A ZÖLD PÁRT TÖRTÉNETE II.
3.5 Első tartományi piros-zöld koalíció (1985–1990)
Kormányzási részvétel először Grüne, Bündnis 90
majd Bündnis 90/Die Grünen
Land/Bund Koalíciópartner
1985–1987 Hessen SPD (Kabinett Börner III)
1989–1990 Berlin AL mit SPD (Senat Momper)
1990–1994 Niedersachsen SPD (Kabinett Schröder I)
1990–1994 Brandenburg B’90 mit SPD und FDP (Kabinett Stolpe I)
1991–1999 Hessen SPD (Kabinett Eichel I und II)
1991–1995 Bremen SPD und FDP (Senat Wedemeier III)
1994–1998 Sachsen-Anhalt SPD (Kabinett Höppner I (durch PDS toleriert))
1995–2005 Nordrhein-Westfalen SPD (Kabinett Rau V, Kabinett Clement I und II, Kabinett Steinbrück)
1996–2005 Schleswig-Holstein SPD (Kabinett Simonis II und III)
1997–2001 Hamburg SPD (Senat Runde)
1998–2005 Bundesregierung SPD (Kabinett Schröder I und II)
2001–2002 Berlin SPD (Senat Wowereit I (durch PDS toleriert))
seit 2007 Bremen SPD (Senat Böhrnsen II und III, Senat Sieling)
2008–2010 Hamburg CDU (Senat von Beust III und Senat Ahlhaus)
2009–2012 Saarland CDU und FDP (Kabinett Müller III und Kabinett Kramp-Karrenbauer I)
2010–2017 Nordrhein-Westfalen SPD (Kabinett Kraft I (als Minderheitsregierung) und II)
2011–2016 Baden-Württemberg SPD (Kabinett Kretschmann I)
2011–2016 Rheinland-Pfalz SPD (Kabinett Beck V und Kabinett Dreyer I)
2012–2017 Schleswig-Holstein SPD und SSW (Kabinett Albig)
2013–2017 Niedersachsen SPD (Kabinett Weil I)
seit 2014 Hessen CDU (Kabinett Bouffier II und Kabinett Bouffier III)
seit 2014 Thüringen Die Linke und SPD (Kabinett Ramelow)
seit 2015 Hamburg SPD (Senat Scholz II und Senat Tschentscher)
seit 2016 Sachsen-Anhalt CDU und SPD (Kabinett Haseloff II)
seit 2016 Baden-Württemberg CDU (Kabinett Kretschmann II)
seit 2016 Rheinland-Pfalz SPD und FDP (Kabinett Dreyer II)
seit 2016 Berlin SPD und Die Linke (Senat Müller II)
seit 2017 Schleswig-Holstein CDU und FDP (Kabinett Günther)
1982-ben tartományi szinten Hamburgban az SPD és a Grün-Alternative Liste tárgyalásokat folytattak, ám politikai együttműködésre nem került sor.
Hessen-ben viszont 1984 júniusában a zöldek elviseltek egy SPD kisebbségi kormányzást. 1984 szeptemberében Oskar Lafontaine, Saarland miniszterelnöke, SPD-csúcspolitikusként elsőnek kínált föl koalíciót a zöldeknek, ha azok számbeli fölényt hoznak a Landtag-választásokon. Mivel a zöldeket megakasztotta az 5%-os gát, az SPD abszolút többséggel vehette át a Landtag-ot, koalíció nem jött létre. Kommunális szinten az 1984-es Eu-választások után a zöldek jól szerepeltek és az SPD-vel először kezdtek tárgyalni az együttműködésről.
1985 dec. 12-én Hessen-ben – és nem csak Ném.o.-ban – létrejött az első piros-zöld koalíció. Joschka Fischer környezetminiszter lett. Tornacipőben vette át hivatalát, ezért mint tornacipős-miniszter tett hírnévre. Ez a koalíció 452 nap után az Alkem-Hanau atomcég engedélyezése miatt fölbomlott.
1984-ben a zöldek megszerezték a Wittgenstein-házat Bonn-Rosdorf-ban, (első székház!!RS19V11), hogy ott politikai kulturális jövőműhelyt rendezzenek be. A szükséges átépítéseknél adóügyi szabálytalanságok derültek ki.[35] Következett egy rendkívüli országos nagy-gyűlés 1988 decemberében, ahol a delegáltak többsége lemondatta az elnökséget. Mivel nem tudták magukat tisztázni, mindhárom elnökségi tag, Jutta Ditfurth, Regina Michalik és Christian Schmidt hivatalából visszalépett.[36]
1989 jan. 29-én a berlini parlament választásakor létrejött egy második piros-zöld koalíció Berlinben, mely egészen 1990 nov. 15-ig eltartott, amikor az akkori belügy-szenátor, Erich Pätzold (SPD) elrendelte az elfoglalt házak kiürítését a Mainzer Straße-ban. A szenátor Momper aktivitása ebben az időben nagy figyelmet keltett, mivel hivatali idejére esett a berlini fal lebontása.
3.6 Második Bundestag-frakció (1987–1990)
A szárnyharcok ellenére a zöldek országos sikersorozata tovább folytatódott. 1987 jan. 25-én másodszavazatokkal 8,3%-ot és 44 mandátumot nyertek a Bundestag-ban. Hessen-ben szintén tovább erősödtek.
1987 ápr. 25-én a rendőrség átkutatta a bonni zöld irodát és népszámláló-bojkott-röplapokat kobozott el. München-ben és Trier-ben szintén házkutatás volt a népszámlálás elleni akciók miatt.
1990 okt. 3-án Berlinben föloszlott a Volkskammer és 7 ottani képviselő tagja lett az új Bündnis 90/Grüne Bundestag-frakciónak.
4 Az NDK fölbomlása és az újraegyesítés
4.1 Polgári mozgalmak az NDK-ban az első tartományi választásokig
(1989/1990)
→ Lásd: Bündnis 90 és a Zöld Párt az NDK-ban
A Zöld Párt logója az NDK-ban
A Bündnis90 az NDK béke- és polgárjogi mozgalmaiból ered. 1990-ben először a köv. csoportok léptek föl közös listán: Neues Forum, Demokratie Jetzt, Initiative Frieden und Menschenrechte melyek az első szabad Volkskammer-választáson indultak és 1991-ben önálló párt lettek. Ebbe zömében a 3 nagy polgári mozgalom került bele. Egyes nyugati zöldek (
Petra Kelly) már a régi NDK idején is kapcsolatot vettek föl keletnémet ellenzéki csoportokkal. Így a fordulat után szoros együttműködésre került sor. Pár nappal a fal lebontása után
1989. november 24-én az NDK-ban is megalakult a Zöld Párt.
1990 márc. 18-án a Volkskammer-választáson , ahol nem volt kizáró kikötés, a B90 2,9%-ot, a Zöld és az Unabhängige Frauenverband közös listája 2,0 %-ot kapott. Ez kiábrándítólag hatott, mert a B90 egyesítette az SED-rezsim megbuktatására a legtöbb erőt. A lakosság mást sem kívánt, mint egy gyors és gördülékeny újraegyesítést. A B90 szószólói magas reputációjukon kívül mást nem igen tudtak a választási kampányba bevetni, míg a nyugati pártapparátusok , melyek az átvett struktúrákra, a volt blokkpártok személyzetére és vagyonára is támaszkodva, a lényegében nyugati médiában vívott kampányharcban fölényre tettek szert.
11 nappal az újraegyesítés után 1990 okt. 14-ére tűzték ki az első választásokat a keleti tartományokban. A B90 és a Zöldek a keletnémet 5 tartományi parlamentből négybe bekerültek. Brandenburg-ban együtt 12%-ot kaptak, ám a zöldeknek az új szövetségi parlamentbe való bejutáshoz kevés lett a 2,8%, míg a B90 6%-kal igen.
Így a B90 koalícióra léphetett az SPD + FDP pártokkal. Matthias Platzeck, aki később az SPD-hez igazolt át és miniszterelnök lett, továbbá Marianne Birthler, aki később az ex-NDK állambiztonsági irattára biztosa lett, két minisztériumot vett át: Környezet, Természetvédelem és Földgazdálkodás, valamint Oktatás, Ifjúság és Sport. Mecklenburg-Vorpommern-ban a Grüne, Neues Forum és a Bündnis 90 bár együtt 9,3 % -t értek el, de mivel elbízva magukat egyenként indultak, mindhárman az 5%-os küszöb előtt orra estek.
4.2 A nyugati zöldeket meglepi az újraegyesülés
A zöldek többsége a falbontás előtt nem foglalkozott az ún. német kérdéssel. Egészen az 1990-es Volkskammerwahl-ig a két német állam létezését nem kérdőjelezték meg. 1989 nov. 14-én a a zöld elnökség követelte a szövetségi kormánytól az NDK népjogi elismerését és a kétállamiság rögzítését. Az újraegyesítéshez még akkor is kétkedően vagy elvetve viszonyultak, mikor már világos volt, hogy ez be fog következni. 1990 márciusában, hosszas vita után, egy minimálkonszenzussal a zöld Bundestag-frakció úgy döntött, hogy a kétállamiság alapjai megszűntek, de „A nemzetállam egyik német állam számára sem lehet kívánatos rendi elv.”
1990 márciusának végén a szövetségi nagy-gyűlés végleg elbúcsúzott a kétállamisági pozíciótól. Ehelyett meghozta, hogy az egyesítő folyamatokban aktívan részt kell venni. Eközben a leszerelés, az ökológiai átépítés és a széleskörű alkotmányozási vita egy új, össznémet alaptörvény céljából legyen napirenden. A pénznem-, a gazdasági és a szociális únió megvalósítását a zöldek mint „az alávetettség végbevitelét” bírálták. 1990 júniusában, a dortmundi pártnapon ezt az elutasító hozzáállást megerősítették. Szerintük a valutaúnió nem más, mint „a bekebelezés dokumentálása” és pusztán „az NDK csatlakoztatása az NSzK-hoz”. Az egyesítési szerződést ugyanígy elvetették.
Hans-Christian Ströbele, az 1990 szeptemberi pártnapon Bayreuth-ban úgy nyilatkozott, hogy ez „a német ipar legnagyobb földfoglalása a gyarmatosítási háborúk óta, eltekintve a náci évektől.”
4.3 Bundestag-választás 1990: a nyugati zöldek kiesnek,
a Bündnis 90 bekerül, mint Bundestag-csoport
4.3.1 A keleti és nyugati zöldek közös sajtóértekezlete 1990-ben
A nyugati zöld párt az 1990. dec. 2-i országos választáson ezzel a jelmondattal kampányolt: MINDENKI NÉMETORSZÁGRÓL BESZÉL. MI AZ IDŐJÁRÁSRÓL. Ám ezzel a nyilvános vitából szerencsétlenül katapultálták magukat. Mivel ekkor a régi és az új német tartományokban a szavazatokat külön számolták, a zöldek 4,8%-kal elbuktak. Külön erre az országos választásra a Bundestag egy egyszeri szabályt hozott, ami csak a választás előtt 6 héttel lépett hatályba.[37] Ez ellen a zöldek felebeztek, mivel egyedül ők, a többi párttal szemben, még nem egyesültek a keletnémet rokon erőkkel.
A szabály kirekesztette a 4,8%-os zöldeket a Bundestag-ból, bár a zöldek és a B90 szavazatait összeadva meg lett volna az 5,1% bejutási feltétel.[38]
Ebből legalább a B90 profitált, ugyanis a választási rendszabály megengedte, hogy keletnémet listás szövetségek is indulhassanak a választásokon. Így érték el ők a belépési 6%-ot. Mivel a B90 8 Bundestag képviselője az összes mandátum 5%-a alatt volt, nem alkothattak frakciót, csak csoportot.
A Bündnis90 csoport megkísérelte a történelmi pillanatot egy német teljes újrakezdésre kihasználni. Ám egy alkotmánytanács fölállítását és a ciklusok újra számozását hiába kérvényezte. Ez Németország új történelmi helyzetének jóval nagyobb súlyt adott volna. Egy új alaptörvénybe bekerülhetett volna több B90-követelés is: adatvédelem, nőegyenlőség, melegek és fogyatékosok diszkriminálás-tiltása, stb. Sikeres volt viszont az NDK történetének földolgozása, erre 1991-ben törvény is született: a Stasi dokumentáció-törvény. Ennek biztosa Joachim Gauck lett. (Az NDK állambiztonsági dokumentációjának szövetségi kezelője). Őt váltotta
2000-ben a szintén B90-es Marianne Birthler.
5 A Bündnis 90 és a Zöld Párt egyesülése
5.1 A zöldek újjászervezése és a bal szárny kivonulása (1990–1993)
A választási vereség sokkolta a pártot és a zöldek végét is jelenthette. Az újraegyesítés ellen a párt balosai állították rá a választási kampányt és most őket tették felelőssé. A kiújult belső harcokhoz még a hatalomvállalás eldöntetlen kérdése is hozzájárult. Az 1991-es áprilisi pártnapon, Neumünster-ben, levonták a konzekvenciát. A zöldek először álltak a parlamentáris demokrácia mellé és önmagukat reformpártként definiálták.[39] A párstruktúrákat professzionalizálták, a szóvivői poszt fizetett lett. Rendszerellenes jelszavak, mit az „anti-párt-párt” töröltettek a zöld szótárból.
A reálpolitikai fordulatot a balosok kilépéshulláma követte. Jutta Ditfurth új pártot alapított Ökologische Linke néven, ez azonban jelentéktelen maradt. Új lapot is indított („Ökolinx“) és publikációiban hevesen bírálta a zöldek ilyen fejlődését és részben az új szociális mozgalmakat is kritizálta.
A PDS-hez (Partei des Demokratischen Sozialismus) átment Jürgen Reents, Harald Wolf , Klaus Croissant és Dirk Schneider (utóbbi lelepleződött, mint több éves állambiztonsági tégla). Kiléptek továbbá Rainer Trampert, Thomas Ebermann, Christian Schmidt, Verena Krieger, Regula Schmidt-Bott, ők azonban nem mentek át más párthoz.
Tehát igen különböző, részben egymást kölcsönösen befolyásoló tényezők vitték a zöldeket 1990/91-ben egy hangsúlyos programbeli, személyi és stratégiai reáló vágányra. Az elvesztett országos választás növelte a nyomást a hivatásossá válás irányába. A reálszocialista államok összeomlása diszkreditálta a balos utópiákat. Számos ökoszocialista és radikálökologista kilépésével ez a szárny teljesen legyöngült. Ehhez jött a bejelentkező PDS, mint a balos zöldek erős vetélytársa.
A reálók erősödését 1993-tól a keletnémet B90 is segítette, amely főleg pragmatistákból állt. A B90 Bundestag-csoportja erősebben állt a figyelem központjában, mint a leváltott zöldek. Tartományi szinten 3 Landtag-ban (Niedersachsen, Hessen, Bremen) a kormányzási részvétellel a reálpolitikai kurzus tovább izmosodott.
5.2 A Bündnis 90 és a Zöld Párt egyesülése (1993)
A keletnémet zöldek az 1990-es Bundestag-választáson a B90/Grüne – polgármozgalmak listáról két képviselővel bekerültek a Bundestag-ba. Egy nappal rá, 1990 dec. 3-án egyesültek a nyugati testvérpárttal. A B90 pártosodására csak 1991 szep. 21-én került sor. Ekkor a Neues Forum-tagok fele be is lépett az új pártba. Egy héttel később Szászországban a polgári mozgalmak pártba tömörültek „Bündnis 90/Die Grünen in Sachsen” néven. Így ők lettek a polgármozgalmak és a zöldek országos egyesülésének úttörői.
Ezt előkészítendő 1992 májusában Berlinben két országis küldött-konferencia is lezajlott a két féllel. A tárgyalások 1992 júniusától 1992 nov. 23-ig tartottak, amikor végül egy ún. asszociációs szerződés került aláírásra. Ezt 1993 jan. 17-én Hannoverben két, egyidejű országos gyűlés is elfogadta. Miután ez év áprilisában mindkét partner ősszavazása jelentős többséggel az egyesítést jóvá hagyta, ez május 14-én Lipcsében az egyesülési pártnapon hatályba is lépett. Néhány B90-es tiltakozásul másik pártba váltott (Matthias Platzeck az SPD-be, Günter Nooke a CDU-ba).
Azt demonstrálandó, hogy a kisebb keleti partnert (2.600 tag[40]) a nagyobb nyugati fél (37.000 tag[40]) egyszerűen csak magába olvasztja, a Bündnis 90 nevet előre rakták. De az országos grémiumokban kelet-kvótát is biztosítottak a B90-nek. Ez viszont a kelet-zöldek számára kihívó sértést jelentett. Bár a keletnémetek a pártvezetőségekben túl voltak reprezentálva, és a B90-esek Bundestag csoportjuk révén nagy súlyt kaptak, hamarosan kiderült, hogy a rutinos nyugatiak uralják a pártot. Ehhez jött, hogy az értékkonzervatív keleti polgárjogi aktivisták a nyugati balosok vitakultúrájától irtóztak. („Vitakultúra?” Tépték egymást, mint az állatok!RS19V13). Ezért némely jeles aktivista a következő években elhagyta a pártot, hogy új politikai hazát keressen, vagy fölhagyott a politizálással.[41]
Már 1990-ben, az akkori ÖDP-elnök, Hans-Joachim Ritter, a zöldek és a B90 közeledését szorgalmazta, ez azonban meghiúsult. Míg az ÖDP B90 egy része
erre hajlott volna, a hármas szövetség a nyugatnémet zöldek ellenállása miatt nem jött létre.
5.3 Választások és kormányzati részvétel 1990–1994
A tartományokban hamarosan megmutatkozott, hogy a zöldek végét prognosztizálni az 1990-es országos vereség után elsietett volt.
Niedersachsen-ban 1990 májusában, tehát pár hónappal a Bundestag-választás után, Gerhard Schröder-rel egy piros-zöld-koalíció alakult, leváltva a fekete-sárgát. Jürgen Trittin a szövetségi és az eu-ügyek, Waltraud Schoppe pedig a nő-reszort minisztere lett. 1991 elején, Hessen-ben, újjászületett a piros-zöld koalíció és Joschka Fischer ismét környezetminiszter lett. Brémában, 1991 szeptemberében, a zöldek 11,4%-kal koalícióra léptek az SPD/FDP-vel és ez lett az első szemafór-koalíció. Baden-Württemberg-ben Teufel miniszterelnök, mint első magas rangú CDU politikus, a fekete-zöld koalíciót mérlegelte, [42]. Bár erre, a számszaki lehetőség ellenére, sor nem került. A zöldek Schleswig-Holstein, Saarland, Mecklenburg-Vorpommern és Brandenburg kivételével (ahol a B90 volt kormánypartner), az 1990-es években, mindenütt képviseletet szereztek a tartományi parlamentekben. Schleswig-Holstein-ben 398 szavazat híján (4,97%) bukták el 1992-ben a bejutást.[43]
A zöld-B90 egyesülés, különösen a balszárny kilépése után, a soron következő tartományi választásokon jelentős nyereséget hozott. A GAL Hamburgban, 1993 szeptemberében, 6,3-ról 13,5 %-ra ugrott. Niedersachsen-ben, bár a zöldek 1994 márciusában kiestek a tartományi kormányból, de csak is az SPD abszolút többsége miatt. Ök maguk +1,4%-kal gyarapodtak. Az eu-választás 1991-ben 10,1%-ot hozott, először egy kétszámjegyű sikert országos szinten.
Kelet Ném.o.-ban megmutatkozott, hogy ott a nyugati zöldekkel való egyesülés lényeges identitásproblémákat okozott. 1994 júniusa és októbere között a Bündnis 90/Die Grünen keserű vereséggel 5 keletnémet tartományi parlamentből esett ki. Csak Sachsen-Anhalt-ban jutottak éppen be, 5,1%-kal és belementek egy igen kétséges piros-zöld kisebbségi kormányzatba, a PDS tolerálásával (Magdeburger Modell).
6 Visszatérés a Bundestag-ba
6.1 Bundestag-frakció 1994–1998
Az 1994-es országos választáson a Bündnis 90/Die Grünen 7,3 %-kal 49 helyet szerezett a kibővített parlamentben. Joschka Fischer föladta miniszterségét Hessen-ben és Kerstin Müller-rel frakciószóvivő lett. Először választottak meg egy zöldet Bundestag-elnökhelyettesnek, Antje Vollmer személyében. A választások előtt, az esetleges SPD-koalícióra több feltételt szabtak.
Már 1994 novemberében egy konfliktus ütötte föl a fejét, amely a belső pártvitát a következő években uralta. Gerd Poppe, mint az új Bundestag-frakció külpolitikai szóvivője, katonai beavatkozást követelt Jugoszláviában. Az ENSz védett területén, 1995 júliusában történt tömegmészárlás a vitában fordulatot hozott, anélkül, hogy a pártban egységes álláspont született volna. A NATO keleti kiterjesztése ügyében, 1998 márciusában 6 nem, 14 igen és 25 tartózkodás született a zöldeknél.[44]
6.2 Tartományi választások és kormányzati részvétel 1994–1998
1995 und 1996 között a zöldek Hessen, Bremen, Nordrhein-Westfalen, Berlin és Baden-Württemberg tartományokban, tehát két felületállamban is, kétjegyű sikert értek el. Ezáltal Hessen-ben a piros-zöld koalíciót a választók is megerősítették. Az eddig ingadozó tartományokban (Nordrhein-Westfalen és Schleswig-Holstein) ugyancsak SPD-zöld koalíció jött létre. 1997 szeptemberében Hamburgban a zöldek 13,9 százalékkal legjobb eredményüket érték el középszinten. Itt is az SPD-vel alakítottak kormányt. Ez idő alatt a zöldek 5 tartományi kormányban voltak jelen, bár Sachsen-Anhalt-ban, 1988 áprilisában kirepültek. A ciklus végén a Bündnis 90/Die Grünen minden nyugati Landtag-ban képviseletet szereztek, de keletiekben egyet sem. A párt tiszta nyugati párttá alakult át.
6.3 A Fiatal Zöldek /Grünen Jugend/ és a Heinrich-Böll-Alapítvány alapítása (1994/1996)
6.3.1 Előtörténet (1988-ig)
A GAJB alapítása előtt az országos zöld párt fenntartott egy ifjúsági irodát, mely a fiatal párttagok és rokonszenvezők laza összekapcsolását koordinálta. A zöldektől relatív függetlenül, az 1980-as években, alakult egy zöld alternatív, színes és autonóm fiatalokból álló hálózat, a GA-BA-Spektrum. Akkor zöld körök ezt igen csak bírálták. Ennek a formációnak két országos kongresszus után, 1987-ig sem lett jelentősége.[45]
6.3.2 GAJB /Zöld Alternatív Fiatalok Szövetsége/ és GRÜNE JUGEND /Fiatal Zöldek/
→Lásd főcikk: Grüne Jugend
1994-ben Hannover-ben alakult meg az országosan is aktív fiatalok szervezete, a Grüne Jugend, akkori nevén a Grün-Alternatives Jugendbündnis. Az akkor a zöldekhez közel álló Fiatal Demokraták vetélytársat kaptak. Tartományi szövetségek 1991 óta léteztek. A Grüne Jugend 2001-ben a párt rész-szervezetévé avanzsált.
6.3.3 Heinrich-Böll-Alapítvány
→ Lásd főcikk: Heinrich-Böll-Stiftung
1996/97-ban az addig három, a Regenbogen alapítványszövetségbe bekötött, de önálló pártalapítvány /Buntstift (Göttingen), Frauen-Anstiftung (Hamburg), Heinrich-Böll-Stiftung (Köln)/ a mai Heinrich-Böll-Stiftung-ba egyesült. A Buntstift-Föderáció-ban voltak beszervezve a különböző tartományi zöld alapítványok. Míg az 1980-as években a zöldek más pártok alapítványait hevesen támadták, a kurzus most megváltozott, miután a zöldek egy panaszbeadással az alkotmánybíróságról lepattantak. A nem független, hanem párthoz kötött alapítványok hatásait a hiányos átláthatóság miatt kritizálták. Ezek legfőbb bűne azonban pénzelésük volt, mert ezek – kevesebb ellenőrzés és transzparencia mellett – több állami eszközöket kaptak, mint maguk a pártok. A bírósági vereség után a zöldek szintén az alapítványok előnyeit választották, nehogy ez csak a régi pártok előnyszerzése maradjon.
7 Piros-zöld kormánykoalíció Berlinben
7.1 Első kormányzási ciklus (1998–2002)
-
Választási kampány és kormányalapítás
1998-ban a zöldek ismét országos választásokra készülődtek. A fekete-sárga koalíció, vagy a „generációprojekt” alternatívájaként a piros-zöld koalíciót propagálták. A nem régi jó választási eredmények és az érezhető váltási hangulat (16 éve Kohl-kormány) miatt a zöldek győzelemittasan szálltak bele a kampányba. Ám az 1998 május 8-i országos küldöttkonferencia a zöldek kormányzási képességét alapjában kérdőjelezte meg Magdeburg-ban. A média főleg az ún. 5 márkás határozatot tette címoldalaira. E szerint, egy zöld kormányrészvétel esetén, a olajadó lépcsőzetes emelésével a benzinára 5 DM-re emelendő.[46] E mellet a konferencia világosan elutasította a német beavatkozást Koszovóban. Maga a lehetséges koalíciópartner kancellárjelöltje, Gerhard Schröder, az 5 DM-határozatot dőreségnek minősítette és a zöldek kormányzási képességét elvitatta.[47] E közben mellőzötté vált, hogy a zöldek programjukat kompatibilisen a potenciális koalíciópartner SPD programjához fogalmazták meg. A reálóknak sikerült egy még katasztrofálisabb zöld követelményt visszavonatni, mely Németország NATO-kilépését, a hadsereg felére csökkentését egy ciklus alatt, és fölszámolását hosszú távon, tartalmazta.[46] Hogy az 5 DM-határozat a végleges választási programból töröltetett, a fölkavart általános bizalmatlanságot csak részben csillapította.
1998. szept.27-én a 6,7 % (0,6% visszaesés) inkább szerény teljesítmény volt az előző tartományi szereplésekhez képest. Mégi a megerősödött SPD-vel (40,9%) koalíciós többséget kaphattak Berlinben. A koalíciós tárgyalások szerencsésen lezárultak és a zöld országos gyűlés is áldását adta rá. Okt. 27-én Joschka Fischer külügy-, Andrea Fischer egészségügyi-Jürgen Trittin környezetminiszter lett, Joschka Fischer még kancellár-helyesttes is. Frakcióvezetők Kerstin Müller és Rezzo Schlauch, államtitkárok Ludger Volmer (külügy), Christa Nickels (egészségügy), Simone Probst, Gila Altmann (környezet) és Uschi Eid (gazdasági együttműködés és fejlesztés).
A kergemarhakór-botrány után 2001 januárjában kabinet-átszervezés történt: Andrea Fischer vissza lépett, helyébe SPD-Ulla Schmidt lépett, cserébe az SPD beáldozta Funke agrárminiszterét, akit Renate Künast zöld frakciószóvivő követett. Christa Nickels államtitkár távozott a kabinettből, bekerült Matthias Berninger (fogyasztóvédelem, élelmezés, agrárium) és Margareta Wolf (gazdaság és technológia).
