ORBÁN, K-EURÓPA, VILÁG Krastev/Holmes könyve
„A fény, mely kihúny”-ban vizsgálják, mért is tekintik magukat a k-európaiak konzervatív avangárdnak, akik az igazi Európát testesítenék meg.
Nyekeregni arról, mivé is lett K-Eu., rutinos gyakorlat. Kb. így megy: Lengyelország, Magyarország, K-Németország még nem fogta föl, hogy a liberalizmus, amely a gyönyörű EU-nak köszönve az ölébe hullott, bizonyos játékszabályokkal is jár. Nemcsak az erőszakmegosztást, a sajtó és az ipar szabadságát is illik megvédeni, hanem ehhez a nyugati csomaghoz egy liberális társadalompolitika és egy liberális világnézet is tartozik.
Éppen a modern Ny-Németország tanult a történelemből, megértette, hogy a bevándorlás a társadalmat élénkíti (Biztos? „Mindenki éljen és dolgozzon a szülőhelyén”, RS19XI23), a szexuális kisebbségek nem fenyegetik a klasszikus házasságot, a feminizmus föl kell, hogy számolja a maródi patriárchátust és a nemzetállamra való beszűkülés meghaladott politika.
Ám a mostani helyzet őrjítő: Ami a Nyugaton szocializáltaknak magától értetődő, az a keleti fafejekbe egy istenért sem akar belemenni. Már évek óta, bizonyos módon, téves fölfogással mennek a szavazó fülkékbe. Orbán egy „új államon” és egy „illiberális demokrácián” dolgozik, a lengyel PiS a bíróságok, az erőszakmegosztás és a sajtószabadság alakításán ügyködik, az AfD pedig történelemrevízióval foglalkozik. Ezekre a nemkívánt fejlődésekre magyarázatot garmadával találhatunk. Az első helyen főleg a túlterhelés-szindróma áll. Utána, kinek-mi: a globalizálás, a szociálállam csődje, vagy a diktatúra átélése utáni mentális sérülés. Ha a keleti polgárok problémává válását paternalista okokra vezetjük vissza, akkor oda jutunk, hogy magából a régióból való rálátás hiányzik.
Ezt a bolgár politológusnak, Ivan Krastev-nek aligha róhatjuk föl. Már első könyvében (Európa alkonya) következetesen keleti perspektívából elemzett és ezzel a lengyel, román és magyar elvándorlást Nyugatra alapvető veszteségnek tartotta. Ha főleg életerős polgárok milliói lelépnek, az otthon-maradottak lelkesedése a menekültek és migránsok iránt nem fog növekedni. A szocializmus által egykor propagált kozmopolitizmus keleten mindig is egy elvont és nem kedvelt dogma volt, az etnikai homogenitás titokban haladásnak számított az I. világháború előtti multikulturális társadalommal szemben. Ezek a kelet-nyugat mentalitástörténeti különbségek a menekültkrízis alatt törtek felszínre. Az „Európa alkonyában” megvilágosodott, hogy az emberjogi diskurzus és a liberalizmus keleten növekvő mértékben a Nyugat dekadencia jelenségeként került fölfogásra.
Krastev és US-szerzőtársával, Stephen Holmes-szal itt folytatja új könyvében. Az 1989-es új világrendet egy új ellentét-párral próbálja értelmezni. Míg régen a kapitalizmus és a kommunizmus állt egymással szemben, ma a liberálisok és a csalódott utánzóik néznek egymással farkasszemet. A kelet utánzóképessége kezdetben óriási volt, villámgyorsan tőkésítették a társaságokat, gazdasági lókurára kényszerítették őket, országaikat elárasztották a Nyugat fogyasztási cikkeivel és fast food-láncaival. A reformok, bár önkéntesen, de a Nyugat „támogatásával” és ellenőrzésével zajlottak le.
Nos, meglehet, ahogy K&H sugallja, az utánzás lényege biztos szégyent és kisebbségi komplexusokat vált ki. Az alattvaló-függőség könnyen agresszióba csap át. De ehhez még az egykor oly bálványozott Nyugatból, az utánzottból magából való kiábrándulás is hozzájön. Ui. az utánzóknak igen gyorsan megmutatkozott, hogy az eredeti nem is olyan, amilyennek a vasfüggöny mögül tűnt. Így pl. a lengyelek a régi szocialista, abnormális, eszelős világból elvágyódtak Nyugatra, mert az számukra a szabadság és a normalitás paradicsoma volt, ahol hagyományokat ápolnak és hisznek istenben. Mára azonban fölismerték, hogy a Nyugat „normalitása” valójában szekularizációt, multikultúrát és homo-házasságokat jelent. Csak demokráciát, utazási szabadságot és kapitalizmust akartak, de egy társadalmi liberalizálást is kaptak, mely jóval kevésbé népszerű, valami radikális és ismét „nem-normális”. A kelet-európaiak különösen azon ütköztek meg (bal és jobb egyaránt), hogy a poszt-nemzeti identitás német verzióját kapják. „K-Európában, történelmi okokból, inkább abból indultak ki, hogy a nacionalizmus és a liberalizmus kölcsönösen védik, nem pedig kizárják egymást.
Ha a K&H szerzőpárost követjük, akkor Kaczyński, Orbán&Co. szemtelenül egy „politikai pszichológia” eszközeivel élnek, csak hogy hatalmukat kiépítsék és bebetonozzák. Egy bosszú-retorikát nyomnak, mely igen termékeny talajra hullik. A kiábrándult utánzók egykori példaképükkel szemben önmagukat tartják igazi européernek, egyfajta konzervatív avangárdnak, akik a nyugati liberalizmus lelketlenségével szemben még valódi kötődéseket, hazát és családi értékeket képviselnek. K&H a parttalan kozmopolitizmus elleni érvet így egyszerűsíti: „Ha mindenki a testvéred, akkor te egyke vagy”. A kiüresedő individualizmus tévút, a jövő a szent múlt, és hogy a kínos utánzást - aminek először fölültek - kiszorítsák, leértékelik a Nyugatot. Az utánzó eltaszítja az utánzottat és önmagát kiáltja ki példaképnek.
Ez egy olyan könyv, amiben az olvasó szinte minden oldalon elcsábul, hogy aláhúzzon és kommentáljon valamit. Az utánzó-paradigmával a szerzők egy inspiráló eszköztárra leltek, amivel jelenünk tömegpszichológiai folyamatát föltárják. A meglepő meglátások és megfigyelések tömkelege figyelemreméltó. A mentalitás-eltolódások nincsenek eltakarva antifasiszta fogalmakkal és izmusokkal. Így lesz egyáltalán átvilágítva, hogy az olyan polgárjogi harcosok és demokrácia-úttörők, mint Kaczyński és Orbán, a kelet illiberális főfiguráivá változtak, akiknek időközben még Nyugaton is követői és utánzói akadnak.
Az utánzás mindig visszahat az utánzottra is. Trump a Nyugat utánzóit ellenségeinek kiáltja ki. Avagy Japán és Németország nem az amerikai gazdaság parazitái, melyek az országot szemtelenül termékeikkel árasztják el? Nem próbálják meg ily módon az USÁt saját fegyvereivel megverni? K&H Trump egy alattomos szándékára tereli a figyelmet. Előtérben: az „american exceptionalism” kora lejárt, ideje, hogy az amerikaiak föladják hamis hitüket, miszerint az USA egy morális világinstancia lenne. A régi amerikai meggyőződést, miszerint az általánosan érvényes fölvilágosultság-értékeket az USÁnak mindenhová a világba exportálnia kell, Trump elveti. Őt magát szociáldarwinista módon rablónak tekinti a rablók között és csak az számít, ki itt a legerősebb és a legelszántabb. Ez is kisülhet ebből, mint ahogy majdnem minden humanities departments osztályon a Nyugat etikai univerzalizmusát, mint cinikus hatalompolitikát, leleplezik. A hatalombitorlók örömmel csatlakoznának ehhez – és most épp ez történik.
K&H kitűnő érzékkel hagyják el a kitaposott utakat a szokatlan perspektívák kedvéért. A könyv végén egy nagyszerű elemzést kapunk Kína politikai ambícióiról, amivel az utánzás kora véget ér. Kína külföldi fejlesztési projektjeit nem kísérik „előadások emberi jogokról, szabad és tisztességes választásokról, átláthatóságról, jogi biztonságról és a korrupció bűneiről.” A népek ma ismét nemzeti és etnikai közösségekben barikádozzák el magukat. A szerzők szerint ez „az univerzalizmus elleni populista identitásalapú háborúk” közvetlen következménye.
Külön mesterfogás, hogy könyvüket mindezek ellenére reményteljesen fejezik be.
(DIE ZEIT, 2019. nov. 14., Krastev/Holmes: The Light That Failed)
