GAZDASÁGI KLÍMAUTAK Intézkedések előnyei-hátrányai
Európa színre lép: Az EU, Leyen-nel az élen, "a világ első klímasemleges kontinensét" akarja megteremteni, ahová egy sor újítás az energiagazdaságban, építőgazdaságban, iparban és a közlekedésben kell, hogy vezessen. Ám Európa a klímapolitikai ellentmondások kontinense is. Pl. a klímavédelemben ismételten kivételeket engedtek meg - rendszerint épp az ipar legnagyobb klíma-bűnösei számára. Nagy szándéknyilatkozatok mellett új szénerőműveket nyitnak, melyek ezt a kommunikációt abszurddá teszik. Míg Németország szívesen tisztasági angyalnak mutatja magát, fejenkénti CO2 emissziója jóval magasabb Franciaországénál. A kormány tovább védelmezi a hazai autógyárakat Brüsszel szigorodó kibocsájtás-határértékei ellen.
Hogyan valósulhat meg tehát a "green deal" Európában, hogy a párizsi egyezmény szerint, 2050-re, a klíma rendben legyen? A válasz: Olyan gazdaságpolitikára van szükség, amelyben az egyes elemeket együtt tervezik és hangolják össze. És mindenekelőtt sok pénzre van szükség, főleg az államtól. Hogy ne legyen az, amit már többször át kellett élnünk: Klímacélokat tűznek ki, aztán elhibázzák. 2020-ra már 40% CO2 visszafogást kellene elérni, az 1990-hez képest - de csak -32% valósul meg. Ennek egyik oka, hogy a klíma befolyásolása gazdaságpolitikailag igen fantáziátlan. A gyakorlatban csak két durva eszköz számottevő. Az első a CO2 beárazása emisszió-kereskedelemmel, adókkal és más megszorításokkal, melyek a klímaterhelők életét megdrágítják. Ehhez jönnek a megújuló energiák, az infrastruktúra, a klímavédelmi technikák jelentős támogatásai.
Ám mindez nem elég. A politikusok ezt tudhatták. A közgazdászok idejekorán egész sor javaslatot tettek, amelyek szerint a gazdaságpolitikát alakítani kellene.
Ezeket most bemutatjuk, előnyükkel és hátrányukkal együtt. Némelyik már bevált, mások újak. A politikusok rögtön élhetnek velük. Ám egyet-kettőt kiválasztani, mint egy svédasztalnál, hiba volna. Több gazdaságkutató és szervezet is, köztük az IMF és a Világbank, így érvel: Csak ezen eszközök egyidejű bevetése vezethet a kitűzött klímapolitikai célok eléréséhez. Összhangoltan kell őket alkalmazni, hogy erősítsék és ne kioltsák egymást.
Hogy ez miért ilyen fontos, mutatja az emisszió-kereskedelem, mely az EU-ban már 2005 óta folyik. Leegyszerűsítve: bizonyos számú jogosítványokat hoznak forgalomba, aki ebből vásárol, bizonyos mennyiségű CO2 kibocsájtására lesz jogosult. Ezekkel a tanúsítványokkal úgy lehet kereskedni, mint az értékpapírokkal. Ez egy közgazdász-találmány, mely hatékonyságot ígér. A tézis: ahol ezeket adni-venni lehet, ahol piacok, árak kezdenek szerepelni, ott a források a leghatékonyabban kerülnek fölhasználásra. Ám ha több klímapolitikai eszközt együttesen szemlélünk, ez már kevésbé tűnik hatékonynak. Ezen a piacon az árak hétről-hétre jobban ugrálnak le-föl, mint a részvénytőzsdén. Ebben a kereskedelemben viszonylag még kevés vállalat vesz részt rendszeresen. A cégek nehezen tudják CO2-papírjaik árát előre belőni. Ez elveszi a zöld befektetések tervezési biztonságát. Fektessenek be egy új szűrőberendezésbe? Döntésük attól is függ, a jövőben mennyibe fog nekik kerülni, ha ezt nem teszik. A CO2 közvetlen megadóztatása biztosabban vezet zöld beruházásokhoz. Ám ezt az eszközt sem szabad magában vizsgálni.
Az európai "green deal" nagy előnnyel bír: határon átívelő és egy egész világrészre tervezett. Ez mindenképp reménykeltőbb, mint az egyes nemzeti kezdeményezések, melyek ráadásul még egymásnak is ellentmondanak. E mögött az állhat, hogy az elmúlt években a klímapolitika nemzetközi koordinációja és a Kyoto-i jegyzőkönyv - a nemzeti különutak miatt - meghiúsult.
A ma legfontosabb klímaegyezmény, a párizsi, lemond a nemzetközi koordinációról. Ajánlásokat kimond ugyan, de a nemzetállamok saját klímacélokat tűzhetnek ki, így az egyes gazdaságpolitikai intézkedések a nemzeti politikusok kezeiben maradnak. Hogy ez tényleg működhessen és a világon a klímavédelem el ne akadjon néhány jószándékú szigetmegoldásnál, az egyes gazdaságpolitikai eszközöket további kritériumokra is meg kell vizsgálni. Alkalmasak-e nemzetközi koordinációra? Hoznak-e be olyan bizonyos tulajdonságokat, melyek más országokat követésre ösztönöznek? Tehát a kooperáció-kész szomszédoknak előnyöket hoz-e?
Aki ezt részletesen elemzi, gyorsan észreveszi: Az eszközök kiválasztása meglehetősen komplikált, ellentmondásos, tele célkonfliktusokkal.
Több zöld invesztíció serkentésére a CO2-adóztatás javaslata merült föl. Ám a CO2-adóban a nemzetközi kooperációs készség igen csekély. Egy ország, amely CO2-adót vet ki, a hazai vállalatokat - a külföldi konkurenciához képest - megterheli. Bár a klímának jót tesz, de más országok előtt megnyitja a potyautazás lehetőségét. A jobb klímából ők is kapnak, de mivel náluk a szén-dioxidot adóval nem terhelik, vállalataik költségelőnyt szereznek. Sok közgazdász ezért egy CO2-importadót javasol. Ha termékeket vagy szolgáltatásokat CO2-adózatlan országból hozzák be, akkor a különbséget a vámhatáron kifizettetik. Ám az évtizedes kereskedelem politikai tapasztalata azt mutatja, aki ilyenre adja a fejét, sokakat magára haragít. A napjainkban egyébként is dúló kereskedelmi háború ezzel csak fokozódik.
Erre a javallat: Először integrálva gondolkodni, aztán cselekedni. Meg kell érteni az esetleges politikai előírások együttes hatását, ezután az alkalmas szabályokat összefogva, határokon és piacokon át, elfogadtatásukra törekedni. Egy példa: Meglehet, hogy egy importadó a kereskedelmi partnert földühíti. De mi van, ha egy állam egyidejűleg zöld köcsönkötvényeket kínál föl (Anleihen) és kooperatív kereskedelmi partnereknek biztos befektetési lehetőségeket nyújt? Mi van, ha ez az ország klímabarát technikát exportál és ezt szubvencionált zöld portkreditekkel kombinálja? Ilyen "paketdeal" a kereskedelmi politikában már évtizedek óta jelen van és ezeknek a nemzetközi klímapolitikába is bele kell kerülniük.
Ha a klímamegmentésének sikerülnie kell, a tanácsadó gazdaságpolitikusoknak és közgazdászoknak igencsak sok dolga lesz.
DIE ZEIT, 2020. március 5.
