54

Ha a robotok által teremtett produktivitás-lehetőségeket (ez a termelékenység lehető növekedése) nem követi hozzáadott kereslet, a vállalkozások elbocsátják munakerőiket. Mivel ez teljesen világos, nem kell a nagyon tökéletlen és jelentős negatív mellékhatású piaci folyamatokra várni, aminek végén az áresés révén a reálbérek emelkednek, hanem eleve ( a tarifapartner vagy ha kell, az állam) gondoskodjon arról, hogy a nominálbérek olyan erősen emelkedjenek, ahogy az a trendszerű produktivitásnövekedésnek plusz az inflációcélnak megfelel. Aki a Zenralbank kitűzött inflációs célját értelmesnek tartja, azt is helyeselje, hogy a nominálbéreket ily módon szabályozzák.

FLASSBECK: EGY ÚJ NEMZETKÖZI PÉNZÜGYI RENDSZER 370. oldal

Ahogy a fönnálló nemzetállamokon belül nemzeti csereszabályok vannak, ugyanúgy a globális cserére is kell lenni globális szabályoknak. Ezeket nem egyes államok állíthatják föl, hanem egy nemzetközi államközösség.

371

Ahogy a liberalizációnál az ipari államok sürgető és vezető szerepet vettek át,itt is az élen kell, hogy járjanak, ha arról van szó, hogy a pénzügyek és a valuta területén egy nemzetközileg elismert és keresztül vihető szabályrendszert kell kidolgozni. Egy új világvaluta-rendnek egyrészt a nagy blokkok közötti valutaviszonyokat kell szabályoznia, másrészt kisebb országoknak is meg kell adnia az esélyt, hogy valutáikat várható jó eredménnyel a nagy blokkokhoz kössék. Abszolút fix váltókurzusok vagy egy valutaúnió csak akkor állhatja meg a helyét, ha minden résztvevő nemzetnek belső költségvetését és inflációját sikerül határok között tartania, amit minden uniótag kész elfogadni. Hogy áru és tőke a világban szabadon mozoghasson, olyan régiók között is egy fenntartható valutarend kifejlesztése szükséges, amely régióknak – különböző okok miatt – költség- és infláció-konvergenciája gyorsan nem sikerülhet.

A források szétosztásában és a befektető döntésekben torzulások léphetnek föl, erős, az infláción fölüli váltóárfolyam ingadozásainak kiegyenlítése miatt. Egy valuta belső értékének, tehát vásárlóerejének ingadozása is ugyanúgy hátrányosan hat. Váltóárfolyam-változtatások csak inflációkülönbségek kiegyenlítésére kellene, hogy szolgáljanak. Ebből egy új világvaluta vezérfonala adódhat, eléggé stabil váltóárkurzusok esetében. Ennek alapján racionális gazdasági döntéseket lehet hozni. Ám egyidőben legyen annyi rugalmasság is, hogy minden állam nemzetközi versenyképessége megmaradjon. Egy ilyen ellenőrzött flexibilitás rendszere fölépítéséhez a nemzetközi együttműködést ezen a téren jelentősen erősíteni kell.

372

Ez először is a nagy ipari államok föladata. De ugyanúgy a nagy és kis népgazdaságok viszonyát is fejleszteni kell. A terjedő globalizáció, a világgazdaság egyre erősödő integrációja tükrében – a valutarendszertől függetlenül – a kis nemzetek egyre inkább képtelenek önálló gazdaságpolitikát folytatni. Ha áru- és tőkepiacaikat nyitva akarják tartani, váltóárfolyamaik szélsőséges kilengéseit elkerülendő, egy globális felügyelet és együttműködés alá kell vetniük magukat.

Egy új világvaluta-rendszerhez a nemzetközi közösségnek hatékonyan működő intézményekre van szüksége. Mindkét Bretton Wood-Intézet (a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank) a múlt évtizedekben feladatfelosztásukat és szerepüket a világgazdaság változó körülményeihez igazították. Mindkét intézet föladatait egy globális pénzügyi rendszernél újra meg kell fogalmazni.

Az IWF esetében ez annyit jelent, hogy föl kell idéznie eredeti szerepét a Bretton Wood-rendszerben. Ekkor újból át kell vennie a valutarendszer működési módjainak felügyeletét és a résztvevők makroökonómiai tanácsokkal való ellátását. Ezekhez tartozik pl. egy korai-előrejelző-rendszer fölépítése és kezelése, amely a súlyos gazdaságonkívüli egyenlőtlenségek keletkezésének veszélyeit fölismeri, az érintett országokat figyelmezteti és informálja a többi résztvevőt.

373

Ugyanúgy gyors intézkedések szervezése és kivitelezése financiálisan bajba jutott országok számára is az IWF föladata lenne.

Egy másik intézmány, pl. a Basel-i Nemzetközi Fizetéskiegyenlítési Bank (Bank für Internationalen Zahlungsausgleich) egy ilyen aktivitásnál szerepet kellene, hogy vállaljon, sokkal inkább, mint eddig, úgy, hogy az összpénzügyi szféra rendszerkockázatait elemzi és idejekorán ellenintézkedéseket javasol.

A globalizált piacoknál sem másképp, mint ahogy az nemzeti síkon magától értetődő, a kockázatok átvállalására szabályokat kell kidolgozni, információ-kötelezettséget, tehát hitelfelügyeletet kell bevezetni, a legszélesebb értelemben. Ehhez multilaterális egyezmények szükségeltetnek. A szabályzások ezen a téren azonban nem korlátozódhatnak az államegyezményekre. A privátszektor, tehát mindenki, aki a világátölelő pénzpiac esélyeit ki akarja használni, a kockázatok fedezésében jelentős mértékben részt kell, hogy vállaljon.

Gyakori az aggódás, hogy egy új világvaluta-rend és egy globális pénzügyi rendszer nemzeti szuverenitások elvesztéséhez vezethet. Ma a világkrízis azt mutatja, hogy ezektől az eseményektől való teljes lekapcsolódás, ilyen értelmű szuverenitás, nem fordulhat elő. A világ minden nemzete ilyen módon érintett. A II. világháború után a különböző valutarendszerek tapasztalatai világossá tették, hogy egy valutarendelkezés alkalmazása nem engedte meg az effektív leválást.

374

A nemzeti szuverenitás részleges elvesztése nem egy alkalmatlan valutarend következménye, hanem az áru- és tőkepiacok megnyitásának közvetlen eredménye. Ha effektív kereskedelem a cél, a váltóárfolyam-politikában való nemzetközi kooperációnak nincs alternatívája.

KLÍMAVÁLTOZÁS ÉS KÖRNYEZETVÉDELEM

A klíma és a környezetvédelem két nagy kihívás, melyek akkor is megmaradnak, ha a gazdasági problémákat javarészt sikerül megoldani. Ám itt is az emberiségnek sok gazdasági előítélet áll útjában. Teljesen mindegy, hogy a klímaváltozást, vagy a források túlhasználatát tartjuk döntő problémának, minden azon múlik, milyen viselkedés-változásokat akarunk elérni a piacgazdaság globális rendszerében.

Egy gazdasági dinamika realisztikus elmélete nélkül itt sem jutnánk előbbre. És pontosan ezen hiúsulnak meg a kísérletek, hogy az emberi élet természetes föltételeinek hatékony védelmét szavatolni lehessen.

Klímaváltozás és a piacgazdaság dinamikája

A környezet- és a klímavédelemnél az életföltételek mindenkori nemzeti állapota dönt, a politika konkrét választott útja révén. Itt is egy rendkívüli útfüggőség mutatható ki, melyből egy ország sem menekülhet.

375

Aki a múltban (mint pl. Svájc) áramfejlesztésre vízerőbe fektetett, teljesen másképp fog a klímával bánni, mint pl. No., ahol a barnaszén volt a legfontosabb fosszilis energiahordozó. A sok atomerőművel bíró Franciao. megint más feltételekből indul ki.

Mindazonáltal kétségtelen, hogy a klímaváltozás megfékezése vagy megakadályozása globális kihívás. Ezért a fenti különböző feltételektől függetlenül, csak akkor lehet a fosszilis energiahordozók csökkentésére hatékony stratégia, ha legalább a legfontosabb államok egy ilyen stratégiában megegyeznek.

Gazdasági szemszögből az ökológiai válságra adandó válaszhoz jelentős segítség adható, hisz itt a természetes források erőteljes fogyatkozása áll a központban.

Az elemzés klasszikus mikroökonómiával kezdődik. Első lépésben ui. az a kérdés, egy adott árupalettából az emberek mennyit hajlandók beáldozni, ha egészséges környezetért több forrást kell bevetni. Pl. fogyasztási cikkek gyártásakor keletkező károk szanálásánál, vagy, hogy a jövőben kevesebb káros anyagot kibocsájtó termelési módokat vezessenek be. Tehát költség-haszon kalkulációt kell fölállítani és hagyományos fogyasztási cikkekről lemondani, hogy környezeti károkat előzhessünk meg. (Tipikus növekedésrajongó közgazdász okoskodás, ahelyett, hogy kimondaná: ennek az esztelen, őrült fogyasztásnak, anyag- és személyszállításnak véget kell vetni! Aki vizet vesz a boltban; kitűnő, jól zárható, könnyű PET-palackot a szemétre dob, órákat autózik egyedül – az nem normális!RS).

Második lépésben meg kell néznünk, mit jelent ez összgazdasági szinten.

376

Környezetvédelem, mint preferencia

A legfontosabb és a közgazdászok által hevesen vitatott probléma abban áll, hogy a normális gazdasági szubjektum nem kap közvetlen hasznot abból, ha a termelésnél csökkenti a káros anyag-kibocsátást, mert nem lakik egy ilyen erőmű mellett. Ehhez jön, hogy nem tudja, hogy a többi gazdasági alany más régiókban vagy országokban ugyanígy megváltoztatja-e viselkedését és hogy a környezet-intézkedés szignifikánsan megemeli-e az összhatást? Másként: Ha egy bizonyos termék produkciójánál környezetkárok lépnek föl, nem lehet minden további nélkül azt hibáztatni, aki keresletével ezt a hatást okozta. Az összhatás semmilyen individuális költség-haszon kalkulációban nem merül föl. Ökonómia-nyelven szólva, extern hatásokat produkáltunk, melyek bár a társadalomnak ártanak, senki ezért személyesen felelősségre nem vonható. (Lásd vörös-iszap per, ahol mindenkit fölmentettek!RS).

Íme egy egyszerű példa: az autókban elégetett üzemanyag káros gázokat eredményez. Ezek az autó vezetőjét direkt nem károsítják, hanem azt, aki mögötte autózik. Tehát egy sofőrnek sincs érdekében autóját tisztábbá tenni, míg nem lehet biztos abban, hogy a többiek is ezt fogják tenni. Következésképp az államnak kell beavatkozni és mindnyájukat arra kényszeríteni, hogy tegyenek valamit a káros gázok ellen. A negatív externális hatást megakadályozandó az állam előírásokat hozhat, az autózást általában megdrágíthatja, vagy technikai normákat írhat elő a káros anyagok csökkentésére.

377

Azt is megpróbálhatja, hogy az externális hatásokat előírásokkal internalizálja, tehát az egyénnel érzékeltesse, anélkül, hogy más technikát írna elő. Pl. előírhatná, hogy a kipufogó gázokat először a kocsi belsejébe kell vezetni. Ez radikálisan hangzik, de vélhetőleg a leggyorsabb út. Véleményünk szerint, ha ezt az USÁ-ban 100 éve ezt bevezették volna, ma ugyanannyian vezetnének autót, mint most tesszük. Ekkor valószínűleg H2-autókat hajtanánk, mindenesetre az olaj egy nagy részét a földben hagytuk volna és kevesebb klímagázt produkálnánk. (1988-ban csináltunk egy hidrogén-konferenciát Kölnben. A H2 drága, előállítása rossz hatásfokú, részben ez is olajból jön. Még a földgázos autók sem terjedtek el, annyira körülményes és veszélyes ez a technika. Soha ilyen tömény és jól kezelhető energiahordozónk nem lesz, mint az olaj. Kár elégetni, amikor szerszámokat, gyógyszereket, élelmet lehet belőle csinálni.RS).

Ez a példa mutatja, hogy a mikroökonómiai kérdésföltevés zsákutcába vezet. Az a klasszikus döntéshelyzet, amelyből kiindul, a gyakorlatban nem is fordul elő. Az információk, melyek ahhoz szükségesek, hogy az emberek többségét döntés elé állítsuk, („Mit akartok? Több környezetvédelmet, vagy több árut?”) nem állnak rendelkezésre. Ez azzal kezdődik, hogy nincs egy adott „árupaletta”. Mindig dinamikus rendszerben mozgunk, ahol az emberi föltaláló szellem ezt az árupalettát folyamatosan bővíti, így szerkezete drámaian változik. Az emberek preferenciáikat sem ismerik, mert az újonnan föltalált termékek preferenciáit a jövőben fogják előállítani. (El tetszett szállni, Tanár úr? Minden föl van találva, ami most jön, az fölösleges vagy káros, 2004, RS). Ehhez jön, hogy a technikai haladással a lehetőségek is, környezetvédelmet gyakorolni, folyamatosan változnak. Senki sem tudja sok évre előre megmondani, hogyan alakul a választás a normál áruk és a zöld termékek között és hogy ez egyáltalán számít-e még? Vegyük ismét a H2-autók példáját. Ha egyszer már sikerült bevezetni, a következő 100 évre már teljesen irreleváns, milyen drága volt és mennyi normáltermék maradt fölhasználatlanul, vagyis az emberiség mennyi haszonkiesést kellett, hogy elszenvedjen, mert már korán a „drága” technikát választotta.

A gondolat, hogy környezetkárok rendszeresen a piacrendszerben lépnek föl, (externális hatások az emberek „normális” preferenciái nyomán) és ezeket az állam ilyen vagy olyan módon internalizálni kényszerül, akkor lesz teljesen életlen, ha a környezetvédelem az emberek preferenciái egy részévé válnak. Akkor tehát, ha az emberekben tudatosul, hogy a szükséges termékekkel a természetes környezet elhasználódik, és itt egy óriási fölzárkózó ill. megelőző igény lép föl, a már megesett károk helyrehozásának vagy új károk elkerülésének kívánsága, a normális preferenciákkal, mikrosíkon, versenybe fog kerülni.

379

Ekkor vállalkozókra lesz szükség, akik ezeket a preferenciákat fölvállalják és keresztül viszik. (És ki szanálja a szanálókat? Szemetet a 3. világba? RS). Mivel ezek a preferenciák nem föltétlen jobb termékek iránti keresletben nyilvánulnak meg, hanem inkább az absztrakt készségben, többet fizetni a környezetért, itt az államnak kell beavatkozni. Kényszeríheti a vállalkozókat bizonyos óvintézkedésekre (pl. katalizátorokra, szűrőkre vagy más technikák beépítésére az autókba) ezzel a polgár jobb levegő-igényét teljesíti, egyidőben ennek költsége viselésére is. Ám a kényszer csak abból a tényből ered, hogy különben sokan potyautaskodnának, mondván, „mások” már eleget tettek, ők ezért már nem kell, hogy fizessenek.Teljesen másképp, ahogy azt velünk a piac-apologéták elhitetni próbálják, miszerint az állami kényszer az, amikor az állam az emberekre valamit ráerőszakol, amit azok egyáltalán nem akarnak. Az állam, mint egy vállalat, meggyőzi a polgárokat, vegyék meg termékeit. A kényszer nem jelenti a priori, hogy ez a piacnak teljesen idegen.

De ha ez így is lenne, hogy az állam csupán jobb belátásból cselekszik és a polgárokra valamit ráeröltet („meritorikus” termékeket teremt, mondták régen) ami egy demokratikusan választott államvezetés fölmérése szerint jólétüket szolgálja és a piacnak idegen – mint közgazdász, nem mondhatom egyszerűen, ez a valami a piacnak idegen, ezt le kell, hogy, úgymond, vonjam a jólétből.

380

Az persze, hogy az állam a gyereket iskolába küldi és nem szabad dolgozniuk, egyesek érezhetik ugyan kényszernek, mégis a polgárok túlnyomó része ezt ma magától értetődőnek tartja. (Kellett is hozzá 200 év!RS). Tudják, hogy ez szükséges ahhoz, hogy a társadalom hosszú távon anyagilag és szellemileg gazdagodjon. Ha ezen az alapon a környezet- és klímavédelmet a polgárok és a társadalom igényeihez és preferenciáihoz soroljuk, egy egész problémaköteg oldódik meg, amely az uralkodó gazdasággal és a környezetvédelemmel, különösen az ún. „környezetvédelmi költségekkel” kapcsolatos.

Költségek és munkahelyek

Mik ezek a híres költségek, melyeket a gazdaság emleget, ha a környezetvédelemről van szó? Ha pl. a VW ugyanúgy, mint az összes többi, az emisszióértékek betartására egy technikát építene be, hol lenne itt a probléma? A többletköltségek a fogyasztókra hárulnának, ha ezáltal a jármű drágább lenne, és ezek a költségek megnövelt termelést jelentenének a technika beszállítóinak. A vásárlók többet fizetnének az autóért, de ezt – adott jövedelemnél – más fogyasztásból vennék el. Az autógyárak lemondhatnának valamilyen díszítő elem beépítéséről és így a magasabb környezetköltségeket kiegyenlítenék.

Összgazdaságilag nézve az eredmény mindig ugyanaz: jövedelem-többletek keletkeznének, és munkahelyek a beszállítóknál, ahol a megtakarítás történik, ott kevesebbet keresnének (munkahelyeket számolnának föl), pl. a díszítő elemeknél. Ez nem probléma, csupán teljesen normális impulzusok a szerkezetváltás irányába, melyek naponta privát diszpozíciók nyomán megesnek. A politika ezzel nem kell, hogy foglalkozzon.

Ha azonban a politika egy autógyár egy beszállító ágát terheli meg, csapdába kerül, mert be kell, hogy vallja, hogy egy szakág vagy egy termelő pozícióját gyengíti azáltal, hogy állami előírásokkal a gyártást megdrágítja. Ekkor a politika nehezen fogja kimenteni magát a munkahelyeket veszítő termelőknél, azzal, hogy a környezetvédelem fontosabb, mint a munkahely. Így kezdődik egy huza-vona, amibe egy kompetens állam (tehát amelyik kizárólag összgazdaságilag gondolkodik) egyáltalán nem kéne, hogy belemenjen.

382

Itt egy pillantással látható, miért megy félre egy szakág síkján a környezetvédelem-munkahely-vita. A mindenapi szerkezetváltozásnál, melyet a privát termelők ránk tolnak, (pl. reklámmal) sosem kérdezzük, ezek vajon kedvezőek-e a munkahelyekre és a jövőre? Ha egy tablet egy deszktopot kiszorít, a munkahelyek és kereseti lehetőségek eltolódnak. Senkinek sem jut eszébe ezeket a fejleményeket elvágni vagy gyöngíteni, a munkahelyek érdekében. Csak amikor az állam van belekeveredve, protestál minden egyes termelő (főleg a nagyok). Ez a konfúzió természetesen nem volna lehetséges, ha a népgazdászok valóban népgazdaságot csinálnának és nem álcázott üzemgazdaságot. Itt az ökonómiai konfúzió egy igen szomorú fejezetét kell megnyitnunk. Az uralkodó gazdaság ui. már a 70-es években a varázslatos négyszögből, tehát a makroökonómiai célokból (árstabilitás, külgazdasági egyensúly, magas foglalkoztatottság, megfelelő növekedés) sikerült egy ötszöget formálni, amikor a környezetvédelmet is beemelte egy külön sarokba (Flassbeck és Meier-Rigaud 1982).

Ez egy óriási melléfogás volt, ma is az, mert az emberek a tiszta környezet iránti kívánsága (vagy az általuk értelmezett környezetvédelmi szükségesség) a mikrogazdasági preferenciák közé tartozik és a rendszer makrogazdasági vezérléséhez semmi köze, sem ahhoz, ezzel milyen eredmények érhetők el.

383

A környezetvédelem preferenciákba való besorolása mutatja, a zöld mozgalom eufóriája a „két osztalékról” (környezetjavítás és munkahelyek) ugyanannyira félrevezető, mint a fent vázolt konfliktus. A környezetvédelem ebben a fölfogásban egy teljesen normális termék, (az egészség, az iskolás gyerek is?RS), melyeknek gyártását egyszerűen az államnak kell beindítani. Ilyen értelemben több környezetvédelem gyártása nincs konfliktusban a munkahelyekkel és túl sok munkahelyet sem lehet tőle elvárni. Ezt egy megfelelő gazdaságpolitika tudomásul veszi és föladatát teljesen függetlenül attól látja el, mennyi környezetvédelmet valósít meg más területeken az állami politika. Egyetlen terület, amelyen a fölvilágosult közgazdászok gyakran úgy hiszik, ezt a logikát korlátozhatják, a nemzetközi versenyképesség. Valóban, ha egy állam szigorú környezetvédelmi föltételeket szab, kereskedelmi partnere viszont nem, akkor egyszeri költséglejtő keletkezik, mely azt az államot kedvezményezi, amelyik a környezetért semmit sem tesz.

Itt a környezetvédelem normálpreferenciák közé való besorolása sem segít, mert minden további nélkül az lehet, hogy az emberek kívánalmai (vagy a természetes föltételek) a másik országban olyanok, hogy az állam ott kissé jogosan kevesebb környezetvédelmet valósít meg.

384

Más szavakkal: ezen két állam viszonyában nem lehet egyszerűen föltenni, hogy a termelés a környezetvédelemben annyira keresett, mint egy nomáltermék iránt, mivel környezetpreferenciák csak az egyik államban vannak. Következésképp a költségek is (itt is, ha minden más egyenlő) és a normáláruk árszinje (és vélhetőleg minden más) abban az országban, a magas kirovások miatt, magasabbak.

Egy egyszeri költséglejtőt, ha ez tényleg jelentős, az állam sokféleképp egyenlíthet ki. A kevésbé szigorított termeléseknél az árukra állandó vámot vethet ki, saját vállalatainak adókedvezményeket adhat, vagy szubvenciót. Mindeközben nem szabad elfelejteni, hogy sok államban az abszolút költségszint durván torzított, köszönve az állami beavatkozásoknak. Az adókulcsok magában az EU-n belül is nagyban eltérnek, anélkül, hogy ezek mögött szisztematikus versenytorzítást sejtenők. A különböző adóterhekkel szemben az állam általi különböző infrastruktúrák kiépítése áll. Magas adójú államokban ez szubvenciónak számít. Ehhez az infrastruktúrához tartozik a munkaerők jobb kiképzése is.

Árakkal való irányítás – hogyan is másképp?

A véges nyersanyagforrások miatt nyilvánvaló, hogy a környezet is egy szűkösségi kérdés és ezzel árkalkulációt is von maga után. Rá kell bírni az embereket az egész Földön, hogy a természeti kincsek egyszeriek és ezekkel csínján kell bánnunk. E mellett, az árkialakítással közvetlenül ösztönözhetők az emberek, hogy intelligenciájukkal és kreativitásukkal, messze a mai technikákon fölül, módot találjanak a fosszilis energiahordozók megtakarítására. Ha egy ilyen globális árdrágítást érnénk el, folyamatosan olaj- és szén-áremelkedést - jövedelmünkhöz viszonyítva - akkor számolhatnánk jelentősebb erőfeszítésekre az energiamegtakarításban, nagyobbra, mint amit az államok előírásokkal elérnének. A megújuló energiák egy nagy része azért nem kerül hasznosításra, mert a fosszilisok, 40 éve az első olajárkrízis után is, olyan olcsók, mint akkor.

Ennek első ellenérve sokak szerint „hát ez sokba kerül”. Természetesen, különben honnan származna egy ilyen óriási befektetés? Ez összgazdaságilag mégsem probléma, mert ebből megint sok termelő profitál, míg mások visszalépnek. Az ezzel járó szerkezetváltás szándékos, de mindig valamibe kerül, csak most az ügyfelek mást vásárolnak. Sok régi termelő veszít, de sok új nyer. Hogy ennek a nagy energiakonszernek nem örülnek, világos, de mért zavarja ez a politikusokat? (Mert ők ez energiacégek lobbyistái!RS)

Aki a fosszilis- és atomenergiából ki akar szállni, meg kell, hogy ezeket drágítsa. Így a megújulók versenyképesek lehetnek, vagy ezeket direkt szubvencionálni kell. Be lehet vetni az ún. új piacgazdasági eszközöket és azokat terhelni, akik a káros anyagokat kibocsájtják. Ez történhet tanúsítmány vásárlási kényszerrel. Ha ezután a tanúsítványok számát konzekvensen és folyamatosan lecsökkentjük, úgy, hogy az áruk állandóan nőjjön, a viszonylagos ár ugyanúgy a megújulók javára változik. Mivel a politika az energiaárakhoz eddig globálisan nem mert hozzányúlni és az új piacgazdasági eszközökkel sem élt, No.-ban az utóbbi 10 évben a szubvenciót választották.

A szövetségi kormány a fosszilis energiahordozók vonzerejét csökkentette, (relatív árukat megnövelte) úgy, hogy a megújulók építését szavatolt átvételi árral szubvencionálta. Ez teljesen jogos, hisz ilyen szubvenciók nélkül nincs Energiewende (energiaváltás). Nem úgy látszott, hogy a piac önszántából az olajárakat fölvinné, hogy ez az energiaváltás magától jőjjön.

386

Mellékesen, ilyen szubvenciókat kap az atomipar is, amikor az átmeneti atomhulladék-tárolókra és kártalanításokra pénzeket adnak (ami nincs benne az áram árában; Asse, Gorleben, stb.). Ezen időbombák hatástalanításának költségei az adófizetőkre hárulnak, nagy konszernek ezek alól eddig sikeresen kibújtak.

No. a relatív ár változtatásával mindenesetre egy energiaváltást ütött nyélbe. Gyorsabban, semmint bárki gondolta volna, az áramfejlesztésben átállás történt a fosszilisekről a megújulókra. Ez a példa mutatja, itt nagyban segít a vállalkozások flexibilitása, bár a folyamatnak semmi köze a piacgazdasághoz. Az állami garancia a fix átvevő árakra a befektetéseket kiszámíthatóvá tette. Szinte mindenki, akinek fölösleges pénze volt, szolár berendezésekhez keresett alkalmas tetőt vagy helyet szélgépnek. Így váltak egyszerre a gazdák, ház- és étteremtulajdonosok áramtermelőkké.

388

Elosztás-kihatásokat kiegyenlíteni

Ezzel megmutatkozott, milyen rugalmasok tudnak lenni a vállalkozások. Még olyan óriási kihívással is megbírkóznának, mint a klímaváltozás. El kell kezdenünk fölfogni, hogyan működik a piacgazdaság és nem szabad térdre esnünk egyes nagy „játékosok” lobbyhatalma előtt, sem visszariadni ideológiai akadályok előtt („az államnak tilos tartósan az árképzésbe beavatkozni”). A német példa mutatja egy ár hatását egy támogatandó termékre, mely elegendő időre elegendően stabil marad. Vannak további pénzelési föltételek, melyekkel olyan emberek is befektetnek a környezetbe és a jövőbe, akiket eddig a környezet és a jövő generációk hidegen hagytak. Ez csakis az állammal és az államokkal megy. Aki közérdekű termékeknél klímaváltozásnál a piacra vár, örökké várhat. (Szeplőtelen fogantatás! Nincsenek környezetbarát termékek, sem zöld kapitalizmus. A probléma a mennyiség. A fogyasztást le kell vinni az ötödére, l. Wuppertal-Inst.RS).”De a szegény áramfogyasztók és különösen a szegények” nyögtek No.-ban olyanok, akiket eddig a szegények és a jövedelmek nem érdekeltek. Nem tagadhatjuk, hogy az ilyen piacgazdasági eszközök az alacsonyabb jövedelműeket jobban megterhelik, mint a jólkeresőket. Ez főleg akkor érvényes, ha számításba vesszük, hogy az utóbbiak jóval több energiát fogyasztanak. A kérdés: Mit is akarunk?

389

Sok más példából tudjuk: az alanyi támogatás hatékonyabb, mint a tárgyi. Tehát a kevésbé tehetőseket jobb direkt anyagilag támogatni, mint az árképzést elhagyni. Ha a politika ezt teszi, a rendszernek nem kell lemondania sokak föltaláló szelleme serkentéséről, mely csak az árirányítással lehetséges. Kitartani az mellett, hogy a szegényebbeket kevésbé terheljük, biztosan helyes. Ez a szegény országokra is vonatkozik. Ezeket pénzügyileg olyan helyzetbe kell hozni, hogy az emelkedő energiaárakat ki tudják fizetni. Minden Hartz IV-szoc-segélyezett maga dönthesse el, hogy magasabbb transzferjövedelmét magasabb fűtésköltségekre adja ki, vagy energiatakarékosságot választ és a többlet pénzt más fogyasztási cikkekre költi el. A Hartz IV-et jól meg kell emelni, a kiskeresetűek adóját csökkenteni, emelkedő és országos minimálbéreket bevezetni vagy a kiskeresetűek szociális járulékaikat szisztematikusan levinni – ha valóban energiapolitikai fordulatot akarunk elérni. Aki ezt elveti, hiteltelenné válik. Még akik úgy hiszik, Hartz IV-gyel munkösztönzést lehet elérni – meglehetősen az átlagbér alatt – így a munkanélküliséget csökkenteni, azok is be kell, hogy lássák, az alacsonyjövedelműek életszínvonalát tovább rontani nem jogos. Természetesen a politikának készen kell lenni arra, hogy az érintettek újabb terhelését kompenzálják, elkerülve mindkét csapdát.

KI A RENDSZEROPERÁTOR A KAPITALIZMUSBAN?

Flassbeck: Gescheiterte Globalisierung

Tom Strohschneider, Oxi, 2018.06.14.

A fogalmak kevésbé élesen körvonalazva

Jót tett volna a könyvnek, ha a „másik oldal” fogalmait kissé élesebben adják meg. Néha liberális, majd gazdaságliberális, aztán újliberális kezdeményezésekről beszélnek. A „liberalizmus ál-válaszai” és a „liberalizmus tévhite” külön fejezetet kaptak. Ez tévértelmezésekhez vezethet, végül is itt a piac-apológiák szabadságjogainak radikalizásáról van szó, ha helyeseljük a privátvirtsaft költségei szocializálásának állami korrekcióit, ha nem. Hogy létezik egy progresszív liberális hagyomány is, kissé kifelejtődik. Ez a gazdaságkritikus tradíció tud a gazdasági viszonyok „néma kényszeréről”, itt csorbul újfent a szabadságígéret.

Aki a „meghiúsult globalizálásról” beszél, az egy nagy poént tartogat. A szerzőknél ez egy olyan demokratikus állam, melyet a politika újból képessé tesz arra, hogy szabályzó forrásokat fejlesszen. Míg a gazdaságliberalizmus az összgazdasági dimenziót kihagyja, a szerzők kiemelik: „abszolút megkerülhetetlen kérdés, ki vegye át a piacgazdaság rendszeroperátorának szerepét?”

Az állam szerepe: két implikáció

Az első az állam a gazdaságba való beavatkozásának „mélysége”. „Tervgazdaságról szó sincs”- védekeznek a szerzők. Csak egy utat keresnek „egy decentrálisan szervezett és nyereségorientált termelés vitathatatlan előnyeit egy államilag okosan szabályzott piaccal kombinálni.” Továbbá: „Az általunk követelt államreneszánsz nem vak államhitből ered, hanem az összgazdasági és globális összefüggések átlátása szükségességéről”.

A második implikáció a nemzetállami szabályzás ellentmondásait érinti – úgy anyagát, mint térbeliségét. Flassbeck és Steinhardt tudatában vannak a kockázatnak, ami az államreneszánsz-stratégiával jár. „Államok éltek vissza 'nagy ideálok' nevében erőszakmonopóliumukkal”. Elismerik, hogy sok fölpanaszolható társadalmi állapot egyértelműen nemzetállami intézkedésekre vezethető vissza. Ha ebből a szemszögből, a nemzetállam erősítését egy szociálisabb és demokratikusabb világ végett sokan hibának tartják, érthető. Ám szükséges, hogy egy nemzetállami, intézményes keretek közötti, demokratikusan szervezett társadalom kérdését tovább vizsgáljuk. Így nézve, a szerzők szinte pragmatikusok, akik egy bizonyos „időségben” gondolkodnak. Természetesen mindketten tudják, hogy a globális kapitalizmus bekerítését ezen termelési mód térbelisége követi. A kérdés csupán, hogy az egyik – a transznacionális integráció - milyen messzire jut és a másik – az egyes állam - ebből milyen következtetéseket kell, hogy levonjon.

Amíg nincs világállam...

A két közgazdász állítása: „Amíg nincs világállam, amely legalább olyan messze van a megvalósítástól, mint a közösség teljes decentralizációja – kell a kettő között egy platformnak lenni, ahol olyan döntések születnek, melyek nem egyes gazdasági érdekeket szolgálnak, hanem azonos belátásra jutva, vallják, hogy egy munkamegosztásos gazdasági rendszer csak akkor működik, ha összgazdasági, tehát csak egy regionális egység számára létező összefüggések képezik. Hogy ez a belátás milyen gazdasági elemzéseken, milyen elméleti kiinduló pontokon, milyen politikai szabályzásidéákon nyugszik – erről szól ez a könyv. A „meghiúsult globalizálás” tehát az aktuális balos ellentétek ökonómiai alfabetizálásához is hozzájárul – és ehhez nem szükséges a szerzők álláspontjára állni.

Lehet pl. egy teljesen más államelméletet előhozni. Vagy politikailag a „nemzetállam erősítése” helyett épp a másik irányba törekedni, tehát minden erőnket a „világállamba” fektetni. A pénz szerepét illetőleg szintén lehetünk más véleményen. Stb.

Ám, Labriolát még egyszer idézve: vitatkozni annyi, mint megérteni. F. és S. egy olyan programot adnak, amely a létező, valós ellntmondásokat segít földolgozni. Azért is, mert a globális kapitalizmusban a politikai cselekvőképesség dialektikájáig törnek előre. Kezdik ezzel: „ Nincsen olyan mechanizmus, amely a nemzeti síkon található árak, bérek és kamatok konfliktusmentes államközi összehangolását lehetővé tenné. Ezért a nemzetközi koordináció elkerülhetetlen, ha egy olyan világrend a cél, amely különböző országok polgárai közötti kultúracserét, a javak kereskedését, a szolgáltatásokat mindenki előnyére, továbbá az egyének nemzeti határokon kívüli szabad mozgását lehetővé teszi.

Nem lehet az egyiket ejteni, ha a másik nem smakkol.

FLASSBECK DEUTSCH 1-48;87-90;370-396

Die Globalisierung war eine wunderbare Idee. Nachdem die politische Spaltung in Ost und West überwunden war, schien der friedlichen Kooperation aller Menschen nichts mehr im Wege zu stehen.Würde man nur alle Hürden aus dem Weg räumen, so die liberale Vorstellung, bildete sich eine spontane Ordnung, die den Traum vom freien und wohlhabenden Erdenbürger wahr werden ließe. Doch nach der großen Krise, nach Trump und Brexit ist das Projekt gescheitert. Dieliberale Wirtschaftstheorie ist prinzipiell ungeeignet, die Dynamik einer Marktwirtschaft zu verstehen und valide politische Empfehlungen zu geben. Weder für die globale Kooperation der Nationen noch für die angemessene nationale Politik gibt es heute ein tragfähiges Konzept. Die Autoren zeigen, wie man das auf der Basis einer modernen Wirtschaftstheorie schafft. Heiner Flassbeck ist ein deutscher Ökonom. Er war Staatssekretär im Bundesministerium der Finanzen und Chefvolkswirt der Welthandels- und Entwicklungskonferenz der Vereinten Nationen (UNCTAD). Paul Steinhardt war in Führungspositionen für deutsche Banken und deren Tochtergesellschaften im In- und Ausland tätig. Gemeinsam geben sie das wirtschaftspolitische Magazin Makroskop heraus.

Vorwort . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 

Globalisierung und Digitalisierung – die Herausforderungen unserer Zeit . . . . . . . . Warum ist die liberale Globalisierung gescheitert? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 

Was verlangt die Globalisierung? . . . . . . . . . . 

Digitalisierung als Bedrohung? . . . . . . . . . . . 

Die Scheinantworten des Liberalismus . . . . . . 

II. Der demokratische Staat und die

Gesamtwirtschaft . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 

Geld, Kapital und Arbeit . . . . . . . . . . . . . . . .  Demokratie und Nationalstaat . . . . . . . . . . . . 

Grundzüge einer neuen Ökonomik . . . . . . . . 

III. Der Neoliberalismus als Regression . . . . . . . . 

Der Arbeitsmarkt ist kein Markt . . . . . . . . . . 

Funktionslose Ungleichheit . . . . . . . . . . . . . . 

Funktionslose Gewinne . . . . . . . . . . . . . . . . 

Finanzmärkte produzieren falsche Preise . . . . 

IV. Geld als Domäne des Staates . . . . . . . . . . . . . 

Geld, Banken und unternehmerische Haftung . 

Geld als Ware und der Monetarismus . . . . . . . 

Der Staat und die Zentralbank . . . . . . . . . . . . 

Die europäische Krise ist keine

»Staatsschuldenkrise« . . . . . . . . . . . . . . . . . . 

V. Moderne Wirtschaftspolitik und die Rolle des Staates . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 

Welche Aufgaben stellt die Globalisierung der

Wirtschaftspolitik? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 

Rückbesinnung auf die Bedeutung von Arbeit  Eine neue Rollenverteilung für die

Wirtschaftspolitik . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 

Klimawandel und Umweltschutz . . . . . . . . . .  Literaturverzeichnis . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 

Vorwort

Die Globalisierung war eine wunderbare Idee. Nachdem die große politische Spaltung in Ost und West, in Planund Markt nach dem Fall der Berliner Mauer überwunden war, schien der friedlichen Kooperation aller Menschen nichts mehr im Wege zu stehen.Warum sollten die Menschen nicht in Freiheit miteinander kommunizieren und arbeiten und damit gemeinsam ihre persönliche Wohlfahrt mehren können?

Die hinter diesem Konzept der Globalisierung stehende Philosophie war denkbar einfach: Würde man nur die nationalen institutionellen Hürden aus dem Weg räumen, bildete sich auf globaler Ebene eine spontane gesellschaftliche Ordnung, in die sich jeder Einzelne nach seinen individuellen Fähigkeiten zum Nutzen aller einbringen könnte. Die globale Arbeitsteilung freier Menschen wäre die Krönung der uralten Idee des Liberalismus gewesen. Sie hätte die Freiheit des Individuums und gleichzeitig seine Effizienz maximiert. Der Traum vom freien und zugleich wohlhabenden Erdenbürger schien zum Greifen nah.

Alexis de Tocqueville, der Autor des großen Buches über (die Demokratie in) Amerika, hatte bereits im Jahr erwartet, die Demokratie werde eine solche offene und global vernetzte Gesellschaft hervorbringen:

In demokratischen Zeitaltern bewirkt die gesteigerte Beweglichkeit der Menschen und die Ungeduld ihrer Wünsche, dass sie unaufhörlich ihren Standort wechseln und dass die Bewohner der verschiedenenLändersichvermischen,sichsehen,sichangehörenundnachahmen. Nicht nur die Angehörigen eines gleichen Volkes werden sich so ähnlich; die Völker selber gleichen sich wechselseitig an, und alle zusammen bilden für das Auge des Betrachters nur mehr eine umfassende Demokratie, in der jeder Bürger ein Volk ist. Das rückt zum ersten Male die Gestalt des Menschengeschlechts ins helle Licht. (Zitiert nach Heidenreich Doch die Hoffnungen Tocquevilles auf die segensreichen Folgen des »demokratisches Zeitalters« wurden vom realen Verlauf der Geschichte bitter enttäuscht. Es hätte nicht der Wahl eines Präsidenten Trump bedurft, um zu sehen, dass der ökonomische und politische Liberalismus, der die gesamte Welt in den vergangenen vierzig Jahren mehr als jede andere Idee geprägt hat, kläglich gescheitert ist.

Die Unzufriedenheit vieler Menschen, die in der Wahl eines offen reaktionären Präsidenten zum Ausdruck kam, belegt nicht nur die politische Unfähigkeit des Liberalismus, die nötige Balance zwischen Freiheit und Gleichheit zu wahren, sondernviel mehr noch seine Unfähigkeit, die sozialen und wirtschaftlichen Zusammenhänge in komplexen modernen Gesellschaften in ihrer Interaktion angemessen zu deuten und darauf basierend tragfähige politische Konzepte zu entwickeln.Während die philosophischen und politischen Probleme des Liberalismus intensiv diskutiert worden sind, ist immer noch unverstanden, warum er auf seinem ureigenen Gebiet – der Gestaltung der wirtschaftlichen Kooperation – so eklatant versagt hat. Bis heute hält die große MehrheitderÖkonomenandemDogmafest,»derMarkt« solle bei fast allen wichtigen gesellschaftlichen Entscheidungen die Führungsrolle übernehmen, und dem Staat stehe lediglich die Rolle eines Rahmensetzers und Lückenfüllers zu.Das war schon immer eine unangemessene Vorstellung von den Aufgaben eines Staates. Inzwischen ist sie jedoch schlicht durch die Realität widerlegt. Ja, es ist keine Übertreibung zu sagen, dass der Untergang des Liberalismus von vorneherein unvermeidlich war, da er weder für die unabdingbare globale Kooperation der Nationalstaaten noch für die daraus sich ergebenden Folgen auf der nationalen Ebene ein zufriedenstellendes intellektuelles Konzept entwickelt hatte.

Was bis heute nicht verstanden wird: Die wirtschaftliche Theorie hinter dem Liberalismus ist nicht nur an manchen Stellenunzureichend und verbesserungsbedürftig. Nein, diese »Theorie«, der man eigentlich schon das Signum einer Theorie nicht zugestehen sollte, ist prinzipiell nicht in der Lage, die Dynamik eines marktwirtschaftlichen Systems zu verstehen, und daher ungeeignet, um aus ihr valide politische Handlungsempfehlungen abzuleiten.WeraufdemtheoretischenFundamentdesWirtschaftsliberalismus eine historische oder politische Analyse vornimmt, liegt zwingend falsch. Denn wirtschaftsliberale Theorien, insbesondere die sogenannte Neoklassik, interpretieren gesellschaftliche Systeme, die dynamisch und jeweils historisch einmalig sind, als ein wiederkehrendes Spiel von Zuständen (Gleichgewichtszuständen), dessen Grundcharakteristik vollkommen statisch und ahistorisch ist.Aus einem dynamischen Ablauf, der essenziell aus sequenziellen Zusammenhängen besteht – also einer Abfolge von Ereignissen, die sich nur im Ablauf der realen Zeit begreifen lassen –, hat die liberale Ökonomik eine Kunstlehre entwickelt, bei der sich zeit- und geschichtslos Angebots- und Nachfragekurven schneiden. Liberale Ökonomik ist im Kern der gescheiterte Versuch, fast alle relevanten wirtschaftlichen Phänomene als die Lösung des Problems der Verteilung knapper Güter über einen perfekten Markt zu erklären.Offensichtlich geworden ist die Konzeptionslosigkeit des Wirtschaftsliberalismus in der großen globalen Krise an den Finanzmärkten, die  begann und in den beiden Jahren danach die Weltwirtschaft erschütterte. Höchst ineffiziente Kapitalmärkte haben damals gezeigt, dass das Dogma der Überlegenheit der marktwirtschaftlichen Steuerung aller Wirtschaftsbeziehungennicht richtig sein kann. Aber auch die nicht enden wollende Arbeitslosigkeit, die obszöne, weil dysfunktionale Ungleichheit, die Hilflosigkeit bei der Integration der Entwicklungsländer in die Weltwirtschaft und der in vielen Ländern der WeltimmerstärkerzunehmendeDruck,derArmutdurch

Abwanderung zu entkommen, zeigen, wie fundamental falsch die liberale Weltdeutung ist.

Dennoch kam der Wirtschaftsliberalismus – nach einem kurzen Intermezzo der Staatsintervention und einer aufkeimenden Einsicht in das fundamentale Versagen von Märkten – fulminant zurück. Es war schiere wirtschaftliche Macht, die den politischen Entscheidungsträgern unmittelbar nach der Krise klargemacht hat, dass der Staat zwar den Retter in der Not spielen darf, dass daraus aber keineswegs der Schluss gezogen werden könne, dass über die Aufgaben- und Machtverteilung zwischen Markt und Staat neu nachgedacht werden müsse.Die Systemkrise, die sich damals offenbarte, ist inzwischen als Thema aus dem öffentlichen Diskurs weitgehend verschwunden. Überwunden aber ist sie keineswegs.Deflationäre Tendenzen, Nullzinsen, die anhaltend hohe Arbeitslosigkeit, die Krise des Freihandels und die Unfähigkeit, die Investitionsdynamik früherer Zeiten wiederzubeleben, belegen zehn Jahre später, dass von einer Rückkehr zur Normalität nicht die Rede sein kann.Dieses Buch zeigt an den Brennpunkten der Globalisierung detailliert auf, warum die (neo)liberale Hoffnung, den Staat auf die Rolle eines Rahmensetzers und Lückenfüllers reduzieren zu können, getrogen hat. Die Kapitalmärkte beispielsweise brauchen tagtäglich Hilfestellung vom Staat, um überhaupt funktionieren zu können; die sogenannten Arbeitsmärkte brauchen die Stabilisierung durch den Staat ganz unmittelbar, und das Geldwesen ist – anders als es der Liberalismus glauben macht – eine Domäne des Staates.Die überragende Bedeutung der staatlichen Steuerung der Marktprozesse führt die Nationalstaaten jedoch in ein Dilemma. Denn es gibt keinen Mechanismus, der dafür sorgen könnte, dass die auf nationaler Ebene gefundenen Preise, Löhne und Zinsen sich so ergänzen, dass schwere Konflikte zwischen den Staaten verhindert werden können. Daher ist die internationale Koordination der Politik unumgänglich, wenn eine Weltordnung angestrebt wird, die den intellektuellen und kulturellen Austausch zwischen Menschen aus unterschiedlichen Ländern, den Handel mit Gütern und Dienstleistungen zum Vorteil aller daran Beteiligten und die Bewegungsfreiheit des Einzelnen über die nationalen Grenzen hinweg ermöglicht.Kurz gesagt: Der demokratische Nationalstaat braucht eine globale Ordnung, und die globale Ordnung braucht handlungsfähige Nationalstaaten. Denn nur in einem demokratischen Nationalstaat können die Preise gefunden werden, die zugleich effizient und demokratisch legitimiert sind, und nur mithilfe eines globalen Ordnungsrahmens ist ein fairer Interessenausgleich zwischen den Staaten möglich.Die Bewältigung dieser Aufgabe ist allerdings viel anspruchsvoller,alsesunsderliberaleMythosvonderspontanen Selbstregulierung gesellschaftlicher Systeme vierzig Jahre lang vorgegaukelt hat. Zentrale Voraussetzung für eine harmonische und friedfertige Koordination der Zusammenarbeit der Nationalstaaten ist nämlich ein übereinstimmendes Verständnis der zentralen ökonomischen Zusammenhänge.Ein solches Verständnis hat es in den vergangenen dreihundert Jahren nur ein einziges Mal gegeben: Unter den Delegierten aus fast fünfzig Ländern, die sich am Ende des Zweiten Weltkrieges in dem kleinen Ort Bretton Woods im US-Bundesstaat New Hampshire trafen. Dort hat man sich in der Tat (allerdings ohne deutsche Beteiligung) erfolgreich auf die Grundzüge der Ausgestaltung eines globalen Geldsystems verständigt, das für mehr als zwanzig Jahre ein globales Wirtschaftswunder ermöglichte.Heute sind die Aufgaben, die es auf der globalen Ebene zu bewältigen gilt, viel umfassender und komplexer. Insbesondere muss die ökologische Dimension der globalen Zusammenarbeit mit der ökonomischen Dimension in Einklang gebracht werden. Es ist keine Übertreibung, wenn man konstatiert: Die Staatengemeinschaft steht heute vor der größten Herausforderung der Menschheitsgeschichte.

I. Globalisierung und Digitalisierung – die Herausforderungen unserer Zeit

Fragte man die Menschen überall auf der Welt nach den größten Herausforderungen ihrer Zeit, die Antworten wären ziemlich ähnlich. Die meisten würden die Globalisierung und die Digitalisierung als die Phänomene identifizieren, die das Potenzial haben, ihr Leben entscheidend zum Guten wie zum Schlechten zu verändern.Das ist mehr als erstaunlich. Die Digitalisierung ist zwar ein neues Phänomen, aber die Rationalisierung von Arbeit prägt die Menschheitsgeschichte schon seit Jahrhunderten, so dass man meinen würde, wir hätten inzwischen gelernt, damit umzugehen.Verwunderlich ist auch, dass es weder den internationalen Organisationen noch der internationalen Politik gelungen ist, für die sogenannte Globalisierung auch nur das Gerippe einer »Global Governance« vorzulegen, ja, dass noch nicht einmal begonnenwurde,diedamitaufgeworfenenFragenernsthaft zu diskutieren.Woran lie