg, de megoldására sor nem kerül. A piacalakú versenyszabályzás megakadályozza a környezet-előírások érvényesítését, az „ökologikusabb” fogyasztást, a részvételt és a további válaszokat a fordizmus ökológiai krízisére. Ellenkezőleg: a pénzpiacok hatalma, a környezetértékesítés tendenciája, valamint a szociális polarizálódás a problémát csak tovább súlyosbítja.

Globális konkurencia

A posztfordista akkumulációs rendszer elsősorban többé nem a belső piacra épít, hanem az export nyereségekre. Az utóbbi 30 évben sok akadály, pl. vám, tőkeforgalom-ellenőrzés, stb., került lebontásra, egy kereskedelmi liberalizációt létesítve előnyben. Az új info-technológiákkal kombinálva, egy nagy globalizációs lendület vált lehetővé. Ennek megfelelően a szabályzás többé nem a keynesianisztikus gazdaságpolitika szerinti belső piaci konjunktúra támogatására irányult, hanem a versenyképesség erősítésére. Joachim Hirsch egy „nemzeti versenyállamról” beszél (Hirsch 1995, 1998). A termelés és a kereskedelem globalizációja egy rendkívüli anyagáramlat-földagadást okozott. Ebben a kontextusban az energia- és a forrásfogyasztás elkerülésének követelménye – így a kritika – alárendelt lesz. Egy globális termelési és kereskedelmi folyamat értelmének kérdése a lehető profit kérdésévé válik, és nem azt kérdezik, melyik változattal fogyaszthatnánk legkevesebb forrást (vö. Altvater 2005).

Altvater és mások (pl. Klein 2007), de a globalizáció-kritikus attac is sérelmezi a termelés ökológiai és szociális szabványainak föllazítását. A megerősödő globális verseny az ökoválság súlyosbításához vezet. Nem-fenntartható termelési eljárások, mint a túl-halászás, esőerdők tarolása, marad a helyi piacokról kiszorított vesztesek egyetlen esélye a világpiacon. A nemzetközi kereskedelmi politika, a WTO, ill. a szolgáltatási egyezmény GATS, csak a szabadkereskedelem kibővítésére irányul, mellőzve az ökológiai és szociális kritériumokat. Peres esetekben a kereskedelmi jog fölül írja a környezetjogot, ahogy ezt a WTO döntőbírái joggyakorlata mutatja. A neoliberális globalizáció káros környezet hatásának egy további példája a szellemi javak egyezménye (TRIPS). Vetőmagok szabadalmaztatásával monopol szerkezetek és monokultúrák jönnek létre, melyek a nőtt agrár-sokféleséget kiszorítják és a biológiai változatosságot – más hatásokkal együtt – ritkítják.

A pénzpiacok uralma

A termelés és az áruforgalom globalizációjának ökológiailag káros hatásait tovább növeli az erősödő értékesítési nyomás, amit a globális pénzpiacok kiváltanak. A rövid lejáratú és magas profitok számítanak, különben a befektetők ismét visszavonják tőkéiket. Ilyen követelmények mellett a szociális és ökologikus jellegű termelés nem érvényesülhet. Az ökológia és a fair termelési föltételek betartására irányuló pénzbefektetések, melyek a magas profitokról tudatosan lemondanak, nem érnek célba. Főleg pénzintézetek, pl. nyugdíjalapok kezelői, folyton a befizetői magas elvárásai után futnak, akik nagy hozamot remélnek és kis nyereség haszonréssel nem érik be.

A pénzpiacok a befektetési folyamatokat az ökologikus termelés terén egy gyérülő akkumuláció felé terelik (Klein 2007). A fönntarthatósági kritériumok elvesznek, mert ahol egy pénz uralta gazdaság egyetlen mértéke a pénz, ott képtelenség a fenntarthatóságot megfelelően leképezni (Altvater 2005, Klein 2007, Spangenberg 2005).  Továbbá az ökologikus gazdálkodás jelentős problémája, a befektetési folyamok pénzpiaci hatalom általi fölgyorsítása. A pénzbefektetések rövid lejárata, a gyors profit lehetősége, egy olyan termékekbe és szolgáltatásokba való befektetésekről való gondolkodást, melyek hosszú távon is megállják a helyüket és a szociális és ökológiai kritériumokat szándékoltan betartják, mellékvágányra tolja. Természeti ciklusok az emberi beavatkozásokhoz való alkalmazkodásukhoz hosszabb időtartamakat igényelnek, melyek a befektetési számítások ultrarövid horizontjaival nem képesek harmonizálni. Altvater, ezen kívül, a piacok és a részvényértékek volatilitására, azaz gyors illékonyságára utal, melyek már pusztán emiatt egy racionális tervezést lehetetlenné tesznek. Az élesedett verseny és a pénzuralom kritikája nemcsak a marxista szerzőknél, mint Klein, Brie, Altvater, et al., található meg, hanem a Wuppertal Intézet új tanulmányában is: „Jövőképes Németország a globalizált világban” (BUND/EED 2008). A fenntartható fejlődés „vaskalapos ellenerőiket” idézi, melyeknél a vállalatokat – a részvénytársaságokat inkább, mint a személyi társaságokat - egy kapitalista versenyharc arra kényszerít, hogy a befektetett tőkéjük hozamot termeljen, különben tönkre mennek. „A tőzsdejegyzett vállalatok számára a befektetők (shareholder) jelentik az egyetlen releváns igényjogosultakat (stakeholder) és nem a személyzet, sem a társadalom vagy a jövő generációk. A vállalkozásoknak azt kell tenniük, ami kifizetődik – nem azt, ami helyes, és nem ritkán az a kifizetődő, ami téves” (25.o.). A szerzőNők ezzel a minden „normális” kapitalizmusban ható ellentmondást emelik ki, vagyis a nyereség-irányultság és az ökológia ellentmondását. Ezen felül utalnak a pénzpiacok uralma általi probléma súlyosbítására. A neoliberális politika nyilvánvalóan mindent megtesz, hogy a pénztőke szabadjára engedésével annak „prioritásigényét” megvédje, a közelgő fenntartható fejlődés fordulata ellenében (387.o.). A pénzpiacok liberalizálása a befektetők hatalmát „rendkívüli mértékben megnövelte, hogy a vállalkozók aktivitásával, indirekt az ökológiai és a szociális költségek kiszervezését kikényszerítse”. Minél nagyobb a tőkepiactól való függőség, annál inkább szükséges a növekedés, „mindenekelőtt azért, hogy a pénzvagyon birtokosainak monetáris elvárásai egy célszerű átlagprofitnak megfeleljenek” (389.o.). A túlzott hozamkövetelmények nagyban akadályoznák a fönntartható energia-ellátást is. Az energiakonszernek kétjegyű hozamot kényszerülnének kigazdálkodni, hogy a tőkepiac nyereségi lehetőségeivel versenyezhessenek. Ez a kockázatprémiumokkal terhelt tőkeintenzív eljárásokat (mint a regeneratív technológiák) hátrányba hozza, szemben az olyan technikákkal, melyek kevesebb befektetést igényelnek és folyamatos tüzelőanyag utánpótlásra vannak ráutalva (mint a fosszilis erőművek).

A növekvő társadalmi belátás dacára, a gazdálkodás irányt nem változtat: „Ami eddig legalább megy, az a kínálat sokrétűségének bővítése: a müncheni repülőtéren hidrogén-buszok járnak, az elektromos művek a hézag-szegmentumban zöld áramot is árulnak, az olcsó repülők öko-nyaralást reklámoznak” (…) A wuppertáli szerzőNők, a hozamelvárás uralta kapitalizmust, ahogy ez az időszerű neoliberális fázisban kialakult, az ökoválság megoldására alkalmatlannak tartja. „Ha a kapitalizmus – függetlenül attól, hogy privát, szövetkezeti vagy állami tulajdonos az uralkodó – mint a hozamkalkuláció a közjó feletti uralmát jelenti, akkor jelenlegi formájában bajosan lehet jövőképes. Csak egy olyan gazdasági forma túlélőképes, amely a környezet és az életminőség közjavainak a gazdasági történésekben mandátumot és hangot ad.” (113.o.). Különösen a tőkebefektetések rövid lejárata hat az ökológiailag értelmes termelés ellen: „Alapvető ellenállást jelentenek a tőkepiacok követelményei és fejlesztései, mert ezek a forráshatékonyság és az abszolút forrás-megtakarítás útjában állnak. Ezek rövid távú kalkulációkat kényszerítenek ki, míg a forráshatékonyság lehetőségei rendszerint csak hosszú távon bontakozhatnak ki” 357.o.).

A természet értékbe helyezése, földfoglalás

A neoliberalizmusban növekvő mértékben folyik a természeti források értékbe helyezése (-) /Inwertsetzung/ vagy földfoglalás. Az állandó új terítési piacok utáni keresésben az egész glóbuszt átkutatják, genetikai forrásokra való szabadalmak lehetőségei után, hogy ezeket vetőmagok, gyógyszerek, stb. formájában piacosítsák (pl. Brand, Görg 2001). De hasonló értékbe helyezés történik, egyre inkább a környezetpolitika gazdasági eszközei által is, amivel a fordista tékozlást próbálják fékezni. Ökoadók vagy CO2-tanúsítványok értéket adnak az emisszióknak – ezek pénzért kaphatók. Ha ezeket az eszközöket egy átfogó ökológiai adóreform keretein belül, a természeti javak más használatára is kiterjesztik, pl. víz-, levegő-, nyaralókörzetek területeire, ezzel a természetforrások intenzívebb értékbe helyezése játszódik le, melyek eddig a piaci értékesítés számára nem voltak hozzáférhetők.  

A természet értékbe helyezése a neoliberalizmusban történik, mert a belső földfoglalás (-) régi szerkezete a fordizmusban tovább nem volt folytatható. Ott a reprodukció (pl. az élelmezés) folyton új területei kerültek első ízben a kapitalista akkumulációba való bevonásra, mivel az önellátás még nagyobb részben működött. Ennek, a mindig új növekedés-keltésnek a lehetőségei azonban „sikeres” integrációval óhatatlanul fölemésztődtek. A természet növekvő értékbe helyezése azonban nem vezet a vele való világosultabb bánásmódhoz, hanem a szűkösebbé váló természetforrásokhoz való kizárólagos hozzáférést teszi lehetővé (Görg 2003, Altvater 2005). Christoph Görg szerint a neoliberális reguláció összességére az ökológiai problematika „szelektív beépítése” a jellemző (Görg 2003). Bár a fordizmus kiszámíthatóság-hitétől való elfordulás előfordul, a társadalmi változtatás-igényt azonban tagadják vagy átirányítják. A környezetpolitika piackonform eszközei, a tanúsítvány-kereskedelem vagy ökoadó kerül bevezetésre. Gondolkodnak az ökológiai problémákról, de az újítások továbbra is a versenykövetelmények mögött szerepelnek: környezet-technikák, pl. szélerő (vagy időszerűen az elektroautó, U.Sch.) támogatást nyernek, amíg ebből egy versenyelőny származik. Az ökoadót csak olyan mértékben emelik, hogy ne veszélyeztesse a kereskedelmet, magas szállítási költségeik tekintetében. Energia-intenzív nemzeti iparok nagyvonalú kivételezést nyernek, szennyezettségi tanúsítványok az energiakonszernek nyomására először díjtalanul kerülnek kibocsátásra. Bizonyos termeléseket nem kérdőjeleznek meg, inkább a hatékonyságukon dolgoznak. A növekedés és a verseny érintetlensége mellett, a hatékonyság-stratégia privilegizálása a tőke-akkumuláció szerkezeti kényszerének hatását mutatja, az ökológiai modernizálás kísérleténél. Így a globális környezetrendszerek is a versenyimperatívusz hatására „átformálásra” kerülnek. Így a Kioto-jegyzőkönyv, vagy a bio-sokféleség védelmi egyezménye kevésbé a globális követelmények, inkább a gazdasági érdekek és elosztási problémák által jellemezhetők. A fordizmus bírálata végül is nem egy átrendezéshez vezet, amely „a természetviszonyok alakításának normatív tartalmi folyamat-minőségét mutatja”.

Az értékbe helyezést, mint az ökológiai problémák föllépésére való reakciót, bírálja Dieter Klein is, a Rosa Luxemburg Alapítványtól. A társadalom és a politika időszerű fázisába, a globális környezeti problémák (klímaváltozás, túlhalászat, fajkihalás, esőerdők irtása, stb.) témái tényleg megérkeztek, de megoldásukra - a neoliberális piacuralomnak megfelelően – a természetforrások további értékbe helyezésével válaszolnak: „Még soha sem volt ennyi környezetkonferencia és szerződéskötés ezen folyamatok megfékezésére. Ám a szerződésművek pl. a biológiai sokféleség-konvenció, mely a sokrétűség megtartását és fair használatát javallja, egyben olyan jogi alapként lepleződtek le, mely a további kommercializálódást  (destruktív ökológiai következményekkel) tette lehetővé” (Klein 2007, 72.o.).

A wuppertali szerzőNők ezzel szemben az értékbe helyezéshez másképp viszonyulnak. Bírálják ugyan az emisszió-kereskedelem aktuális kialakítását, ám a környezetfogyasztás irányításának alapvetően kiváló eszközeként látják, melyet csupán helyesen kell bevetni. A probléma számukra az ingyenes természethasználat, amely a növekedést és a túlzott fogyasztást elősegíti. Az értékteremtést úgy lehetett, soha nem látott módon, emelni, hogy a természeti értékeket, mint lényegében díjtalan energiateljesítményeket vittek be a gazdasági körfolyamatokba (…) Ám így szélsőségesen energiafüggő infrastruktúrák keletkeznek (főleg mobilitás, erőmű-rendszer és épületek), melyek további létezése Északon kérdéses, a fölzárkózó Délre való átvitele pedig lehetetlen” (BUND/EED 2008, 98.o.).

Élesedő egyenlőtlenség

A neoliberális szabályzás erősödő egyenlőtlenségekkel jellemezhető. A kollektív tárgyalási mechanizmusok (felület-tarifa), „rugalmas tárgyalások” előnybe részesítésével, lebontásra kerültek, és ezzel az alacsonybér-szektorban a bérek nagyobb szétterítését, valamint jól fizetett magas szakképzettségű szegmensek érvényesítését sikerült elérni. Ezzel párhuzamosan, szociális biztosítási rendszerek kerültek lebontásra, „önfelelősség” erősítése kedvezményezésével. Az állam szabályzó aktivitását kevésbé a szociális diszparitások kiegyenlítésére irányítja (mint a fordista jóléti állam) hanem a közvetíthetőség megteremtésének erősítésére. Bob Jessop a „schumpeterian workfare state”-ről beszél (Jessop 1992): Az állam gondoskodik az innovációkról (az innováció teoretikus Josef Schumpeter értelmében) és támogatja a munkaképességet („from welfare to workfare”). Az új akkumulációs modell, ehhez illeszkedve, többé nem a (fordista) áruház egy relatív egységes tömegkonzumjára épít, hanem a diszkontok szegregált fogyasztására egyrészt, másrészt a butikokra (Hirsch/Roth 1986). Michel Aglietta a „vagyontulajdon akkumulációs rendszerét” látja létre jönni, amelynél a vagyonképzés egyre nagyobb szerepet játszik a tömegkereslet előállításánál.

A tömegjövedelem állandósításának föladatát a fordizmusban, az újraelosztó jóléti állam vállalta magára. A szociális nyomor enyhítésével biztosította a vásárlóerőt az iparilag előállított tömegárunak. Ez a regulációmód is saját eredménye által került nyomás alá. Egy államközponti szervezésű jóléti állam egy szociális dinamikát indított be, mely egy növekvő individualizációt eredményezett, vagy legalábbis elősegített. A fordista szabályzásban sok individuális életrizikó elleni biztosítás (betegség, munkanélküliség, munkaképtelenség) került bevezetésre, ill. kiharcolásra. A szociál-állami biztosításokkal az egyének már nem függtek annyira az adott szociális szerkezetektől, mint a család, a lakónegyed, a szakmai hagyományok, amelyekbe beleszülettek. Az individualizáció egy értékváltást hozott, önigazgatási és részvételi következményekkel. A szociális jogok szabályzása, melyek az anonim-reprezentatív óriásszervezetekbe (szakszervezetek, pártok, szociális biztosítók) való betagozódásai a fordista regulációmód jellemzői voltak, önigazolási nyomás alá került. Az állami szociális haladás vezérképe új intézményeivel, főleg az új szociális mozgalmak bírálatának célpontja lett, kiskorúsító és bürokratikus volta miatt.

A részvétel és az önszervezés új kultúrájának reményét, mely egy ökológiailag tudatosabb fogyasztás magatartás alapjának számított, a neoliberalizmusban a növekvő egyenlőtlenség szétoszlatta. A wuppertali szerzőNők is a jövedelmek polarizációját és a társadalom szociális szétszakadását az ökológiai válság megoldásában kontraproduktívnak látják. Ez csak valamennyiünk részvétele alapján oldható meg: „A jövőképesség projektjéhez változtatási készség szükséges”. Ezt megtagadják, ha a polgárNők úgy érzik, igazságtalanul bánnak velük. A természethez és más népekhez való jó viszony a polgárNők saját társadalmában való jó viszonyát föltételezi. Ezért a jövőképesség politikája nem indulhat meg egy szociális részvétel politikája nélkül.” (BUND/EED 2008, 250.o.). Az alapelv „igazságosság nélkül nincs ökológia” (427.o.) különösképp sérül, ha a „társadalomban szolidaritás ellenes folyamatok uralkodnak el”. A fogyasztás korlátozásának készsége társadalmilag csak akkor érvényesíthető, ha mindenkire ugyanúgy érvényes lesz. Az áron keresztül való környezet-releváns magatartás irányítása annyit tesz, hogy a jövedelmeket ki kellene egyenlíteni, ami a pénzpiac-kapitalizmus jelenlegi fázisában elképzelhetetlen (vö. Schachtschneider 2007).

Christoph Görg szerint a neoliberalizmusban a részvétel azért sem működik, mert olyan társadalmi homogenitáson alapszik, amilyen még a fordizmusban létezett. A neoliberális reguláció azonban kevesebb társadalmi összetartást, kevesebb „szociális kohéziót” mutat, ez egy kevésbé stabilabb formáció. A posztfordizmus óriási problémája, hogy a szociális kohéziót környezetpolitikával kell létre hozni (Görg 2003). Ez sokkal nehezebb, mint amikor még a fordizmusban a társadalmi összetartást szociálpolitikával lehetett elérni. A környezetpolitika nyilvánvalóan sokkal gyorsabban kerül az akkumuláció-imperatívusszal konfliktusba, mely a növekedés és a verseny érintetlenségét védi.

12.2 (KI-)ÚT: SZOCIÁLIS-ÖKOLÓGIAI SZABÁLYZÁS

Bár a fordisztikus, természetromboló szabályzásmód krízise után, a neoliberális reguláció kontextusában, az ökológiai problémákat másképp értékelték és kezelték, de semmiképp sem enyhítették. De vajon, reguláció-elméleti szemszögből, a neoliberális fázison kívül, történhet-e egy ökológiai transzformáció? Alapvetően egy új szabályzási módra való váltás akkor sikerülhet, ha egy társadalmi tömb egy új hegemónia projekttel lép föl és érvényesül. A változás játékterei a kapitalista társadalmak nem-determináltságából adódnak. Az akkumulációs szükségből sem egy társadalmi szerkezet, sem egy bizonyos szabályzásmód előre nincs meghatározva. Tehát egy alternatív szabályzás lehetséges, ám minősége az ökológiai kérdés megoldása szempontjából különböző megítélés alá esik.

Lényeges ökológiai haladásnak számít: egy „szociál-ökológiai átépítés” (Brie, Klein), egy „új társadalmi szerződés” (Deppe, Wuppertal Institut), a „XXI. század nagy transzformációja” (Lipietz). A különbség egy ilyen szociál-ökológiai új reguláció és a „Green New Deal” között - ahogy ezt az ökológiai modernizálás keretén belül értelmezik - (vö. 7.fej.) abból áll, hogy - egyébként lényegében változatlan szociális és politikai keretföltételeknél - nemcsak a technológiák lesznek zöldebbek és a környezetfogyasztás drágább. Egy új szabályzásra döntő a munka és a vagyon igazságosabb elosztása, megváltozott fogyasztói kultúra és a politikai szerkezet változása, több decentralizáltság és részvétel irányába. Az egyidejű, szükséges, tartós tőkeakkumulációról, egy akkumulációs rezsimről, egy ökotechnikai innovációs lendület és egy megváltozott elosztás gondoskodik. A kapitalizmus ilyen átfogó, az intézményeket és a társadalmi hegemóniát is átölelő szociál-ökológiai átépítés, szintén, mint a Green New Deal, mint egy új zöld társadalmi szerződés írható le. Ám itt egy „szociális”, részben növekedéskritikus változatról van szó.

/vö. egy Green New Deal változatai áttekintése, Schachtschneider 2009/

Más szabályzáselméletileg érvelő szerzők, mint Brand, Altvater, Hirsch, stb. nem látnak olyan kapacitású szabályzásmódot, amely az ökoválság lényegesen jobb földolgozásához vezetne. Szerintük az alapvető szociál-ökologikus problémák a kapitalizmusban, ennek alapellentmondásaik (értékforma) miatt, nem oldhatók meg. A kapitalizmus új formája, legfeljebb, mint a posztkapitalista társadalmakba való átmeneti stádiumként szolgálhat.

Egy alternatív szabályzás lehetséges

A „liberális produktivizmus”, mint a neoliberális fázis vezérképe ellen Alain Lipietz az „alternatíva” vezérképét vázolja föl, amely a fordizmus kritikáját egy szociál-ökológiai szabályzás irányába kell, hogy vezesse. Lipietz a „XXI. sz. nagy transzformációjáról” beszél (Lipietz 2008). Az „alternatíva” megkísérli az individuális autonómia, szolidaritás és ökológia integrálását. Ez olyan elemekkel valósítható meg, mint bázisdemokrácia, önszervezés, a gazdaság demokratizálása, anti-konzumizmus, ökotechnológia, nyereség-fölosztás, munkaidő-rövidítés, erős non-profit szektor, a jóléti állam biztosítása és a helybeliség és a közösség fölértékelése. Az „alternatíva” vezérképében a fordista szociál-állam törékennyé vált szolidaritását kell megújítani, anélkül, hogy ennek meghaladott mintáját újra előállítanák (a szociál-biztosítás kereső munka központisága, a férfi családfönntartó kiemelése, óriásszervezetekbe való betagozódás). Úgy az egyének autonómiája, mint az egyének és a csoportok közötti szolidaritás kell, hogy érvényesüljön. Ezzel egy stabil szociálszerkezet kell, hogy létre jöjjön. Ezenkívül az ökológia, mint a „társadalom tevékenységének produktuma és a környezeti viszonyok elve” elemi rangot kell, hogy kapjon (uo.). Az „alternatíva” vezérképét, az új szociális mozgalmak kifejeződését és motorját Lipietz „nem-hierarchikus organicizmusnak” nevezi. A „nem-hierarchikus” tulajdonsággal határolja el magát a hierarchikusan strukturált fordizmustól. A projekt azonban – a liberális produktivizmustól különbözve, mely a társadalom fragmentálását megengedi – egy társadalmi egészre vonatkozik: a társadalom részei, mint az egész hasznos szervei szerepelnek.

A Wuppertal Intézet tanulmánya, a „Jövőképes Németország egy globalizált világban”, hasonló irányba mutat. Az összes elem, melyet Lipietz egy alternatív szabályzás részeként fölsorakoztat, itt is részei egy „új társadalmi szerződésnek”, egy kapitalizmus-update üzemrendszer 3.0-nak. /Peter Bornes fogalmisága nyomán/. A szerzőNők az újkor társadalmi szerződéséhez kapcsolódnak, mely a polgárok erőszakról való lemondásán alapszik, a jog és biztonság végett. Ennek a Thomas Hobbes által leírt történelmi agreement-nek a megújítása abból áll, hogy a gazdagok a természet és a szegények javára lemondanak, hogy ezzel az ökológiai válság megoldódjon (BUND/EED 2008, 606.o.). Ez a vezérkép, mint a Lipietz-féle „nem-hierarchikus organicizmus” a társadalom egészére vonatkozik.

A kapitalizmus egy új szabályzása ökológiai és szociális elemekkel korábban már a „Munka és ökológia” szövetségprojekt „ökológiai-szociális szcenáriójában” fogalmazódott meg (Hans-Böckler-Stiftung, 2000). Ott az ökológiai határok betartatása ökoadókkal és más fiskális eszközökkel, valamint egy fogyasztás-fordulattal, a piac környezetbarát termékekre és szolgáltatásokra való kiterjesztésével érendő el. A megváltoztatott szabályzáshoz azonban a „szociális fönntarthatóság” is hozzá tartozik, egy alapbiztosítás kiépítésével, több részesedéssel, valamint egy minősítésoffenzíva, munkaidő-rövidítés, több saját- és polgármunka javára. A szerzők ezt a modellt ökonometrikusan is átszámolták, azzal az eredménnyel, hogy ezzel a szcenárióval több gazdasági növekedés jött ki, mint a referencia-szcenáriónál. Más szavakkal: egy ökológiai-szociális szabályzás nemcsak egy megújított akkumuláció-rendszerrel kompatibilis, hanem egyenest annak föltétele.

Egy ilyen fordulat új intézményeket követel, hangsúlyozza Joachim Spangenberg a „Munka és ökológia” egyik szerzője. Az új szabályzásmódhoz, melyet, mint a fönntarthatóság „intézményes dimenzióját” fogalmaz meg, eljárásmódok, jogi előírások, szervezetek, valamint normák és vezérképek tartoznak. Utóbbi alapja, az európai fenntarthatóság-értékek, mint a szociális igazságosság, egészséges környezet, egyéni szabadság és szegénység-elkerülés, a „szabadság, egyenlőség, szolidaritás” ökológiailag aktualizált változata” (Spangenberg 2007, 252.o.). Ezek a vezérképek legyenek a megváltoztatott erőviszonyok alapján kötött alkuk kiinduló pontjai. Az új reguláció-modus ezután az állam által garantálva lesz. Csak ez az új szabályzás tehet eleget a fönntarthatóság követelményeinek. Egy fönnálló szabályzás-módon belül a haladás korlátozott. Fenntarthatóság nem érhető el, ha csak „apró lépésekre és win-win-helyzetekre szorítkozunk - ezek fejlődésirány-változtatások és ezekhez vezérképek, normák és regulációmódok szükségesek (…)” (258.o.).

Részvétel, kezdeményezés, szolidaritás

Az egészre való vonatkoztatás azonban nem jelenti a globális elsőbbségét. A részvétel, a (fordista) államiság helyett, elemi alkotó része a szociál-ökológiai új szabályzásnak. Kiindulva abból a belátásból, hogy a technikai innovációk mellett egy ökológiai élet- és termelésmód céljából, magatartás-változtatások is szükségesek, erősebb polgár-részvétel követendő. Az ökológiai problémákkal mindenkinek foglalkoznia kell, továbbá a politikai részvételt kísérni és vállalni kell. Az óeurópai állandó gyűlésdiskurzus ideálja követendő, aminél mindenki szót kaphat és a döntésekből senki sem maradhat ki.

A részvétel ezen fölfogása, a szabályzáselméleti elemzés szerint, a posztfordista fázisban már részben megvalósult. Olyan eljárások képződtek, mint a mediáció, kerekasztal, polgári részvétel a döntéseknél, továbbá a helyi agenda konszenzus-irányultságú folyamatai, stb. A részvétel, képviselet helyett, már része az aktuális szabályzásnak, melyre építeni lehet. A városszociológus Margrit Mayer megállapítja, hogy a részvétel megvalósulásával a helyi és a regionális állam általános fölértékelése következik be. A keysianisztikus központi állami intervenció dominanciájától való elfordulás a fordizmusban, a politikai formáló kapacitás globális síkra való átruházása mellett, megfigyelhető a „társadalmi reprodukció regionális és lokális síkokra való átvitele” is (Mayer, 1996, 23.o.). Az „alternatíva” vezérkép nyomán, a regulációban ezek az indítványok még jobban ki kell, hogy bontakozzanak: az anonim és adminisztratív jólétet bázisdemokrácia és helyi önszervezés kell, hogy fölváltsa – így Lipietz a „Demokrácia a fordizmus után” c. munkájában (Lipietz 1991).

/A részvétel posztfordista fölértékelése, amely az új paradigma lényeges részévé vált, eltérő megítélésre talált. Hirsch/Roth pl. a részvételt formai eljárásnak tekintik, amely nem jár a befolyás-lehetőségek anyagi növekedésével (Hirsch/Roth 1996). Nem vitatható üres terek maradnak. Christoph Görg szerint, ez különösen akkor érvényes, ha a gazdasági érdekek durván sérülnek, melyeknek nincs kitérő potenciáljuk, mint pl. a közlekedés, a kereskedelem, a növekedés kérdéseinél (Görg 2003). Ezzel szemben Lipietz és Aglietta az érvényesítő részvételt, mint az „alternatíva” alkotó részét értékelik, amely a szociál-ökológiai transzformációt előre viszi és a „liberális produktivizmus” főáram konkurenciájaként érvényesülhet./

Ő azonban a régiók fölötti szolidaritás szükségességére is utal. „Ezen régió fölötti hatóságok nélkül, melyek a játékszabályokat rögzítik, a régiók, a ’tagállamok’ könnyen visszaeshetnek egy „szabad konkurencia” állapotába, amelyben azoknak, akiknek a legrosszabbul megy, csak a belenyugvás marad. Nincs helyi fejlődés nemzeti és nemzetközi szolidaritás nélkül. Értelmes abból kiindulni, hogy a játékszabályok meghatározása és a régiók közötti financiális kiegyenlítés „a reprezentatív demokrácia (választások alapján) kompetenciája marad, amit az európai síkra is ki szabadjon terjeszteni (…) (uo. 692.o.).

Lipietz nyilvánvalóan abból indul ki, hogy a lokális és a regionális síkon talált megoldások az össztársadalmi célokba bele illenek.

/A regulálás (Regulierung) egy tárgy célzatos szabályai megjelölése és nem tévesztendő össze a regulációval (-) /Regulation/ amely intézmények, regulálások, ’megtalált’ kompromisszumok, vezérképek, valamint az aktorok háta mögötti szisztematikus, saját dinamikájú folyamatok átfogó szintézise. A regulálások a reguláció részei./

A termelés ökológiai szabályzása, egy ’fenntartható’ mértékű környezetszennyezés betartásával, úgy globális, mint lokális síkon játszódik le, a föladat szerint: „Tehát van egy megadható környezetszennyezési szint, amely az emberi faj számára elfogadható. Hogy ez konkrétan mit jelent, erről lokális síkon, egy helyi kollektívában vagy közösségben, vagy globális síkon, mint az üvegházhatás esetében, kell dönteni” (Lipietz 2000, 68.o.). A helyi fölértékelése mellett, a lehetséges „XXI. századi nagy transzformációjának” másik eleme a régiók fölötti világpiac szabályzása. Lipietz szerint, ehhez tartoznak az importkorlátozások, bérnormák, gazdasági és rendpolitikai eszközök a forrás-fölhasználás csökkentésére, ahogy a globális forrásigazgatás is (600 kg CO2/fő/év), az egyenlő környezet-tér koncepciója szerint, minden földi ember számára. A globális-lokális kombinációja a Wuppertal-tanulmányban is megtalálható. Globalizáció és dereguláció helyett „reguláció és regionalizálás” szükséges (BUND/EED 2008, 34.o.).

A direkt térközeli közösségek és az össztársadalmi régió fölötti kiegyenlítés közötti keverék található meg a wuppertali szerzőNőknél is. A részesedés társadalma, egyrészt az össztársadalmi szolidaritásból áll, mint pl. egy alapbiztosítás, melynek pénzelése a magas jövedelmekből történhet. Ám egy pénzügyi transzfer önmagában nem elég. A részesedés társadalma, másodsorban, a közélet direkt alakításában való részvételi lehetőséget föltételezi. Ez legjobban a helyszínen, a közösségekben kifejtett szociális tevékenységek, a polgárok politikai döntésekben, a szomszédhálózatokban való részvétele útján történhet. A részvétellel a polgárok nem fokozódnak le puszta eltartottakká, hanem képességeket szereznek, megbecsültnek érzik magukat és így saját személyükön kívül más problémákra is kiterjedhet a figyelmük. Globális ökológiai-szociális szükségességek iránti felelősség, pl. szétosztás és fogyasztás-csökkentésre való hajlandóság csak a társadalomba való saját kielégítő részvétellel jöhet létre: „Csak az kész osztani, aki részt vesz” (BUND/EED, 2008, 274.o.).

Ökoszociális: a természetfogyasztás szabályzása

A termelés ökológiai szabályzását Lipietz rendpolitikai intézkedésekkel, valamint a fogyasztás-magatartás irányítását gazdasági eszközökkel (ökoadó) képzeli el. Mindkettő oszlop, Lipietz szerint, elosztó elemekkel bír. Rendpolitika, tehát az ökológiailag problematikus javak tiltása és elrendelése minden réteget egyaránt érint, így a jövedelemkülönbségek hatásait behatárolják. Környezetkárosító termékek megadóztatása először a szegények és gazdagok aszimmetrikus érintettségét éri el, mivel utóbbiak a termékeket továbbra is megengedhetik maguknak. Ám a legszegényebb rétegek amúgy sem vehetnek részt forrásintenzív fogyasztásokban, mint pl. repülőutak, ám a környezetminőség javulását ők is élvezhetnék. A középső rétegek lennének a „rövidtávú” vesztesek. Fordisztikus fogyasztásideáljukat lefaragni kényszerülnének, amit teljesen amúgy sem tudnák elérni. Kompenzáció céljából az ökoadó bevételeket kevésbé szennyező technikák támogatására kellene fordítani. Az ökoadók komponense éppen ebből áll (Lipietz 2000, 82f.). A Wuppertal Intézetnél hasonlóan: A szociális és ökológiai ösztönzők szintén ostor és kockacukor. Az „életszolgáló piacgazdaság” rendpolitikával érhető el (szénerőművek betiltása, Top Runner szabályzások, stb.).

/Top Runner: minden gyártót arra köteleznek, hogy egy bizonyos idő után a legtakarékosabb és a legkörnyezetkímélőbb termék környezet-mértékeit a piacon betartsák. Így a környezettechnikai innovációk tovább terjedését sarkallják. Ezzel keresztülhúzzák a konkurencia stratégiáját, hogy a már elérhető környezet-terhelések redukcióját kihagyva, a piacot olcsó termékekkel uralják (vö. 7. fej., Ökológiai modernizálás)/  

A szociális összetevő egy reformált tanúsítványkereskedelem elosztó hatása folytán jön létre. Ez a Sky Trusts modell: Minden polgár a környezet-jószág atmoszféra tulajdonosa. Aki szennyezni akarja, fizetnie kell, emisszió-tanúsítványokat kell vásárolnia. Ám a terhelés fölső határa (Cap) meghatározott, és idővel, az ökológiai követelmények szerint, csökkenthető. Ez a szűkösség a tanúsítvány-kereskedelem (Trade) áraira kihatással lesz. A „Cap and Trade” a magas szennyezésű, ill. nagy környezetfogyasztású régi termékeket meg fogja drágítani. A környezetfogyasztás ilyen beárazása nem vezet a szociális egyenlőtlenségek kiéleződéséhez, mert a szennyezési jogok eladása jövedelmeit a föld lakói számára egyenletesen osztandók el. A Sky Trust ezzel egy jelentős szociális összetevőt mutat. A szegények és a kiskeresetűek előnyben részesülnek, mert kevés energiát fogyasztanak. Luxus és felelőtlen fogyasztás ezzel szemben „büntetve” lesz. A termelők és fogyasztók ösztönözve lesznek, jobb technológiával, ill. mértéktartó fogyasztással energiát és pénzt takaríthatnak meg (BUND/EED 2008, 292.o.).

Ökoszociális: A kereső munka elosztása

Egy ökológiai és szociális szabályzás további mechanizmusához a kereső munka elosztása szükséges. Az ökoadók lehetővé teszik a munka adóterheléseinek csökkentését. Ez utat nyit a munkaidő-rövidítések felé. Így a „Nagy ökotranszformáció” koncepciójában a szolidaritás és az ökológia egymást egészíti ki, kölcsönösen erősítik egymást. A munkaidő-rövidítés általi jobb munkaelosztás pozitív ökológiai hatást is fejt ki. Más tudatot erősít, a természetes környezethez való pozitív hozzáállást. Lipietz írja: „A keresetnélküliség csökkentése önmagában is haladást jelent, mert a jövedelem különbségeket redukálja, és a saját élet fölötti rendelkezési hatalmat javítja. Így minden egyénnek nő a hajlandósága környezetével, szomszédaival, közügyekkel foglakozni.” (Lipietz 2000, 65.o.).

A Wuppertal Intézet számára is a munka elosztása egy alkalmas eszköz a fogyasztás és a környezet-magatartás megváltoztatására. A „rövid teljesidő mindenkinek”, ill. a „részmunkaidő-társadalom” szabad tereket nyit meg aktivitásoknak, sajátmunkának, és reproduktív tevékenységeknek (gondoskodó munka). Az önszervező munka megnövelésével nagyobb elégedettség lép föl és a fogyasztási igények redukciójához vezet. A szerzőNők a kiskeresetek megemelését is kiemelik. Ugyanígy a szociális biztonságot el kell választani a munkavolumentől. Radikális munkaidő-csökkentés, alacsony keresetű emberek számára, csak így kivitelezhető és elfogadható. A munka és a jövedelem igazságosabb elosztása kulcs az ökológiához: „Mindenki kielégítő anyagi biztosítása lehetővé teszi, hogy a ’munka fair elosztása’ politikája meghaladja az elavult növekedési politikát, társadalmi igazságtalanságot és a dezintegrációt. Ez az alapja egy ökológiailag és szociálisan jövőképes társadalomnak". (”UND/EED 2008, 453.o.). A munka és a jövedelem újraelosztásával csökken a növekedéskényszer és egy időben erősödik a szociális tőke és a társadalmi összetartás.

Bázis kulturális (r)evolúció

Az alternatív szabályzás egyik központi helyét a fogyasztói normák változtatása foglalja el. Lipietz írja: „A ’New Great Transformation’, amely az emberiségnek lehetővé teszi egy ökológiai fejlesztésmód elsajátítását, először egy kulturális revolúcióval kezdődik, amely folyamán néhány régi gyakorlat elveszti legitimitását, úgy, hogy azokat a vásárlóNők, a szomszédNők, a sajtó, a konkurencia és végül a hivatalos erőszak környezetkárosítóként bélyegzi meg” (Lipietz, 2000, 70.o.). Az egész transzformáció tehát a kulturális fordulaton alapszik. Ezek mellett az új „implicit” normák mellett azonban ugyan olyan fontos, az „explicit reguláció” formáit is létre hozni, tehát szabályzásokat és törvényeket.

A wuppertáliak is egy új kultúrára építenek. Lipietztől kimerítőbben vázolják egy „ökológiai jólét” alaprajzát. Kevesebb alkalmazotti munka alapján, a munka részbeni üzletiesség-mentesítésével, „időjólét” és „gyorsítlanítás” fejlődik ki, így lehetőség nyílik egy life-work-balance-ra. Az emberek az egyszerűség eleganciájával, technikai és szociális esztétikával, minőségileg magas fokú, fair módon előállított és hosszú életű fogyasztási cikkek révén, magasabb életminőséget nyernek, mint a produktivisztikus és konzumisztikus overkill hektikájában és túlterhelésében.

Az új életművészet személyes előnye bele illeszkedik egy globális felelősség etikájába. Lipietz ezt „planetáris polgárértelemnek” nevezi, amit a wuppertáliak a következő képletben fejeznek ki: „Do not harm – ne okozz kárt!”  Ez a „jó globális szomszédság minimálszabálya”. A transznacionális felelősség nem jelenti a határon átlépő jólét szaporítását, hanem a „határokat átlépve károkozást elkerülni” (BUND/EED 2008, 202.o.). A szerzőNők úgyszólván a kanti imperatívusz aktualizálását követelik: „Viselkedj úgy, ahogy ezt mindenki egy általános törvény szerint tenné!”. Ez a globális elosztási és környezetkrízisre alkalmazva így hangzana: „Ne okozz senkinek kárt, amennyiben fogyasztásoddal valahol másutt környezetszennyezést vagy szociális megaláztatást okozol!”.

Szociál-ökológiai akkumulációs rendszer

Hogy az alternatív reguláció mennyiben tesz egy stabil, új fölhalmozó rendszert lehetővé, Lipietz nem teszi világossá. Nyilvánvalóan egy ökotechnikai befektetési hullámból indul ki, mely során az ökoadók hatására elegendő ökotechnika-vásárló akad. Legalábbis a Lipietz-fordító Frieder Otto Wolf, egy új „nagy transzformáció” propagálásában így látja: „Egyre inkább arról van szó, hogy környezetünk ökológiai hordozóképessége határain belül fekvő használati lehetőségeket kibővítsük. A fogyasztás, ill. életmód átépítésével, de technológiai és termelési modellekkel is, a befektetési javakat illetőleg, ökológiailag elviselhető, szolidáris, feminista és demokratikusan új orientációt kezdeményezzünk. Ezzel új invesztíciók hullámát lehet elindítani, mely az új fejlesztési modell dinamikáját hordozza” (Wolf 2008, 35.o.). Ezek szerint befektetésekkel, a gazdasági tevékenység élénkítésével egy új fölhalmozó rendszer érhető el, amely a szociális-ökológiai kritériumoknak megfelel.

Hogy a tisztán kívánság-elképzelésektől elhatárolódjunk, Frank Deppe kihangsúlyozza, hogy egy új társadalmi szerződés a munkaszervezés, az akkumuláció-rezsim és a szabályzásmód összeegyeztethetőségét szavatolni köteles. Egy új „prosperitás-konstelláció” azonban nem szabad, hogy további „belső földfoglalással” (-) jöjjön létre. Ez ökológiai és szociális határokba ütközik, ahogy erre már Burkart Lutz növekedéskritikus elemzésében is figyelmeztetett („Az örökké tartó prosperitás rövid álma”). „Ami most az ipari nemzeteknél a földfoglalással történik, sok helyütt már láthatóan határokba ütközik, pl. a természeti források szűkösségénél, vagy az immateriális igények kielégítésénél, ipari, kommersz szolgáltatások segítségével” (Lutz 1984, Deppe 1997, 69.o.). Az új fölhalmozó rendszer inkább egy új munkaszervezés potenciáljai által, a termelők átfogó részvételével lesz lehetővé. Erre az egyén szabad fejlődése az alap, melyhez az állam részéről szociális biztonság szavatolása szükséges. A tömegfogyasztás, mint a fordizmusban, az új fölhalmozó rendszerben is hordozó rész marad. Ehhez egy, a nyereség szétosztásának új regulációja szükséges, ahogy Aglietta is hangsúlyozza: „A kereslet dinamikája és a befektetések ritmusa, a bérek és profitok megosztásának jó szabályzásától függ. Az állam a jövedelemelosztás erre a kettős aspektusára, az adóztatás és az újraelosztás szerkezete által ráhatással lehet” (Aglietta, 2000, 80.o.). Aglietta szerint a nyereségfölosztás lényeges mechanizmusa többé ne transzfer-fizetésekkel, állami újraelosztással történjen, hanem a vagyon fölosztásával. „A vagyontulajdonlás akkumulációs rendszere a termelés és a fogyasztás közötti passzív viszonyt a következőképpen szavatolja: A termeléshatékonyság növekedései az egyének vagyongyarapításait teszik lehetővé, ezek viszont fogyasztásnövekedéseket, amelyek a termelést élénkítik, stb. Aglietta reform-elképzelése a részvételi vagyontulajdonlás fölhalmozó rendszerhez való kötésen alapszik. Az alkalmazottak részvények birtoklásával vagyonra és vásárlóerőre tesznek szert, továbbá saját cégeik fölötti ellenőrzést nyernek. Ehhez jön a vállalatok átláthatósági rendeletek általi állami ellenőrzése. Ily módon jövedelmezőség-igények és társadalmi célok egymással összehangolhatók.

Az alkalmazottak cégükben való erősebb részvételét a wuppertáli szerzőNők is helyeslik, mint a részesedési társadalom egy elemét. A vállalkozásokban résztvevő munkavállalóktól és polgároktól a befektetések szociális és ökológiai kritériumait remélik, egy etikus investment-et. Ezt kell a vállalkozói alaptörvény reformjának is támogatni. A lehető legnagyobb nyereség ne legyen többé egy vállalkozás lényeges értelme, amelynek elérésére a tulajdonosok felé az igazgatóság elkötelezte magát. Ez mellett a környezetfogyasztás beárazásának politikája, a személyes befektetési etikáta gazdasági előnnyel összhangba kell, hogy hozza. Ekkor az ökológiailag korrektül előállított áruk céltudatosan magasabb nyereséget hoznak, mint a konvencionális termelésmódok.

/Ezen „People’ Capitalism” kritikája Vanessa Radek-nál található. Egy „nyugdíjkassza-kapitalizmus” a szubjektív, gazdasági és politikai gyakorlattal ugyan egy kompatibilitás mutatható ki. „A szociális biztosítási rendszerek privatizálása együtt jár az egyének önfelelős és autonóm cselekvéseivel és a pénzügyi, valamint biztosítási ipar erősödésével (…) (Redak 2003, 85.o.). Ám tisztázatlan, a részvénytulajdonok egyenlőtlen elosztása miatt a fölhalmozási rendszer mennyire lesz instabil. Továbbá az egyenlőtlen vagyonelosztás miatt, ez vagyontulajdonosok „kisebbségi projektje” és nem egy emancipált perspektíva./

Nyereségelosztással – legyen az vagyon fölosztása vagy a fordista újraelosztás – az egyenletes konjunktúra fönntartása a cél. Az akkumulációs rendszer ezen mechanizmusa a tömegkereslet biztosításával ugyanaz lenne, mint a fordista szabályzásban, ahol viszont végzetes ökológiai következményekkel járt. Egy fölhalmozási rendszer állandó tömegkereslettel, az ökológiai határok figyelembe vételével, csak akkor volna lehetséges, ha a gazdasági növekedés tartósan leválasztható lenne a természetfogyasztástól. Úgy tűnik, Lipietz, Aglitta, Deppe és az alternatív szabályzást követő társai ebből indulnak ki. Náluk azonban, az ökológiai technológiára való utaláson kívül, olyan pontosabb leírás nem található, amely megválaszolná, hogyan illene egy új akkumulációs rendszer az ökológiai követelményekhez.

A wuppertáli szerzőNők egy „kapitalizmus 3.0” –át egy öko-fair gazdasági módnak tartanak és ezzel a piacgazdaság egy szociális-ökológiai regulációját lehetségesnek, ám egy ehhez illő akkumulációs rendszer problémáját kimerítően nem tárgyalják. Az örökös gazdasági növekedés, mint végzetes és látszólagos problémamegoldás ellen fordulnak. Átmeneti növekedés egy ökotechnikai célú növekedéshullám keretein belül rendben van, ám ez egy fönntartható fejlődés számára nem lehet tartós koncepció. Néhány kevés helyen világossá válik a kétely, hogy egy stabil fölhalmozó rendszer kompatibilis-e egy szabályzási móddal, amely egy szerény életstílus (szufficiencia), egy üzletmentesített munka, egy növekvéstől való elfordulás elemeiből áll? „Ám – és ezt külön ki kell hangsúlyozni? – egy mennyiségi elégségesség stratégiája szöges ellentétben áll egy kizáró konkurenciára programozott kapitalizmus hajtóerőivel. Ezért ez az évszázad a kapitalizmus különleges vizsgáztatása lesz: csak akkor kap egy esélyt a jövőképességre, ha értékteremtést sikerül megvalósítania, csökkenő termékmennyiségeknél” (BUND/EED 2008, 246.o.).

Hogy ezt hogyan tudná végbevinni, a wuppertáli koncepció tovább nem fejti ki. Ez mellett az sem világos, hogy a szerzőNők egy csökkenő értékteremtésből indulnak ki, vagy az értékteremtést, tehát az akkumulációs rendszert tőkenövekedésként értelmezik? Mindazonáltal ilyen elméleti igényt nem is támasztanak. Ők a piac egy szociál-ökológiai lehetőségét és szükségességét vázolják, melynek a kapitalizmussal való kompatibilitását a történelmi fejlődésnek engedik át.