NÉMETORSZÁG ELBUTUL M. Winterhoff pedagógiakritikus könyvéről

Gyerekeinknek „Nincs frusztrációtoleranciájuk és kerülnek minden erőfeszítést. Minden második Azubi (szakiskolás) gyermeteg-lelkületű, az elemiben 70-80% lemarad a fejlődésben”.

W. arról írt könyvet, hogy az oktatási rendszerünk hogyan veszi el gyerekeink jövőjét. De összes könyvének tézise is mind ugyanarról szól (Mért lesznek gyerekeinkből szörnyek, Személyiségeket zsarnokok helyett, SOS gyermeklélek).

A gyermekek lelke elnyomorodik

A német szülők elfelejtették, hogyan kell gyermeket nevelni. Ahelyett, hogy határokat szabnának, barátként és partnerként kezelik őket. Szélsőséges esetben a szülő-gyermek viszony egy szimbiózis. Következmény: a gyerekek esélyt sem kapnak a fejlődésre, pszichéjük megreked egy csecsemői szinten. Ha fölnőnek, veszélyeztetik jólétünket – és az egész társadalmat.

Ezeket a szidalmakat szülők százezrei olvasták és semmit nem tanultak belőlük. (Legalább is ennyien vették meg W. könyveit, lásd: Eldobható ipari könyv.RS19XI14). Ezt a harcot már elvesztettük. Az utolsó remény az óvodákban és iskolákban van. Persze az óvónők, tanítók és az oktatáspolitika is ugyanúgy csődöt mond. Ennek okai sokfélék: túl nagy osztálylétszám, takarékosság-politika, Pisa (?), föderalizmus, kompetencia-irányultság (?), digitalizálás-őrület, stb. Ezek visszaköszönnek a pedagógia hanyatlásának más leírásaiból. Ám míg Gerald Hüther és Richard David Precht az iskolákat, mint dresszúra-intézeteket ostorozza, W. szerint az iskolák elfelejtették a dresszúrát. A német iskolákban nyílt anarchia uralkodik.

A Kita-ban (óvoda) a szülők teljesen a megfigyelői állásokba vonultak vissza. A gyerekek maguk döntik el, mikor és hogyan játszanak, mit egyenek, mikor és hogyan pelenkázzák őket (! - ez a jel most nem tőlem, hanem a DIE ZEIT-től van.RS19XI14). Később az iskolában rojtos szőnyegeken, zsák-üléseken terpeszkednek el, CD-t vagy tanuló-videót kapcsolnak be és ha a tanár egy általános utasítást merészel feléjük irányítani, meg sem értik.

W. szerint a bűnbak a „nyitott oktatás” ideológiája. Korábban a tanárok világos utasításokkal vezették az osztályt („Most mindenki vegye elő a németkönyvét!”), ma a diákokat teleszórják cetlikre írott feladatokkal, hogy utána segítség nélkül, magukra hagyva boldoguljanak. Ez az „önálló munka” a gyerekek erejét meghaladja és elveszi tőlük a tanulásra és fejlődésre való esélyt.

Ezzel szemben, tényleg található gyakran úgy nyitott, de ugyanúgy frontális oktatás is, amelynél a tanárok elbeszélnek a diákok feje fölött. Az a tanár, aki csak a diákok belülről fakadó motivációjára támaszkodik és az osztályt csak facilitálja, nem értette meg hivatását. Ám vajon tényleg annyi pedagógus értelmezi magát „passzív oktatási kisérőnek”, mint W. állítja? Hány iskolában törölték el valójában a jegyeket, a házi feladatot és a nyitott oktatás hány helyen elfogadott tanítási módszer?

Ha az empirikus oktatáskutatók eredményeinek és a tartományi iskolafelügyelők megfigyelőinek hihetünk, akkor inkább az ellenkezője igaz. Az iskolai (főleg az elemi iskolai) hétköznapokat a hagyományos tanárelőadások jellemzik.

A nyitott oktatás, vagy inkább a gyermekközpontú nevelés, választ próbál adni az osztályokon belüli növekvő sokféleségnek. Az iskolába különböző képességgel érkeznek a gyerekek, saját ütemben tanulnak, egyéni bánásmódra van szükségük. Erre különböző technikák szolgálnak: epochális tanítás, témahét, projekttanítás, önálló munka. Ezek igényes módszerek, és ha a tanár ezekben nem jártas, a tanóra könnyen káoszba fullad. Viszont ha jól megy, a tanulók tényleg azt tanulják, amire ma valóban szükségük van: problémamegoldó képességet és azt, hogy az új dolgoktól ne ijedjenek meg.

Úgy tűnik, ezekről a szerző semmit sem hallott. W. az iskola valóságát újságcikkekből rakja össze. Forrásai gyakorló oktatóktól származó kutatások és interjúk: a gimnáziumi tanárnő D. asszony, a szakiskolai tanár H., a házmester S. Koronatanúi névtelenségére furcsa magyarázatot ad: szankcióktól való félelem. Ennek ellenére minden új könyvében egy tanárnő hetente elpanaszolja szenvedéseit. Noch dazu, a beszélgető társak mindig azt erősítik meg, amit W. a szájukba ad, gyakran ugyanazokkal a szavakkal is. „Korábban a tanárok mindenkire figyeltek, ma a gyerek alig kap figyelmet.” Ez a párbeszéd így aligha játszódhatott le. W. téziseit számos esettel próbálja alátámasztani - Bonn-i terapeuta praxisából! Ez a tisztán patológiai megközelítés nem alkalmas általános kijelentések levezetésére a gyerekekről. Bordélyházban sem firtatható a házasságok állapota az országban. És valami mégis jobb lett az új könyvben: a srég metafórák, az egyedi nyelvtani konstrukciók és a valahol a jelentésnirvánában végződő mondatfűzérek száma jelentősen csökkent. Nyilván itt mutatkozik meg az impresszumban megnevezett koncepció és szövegtanácsadó jótékony hatása.

Azonban a sötét pedagógiai pesszimizmus, mely a szerző egész művén végig kísér, cseppet sem enyhül. A gyerekek és a kamaszok tisztán hangulat-rángatta lények, akiket rövid pórázra kell fogni. Ha a felnőttek a gyerekeknek elmagyarázzák, mit mért is kell tanulni, az „káros”; ha a diákok önmagukat értékelik, az „butaság”. A házifeladatról pedig ezt tudjuk meg: „Legkorábban 14 éves gyerekben bízhatnak meg a szülők, hogy magától, saját ösztönzésére le fog ülni az íróasztalhoz.”

Bünti-feladat, ittmaradsz, ismétlés

Mégis, mely gyerekekről beszél W.? A sajátjairól? Páciense, D. asszony, H. úr gyerekeiről? Már az első könyvében is az irányításos pedagógiát favorizálta, tehát a büntető feladat, a naplóbeírások, a „bezárás” módszereit javasolta. Tipikus W.-szöveg: „Az alapfunkciók gyakorlására legjobb a minél több ismétlés.”

Miért is ilyen sikeres W.? Miért veszik szülők, tanárok, nevelők a könyveit? Miért követik egy pszichiáter nyakatekert gondolatait, akinek a legfontosabb terápia-tanácsa: Menjünk sétálni az erdőbe? Aki a gyerekeket szörnyeknek nevezi és azt állítja, 50%-uk lelkileg sérült? (Nem biztos, hogy követik, lehet, hogy csak megvásárolták a könyvét – kötelességtudatból. Az erdei sétánál nincs jobb, és nemcsak a gyerekek, de a felnőtt túlfogyasztók is elvesztették józan eszüket.RS19XI15).

Erre több magyarázat is van.

Magyarázat 1.: a szakértői bónusz. A „Németország legismertebb filozófusa” (Precht) vagy a „Németország legtekintélyesebb agykutatója” (Hüther) mindenhez hozzá szólhat, így az iskolához is. Ez különösen érvényes Németország leismertebb pszichiáterére is.

Magyarázat 2.: horror-kéj. Semmi sem okoz akkora élvezeti borzadályt, mint a bizonyosság, hogy a következő generáció elveszett. Ez így volt már Szókrátesznél is. (Nincs garancia a következő kétezer évre.RS)

Magyarázat 3.: Tehermentesítő hatás. Aki W. riasztásait olvassa, rögvest jobban érzi magát, hisz a helyzet saját osztályában, családjában, Kita-csoportjában szerencsére korántsem ennyire rossz. És ha mégis, azonnal megkapja a bűnbakokat tálcán (gyerekszörnyek, lúzer-szülők, begyepesedett oktatáspolitikusok).

Így ez a könyv is megtalálja olvasóit. Minden összetevője megvan ahhoz, hogy egy bestseller legyen.

(Bagoly mondja verébnek... A DIE ZEIT egy jó félkilós papírújság. Meg kell tölteni minden csütörtökön.)

DIE ZEIT, 2019. jún.1.