Flassbeck: A MEGHIÚSULT GLOBALIZÁLÁS

-Egyenlőtlenség, pénz és az állam reneszánsza-

Stuttgart, 2018. jún. 11, 410 o. Heiner Flassbeck/Paul Steinhardt: Gescheiterte Globalisierung – Ungleichheit, Geld und die Renaissance des Staates - Suhrkamp

Ez egy online-könyv, kéthetente jön egy új fejezet, két nyelven. (Előzőek: Precht: Vadászok, Adler/Sch.: Green New Deal /11 társadalommodell/, Hermann: Atomzeitalter, Nürnberger: Luther). www.okobetyar.blog.hu

Heiner Flassbeck 2012-ig az ENSz-UNCTAD vezető közgazdásza, nagy befolyású közgazdász. Egyszerre in- és outsider: a neoliberális fősodorban erős keynesianizmusa miatt kívülálló; másrészt, a világ vezető közgazdászaival való szoros kapcsolata révén bennfentes is. Előző könyvében (Das Euro-Desaster) bírálja a német takarékosság-diktátumot és a munkahely-rugalmasítást. Szerinte a németek ezzel viszik Európát a válságba. „Európa sorsa Itáliában dől el”. A MAKROSKOP internetes lap kiadója.

A globalizálás egy csodálatos idéa volt. Miután Kelet és Nyugat politikai szétszakadása legyűrettetett, az emberek békés együttműködésének nem tűnt semmi akadálya. Ha minden akadályt elhárítanánk, - így a liberális elképzelés – spontán keletkezne egy olyan rend, amelyben szabad és jómódú földpolgárok álma valósul meg. De a nagy válság, Trump és a brexit után a projekt meghiúsult. A liberális gazdaságelmélet elvileg alkalmatlan a piacgazdaság dinamikájának megértésére és érvényes politikai irányvonalak megfogalmazására. Sem a nemzetek globális együttműködésére, sem a megfelelő nemzeti politikára nincs ma egy erős koncepció. A szerzők megmutatják, hogyan lehet egy modern gazdaságelmélet alapjait fölvázolni. Heiner Flassbeck egy német közgazdász, 1998/99-ben a német szövetségi pénzügyi minisztérium államtitkára, 2003-2012 között az ENSZ UNCTAD fő közgazdásza.

Paul Steinhardt bankok vezetőségi tagja volt, bel- és külföldön. A MAKROSKOP gazdasági magazint közösen adják ki.

Tartalom Előszó 7

I.Globalizálás és digitalizálás – korunk kihívásai 13

Miért hiúsult meg a liberális globalizálás? 14

Mik a globalizálás követelményei? 29

Fenyegető-e a digitalizálás? 48

A liberalizmus ál-válaszai 61

II.A demokratikus állam és az összgazdaság 87

Pénz, tőke és munka 90

Demokrácia és nemzetállam 100

Egy új közgazdaság alapvonásai 114

III.A neoliberalizmus, mint regresszió 143

A munkapiac nem piac 145

Funkciónélküli egyenlőtlenség 167

Funkciónélküli nyereségek 182

A pénzpiacok torzítják az árakat 207

IV.A pénz, mint az állam uradalma 225

Pénz, bankok és vállalkozás-felelősség 226

A pénz, mint áru és a monetarizmus 239

Az állam és a központi bank 264

Az európai krízis nem „állameladósodás-krízis” 281

V.Modern gazdaságpolitika és az állam szerepe 294

Milyen föladatokat ró ki a globalizálás a gazdaságpolitikára? 300

Emlékezzünk a munka jelentésére! 316

Egy új szereposztás a gazdaságpolitikában 337

Klímaváltozás és környezetvédelem 374 Irodalom 359

ELŐSZÓ A globalizálás egy csodálatos idéa volt. Miután Kelet és Nyugat terveiben és piacán való politikai szétszakadása legyűrettetett és leomlott a berlini fal, az emberek békés együttműködésének nem tűnt semmi akadálya. Mért ne kommunikálhatnának és dolgozhatnának az emberek szabadon egymással és ezzel személyes jólétüket gyarapítanák? A globalizálás ötlete pofonegyszerű volt: Ha minden intézményes akadályt elhárítanánk, - így a liberális elképzelés – spontán keletkezne egy olyan társadalmi rend, amelyben globális síkon, minden egyén saját individuális képessége szerint, a közjót gyarapítaná. A szabad emberek globális munkamegosztása a liberalizmus őseszménye volt. Az egyén szabadságát és hatékonyságát egyidejűleg maximálta volna. A szabad és jómódú földpolgárok álma látszólag karnyújtásnyira került közelbe. Alexis Tocqueville, az amerikai demokráciáról szóló nagy könyv szerzője, már 1840-ben remélte, hogy a demokrácia egy ilyen nyílt és globális hálózatú társadalmat fog létre hozni:

A demokratikus korszakban az emberek erősödő mobilitása, óhajaik türelmetlensége oda vezet, hogy lakhelyüket állandóan változtatják és a különböző országok lakosai átköltöznek, keverednek, találkoznak, utánozzák egymást. Nem csak egy és ugyanazon nép tagjai válnak hasonlókká, maguk a népek is kezdenek egymásra hasonlítani. A szemlélő szemében egy átfogó demokráciát alkotnak, ahol minden polgár egy nép. Így derül fény először az emberi faj alakjára. (Heidenreich, 2002, 265).

Ám Tocqueville reményeit ezen „demokratikus korszak” áldásos gyümölcseiben a történelem valós folyamata keserűen kiábrándította. Ehhez nem kellett egy Trump elnök megválasztása. Amúgy is világossá vált, hogy az utóbbi 40 év uralkodó gazdasági és politikai liberalizmusa csődöt mondott. A nyíltan reakciós elnök megválasztása sok ember elégedetlenségének kifejezése. A liberalizmus politikailag képtelen a szabadság és az egyenlőség szükséges egyensúlyának fönntartására. Továbbá a komplex modern társadalmak interaktív szociális és gazdasági összefüggéseit sem képes megfelelően értelmezni, ennek alapján stabil politikai koncepciókat kidolgozni.

Míg a liberalizmus filozófiai és politikai problémái rendre megvitatásra kerültek, a többség még mindig nem érti, hogy - saját eredeti területén, a gazdasági kooperáció megformálásán – a liberalizmus miért bukott el? Mindmáig a közgazdászok zöme ragaszkodik a dogmához, miszerint a „piac” minden társadalmi döntésnél a vezető szerepet fogja átvenni. Az állam eközben csupán a kereteket adja meg és hiányosságokat pótol. Máig nem látják be, hogy a liberális gazdaságelmélet nem csak néhány helyen elégtelen és javítandó. Nem, ez az „elmélet”, amely nevére sem szolgál rá, elvileg képtelen a piacgazdasági rendszert értelmezni, tehát érvényes politikai lépéseket sem képes levezetni. Aki a gazdaságliberalizmus alapján egy történeti vagy politikai elemzést próbál végbe vinni, óhatatlanul tévedésekbe fut. Ui. a gazdaságliberalista elméletek, különösen az ún. neoklasszicizmus, társadalmi rendszereket, melyek dinamikusak és történelmileg egyszeriek, olyan visszatérő (egyensúly)állapotok játékaként értelmezi, melyek tökéletesen statikusak és ahisztorikusak. Mit tett a liberális ökonómia egy dinamikus folyamattal, mely lényegében egymást követő összefüggésekből, eseménysorozatból áll és csak valós idő folyamatában fogható föl? Egy mű-tant gyártott, melyben a kereslet-kínálat-görbék egy időtlen és történelemtelen térben keresztezik egymást.

10

A liberális gazdaság valójában egy félrement kísérlet, amelyben szinte minden fontos gazdasági jelenséget a hiányjavak perfekt piaccal való elosztásával próbált magyarázni. A gazdaságliberalizmus koncepciónélkülisége a pénzpiacok 2007 után kezdődő nagy globális válság nyomán lett nyilvánvaló. A krízis két éven át sújtotta az egész világgazdaságot. A hatástalan tőkepiacok fölfedték, hogy minden gazdaságviszony domináns piacgazdasági szabályozásának dogmája nem lehet helyes. A véget nem érő munkanélküliség, az obszcén, mert diszfunkcionális egyenlőtlenség, a fejlődő országok világgazdaságba való integrálásának fiaskója és a világ számos országában egyre erősödő nyomás, a szegénység elől kivándorlással megszökni, megmutatta, hogy a liberális világfölfogás alapjaiban téves. A gazdaságliberalizmus mégis dörgedelmesen visszatért – egy állami beavatkozás rövid közjátéka és a fundamentális piacfiaskó csírázó belátása után. Puszta gazdasági hatalom volt, ami a döntéshozóknak világossá tette, hogy az állam vész esetén a mentőt eljátszhatja, de ebből semmi esetre nem vonhatja le, hogy a piac és az állam közötti föladat- és hatalomelosztást újra át kéne gondolni.

A rendszerválság, amely akkor megnyilvánult, mára, mint közvita-téma, a napirendről lekerült. A probléma megoldatlan maradt.

11

Deflácós hullám, nullakamat, a tartós magas munkanélküliség, a szabadkereskedelem krízise és a régi idők befektetés-dinamikája újraélesztésére való tehetetlenség, 10 év után igazolja, hogy a normalitáshoz való visszatérésről szó sem lehet.

Ez a könyv részletesen föltárja, hogy a globalizálás fókuszaiban mért csapott be az a neoliberális remény, hogy elegendő az államot a keretmegszabó és hiánypótló szerepébe visszaszorítani.

A tőkepiacok pl. napi szinten rászorulnak az állam segítségére, hogy egyáltalán működni tudjanak; az ún. munkapiacok az állam általi stabilitást közvetlenül igénylik, és a pénzügy – más, ahogy azt a liberalizmus elhitetni szeretné – az állam fennségterülete.

A piacfolyamatok állami szabályozásának kiemelkedő jelentősége a nemzetállamokat dilemmába kergeti. Ui. olyan mechanizmus, amely a nemzeti síkon található árak, bérek és kamatok konfliktusmentes államközi összehangolását lehetővé tenné – nem létezik. Ezért a nemzetközi koordináció elkerülhetetlen, ha egy olyan világrend a cél, amely különböző országok polgárai közötti kultúracserét, a javak kereskedését, a szolgáltatásokat mindenki előnyére, továbbá az egyének nemzeti határokon kívüli szabad mozgását lehetővé teszi. (Világkormány á la Ulrich Beck? RS 18VI17)

Röviden: A demokratikus nemzetállamoknak egy globális rendre, a globális rendnek pedig cselekvőképes nemzetállamokra van szüksége.

12

Mert csak egy demokratikus nemzetállamban találhatjuk meg azokat az árakat, melyek hatékonyak és egyben demokratikusan legitimek és csak a globális rendkeretek segítségével, fair érdek-kiegyenlítéssel jöhetnek létre az államok között.

Ezen föladat azonban sokkal nagyigényűbb, mint ahogy azt a társadalmi rendszerek spontán önrendelkezésének liberális mítosza 40 évig elénk varázsolta. A nemzetállamok harmonikus és békés együttműködése központi föltétele a központi gazdasági összefüggések egyetértő megértése. Egy ilyen megértés az elmúlt 300 évben csak egyszer volt, amikor a USA New Hamshire állama Bretton Woods nevű kisvárosában, 50 ország képviselői, a II. világháború végén találkoztak. Ott ( a németek nélkül) valóban egy globális pénzrendszer alapvonásai kialakításában egyeztek meg, amely több, mint 20 évig egy globális gazdasági csodát tett lehetővé.

Ma a globális síkon tornyosuló föladatok sokkal átfogóbbak és komplexebbek. Különösen az ökológiai követelményeket kell a gazdaságiakkal összhangba hozni. Nem túlzás, ha megállapítjuk: ez ma az emberiség eddigi legnagyobb kihívása.

13

1. GLOBALIZÁLÁS ÉS DIGITALIZÁLÁS – korunk kihívásai

Ha megkérdezzük az embereket mindenütt a világon, mik korunk legnagyobb kihívásai, a válaszok hasonlóak lennének. A legtöbben a globalizálást és a digitalizálást azonosítanák, mint olyan különleges jelenségeket, melyek képesek életüket jóra vagy rosszra fordítani.

Ez több, mint elképesztő. Bár a digitalizálás egy fenomén, de a munka racionalizálása már évszázadok óta az embertörténet sajátja, így azt hihetnők, megtanultunk vele bánni. Az is meghökkentő, hogy sem a nemzetközi szervezeteknek, sem a nemzetközi politikának nem sikerült akár egy „Global Governament”-csontvázat sem összerakni. Igen, az ezzel kapcsolatos kérdésekbe még csak bele sem kezdtek.

Min múlik, hogy a világ képtelen egy olyan ősrégi fenomént, mint a munka kiszorítását a technikai haladás által, megértsen vagy csupán egy nemzetközi gazdasági rend alapelveiben egyetértsen? Meg lehet ezt magyarázni a társadalmi aktorok ütköző érdekeivel? Ki akadályozza meg, hogy pl. a munkavállalók ill. érdekképviseleteik legalább megoldás-javaslatokat tegyenek? És miért kell a kormányérdekeknek ennyire egymástól különbözni, holott eddig mindig a szabadkereskedelem, a szabad piacok és a szabad vállalkozások jótét-hitében ringatták magukat? Mélyebb okai lehetnek annak, hogy a politika nem érti, vagy nem akarja érteni, hogyan alakítható ki egy működőképes gazdasági rend, nemzeti és nemzetközi síkon. Mindenesetre nyilvánvaló, hogy egy ilyen gazdasági rend csakis empirikusan alátámasztott gazdaságelmélet alapján építhető föl.

Ám egy ilyen átfogó ökonómia-elméletnek semmi nyoma. (Itt sem? RS18VI17) Minden új elméletre döntő kell, hogy legyen – ahogy mi is ebben a könyvben megkíséreljük – hogy a „munka” és a „tőke” viszonyát újra meghatározza, továbbá a „pénz”, vagyis a gazdaság központi szabályzóeszközének a megfelelő helyét kiutalja.

Miért bukott el a liberális globalizálás?

Az utóbbi években olyan kijelentések özöne zúdult ránk, melyeknek lényege: a globalizálás és a digitalizálás az emberek tömegeit túlterheli. Elbizonytalanítják a polgárokat és a választókat, ezért azok a „populizmus” karjaiba menekülnek. Azok után futnak, akik megígérik nekik, hogy a gobalizálás és a digitalizálás alkalmazkodási fájdalmait enyhítik, vagy meg is szüntetik.

15

Donald Trump megválasztását, a „szélsőséges” pártok győzelmeit egész Európában (mint legutóbb a német AfD, Alternatíva No.-ért), a „közép”-pártok többsége ennek a globalizáció/digitalizáció-komplexnek a számlájára írja. Legyen szó anyagi egyenlőtlenségről, vagy privát gazdasági helyzetről - konvencionális szemszögből - a végén minden, az emberek ezzel az új világgal való szembeni elégtelen készenlétére vezethető vissza. Ezek az egyéneknek fájdalmasak ugyan, de összességében jólétünket növelik. Ha nem akarjátok a „flexibilitás” és az alkalmazkodó képesség” keserű piruláit lenyelni, így a populizmustól óvók ingerküszöb alatti intelme, a populisták a végén a lét elviselhetelen könnyűségével fognak benneteket a pokolra küldeni.

A globalizálás bírálata látszólag átfogó, ám egyszerre elvont, strukturálatlan. Az összes különböző szempontoknál és bírálatoknál gyakorlatilag sosem kérdeznek rá, hogy a szabadkereskedelem jót tesz-e? A globalizálás árt az egyénnek, mondja pl. Peter Bofinger, de használ a nemzeteknek (Kaufmann 2016). A menedzserek No.-ban és másutt riadókészültségben vannak, írja a Handelsblatt (Reuters 2016), mert egyre több embernek nehézséget okoz a változó világgal tisztába jönni. Új kereskedelmi háborúktól tartanak, mert a populisták nem hajlandók - népességük ellenállása ellenére - a globális szerkezetváltást a szükséges keménységgel végbe vinni. Thomas Fricke a „kisiklott globalizálás”-t korunk döntő problémájának látja, (Fricke 2016). 16 és még a globalizáció és az öngyilkosságok között is szoros összefüggést talál az USA egyes régióiban (uo.). Odáig azonban nem jut el, hogy rákérdezzen: mely pontokon és miért siklott ki a globalizálás? Mark Schieritz a Zeit-ben attól tart, hogy No., mint a G20 elnöklője, „fáradozásaihoz, a globalizálás sebeit begyógyítani” nemzetközi társakat alig talál (Schieritz 2016). E közben elfelejti, hogy No. maga kereskedelmi mérlegtöbbletével naponta új sebeket ejt. Kollégái ugyanebben a lapban egész szabadkereskedelem elleni lázadást látnak, bár szilárd meggyőződésük, hogy No.-ban a szabadkereskedelemnek több a nyertese, mint a vesztese. (Nienhaus&Tönnesmann 2016). Hogy No. egy kiemelt nyertes, elfelejtik megemlíteni. Ehhez csatlakozik Pascal Lamy (a WTO korábbi vezérigazgatója) azzal, hogy a „populisták” szerint az import rossz, az export jó, holott minden harmadosztályú közgazdász tudja, hogy ez képtelenség. Hogy Lamy honnan tudja, hogy az import rossz, nem árulja el.

Az ARD-Magazin plusminus, a kölni Institut f. deutsche Wirtschaft és a Bertelsmann-Stiftung segítségével „tisztázza”, hogy a szabadkereskedelem minden esetben jó (Krull 2016). Julian Nida-Rümelin (2016) úgy hiszi, a globalizálás-föloldás fázisai veszélyesek, mert egy ilyen szakasz a múlt század közepén „nemzeti szocializmusba és a II. világháborúba vezetett. Az FAZ (Frankfurter Allg. Zeitung, Armbruster 2017) részletezi, hogy a szabadkereskedelem mennyire a kölcsönösségből él és semmi esetre sem egyes országok terhére – miközben egyesek számára a keménység természetesen elkerülhetetlen. A német példa itt sem kerül elő.Richard David Precht, filozófus, világértő, szerző és entertrainer fölfedezte a digitalizációt, mely elveszi az emberek munkáját (pl. Phoenix 2017). Nem fárad bele bennünket azzal riogatni, hogy kb. holnapután a munka ki fog fogyni. A harmadik, a digitális forradalom fenyeget, káosz és fölfordulás a láthatáron, a szakszervezetek obszoléttá lesznek. Az SPD elveszti munkásklientúráját és egy párt sem tud választ adni az új, rendkívüli társadalmi kihívásokra. A CDU semmit nem fogott föl, a Linke vissza akar menni a 70-es évekbe, az AfD az 50-esekbe. Hogy az ún. digitalizálás körüli vita mennyire félre ment, azt Philip Plickert tárja elénk gyönyörűen (FAZ 2015). Az ott idézett „szakemberek” nyilvánvalóen nem fogják föl, hogy egy ősrégi előítéletnek ugranak be. A munkapiac-kutató, Richard Freeman (Harvard): „Amikor a robotok és a számítógépek a munkát olcsóbban végzik el, elveszik azt az emberektől – kivéve, ha azok alacsonyabb béreket is elfogadnak” Ez tévedés. Természetesen a technikai haladással ismételten bizonyos munkák megsemmisülnek (de nem a „munka”, mint olyan), mert a gépek valamit jobban, biztosabban, gyorsabban tudnak. Ez az emberiség története óta nem változott.

18

Ha az emberek a racionalizálás kezdete óta a munkahely-vesztést bércsökkentéssel sikeresen megakadályozhatták volna, nem lett volna anyagi jólét-növekedés. Ezt még az FAZ autor is fölismeri, amikor megállapítja, helyesen:

Hosszú távon nem igazolódott, hogy az új iparvilág nem kínál több új munkahelyet – ellenkezőleg. A növekvő termelékenységgel idővel a lakosság jóléte is emelkedett, széles körben. A modern gépek olcsóbbá tették a termelést, az árak estek. Így a kereslet is növekedni tudott. A régi agrár és kézműves foglalkozások helyett, melyek fölöslegessé váltak, új ipari szakmák jöttek létre.

Ám ebből értelmes következtetést nem von le, mert nem képes elismerni, hogy ahhoz, hogy ahhoz, hogy a racionalizálást letollazzuk, bért kell emelni. Ehelyett „emelkedő jólétről”, „növekvő produktivitásról” ír homályosan, megmagyarázni azonban nem tudja, miért kell az áraknak esni, hogy a jólét emelkedjen.

(Kovács, bognár, szabó helyett bullshits jobs? /D.Graeber, 2013/, a munkamegosztás abszurditása, szakbarbárság, lélekölő robotolás. Lásd: Munkahely-zsákutca, Kornai ellenében, Jólét? 5.szcenárió. okobetyar.blog.hu)

5. szcenárió:VISSZAHÚZÓDÁS A RÉGIÓKBA
   A források kimerülése világszerte, a gazdasági pangás, a klímaátcsapás életmód-változtatást kényszerít ki. A kormánynak sikerül a lakosságot ésszerű fogyasztásra rábírni, nagyban csökken a pazarlás és a létalapok fölélése. A visszaesés lassan jön, így van idő átállni egy ésszerű, józan életmódra. Minden városi építkezés (épület, metró, híd) értelmét veszti, mert egy ház 100 éves életében lakóinak ellátása megszakad. Távvezetékek (gáz, olaj, tel.) építése téves: felrobbantják. Olaj szállítása csakis katonai konvojjal lesz lehetséges. A távutazás megszűnik: nincs üzemanyag, sem cél, sem biztonság. Az esztelen anyag- és személyszállítás megszűnik. Vége a világkereskedelemnek és a globalizációnak. Az élet visszahúzódik mentsváraiba: a régiókba. Itt régiópénz lesz a fizetőeszköz, ill. visszatér a bartel és a cserekereskedelem: élelmet olajért, szolgáltatást szerszámért. Kisvasutak vezetnek a városokból a vidékre. Az ország ismét egyenletesen belakott. Új közösségek alakulnak, az élet olcsóbb és emberibb lesz. Mindenkinek lesz munkája: műveli a kertjét, építi a házát. Visszatérnek az igás állatok, az emberi erők. Az emberek nem fitnessz-centerekben edzenek, hanem zsákolással és pedálos generátorral. Az új technikákat (LED-világítás, napelemek) kombinálják a hagyományosokkal. Mielőtt az óriásgyárakat bezárják, örökéletű gépek gyártanak, kopó alkatrészek tartalékolásával. A maradék energiahordozókat és nyersanyagokat csak állam- és életvédelmi célokra tartalékolják.

A neoliberalizmus mérgezett almája

Az új gazdaságliberalizmus a 70-es években azzal az ígérettel lépett föl, hogy egyetlen központi szabályzócsavarral minden gazdasági problémát megold. A varázsszó ehhez: „flexibilitás”.

19

Minden életterület rugalmasságáról volt szó, de főleg a munkapiacéról. A munkabér, az új össz-közgazdasági gondolkodás döntő ismérve, a keynesianizmus és a XIX. sz. régi klasszikus gondolatvilágkép ütközéséből alakult ki. (A keynesianizmus a 30-as évekre datálódik, míg a régi iskola Adam Smith és David Ricardo műve, Léon Walras által modernizálva és általános piacelméletté kiépítve).

Ám a rugalmatlan bérek az új, keynesi gazdaságvilágban is szükséges rossznak számítottak, vagy szociális vívmánynak egyáltalán, amely politikai okokból nem kérdőjelezhető meg. (A keynesianizmus koncentrál először a ökonómiatörténetben összgazdasági összefüggésekre, ez még Marxnál is hiányzik). A keynesi forradalom során a merev bérek csak ritkán tartattak kifejezetten a sikeres gazdasági fejlődés föltételének. Ezért volt alig ellenállás a 70-es években, amikor a régi liberalista paradigma képviselői újból minden árat, beleértve a bérekét, az eredményes gazdaság legfontosabb tényezőjének tekintették.

Amikor a 70-es évek olajár-robbanása során magas infláció és munkanélküliség lépett föl, (a híres stagnáció), eljött a liberálisok ideje.

20

Most igazolhatták meggyőzően, de látszólagosan, hogy olyan rendszerek, amelyekben a piacgazdaság legfontosabb ára, a munkáé, ha rugalmatlan, megoldhatatlan konfliktusokat generál, mely keynesi receptekkel nem kúrálható. Csak flexibilis árak és független jegybankok (ez az új „gazdaságliberalizmus” üzenete) teremthetnek olyan föltételeket, melyeknél ezek a problémák megoldhatók.

A neoliberalizmus - szövetkezve a monetarizmussal - egy csak nehezen legyűrhető elméleti bástyát épített. A monetarizmus egy ősrégi tan, mely arra fogad, hogy sikerülhet egy olyan pénztömeg definiálása és technokrata szabályzása, mely az inflációt a gazdaságtörténet egy aprócska jelenségévé degradálja.

Ám, amit ez a „neoliberalizmus” a gazdasági problémák megoldásához építőleg hozzáadott, igen szegényes és egyáltalán nem új volt. Minden ár flexibilizálásán felül csak a szabadkereskedelmet ismerte és ismeri el, mint a jólét és a gazdasági fejlődés szükséges és elegendő föltételét. Következésképp, a globalizálást is egyenesen annak az eszköznek vélték, amely arról gondoskodik, hogy az egész világon a szabad vállakozók a szabad piacokon azt tegyék, amit a gazdaságliberálisok szerint jobban tudnak, mint az állam: a technikai haladás esélyeit a vállalkozói befektetések révén konzekvensen kihasználni és ezzel minden embert a szükséges gazdasági javakkal ellátni. Ha pontosabban megvizsgáljuk a neoliberális megoldás-javaslatokat és azzal a kérdéssel kezdünk, van-e az a szabadkereskedelem egyáltalán, amire a liberálisok esküsznek. A globalizálás kihívásainak kezelésére tényleg flexibilis bérekre és árakra van szükség? És mennyire terhelnek túl bennünket azok a tényállások, melyek a „digitalizálás” címszó alatt kerülnek megvitatásra.

Szabadkereskedelem, mint megoldás?

Az utóbbi években aligha vitt ki több embert az utcára, mint a TTIP, az USA-EU tervezett kereskedelmi egyezménye. Nyilván sok embernek jó érzéke van arra, ha egy ilyen egyezménynél egy ideológia fontos értékeit áldozzák be. A másik oldalon viszont a közgazdászok nagy többsége áll, akik foggal-körömmel a szabadkereskedelmet védelmezik. Számukra a szabadkereskedelem abszolút szükséges, hogy a gazdaság hatékonyan működjön. Ha minden ország – így a mögöttes idéa – az olyan javak előállítására szakosodik, amiket a legkedvezőbben tud gyártani, az egész világ nyer.

A liberális közgazdászok és politikusok számára semmi sem olyan szent, mint a szabadkereskedelem. Végülis ez az egyetlen, amit a liberális közgazdászok a „nemzetek jólétéhez” föl tudnak kínálni. Ez az „elmélet” lényegében még mindig egy doktrinára alapszik, amit a közgazdász David Ricardo 200 évvel ezelőtt fölállított. Akkor még attól tartottak, hogy a szabadkereskedelm még árthat is, mivel egyes államok olyan helyzetben vannak, hogy minden eladható terméket hatékonyabban állítsanak elő. Hogy az ilyen abszolút előnyöket kiegyenlítsék, a hátrányos országoknak protekcionizmus útján arról kell gondoskodniuk, hogy termelőik túlélő esélyt kapjanak.

22

Ez ellen állította föl David Ricardo híres elvét, miszerint a nemzetközi kereskedelemben nem az abszolút, hanem a komparatív előnyök számítanak. Ha pl. - ez Ricardo egyik példája – egy állam gyártója jó cipőket gyárt, egy másik hatékonyan kendőket, a kettő akkor is kereskedhet egymással, ha a cipőgyártó kendőt is tud kedvezőbben gyártani. A szakosítás tehát a cipőgyártó koncentrálása a cipőgyártásra és a kendőgyártó a kendőre. Mindkettőnek a csere jobb eredményt hozna.

Már ez a példa is mutatja, hogy Ricardo idéája mennyire életidegen. Láthatólag azt föltételezi, hogy a suszter a cipőkészítéssel teljesen el van foglalva, így eszébe sem jut, egyszerre cipőt és kendőt is gyártani. A való világban azonban teljesen leterhelt népgazdaság nincs. Mindenki, ha abszolút előnyhöz jut, minden előnyt ki fog használni, és nem fogja magát egy termék gyártására korlátozni.

Ehhez még azt is föltételezte, hogy – teljes foglalkoztatás esetén – a munkaerők kifizetése mindig és minden érintett országban pontosan a munka és a tőke hiányhelyzetét tükrözi. Ez egy további heroikus föltételezés. A nemzetközi kereskedelemben ugyanis a nominális mennyiségek a döntőek, mivel – a devizarelációkkal – a kereskedelem döntő árait határozzák meg.

23

Mi történik pl., - ami gyakori – hogy a különböző országok inflációsrátái messze eltérnek egymástól? Tegyük föl pl., hogy egy állam kifizetett bérnövekményei jelentősebben meghaladják a termelékenység fokozását, mint egy másik államban. Akkor az első állam termékei szisztematikusan megdrágulnak és ezen termékek iránti kereslet visszaesik.

Bár a tőke- és a munkaszűkösségeken semmi sem változott, ill. ez mindenütt teljesen egyenlő. Ekkor kellene egy működő mechanizmus, amely arról gondoskodna, hogy a szétfutó árak és bérek - nemzetközi devizában számítva – kiegyenlítésre kerüljenek. Ha azt hihetnénk, ez a devizapiac lenne: tévedés. A devizák ma a spekulánsok játéktereivé váltak, és már évek óta teljesen téves irányba visznek, mivel az inflációs és a kamatkülönbségeket a különböző devizaterületeken kihasználják, hogy gyors nyereségre tegyenek szert. Így a magas inflációjú országok devizáit föl, az alacsony inflációsokét pedig leértékelik. Ez pontosan az ellenkezője annak, ami a kereskedelem kiegyenlítéséhez kellene. Ricardo szabadkereskedelme tehát itt is zátonyra fut.

Ám ez még nem elég. A nemzetközi kereskedelem klasszikus elmélete fölteszi, hogy a direkt befektetéseket (tehát a dologi tételek áthelyezését) melyek a magas produktivitású államokból az alacsony temelékenységű és bérű államokba irányulnak, mindenkor a munka és a tőke relatív árai vezényelik.

24

Egy nyugati telefongyáró, amely Kínába helyezi át a termelését, ott egy teljesen új technológát talál föl, mely lényegesen munkaintenzívebb, mint a hazai, hogy a kínai alacsony munkabéreknek megfeleljen. Ez a föltételezés már nem is kérdéses, egyenesen nevetséges. A neoklasszikus egyensúlyelmélet föltételezi, hogy a vállalatok nem csinálnak nyereséget. Főleg nem monopolisztikus előnyből. Ha tehát Kínában mobilokat gyártatnak, ezek szerint a sikeres nyugati technológiát elvetik és kitalálnak Kína számára egy új munkaintenzitású technológiát. Ezzel ugyanazt, ugyanolyan minőségű terméket gyártanak és a világpiacon ugyanannyiért kínálják.

Ezzel a gyártó lemondana arról a nyereségről, amit akkor kapna, ha a magasabb nyugati produktivitást az alacsonyabb kínai bérekkel kombinálná. Ekkor ui. a darabbér költségeit, (tehát az óradíj per az óránkénti reális termékérték) jelentősen csökkenthetné. Ezt a vállalkozó nem használja, mivel extra nyereséget nem csinálhat.

Direkt befektetéseknek tehát ma olyan óriási hatásai vannak, hogy pl. a kínai kereskedelem nyugati államok kereskedelmeivel nem hasonlítható össze.

25

A kínai kereskedelem főleg nyugati, Kínában működő termékeinek kereskedelméből áll össze. Becslések szerint Kína összes exportjai 60-70%-a nem kínai vállalatoktól ered, hanem kihelyezett nyugati gyártóktól. Ez mutatja, hogy a szabadkereskedelem klasszikus indoklása teljesen hamis.

Következésképp ezen világ teljes szabadkereskedelmi ideológiája nemcsak valótlan, de egyértelműen téves. A nemzetközi kereskedelem lehet ugyan szabad, de, hogy hatékony-e, nem tudjuk. A szabadság és a hatékonyság egyenlővé tétele a TTIP és hasonló szabadkereskedelmi egyezmények alapja és indoklása.

Nem tudjuk, hogy a szabadkereskedelem liberalizálása hatékony-e? Azt állítani, hogy a szabadkereskedelemebe való minden beavatkozás káros és hatástalan, egyszerűen téves. Ha pl. egy ország egy másik olyan országból való import ellen erősen védekezik, ahol vállalatok rendkívül nagy monopolnyereséggel magas termelékenységet párosítanak alacsony bérekkel - nem ítélendő el. Egy ilyen ellen irányuló protekciós intézkedés az egész világ jólétét javítja, mert megakadályozza, hogy az egyébként egészséges belföldi vállalatok ilyen monopolnyereség által károsodjanak.

Még rosszabb, ha némely állam merkantilista módon kísérli meg sokkal többet exportálni, mint importálni. A jelenség, mely a „globális egyenlőtlenség” nevet viseli, szöges ellentétben áll a szabadkereskedelmi doktrínával.

26

No. az ún. export-világbajnok itt a legfőbb bűnös. A nemzetközi kereskedelem gazdasági sikere vagy sikertelensége számára a kereskedelem többlete vagy hiánya sokkal fontosabb, mint a potenciális termelékenység-kihatások. A valóságban, amint számottevő és tartós külkereskedelmi szaldók lépnek föl, a kereskedő partner semmi ösztönzőt nem kap egyezményeket kötni olyan országokkal, melyek többletüket védelmezik.

Sem az erőteljes váltókurzus, direkt befektetések, bérdömping nem tárgya a szabadkereskedelem ideológiájának. Ez annyit tesz, a szabadkereskedelem védelmezői egy olyan doktrína alapján hozzák döntéseiket, melynek semmi köze a valósághoz. Amire a globalizált világnak sürgősen szüksége van, az egy devizarendszer és nem a kereskedelempolitika-doktrína-vita. Ez a rendszer megakadályozná, hogy egyes országok bérdömpinggel és hasonlókkal hosszabb időn át igazságtalanul abszolút előnyhöz jussanak.

Merev bérek és a globalizálással való fenyegetés

A liberálisok a globalizálás következményeiről szóló vitát már korán napirendre tűzték, nagy politikai dobpergéssel és fenyegetésekkel. Mivel a berlini fal leomlása után sok kelet-európai és ázsiai ország (az új kínai szuperhatalom...) belépnek az árucserébe, Nyugat már nem mehet a régi úton.

27

Mivel a nemzetközi munkamegosztásba új szereplők kapcsolódnak be, a tőke-munka-hiányviszony alapvetően megváltozhatott.

Mivel a fejlődő és a transzformációs országokban munka bőven akad, de tőkehiány van, a tőke/munka árainak alkalmazkodni kell az új hiányrelációkhoz. A munka olcsóbb, a tőke drágább kell, hogy legyen. Rugalmatlan bérek az ipari államokban amúgy is munkanélküliséget okoznának. Elosztási harcok a régi gazdag államokban kivinnék a tőkét külföldre, mivel az alternatíva mindig megvolna, tőkét a fölzárkózó országokba fektetni.

Vélhetőleg a globalizálásról folyó vitákban egy másik tézis sem kavart föl annyi port, mint ez az egyszerű, primitív levezetés, mely a „munkapiac” neoklasszikus elméletéből következik. Bár az elmélet nem tartható, de az ellene fölhozott érvek is igen szegényesek. Ezek döntő oka: a progresszív kögazdászok ódzkodnak a neoklasszikus munkapiac-elméletet teljes egészében elvetni. Ha kezdettől fogva nem bonyolódnak bele a munkaviszony-elméletbe, hanem a bérek szerepét, mint a belső kereslet stabilizálását emelik ki, megmutatták volna, hogy nem a kínai munkások határozzák meg a béreket No.-ban. Valójában a piacok nyitásánál és globalizálásnál mindig a szerkezetváltoztatásról és a dinamikáról van szó. A neoliberalizmus egyiket sem ismeri, így választ sem tud rá adni.

28

A nagy félelem

A mai modern társadalmakban a legnagyobb politikai és gazdasági fenyegetés kétségkívül a munkanélküliség. Ez sok figyelő és érintett számára komoly intés, hogy így nem mehet tovább. De a levont következtetések is rendszerint zsákutcába vezetnek. Közgazdászok és nem-közgazdászok, munkavállaló képviseletek, szakszervezetek, de főleg a jó szándékú filozófusok és kritikus értelmiségiek a globalizálással és digitalizálással sújtott világunkat úgy látják, hogy a jóléti állam megszerzett kedvezményeit el fogja söpörni. Szerintük csak a vaskalaposok és a vak elszigeteltek zárkóznak el a történelmi szükségességtől, miszerint életszínvonalunkat gyökeresen kétségbe kell vonnunk és a jövőben a személyes életkockázatokat (munkanélküliség, öregség, betegség) az állam helyett saját zsebünkből kell majd pénzelnünk. Tehát a jóléti állam azért szűnik meg, mert sok szegény ország is a világkereskedelemben aktívan részt akar venni. Kínaiak milliói törnek be a gazdag államok határain és erővel kikényszerítik részvételüket az itteni jólétben - a mi költségünkre. Ha igen, miért emelték meg a gazdag országok termékei értékesítését Kínában ilyen drámaian?

29

Ezeket a kérdéseket nem kell megválaszolni, ha a digitalizálás és globalizálás doomsday prófétái beszélni kezdenek. Elég a megfelelő kulcsszavakat bedobni és máris megkezdődik a „nadrágszíjat szorosabbra húzni” és a „nagy lábon élni” örökös körforgása, amely mindig a jóléti állam lefaragásával végződik. (Ha kiönt a víz, másképp beszélnél!RS18VII13)

Mit követel a globalizálás?

A globalizálással való riogatás helyett, a nemzetek békés együttélése gazdasági területein, lehet egyszerű szabályokat fölállítani. Ezek a szabályok – bárki által is megfogalmazva – köteleznék az államokat, hogy mindegyik saját körülményeihez alkalmazkodjon, tehát ne éljen erején fölül. Ettől többet állam a többiektől nem kérhet és a globális rendszabályzás sem kényszeríthet ki többet a polgároktól. Ennél több jelentene egyesektől követelni, hogy erejük alatt, másokat pedig kényszeríteni, hogy erejük fölött éljenek. Mind együtt nem tudnak sem szegényebben, sem gazdagabban gazdálkodni, mint amit körülményeik megengednek (Flassbeck & Spiecker 2016). Közgazdász szaknyelven: minden állam igényeit saját termelékenységéhez kell, hogy mérje. 30 Kiskereskedelmi síkon ez közvetlenül érthető: egy gazdasági alany tartósan nem adhat ki többet, mint amennyit bevesz, tehát igényei kielégítésére mindenkinek meg kell dolgoznia. Ha többet ad ki, drágán él, eladósodik és hitelezőt kell keresnie. Ez hiszi, hogy az adósságot egy nap visszafizetik, tehát az adós produktivitása megfelelő. Másik irányban ugyanez: tartósan nem lehet kevesebbet kiadni, mint amennyit keresünk. Mert aki erején alul akar élni, keresnie kell másokat, akik el akarnak adósodni, tehát valakit, aki erején fölül akar élni. (? Takarékbetét, párnaciha?RS18VII14). Ha senkit nem talál, aki annyira el akar adósodni, amennyire a másik takarékolni, nincs átvevő arra, amelyet ez jelenlegi kívánságain felül termelni akar. Hiányzik neki a kereslet, mely szükséges jövedelmi célja eléréséhez és a takarékterv meghiúsul. Mit jelent azonban saját termelékenységhez és viszonyokhoz való alkalmazkodás a nemzetközi kereskedelemben? A nemzetközi munkamegosztásból mindenki csak akkor tud profitálni, ha egy ország sem emeli versenyképességét protekcionizmussal, vagy hasonló intézkedéssel, más ország terhére. Egymással egyenjogúan csak akkor tudnak kereskedni, ha tartósan egy ország sem él nagy lábon, vagy takarékosan. Ha ez mégis megtörténik, tehát az általános szabályok megsértésével tartósan adós és hitelezői pozíciókat építenek ki, a saját devizájú államok között előbb-utóbb az átváltási árfolyamok passzítására kerül sor. Ha egy állam rosszabbodó adóshelyzete folytán hitelképességéből veszít, pénznemét leértékelik. És fordítva: ha adós-erőssége nő, előbb-utóbb valutáját föl kell, hogy értékelje, vagyis külföldi takarékait pedig le. A váltó-szelep, ha több szempontból problematikus is, úgymond bizonyítéka, hogy a nemzetek különböző teljesítményképességei kiegyenlítésére kipróbált eszközök nem váltak be.

Mindazonáltal maguk az államok nem gazdasági alanyok, hanem sok gazdasági alanyból állnak. Hogyan lehet a vészváltószelep nélkül elérni, hogy az a kiskereskedelmi szabály, miszerint mindenki hosszabb távon alkalmazkodjon saját termelékenységéhez, érvényre jusson? Egy ország hosszú távon automatikusan illeszkedik termelékenységéhez, ha az átlagolt egy főre eső átlagos reáljövedelem ugyanolyan tempóban növekszik, mint az átlagos produktivitás (tehát a reáljövedelem növekedése óránként). Ez logikusan – és ezt a sokrétű tapasztalat megerősíti – a legjobban úgy érhető el, ha a népgazdaság átlagos nominálbérei a várható átlagos produktivitás-emelkedés összegével és a célinflációrátával növekednek.

Ez az egyszerű bérszabály (?) egyrészt magába foglalja, hogy nemcsak az alkalmazottak, a „munka-faktor”, hanem a tőkeoldal is arányosan részt vesz a gazdaság fejlődésében.

32

Másrészt, egy stabilis inflációs rátát enged meg, mert a nominálbér-növekedés és a termelékenyég közti távolság (az ún. darabbérköltség fejlődése) az egész költségfejlődés döntő meghatározója lesz, mely az árkialakulást nagymértékben meghatározza (később megmutatjuk).

Tehát épp a lakosság széles tömegeinek részvétele a termelékenység fejlesztésében bérköltség-emelés útján történik, ami a nemzetközi munkamegosztással harmonizál. Ezzel szemben az erő-alatt-élés stratégiája, tehát a kísérlet, tömegeket kizárni hosszú éveken át a produktivitás-emelésből, bizonyos, hogy nemzeti és nemzetközi zsákutcába vezet. No. évek óta mindkettőbe beszorult, mert a globalizálás kihívására úgy próbált meg válaszolni, hogy maga tartaléklángra állt és ezzel mások készségére számított, egyre magasabb nemzetközi eladósodás elfogadására.

Magasbér- és alacsonybér-országok közötti kereskedelem

2000-ben No.-ban egy dolgozó évi 25000 eurót keresett bruttó, egy kínai kb. 1150 eurót. Hogyan kereskedhet két ilyen ország egymással, melyeknek bérszintjük ennyire eltér? Nem kellene az összes terméket Kínában előállítani és onnét No.-ba behozni?

&