EMBERÁLDOZAT A KAPITALIZMUSÉRT Haljanak az öregek, éljen a gazdaság?
Amikor a peloponézoszi háború második évében kitört a pestis, Tyukididész számára ez mellékes volt, őt csak a történelmi események érdekelték. Milyen nyomokat hagy a vész a gondolkodásban és a cselekvésben? Mit vált ki?
Ma a korona-pandémiánál a helyzet hasonló. Bár a vírus természetéről sok szó esik, az igazi lecke mégis szociális - egy lecke, amely önmagunkról szól. A kultúrakutató, Joseph Vogl úgy találja, "A világ egy kép-előhívóba esett, hamarosan látni fogjuk, milyen kontrasztok és kontúrok ugranak elő".
Némely körvonalak már most látszódnak, amikor olyan tabuképek jönnek a felszínre, melyek eddig az újságok lapjain és a tévé-csatornákon kvóta-killernek számítottak: éhezők és hajléktalanok, akikről elfelejtődik gondoskodni. Ezek a képek nem Bengaluru nyomornegyedeiből jönnek, hanem a nyugati jóléti társadalmak gazdag városaiból, 30 évvel a kommunizmus legyőzése után. És ahogy 2008-ban is, most is az ikonikus kép "az emberiség történelmének legnagyszerűbb országából " (Trump). Las Vegas-ban kiürítettek egy menedékhelyet a fertőzésveszély miatt és a hajléktalanokat a közeli futballstadion fehér vonalakkal beosztott betonjára ("keep safe distance") költöztették, míg a szomszédos luxusszállodák üresen konganak.
A képelőhívó mást is a felszínre hoz: intellektuális vitavonalakat, melyek eddig az empíria fölött lebegtek és ezek most konkrét alkalmazást kapnak, pl. az olasz filozófus, Giorgio Agamben szemében. Szerinte a vírus "kitalált" fenyegetése, de főleg a római kormány drasztikus kijárás tilalma bizonyítja a legjobban, hogy a liberalizmus semmi másban, egy közösségben sem hisz, csak a hatalomban és a puszta életben. Itália mutatja meg a világnak, hogy az értelmét vesztett modern társadalom az emberi életet csupán a túlélésre redukálja, minden cselekvés a tisztán bilógiai lét megmentését szolgálja. A halálfélelemtől űzött polgárok az autoriter "kivont kardú Leviatán-szörnyeteg" karjaiba futnak és föláldozzák neki szabadságukat.
Filozófus perpatvar
Az olasz "biopolitika" senkit sem borított annyira ki, mint a francia filozófus Alain Finkielkraut-ot. Agamben az emberi szenvedést bagatellizálja és ugyanolyan "elviselhetetlenül arrogáns", mint a Karlsruhe-i Peter Sloterdijk, aki szerint a covid-19 egyszerű náha és ugyanúgy a fenyegető biztonságállam ördögét festi a falra. Finkielkraut meg van győződve, hogy az állami reakciók civilizációs normákat veszélyeztetnek. "Egy agg élete ugyanolyan értékű, mint egy teljes erejében levő más emberé. Amíg ehhez ragaszkodunk, a kortárs nihilizmus nem győzedelmeskedik végleg és mi civilizáció maradunk." Agamben-hez hasonlóan a kultúrfilozófus Charles Eisenstein, az occupy-mozgalom pionírja, is kérdezi, az intenzív medicina általi halál-késleltetés nem az élet elidegenítése-e? Az életmentés magas gépesítése, a fertőzöttek lélegeztető gépekre való kétségbeesett kapcsolása, nem bizonyíték-e arra, hogy a liberális társadalom a kultúrába ágyazott halált ki akarja zárni és a családi meghittséget gépekkel pótolni? Az orvosi rendszerben a halál a legrosszabb valami, holott mindnyájan tudhatnánk, hogy "a halál, ettől függetlenül, vár reánk. Egy megmentett élet nem más, mint késleltetett halál." Vajon perui őslakosok, kérdi Eisenstein, engednék-e magukat gépre köttetni? Nem, ők sámánjukat kérnék, segítse őket egy jó halálhoz. Ám pár mondattal odébb maga Eisenstein is bevallja, a korona-áldozatoknak segíteni kell - minden eszközzel.
Szörnyű, amint halálos beteg fertőzötteket kórházakba zárnak és a legközelebbi hozzátartozóiknak sem engedik meg, hogy elbúcsúzzanak tőlük. És mégis, a gépmedicina kritikájánál élesen és félreérthetetlenül egy állítást meg kell különböztetnünk: az egoizmus által korrumpált társadalom megtagadja, hogy vészhelyzetben áldozatot hozzon. Másként: Nem áldozza be az öregeket, hogy megmentse a gazdaságot. Abszurd? Nem. A Texas-i kormányzóhelyettes, Dan Patrick, volt az első, aki ilyen áldozatokról beszélt. "Ott kint sok ilyen nagyszülő van, mint én. 6 unokám van. Nem akarom, hogy az egész államot föláldozzuk." Az angol újságíró, Jeremy Warner (Telegraph) hasonlóan gondolja: Az idősek veszélyeztetettsége nem ok az egész gazdaság megfojtására. Ellenkezőleg: Ha meghalnának az öregek, megfiatalodna a gazdaság és a nyugdíjrendszer is jól járna. "Részletekbe nem menve, a covid-19 hosszú távon jó is lehet, mivel aránytalanul sok időst kidob a rendszerből." Warner az élet gazdasága elméletével nincs egyedül. Dominic Cummings, Boris Johnson fő tanácsadója szerint "A gazdaság védelme előnyt kell, hogy kapjon. Pech, hogy erre néhány nyugdíjas rámegy." Az őszintén piacliberális Neue Zürcher Zeitung olyan véleményeket közöl, melyek szerint az öregeket nem kell többé figyelembe venni és le kell számolni a "vörös" és a "zöld" egyenlőségmoráljával. Egy svájci vállalkozó: "A gazdasági öngyilkosságot választjuk, hogy megakadályozzuk, hogy egyes idős emberek néhány évvel korábban szenderegjenek el, mint normális körülmények között. Ha elfogadjuk, hogy az ember halandó, a hosszú élet per se nem lehet célja." És egy bájosan egyszerű közgazdász "influencer" is közbecsicsereg: " Rövid távon a sok ember elvesztése fájdalommal tölt el bennünket. De közép- és hosszútávon a szociális és a gazdasági káosz, amibe engedjük magunkat belezuhanni, jobban foglalkoztatna minket. Az élet megy tovább. A kapitalizmusnak is túl kell élnie. Jólétet teremt és erősíti az emberi jogokat. ("Ezek az élet költségei." - mondta az autóipar képviselője, amikor Klaus Meyer-Abich természetfilozófus, 1989-ben szóvá tette, mért szervezi meg az állam az évente 8000 ember közlekedés közbeni halálát? Mindezen szerencsétlenségek térben és időben egymástól elválasztva, pontszerűen jelentkeznek, így nem kapnak kellő figyelmet. Ha ez egycsapásra valamilyen titokzatos járvány áldozata lenne, fölhördülne az egész ország. Lásd: Energiamenü.RS20IV22).
Az igazi áldozat-vírus
Még az irodalomtudós Hans Ulrich Gumbrecht is megkapta ezt a jobboldali áldozat-vírust. Az ő várható Nietsche-i refrénjét már kívülről tudjuk, ám ez most kiváltképp könyörtelenül hangzik. Attól tart, hogy az egyenlőség-morál - tehát az etikai elv, minden embert megmenteni akarni - a kapitalizmus, hovatovább az emberiség túlélését veszélyezteti. A kormányok szolgálatkészen engedtek a tömegek életmentő moralizmusának és egy populista "vészállapot-államot" hoztak létre, amely azért ilyen keményen intézkedik, mert az egyenlőségelv betartásával senkit sem akar föláldozni. Ám az (érthető) tragédia-elkerülés egy sokkal nagyobb tragédiához vezet és még több áldozathoz: a világgazdaság föláldozásához. Ezért föl kell tenni a "botrányosként ható és nyilván fájó kérdést", minden ember megmentése morálja helyett az emberiség túlélése legyen-e az első? "Milyen mélyre zuhanhatnak a tőzsdék, ahonnan már lehetetlen visszakapaszkodniuk?" Gumbrecht halálmegvető bátorsággal töri meg a tabut és "egy eddig teljesen szokatlan döntési helyzetet" képzel el, amelyben tényleg arról van szó, hogy "az idősebb generációk túlélési esélyeit a fiatal nemzedékek jövőjéért csökkentsék."
Az öregek életét a kapitalizmus "életéért"? Ilyen cinizmust csak akkor lehet terjeszteni, ha komolyan azt hisszük, a gazdaság egy önkény-isten úr, aki ismételten és joggal tragikus döntéseket követel. Áldozni kell neki, hogy a földi világ vég-fogyasztóit kegyelemben tartsa. A konjunktúra és a tőzsde up and down-jában a gazdaság istene fényre lép a felismerhetetlenség sötétjéből és az emberi tudás soha sem lesz képes a piac misztériumát megérteni. Az egyetlen, amit a jelen embere tehet, hogy a mindenhatót antik módon kiengesztelje. Így az öregek, a nem-termelők, a haszontalanok, a rendszer számára irrelevánsak föláldozása, akik nem pattannak a teljesítmény-ösztönzésre és az ár-jelekre, lennének az esedékes ellen-adomány, amely a szeszélyes kapitalista istent és szent piacát jó hangulatra deríti. Mindenkinek nem juthat. (Sakkoztam a téren és odalépett egy rendőr, hogy mért nem emelem a GDP-t? OPeBaSzö, RS20IV22).
Hasonló mítoszgyártás már történt egyszer, a gilded age-ban, a XIX. századi USA kemény kapitalizmusában. Nem véletlenül paktált le a szociáldarwinizmussal, mely hullákon át gázolt. Ezt tudni kellene annak, aki fölpanaszolja, hogy a társadalom a gépesített egészségügyi rendszer zsarnoksága alatt, a családi "gondoskodás kultúrájában" a meghalást elfelejtette. Ez a jogos vád ui. muzsika azok fülében, akik a piacért emberáldozatot követelnek és a történelmi pillanatot nyakon akarják csípni, hogy a demokrácia születési hibáját, az egyenlőség minden polgár számára elvet korrigálják. Iszonyatosan kell vigyázni, hogy a "biopolitikus rezsim" Agamben és Foucault kritikája, nehogy rossz kezekbe kerüljön, azokéba, akik számára "a hosszú élet nem lehet per se cél". Ezért kérem, áldozatot kell hozni, ha nem is a hazáért, de a haza gazdaságáért.
Kapitalista kultusz-vallás
Az USA bebizonyította a világnak, mennyire a "gazdasági egyenlőtlenség, a vagyonelosztás, a jövedelem-különbségek, melyek nemcsak a kivételes helyzetek elviselhetőségéről, hanem élet és halálról döntenek." Az egészségügyi rendszer, Joseph Vogl szerint, "a piaci logika lakmusz-tesztjévé vált, mely a súlyos betegek intenzív-ágyakért és a maradék életévekért való versenyében folytatódik." Donald Trump, az emberré vált kapitalista szellem, minden pandémia-figyelmeztetést mellőzött. Néhány pártbarátja titokban eladta részvényeit, mielőtt az elhalálozás elkezdődött, ezzel teljesítmény nélküli nyereségüktől estek el.
A piac egy intelligens, bár erősen sérülékeny szabályzó eszköz, és aki azt követeli, ennek emberáldozatokat kell hozni, az belőle egy barbár mitikus kultuszt csinál. A kapitalista kultusz-vallás ünnepli a vak fölhalmozódást, a már végtelen gazdagok további gazdagodását és a pénz átváltoztatását még több pénzzé. A kapitalista kultuszban az élet értelme a halottakhoz való alkalmazkodásból áll.
DIE ZEIT online, 2020. április 21.
