KÖNYVGERILLA: 2019 KRÓNIKÁJA



Kedves Olvasó!

Ez egy élő, végtelen könyv; készül egyenként, kézzel. Az olvasók levelei bekerülnek a következő kiadásba. A kiadás csak akkor megy tovább, ha valaki ír hozzá pár sort. Aki ezt vállalja, annak a kezébe nyomok egy példányt!

RózsaS

„Ez olyan, mintha a boltban, ha citromot kérsz,

adnak egy citrom-magot.”

Rózsa Lili

2018. nov.28.

Szia. a könyv jól indul. A 100 éves életcél azonban tévedés. Ha belegondolsz, hogy hogy nézne ki egy olyan korfa, ahol sok a 100 éves ember, akkor hamar rájössz.

Antal Z.László

2018. dec. 5.

Új műfajt találtál föl, Alex!

Várady Tibor

2019. febr. 23.

Sose találkoztam még ennyire érdekes írással, amit ha belenézek rögtön olvasni szeretném, mert sok olyan dolog van amit még nem hallottam és tudtam

Nagy Abonyi Lívia

2019. ápr. 12

Ötletes, az újrahasznosítás ma legfontosabb dolog, oda kell figyelni

Szabó Tönki Rózsa

2019. ápr. 12.

 

KÖNYVGERILLA: ÖKOBETYÁR KÖNYVE 2019. máj. 16.

Ma már a „könyv” sem a régi: hideg, műanyag tömegcikk, amit nem olvasnak, hanem fogyasztanak. Megvenni, belelapozni, félretenni. (Író-olvasó találkozót rendeztek: eljött az író és eljött az olvasó). Könyvparadoxon: Életünkben 1500 könyvet érkezünk elolvasni, de hát ennyit már rég megírtak! Mo.:14 000 könyv/év, 36 könyv/nap, 4000 író ír. Ha olvassuk ezt, nem olvassuk azt. Dobjuk ki a klasszikusokat? Minden meg van írva, amennyi kell. Mi az, amit még nem mondtak el emberről, istenről, világról? Pont az én bölcsességem hiányozna a világ könyvespolcáról?

Ehhez jön, hogy minden egyes lapja közelebb hozza hozzánk, valamicskét, a klímakatasztrófát. Mert egy könyv életciklusában karbonlábnyomát igencsak dagasztja - az olajbányászástól a zúzdáig. („Könyvet írni bűn”.) Ezért próbáltam meg a legkisebb pusztítással csinálni egy könyvet.

Szószerint „csinálni”: átugorva kiadót, szerkesztőt, nyomdát, terjesztőt!

Az ÖKOBETYÁR KÖNYVE egyenként, kézzel készül. Egyetlen bűne: a fénymásolás. Hulladékkartonból dobozokat ragasztok, abba kerülnek bele az A5-ös, kötetlen lapok. (Kösse be, számozza meg a lapokat az olvasó, ha tetszik) Már a 40.-nél tartok. (Kettőtől tartok: 1. Senkinek sem kell, 2. száznak - ennyit képtelen vagyok összerakni). És a könyvgerilla?

Az az, aki belopja „könyvét” a boltokba és a könyvtárakba. Eddig kb. 20 doboz került, segítek, a filozófia polcokra. Mert ezt az „ökocska”-gyűjteményt magam sem tudom besorolni: életrajz? Technikai kézikönyv? Humor? Életem 25 éve Kölnben? Mindenki talál benne magának valamit és nem csak „fekete rovátkákat fehér alapon”. Mindjárt az elején olyan készülékeket, amiket magam szerkesztek és építek: gerinc-tornapad, lepedő-hinta, tartálykollektor, pedálos generátor, földhőcserélős hűtő, stb.

Aki pedig mosolyogni szeret, lapozgassa az Országos Pech és Balek Szövetség (OpeBaSzö) bejegyzéseit, a magyvezről, melnökről. Az ökobetyár könyvét csak barátok kapják. Ők is csak akkor, ha vállalják, hogy írnak bele pár sort és azok megjelenhetnek a következő „kiadásban”. Talán így akadályozhatom meg, hogy ez a könyv is a szemétre kerüljön. És még akkor is: Hallott, de nem értett. Értett, de nem egyetértett. Egyetértett, de nem elhatározott. Elhatározott, de nem végbevitt. Végbevitt, de nem hatott.



VÁLTOZÓ MUNKAVILÁG: FŐNÖK VAGY ÖNIGAZGATÁS? 2019. jan. 7.

A modern alkalmazott nem akar többé engedelmeskedni, önrendelkező és rugalmas akar lenni. Ezért egyre több vállalat próbál ki új vállalatvezetést és együttműködést. Fölfogták: ha a digitális időkben sikeresek akarnak lenni, a munkát újra kell megfogalmazniuk.

A német vállalatok világában valami készülődés érezhető. Ez az új üzletmodelleket csak mellékesen érinti, ahogy azt is, hogyan változtatja meg a gazdaságot a globalizálás és a digitalizálás. Valójában minden vállalat legfontosabb eleméről van szó: a munkáról. Irodákról, főnökökről, önigazgatásról és önkizsákmányolásról.

Mivel senki sem tudja, hogyan fog kinézni az új munkavilág, a cégek óvatosan tapogatóznak előre. Egy biztos: mások akarnak lenni, a Dax-konszerntől a középvállalkozásokig; kevésbé hierarchikusak, kevésbé bürokratikusak, valahogy demokratikusabbak.

Mert ehhez az emberek hétköznapi életükben már rég hozzászoktak. A hálósodás és a digitalizálás életük minden zugát átjárja. Munkaönéletrajzuk törékenyebb, de tarkább is lett. Soha nem volt ennyi nőnek munkahelye, soha nem dolgoztak ennyien részmunkaidőben.

A munka világa leszakadt a valóságtól. Sok konszern szerkezete még a múlt századból ered, amikor a legtöbb német vállalat létesült. Így a német ipar offenzívára kényszerül. 2018-ban az alkalmazottak száma rekordot döntött, ahogy azt a Statistische Bundesamt a múlt héten közölte. 44,8 millió embernek van munkahelye, ez a legtöbb 1991 óta. Talán az alkalmazottak most vannak először többségben, hogy követeléseiket keresztül vihessék.

Amit maguknak kívánnak, nem mindig a pénzzel kapcsolatos. A Boston Consulting Groupe világszerte 366 000 foglalkoztatottat kérdezett meg, mit tart a legfontosabbnak a munkahelyén. A németeknél az értéktisztelet mellett a kollegiális viszony áll a lista élén, a fizetés lent a 6. helyen. (Ezt mutatják a szakszervezetek is?RS19II19)

Legerősebben az frusztrálja őket, hogy a magánélet és a munka között őrlődnek. Nem csoda, hogy a rugalmasság utáni vágy ilyen óriási. A németek 40%-a szeretne legalább hébe-hóba homeoffice-jében maradni, függetlenül attól, családosok-e vagy szinglik. Szinte ugyanennyien szeretnének munkaidejükkel szabadon rendelkezni.

Ezt azonban máig csak kevesen tehetik. 3 alkalmazott közül 2 kötött munkaidőben dolgozik, munkaadója mondja meg, mikor kezdje és végezze a munkáját. Az otthonmunka lehetőségét csupán 12% használhatja ki, sokkal kevesebben, mint pl a svédeknél (32%) vagy a belgáknál (20%). 10 munkából csak 4 végezhető lenne elvileg otthon is (Deutsche Institut für Wirtschaftsforschung). Ám ez legtöbbször a főnökön múlik.

Coworking Space

Hogy az emberek hol dolgoznak a legjobban, saját irodában, vagy teremirodában, odahaza vagy legújabban a Coworking Space-ben – erről folyik ma a vita.

A másik kérdés a főnök-beosztott viszony: mennyi hierarchia kell a cégnek? Mit jelent, ha az alkalmazottakból mini-vállalkozók lesznek? Hol végződik a munkatársak önfelelőssége, hol kezdődik a túlterhelés?

Amikor Ansgar Oberholz 2005 nyarán a berlini Rosenthal Platz-on megnyitotta kávézóját, nem sejtette, hogy ebből egy egész mozgalom nő ki. Ez volt az ország első coworking space-je, ha akkor még nem is így hívták. Ami a „Sankt Oberholz”-ot a többi tucat kávézótól megkülönböztette: a hosszú asztalok, a sok konnektorral, amiket a vendéglátós a villanyszerelő tanácsa ellnére beépítetett, plusz díjtalan WLAN-nal, természetesen. „Ráéreztem” - mondja most. Akkor senki sem akarta elhinni neki, hogy itt az emberek tényleg dolgozni akarnak. Mára az életstílusból egy avantgarde mainstream-jelenség lett, egy hype, melybe befutott konszernek is szívesen beneveznek. 2011 óta Oberholz két ilyen Coworking Space-t is üzemeltet, ezen a néven. A vendégek start-up-ok, de óriáscégek is, mint az Adidas vagy az Allianz. A nagyterem-irodában most is, este fél kilenckor, itt tanyázik két fiatalember a laptopjával. A terem közepén magas, karcsú boksz, ha valaki hosszabban szeretne telefonálni. A nyitott kávékonyha és a nagy kerek asztal a rányíló üléstermekkel gondos tervezés eredménye: legyen alkalom a véletlen találkozásokra és a szemkontaktusokra. A coworking egy új életérzés kifejezése: szabadnak, hip-nek tűnni, mint a start up-osok, anélkül, hogy a konszernkarriert derékba törnék. Porsche, Beiersdorf, TUI – egész osztályokat vagy team-eket telepítettek át ilyen coworking space-ekbe. A Deutsche Bundesbahn egy egész épületet foglalt el, a WeWork US-cég kínálatából. Az amerikaiak csak Ném.o.-ban 13 felületet üzemeltetnek, 10 000 íróasztallal. Szabadúszók itt ritkák, a 150€ és több bérletet nem engedhetik meg maguknak.

A kölni bútorkiállításon hagyományos íróasztalt nem látni. A „jövő irodája” központjában egy „workbench” (munkapad) áll, amely köré fél tucat ember is odafér. Asztalok helyett hangszigetelt telefon-boxok szolgálnak, a többi bútor: kanapé minden formában és színben, fotelek, szőnyegek, még ágyak is – otthonérzés céljából. A designer és bútorépítők „aktivitásbázisú” munkát javasolnak, egy új ideált. Ahelyett, hogy nap mint nap ugyanazon íróasztal mellett görnyedezzenek, lehetséges legyen, hogy a modern irodisták laptopjukkal vándoroljanak, mint a nomádok és ott telepedjenek le, ahol nekik a legjobban tetszik. (Csak nehogy elszédüljenek!RS19II20)

A „harmadik hely”-koncepció, a nappali és egy Starbucks-fiók hibridje, az US- szociológus Ray Oldenburg találmánya. Aki gürizik, az szép helyen tegye, mint otthon. Akik az irodájukkal elégedettek, szorosabban kötődnek a munkaadójukhoz, motiváltabbak és jobban teljesítenek (Fraunhofer Institut). Ám mi teszi pontosan az embereket elégedetté? És egyáltalán, létezik-e a perfekt iroda, ahol boldogok lesznek?

A Microsoft müncheni központját ilyen elv szerint rendezte be. Az egész épületet különböző zónákra osztotta. Aki nem akarja, hogy zavarják, a „gondolkodó zónába” húzódik vissza, aki csevegni akar, a „szórakozó zónába” (egyfajta kávézó) ül be.

Az irodakutató (?!RS19II20) int attól, hogy a nyitottságot és a kommunikációt túlzásba vigyék. „Mint a gyógyszernél, ez is a helyes adagolás kérdése.” Legyen elegendő tér a visszahúzódásra és a koncentrált munkavégzésre is.

Mivel mindkettő a klasszikus nagyterem-irodából többnyire hiányzik, itt nem szívesen dolgoznak. A Harvard Egyetem egy tanulmánya szerint itt kevesebb az egymásközti személyes kapcsolat, ellenben az e-mail-özön növekszik. A munkatársak gyakrabban mennek betegszabadságra, gyakoribb a virusfertőzés és a hiányzó privátszféra miatt a lelki betegségek kockázata is nagyobb. Az óriásiroda előnye, hogy ott az emberek többet mozognak, ez jó az egészségre. „Olyan megoldás nincs, ami mindenkinek kedvező lenne.” - figyelmeztetnek a szakemberek. Ami fölött a vállalatok gyakran átsiklanak, az az, hogy az embereknek különböző a munkamódszerük és a személyes preferenciájuk. A Fraunhofer Intézet szerint az értelmiségiek 48%-a ún. csendesdolgozó, aki saját irodájában vagy helyiségkombinációban érzi jól magát a legjobban.

Az irodák kultúrtörténete tele csalódásokkal. Az eredetileg jó szándékú újítások a gyakorlatban többször teljesen félrementek. Egy US-cég a 90-es évek elején egy olyan irodát épített, ahová nem raktak be állandó íróasztalokat. A helyhiány miatt a munkatársak kora reggel bementek és lefoglaltak maguknak egy szekrényt, aztán hazamentek és visszafeküdtek aludni. Este a holmijaikat nem a számukra beállított zárható boxokba rakták, hanem autóik csomagtartójába. A példa mutatja, a flexibilitás csak akkor sikeres, ha önkéntvállalt és nem a cég kényszeríti rájuk. Ez vonatkozik a munka helyére és idejére is.

Az Aldi pénztárosnői vagy az éjszakás nővérek műszakai bár váltakozóak, de igen hosszúak. Hogy mikor rendelik be őket, nem maguk dönthetik el. Számukra a rugalmasság az autonómia ellentéte.

A munkapiacon ebből a szempontból sok minden félresikerült. Egyre több német dolgozik este vagy a hétvégén. Megnövekedtek a lelki betegségek. (Többtényezős, „minden nagyvárosi sérült, ha nem volna sérült, nem volna nagyvárosi.”RS19II20). 10 alkalmazott közül 2 depressziós, a munkaügyi minisztérium tanulmánya szerint. Még az önként választott rugalmasság esetén sem mondható meg egyértelműen, hogy ez fölszabadítólag vagy megterhelőleg hat. A homeoffice-kutatás tele ellentmondásokkal.

A kínai utazásportál Ctrip callcenter munkatársai felét hazaküldte dolgozni, a másik fele a cégben dolgozott tovább. 9 hó múlva világos volt: az otthondolgozók elégedettebbek és produktívabbak voltak. Hátrány: ritkábban kerültek magasabb beosztásba. (Nem csoda, ha lebabáztak!RS19II20). A szakszervezeti Hans-Böckler Alapítvány ellenkező eredményre jut: a homeoffice-sek 45%-a a fájront után nem tud kikapcsolódni, szemben az irodások 26%-ával. Ehhez jön, hogy az otthonmunka – önként vagy kiszabva – emeli a munkamániát: 43,5 órával megelőzi a 39,4 órát dolgozókat. A legtöbb alkalmazott szemszögéből a szabadon választott otthonmunka vonzóbb és elégedettséget mutat. Nemcsak az idegölő munkába-ingázást spórolják meg, de olyasvalamit birtokolnak, amit a szociológusok „időszuverenitásnak” neveznek. Ez megengedi, hogy maguk osszák be munkájukat és igény szerint megszakíthassák, pl. ha el kell hozni a gyereket az óvodából, vagy ki kell pakolni a mosogatógépet. Ez a magyarázata, hogy a többség mért kész hosszabb munkaidőt és rosszabb karrierviszonyokat is elfogadni.

Jugoszláv samoupravljanje (önigazgatás)

Detlef Lohmann, 60, szintén a több szuverenitás híve. Ám ő mást ért ez alatt, mint az otthondolgozók. Más vállalatvezetést akar, nem olyat, amilyet átélt az autógyárban.

Cége, az Allsafe GmbH (Engen, Bodensee) üléssíneket és rakományrögzítő rendszereket gyárt. (Értelmes dolog tárgyak milliárdjait a glóbusz körül hurcibálni?RS19II20). 265 munkatárssal, 65 M € éves forgalommal tipikus középvállalat. A szokatlan csak az, milyen nagy szabadságot ad alkalmazottainak.

A műcsarnokban bizalmi munkaidő van, ez a termelésben abszolút kivétel. Ha egy állást kell betölteni, Lohmann alig szólhat bele, ezt így állította be. A kiválasztást a munkatársai végzik el, a pályázó jövőbeni kollégái.

Az évi nyereség egy részének elosztása is így történik. Érdekes eredménnyel, mondja Lohmann. (Neki nem adnak semmit?RS) Egy társuk, aki hétfőn és pénteken gyakran beteget jelentett, nem kapott jutalmat – ő föl is mondott.

Lohmann-t zavarja az emberkép, amely szerinte sok vállalatban jelen van. „Ez már olyannal kezdődik, mint a 'human ressources'. Embereket forrásnak tekinteni egyáltalán nem illik az én értékrendembe. (Jönne hozzánk, nálunk egész minisztérium van ebből!RS). L. úgy hiszi, nem a kényszer, hanem a teljesítmény öröme mozgatja az embereket. Ám a szabadság csak a felelősséggel kombinálva funkcionál. Aki a szabadságot kihasználja, de felelősséget nem vállal, azt könyörtelenül kiteszi. Az elmúlt 2 évben ez gyakrabban fordult elő. Az üzlet jól ment, a forgalom és a csapat kétszeresére nőtt. A konjunktúra arra kényszerítette, hogy láncdohányosokat is fölvegyen, akik tucatnyi cigi-szünetet tartottak és még a team-et is megpuccsolták. Ez az egész üzem hangulatát elrontotta. L. a kisiklást helyrehozta és egy második üzemet is nyit Brandenburg-ban: „sejtosztódás”. Modellje gyengéjét is abban látja, hogy egy 300 emberes üzem nem működhet olyan átláthatóan és autonóm módon, mint egy száz tagú cég.

Ha L. nem is így nevezi, de nála a mérnökök és forgalmazók „agilisan” dogoznak. Ez a fogalom már minden karrier-tanácsadónál előfordul. Az IT-fejlesztésből ered és gyors, szakaszos szoftver-programozást jelent. Ahelyett, hogy egy tervet makacsul végig zavarnának, agilis team-ek menet közben többször önmagukat teszik mérlegre. Mit értünk el a múlt héten? Milyen célt tűzünk ki a következő etapra? És ez tényleg az, amit az ügyfél akar?

Programozók mellett mérnökök is már így dolgoznak - mondja a müncheni Szociológus Tobias Kämpf. Az agilis munka kezd a mérnöktársadalomban egy új vezérképpé válni.Raffaela Rein, 32, csak mellékesen érdeklődött az ilyen módszerek iránt. Inkább egy hierarchia nélküli cég alapítása lelkesítette. Puritán berendezésű meeting-teremben ül, ami inkább hodály, akkora, mint egy óriáscég tetőtéri start-up-helyisége. Itt több embernek is lenne helye, mint 40. A CareerFoundry 2014-ben alapult, web-fejlesztőknek és designer-eknek tart online-kurzusokat. Rein társa a Nokia-tól jött, szerinte a Nokia a rossz vállalatvezetés miatt ment kis híján csődbe. Saját start-up-jukat ezért teljesen másképp alakították – egészen lapos hierarchiával és főnök nélküli csoportokkal. A probléma csak az volt: ez nem működött. Még a legkisebb döntések is az alapítókra maradtak, mert a csoportok rájuk tolták. Mindenki folyton beteg volt. De a halálos az volt, hogy a cég nem érte el kitűzött teljesítményét. „A munkatársak tűrték a rossz performance-okat, holott a lapos hierarchia épp ezeknek akarta elejét venni.” Mivel a befektetők pénze fogytán volt, az alkalmazottak 20%-tól meg kellett válni. Egy év után belefáradtak és minden csoport nyakába raktak egy főnököt. Azóta jobban megy, ma már nyereségesek, ami egy új start-up-nál nem olyan magától értetődő.

Hogy lehet, hogy ami egy középvállalatnál a Bodensee-nél sikerül, az Berlinben nem? Rein: „Az embereket teljesen túlterhelte a felelősség, sokan frissen az egyetemről jöttek, hiányzott nekik a tapasztalat és valamennyi profizmus.”

Egy Bonn-i piackutató: „Önigazgatásos cégeknél először a munkatársak elégedettebbek, másrészt az önfelelősség miatt stresszre, betegségre érzékenyebbek.” Ez meg hogy lehet? Az is problémás, ha az „agilis” és egyéb munkamodelleket csak felületesen vezetik be. A főnök elvárja, hogy 2 hét múlva kész legyen a következő termékverzió, másrészt fontos döntésekben dominálni akar. „Az agilis team-ek folytonosan közbenső eredményeket kell, hogy prezentáljanak, ez emeli a teljesítmény-nyomást.” - kritizálja a hamburgi szervezéskutató és couch Claus Nowak. „A csapat tagjai egymást hajtják.” Ez olyan dinamikát indít el, ami önkizsákmányoláshoz vezethet. Aki ebben a rendszerben csődöt mond, maga is egy problémával küzd. „Siker és sikertelenség egyre inkább individualizálódik. Közben maga a rendszer nem kérdőjeleződik meg”.

 

LEMENT KUTYÁBA

négyről

két lábra állt

de a sok út közül

a legkönnyebbet választotta:

a gépekét

ez becsábította a városba

ott meggazdagodott

de elhagyta istenét

elűzte barátait

és ismét négy lábra állt:

lement kutyába

körülötte tömegek

még sincs senkije

 

Talán nem is az a lényeg, milyen sok vagy kevés hierarchiát enged meg egy vállalkozás, sem az, hogy agilis munka folyik-e vagy valamilyen más módszert próbálnak ki. Sokkal fontosabb a kérdés, mindez mennyire hiteles? A főnök meggyőződésből cselekszik-e? Hisz-e egy olyan világban, amelyben nem kizárólag a részvényesek érdekei számítanak? Vagy csak azt teszi, ami éppen műsoron van és valamiféle önjelölt innovációs pápák diktálják?

Hogy az utóbbi zsákutca, mutatja a Szilikon Völgy. A csillogó technovilágot Ném.o.-ban is sokan csodálják, többek között a vélt példás munkavilágukért. Ez azonban közelebbről nézve kétes ideálként lepleződik le. A Google és más technológia-konszernek bizonyos okból olyan központokat rendeztek be, melyek inkább játszótereknek, mint irodáknak tűnnek – csak, hogy a munkatársak minél többet üljenek a számítógépeik előtt. Másrészt a Silicon Valley egy ketté osztott kozmosz: felül a fehér legények szakma-elitjei, lent a csomagküldöncök, akik a rendszert életben tartják, ám ők teljes stafírungról és más kényeztetésről csak álmodozhatnak. Szakszervezetek és munkajogi képviselők itt labdába sem rúghatnak. A német Google-ban üzemi tanács (Betriebsrat) sincs.

Itthoni vállalkozások ezt csak nehezen kerülhetik el. És ez így jó. Hogy a holnap munkavilágát kialakítsuk, széles társadalmi párbeszédre van szükség, sokaknak beleszólására, néhány óriáskonszern nagy hatalma nélkül. Ném.o.-ban a vita még az elején tart. A politika a munkavilág esetében inkább csak szociális kérdésekre gondol. Ha a digitalizálás miatt folyik a civakodás, mindjárt az a kérdés, hogyan maradhat Ném.o. a világ gazdasági csúcsán. Azt kevésbé veszik elő, hogy a technológiai haladás a munka világát javítja, vagy rontja. Legalább a munkaügyi minisztériumban fölmerült a kérdés, hogy az új munkavilág új munkaidő-törvényeket is kiprovokál. Az illetékes államtitkár, Björn Böhnig (SPD), 2019-re a munkaidőtörvény reformját tervezi, több rugalmasság céljából. Párhuzamosan a jövőben a foglalkoztatottaknak legyen hosszabb továbbképzésre is joguk. Egy másik terve merészebb: a törvényileg előírt jog az otthonmunkára. A vállalatok ekkor meg kell, hogy engedjék vagy megindokolják, náluk ez miért nem lehetséges. A hollandoknál már van egy ilyen törvény. A homeoffice így nem lenne többé csak a diplomások kiváltsága, sem a főnök jóindulatától függő dolog. „A digitalizálás megváltoztatja az uralmi visszonyokat.” - mondja B. Biztosítani kell, hogy az emberek a változásokkal nyernek. Ám az SPD politikus tudja, hogy a politika beavatkozása az üzemek szervezésébe csak korlátolt. (Jönne hozzánk!RS19II24). Ezért fontos, hogy a munkavállalók bekapcsolódjanak – annál is inkább, mert sok vállalat azt sem tudja, hová is visz ez az egész. A Continental-nál a munkások bekapcsolódtak. 2016-ban a hannoveri Dax-konszern intraneten megkérdezte, hol szeretnének dolgozni. 10 000 kolléga foglalt állást. A Conti ebből a Betriebsrat-tal egy egyezményt hozott össze, amely mindenkinek megengedi az otthonmunkát. Azóta 235 000 dolgozó maga döntheti el világszerte, hol dolgozzék: otthon, menet közben vagy irodában – amennyiben a munka megengedi. Persze gumigyártás otthon nehézkes lenne, ezért a Conti flexibilis munkahelyeket próbál ki (mini-sabbatical). Ulrike Schramm, 46, az adóosztály vezetője, Potsdam-ban él, de Hannover-ben dolgozik. Hétfőn autóba ül és menet közben intézi első telefonjait, csütörtökön Hannover-ben vagy szolgálati úton van, pénteken homeoffice Potsdam-ban. (Kösz az ilyen életet!RS19II24) Otthon időnként kimegy a sz.marketbe, vagy a tisztítóba, de néha vasárnap is íróasztalhoz ül. „Fő, hogy intézem a munkám, mindegy mikor és hol.” Másik hölgy, A. Reinhart, HR-es, 15 évi VW után: „A Conti-légkör mindig is barátságosabb volt, kevesebb főnök-irodával.” Azt nem állíthatja, hogy itt nagyon hátra lehet dőlni. Egy mísz év után a Conti egy teljesen új struktúrát vezet be. Némely művezető fél, hogy üzemét bezárják. Szeptemberben az igazgatóság megfenyegette a menedzsereket: Most nem lehet új munkaformákkal kísérletezni. Amikor az került napirendre, hogy a legfelsőbb vezetőség is haza mehessen dolgozni, hosszabb időre is, kemény vita dúlt. „A vezetőség át kell, hogy élje, milyen is ez.” - mondja R. Ő maga, ha csak teheti, este fél hét után fájrontot csinál, hogy jógázhasson és a hétvégét is pihenésre szánja. Egyszer egyik munkatársa vasárnap küldött neki egy e-mailt. Hétfőn meghívta kávéra és megkérdezte, ő mivel szeretné eltölteni a hétvégéjét? E-mail-ek írogatásával, vagy kutyasétáltatással?

Ez most egy új felelősségvállalás a munkatársakért, vagy egy új gyámkodás? „Határmenedezsment egy nehéz tárgyaláskor.” - mondja Y. Lott, a H. Böckler Alapítványnál. A szabadsággal élni nem önkizsigerelés, ha három dologra ügyelünk:

• A flexibilis eszközök semmit sem használnak, ha nincs egyidejű kultúraváltás. Épp az extrém teljesítményorientált vállalatoknál az önszervező munka vezet gyakran stresszelő túlórákhoz, mert a projektek egy 60 órás munkahétre vannak belőve és szorít a határidő.

• A főnök és a beosztott között világos egyezmény kell: Mikor nem lehetek elérhető? Ki helyettesít, ha szabadságra megyek?

• Mindenki meg kell, hogy tanulja önmaga irányítását. Tudnia kell, mikor lesz túlterhelve, stratégiákat kell kifejlesztenie a kikapcsolódáshoz. Egy nap homeoffice után elég-e egy séta a háztömb körül, hogy lélekben is fájront legyen? Tényleg meg kell-e még nézni alvás előtt a szolgálati telefonján az új üzeneteket?

Összedől a világ, ha nem teszi?

(DER SPIEGEL 2019. jan. 7.)

 

TÖMEGTÁRSADALOM: AZ EMBER ELVESZTI EMBERSÉGÉT

Kisközösség: A falu tolvaját a károsult „kiböjtölte”: éhségsztrájkba kezdett. A bűnös előbb-utóbb meglakolt: idegességében baleset érte vagy föladta magát. Falun a „humán erőforrás” is működött: nemcsak rokonok, hanem szomszédok, falubeliek is segítették egymást. Nemcsak eszközöket (gépeket), de munkaerőt is kölcsönöztek egymásnak, nagy „hatásfokkal”, „produktivitással”.

Nagyváros: Ma ezt egy robot-aratócséplő messze übereli, de ennek a technikának embersége nulla. Tömegeket etet (túltermel), de nem képes azt adni az embernek, amire annak most a legnagyobb szüksége van. A meggyengült városlakó ellátása, védelme óriási áldozatot - emberit, anyagit - követel: buszok ezrei szállítják, („infrastruktúra”, míg a falusi kerékpározik); orvoshad gyógyítja; rendőrsereg védi tolvajoktól, gyilkosoktól. A tömeg a városban talál munkát - emberölőt. A városlakót falun ott várná szülei háza, kertje - emberséges munkával, nyugalommal.

 

A 15 ÓRÁS MUNKAHÉT

Csak heti 15 órát dolgozni – mégis jól élni? Úgy hangzik, mint egy álom. Ez lehetséges, mondja a holland Rutger Bregman. Ennek útjában pusztán mi vagyunk. Bregman (30) történész és publicista, az olvasók által fönntartott online-magazin, a „The Correspondent” számára ír. Könyve, az „Utópiák realistáknak”, 20 nyelven jelent meg. Utrecht-ben él.

SP: Bregman úr, mennyit dolgozik átlagosan?

B: Úgy 60-70 órát hetente. De szeretek írni. (Fekete rovátkákat, fehér alapon?RS19II17)

SP: Ez eléggé inkonzekvens, hisz a 15 órás munkahétért harcol. Mért gondolja, hogy a munkaidőnket a felére csökkenthetjük?

B: Nem az én ötletem. John Maynard Keynes, a zseniális brit közgazdász, akinek a neve ma is ott van minden közgazdasági tankönyvben, ezt már 1930-ban, egy esszéjében megjövendölte, csak elfelejtődött. Előre jelezte, hogy 2030-ban az emberek heti 15 órát fognak dolgozni. Keynes számára ez a kapitalizmus ígérete volt. Egyszer olyan gazdagok leszünk, hogy megengedhetjük magunknak, hogy kevesebbet dolgozzunk.

SP: Ma ettől elég messze vagyunk. Mi ment félre?

B: A válasz egyszerű: a fogyasztás. A gazdaság végbevitte, hogy az emberekből, akik a megélhetésükért dolgoznak, fogyasztókat csináljon. Az eredmény: tömegével vásárolunk kacatokat, amire semmi szükségünk.

SP: Tehát kevesebbet kell fogyasztanunk. Dehát ez hogy funkcionálna?

B: Következő gondolatkísérlet: Tegyük föl, ön választhat 500€ fizetésemelés és rövidebb munkaidő között. A nagyobb fizetéssel több dolgot vásárolhat, de ez életén alig változtatna. De ha kevesebbet dolgozna, ez vélhetőleg nagy változásokat hozna életében.

SP: A lakásbérek a városokban az égbe szöktek. Már csak ezért sem engedhetik meg maguknak az emberek, hogy kevesebbet dolgozzanak.

B: Nem is azt mondom, hogy ezt máról holnapra vezessük be. Ez csak úgy működhet, ha a társadalmat alapjában építjük újjá. A lakbér-problémára több megoldás is van, a lakbér-plafontól a szociális lakásépítésig.

SP: Az ön szcenáriójában a gazdaság zsugorodik. Egy rémálom a politikusok és a közgazdászok szemében.

B: Társadalmunk a gazdasági növekedés megszállottja. De a növekedés nem mond semmit arról, mennyire innovatív egy állam vagy milyen magas az életminőség. Mi elértük azt a jóléti szintet, amelynél a heti 15 munkaórát megengedhetjük magunknak, a technológiai haladás teszi lehetővé. Ami bennünket visszatart: az ideológia. Ti németek jól be tudjátok beszélni, hogy nincsen pénzetek, valójában hihetetlen gazdagok vagytok. Amikor No.-ba jövök, mindig megdöbbenek.

SP: Ugyan miért?

B: A német utak a hollandokéhoz képest nyomorúságosak. Mért nem invesztáltok az infrastruktúrátokba? Ez valószínűleg protestáns mentalitás. (Gyere vonattal, Du Tölpel!RS19II17).

SP: Ön tehát hiszi, hogy a 15 órás munkahét, a megnőtt termelékenységnek köszönve lehetséges, anélkül, hogy a jólétünk zsugorodna?

B: A produktivitás egy bonyolult dolog. Ha túl sokat dolgozunk, egyszer el kezd lefelé menni. Ezt már 100 éve Henry Ford is megértette, mikor gyáraiban lerövidítette a műszakokat, anélkül, hogy esett volna a termelékenység. Régebben egy újságnál dolgoztam. Minden nap 15 és 16 óra között az órámra néztem, mi a fenét keresek én még itt? Haza akarok menni!

SP: Mert már semmi sem ment?

B: Pontosan. Senki sem képes 8 órán át kreatív lenni. Arról van szó, hogy kevesebb munkával többet érjünk el.

SP: Ez olyan rejtélyesen hangzik.

B: A kapitalizmus rendelkezik azzal a hihetetlen képességgel, hogy olyan munkákat talál ki, amikre semmi szükség. Mind ezek a marketing és alkusz fickók, mesés linkedln-profiljaikkal, gyönyörű fizetéseikkel. Csak ülnek az irodáikban és azt kérdezik maguktól, mi értelme van a munkájuknak.

SP: „Bullshit-jobs”, David Graeber kapitalizmus-kritikus nevezi így a munka ezen fajtáit.

B: Érdekes, hogy Graeber ezt a jelenséget már akkor leírta, amikor erről még semmi fölmérés nem volt. Ma már vannak. Egy 47 országban végzett kutatás kihozta, hogy az emberek egynegyede kételkedik abban, hogy munkája hasznos a társadalomnak. Eléggé bizarr.

SP: Ki mondja meg valójában, melyik a bullshit-munka és melyik az értelmes?

B: Hát nem én. A legegyszerűbb az embereket megkérdezni. A legtöbbjük egész pontosan tudja, van-e értelme munkájának. Ha megnézzük a válaszokat, ezek a szokásos gyanús állások: tanácsadók, bankosok, PR-esek...

SP: PR-esek?

B: Azt nem hiszem, hogy a PR alapvetően haszontalan volna. Attól függ, hiszünk-e abban, amit eladunk. Mi emberek vágyakozunk az értelem után. Ha előadást tartok, az emberek mindig a bullshit-job-okról akarnak beszélni. Mind azt kérdik: mit kezdjek az életemmel?

40 és 50 között belezuhannak egy midlife-crisis-be, fölmondanak és hazamennek képeket festeni.

SP: Ön azt hiszi, hogy egy feltétel nélküli alapjövedelem ezt az ördögi kört képes megtörni.

B: Az FNA két dolgot változtatna meg. A fiatalok érettségi után mondhatnák: azt csinálok, amit tényleg akarok, ahelyett, hogy valami katyvaszt tanuljak az egyetemen, ami sok pénzt hozna. Másodszor, az emberek egy értelmes munkával – ápoló, tanár, szemetes – egy tárgyalási tőkére tennének szert. Bármikor sztrájkolhatnának egy magasabb bérért. Ha egy bullshit-job-os sztrájkolna, észre sem vennék. Ugyanez értelmes munkájú embereknél az országot rázná meg.

SP: Ha 15 órát dolgozunk, mit kezdjünk a rengeteg szabadidővel?

B: Ezt mindenki maga döntse el. Általában azt látjuk, hogy a relatív rövidebb munkaidejű országokban megnövekszik az önkéntes tevékenység.

SP: Némelyek inkább hobbijukkal foglalkoznának. Vagy kialudnák magukat.

B: Meglehet.

SP: Mit gondol, mikor lesz a 15 órás munkahét valóság?

B. Fogalmam sincs. Ami derűlátóvá tesz: öt éve erről még senki sem beszélt. Ma már a politika is fölkapta és előfordul a választási kampányokban.

(Lásd még: Precht és A sasadi tsz levele/minden munka romboló 2008, okobetyar.blog.hu)

/DER SPIEGEL 2019. jan. 7./

A HALADÁS IDŐRABLÓ (2019. jan.10, Precht)

Minden idő ma a „tenni valamit” diktatúrája alatt áll. Ezen semmit sem segít, ha a digitális kütyük föltalálói folyton azt ígérik, ezekkel időt nyerünk. Eddig minden technikai haladás csak az ember idejét rabolta. Ahogy azt a szociológus Hartmut Rosa kimutatta, a lehetőségekkel nő az igény is. Aki régen 6 levelet válaszolt meg, ma 60 email-re kell, hogy reagáljon (56). (A mosógép, a mosogatógép, a fölszaporodott mosnivaló miatt, nem rövidítette le a háztartási munkaidőt.RS18X17).

„Az idő pénz”-lózung igencsak félrevezető, de ezt alig firtatja valaki. Pénzzel igen gyakran az emberi élet sem hosszabbítható meg. Egyébként is az idő és a pénz igen eltérő tulajdonságúak. A pénz, ha elosztják, megfeleződik - az idő nem. Nem lesz gyorsabb, mint egyébként. Esetleg, mint „kitöltött idő” marad emlékezetünkben, mindenesetre inkább, mint az az idő, amit lépések és lépcsőfokok számolgatásával töltöttünk el. A legfontosabb: pénzt megtakaríthatunk, időt nem. Egy „idő-spórkassza” csak Michael Ende Momo-jában van. Sem a fast food, speed dating, power napping vagy multitasking számunkra időt nem takarít meg. Ezek csupán más viselkedésmódok, ugyanannyi életidőben. És egyre több gyakran egyre kevesebbet jelent.

 

 

PRECHT: VADÁSZOK, PÁSZTOROK, KRITIKUSOK 2019. jan. 13.

-Egy digitális társadalom utópiája-

A német toplista Nr. 1-ja:

Richard David Precht: Jäger, Hirten, Kritiker -Eine Utopie für die digitale Gesellschaft, Goldmann 2018. Mai. Das ist ein online-Buch, alle zwei Wochen kommt ein neues Kapitel, in zwei Sprachen. Ez egy online-könyv, kéthetente jön egy új fejezet, két nyelven. (Vorher/Előzőek: Flassbeck: Gescheiterte Globalisierung, Adler/Sch.: Green New Deal /11 társadalommodell/, Hermann: Atomzeitalter, Nürnberger: Luther). www.okobetyar.blog.hu

 

TARTALOM

Az első kapcsolat 7

 

A FORRADALOM 13

Az általunk ismert teljesítménytársadalom vége 15

Átfordulások

A nyugágyakat festjük át a Titanic-on 40

A nagy túlterhelések

A palo-alto kaptalizmus kormányozza a világot 59

A disztópia

Az elmúlt sohasem halott 83

A retrópia

 

AZ UTÓPIA

A gépek dolgoznak – a munkások énekelnek 101

Egy világ bérmunka nélkül

Szabadon élni 125

Alapjövedelem és emberkép

A nap jó ötletei 150

Kíváncsiság, motiváció, értelem és boldogság

Gondoskodnak rólunk? 17

Az előre nemlátott ingere

Történetek tervek helyett 200

A politikai visszatérése

Az emberiesség szabályai 219

Rossz és jó üzletek

A másik társadalom 21

Búcsú a monetocéntől

ÉJI GONDOLATOK 263

Mi és a többiek 265

A digitalizálás az egész világra kihat

Az első kapcsolat

„A jövő gazdasága kicsit másként funkcionál. Nézze, a XXIV. században nincs pénz. A gazdagság keresése már nem ösztönző erő az életünkben. Azért dolgozunk, hogy önmagunkat és a maradék emberiséget jobbítsuk.” (1) Több, mint 20 éve, hogy Jean Luc Picard, az Enterprise kapitánya, a jövő 2373. évéből előrejelezte, ami ránk vár: egy pénz és bérmunka nélküli társadalom! Ui. a XXIV. században teljesen elképzelhetetlen, ami 1996 szokványos emberi hétköznap: anyagilag motiválni lenni, hogy magunkért és a társadalomért valamit tegyünk. Ami a Star Trek VIII „Első kapcsolat”-ában a jövő maszkjában megjelenik, több, mint egy sci-fi fantázia. Ez egy régi emberiség-álom, a XVI. és XVII. sz. beköszöntő kapitalizmusa és bérmunkája óta. Már az angol gentleman, Thomas Morus, a kalabriai dominikánus szerzetes, Tommaso Campanella és a technika-rajongó lordkancellár Francis Bacon nem ismerik sem a pénzt, sem az áhított munkabért. A XIX sz. korai szocialistái olyan időkért rajonganak, amikor a gépek dolgoznak és a munkások énekelnek – az okos automatáknak köszönve.”A valódi cél, egy olyan alapon való társadalom fölépítése, amely a szegénységet lehetetlenné teszi.” (2) Ezt a föladatot Oscar Wilde adja meg a XX. századnak. A bérmunka vége az „automatizáció”-álommal jön el. Mert az emberek tökéletesedése csak szabad idejükben történhet. Csak akinek szabad a keze, az élheti ki igazán magát, azt, ami a legfontosabb: saját individualizmusát!

Ennél híresebb az az őskép, amit Karl Marx és Friedrich Engels vázoltak. Eszméiktől és jó sok bortól ittasan, a fiatalok brüsszeli száműzetésükben megfogalmazták, milyen legyen a kommunista társadalom: „Ma ezt, holnap azt tenni, reggel vadászni, du. halászni, evés után kritizálni, ahogy nekem tetszik, anélkül, hogy vadász, pásztor, vagy kritikus lennék.” (3). Az osztálynélküli társadalom – álmodta meg a két fiatalember – meg fogja teremteni a „totális embert”. És a társadalmi munkából szabad foglalkozás lesz.

Kommunizmus, mint individualizmusunk gondozása, szeretetteljes gondoskodás, és hamisítatlan felelősség? Ez a Marx-Engels-utópia mennyire távol esik a sztálinista államkapitalizmus torzképétől! Ezt a szót „kommunizmus” hányszor ejtették már túszul és a „totális embert” hányszor helyettesítették már egy totálitárius rendszerrel. És mennyire csillogóak és korfüggőek a színek, amilyenre az emberek egy tényleg szabad társadalom passzentos külalakját kifestették: a dominikánus Campanella napimádó szolarier-jei fehér köntösei, Oscar Wilde bársonykabátos dandy-jei, a letűnt feudalizmus pásztorromantikái Marx és Engels-nél, a füstölgő gyárkémények árnyékában megálmodva.

És néha ez egy steril űrhajó minden zöld nélkül, fantáziátlanul, mint Picard kapitányatombunkere.

18VI26 eddig fölrakva Ma, 2018-ban korszakváltás küszöbén állunk. A rég áhított „automatizálás”, először az emberiség történelmében, tényleg egy bérmunka nélküli betöltött élet lehetőségét kínálja: a régi munkavilág, gyakran monoton szolgáltató foglalkozásokkal, melyekre az iskola még dresszíroz, eltűnőben van; nem másképp mint a XX. sz. második felében a bányászok és a kohászok nehéz testi munkája. Ami vonz, egy elidegenedés, kondicionálás és egyhangúság nélküli, szabadon választott tevékenységű élet.

Ám hogy is fognak a jövő vadászai, pásztorai és kritikusai pontosan élni? Ki fog arról gondoskodni, hogy az automaták kigazdálkodott, szociálköltségmentes, fantasztikus nyereségei hozzájuk eljusson? Ki ösztönzi tehetségeiket és kiváncsiságukat az önrendelkező élet tekintetében? És az élhető jövő tereit milyen színekre fogjuk festeni? Sok európai, különösen a németek számára, egy ilyen élhető élet bizarrnak tűnhet. Vajon világunk, civilizációnk, kultúránk nincs-e a legnagyobb válságban? A klímaváltozás kiszárítja az afrikai sztyeppéket. Míg gyakran sajátunkért aggódunk, megfeledkezünk a tűző nap globális burn-out-járól. A tengerszint emelkedik, termékeny földeket áraszt el és egész atollokat nyel el. A lakosság rohamos növekedése megavárosokat hoz létre, óriási szeméthegyekkel. A menekültek áramlatai, mint egy delta ömlenek a Földközi tengerbe és a Európa, a szegénység ellen épített, düledező védőbástyáit mossa alá, míg nem ezek egyszer teljesen leomlanak.

Az állat- és növényvilág haldoklik, csak a hasznosak élik túl, vagy az állatkertben mutogatható állatok. A nyersanyagokért (olaj, lítium, kobalt, koltán, ritka földfémek, ivóvíz) kereskedelmi háborúk folynak - vallásháborúknak és humanitárius beavatkozásoknak álcázva. A fosszilis energiák korszakából, egy utolsó ízben, ágaskodnak a nagyhatalmak olyan végítélet jelenségekkel, mint Donald Trump és ripityommá zúzzák a Földet – ahelyett, hogy gyógyítanák. Ez az önrendelkező életű utópia ideális táptalaja? Egy korszakváltás? Vagy nem több egy végítéletnél? A helyzet zavarba hozó. Míg a technika és a forgalom rajongói arról zengedeznek, milyen „bámulatos” a közeledő forradalom, a Nyugat legtöbb emberében hiányzik a hit. „A jövő és a kapitalizmus, így együtt, idegenül hangzik, mintha nem tartoznának össze.” - írta az író Ingo Schulze már 10 éve. Már nem álmodunk többé kolóniákról a Marson és a Holdon (De bizony a NASA! RS18VI27), mint a 60-as és a 70-es években. A Nyugat társadalmai a jelen és a „csakígytovább” irányában kötelezték el magukat – nem egy sokatígérő jövő fejlesztésében. És míg a politikusok választóikat egy hálózsákban, széles Európában, ilyen szép szavakkal álmosítják: „közösen”, „bizakodóan”, „jól megy nekünk”, addig a technika fölborítja a Földet és összes életviszonyainkat megkeveri. A társadalom ideálmodott fölfordító „automatái” már dolgoznak: hálósított számítógépek és robotok. Ezekbe özönlenek az adatok, olyan mennyiségben, hogy az meghaladja az ember fölfogó képességét. És nyakunkon az egyre autonómabban eljáró mesterséges intelligencia. Ezek pontosan a „csakígytovább” ellenlábasai.

Ám ki rajzolja meg egy ilyen jövő képeit? Ki mutatja meg, mit és hogyan kell kialakítani? Engedjük át a jövőt a csak rövid távon gondolkodó nyereségoptimálóknak, mint a Google, Amazon, Facebook, Apple? A német liberálisok esetlen potyautazóinak: „Digitalizálás first – megfontolás second”? Higgyünk az apokaliptikusoknak, akik szerint a gépek diktatúrája jön; végítélet-prófétáknak, akik az USÁban már rég elorozták az optimistáktól a jövőképek előrejelzését? Vagy az öko-pesszimistáknak, akik a bolygóra már rég keresztet vetettek, mert már minden késő? Utópia és rezignálás, ígéretes és elbukó emberiség ismét olyan közelre került egymáshoz, mint a késői középkorban. Akkor egyesek Krisztus ezeréves birodalmát várták a Földön, mások a következő háború és pestis végítéletét. És – ma már tudjuk – épp ezen egyidejűség volt a kezdete egy újnak, az emberiesség újjászületésének, a reneszánsznak a kora. Ha ma magunkat madárperspektívából megnézzük, az emberiséget egy ugyanolyan elágazásnál látjuk. (Reneszánsz 2.0? Vagy harc a maradékért?RS18VI27). Ám a bajt csak az képes elhárítani, aki hisz az esélyben; ha a vélt ténykényszerek és alternatívák logikájából ki tud törni, a kishitűségből és a pusztító kívánságból, hogy csak a mindenki által szeretett dolgokat szabad tennünk. „Politika” és „utópia” ma annyira összeférhetetlen, mintha Schulze fogalompárja, a „kapitalizmus” és a „jövő” ne tartozna össze. Ám csak azt tudni, amit nem akarunk, nem visz az életben előre, a társadalmat pedig a pusztulásba engedi. Ez a könyv ahhoz próbál hozzájárulni, hogy az elkerülhetetlen jövő fatalizmusát az akarat és az alakítás optimizmusára cseréljük.

Egy jó jövőkép festéséhez szeretne segítséget adni. … (okobetyar.blog)

TÖMEG VINCENT NEMNÖVEKEDÉS-ELŐADÁSÁN! 2019. jan. 23.

Tegnap a klímabarát esten, a Kossuth Klubban, meglepetés: kb. 150-en voltunk! Még a padlón is ültek. A francia sármos, jóképű fiú, Vincent Liegey, 16 éve Pesten, nemzetközi degrowth-harcos, nemcsak a 2016-os pesti nemnövekedés konferencia (lásd ökobetyár könyve) óta kedvelt sajtószereplő és CARGONÓMIA-aktivista. (Többször rákérdeztem, a pesti konferenciát kiértékelik-e, vannak-e munkacsoportok? Többször összehívott bennünket, de a bulizás szintjéről nem igen jutottunk tovább.) Először a décroissance definíciójával küszködik. Nem csoda, hisz a növekedés halálos útja sokkal világosabb, mint a kiútja. A bírálat után ( fizikai és kultúrális határok, fölélés, bullshit-jobs, stressz) a könyvében vázolt stratégiáról beszél: egyéni és kollektív cselekvési szint, ellenállás és projektek (pl. föltétel nélküli alapjövedelem, FNA). Bevallottan provokál: ez a munka kín, hagyjuk ott monoton, stresszes munkahelyünket, szabadítsuk föl magunkat és a gazdagokat, vágjunk bele alternatív vállalkozásokba. Beszámol a mexikói észak-dél konferenciáról, az Oxfam-ról, az előretörésről az EU-parlamentben, a Le Monde cikksorozatról, meg arról, hogyan mosták egy bank épületét Párizsban. Végül itteni projekteket említet meg: fair trade, zsámbéki biokert, CYCLO-bringaműhely, futárszolgálat. Azon agyalok, honnét hirtelen ez a száz és fél fiatal, mikor eddig max ötvenen szoktunk lenni? Valami nyugtalanítja őket, nem akarnak emigrálni, választ várnak arra, mi lesz velük. Az előadás utáni kérdésekben kétkedés: a növekedés csökkentette a szegénységet, antikapitalisták (kommunisták?) vagyunk-e?, mi lesz a munkanélküli tömeggel a robotizáció után? Legkeményebb egy idősebb volt multi HR-es: Ha nincs növekedés, megyünk mindnyájan a levesbe, mindez csak álmodozás. (Ha marad, akkor nem megyünk?) Zárás, taps, könyvvásár. És sok megválaszolatlan kérdés. Egy biztos: ide jön hozzánk egy francia segíteni nekünk és még magyarul is megtanul: hát ez nem semmi!

Hans Paasche: Lukanga Mukara (1912)

Nincs egy zungu sem, aki ne sietne valahová. És most már értem, miért kérdezte egy zungu nálunk Kitarába a férfiakat: Mit dolgozol? És, hogy miért lett dühös, mikor ezt a választ kapta:

-Tinkora mlimo mingikala. Én nem dolgozom, én vagyok.

 

NEGYEDIK LEVÉL:

MÉRT SZALADGÁLNAK A VAZUNGUK IDE-ODA

ÉS MÉRT HAJTANAK KOCSIKAT?

Mukama! Kérdezed, mihez kell a vazunguknak kocsi és mért hajtanak vele ugyanúgy ide-oda.

Gondolj a mi utunkra Nianzától Rubengáig.

Egy hordár ott négy napig megy, egy futár két napig.

A zungu ott vasgerendából egy utat építene, hogy ez a futár egy nap alatt oda érjen..

Hogy ezt az utat meg lehessen építeni, sok ezer ember megy oda, és dolgozik és vissza megy. Mások ezeknek ételt és tűzifát kell, hogy hozzanak. A munkások fizetést kapnak. Ezt el akarják költeni. Ezért egy indiainak kell jönni, sok teher ruhaanyaggal, sapkákkal, gyöngyökkel, szesszel. Akkor egy zungu, aki ott áll, kiabál és fölírja. Azután külön hordárok kellenek, akik fát és köveket hoznak egy háznak, hogy lehessen miben a zunguk áruit tartani. Aztán egy zungu kell, aki ezeket az árukat számolja és ezekért pénzt vesz át. Ennek a zungunak is külön egy házat kell építeni és egy másik házat egy másik zungunak, aki az elsőre vigyáz, nehogy ez a pénzt megtartsa magának. Így most már benne vagyunk egy „egészséges” gazdasági élet közepében, vagy egy – így mondják a zunguk – „egészséges gazdasági fejlődésben”. Ezután jön egy zungu, aki az üzemről képet csinál és egy könyvet ír. Egy házat is építenek, ahol a kocsikat javítják. Ebben a házban emberek dolgoznak, akiket kocsikkal hoznak ide. Ehhez szén és fa kell, ezt a kocsival hozzák, és a kocsi masináját szénnel fűtik. Tehát a kocsikat azért építik, hogy szenet hozzanak és azért hoznak szenet, hogy a kocsikat építhessék. Üzem, közlekedés, füst, lárma és haladás; ekkor aztán amit a vazunguk „kultúrának” neveznek, folyamatban van. Hozzá még idetelepednek a kereskedők, szeszárusok, vásárolható lányok, hogy a munkásoktól a pénzt elszedjék. Miután a vágy miatt, amit a munkásokban keltettek és a szesz miatt rendetlenség keletkezik, fegyveres vigyázók kellenek és más férfiak, akik fölírják, mi fajta rendetlenség ez és hogy hívják ezt a rendetlenséget, amit a munkások teremtettek.

Ezeknek a fölíróknak aztán megint külön egy házat kell építeni, hogy a munkások, akik rendetlenséget teremtettek, ne menjenek haza, mielőtt minden végig föl nincs írva. Kalickákat kell építeni, ahová ezeket a munkásokat bezárják, ahol etetik őket és vigyáznak rájuk. De most megint a kocsival szenet és vasat kell hozni, hogy a kalicka vasrúdjait meg lehessen csinálni. Ekkor vizet kell a fölíróknak házaikba vezetni és mesterséges fényt, hogy éjszaka is tudjanak fölírni, amikor ezt a természet tiltja. Ezután még egy házat kell építeni az embernek, aki fölírja, hogy a fölírók közül melyiket lehet „Főúrnak” nevezni és egy másikat ahol kigondolják. Mennyit fizessen minden ház, ahol a vazunguk laknak, hogy a fölírókat és a fölvigyázókat fizethessék.

Ezt az egészet így hívják „kormányzat” Így lesz egy nagy város, egy „kultúrközpont”, ahogy a vazunguk mondják és az egészet csak azért, hogy egy futár a Nianza-Rubenga utat két nap helyett egy nap alatt tegye meg.

 

SZÜLETETT TÚLÉLŐK VAGYUNK 2019. jan. 30.

Betegségeink 60%-a magától meggyógyul. Nem kell mást tennünk, csak hátra dőlnünk. Ha testünket-lelkünket nem terheljük tovább, pihenünk és megfelelően eszünk, iszunk - a test meggyógyítja önmagát. Ha nem így volna, nem volnánk itt, mint homo sapiens. Az ember 100 évig él – ha hagyják. Ismerjük föl az orvosi esetet!

Nemcsak a testünk öngyógyító: lelkünk is. Ha békén hagyják őskörnyezetében - meggyógyítja önmagát. Csodálatos életmegóvó reflexekkel, ösztönökkel, megérzési képességekkel rendelkezünk. Lelkünk gondozása talán a legfontosabb. Pálya- és párválasztás, ép test és lélek, család, szépérzék, mérték: életünk, emberségünk lényegét adja meg. Természetes környezetben, jó családban, barátok mellett, ha baj van, mindenki megtalálja a legjobb megoldást. De a lelki csapdákat már eleve el is kerülhette, pl. tapasztalt idősebbek segítségével, akik még azt is meg tudják mondani, jó lesz-e egy házasság?Ilyen ügyekben nem kérdezhetjük az informatikust, az csak nullát és egyet tud mondani. (Gyerekeink kiválóan kezelik a számítógépeket, de ez é l e t i d e g e n tudás, mert egy szöget sem tudnak beverni. A világpiacra képezik ki őket, csakhogy az bármely pillanatban összeomolhat.) De még az orvos sem mondja meg (minden 4. diagnózis téves), mitől lesz egyszerre mísz a hangulatunk, megy el az életkedvünk.

Csakhogy az ilyen nagyszülők már eltűntek, nagyvárosban pedig – egész természetes reakció folytán - mindenki neurotikus lesz, „homo urbanicus”. Elveszíti józan ítélőképességét, lelkének nyugalmát. Munkahelyből meg abból választanunk, ami van. Így aztán iskolaorvosokhoz (Schulmediziner) fordulunk, agyafúrt gépekkel, pirulákkal próbáljuk kezeltetni magunkat. Minél több a gyógyszer, annál több a beteg. A város, az orvosok, a gyógyszerek csapdájába esünk. (Már 1988-ban a düsseldorfi MEDICA kiállításon 75 000 féle gyógyszert kínáltak, holott a WHO 360-at tart szükségesnek).Ha rossz helyre születünk, kétszer annyit kell dolgoznunk magunkon, de utána megnyugodhatunk: ennyit tudtunk tenni. Az ember kiszakította magát a természetből és ezért bűnhődik. Aki házában, gyereke helyett 10 000 gyári tárgyra vigyáz (ennyit számoltak Aachenben egy átlagos háztartásban), szalagon dolgozik, a tavaszodást sem veszi észre – nem maradhat egyensúlyban. Bárki tanúsíthatja: már egy félórányi séta egy közeli parkban mennyire fölszabadító tud lenni. Kutya- és macskatartók tudják: még az állat is, mint régi természet-társ, mennyit jelenthet. Újra kéne gombolni a kabátot! (ökobetyár könyve)

 

AZ IDENTITÁSPOLITIKA ELLEN I. – Fukuyama 2019. jan. 29.

V i t a Az elmúlt évtizedekben a politika gyökeres változásokon ment át. Az identitás utáni vágy vált hajtóerővé, ám bármennyire is jót hoztak a MeToo és hasonló mozgalmak, a liberális társadalom csak akkor maradhat cselekvőképes, ha nem esik szét apró csoportokra. Kevés olyan megfogalmazásnak sikerült akkora karriert befutnia az utóbbi 30 évben, mint az US-politológus Francis Fukuyama „A történelem vége” c. dolgozatának. Ezt először 1989-ben, a National Interest-ben tette közzé, egy esszé formájában, majd könyv is lett belőle, amiben a Szovjetúnió összeomlásához adott találó címszavakat. Hegel nyomán Fukuyama föltételezte, hogy a kommunizmus bukásával vége a nagy ideológiai összecsapásoknak. Győzött a piacgazdaság és a liberális demokrácia. Ám a 9/11-es támadás, úgy tűnt, Fukuyamát megcáfolta. Trump megválasztása után Fukuyama visszatért akkori néhány gondolatához. „Identity”, németül „Identität” c. könyvének előszavában azt írja, Hegel úgy hitte, a történelem hajtóereje az elismerésért való harc. Ma ez az identitáspolitikában nyilvánul meg. Ha erre a liberális demokráciák választ nem találnak, nagy veszélyben vannak.

Az elmúlt évtizedekben drámai fordulatokat tett a világpolitika. A korai 70-es évektől máig a demokráciák száma 110-re emelkedett, velük egyidőben a termékek és szolgáltatások is megsokszorosodtak. A növekedés szinte a világ minden régiójában föllendült. A mélyszegény emberek száma 2008-ra 18%-ra csökkent. Ám ezekkel a változásokkal nem mindenki járt jól. Főleg a jóléti demokráciákban nőtt a gazdasági egyenlőtlenség. A növekvő kereskedelem és pénzpiac, valamint a nagyobb népesség-mobilitás nyugtalanságot okozott. Fejlődő országok falusi lakói, akik még a villanyt sem ismerték, hirtelen nagyvárosokban találták magukat, ahol tévézhettek, mobiltelefonjaikkal fölmehettek az internetre. Kínában és Indiában tömegek kerültek föl a középrétegekbe, akik olyan munkákat végeztek, amilyeneket korábban a fejlett országok idősebb középréteg-polgárai. A gyártóipar folyamatosan költözött ki az USÁ-ból és Európából Kelet-Ázsiába és más alacsonybér-országokba. Egyidejűleg nők szorítottak ki férfiakat az egyre inkább szolgáltatóvá váló gazdaságból, ahogy intelligens gépek alacsony képzettségű munkaerőket is. Összességében ezek a fejlődések lelassították a trendet egy nyíltabb és liberálisabb világrend felé. Ez eleinte akadozott, majd vissza is fordult. A 2007/08-as pénzügyi válság és a 2009-es eurókrízis halálos csapás volt. Mindkét esetben a politikai intézkedések konjunktúra-visszaesést okoztak, magas munkanélküliséget és jövedelemcsökkenést több millió munkavállalónál. A demokratikus államok száma az utóbbi években visszaesett. Sok autoriter állam, élükön Kína és Oroszország, öntudatosabbá vált. Egyes országok, melyek a 90-es években vélhetőleg sikeres liberális demokráciát építettek – mint pl. Mo., Lengyelo., Taiföld és Töröko. - ismét visszaestek az autoritarizmus felé. Bár a 2010/11-es arab lázadások a Közel-Keleten a diktatúrákat megingatták, de közben demokratizálódást nem vittek végbe. Despota rezsimek makacsul tartják a hatalmat, polgárháborúk robbantak ki Irakban, Jemenben, Líbiában és Szíriában. Még meglepőbbek és talán jelentősebbek a populista nacionalizmusok választási győzelmei 2016-ban a két legöregebb liberális demokráciában: Angliában, ahol megszavazták az EU-kilépést és az USÁ-ban, ahol Trump-ot választották meg elnökké.

Mindezen fejlődések így vagy úgy a globalizáció gazdasági és technikai fordulataival függnek össze – ám mindezek egy másik jelenségben gyökereznek: az identitáspolitika fölemelkedésében. A XX. században a politikai cselekvést főleg a gazdasági kérdések határozták meg. A baloldal a munkásokkal, szakszervezetekkel, szociális segélyprogramokkal és elosztási intézkedésekkel foglalkozott. A jobboldal viszont az állami bürokrácia lebontására és a privátgazdaság támogatására összpontosított. A mai politika viszont kevésbé gazdasági és ideológiai kérdésekkel foglalkozik, hanem inkább az identitás problémáival. A balosok többé nem elsősorban a gazdasági egyenlőségért harcolnak. Ehelyett a hátrányos csoportok sokrétű érdekeit próbálják érvényesíteni. Ezek etnikai kisebbségek, menekültek, nők és az LGBT-community.

A jobboldal elsősorban a patriotizmust favorizálja, a hagyományos nemzeti identitást védi, mely gyakran kimondottan faji, etnikai, vallási kérdésekhez kötött. Ezzel egy hosszú tradíció fordul meg, mely legalább Karl Marx-ig vezet vissza, miszerint a politikai harc a gazdasági konfliktusok reflexiója. Ám az embereket nemcsak önös anyagi érdekek mozgatják, hanem más erők is, amelyekkel a jelen jobban magyarázható. Világszerte politikai vezetők azzal mobilizálják híveiket, hogy méltóságukat sértették meg és ezt helyre kell tenni. A megalázás miatti düh politikai tényezővé vált. A Black-Lives-Matter-mozgalom pl. egy sor jól dokumentált afroamerikai, rendőrök általi agyonlövéséből eredt. Az egész világot arra kényszerítette rá, hogy az erőszak áldozataira figyeljen föl. Az US-egyetemeken, valamint irodákban és egész Európában is, a nők föllázadtak a szexuális zaklatás és az erőszak epidémiája miatt. Arra jutottak, hogy a férfiak nem tekintik őket egyenrangúaknak. Ehhez jön a sok Trump-választó, akik a vélhető régi szép idők után ácsingózik, mikor még helyük a társadalomban biztos volt. Egyre több új csoport hiszi, hogy identitásuk – legyen az nemzeti, vallási, etnikai, nemi vagy egyéb – nem kap elég elismerést. A mentalitáspolitika vezérelvvé vált, amellyel a globális politika legtöbb jelensége magyarázható. Ezzel a kortárs liberális demokráciák óriási kihívással szembesültek. A globalizáció gyors gazdasági és szociális fordulatot váltott ki, sokrétűvé téve ezzel a társadalmakat. A csoportoknál - melyek eddig a többségtársadalomban láthatatlan voltak - föléledt az elismerés kikövetelése. Ezek a jogcím-formálások más csoportoknál ellenreakciókat váltanak ki, melyek státuszvesztést és kiszorítást észlelnek. A demokratikus társadalmak szegmensekre szakadnak, egyre szűkülő identitásokkal, mely lassan az össztársadalmi mérlegelés és cselekvés lehetőségeit szűkíti be.

Egy ilyen fejlődés óhatatlanul csődhöz és az állam elbukásához vezet. Ha a liberális demokráciáknak nem sikerül az emberek méltóságát visszaállítani, önmagukat és a világot ítélik örökös konfliktusokra.

A lélek harmadik része

A legtöbb közgazdász azt föltételezi, hogy az embereket az anyagi eszközök és a javak utáni vágy motiválja. Ez a fölfogás mélyen gyökerezik a nyugati gondolkodásban és a mai szociológia alapjainak nagy részét teszi ki. Ám egy tényezőt nem lát meg, amely, mint ahogy azt az ókori filozófusok tudták, döntő jelentőségű: a méltóság megkövetelése. Szókrátesz szerint, egy ilyen igény az emberi lélek fontos harmadik részét jelenti, egy „vágyakozó” és egy „fölény” rész mellett. Platón „Államában” ezt az igényt „thymos”-nak nevezi. A politikában a thymos két alakban jut kifejezésre. Az elsőt „megalothymiának” nevezem. Ez a vágy a mások által fölényben levőként való elismerés.

A demokrata társadalmak előtt hierarchia uralkodott, hittek bizonyos rétegek – nemesség, királyi ház – született felsőbbrendűségében. Ez volt akkor a szociális rend fönntartásának alapja. A megalothymia problémája azonban, hogy egy kis számú személy, akiket nemesnek hittek, egy nagy számú emberrel állt szemben, akik alacsonyrendűnek számítottak, akik értékük elismeréséről le kellett, hogy mondjanak. Ám ha valakit lenéznek, erős nyugtalanító érzés gyűlik föl benne, egy ugyanolyan hatalmas érzés – ezt „izothymiának” nevezem, mely kiköveteli, hogy mások szemében egyenlőnek tekintsék.

A modern demokrácia fölemelkedése a megalothymia visszaszorításával és az izothymia érvényre juttatásával történik. Társadalmak, melyek csak egy szűk elit jogait ismerték el, olyan társadalmakra váltottak, melyek az embereket természetüknél fogva egyenrangúnak ismerték el. A XX. században a liberális demokráciák elkezdték minden ember jogát elismerni – a gyarmatok függetlenségi harcokba kezdtek. Rabszolgaság, apartheid elleni harc; munkásjogokért vagy a nők emancipációjáért folyó küzdelem – mind azon a követelésen alapult, hogy a politikai rendszer a teljes jogú egyének körét bővítse. Mindazonáltal a törvények előtti egyenlőség a liberális demokráciákban nem vezetett gazdasági és szociális egyenlőséghez. Sok csoport diszkriminálása folytatódik és a piacgazdaságok magas jövedelemkülönbségeket engednek meg. Az USA és más fejlett országok gazdagsága ellenére a polgárok az utóbbi 30 évben a jövedelemkülönbségek drasztikus növekedését élték meg.

Az életszínvonal esésének szubjektíven érzékelt fenyegetése magyarázza a populista nacionalizmus előretörését az USÁ-ban és másutt, legalábbis részben. A munkásosztály az elmúlt évtizedekben nem járt jól. Ezt nemcsak a stagnáló bérek és az elveszett munkahelyek mutatják, hanem szociális széthullása is. Az afroamerikaiaknál ez a folyamat a 70-es években kezdődött. Sokan közülük a húscsomagoló iparban dolgoztak, továbbá az acél- és autóiparban, tehát azokban az ágazatokban, ahol sok munkahely szünt meg. Ezzel párhuzamosan szociális mizéria lépett föl, a bűnözés és a drogfogyasztás nőtt, családok hulltak szét. A múlt évtizedben ez a folyamat kiterjedt a fehér munkásságra is. Opioid epidémia tizedelte meg a vidéki lakosságot, az emberek mindenütt fájdalomcsillapítókkal kábították magukat. 2006-ban a túladagolásos halálesetek száma meghaladta a 60 000 esetet, ez kétszer több, mint az US-közlekedési áldozatok száma. A fehér férfiak várható élettartama 2013/14-ben rövidült – ez rendkívül szokatlan egy fejlett ipari államban.

Az új nacionalizmus egy jelentős hajtóereje, mely Trump-ért és a brexitért felelős, az érzés, láthatatlannak lenni. Középréteg-státuszát féltő polgárok az elitet vádolják, akik átnéznek fölöttük, de az alattuk létezőket is hibáztatják, akik véleményük szerint ingyenélők. A gazdasági vészhelyzet átélését sok egyén nem anyagi szűkösségének tudja be, hanem mint identitásvesztést érzékeli. A szorgalom méltóságot kell, hogy hozzon, ám sok fehér amerikai meggyőződése, hogy méltóságát nem ismerik el. Így a nemzeti és vallási konzervatívok szava termékeny talajra hullik. Ez a hatás erősebb a baloldaliakénál, akik a hagyományos gazdasági osztálymentalitásnál ragadtak le. A nacionalisták bebeszélik az elégedetlenkedőknek, hogy ők egy nagy nemzet tagjai voltak, ám a külföldiek, a bevándorlók és az elitek összeesküdtek ellenük, hogy elnyomják őket. Az ilyen narratívák széleskörű terjesztése oda vezetett, hogy a bevándorlás sok országban vitatott téma lett. A migráció valójában emeli a GDP-t, ahogy a kereskedelem is - azonban anélkül, hogy abból minden társadalmi csoport részesedne. Szinte mindenütt az emberek a többségtársadalomban, a bevándorlás által, kulturális identitásuk fenyegetettségét érzik. Ám önmaga a bevándorlás miatti harag nem ad választ arra, hogy az elmúlt években, úgy az USÁban, mint Európában miért vándoroltak át a baloldali szavazók a nacionalista jobboldalra.

A társadalom jobbra tolódása a mai balpártok mulasztásának is tudható be. Nem igyekeztek a globalizáció és a technikai változás áldozatait elérni, akiknek relatív státuszuk romlani kezdett. Régen a balosok hivatkozni tudtak a kizsákmányolás miatti megosztott tapasztalatokra és a gazdag kapitalisták miatti rosszkedvre. Az USÁban a munkásválasztók a 30-as évek New Deal-jétől egészen Reagan-ig a demokrata pártra szavaztak. Az európai szociáldemokrácia a szakszervezetek és a munkásszolidaritás biztos talaján állt. Ám a globalizáció korában a balpártok stratégiát váltottak. Az egész munkássággal és a gazdasági kizsákmányoltakkal való szolidaritás helyett kis csoportokra koncentráltak, melyek speciális és individuális módon marginalizálódtak. Az egyetemes elismerés egyes csoportok speciális elismerésére mutálódott és ez a jelenség az idők folyamán a jobboldalra is átragadt.

Az identitás diadala

A 60-as években a fejlett liberális demokráciákban egy sor erőteljes új társadalmi mozgalom indult be. Az US-polgárjogi mozgalom az egyenlőség ígéretének beváltását követelte, ahogy az a Függetlenségi Nyilatkozatban és az alkotmányban meg van írva. Erre kapcsolódott kisvártatva a női mozgalom, mely szintén az egyenjogúságot követelte. Egy párhuzamosan fölfutó szociális mozgalom a szexualitás és a családi tradíció normáit verte szét, a környezetvédő mozgalom pedig a természethez való viszonyt változtatta meg. Ezt követték a mozgássérültek, az etnikai kisebbségek, a meleg férfiak és nők, valamint a transzgender mozgalmak.

Minden marginálózódott csoport választás előtt állt, hogy maga számára egy szélesebb, vagy egy szűkebb identitásfogalmat követeljen. Azt követelhették, hogy tagjaik olyan elbánásban részesüljenek, mint a domináns társadalmi csoportok tagjai, vagy választhattak egy különleges identitást, mely a többségtársadalmaiétól különbözött és ennek tiszteletét kikövetelhették. Idővel szinte mindenütt ez a második stratégia érvényesült. A korábbi Martin Luther King-féle polgárjogi mozgalom pusztán abból állt, hogy a feketék az amerikai társadalomban ugyanolyan bánásmódban részesüljenek, mint a fehérek. Ám a 60-as évek végére olyan csoportok léptek föl, mint a Black Panthers és a Nation of Islam, melyek szerint a fekete polgárok saját tradícióval és önérthetőséggel bírtak. Az amerikai fekete autentikus belső önmaga nem hasonlítható össze a fehérekével, mivel olyan fekete ember tapasztalatai által formálódtak, aki egy ellenséges fehér társadalomban nőtt föl. Ez a tapasztalat más eredetű emberekével nem hasonlítható össze. Ez a fejlődés a mai Black-Lives-Matter-mozgalmaknál mutatkozik meg, mely először a rendőri erőszak áldozatai számára követeltek igazságosságot. Szerzők, mint Ta-Nehisi Coates párhuzamot vontak az aktuális rendőri erőszak és a rabszolgaság, a lincselés régi történelmi emlékezete között. Coates és mások szerint ez az emlékezet a fehérek és a feketék közötti áthidalhatatlan kommunikációs akadály részbeni oka. A nőmozgalomban hasonló történt. A többség a munkahelyen, a nevelésben, a bíróság előtt és másutt való egyenlőségre fokuszált. Ám kezdettől fogva volt a mozgalmaknak egy fontos része, amelynek képviselői azzal érveltek, hogy a nők önértelmezése és élettapasztalata alapvetően más, mint a férfiaké. Más marginális csoport is fölfogta, harcaikra milyen fontos az átélt tapasztalat. Nemcsak egyenlő bánásmódot követelnek törvény előtt és az intézményekben, hanem azt is , hogy a többségtársadalom elismerje a különbséget, mely a többség és a kisebbség között fönnáll.

A multikulturalizmus fogalma, mely eredetileg a sokrétű társadalom egy tulajdonságára utalt, egy politikai program márkajelévé vált, mely minden elkülönült kultúrát és átélt tapasztalatot egyaránt tisztel és némelykor a figyelmet azokra irányítja, akik a múltban láthatatlanok vagy alulértékelve voltak. Valójában a baloldal akkor fordult a munltikulturalizmushoz, amikor egy nagyobb szocio-gazdasági fordulatot nehéz volt végbevinni. A progresszív csoportok a 80-as években, mindenütt a világon, létválságba kerültek. (1990-ben Kölnben nem jött utánpótlás, a fiatal fiúk inkább a férfiparfümökkel kezdtek el foglalkozni, semmint a környezetvédelemmel.RS19I27)

A dogmatikus baloldal a századelőn a forradalmi marxizmus és az egalitarizmus által definiálta magát. A szociáldemokrata baloldal egy másik programra váltott: elfogadta a liberális demokráciát, de a jóléti államot ki akarta terjeszteni, hogy minél több ember szociális védelmet kapjon. Úgy a marxisták, mint a szociáldemokraták az állam bevetésében reménykedtek, hogy gazdasági egyenlőség valósuljon meg. Minden polgár számára lehetővé akarták tenni a szociális teljesítményekhez való hozzáférést, másrészt szét akarták osztani a jólétet és a jövedelmeket. Ennek a stratégiának a határai a század vége felé mutatkoztak meg. Kommunista társadalmak, mint a Szovjetúnió és Kína, groteszk diktatúraként lepleződtek le. Egyidejűleg a fejlett ipari demokráciákban a munkásság gazdagabbá vált és egybeolvadt a középréteggel. Tehát a kommunista forradalom lekerült a napirendről.

A szociáldemokratikus baloldal is zsákutcában találta magát: a jóléti állam további kiépítésének terve a 70-es években fiskális kényszerek realitásába ütközött. Kína piacgazdaság felé nyitása 1978-ban és a Szovjetúnió 1991-es összeomlása után a marxista baloldal eltűnt a süllyesztőben. Ezzel a szociáldemokráciának nem maradt más hátra, mint békét kötni a kapitalizmussal.

A baloldal ezen krízise egybeesett az identitáspolitikára és a multikulturalizmusra való átváltással. Továbbra is az egyenlőség, az izothymia követelésénél maradtak, de programuk nem a munkásságra támaszkodott, hanem az egyre növekvő marginalizálódó csoportok kívánságait próbálták meg érvényre juttatni. Sok aktivista a megöregedett munkásosztályt és szakszervezeteit privilegizált rétegnek tartotta, akik a bevándorlók vagy az etnikai kisebbségek felé kevés rokonszenvet mutattak. Nekifogtak a növekvő számú csoportok jogainak kiterjesztéséhez, az egyének életkörülményei javítása helyett. A következmény az volt, hogy a munkásosztály levált.

Balról jobbra

A baloldal identitáspolitikára való áttérése érthető és szükséges is volt, mert az identitáscsoportok megélt tapasztalatai különböznek és gyakran speciális bánásmódot igényelnek. Kívülállók gyakran semmit sem fognak föl a károkról, amit politikájukkal okoznak. Ez sok férfiban tudatosult, miután a MeToo mozgalom a szexuális zaklatásokat és az erőszakot nyilvánossá tette. Az identitáspolitika a kulturális normák fontos változtatásait érte el, amikor igazságtalanságok személyes tapasztalatait tette a középpontba és konkrét politikai intézkedéseket kényszerített ki, melyek az embereknek sokat segítettek. A Black-Lives-Matter-mozgalom pl. elérte, hogy az US-rendőrhivatalok sokkal óvatosabbak lettek a kisebbségekkel, bár a rendőri erőszakok továbbra sem szüntek meg teljesen. A MeToo-mozgalom élesítette a társadalom tudatát a szexuális erőszak eseteiben és az elégtelen törvénykezés terén fontos vitákat provokált. Akcióik legjelentősebb eredménye a férfiakkal és a nőkkel való megváltozott bánásmód a munkahelyen.

Tulajdonképpen az identitáspolitikán, mint olyanon, nincs kivetnivaló – ez egy természetes és elkerülhetetlen reakció az igazságtalanságokra. Mégis egyidejűleg a balosok energiáját és figyelmét olyan kérdésekről terelte el, mint a szociális egyenlőtlenség leküzdése, mely 30 éve egyre inkább csak növekszik. Könnyebb kulturális kérdésekről vitatkozni, vagy feminista irodalmat a tantervekbe bevinni, mint a nők és a kisebbségek jövedelmét és esélyeit növelni. Ehhez hozzá jön, hogy az identitáspolitika célcsoportjainak, mint pl. a Szilikonvölgy női alkalmazottai és a Hollywoodsztárok jövedelmei a csúcsokhoz közel járnak. Dícséretes őket is több paritáshoz segíteni, ám ezzel a felső 1% és az összes többi közötti durva arány nem enyhül.

A mai identitáspolitika a nagyobb csoportok súlyos problémáiról tereli el a figyelmet. Nemrég a balos aktivisták keveset foglalkoztak az opioid-krízissel és az US-vidéki elszegényedett szingli háztartások gyerekeivel. A demokratáknak nincs stratégiájuk az óriási munkahely-vesztés leküzdésére, mely az automatizáció után várható, vagy a növekvő jövedelem-különbségekre. A baloldal identitáspolitikája legnagyobb problémája talán abból áll, hogy ez a jobboldalon is egy ilyen politikát váltott ki. Mert a Trump-előretörésben nem tükröződik az identitáspolitika konzervatív elvetése - inkább elfogadása látható. Trump választói úgy érzik, az elitek rosszul bánnak velük. A vidéki választók, akik a populista mozgalmak zömét adják Európában is, úgy sejtik, hagyományos értékeiket a városi kozmopolita felsőbb rétegek fenyegetik. Bár egy domináns népcsoporthoz tartoznak, sok fehér munkás úgy érzi, igazságtalanság éri és kirekesztik őket. Ilyen érzések a jobbos identitáspolitika szálláscsinálói, mely szélsőséges esetben rasszista fehér nacionalizmusba torkollik.

Egy nélkülözhetetlen beismerés
Társadalmak kötelezettsége, hogy védje a kisebbségeket, ám közös célokat is el kell érnie, mérlegelés és konszenzusok útján. Ezt a folyamatot veszélyezteti, ha a bal- és jobboldal az egyre inkább szűkülő csoportidentitásokra koncentrál. A megoldás nem az identitások föladása. Az identitás ma azon kép javarészét alkotja, amit az emberek magukról és társadalmukról fogalmaznak meg. Inkább nagyobb és egységesebb nemzeti identitásokat kell definiálni, melyek a liberális demokráciák sokrétűségét tükrözik. 
A társadalmak nem képesek az identitástól és az identitáspolitikától megválni. Az identitás, a filozófus Charles Taylor szerint, „egy hatalmas morális idéa”, mely a thymos univerzális emberi ismertetőjelén alapul. Ez az idéa segíti az embereket önmagukat fölismerni és ha az az érzésük, hogy nem kapnak elegendő elismerést, védekezzenek ez ellen. Nem lehetséges, sem kívánatos, hogy az ilyen méltóság iránti elismerés eltűnjék. 
A liberális demokrácia az egyénnek arra a jogára támaszkodik, mely az egyén politikus társadalmi életében egyenlő mértékű döntési szabadságot és cselekvésképességet nyerjen. A modern identitás természete, hogy alakítható. Némelyek bebeszélik maguknak, hogy az identitás biológiai eredetű és ellenőrzésükön felül áll. Ám a mai társadalmak különböző identitásokkal rendelkeznek, melyeket szociális interakciók formálnak és származás, nem, munkahely, oktatás, kedvelés és állampolgárság definiálja. Ha az identitáspolitika logikája abban áll, hogy a társadalmakat önreflektáló csoportokra ossza, akkor az is lehetséges, hogy szélesebb és egységesebb identitásokat teremtsen. Az egyének élményeit nem kell elvitatni, hogy elismerjük, mégis értékeket és elvárásokat oszthatnak meg rengeteg polgártársukkal. 
Egy demokrácia sem immunis az identitáspolitika ellen. Ám mindegyik abban a helyzetben van, hogy ezeket kölcsönös tisztelet számtalan változatába visszakormányozza. Egy ilyen politika a kirekesztés és a zaklatás elleni harccal kell, hogy kezdődjön, mint a kisebbségek elleni rendőrerőszak vagy a szexuális zaklatás elleni föllépés. Az identitáspolitika semmilyen kritikus szemlélete sem sugallhatja, hogy itt nem reális és sürgető problémáról van szó, melyekhez konkrét megoldások szükségeltetnek. Ám az USA és más demokráciák ezeket is fölül kell, hogy múlják. A kormány és a civiltársadalom meg kell, hogy kísérelje a kis csoportokat nagyobb egészbe integrálni. A demokrácia föladata, hogy „nemzeti elismerés-identitásokat” - ahogy ezt egyes politológusok nevezik – támogasson. Ezek nem közös, személyes ismertető jeleken, élményeken, történelmi adottságokon vagy egységes valláson alapulnak, hanem alapértékeken és meggyőződéseken. A cél az kell, hogy legyen, hogy minden állam saját polgárait arra biztassa, hogy államaik alapító ideáljába belegondoljanak és az újonnan jötteket tudatosan asszimilálják. 
Európában nehéz lesz az identitáspolitika káros hatásait kompenzálni. Az utóbbi évtizedben az európai baloldal a multikulturalizmust támogatta, mely nem igazán igyekszik segíteni a bevándorlók integrálását az elismerés-kultúrába. Az antirasszizmus zászlaja alatt az európai baloldal a multikulti integráció fékező jeleit alábecsülte. 
Az új populista jobboldal nosztalgiázva tekint vissza a halványodó nemzeti kultúrákra, melyek az etnicitásra és a vallásra alapultak és főleg a bevándorlás nélküli társadalmakban virágoztak. 
Az identitáspolitika elleni harc Európában az állampolgári jog változtatásával kell, hogy kezdődjön. Egy ilyen program az EU képességeit meghaladja, melynek 28 állama nemzeti előjogait féltékenyen védelmezi és csak arra vár, hogy a jelentős módosításokat leszavazza. Minden akció tehát – jól vagy rosszul – nemzetállami szinten kell, hogy lejátszódjon. Hogy az egyes etnikai csoportok másokkal szembeni privilégiumát eltöröljék, állampolgársági törvényeit új alapokra kell, hogy helyezzék. Ehhez az eddigi ius sangini , vérjog alapú törvényeket, melyek a szülők származását veszik alapul, a ius soli, a földjog alapú törvényekkel kell, hogy fölváltsák, miszerint az állampolgárság mindenkit, aki az ország területén születik, megillet. 
Ezen felül az európai államok szigorú honosítási eljárást kell, hogy bevezessenek. Az USA a kérelmezőktől 5 éves tartós ott-tartózkodást vár el, továbbá, hogy egyszerű angolt képesek legyenek olvasni, beszélni és írni; hogy az ország történelméről és kormányáról ismeretei legyenek. Föltétel még a büntetlen előélet és az EÁ alkotmányának elveire és ideáljaira való fölesküvés. Az európai államoktól ilyen honosítási feltételek szintén elvárhatók.
Eltekintve attól, hogy az európai államok az állampolgárság megszerzésének formai föltételeit meg kell, hogy változtassák, a nemzeti identitás etnikai alapú fölfogásától el kell búcsúzniuk. Kerek 20 éve, Bassani Tibi, egy német-szír professzor azt javasolta, hogy egy új nemzeti identitás alapjául egy vezérkultúrát kell megfogalmazni. Ezt a vezérkultúrát, mint az egyenlőségben, a demokratikus elvekben való hittel definiálta, melyek a fölvilágosodás liberális eszméiben gyökereznek. Tibi javaslatát azonban a baloldal élesen kritizálta, mondván, ezeket az értékeket más kulturális koncepciókkal szemben felsőbbrendűnek állították volna be. Ezáltal a német jobboldal akaratlanul szembefordult az iszlamizmussal és a jobbos szélsőségekkel, akik a fölvilágosodás elveit nem sokra tartották. Mégis No.-nak és más jelentős európai országnak sürgősen olyasvalamire van szüksége, mint egy új vezető kultúra; egy normaváltásra, amely megengedné török származású németeknek, hogy magukat németnek vallják, ahogy afrikai születésű svédek svédnek mondhassák magukat és így tovább. Ez a folyamat utat tör, ha eléggé lassacskán is. 
Az európaiak egy figyelemreméltó civilizációt építettek föl, amire büszkék lehetnek és amely kész fölvenni más kultúrájú embereket is, míg a maga különlegességét megőrzi. 
Vissza a gyökerekhez
Amint egy állam egy alkalmas elismerés-identitást talált, mely nyitott a mai társadalmi sokféleségre, a bevándorlás-diskurzus önmagától megváltozik. Az USÁ-ban és Európában a szembesülés igen polarizált. A jobboldal minden bevándorlást megtiltana és minden migránst visszaküldene hazájába. A baloldal viszont úgy véli, a liberális demokráciák kötelesek mindenkit fölvenni. Mindkét álláspont tarthatatlan. A vita inkább a legjobb stratégiáról kellene, hogy folyjon, amivel a bevándorlók a nemzeti elismerés-identitásba bevonhatók. Ha jól beilleszkedtek, új társadalmukba egy egészséges sokféleséget hoznak. Rosszul illeszkedő bevándorlók ezzel szemben teher az államnak és bizonyos esetekben a biztonságot veszélyeztetik. Az európai kormányok csak a levegőbe beszélnek, amikor azt állítják, a jó integrációról akarnak gondoskodni, ám valójában egy tapodtat sem lépnek ebbe az irányba. Délen még integrációt akadályozó intézkedéseket is bevezettek. Pl. a holland verzuiling (oszloposítás) következménye, hogy gyerekek külön protestáns, muszlim és világi iskolákba járnak. Aki egy állami iskolában, saját hitközösségen kívüli emberek kizárásával nő föl, annak nehéz lesz asszimilálódni. 
Franciaországban kissé más a helyzet. Az ottani republikánus állampolgársági modell , egy US-pendant, elismerés-barát és a szabadság, egyenlőség, testvériség forradalmi elveire épül. Az 1905-ben hatályba lépett laicité (szekularizmus) törvénye leválasztja az egyházat az államtól, amely államilag pénzelt vallási iskolákat, mint Hollandiában, nem tesz lehetővé. 
Persze Fr.o. más problémákkal is küzd. Először is a bevándorlók, függetlenül a törvény betűitől, széleskörű diszkriminálást és hátrányokat élnek át. Másodszor, a francia gazdaság évek óta betegeskedik, a munkanélküliség kétszerese a németnek. Fr.o. meg kell, hogy könnyítse a bevándorlók integrálódását úgy, hogy növeli foglalkoztatási esélyeit, pl. a munkapiac liberalizálásával. Harmadszor, a francia nemzetidentitás fogalmát és kultúráját a baloldal iszlámellenesnek tartja. Ez sajnálatos, mert a szélsőjobb Front National számára lehetővé teszi, hogy magukat a republikánus eszmék igazi védelmezőinek tűntessék föl. 
Liberális demokráciák - mint gazdaságilag, mint kulturálisan - sokat profitálnak a bevándorlásból. Ám kétségkívül joguk van saját határaikat ellenőrizni. Az EU abba a helyzetbe kell, hogy hozza magát, hogy külső határait jobban védhesse, ami annyit tesz, hogy Görögo. és Itália több pénz- és jogi eszközt kell, hogy kapjon a bevándorlási hullámok szabályozására. Az EU nagyvonalúsága politikailag nem lesz tartható, ha a külső határai problémáit nem oldja meg. 
Egy, a külföldiek integrálására koncentráló politikai stratégia föloldaná a politika bénultságát, másrészt kifogná a szelet a populisták vitorlájából. Csoportok, melyek hangosan tiltakoznak a bevándorlás ellen, különböző motivációjú emberek koalíciói. Meggyőződéses naivistákat a rasszizmus és a bornírtság vezérli, ezek nem fogják véleményüket megváltoztatni. Mások joggal aggódnak a tömegimmigráció okozta szociális változások és az intézmények tehetetlensége miatt. Egy jó asszimilációs startégia segítene félelmeiket enyhíteni és elhatárolódásukat a fanatikusoktól is támogatná.
Egységes jövő
Jövőbeni félelmek gyakran az irodalom útján fejezhetők ki a legjobban. A XX. sz. első felében ezek a jövőfélelmek nagy központi, bürokratikus zsarnokságokra irányultak, melyek az identitást és a privátszférát elnyomták. Gondoljunk csak George Orwell „1984”-ére. Ám a fikciós disztópiák lényege a század késői évtizedeire megváltozott. Bejelentkezett az identitáspolitika általi félelmek specifikus kategóriája. Az ún. cyberpunk-szerzők, mint William Gibson, Neal Stephenson és Bruce Sterling, olyan jövőt kezdtek vizionálni, melyet az internet általi fragmentálás ural. Stephenson 1992-es regényében, a „Snow Crash”-ben, egyének mindenütt jelenlevő „metaverzumban” avatárokat választhatnak és identitásukat tetszőlegesen változtatgathatják. Az USA széthasadt mindenféle életközösségekre, mint pl. Új-Délafrika (rasszistáknak) és Mr. Lee Nagy Hongkong-ja (kínai bevándorlóknak). Útlevélre és vízumra van szükség, hogy egyik zónából a másikba utazhassanak. A kormány illetősége csak a szövetségi telkeken álló épületekre érvényes. 
Mai világunk egyidejűleg ellentétes disztópiák sínein mozog, a hipercentralizálás és a végtelen fragmentálás felé. Kína egy hatalmas diktatúrát épít, ahol összes polgárai adatait gyűjti. A világ más részein a központi intézmények összeomlása, államok elbukása, növekvő polarizálás és a konszenzusok hiánya figyelhető meg, a társadalmi célok tekintetében. 
A szociális médiumok és az internet lehetővé teszi egyedi közösségek kialakulását, melyek nem fizikailag vannak elválasztva egymástól, hanem a földarabolt identitások révén. 
Szerencsére a disztopikus irodalmak szinte soha sem valósulnak meg. (Szcenáriókat azért írunk, hogy ne következzenek be!RS19I29) A mai erősödő szélsőséges trendek bemutatása szükséges figyelmeztetésként funkcionál. Az „1984” egy totalitárius jövő hatalmas szimbólumává vált, melyet az emberek el akarnak kerülni, így a könyv segített a társadalmak autoritarizmus elleni immunizálásában. A polgárok országukat, mint jobb élettereket ábrázolhatják, amelyekben a nagyobb sokrétűség támogatott és elfogadott. A diverzitás tehát szolgálhat közös célokat és erősítheti a liberális demokráciákat, ahelyett, hogy aláásná. Az emberek soha nem fogják abbahagyni önmagukról és társadalmukról az identitás fogalmaiban való gondolkodást, ám az identitás sem nem rögzített, sem nem velünkszületett. Használható megosztásra, de egyesülésre is egyaránt. Ez a fölismerés lesz végül a populista politika elleni orvosság.

/DER SPIEGEL 2019. okt. 13./
VÉGE, VÉGE, VÉGE MINDENNEK,
VÉGE A JÓKEDVÜNKNEK!

OKOSTELEFON: KÉSLELTETI A FELNŐTTÉ VÁLÁST

(Engem meg gyerekké tesz?) 2019. febr. 5.

Ha Liva tudni akarja, mikor esedékes a menzesze, ránéz az okostelefonjára. Ugyan így, ha parkoló jegyet vált, ágyat foglal egy hostelben, vagy tudni akarja, kocogás közben hány kalóriát éget el. És akkor is, ha este buli után egyedül megy haza sötét utcákon, rövid életjeleket küld barátnőinek. Számaikat nem tudja fejből. Miért is? Ezek tárolva vannak a telóban. Liva 18 éves, egy hamburgi gimnázium 13. osztályába jár. Már ez a harmadik okostelefonja. Az elsőt 14 évesen kapta a szüleitől. Csak úgy, nem különleges alkalomból, a többieknek is volt már egy. Azóta a kütyü mindig kéznél van: reggel, délben, délután, este, éjszaka. Állandó kísérőjévé vált, ez a készülék minden egyben: szolgál, mint tv, fényképező, laptop, navigátor, sztereohangfal, rádió, stopperóra, lépésszámoló, zseblámpa, napilap, zsebszámoló, telefon, videókamera, ébresztőóra. És még sok mindenre. Azt is mondhatjuk, életének irányító központjává lett. Liva ebben nem különbözik a legtöbb serdülőtől és sok fölnőttől. Marad a kérdés: ki kommandíroz kit? Az ember a gépet vagy a gép az embert? Liva és társai azért érdekesek, mert ők az első nemzedék, akik magától értetődően okostelefonnal nőnek föl, digitálisan tanulnak, kommunikálnak, élnek. Természetesen a legtöbb fölnőtt is használ okostelefont, ők is beolvasztották hétköznapjaikba és csak nehezen tudnának leszokni róla, ha hirtelen nem lenne. Ám a 18 évesek nem is ismernek mást - legalábbis saját nézetükön kívül. Amikor megszülettek, sok szülőnek már volt mobiltelefonja. Így ők maguk is kaptak: a 12-13 évesek 92%-a, az összes serdülő 97%-a – tehát gyakorlatilag mindegyikük.

Ez egy tekintélyes szám. Más fölmérések mutatják, 12-17-évesek napi 2,5 órát töltenek el szociális médiumokban – főleg az okostelefonjukkal. Mit csinálnak ott ennyi ideig? És főleg: mit csinál velük a kütyü? A válaszoktól függ, szükség van-e szabályozásra és ha igen, milyenre. A vita iskolákban és családokban egyaránt tombol. Franciaország az iskolákra egyértelmű korlátozást szabott ki: a nemzetgyűlés júliusban kimondta, 15 éven alul, iskolákban és kirándulásokon minden internetes készülék tilos. Sok családban azonban újból és újból veszekedés tör ki a teló miatt. A vita szinte olyan magától értetődő, mint a használat. Sok szülő aggódik, mikor gyerekekét mindig előrehajolva, lefelé fixírozó szemekkel és fürge ujjakkal látja. Sokan figyelmeztetnek és riadóztatnak – ezzel csak növelve a szülői félelmeket.

Ilyen pl. Manfred Spitzer, a digitális korszak apokaliptikusa, Ulm-i pszichológus. Évek óta ugyanazt a könyvet jelenteti meg, különböző címekkel: „Vigyázat, képernyő!”, „Digitális demencia”, „Cyberbetegek”. Modern technikák rövidlátást, depressziót, elbutulást, érzéketlenséget, önzést okoznak, továbbá továbbá túlsúlyt, tartáshibát, magas vérnyomást, cukorbetegséget, alvás-zavart. Több százezer példány kel el. Nem kell prófétának lenni, hogy megjósoljuk, az új Spitzer-könyv, „Az okostelefon-epidémia”, szintén könyvsiker lesz. Spitzer hajmeresztő logikai manővereket csinál, szelektíven idéz tanulmányokat, hogy téziseit alátámassza. Az Ulm-i egyetemi klinika pszichológia főorvosa, elismert orvos és kutató, kétségkívül szakértő – ám nem a médiumpszichológia terén.

Lényegesen visszafogottabb egy másik könyv, amelyik errefelé hónapok óta vitákat kelt. A „Me, My Selfie and I” szerzője az amerikai pszichológus professzornő, Jean Twenge. (A német kiadás május óta kapható). Diagnózisa: a fiatal emberek ma magányosabbak, depresszívebbek, szorongóbbak, mint korábban a fiatalok. Az ok: vélhetőleg az okostelefon. „A következő évtizedekben több olyan fiatalt fogunk látni, akik egy helyzetre ismerik ugyan a helyes emoji-t, de nem a helyes arckifejezést”- írja Twenge és okostelefon-korlátozást javasol. A teljes absztinenciától eltanácsol. Tinik, akik örökké a telefonjukat babrálják, föltűnően gyakran depresszívek, ám azok sem különösen boldogok, akik ilyen telefont soha sem használnak. „Apró adagokban ez a technika igen hasznos lehet, megkönnyítheti életünket.”

A professzorasszony legizgalmasabb tézise: az i-generáció lassabban nő föl. A mai 18 évesek úgy viselkednek, mint régen a 15 évesek, a 13 évesek, mint a 10 évesek. Kevesebbet mennek el valahová szüleik nélkül, kevesebb alkoholt isznak és később és kevesebbet szexelnek. Ez igencsak meglepő a YouPorn weblapok és a Dating-App Tinder csúcs-látogatottsága miatt. Nem is olyan régen, ugyanilyen okból, szexuálisan lezülött, promiszkuitív nemzedékről volt szó, a „pornó-generációról”. Twenge tanulmánya az USÁ-ra vonatkozik, de a német kiadó talált egy sor német fiatalokról szóló hasonló kimutatást. Így a 14-17 éves fiatalok első heteroszexuális közösülése 2005 és 2014 között 5%-kal csökkent. A 16-17-évesek alkoholizálása 2001 és 2016 között 97%-ról 87%-ra ment vissza. A hetente bulizás is csökkent: 2006-2017 között 11%-ról 5%-ra.

Ám a lassuló fölnőtté válásra egy egész sor más magyarázatot is találhatunk. Lehetséges, hogy az okostelefonok távoltartják őket a személyes interakcióktól, alkoholtól, szextől, kluboktól. „A buli örökké fut, csak most a Snapchat-en” - írja Twenge. Ugyanúgy az is lehetséges, hogy a kisebb családok jobban vigyáznak gyerekükre, vagy a fiatal nemzedék most jobban szót ért szüleivel, mint az előzők, tehát késztetésük, hogy a szülői házból délután és este meneküljenek, kisebb lett. A profnő azt is megfigyelte, hogy a fiatal fölnőttek lelki problémái néhány év alatt megsokasodtak, főleg 2012 és 2015 között, épp akkor, amikor az okostelefonok elszaporodtak. Fölméréseket idéz, melyek igazolják, hogy a serdülők, akik sok időt töltenek közösségi oldalakon, gyakrabban lesznek depressziósak, magányosabbnak érzik magukat, rosszabbul alszanak. De mit jelent ez? Azért boldogtalanok, mert az okostelefonjukon lógnak, mert a Twitter-en a HateSpeech-csel kell megküzdniük, mert magukat az Instagram-on másokkal mérik össze, így még jobban kényesek lesznek a kinézetükre, mint a korábbi nemzedékek - vagy azért nyomkodják a kütyüt, mert boldogtalanok és a hálón foglalkoztatva, megerősítve érzik magukat? Florian Herford-nál, annyi bizonyos, valami félrement. Herford, akit valójában másképp hívnak és nem szeretné, ha ráismernének, már egy éve lakik az „Auxilium Reloaded”-ban, a Dortmund-Aplerbeck-i médiafüggő fiatalok otthonában. Ott elválasztják azoktól a dolgoktól, melyek sokáig rabul ejtették. H. 23 éves, 190 cm magas fiú. Visszavonult a számítógépes játékok világába. A virtuális világban találta meg azt, amit a valóságban nem: sikert, barátot, boldogságot. „Ha valakit állandóan dagadtnak csúfolnak, az kikészít” - mondja H. Lakását szinte sosem hagyta el. Literszámra itta az energiaitalokat és az ételt házhoz hozatta. Mikor majdnem 300 kilós lett, nem bírta tovább és beutaltatta magát egy pszichiátriai klinikára. A mobilok ott nem teljesen tabuk, hanem ideig-óráig megengedettek. „Nem akarjuk a médiumokhoz való hozzáférést teljesen betiltani, hanem visszaadni fölöttük az ellenőrzést a fiataloknak” - mondja Magnus Hofmann terapeuta. A páciensek egy normális életritmusba kell, hogy visszataláljanak. Mindegyik benntlakó köteles iskolába vagy munkába járni, egy hobbit keresni és a terápiás üléseken részt venni. Ez évekig jól ment, ám amióta a mobilok nagy teljesítményű számítógéppé váltak, Hofmann-nak lett egy problémája. A kütyü nélkül némely benntlakó meztelennek érezte magát, hiányzott neki egy testrésze. Az okostelefon használatát korlátozni kellett, „különben el kezdik azokon azokat a játékokat játszani, amik idehozták őket.” H. számára is a mobil drog-pótszerré vált, mielőtt Dortmundba jött. „Amikor a telóm 50% töltöttség alá ment, bepánikoltam.” H. mindenütt konnektort keresett, két töltőt is hordott magánál, ráadásul egy Powerbank külső akkumulátort. Mint a többiek, az okostelefont arra használta, hogy a közösségi oldalakon, mint az Instagram és a WhatsApp, barangoljon, de legtöbbet saját játékait játszotta tovább. Egy nagy stratégiajáték kísérő app-ján menet közben hajóflottákat indított el, melyek őt a főjátékban előre vitték. „Csak menet közben nem egy játéktrófeát lehetett begyűjteni.”Időközben H., aki egy szakácskurzust végez, köszönve a terápiának, sokszor jól elvan telója nélkül is. „Kezdetben segített a telóm magammal vinni, de nem bekapcsolni. Így biztonságban voltam, hogy kéznél volt. Mégis mindent elérhettem, nem 10 mp, hanem 2 perc alatt.”

H. története szélsőséges. Ám megmutatja, milyen hatalmas a vonzereje az ilyen készülékeknek, pontosabban, a rájuk telepített alkalmazásoknak. Hogy egy egész nemzedék rákapott az okostelefonra, nem véletlen. Snapchat, WhatsApp, Instagram – ezek a vállalatok az okostelefon használatát alapszükségletté teszik. A rászoktatás szándékos, az i-generáció legkedveltebb app-jaiba bele van programozva. A YouTube-on minden lejátszott videó után automatikusan beindul a következő. A felhasználók bele kell, hogy nyúljanak, ha ez ellen védekezni akarnak, mielőtt kiszállnának az alkalmazásból. Az Instagram-on, a publikálás után, a sztorik 24 óra múlva törlődnek. Aki naponta legalább egyszer nem megy rájuk, elmulasztja. A Snapchat-en kis lángocskák jelzik, az egymást követő napokon hány chat-et – fotót, rövid videót – csereberélt a fölhasználó. Aki nem küld naponta legalább egy snap-et el, elveszik összes begyűjtött lángocskáját. A közösségi oldalak vonzása mindenekelőtt abból áll, hogy légy mindenben benne, ha csak a képernyőn is. Szakértők a „fear of missing out”-ról (FOMO), az elmulasztás félelméről, beszélnek. Az információözön azt az érzést kelti, mindig vételre kell kapcsolnunk, szünetelni nem lehet. Egyes fiatalok ez ellen teljes lekapcsolással védekeznek. Ez a „Digital Detox” kicsiny, de egyre növekvő csoportja, készülékeiket ritkán használják, vagy nincs is nekik. A szociológus Klaus Hurrelmann, a Shell-Studien társszerzője, No. legismertebb generáció-kutatója a nemzedékeket 3 csoportba osztja:

1. „Szuverének”: a legnagyobb csoport (a fiatalok fele). Ők tudatosan bánnak az okostelefonnal, náluk a lehetőségek ésszerű kihasználása fontosabb, mint a kockázatok. Könnyedén összehoznak egy 30-40 tagú csoportot, szorosabb kapcsolattal és ezekkel gyakran kommunikálnak. „Ilyen kapcsolat korábban csak 5 személlyel volt lehetséges, ma ennek többszörösével” - mondja Hurrelmann. (Kilóra megy?RS19I1) Nem számít, ha személyesen nem találkoznak, csak telefonáljanak, chat-eljenek. Ők képesek ezeket a csatornákat intenzíven kihasználni. Ők a digitalizálás nyertesei.

2. „Bizonytalanok”: 30-40%. Az okostelefon-kezelésben eléggé jártasak, de a készülék által nyújtott lehetőségeket csak részben használják ki. Nem érzékelik, mennyire túlterheltek, nem kis fáradtságukba kerül, a technikát uralni. A veszély mindig ott les rájuk, a sokféle ajánlattól elcsábulnak. Ez a csoport felügyeletet és szabályozást igényel.

3. „Szolgák”: ez a legkisebb csoport sürgősen kezelést kell, hogy kapjon. „Magukat teljesen a telefonjuknak vetik alá, a technika rabszolgává tette őket.”

Bizonytalan, szolgai – legalább ez a két csoport nem hagyható magára az ilyen készülékekkel. Ez segítene rajtuk. Németországbanban (No.) szívesen az iskolákra tolják a problémát, mintha azt a tanárnak kellene megoldani - ha tudná egyáltalán. Az okostelefon-problémával nagyon sok iskola küzd. Itthon általános rendelet, mint Franciao.-ban, nincs. Csak Bajorország hozott szigorítást: a készülékeknek a szünetekben és a lyukas órákon kikapcsolva a táskákban van a helyük. Az órákon szintén, kivéve, ahogy azt a CSU-kultuszminiszter Bernd Sibler hangsúlyozza, „pedagógiai célokból” kerülnek bekapcsolásra. („Te pedagógiai célból guglizol”?RS19II5) Aki ettől el akar térni, annak a szülők, a diák, a tanár és az igazgató egyetértésére van szükség.Dieter Brückner iskolájának egy ilyen engedményt kiharcolt. Ő gimnázium-igazgató Würzburg-Veitshöchheim-ben, e mellett a Szövetségi Iskolaigazgatók Konferenciájának elnöke. „Smartphone és az internet iskolánk hétköznapjainkhoz tartozik, a diákok meg kell, hogy tanuljanak ezekkel értelmesen dolgozni.”- mondja a 62 éves igazgató. A felsősök készülékeiket tanításon kívül is használhatják, de szigorú kötöttségekkel. „Csak a könyvtárban és a felsősök termében, ott is csak iskolai célokra.” Fontos, hogy ez sem a fiatalabbak szeme előtt történjen, hiszen végül is jó példát kell mutatniuk. Aki ehhez nem tartja magát és rajta kapják, handy-jét bevonják és csak a rektornál, fejmosás után kaphatja vissza. Tanórán viszont a telefon használata kifejezetten megengedett, a diákok információkat gyűjtenek vagy az online-Duden-ben (német értelmező szótár.RS19II5) keresgélnek. A Würzburg-i szabályozás – sok tiltással, kevés kivétellel – a veszélyes okostelefon háziasításának kísérlete. Nem föltétlen követendő, vannak más utak is, ám Brückner gimnáziuma ezzel legalább egy fontos kritériumnak tesz eleget: ésszerű szabályokat alkudnak ki a lehetséges kockázatok kivédésére, miközben az okostelefonnal való bánásmód életszerű marad.

Hogy hogyan is segíthet ez a technika a tanításban, az a hamburgi Osterbeck- gimnáziumban is látható. Klasszikus zöld tábla krétával itt már nincs, minden osztályteremben beamer-projektor és digitális tábla van, mellette zománcos fehér tábla (whiteboard), amire filctollal írnak. (És beszívják a mérgeket.RS19II1) „Aggódtunk, hogy a krétapor árthat a projektornak” - mondja Björn Grünke, digitális felelős. Előveszi okostelefonját, kinyitja az app-ot, hogy megnézze, melyik terem éppen szabad. Ezt az alkalmazást Hamburg város tavaly vezette be egyes iskoláiban, próbaképp. Ez egy virtuális osztálynapló, sok feladattal és tansegédlettel, minden szakra. Minden tanár és diák regisztrálva van, osztályok szerint. Amikor megjönnek az új ötödikesek az iskolába, először is egy smartphone-crash-kurzust kapnak. „A gyerekek a mobilt mint munkaeszközt kell, hogy fölfogják.” - mondja Björn Grünke. Eddig csak játékszer volt a számukra. Újból és újból megdöbben, mennyire nem ismeri némely gyerek a saját készülékét – akkor is, ha órák hosszat YouTube-videókat néz és virtuális WhatsApp-híreket hív le. „Sokan már az olyan egyszerű feladatnál elakadnak, hogyan csináljanak egy screenshot-ot és úgy tárolják, hogy azt ismét megtalálják.” Kerek egy hét után az ötödikesek eléggé fölkészültek, hogy a smart tanításon részt vegyenek.

A diákok telefonjukkal bejelentkeznek a Bettermarks tanszoftverébe, hogy ott a tanárok által kijelölt gyakorlatokat megtalálják. Számolni papíron kell, az eredményeket beviszik az app-ba és ott rögtön láthatják, jó-e a megoldás. „Számomra ez igen praktikus” - mondja Grünke. Így minden gyerek képességének megfelelő feladatot adhat és megtakarítja a korrektúrákat. „Az időt így jobban kihasználhatom, pl. magyarázatra.” Amikor a matektanár nem rég a felületszámításra tért át, a gyerekeket először mégis kockáspapír hajtogatásra és kockaszámlálásra vette rá. „Ez sokkal látványosabb volt” - mondja Grünke. „Az okostelefon természetesen csak egy a sok pedagógiai eszköz közül. Ha a készülékekre nincs szükség, a táskában hevernek, vagy az asztalon a képernyővel lefelé és kikapcsolva. Grünke megfigyelte, hogy a digitalizálás a tanár-diák hatalomviszonyt fölpuhítja, szélsőséges esetben megfordítja. „Azzal kell élnünk, hogy egyes tanulók ebben jártasabbak, mint mi. Ezt nem minden kolléga viseli el könnyen.”

Az i-generáció az első, amely már serdülőként korunk egy központi kultúrtechnikáját jobban ismeri, mint a szüleik. Ahelyett, hogy a szülők tanítanák és vezetnék őket, a szüleik kénytelenek leckét venni tőlük. Egy sértő folyamat? Heves viták a szülőértekezleteken és az esti család vacsoráknál: a frankfurti pszichoanalitikus, Martin Altmeyer, ezt a szülőnemzedék tudatalatti vágyával magyarázza, miszerint „egy társadalmi fejlődést szeretnének megállítani, mely túlterheli őket - egy fordított Ödipusz-komplexus.” A korábbi nemzedékek a világot ódzkodva adták át a fiataloknak, ma úgy tűnik, ezt a mediatizált világot, idő előtt, odalökik a médiakompetens utánpótlásnak, hogy ezt a korai örökséget kissé megkeserítsék.

(Nekem 1990-ben nyomtak először a kezembe egy ilyen handy-t, egy osztrák hegyen. Megrémültem: az utolsó zsinórt is elvágták! „A régi tudások hordozói, akik az élethez értenek, kihalnak és nemsokára csupa számítógépes szaladgál itt. Nem szabad, hogy az unoka többet tudjon, mint a nagyapa. Nem is tud: az ő tudása nem esszenciális. Régen a falu öregjeit kérdezték, ma a számítógépeseket. Vesztünkre: ha majd minden számítógépet az utcára dobnak, mert azt nem lehet megenni, akkor derül majd ki, mihez kell érteni: élelmet és meleget termelni. A világot nem új találmányokkal, hanem szociális szövetségekkel, belátással és mértéktartással lehet megtartani. Hol az a találmány, ami a belátást és a szolidaritást fejleszti? Nézzünk csak szét a konyhánkban, milyen gép kellene még? A polgár 10 000 kacatjával olyan boldogtalan, mint azelőtt. Semmilyen gyár nem tudja gyártani, amire valójában szüksége van: bizalomra, elismertségre, meghittségre, barátságra, otthonra, szeretetre. Az ember fékezze meg az eszét és fedezze föl a szívét! - Az értelmiségi munka megvetendő!” Tüntetés a MtudE ellen, 2004)

Jürgen Ries a fiatalokkal jól kijött, 37 évig vezette Solingen legnagyobb és sokszor egyetlen diszkóját, a „Getaway-t”. Diáknemzedékek táncoltak nála sztrobo-fényben, söröztek, csocsóztak, ücsörögtek a sötét sarkokban. Ám ennek február óta vége, legalábbis a „Get”-ben. „Többet nem érte meg.”- mondja Ries. Sok dolog miatt, egyike az okostelefon. Ahhoz, hogy a fiatalok mindig kommunikáljanak, többé nem kell találkozniuk. (…) Ha mégis találkoznak, akkor saját bulijaikon, spotify mellett, sör a szupermarketból. A Musikstreaming-szolgálaton millió song-ot hívhatnak le, bármikor. „A világ egy DJ-je sem szolgálhatja ki az összes ember ízlését.” Ries egy emlékezetes képet idéz: Négy fiatal egy asztalnál, előttük poharak, kezükben okostelefon. Odalépett hozzájuk: „Mit csináltok? Egymásnak írogáltok?” Még ma is mosolyog, amilyen képet vágtak.

A koncerteken a rajongók már nem öngyújtókkal, hanem telójuk kijelzőjével csápolnak; videókat, szelfiket készítenek saját rajongóiknak, föllövik a közösségi oldalakra. Ami a színpadon történik, mellékes. Olyan sztárok, mint Alicia Keys, Bruno Mars és Adele újabban a fan-jaikat egy teló-szünetre kényszerítik. Mielőtt a terembe engedik őket, telóikat egy párnázott zsákocskába kell, hogy tegyék, amiket a rendészek lezárnak és csak így vihetik be. Csak a koncert után kapják vissza, amikor a biztonságiak a handy-hálózsákokat egy készülékkel kinyitják. Így a figyelem teljesen a zenészekre irányulhat és természetesen az előadást sem lehet fölvenni, a jogvédelem biztosított. Amikor a rockzenész Jack White, a White Stripes régi frontembere No.-ban októberben föllép, ő is itt veti be először ezt a módszert. „A zenét közvetlenül átélni – ez földobja a közönséget.” - reméli. Jürgen Ries megdöbben ilyen sztorik hallatán. „Ha mi a Getaway-ból kitiltottuk volna a mobilt, be sem jöttek volna.” Michael Mennekes egyike a tiniknek, már csak ritkán jött. Most ünnepelte 18. születésnapját, van jogsija és esténként a mamája Fiatján furikázik Solingen-ben. Vasárnap este van, megy a barátjához, sörözni. A haverok egy kicsit dumálni fognak, talán néhány YouTube-videót is megnéznek. Diszkóban utoljára hónapokkal ezelőtt voltak. Kocsmákba vagy lokálokba csak ritkán mennek. „Valahogy ez nem kell nekem.” - mondja Michel. Együtt üldögélni otthon, vagy nyáron akár kint, sörözni, zenét hallgatni, traccsolni, csak úgy „csillelni” - így néznek ki Michel és barátai estéi. Gyakran ki sem megy a szobájából. Akkor heverészik az ágyán, néha egyedül, néha barátnőjével, laptoppal az ölében, Netflix-sorozatokat néz. Aktuális az „Insatiable”, a Hamupipőke egy új kiadása, amiben egy lány kilói és osztálytársai mobbing-jai ellen küzd, szerencsésen lefogy és a végén még egy szépségversenyt is megnyer. Az első évad 12 részes, á 45 perc. Mennekes és barátnője 4 nap alatt mindet megnézte. Ennek ellenére a szakmunkás-képzős nem gondolja, hogy túl sokat lóg a mobilján és a laptopján. Éjszakára a telót ágyába viszi, ez az ébresztőórája. Ilyenkor kiszáll az internetből. „Jól alszom, de nem szeretném, ha zavarnának.”. Barátnője szülei megkövetelik, hogy lányuk handy-jét éjszakára a konyhában hagyja, meséli Michel. Ott csüng rendszerint a töltőn, hogy másnap ismét bevethető legyen. A szülőktől függ az is, hogy gyerekeik problémái súlyosbodnak-e avagy sem. Nem új vita: szülők veszekednek gyerekeikkel órákhosszat, mennyi a megengedett tévézés, PC-játék, chat-elés. Régen a tv és a számítógép nagy darab, kockaképernyős gép volt, a lakásban fix helyen. Föltűnt, ha valaki sok időt töltött el előttük. Egy okostelefon viszont egy zsebbe belefér, mindig és mindenkor előhúzható. Itt az ellenőrzés szinte megoldhatatlan a szülők számára. Ehhez jön, hogy a smartphone-nál jó példát mutatni sokkal nehezebb, mint más technikai újdonságnál. Gameboys? Főleg gyerekeket csábított. Playstation? A szülők csupán leporolták. Computer? Egy játékszer volt a gyerekeknek – a szülők örültek, ha munkahelyükön kívül csak ritkán kellett használniuk. Ám az okostelefon mindkét nemzedéket egyaránt csábítja. A vita ezen oldala a szülők számára kényes lehet. Ők sem járnak el helyesebben, mint a gyerekeik. Miattuk a morgás pl. nem tartja vissza a szülőket attól, hogy osztálytárs-szülőkkel WhatsApp-csoportot szervezzenek, „olyan praktikus”. Hogy ekkor csak precíz, céltudatos, szükséges híreket küldözgetnek egymásnak - hisz ők okostelefonjukkal csak okosan bánnak - maguk sem állítják. Thomas Feibel ismeri ezt a belső konfliktust. Négy gyereket nevelt föl, a legfiatalabb lány most 17 éves. Az apa épp nemrég érezte magát rajtakapva. Mail-jeit válaszolgatva, az időről megfeledkezve, amikor telefonjáról fölnézett, lányát látta, hasonlót csinálni. „Mindig elfelejtjük, hogy gyerekeinket nemcsak azzal neveljük, amiket mondunk, hanem főleg azzal, amiket teszünk.” (Minden technikai haladás csak az időnket rabolja. Régen egy igazgató naponta 4-5 levelet kellett, hogy megválaszoljon, ma 60 e-mail-t. Ma a sok szoba, holmi, étel, ruha miatt fajlagosan hosszabb a háztartási munka. /Precht, ökobetyár/).

„Gyakran még banálisabb: a gyerekek úgy lesznek okostelefon-tulajdonosok, hogy szüleik régi készülékeiket nekik adják.” Nem ritkán a felnőttek így keresnek igazolást arra, hogy ők maguk egy új modellhez hozzájuthassanak, bár a régi még jól működik. „Mikor a gyerekek örülnek a készülékeknek, ez a szülők lelkiismeretét könnyíti.” Gyakori kérdés: Hány évesen kaphat a gyerek okostelefont? Feibel nem mond egy konkrét életkort. „A gyerek érettsége a döntő.” Vannak nyolc éves, technikailag jártasok, akiknek egy smartphone csodás lehetőségeket adhat, tudásuk bővítésére. Másrészt ismer idősebb fiatalokat, akik képtelenek felelősségteljesen egy telefonnal bánni. „Az okostelefon felnőttek számára lett kitalálva.” Csak ha a gyerek elért egy bizonyos érettségi fokot, akkor kaphat egy ilyen készüléket. Feibel azt tanácsolja, kérdezzük csak meg a gyereket, miért akar egy okostelefont, mire akarja használni és milyen szabályokat akar önmaga számára hozni a használatkor. „Ekkor gyorsan észrevehetjük, hogy gyerekünk eléggé fölkészült-e egy ilyen lépésre.” Végül a megbeszélt szabályokat rögzítenünk kell, legjobb írásban. Így később könnyen ellenőrizhetjük, tartotta-e magát ehhez mindenki. A szabályokat egyszer évente aktualizálhatjuk. A Dittmers család Hamburgban radikális megoldást alkalmaz. 18 órakor a handy-k bekerülnek egy handy-trezorba. Ez egy szürke, lapos, lezárható doboz a hálószobában. A ládikó hátulján van három lyuk, ezeken vannak a töltőkábelek átfűzve, így a telefonok a töltőre kapcsolhatók. 18-21 óra között teló-tilalom van; apa, anya, fiú offline. Kezdetben nem is a gyerek telefon-fogyasztásáról volt szó, hanem az apáéról. A 11 éves fiú nemrég kapott egy iPhone-t, osztálytársaihoz képest kissé későn. Eddig nem is használta túl gyakran. Szülei viszont mindig úgy érezték, folyton elérhetők kellenek, hogy legyenek. Mindkettőjük vállalkozó, egyikük jógatanár, másikuk videóproducer. Amikor este hazaértek és együtt leültek a fiukkal, újból és újból megszólalt a telefon. Valamilyen hívás, melyet „föltétlen” fogadni kellett. A handy mindig villogott, mert hírek jöttek. És ha már fölvették a telefont, azt is megnézték, milyen lesz az időjárás. „Ez valahogy mindig idegölő volt.” - mondja Dimmers. A fiuk is ideges volt, mert a szülők folyton másokkal kezdtek el foglalkozni. Ez a sztori életveszélyes is lehet. 2017 forró nyarán a Fürdőmesterek Országos Szövetsége riadóztatott: Az uszodákban egyre több szülő a smartphone-ját figyeli és nem a gyerekét. Hamburg, Hannover és Bréma uszodáiban gyerekek fulladtak vízbe, vagy fuldoklásból mentették ki őket.

Nemrég egy hét éves kisfiú szólított föl tüntetésre Hamburgban. Idegesítette, hogy szülei mindig a telefonjukat babrálják és nem vele játszanak, panaszkodott a gyerek a tévében. Szerencsére anyukája észbe kapott és mellé állva, bejelentette a tüntetést. A hamburgi Schanzen-negyed felé vonulásban 150 szülő és gyerek vett részt. Emil szervező apja nyakában egy hangosbeszélőn buzdította a nyilvánosságot: TELÓT KIKAPCSOLNI – MOST MI JÖVÜNK! A rendőrségtől megtudtuk, a demonstráció békésen végződött – egy játszótéren.- /DER SPIEGEL 2018. okt. 6./(A szerzők csupa nők: Laura, Katharina, Ann-Kathrin, Miriam.)

USZÓ VB – A NÉP MEG SZÁRAZON 2019. febr. 8.

-Főnök, mi nem lovas nemzet vagyunk?

–Is. Most vízilovas nemzet.

Fürdő minden 5. településen van, ám úszni, meglehet, csak minden 10.-en lehet (egyenlőtlen elosztás, csak „élményfürdő”, méregdrága belépő). Ide jön az úszó VB, a külföldi azt hiheti, itt minden nyugdíjas pillangózik. Elképesztő, hogy valaki azért kap milliókat, mert ide-oda úszkál egy betonmedencében. Ha az élsport annyira megdobná a tömegsportot, itt mindenki Búvár Kund lenne. Az országban százával lefojtott termálkutak, de mi a Dagályba ölünk bele 40 milliárdot. Ez a kocka mutatja majd örökké, olyan okosak vagyunk, mint az anyaga; nem egészségünknek – balgaságunknak állít emléket. (Atombunkernek jó lesz).

Itt naponta levágnak 7 lábat, az egész vidék és vele a szubszisztencia-önellátás: kihalóban, az is kérdés, lesz-e Budapest 20 év múlva – de a kedélyeket az úszó-elnökség és a bérúszók szeszélyei borzolják. Pedig a vidéki uszoda az, ahonnét egészsége-sebben jössz ki, mint ahogy bementél. A test ficánkol örömében: végre gázból folyadékba, más izommozgás, más légzés, más testsúly! ( Itt adhatnak le a nők – ha hihetünk Archimédesznek – egy pillanat alatt 50 kilót!). Hozzávéve a napfürdőt, tisztálkodást – mi lehet jobb? Tehát: VÍZBE MAGYAR, LEGOTT! (Lásd még: Vízkultúra – ne mindig gázban!)

 

KLÍMARIOGATÁS (2019. febr. 14. Atomtól a csillagokig, ELTE, Ürge-Vorsatz)

Egyik ilyen előadáson inkább az előadó volt a problémás:

-Kiragad egy várost, egy országot, 100 évet – holott legalább 10 000 év hőfokát kellene.

-Csak a tézisét erősítő érvekből válogat (mintha fizetnék, ahogy a másik oldalt az olajcégek)

-Milyen társadalom az, amit már egy kis hóesés is lebénít?

-A „hőáldozatok”: amúgy is legyengült civilizációs betegek (egy is sok).

-A hőfokhoz maga az előadó is hozzátesz - meg ne kérdezd a személyes energiafogyasztását!

 

De a legnagyobb hiba: a kontraprodukció!

-Ha globális adatokkal tömjük tele a hallgatót, lebénítjuk és még a szemetét sem válogatja.

-Hisztériát kelthetünk: GYORSAN ODA, AMÍG VAN!

-Másik klímakutató: „12 évünk van.” NEM MONDHATJUK EZT AZ ANYÁKNAK!

-Mondhatjuk: én már nem autóztatom a gyerekeim naponta, már nem vásárolok annyit, már kevesebb húst eszem, stb. (Lásd a 13 db. Szelíd Energia Füzet-et).

 

MTA A CEU-NÁL: kétszázan könnyeztek! 2019. febr. 16.

A Stádium 28 meghívására megyünk a Nádor u. 15-be: „Tudomány a prés alatt”. Most is hanyatt esek a pazar kultúrpalotán; nem, hogy hány stadiont lehetett volna ebből építeni, de hány kunyhót hajléktalanoknak? Máson is ledöbbentem, 15 éve: A tanárok nem ismerik egymást? És ezek a diákok mind gyanús oligarchák gyerekei, akik innét dobbantanak Nyugatra?

Mintegy 200-an szorongunk az auditórium B-ben, de minek? Egyik előadó iderepült (klímabarát?!), hogy fölolvassa nekünk az Akadémia történetét, 1920-tól? Mikor h e l y z e t van? Szétnézek: zömében ugyanazok az őszes, kövérkés úriemberek/hölgyek, mint a Sz.-téren, ahol az ülések után pezsgőzni lehet az alagsorban. (Meglepi: Mécs Imre robban be, nemrég találkoztunk Budaörsön,Tóth Zoltán olvasókörében).

A két órás kínzás után végre a fiatalok kapnak szót (5 perc), visszafogottan jelzik, itt volna a délelőtti MTA-ITM tárgyalás friss híre, erre kéne reagálni, egyeztetni, mi legyen! Egy hölgy a SOTE-ról jelenti, ők nem pályáznak (taps), aztán ez is szétmállik. Símán beléphetnek az OpeBaSzö-be! „Olyan, mint Akadémia, nincs, csupán munkatársak és intézetek konglomerátuma”- homályosít föl egy fiatal hozzászóló.

Bár ez a vitadélután borítékolható volt, mégis majd fölrobbanok:

-Hol voltak 2010-ben az alkotmányvédőknél, később a Fekete Nővérnél, a szakszervezeteknél?

-Azt hitték, ők nem kerülnek sorra?

-20 éve csak pezsgőznek, ahelyett, hogy átszervezték volna magukat?

-Vakok, nem látják, milyen lett a világ, a „tudomány”?

Nemcsak én sajnálkozom, bizonyára Ő is: nem hitte volna, hogy ez egy ilyen könnyű falat lesz. (Németül: Gefundenes Fressen, talált zaba).

 

TECHNIKA-TELÍTŐDÉS: A 3. ÖKOLÓGIAI ÁTCSAPÁSI PONT 2019. febr. 15.

1. Ammónia-szintézis (N2 + 3H2 = 3NH3, 1908)

2. Atomátalakítás (N/14,7/ + He/4,2 = O/17,8/ + H/1,1/; 1917)

Mikorra tehető a 3. ökológiai átcsapási pont (ha van ilyen)?

Ez a párhuzamos technikák megjelenése, a technika-telítődés.

A technika nem fejlődik, csak szaporodik, mert hajtja a profitszerzés.

Ma a Köln-Bonn távot a következő járművekkel lehet megtenni:

1. lovaskocsi

2. hajó

3. kerékpár

4. gőzhajó

5. gőzmozdony

6. hajtány

7. autó

8. motorkerékpár

9. dízelhajó

10. dízelmozdony

11. villanymozdony

12. mágnesvasút

    13. repülőgép

    14. léghajó

    15. helikopter.

 

Míg az első technikák jelentősen gyorsították és kényelmesítették az utazást, az új technikák egymáshoz képest egyre lelassultak és nem tettek hozzá jelentős minőségi előnyt - viszont egyre több kárt okoztak. A pont, ahol az ökológiai károk meghaladták az egészségi előnyöket, az lehet a 3. ökológiai átcsapási pont. És mint minden, ez is a századforduló, 1900 környékére tehető.

Itt kellett volna megállni. (Lásd még: A tavirózsa látszatsikere /1989/, Mad Scientists – vissza a Nobel-díjakat! /1988/, Ökobetyár könyve)

 

 

TÖLGYESSY KÉTÓRÁS MONOLÓGJA 2019. 02. 21.

„Beteljesülő reménység – 1989 csodája”. Most tényleg kétszázan (+kivetítő terem) csüngünk még a csilláron is, a Horánszky 20-ban, az Eötvös csoport rendezvényén. -Itt a Messiás?-viccelődöm, de a tisztelet a történelmi rendszerváltónak szól, ha orbánbarát is. 90% máshonnan tudható, 9% kitalálható – de az az 1%! „Akkor azt mondtam Antalnak...” ebben van valami diszkrét báj, ha a kisördög nem ismételgetné: Hát nem specko jedno most az egész? (Péter, h e l y z e t van!) -Akkor Ön mért jött el? -kérdi szomszédom. (Szeretem az értelmes beszédet.) Akkor is, ha a Tiszákig, Betlenig nyúl vissza, hisz megígérte: nem lesz rövid.

Belecsap 1989-be: a V4 közül a magyar kilógott: nem volt antiszocialista, tömeges ellenálló-szavazó: az első szabad választás részvétele katasztrófális, visszasírták Kádárt, itt letartóztatások sem voltak igazán: ha terror, az ország rögtön fizetésképtelen; Grósz már 87-ben lerakta a kapitalizmust, minden jöhet, csak a párt maradjon, azt hitték, bőven nyernek; a középosztály döntő: 40 %, már részesül, 7-8% nyugati szinten, 40% lent; símán fog menni: k.osztály +pol.váltógazdaság +innováció = siker, a kerekasztalt sikerült megmenteni, pedig a Fideszt meg sem akarták hívni – megvédtem; az ellenzék 3 felé oszlik, MDF=Mo.?, megjelenik a magyar hagyomány: a gyűlölet, a hidegháború, nyírd ki, mielőtt ő nyír ki, pedig volt nyugatos konszenzus - Csurka megfúrta: „Ne legyünk pincér-ország”; SZDSZ okostojás mindent elront; tévedtem: kellett volna nagykoalíció; 1990-ben elhallgattam, Antal XIX. századi, emberei is tudták: rossz az út, „Péter, gyere be, ezek szétszedik a választási rendszered”, elsietett privatizáció, 89-ig kiszámíthatóság, aztán szabálykerülés, „ügyeskedés”, ennyit lehetett kihozni.

Áttér mára: spanyol, finn, ír, olasz sikeres fölzárkózás – mi leszakadtunk, előnyünk oda, 25 év alatt egy rendszernek bizonyítania kell, nem a NSz volt a probléma, hanem az Index, a rendszertagadó pártok kiszorítják a demokratikusokat, kormányozhatatlanságot okoznak.

Előttem Lendvai Ildikó kapja föl a fejét: sosem nézett szembe pártállami szerepével, Jeszenszky a barna gyökereket vitatja, Sólyom is itt ül, „együtt sétáltunk”.

Kicsit pihen, míg Írmagos Bence fiatalé a szó, aki szabadon, tömören beszél, fölrója a fiataloknak, hogy tájékozatlanok, apolitikusak, emigrálnak; szétnézek: tényleg, fiatalt alig látok a teremben!

Mit ad isten, az első cédulás kérdés az ökobetyáré: TETSZETTEK VOLNA DEMOKRATÁKAT NEVELNI! Igen, valós kérdés, mondja, de nem veszi magára. A magyar mindig úr-tisztelő. Deák: utolsó reformer. Azt hittem, azt válaszolja: egyéb gondunk is volt, ki is végezhettek volna bennünket. Más kérdezi: és az Ön felelőssége? 90-ben kiszálltam. (Aki ennyit beszél, annak tényleg nyomja valami a lelkét.).

Tölgyessy a végén a helyzetről: az ellenzék elkezdte az erőszakot, a családprogram vonzó, Matolcsy jó, adósságkezelés jó, Orbán ráérez a Nyugat válságára, választ ad; szerencsés: válságban sosem kormányzott, 2010: rendszerváltás az alaptörvénnyel (nem visszarendeződés?), pedig: nem lehet minden választáskor rendszerváltás, csak nemzetközi helyzet hoz változást, egy mostani fordulat csak rosszabbat hozna. Emigráció a diplomásoknak nem megoldás, (senkinek sem: Mindenki éljen és dolgozzon a szülőhelyén!)

Megtapsoljuk az élő rendszerváltót, bár az Orbán-dicshimnusz kiábrándító volt.

Mért gondolja? Nem ő alszik az aluljáróban? Nem látja: ez a világot szedi szét, hullahegyekért felelős!

Maradjon az ő titka.

(Egy fickó még nálam is gyorsabb: egyből verte bele kütyüjébe az előadást!)

 

POPULIZMUS: KÍSÉRLETEZÉS A DEMOKRÁCIA SZÍVÉVEL /DER SPIEGEL Nr. 4 2019/

A német-amerikai történész, Yascha Mounk, a brexit-ről és a Nyugat alkonyáról. Mounk (36) történész és politológus, a Washington-i J. Hopkins Egyetem tanára. 2018-ban megjelent könyve, „A demokrácia széthullása” a globális populizmussal foglalkozik. Müncheni születésű, apja fizikus, anyja karmester. Cambridge-ben tanult, a Harvard-on doktorált. Podkast-ja a „The Good Fight”, kommentárokat ír a „Slate” online-magazinba.

SP: Mounk úr, ön szerint a demokráciák világszerte veszélyben vannak? Anglia egy példa erre?

M: A brexit-vita mutatja, milyen nehéz a polgárok növekvő igényeit kielégíteni, ha direkt beleszólásról van szó. Egyrészt sokan úgy hiszik,na reprezentatív demokrácia intézményei már nem képesek a népakaratot érvényesíteni. Másrészt az alternatívák aligha működőképesek. A politikai kérdés túl bonyolult, nem lehet klasszikus „igen-nem” népszavazásokon választ adni, ahogy ez a brexit-nél látható. (Egykor, 2014-ben, egy pacák unatkozott és kitalálta a brexit-et. Úgy hívták: Boris Johnson. Ő most hol is van?RS19II17). És az olyan net-platformoknál, ahol a polgárok szavazhatnának, legtöbbjüknek hiányzik a hozzáértés, idő és kedv. A hagyományos demokráciák tehát veszítenek legitimitásukból és helyettük nem jön más.

SP: Hogyan magyarázza, hogy a polgárok saját érdekük ellen szavaznak és országukat nagy kockázatnak teszik ki?

M: Ha a polgárok eléggé dühösek a status quo miatt, néha képesek a pénzről is lemondani, hogy az ún. eliteket megbüntessék. Hogy egy Trump-, vagy egy brexit-szavazat ilyen értelemben irracionális-e, nem is tudom. Ám ez az alapmeggyőződés biztos pesszimizmusból fakad, talán még cinizmusból is. Ha a polgárok nem hiszik, hogy számukra a politika egy jobb jövőt harcolhat ki, a radikális kezdeményezéseknek adnak esélyt. Azt kérdezik: Mit veszíthetek?

SP: Van valami, ami a brexiteseket, a sárgamellényeseket Fro.-ban és az AfD-t No.-ban; vagy a trumpistákat az USÁ-ban összeköti?

M: A meggyőződés, hogy ők egyedül képviselik a legitim népet. És egyszerre a vélt dicső tegnap utáni nosztalgia. A német Wirtschaftswunder-től a brit empire-ig. Az emberek nosztalgikusak lesznek, ha az az érzésük, hogy a jövő egyre sötétebb lesz. Erre a jó válasz, ha hihető bölcs reményt ültetünk beléjük, hogy egy jobb jövő jön és a múlt nem is volt olyan mennyei, ahogy azt most utólag maguknak kifestik.

M: Angliában a brexitesek maximálkövetelésekkel lebénítják a parlamentet. Mit tehet egy ilyen esetben a kormány?

M: Theresa May, ha tetszik, egy lehetetlen megbízást kapott. A legtalálóbb metafóra, amit olvastam: építsen egy tengeralattjárót – lyukacsos sajtból! Persze, ehhez lehet jó pofát vágni és mindezt megígérni. Ám a legjobb szándékkal épült sajt-tengeralattjáró sem fog működni. Sok britnek mára leesett, hogy a brexiteseknek tett ígéret megvalósíthatatlan. May problémája, hogy megkapta az EU-kilépés mandátumát, csak azt nem, hogyan hajtsa ezt végre. („Ahogy a magyarokat sem lehet kirúgni, úgy brexit sem lesz. Csak pávatánc.” ökobetyár, 2016)

SP: Mért esik nehezükre a populistáknak más pártokkal konszenzusra jutni?

M: A brexitpártiak, mint a többi populista, arra formálnak jogot, hogy egyedül ők képviselik a népakaratot. A populisták szemében az ellenfél nemcsak téved, de illegitim is. Egy ilyen lealacsonyító és delegitimizáló stratégia eleve lehetetlenné teszi a kompromisszumot. Mert ha a populisták a „népellenséggel” egy kompromisszumot kötnek, azzal gyanúsíthatók, hogy maguk is árulókká váltak. Ennek a tagadás-magatartás különböző formáit láthatjuk az USÁ-ban, Magyarországon és Németországban is. A brexit-disputa Angliában a gyűlöletet és a haragot szította föl és attól tartok, ez a düh nem fog gyorsan elülni.

SP: Az EU alábecsülte a britek Brüsszel iránti haragját?

M: Nagy Britanniának, az egykori világhatalomnak nehezére esik egy transznacionális projekt részévé válni. A nemzeti parlamentek hatalma egyre csökken. (Gyere Bp-re!RS19II17). Sok fontos döntés komplikált intézményekben születik, központi bankokban és az EU-Bizottságban is. Az EU-polgárnak valamelyest igaza van, ha ezt mondja: Én állítólag demokráciában élek, de szavazatommal nem sok vizet zavarok.

SP: A nyugati demokráciák nyugodjanak bele, hogy a pol. rendszerünk a jövőben illékonyabb lesz?

M: A nagy demokratikus stabilitás szakasza talán egy kivétel volt. A gyors gazdasági növekedés idejében olyan országok, mint No. és Fro. élvezték a nép bizalmát, mert életkörülményeiket gyökeresen javították – épp a demokráciának köszönve. Ma ezt a legkevesebben mondanák.

SP: Ön azt írja, a polgárok és a demokráciák közötti kötőerő elillanóban van; a fiataloknál még jobban, mint az öregeknél. Miért?

M: Az emberek száma, akik egy demokráciában akarnak élni, rohamosan csökken. Nyilván kevés 1980 után született (mint én) örülne, ha hirtelen generálisok vennék át a hatalmat. Ám a diktatúra, a fasizmus, a kommunizmus veszélye a legtöbbjük számára igen absztrakt. Ezenkívül ott látjuk a statisztikákban, hogy a korábbi nemzedékek jelentős életszínvonal-emelkedést kaptak, míg gyerekeik már nem. Egy demokrácia nemcsak pusztán szép idéáiból él, hanem abból is, hogy polgárainak azt adja meg, amit megígér: jólétet, szabadságot, biztonságot.

SP: Mit jelent, ha a polgárok egyre nagyobb része ezzel az államformával már nem tud azonosulni?

M: Konrad Adenauer kiadta a mottót: Semmi kísérletezés. Ennek a szlogennek ma már nincs ereje. Sok polgár helyesli, ha a demokrácia szívével kísérleteznek. 5 éve azt gondoltam, Nyugaton a demokráciának nincs alternatívája. (11 társadalommodell, ökobetyár.blogRS19II17) - nem utánozhatjuk Kínát, vagy a szaudik monarchiáját. Ma a populizmussal egy olyan alternatíva jelentette be magát, amely nem demokrácia-ellenesként mutatja be magát, hanem épp azt akarja elmélyíteni. Ám amint a populisták hatalomra kerülnek, megregulázzák a független intézményeket, újságírókat népellenségnek kiáltanak ki, vezető posztokra lojalistákat raknak – amivel végül is a demokráciát zúzzák szét.

SP: Sikerük részben a bevándorlók elleni gyűlöletből táplálkozik. Ezzel hogy lehet szembeszállni?

M: No, időközben egy multietnikus társadalom lett. Azokat a jobbos populistákat, akik ezt tagadják, helyre kell tenni. Ám egyben társadalmunk szabályait is elég világosan érvényesíteni kell. Az elmúlt hónapokban egy menekültekről szóló jelentés ügyében utaztam sokfelé az országban. Nehezemre esik megérteni, hogy a hatóságok sok bűnügyet igen szőrmentében kezelnek – és milyen büntetéseket rónak ki megerőszakolásokért, gyilkosságokért. Ezek a büntetések egy homogénabb országban is heves tiltakozást váltanának ki. Egy multietnikai társadalom kötelessége, hogy jóval szigorúbban büntessen, hogy a kölcsönös ellenségeskedést megelőzze. Ez vonatkozik úgy a menekültekre, mint a „bionémetekre” is, akiket alig vonnak felelősségre, ha külföldieket támadnak meg, vagy azilokat gyújtanak föl.

SP: Melyek a populisták legnagyobb gyengéi?

M: Hihetetlen jó orruk van arra, hogy az emberek dühét kiszagolják. Ám ennek a dühnek a kifejezésekor a jó illem és a jó ízlés határait lépik át, mely a lakosság többségének még fontos. Másodszor, olyanokat ígérnek, amiket nem tarthatnak be. Orbán Viktor szereti az EU-t azért felelősségre vonni, ami nála otthon történik. Trump a demokratákat, Erdogan a külföldi hatalmakat okolja. Valamikor ezek az érvek már nem hatnak, úgy hiszem. Akkor ezt mondja a polgár: Évek óta ti vagytok a hatalmon, ti vagytok a felelősek. Ti vagytok a bűnösök. (Nem bűnösök – bűnözők!RS19II17)

/„Nyuszika rászól az előre tolakodó oroszlánra: Hé! Itt a sor vége! Az oroszlán: Ki volt az? Csend. Nyuszika hazamegy, gondolkodik, aztán rácsap az asztalra: Hát én, a nyúl!/

 

A TANÁCSTALAN KÖZTÁRSASÁG MEGHÍVÓJÁRA – a sértődős ökobetyár

Kedves Barátom! 2019. febr. 22.

Ma reggel beszéltél a rádióban. („Nincs tévém se”. Igen, rosszabbat teszel: beszélsz benne. „Ne beszéljünk mikrofonba, emberhez beszéljünk.” Bocs, régi).

Sokszor szívemből szóltál, sokszor máshonnan:

-Az akadémiának nem dolga a tiltakozás, dolga a tudomány.

És a Fekete Nővérnek a betegápolás?

(Normál országban: igen.)

-A diktatúra önsúlya alatt összeomlik.

„A diktátor előbb-utóbb kitöri a nyakát, csak előbb a miénket.” (OPeBaSzö).

Nem siet összeomlani.

Nem lövet – finoman végez ki: megfagysz a lakásodban, nem kapsz orvost, önhalálba kerget. A demokrácia talán egy kivétel a történelemben. (Mounk: Populizmus)

-Hallgassuk meg a másikat is. (Hacsak nem RS-nek hívják).

-Védd magad a tudománytól!

20 év után eljutott Hozzád is? Majd hangosabban szólok. (Ha szót kapok).

-A kutatók elviszik külföldre a találmányaikat.

Nem föltétlen. Sokuknak szinte mindegy, hol dolgoznak. A hídon átmehetnek a pénzért.

-Hitlernek nem akartak A-bombát csinálni.

De bizony! A „tudósok” mindent akarnak. Einstein, Hahn adták az alapot, Heisenberg már gyújtotta is az atom-máglyát, ha az oroszok ki nem lövik kezéből a „gyufát”. Ám volt sok otthonmaradt bátor antifasiszta is (Planck, Laue, Nernst). A K-W-Gesellschaft szétverése köszön ma vissza, nekik is volt egy „Palkovicsuk.” (Olvasható az ökobetyár-on.)

Tavaly kb. 20 konferencián voltam „und bin so klug als wie zuvor” („...mégis így állok, tudatlan...” (Faust) /Az értelmiségi munka megvetendő./

Tanácstalan köztársaság – vitaest sorozat, péntekenként 16:00, ELTE É-tömb, 0.100C