A 15 ÓRÁS MUNKAHÉT DER SPIEGEL Nr. 2 2019

Csak heti 15 órát dolgozni – mégis jól élni? Úgy hangzik, mint egy álom. Ez lehetséges, mondja a holland Rutger Bregman. Ennek útjában pusztán mi vagyunk. Bregman (30) történész és publicista, az olvasók által fönntartott online-magazin, a „The Correspondent” számára ír. Könyve, az „Utópiák realistáknak”, 20 nyelven jelent meg. Utrecht-ben él.

SP: Bregman úr, mennyit dolgozik átlagosan?

B: Úgy 60-70 órát hetente. De szeretek írni. (Fekete rovátkákat, fehér alapon?RS19II17)

SP: Ez eléggé inkonzekvens, hisz a 15 órás munkahétért harcol. Mért gondolja, hogy a munkaidőnket a felére csökkenthetjük?

B: Nem az én ötletem. John Maynard Keynes, a zseniális brit közgazdász, akinek a neve ma is ott van minden közgazdasági tankönyvben, ezt már 1930-ban, egy esszéjében megjövendölte, csak elfelejtődött. Előre jelezte, hogy 2030-ban az emberek heti 15 órát fognak dolgozni. Keynes számára ez a kapitalizmus ígérete volt. Egyszer olyan gazdagok leszünk, hogy megengedhetjük magunknak, hogy kevesebbet dolgozzunk.

SP: Ma ettől elég messze vagyunk. Mi ment félre?

B: A válasz egyszerű: a fogyasztás. A gazdaság végbevitte, hogy az emberekből, akik a megélhetésükért dolgoznak, fogyasztókat csináljon. Az eredmény: tömegével vásárolunk kacatokat, amire semmi szükségünk.

SP: Tehát kevesebbet kell fogyasztanunk. Dehát ez hogy funkcionálna?

B: Következő gondolatkísérlet: Tegyük föl, ön választhat 500€ fizetésemelés és rövidebb munkaidő között. A nagyobb fizetéssel több dolgot vásárolhat, de ez életén alig változtatna. De ha kevesebbet dolgozna, ez vélhetőleg nagy változásokat hozna életében.

SP: A lakásbérek a városokban az égbe szöktek. Már csak ezért sem engedhetik meg maguknak az emberek, hogy kevesebbet dolgozzanak.

B: Nem is azt mondom, hogy ezt máról holnapra vezessük be. Ez csak úgy működhet, ha a társadalmat alapjában építjük újjá. A lakbér-problémára több megoldás is van, a lakbér-plafontól a szociális lakásépítésig.

SP: Az ön szcenáriójában a gazdaság zsugorodik. Egy rémálom a politikusok és a közgazdászok szemében.

B: Társadalmunk a gazdasági növekedés megszállottja. De a növekedés nem mond semmit arról, mennyire innovatív egy állam vagy milyen magas az életminőség. Mi elértük azt a jóléti szintet, amelynél a heti 15 munkaórát megengedhetjük magunknak, a technológiai haladás teszi lehetővé. Ami bennünket visszatart: az ideológia. Ti németek jól be tudjátok beszélni, hogy nincsen pénzetek, valójában hihetetlen gazdagok vagytok. Amikor No.-ba jövök, mindig megdöbbenek.

SP: Ugyan miért?

B: A német utak a hollandokéhoz képest nyomorúságosak. Mért nem invesztáltok az infrastruktúrátokba? Ez valószínűleg protestáns mentalitás. (Gyere vonattal, Du Tölpel!RS19II17).

SP: Ön tehát hiszi, hogy a 15 órás munkahét, a megnőtt termelékenységnek köszönve lehetséges, anélkül, hogy a jólétünk zsugorodna?

B: A produktivitás egy bonyolult dolog. Ha túl sokat dolgozunk, egyszer el kezd lefelé menni. Ezt már 100 éve Henry Ford is megértette, mikor gyáraiban lerövidítette a műszakokat, anélkül, hogy esett volna a termelékenység. Régebben egy újságnál dolgoztam. Minden nap 15 és 16 óra között az órámra néztem, mi a fenét keresek én még itt? Haza akarok menni!

SP: Mert már semmi sem ment?

B: Pontosan. Senki sem képes 8 órán át kreatív lenni. Arról van szó, hogy kevesebb munkával többet érjünk el.

SP: Ez olyan rejtélyesen hangzik.

B: A kapitalizmus rendelkezik azzal a hihetetlen képességgel, hogy olyan munkákat talál ki, amikre semmi szükség. Mind ezek a marketing és alkusz fickók, mesés linkedln-profiljaikkal, gyönyörű fizetéseikkel. Csak ülnek az irodáikban és azt kérdezik maguktól, mi értelme van a munkájuknak.

SP: „Bullshit-jobs”, David Graeber kapitalizmus-kritikus nevezi így a munka ezen fajtáit.

B: Érdekes, hogy Graeber ezt a jelenséget már akkor leírta, amikor erről még semmi fölmérés nem volt. Ma már vannak. Egy 47 országban végzett kutatás kihozta, hogy az emberek egynegyede kételkedik abban, hogy munkája hasznos a társadalomnak. Eléggé bizarr.

SP: Ki mondja meg valójában, melyik a bullshit-munka és melyik az értelmes?

B: Hát nem én. A legegyszerűbb az embereket megkérdezni. A legtöbbjük egész pontosan tudja, van-e értelme munkájának. Ha megnézzük a válaszokat, ezek a szokásos gyanús állások: tanácsadók, bankosok, PR-esek...

SP: PR-esek?

B: Azt nem hiszem, hogy a PR alapvetően haszontalan volna. Attól függ, hiszünk-e abban, amit eladunk. Mi emberek vágyakozunk az értelem után. Ha előadást tartok, az emberek mindig a bullshit-job-okról akarnak beszélni. Mind azt kérdik: mit kezdjek az életemmel? 40 és 50 között belezuhannak egy midlife-crisis-be, fölmondanak és hazamennek képeket festeni.

SP: Ön azt hiszi, hogy egy feltétel nélküli alapjövedelem ezt az ördögi kört képes megtörni.

B: Az FNA két dolgot változtatna meg. A fiatalok érettségi után mondhatnák: azt csinálok, amit tényleg akarok, ahelyett, hogy valami katyvaszt tanuljak az egyetemen, ami sok pénzt hozna. Másodszor, az emberek egy értelmes munkával – ápoló, tanár, szemetes – egy tárgyalási tőkére tennének szert. Bármikor sztrájkolhatnának egy magasabb bérért. Ha egy bullshit-job-os sztrájkolna, észre sem vennék. Ugyanez értelmes munkájú embereknél az országot rázná meg.

SP: Ha 15 órát dolgozunk, mit kezdjünk a rengeteg szabadidővel?

B: Ezt mindenki maga döntse el. Általában azt látjuk, hogy a relatív rövidebb munkaidejű országokban megnövekszik az önkéntes tevékenység.

SP: Némelyek inkább hobbijukkal foglalkoznának. Vagy kialudnák magukat.

B: Meglehet.

SP: Mit gondol, mikor lesz a 15 órás munkahét valóság?

B. Fogalmam sincs. Ami derűlátóvá tesz: öt éve erről még senki sem beszélt. Ma már a politika is fölkapta és előfordul a választási kampányokban.

(Lásd még: Precht és A sasadi tsz levele/minden munka romboló 2008, okobetyar.blog.hu)