POPULIZMUS: KÍSÉRLETEZÉS A DEMOKRÁCIA SZÍVÉVEL DER SPIEGEL Nr. 4 2019

A német-amerikai történész, Yascha Mounk, a brexit-ről és a Nyugat alkonyáról. Mounk (36) történész és politológus, a Washington-i J. Hopkins Egyetem tanára. 2018-ban megjelent könyve, „A demokrácia széthullása” a globális populizmussal foglalkozik. Müncheni születésű, apja fizikus, anyja karmester. Cambridge-ben tanult, a Harvard-on doktorált. Podkast-ja a „The Good Fight”, kommentárokat ír a „Slate” online-magazinba.

SP: Mounk úr, ön szerint a demokráciák világszerte veszélyben vannak? Nagy Brittania egy példa erre?

M: A brexit-vita mutatja, milyen nehéz a polgárok növekvő igényeit kielégíteni, ha direkt beleszólásról van szó. Egyrészt sokan úgy hiszik,na reprezentatív demokrácia intézményei már nem képesek a népakaratot érvényesíteni. Másrészt az alternatívák aligha működőképesek. A politikai kérdés túl bonyolult, nem lehet klasszikus „igen-nem” népszavazásokon választ adni, ahogy ez a brexit-nél látható. (Egykor, 2014-ben, egy pacák unatkozott és kitalálta a brexit-et. Úgy hívták: Boris Johnson. Ő most hol is van?RS19II17). És az olyan net-platformoknál, ahol a polgárok szavazhatnának, legtöbbjüknek hiányzik a hozzáértés, idő és kedv. A hagyományos demokráciák tehát veszítenek legitimitásukból és helyettük nem jön más.

SP: Hogyan magyarázza, hogy a polgárok saját érdekük ellen szavaznak és országukat nagy kockázatnak teszik ki?

M: Ha a polgárok eléggé dühösek a status quo miatt, néha képesek a pénzről is lemondani, hogy az ún. eliteket megbüntessék. Hogy egy Trump-, vagy egy brexit-szavazat ilyen értelemben irracionális-e, nem is tudom. Ám ez az alapmeggyőződés biztos pesszimizmusból fakad, talán még cinizmusból is. Ha a polgárok nem hiszik, hogy számukra a politika egy jobb jövőt harcolhat ki, a radikális kezdeményezéseknek adnak esélyt. Azt kérdezik: Mit veszíthetek?

SP: Van valami, ami a brexiteseket, a sárgamellényeseket Fro.-ban és az AfD-t No.-ban; vagy a trumpistákat az USÁ-ban összeköti?

M: A meggyőződés, hogy ők egyedül képviselik a legitim népet. És egyszerre a vélt dicső tegnap utáni nosztalgia. A német Wirtschaftswunder-től a brit empire-ig. Az emberek nosztalgikusak lesznek, ha az az érzésük, hogy a jövő egyre sötétebb lesz. Erre a jó válasz, ha hihető bölcs reményt ültetünk beléjük, hogy egy jobb jövő jön és a múlt nem is volt olyan mennyei, ahogy azt most utólag maguknak kifestik.

M: Angliában a brexitesek maximálkövetelésekkel lebénítják a parlamentet. Mit tehet egy ilyen esetben a kormány?

M: Theresa May, ha tetszik, egy lehetetlen megbízást kapott. A legtalálóbb metafóra, amit olvastam: építsen egy tengeralattjárót – lyukacsos sajtból! Persze, ehhez lehet jó pofát vágni és mindezt megígérni. Ám a legjobb szándékkal épült sajt-tengeralattjáró sem fog működni. Sok britnek mára leesett, hogy a brexiteseknek tett ígéret megvalósíthatatlan. May problémája, hogy megkapta az EU-kilépés mandátumát, csak azt nem, hogyan hajtsa ezt végre. („Ahogy a magyarokat sem lehet kirúgni, úgy brexit sem lesz. Csak pávatánc.” ökobetyár, 2016)

SP: Mért esik nehezükre a populistáknak más pártokkal konszenzusra jutni?

M: A brexitpártiak, mint a többi populista, arra formálnak jogot, hogy egyedül ők képviselik a népakaratot. A populisták szemében az ellenfél nemcsak téved, de illegitim is. Egy ilyen lealacsonyító és delegitimizáló stratégia eleve lehetetlenné teszi a kompromisszumot. Mert ha a populisták a „népellenséggel” egy kompromisszumot kötnek, azzal gyanúsíthatók, hogy maguk is árulókká váltak. Ennek a tagadás-magatartás különböző formáit láthatjuk az USÁ-ban, Magyarországon és Németországban is. A brexit-disputa Angliában a gyűlöletet és a haragot szította föl és attól tartok, ez a düh nem fog gyorsan elülni.

SP: Az EU alábecsülte a britek Brüsszel iránti haragját?

M: Nagy Britanniának, az egykori világhatalomnak nehezére esik egy transznacionális projekt részévé válni. A nemzeti parlamentek hatalma egyre csökken. (Gyere Bp-re!RS19II17). Sok fontos döntés komplikált intézményekben születik, központi bankokban és az EU-Bizottságban is. Az EU-polgárnak valamelyest igaza van, ha ezt mondja: Én állítólag demokráciában élek, de szavazatommal nem sok vizet zavarok.

SP: A nyugati demokráciák nyugodjanak bele, hogy a politikai rendszerünk a jövőben illékonyabb lesz?

M: A nagy demokratikus stabilitás szakasza talán egy kivétel volt. A gyors gazdasági növekedés idejében olyan országok, mint No. és Fro. élvezték a nép bizalmát, mert életkörülményeiket gyökeresen javították – épp a demokráciának köszönve. Ma ezt a legkevesebben mondanák.

SP: Ön azt írja, a polgárok és a demokráciák közötti kötőerő elillanóban van; a fiataloknál még jobban, mint az öregeknél. Miért?

M: Az emberek száma, akik egy demokráciában akarnak élni, rohamosan csökken. Nyilván kevés 1980 után született (mint én) örülne, ha hirtelen generálisok vennék át a hatalmat. Ám a diktatúra, a fasizmus, a kommunizmus veszélye a legtöbbjük számára igen absztrakt. Ezenkívül ott látjuk a statisztikákban, hogy a korábbi nemzedékek jelentős életszínvonal-emelkedést kaptak, míg gyerekeik már nem. Egy demokrácia nemcsak pusztán szép idéáiból él, hanem abból is, hogy polgárainak azt adja meg, amit megígér: jólétet, szabadságot, biztonságot.

SP: Mit jelent, ha a polgárok egyre nagyobb része ezzel az államformával már nem tud azonosulni?

M: Konrad Adenauer kiadta a mottót: Semmi kísérletezés. Ennek a szlogennek ma már nincs ereje. Sok polgár helyesli, ha a demokrácia szívével kísérleteznek. 5 éve azt gondoltam, Nyugaton a demokráciának nincs alternatívája. (11 társadalommodell, ökobetyár.blogRS19II17) - nem utánozhatjuk Kínát, vagy a szaudik monarchiáját. Ma a populizmussal egy olyan alternatíva jelentette be magát, , amely nem demokrácia-ellenesként mutatja be magát, hanem épp azt akarja elmélyíteni. Ám amint a populisták hatalomra kerülnek, megregulázzák a független intézményeket, újságírókat népellenségnek kiáltanak ki, vezető posztokra lojalistákat raknak – amivel végül is a demokráciát zúzzák szét.

SP: Sikerük részben a bevándorlók elleni gyűlöletből táplálkozik. Ezzel hogy lehet szembeszállni?

M: No, időközben egy multietnikus társadalom lett. Azokat a jobbos populistákat, akik ezt tagadják, helyre kell tenni. Ám egyben társadalmunk szabályait is elég világosan érvényesíteni kell. Az elmúlt hónapokban egy menekültekről szóló jelentés ügyében utaztam sokfelé az országban. Nehezemre esik megérteni, hogy a hatóságok sok bűnügyet igen szőrmentében kezelnek – és milyen büntetéseket rónak ki megerőszakolásokért, gyilkosságokért. Ezek a büntetések egy homogénabb országban is heves tiltakozást váltanának ki. Egy multietnikai társadalom kötelessége, hogy jóval szigorúbban büntessen, hogy a kölcsönös ellenségeskedést megelőzze. Ez vonatkozik úgy a menekültekre, mint a „bionémetekre” is, akiket alig vonnak felelősségre, ha külföldieket támadnak meg, vagy azilokat gyújtanak föl.

SP: Melyek a populisták legnagyobb gyengéi?

M: Hihetetlen jó orruk van arra, hogy az emberek dühét kiszagolják. Ám ennek a dühnek a kifejezésekor a jó illem és a jó ízlés határait lépik át, mely a lakosság többségének még fontos. Másodszor, olyanokat ígérnek, amiket nem tarthatnak be. Orbán Viktor szereti az EU-t azért felelősségre vonni, ami nála otthon történik. Trump a demokratákat, Erdogan a külföldi hatalmakat okolja. Valamikor ezek az érvek már nem hatnak, úgy hiszem. Akkor ezt mondja a polgár: Évek óta ti vagytok a hatalmon, ti vagytok a felelősek. Ti vagytok a bűnösök. (Nem bűnösök – bűnözők!RS19II17)

/„Nyuszika rászól az előre tolakodó oroszlánra: Hé! Itt a sor vége! Az oroszlán: Ki volt az? Csend. Nyuszika hazamegy, gondolkodik, aztán rácsap az asztalra: Hát én, a nyúl!/