AZ IDENTITÁSPOLITIKA ELLEN I. – Francis Fukuyama DER SPIEGEL Nr. 42
V i t a Az elmúlt évtizedekben a politika gyökeres változásokon ment át. Az identitás utáni vágy vált hajtóerővé, ám bármennyire is jót hoztak a MeToo és hasonló mozgalmak, a liberális társadalom csak akkor maradhat cselekvőképes, ha nem esik szét apró csoportokra. Kevés olyan megfogalmazásnak sikerült akkora karriert befutnia az utóbbi 30 évben, mint az US-politológus Francis Fukuyama „A történelem vége” c. dolgozatának. Ezt először 1989-ben, a National Interest-ben tette közzé, egy esszé formájában, majd könyv is lett belőle, amiben a Szovjetúnió összeomlásához adott találó címszavakat. Hegel nyomán Fukuyama föltételezte, hogy a kommunizmus bukásával vége a nagy ideológiai összecsapásoknak. Győzött a piacgazdaság és a liberális demokrácia. Ám a 9/11-es támadás, úgy tűnt, Fukuyamát megcáfolta. Trump megválasztása után Fukuyama visszatért akkori néhány gondolatához. „Identity”, németül „Identität” c. könyvének előszavában azt írja, Hegel úgy hitte, a történelem hajtóereje az elismerésért való harc. Ma ez az identitáspolitikában nyilvánul meg. Ha erre a liberális demokráciák választ nem találnak, nagy veszélyben vannak.
Az elmúlt évtizedekben drámai fordulatokat tett a világpolitika. A korai 70-es évektől máig a demokráciák száma 110-re emelkedett, velük egyidőben a termékek és szolgáltatások is megsokszorosodtak. A növekedés szinte a világ minden régiójában föllendült. A mélyszegény emberek száma 2008-ra 18%-ra csökkent. Ám ezekkel a változásokkal nem mindenki járt jól. Főleg a jóléti demokráciákban nőtt a gazdasági egyenlőtlenség. A növekvő kereskedelem és pénzpiac, valamint a nagyobb népesség-mobilitás nyugtalanságot okozott. Fejlődő országok falusi lakói, akik még a villanyt sem ismerték, hirtelen nagyvárosokban találták magukat, ahol tévézhettek, mobiltelefonjaikkal fölmehettek az internetre. Kínában és Indiában tömegek kerültek föl a középrétegekbe, akik olyan munkákat végeztek, amilyeneket korábban a fejlett országok idősebb középréteg-polgárai. A gyártóipar folyamatosan költözött ki az USÁ-ból és Európából Kelet-Ázsiába és más alacsonybér-országokba. Egyidejűleg nők szorítottak ki férfiakat az egyre inkább szolgáltatóvá váló gazdaságból, ahogy intelligens gépek alacsony képzettségű munkaerőket is. Összességében ezek a fejlődések lelassították a trendet egy nyíltabb és liberálisabb világrend felé. Ez eleinte akadozott, majd vissza is fordult. A 2007/08-as pénzügyi válság és a 2009-es eurókrízis halálos csapás volt. Mindkét esetben a politikai intézkedések konjunktúra-visszaesést okoztak, magas munkanélküliséget és jövedelemcsökkenést több millió munkavállalónál. A demokratikus államok száma az utóbbi években visszaesett. Sok autoriter állam, élükön Kína és Oroszország, öntudatosabbá vált. Egyes országok, melyek a 90-es években vélhetőleg sikeres liberális demokráciát építettek – mint pl. Mo., Lengyelo., Taiföld és Töröko. - ismét visszaestek az autoritarizmus felé. Bár a 2010/11-es arab lázadások a Közel-Keleten a diktatúrákat megingatták, de közben demokratizálódást nem vittek végbe. Despota rezsimek makacsul tartják a hatalmat, polgárháborúk robbantak ki Irakban, Jemenben, Líbiában és Szíriában. Még meglepőbbek és talán jelentősebbek a populista nacionalizmusok választási győzelmei 2016-ban a két legöregebb liberális demokráciában: Angliában, ahol megszavazták az EU-kilépést és az USÁ-ban, ahol Trump-ot választották meg elnökké.
Mindezen fejlődések így vagy úgy a globalizáció gazdasági és technikai fordulataival függnek össze – ám mindezek egy másik jelenségben gyökereznek: az identitáspolitika fölemelkedésében. A XX. században a politikai cselekvést főleg a gazdasági kérdések határozták meg. A baloldal a munkásokkal, szakszervezetekkel, szociális segélyprogramokkal és elosztási intézkedésekkel foglalkozott. A jobboldal viszont az állami bürokrácia lebontására és a privátgazdaság támogatására összpontosított. A mai politika viszont kevésbé gazdasági és ideológiai kérdésekkel foglalkozik, hanem inkább az identitás problémáival. A balosok többé nem elsősorban a gazdasági egyenlőségért harcolnak. Ehelyett a hátrányos csoportok sokrétű érdekeit próbálják érvényesíteni. Ezek etnikai kisebbségek, menekültek, nők és az LGBT-community.
A jobboldal elsősorban a patriotizmust favorizálja, a hagyományos nemzeti identitást védi, mely gyakran kimondottan faji, etnikai, vallási kérdésekhez kötött. Ezzel egy hosszú tradíció fordul meg, mely legalább Karl Marx-ig vezet vissza, miszerint a politikai harc a gazdasági konfliktusok reflexiója. Ám az embereket nemcsak önös anyagi érdekek mozgatják, hanem más erők is, amelyekkel a jelen jobban magyarázható. Világszerte politikai vezetők azzal mobilizálják híveiket, hogy méltóságukat sértették meg és ezt helyre kell tenni. A megalázás miatti düh politikai tényezővé vált. A Black-Lives-Matter-mozgalom pl. egy sor jól dokumentált afroamerikai, rendőrök általi agyonlövéséből eredt. Az egész világot arra kényszerítette rá, hogy az erőszak áldozataira figyeljen föl. Az US-egyetemeken, valamint irodákban és egész Európában is, a nők föllázadtak a szexuális zaklatás és az erőszak epidémiája miatt. Arra jutottak, hogy a férfiak nem tekintik őket egyenrangúaknak. Ehhez jön a sok Trump-választó, akik a vélhető régi szép idők után ácsingózik, mikor még helyük a társadalomban biztos volt. Egyre több új csoport hiszi, hogy identitásuk – legyen az nemzeti, vallási, etnikai, nemi vagy egyéb – nem kap elég elismerést. A mentalitáspolitika vezérelvvé vált, amellyel a globális politika legtöbb jelensége magyarázható. Ezzel a kortárs liberális demokráciák óriási kihívással szembesültek. A globalizáció gyors gazdasági és szociális fordulatot váltott ki, sokrétűvé téve ezzel a társadalmakat. A csoportoknál - melyek eddig a többségtársadalomban láthatatlan voltak - föléledt az elismerés kikövetelése. Ezek a jogcím-formálások más csoportoknál ellenreakciókat váltanak ki, melyek státuszvesztést és kiszorítást észlelnek. A demokratikus társadalmak szegmensekre szakadnak, egyre szűkülő identitásokkal, mely lassan az össztársadalmi mérlegelés és cselekvés lehetőségeit szűkíti be.
Egy ilyen fejlődés óhatatlanul csődhöz és az állam elbukásához vezet. Ha a liberális demokráciáknak nem sikerül az emberek méltóságát visszaállítani, önmagukat és a világot ítélik örökös konfliktusokra.
A lélek harmadik része
A legtöbb közgazdász azt föltételezi, hogy az embereket az anyagi eszközök és a javak utáni vágy motiválja. Ez a fölfogás mélyen gyökerezik a nyugati gondolkodásban és a mai szociológia alapjainak nagy részét teszi ki. Ám egy tényezőt nem lát meg, amely, mint ahogy azt az ókori filozófusok tudták, döntő jelentőségű: a méltóság megkövetelése. Szókrátesz szerint, egy ilyen igény az emberi lélek fontos harmadik részét jelenti, egy „vágyakozó” és egy „fölény” rész mellett. Platón „Államában” ezt az igényt „thymos”-nak nevezi. A politikában a thymos két alakban jut kifejezésre. Az elsőt „megalothymiának” nevezem. Ez a vágy a mások által fölényben levőként való elismerés.
A demokrata társadalmak előtt hierarchia uralkodott, hittek bizonyos rétegek – nemesség, királyi ház – született felsőbbrendűségében. Ez volt akkor a szociális rend fönntartásának alapja. A megalothymia problémája azonban, hogy egy kis számú személy, akiket nemesnek hittek, egy nagy számú emberrel állt szemben, akik alacsonyrendűnek számítottak, akik értékük elismeréséről le kellett, hogy mondjanak. Ám ha valakit lenéznek, erős nyugtalanító érzés gyűlik föl benne, egy ugyanolyan hatalmas érzés – ezt „izothymiának” nevezem, mely kiköveteli, hogy mások szemében egyenlőnek tekintsék.
A modern demokrácia fölemelkedése a megalothymia visszaszorításával és az izothymia érvényre juttatásával történik. Társadalmak, melyek csak egy szűk elit jogait ismerték el, olyan társadalmakra váltottak, melyek az embereket természetüknél fogva egyenrangúnak ismerték el. A XX. században a liberális demokráciák elkezdték minden ember jogát elismerni – a gyarmatok függetlenségi harcokba kezdtek. Rabszolgaság, apartheid elleni harc; munkásjogokért vagy a nők emancipációjáért folyó küzdelem – mind azon a követelésen alapult, hogy a politikai rendszer a teljes jogú egyének körét bővítse. Mindazonáltal a törvények előtti egyenlőség a liberális demokráciákban nem vezetett gazdasági és szociális egyenlőséghez. Sok csoport diszkriminálása folytatódik és a piacgazdaságok magas jövedelemkülönbségeket engednek meg. Az USA és más fejlett országok gazdagsága ellenére a polgárok az utóbbi 30 évben a jövedelemkülönbségek drasztikus növekedését élték meg.
Az életszínvonal esésének szubjektíven érzékelt fenyegetése magyarázza a populista nacionalizmus előretörését az USÁ-ban és másutt, legalábbis részben. A munkásosztály az elmúlt évtizedekben nem járt jól. Ezt nemcsak a stagnáló bérek és az elveszett munkahelyek mutatják, hanem szociális széthullása is. Az afroamerikaiaknál ez a folyamat a 70-es években kezdődött. Sokan közülük a húscsomagoló iparban dolgoztak, továbbá az acél- és autóiparban, tehát azokban az ágazatokban, ahol sok munkahely szűnt meg. Ezzel párhuzamosan szociális mizéria lépett föl, a bűnözés és a drogfogyasztás nőtt, családok hulltak szét. A múlt évtizedben ez a folyamat kiterjedt a fehér munkásságra is. Opioid epidémia tizedelte meg a vidéki lakosságot, az emberek mindenütt fájdalomcsillapítókkal kábították magukat. 2006-ban a túladagolásos halálesetek száma meghaladta a 60 000 esetet, ez kétszer több, mint az US-közlekedési áldozatok száma. A fehér férfiak várható élettartama 2013/14-ben rövidült – ez rendkívül szokatlan egy fejlett ipari államban.
Az új nacionalizmus egy jelentős hajtóereje, mely Trump-ért és a brexitért felelős, az érzés, láthatatlannak lenni. Középréteg-státuszát féltő polgárok az elitet vádolják, akik átnéznek fölöttük, de az alattuk létezőket is hibáztatják, akik véleményük szerint ingyenélők. A gazdasági vészhelyzet átélését sok egyén nem anyagi szűkösségének tudja be, hanem mint identitásvesztést érzékeli. A szorgalom méltóságot kell, hogy hozzon, ám sok fehér amerikai meggyőződése, hogy méltóságát nem ismerik el. Így a nemzeti és vallási konzervatívok szava termékeny talajra hullik. Ez a hatás erősebb a baloldaliakénál, akik a hagyományos gazdasági osztálymentalitásnál ragadtak le. A nacionalisták bebeszélik az elégedetlenkedőknek, hogy ők egy nagy nemzet tagjai voltak, ám a külföldiek, a bevándorlók és az elitek összeesküdtek ellenük, hogy elnyomják őket. Az ilyen narratívák széleskörű terjesztése oda vezetett, hogy a bevándorlás sok országban vitatott téma lett. A migráció valójában emeli a GDP-t, ahogy a kereskedelem is - azonban anélkül, hogy abból minden társadalmi csoport részesedne. Szinte mindenütt az emberek a többségtársadalomban, a bevándorlás által, kulturális identitásuk fenyegetettségét érzik. Ám önmaga a bevándorlás miatti harag nem ad választ arra, hogy az elmúlt években, úgy az USÁban, mint Európában miért vándoroltak át a baloldali szavazók a nacionalista jobboldalra.
A társadalom jobbra tolódása a mai balpártok mulasztásának is tudható be. Nem igyekeztek a globalizáció és a technikai változás áldozatait elérni, akiknek relatív státuszuk romlani kezdett. Régen a balosok hivatkozni tudtak a kizsákmányolás miatti megosztott tapasztalatokra és a gazdag kapitalisták miatti rosszkedvre. Az USÁban a munkásválasztók a 30-as évek New Deal-jétől egészen Reagan-ig a demokrata pártra szavaztak. Az európai szociáldemokrácia a szakszervezetek és a munkásszolidaritás biztos talaján állt. Ám a globalizáció korában a balpártok stratégiát váltottak. Az egész munkássággal és a gazdasági kizsákmányoltakkal való szolidaritás helyett kis csoportokra koncentráltak, melyek speciális és individuális módon marginalizálódtak. Az egyetemes elismerés egyes csoportok speciális elismerésére mutálódott és ez a jelenség az idők folyamán a jobboldalra is átragadt.
Az identitás diadala
A 60-as években a fejlett liberális demokráciákban egy sor erőteljes új társadalmi mozgalom indult be. Az US-polgárjogi mozgalom az egyenlőség ígéretének beváltását követelte, ahogy az a Függetlenségi Nyilatkozatban és az alkotmányban meg van írva. Erre kapcsolódott kisvártatva a női mozgalom, mely szintén az egyenjogúságot követelte. Egy párhuzamosan fölfutó szociális mozgalom a szexualitás és a családi tradíció normáit verte szét, a környezetvédő mozgalom pedig a természethez való viszonyt változtatta meg. Ezt követték a mozgássérültek, az etnikai kisebbségek, a meleg férfiak és nők, valamint a transzgender mozgalmak.
Minden marginálózódott csoport választás előtt állt, hogy maga számára egy szélesebb, vagy egy szűkebb identitásfogalmat követeljen. Azt követelhették, hogy tagjaik olyan elbánásban részesüljenek, mint a domináns társadalmi csoportok tagjai, vagy választhattak egy különleges identitást, mely a többségtársadalmaiétól különbözött és ennek tiszteletét kikövetelhették. Idővel szinte mindenütt ez a második stratégia érvényesült. A korábbi Martin Luther King-féle polgárjogi mozgalom pusztán abból állt, hogy a feketék az amerikai társadalomban ugyanolyan bánásmódban részesüljenek, mint a fehérek. Ám a 60-as évek végére olyan csoportok léptek föl, mint a Black Panthers és a Nation of Islam, melyek szerint a fekete polgárok saját tradícióval és önérthetőséggel bírtak. Az amerikai fekete autentikus belső önmaga nem hasonlítható össze a fehérekével, mivel olyan fekete ember tapasztalatai által formálódtak, aki egy ellenséges fehér társadalomban nőtt föl. Ez a tapasztalat más eredetű emberekével nem hasonlítható össze. Ez a fejlődés a mai Black-Lives-Matter-mozgalmaknál mutatkozik meg, mely először a rendőri erőszak áldozatai számára követeltek igazságosságot. Szerzők, mint Ta-Nehisi Coates párhuzamot vontak az aktuális rendőri erőszak és a rabszolgaság, a lincselés régi történelmi emlékezete között. Coates és mások szerint ez az emlékezet a fehérek és a feketék közötti áthidalhatatlan kommunikációs akadály részbeni oka. A nőmozgalomban hasonló történt. A többség a munkahelyen, a nevelésben, a bíróság előtt és másutt való egyenlőségre fokuszált. Ám kezdettől fogva volt a mozgalmaknak egy fontos része, amelynek képviselői azzal érveltek, hogy a nők önértelmezése és élettapasztalata alapvetően más, mint a férfiaké. Más marginális csoport is fölfogta, harcaikra milyen fontos az átélt tapasztalat. Nemcsak egyenlő bánásmódot követelnek törvény előtt és az intézményekben, hanem azt is , hogy a többségtársadalom elismerje a különbséget, mely a többség és a kisebbség között fönnáll.
A multikulturalizmus fogalma, mely eredetileg a sokrétű társadalom egy tulajdonságára utalt, egy politikai program márkajelévé vált, mely minden elkülönült kultúrát és átélt tapasztalatot egyaránt tisztel és némelykor a figyelmet azokra irányítja, akik a múltban láthatatlanok vagy alulértékelve voltak. Valójában a baloldal akkor fordult a munltikulturalizmushoz, amikor egy nagyobb szocio-gazdasági fordulatot nehéz volt végbevinni. A progresszív csoportok a 80-as években, mindenütt a világon, létválságba kerültek. (1990-ben Kölnben nem jött utánpótlás, a fiatal fiúk inkább a férfiparfümökkel kezdtek el foglalkozni, semmint a környezetvédelemmel.RS19I27)
A dogmatikus baloldal a századelőn a forradalmi marxizmus és az egalitarizmus által definiálta magát. A szociáldemokrata baloldal egy másik programra váltott: elfogadta a liberális demokráciát, de a jóléti államot ki akarta terjeszteni, hogy minél több ember szociális védelmet kapjon. Úgy a marxisták, mint a szociáldemokraták az állam bevetésében reménykedtek, hogy gazdasági egyenlőség valósuljon meg. Minden polgár számára lehetővé akarták tenni a szociális teljesítményekhez való hozzáférést, másrészt szét akarták osztani a jólétet és a jövedelmeket. Ennek a stratégiának a határai a század vége felé mutatkoztak meg. Kommunista társadalmak, mint a Szovjetúnió és Kína, groteszk diktatúraként lepleződtek le. Egyidejűleg a fejlett ipari demokráciákban a munkásság gazdagabbá vált és egybeolvadt a középréteggel. Tehát a kommunista forradalom lekerült a napirendről.
A szociáldemokratikus baloldal is zsákutcában találta magát: a jóléti állam további kiépítésének terve a 70-es években fiskális kényszerek realitásába ütközött. Kína piacgazdaság felé nyitása 1978-ban és a Szovjetúnió 1991-es összeomlása után a marxista baloldal eltűnt a süllyesztőben. Ezzel a szociáldemokráciának nem maradt más hátra, mint békét kötni a kapitalizmussal.
A baloldal ezen krízise egybeesett az identitáspolitikára és a multikulturalizmusra való átváltással. Továbbra is az egyenlőség, az izothymia követelésénél maradtak, de programuk nem a munkásságra támaszkodott, hanem az egyre növekvő marginalizálódó csoportok kívánságait próbálták meg érvényre juttatni. Sok aktivista a megöregedett munkásosztályt és szakszervezeteit privilegizált rétegnek tartotta, akik a bevándorlók vagy az etnikai kisebbségek felé kevés rokonszenvet mutattak. Nekifogtak a növekvő számú csoportok jogainak kiterjesztéséhez, az egyének életkörülményei javítása helyett. A következmény az volt, hogy a munkásosztály levált.
Balról jobbra
A baloldal identitáspolitikára való áttérése érthető és szükséges is volt, mert az identitáscsoportok megélt tapasztalatai különböznek és gyakran speciális bánásmódot igényelnek. Kívülállók gyakran semmit sem fognak föl a károkról, amit politikájukkal okoznak. Ez sok férfiban tudatosult, miután a MeToo mozgalom a szexuális zaklatásokat és az erőszakot nyilvánossá tette. Az identitáspolitika a kulturális normák fontos változtatásait érte el, amikor igazságtalanságok személyes tapasztalatait tette a középpontba és konkrét politikai intézkedéseket kényszerített ki, melyek az embereknek sokat segítettek. A Black-Lives-Matter-mozgalom pl. elérte, hogy az US-rendőrhivatalok sokkal óvatosabbak lettek a kisebbségekkel, bár a rendőri erőszakok továbbra sem szűntek meg teljesen. A MeToo-mozgalom élesítette a társadalom tudatát a szexuális erőszak eseteiben és az elégtelen törvénykezés terén fontos vitákat provokált. Akcióik legjelentősebb eredménye a férfiakkal és a nőkkel való megváltozott bánásmód a munkahelyen.
Tulajdonképpen az identitáspolitikán, mint olyanon, nincs kivetnivaló – ez egy természetes és elkerülhetetlen reakció az igazságtalanságokra. Mégis egyidejűleg a balosok energiáját és figyelmét olyan kérdésekről terelte el, mint a szociális egyenlőtlenség leküzdése, mely 30 éve egyre inkább csak növekszik. Könnyebb kulturális kérdésekről vitatkozni, vagy feminista irodalmat a tantervekbe bevinni, mint a nők és a kisebbségek jövedelmét és esélyeit növelni. Ehhez hozzá jön, hogy az identitáspolitika célcsoportjainak, mint pl. a Szilikonvölgy női alkalmazottai és a Hollywoodsztárok jövedelmei a csúcsokhoz közel járnak. Dicséretes őket is több paritáshoz segíteni, ám ezzel a felső 1% és az összes többi közötti durva arány nem enyhül.
A mai identitáspolitika a nagyobb csoportok súlyos problémáiról tereli el a figyelmet. Nemrég a balos aktivisták keveset foglalkoztak az opioid-krízissel és az US-vidéki elszegényedett szingli háztartások gyerekeivel. A demokratáknak nincs stratégiájuk az óriási munkahely-vesztés leküzdésére, mely az automatizáció után várható, vagy a növekvő jövedelem-különbségekre. A baloldal identitáspolitikája legnagyobb problémája talán abból áll, hogy ez a jobboldalon is egy ilyen politikát váltott ki. Mert a Trump-előretörésben nem tükröződik az identitáspolitika konzervatív elvetése - inkább elfogadása látható. Trump választói úgy érzik, az elitek rosszul bánnak velük. A vidéki választók, akik a populista mozgalmak zömét adják Európában is, úgy sejtik, hagyományos értékeiket a városi kozmopolita felsőbb rétegek fenyegetik. Bár egy domináns népcsoporthoz tartoznak, sok fehér munkás úgy érzi, igazságtalanság éri és kirekesztik őket. Ilyen érzések a jobbos identitáspolitika szálláscsinálói, mely szélsőséges esetben rasszista fehér nacionalizmusba torkollik.
