SZÉP A ZÖLD, DE SOK NYŰGGEL JÁR
Régebben a zöldek voltak az erkölcsösek, ma a zöld-ellenesek. Aki többet szennyez, nem a szabadságot szereti, hanem a feudális kedvezményeit. 12 klíma-tézis
1. A zöld vonal elvesztése
Ez pontosan 2011. május 30-án történt, amikor Merkel bejelentette az atom-kivonulást és az energiafordulatot (Energiewende). Annak a pártnak az elnöke, mely még rendőröket és határőröket küldött ránk, atom-ellenzőkre, most a „klímakancellár-asszony” bekeményített és beharangozta az atom-kivonulást. Az én világomat ekkor szokatlan harmonikus nyugalom árasztotta el. Hogy valahogy a zöld-ügy sínre került, nemcsak romantikus zöld szívem akarta hinni, hanem a bennem ágáló karrierista is, aki lentről indult és most anyagi jutalmát is meg akarta kapni: Volvo-t, öltönyöket, Budapest-cipőket. Egy ideig csak a politikát figyeltem és a halványzöldre festett sajtót - a tényeket kevésbé. Mert valójában Németországban az ökológia átkozottul rosszul ment: fajkihalás, talaj-fölélés és CO2. Mint újságíró, ezt az ínséges állapotot kellett volna ostoroznom, de nem tettük, vagy csak kevesek közülünk.
2. A csitítgatás a középről jön
A Merkel-éra zöld konszenzusa soká tartott – ökologikusan érezni, az ellenkezőjét tenni – mígnem két forró nyár és a fiatalok klímasztrájkja után - fölborult. Ezzel napjaink legnagyobb kulturális teljesítménye, a létező klímaválság tudatos mellőzése, újabb szintre kellett, hogy kerüljön. De hogyan? Másképp, mint az USÁ-ban, ahol a republikánus párt a klímatagadást bebetonozta, nálunk a klímakrízis-hárítást a politikai közép produkálja. Ez ui. a demokráciát csakis lépcsős, lehetőleg konszenzusos politika formájában képzeli el. Az amerikaiak a többségi szavazati rendszerhez szoktak, ahol győztes mindent visz és gyökeres fordulatot is tehet. Ez Németországban kizárt. Ezért a valós problémákat sosem engedik olyan nagyra nőni, hogy a szokásos lépésről-lépésre, mindenki bevonásával ne lehessen kezelni. Ebből a szempontból a klímaválság tendenciózusan antidemokratikus. Ezért nemcsak azokat támadják, akik fizikai valóságokat mondanak ki, hanem növekvő mértékben magát a tudományt is kétségbe vonják. (Mint egyetlen magyar tudománykritikus, nem ezt a tudományt kritizálom.RS19X12). Szerintük a kutatók valószínű, remélhetőleg eltúlozzák, a tudomány mindig falszifikálható kell, hogy legyen? Ezzel azonban a politikai közép épp azt a racionalitást vágja sutba, amelyre egyébként olyan büszke. A politikus Merkel cáfolja a fizikus Merkelt és fordítva. És a hivatalba belefáradt, a félelemtől lebénult nagykoalíció lesz a lehetséges mértéke, amin túl már a diktatúra kezdődik.
3. A XX. és a XXI. sz. közötti különbség
Joggal követelhetjük meg az itteni politikai, közszereplő kulturális elittől, hogy a német bűntettek miatt a XX. sz. nyelvtanát pontosan ismerje, hogy ezen szörnyűség visszatérését kezdeteiben elfojtsa. Ám a XXI. században már nem a régi dualizmusokról – diktatúra vs. demokrácia, állam vs. egyén, tőke vs. munka – van szó. Ezt az évszázadot inkább azon ellentét kulminálása határozza meg, amely eddig inkább másodrendűnek számított: ember és természet konfliktusa. A kategorikus változást könnyű megérteni és nehéz elfogadni: most az ellenfél nem egy másik ember, akit le lehet győzni, vagy akivel tárgyalni lehet, hanem maga a természet, amely nem harcol, csupán reagál. A természet nem is beszél (legfeljebb sír). A klímaprobléma elhárítására a XX. sz. grammatikája nem alkalmas, ellenkezőleg: az új problémát régi kritériumokkal mérni eltereléshez vezet, mert a biofizikai jelenségeket ideológia-kritikus eszközökkel kezelik. Ám semmit sem használ, ha az ökológusokat meg is cáfolnák, az ökológia érintetlen maradna.
4. A többség furcsa eltűnése
A demokrácia a többség szabályok szerinti, időszakos uralmát jelenti. Ennek a többségnek előnye, hogy saját politikát csinálhat, hátrány, hogy mögötte is kell, hogy maradjon. Idehaza a klíma-témában ez a többség nem tapasztalható. Annegret Krampkarrenbauer erről egy ilyen paradigmatikus mondatot mondott: „A vegák pokollá teszik a húsevők életét.” De hát hogy keserítheti meg 1 millió növényevő 70 millió húsevő életét? Nagyon egyszerűen: A mindent-uralás paradicsoma a magától értetődőség. És ebből a paradicsomból űzik ki a vegánok a húsevőket, továbbá a kerékpárosok az autósokat, stb. Mostantól magyarázkodni kell, a többség üldöztetve érzi magát, a kisebbség pedig dominánsként. Az egyik a lelkiismeretet uralja, a másik az anyagiakat (egyre több autó, naponta két millió mészárlás), és mindkét oldal áldozatnak érzi magát.
5. Az új generációkonfliktus
A XX. sz. jól ismert az újból visszatérő nemzedéki viszályairól. A fiatal-öreg konfliktus azonban az ökológia korszakában más természetű, mert a fiatalok a bioszféra erősödő pusztításával anyagilag sokkal jobban érintettek, és – ami a dolgot még robbanékonyabbá teszi – ezért sokkal kevésbé felelősek. Ez a tőke-munka viszályára hasonlít, mivel anyagi érdekek forognak kockán. A különbség csak az, hogy míg egy munkás kapitalistába mehet át, egy fiatal nem térhet vissza a 70-es évekbe, amikor a CO2 még teljesen politikamentes gáz volt.
6. A moralizálás oldalt váltott
A klímaaktivisták egy bátor csoportja évtizedekig próbálta a csak-így-tovább többséget meggyőzni, hogy ez a fogyasztás- és termelésmódunk, mobilitásunk és táplálkozásunk gyökeresen meg kell, hogy változzon. Mindezt a közeledő klímaválság kivédése céljából, mely csak évtizedek múlva lesz látható. Ez egy lehetetlen vállalkozás volt akkor, amikor az ökológusoknak nem volt több a kezükben néhány bizonytalan tudományos fölismerésnél – de annál több morális érv. Ám amióta a klímakrízis nyilvánvaló, amióta legyőzésére többé nem a később-és-másutt, hanem az itt-és-most számít, tehát amióta a klímapolitika fölvilágosult társadalmi önérdekké vált, a moralizálók átálltak. A klíma-fékezők minden ökológiai imperatívuszt és minden klímapolitikai követelést egy erkölcsi túlzott elvárásba fordítanak át, amit aztán elutasítsanak. Azzal a kérdéssel is behatóan foglalkoznak, hogy a klímaaktivisták eléggé következetes életmódot folytatnak-e? A konzekvencia lehet, hogy egy érdekes protestáns idea, de semmit sem segít a kérdésben, hogy amit a klímavédők követelnek, CO2-csökkentő avagy sem. A másképp gondolkodók moralizálása sem helyettesít egyetlen saját klímapolitikai javaslatot sem.
(Kedves Ulrich, mindent a fogyasztó okoz! Talán revolverrel kényszerítik? Vissza kell vennie a fogyasztását 50 000 kWh/fő/év-ről 10 000 kWh-ra, lásd Energiemenü,RS19X14).
7. A liberalizmus gyerekes álmai
A meghaladott liberalizmus, amely még mindig a harmadrangú állam-egyén dualizmusból táplálkozik, nem tud a klímaválsággal mit kezdeni, ezért eltolja magától. Ez így megy: Ha az állam cselekszik, akkor ez állami rendszabályozás.Ha egyén teszi, akkor moralizálás Ha a piac lép, akkor az antiszociális. Ebből a liberális apolitikus Bermuda-háromszögből csak egy kiútat látnak: a technikáét. Ebben sok igazság van: jelentős CO2-csökkentés technológiai újítások és látványos találmányok nélkül nem sikerülhet. Ám, hogy a technika mindezt egy évtized alatt – tehát minden állami beavatkozás, reguláció és magatartás-változtatás nélkül – megtegye, ez csupán egy kamasz álma, aki sok „Was ist was” könyvet olvasott.
8. Lemondás? Csak egy mítosz!
A vita, hogy egy ökológiai fordulat lemondás nélkül lehetséges-e, vagy sem, legalább 40 éves. Akkor a visszafogásnak még volt értelme. Ha akkor egy olyan ökopolitikába kezdünk bele, amely egy technológiai innovációra épít és az embereket békén hagyja, talán lemondás nélkül is sikerült volna. Ma már ez lehetetlen. Németországnak már csak 10 éve maradt, hogy egy klímabarát útra térjen. Egy olyan politika, amely az embereknek megígéri, hogy az átállás fájdalommentesen is végbevihető, cselekvőképtelenné teszi önmagát. A ma még érvényes képlet – a megszorítás egyszersmint illegitim – a nagykoalíciót most vitte egyenesen a valószínűleg teljesen hatástalan klímacsomagba. Csak a lemondás megszelídítése nyitja meg a kulturális előnyökre és a fölszabadító útra való rálátást. Az ilyen lemondó magatartás előnyeit sajnos csak a tehetősek többsége élvezheti.
9. A klímaválság a szociális kérdést új formában láttatja
A klímavitákban mindig történik egy kis csoda: pont azok, akik a gazdagodást istenítik, mert ez a társadalmat innovatívabbá és szorgalmasabbá teszi, most hirtelen az olcsó fapados repülésnél, olcsó húsevésnél arra jutnak, hogy a szegények ökologikus dolgokat nem engedhetnek meg maguknak, csak a gazdagok. És ezen fölháborodnak – talán életükben először. A klímakrízis valójában a szociális kérdést új formában veti föl. Ám ez a kérdés a hatékony klímapolitika előnyére többé nem válaszolható meg. A szociálisan gyengéket annyira meg kell erősíteni, hogy ők is megengedhessék maguknak az öko-magatartást – és ezt az erősítést fizessék a gazdagok! Ez abból a szempontból is helytálló, mivel a tehetősek amúgy is nagy öko-lábnyomot produkálnak. A klímakrízis az eddigi ösztönző-jutalmazó eljárást más szempontból is kérdésessé teszi. Az egyenlőtlenség talán még gazdaságilag magyarázható, ám ökológiailag semmiképp. Milyen jogon rongálhatja jobban a klímát egy gazdag, mint egy szegény? És mi lesz a közép- és a felsőréteg motivációjával, ha a gazdagodást többé senki sem csodálja, mert az ökológiai bűnnek számít?
10. Az öko-diktatúrával nem az ökológusok fenyegetnek
A rémálom, hogy egy olyan öko-diktatúra fenyeget, amit valamilyen öko-ideológusok eszeltek ki, mert fejükben egy totalitarizmus lappang, még a XX. századból ered. Ez igen naiv. Ha valaha is egy zöldre festett szükségállapot-állam lenne, akkor azért, mert a klímaátcsapás miatti helyzet többé nem ellenőrizhető. Akkor az öko-diktatúra nem az ökológusok politikai győzelmének köszönhető, hanem vereségének, kritikusai agresszív támadásainak. Akkor ez az öko-diktatúra nem az ökológiai ideológiára lesz ráfogható, hanem ez a szükséges ökológiai intézkedések elmaradásának következménye lesz.
11. Szabadság és anyag
Az átörökített liberalizmus az anyagiakkal igencsak küszködik: kényelmetlen beismernie, hogy a szabadság nemcsak jogok és piacok kérdése, hanem a gyakran egyenlőtlenül elosztott anyagiaké is. A kései liberális gondolkodás számára meg végképp teljesen idegen az a fölfogás, hogy a szabadság hibás alkalmazással szabályosan elfogyasztható. A fölmelegedésnél pontosan erről van szó. Minden gramm ma kibocsátott szén-dioxid pár éven belül oda vezet, hogy annyival többet kell majd visszafogni – kerül, amibe kerül. Ha ez nem történik meg, a fölmelegedés a társadalmakat is a kényszerlépések sűrűjébe viszi, egészen a szükségállapotba, amely a szabadságra nézve ezt jelent: A reális választáslehetőségek száma csökken, a hibatolerancia eltűnik, a hatalmat a szükség birodalma veszi át. Ezzel szembesülve, a hagyományos szennyezési kedvezményekhez ma ragaszkodni nem liberális, hanem feudális.
12. Ökologikus politika még nem volt
A XX. és a XXI. sz. alapvető különbsége a tudatos mellőzés kultúrája. Az igazságosság és a szabadság új kérdésesei óriási kihívást jelentenek. Szinte kétségbeejtő, de nem kell, hogy az legyen. Mert aki a föladat nagyságát ismeri, jobban megérti, miért küszködik ennyire a politika a klímaváltozással. Ezen felül: Eddig még soha, sehol, Németországban sem, nem történt meg a klímafordulat (Klimawende) kísérlete sem. Az ökológiai politika eddig menekülés szerkezetű volt, menekülés az emberektől és a feladat elől – és nem egy terv kidolgozása. Most egyre nagyobb kétségbeeséssel merül föl a kérdés, ezt a klímafordulatot hogyan lehetne végbevinni? Ezt még soha ki nem próbálták.
(DIE ZEIT, 2019. okt.2., Bernd Ulrich)
